Nakamura Haneda Ai

Név: Nakamura Haneda Ai
Nem: nő
Életkor: 21
Klán: nincs
Mágia: szél mágia

Kinézet: Hosszú fekete haja, égszínkék szemei melyek tussal ki vannak húzva kiemelik az arcát, vörös rúzsa az ajkán és fehér bőre igazán különlegesség teszi. Egyedi ruháival még inkább felhívja magára a figyelmet. Jellegzetes tekintete mutatja, hogy nehezen megközelíthető ember.

Jellem: Az élete során elszenvedett történtek miatt igencsak zárkózott természetűvé vált, nagyon nehezen ismerkedik meg másokkal és sokat kell az embereknek bizonyítaniuk, hogy megbízzon bennük. Élete a szél, csakis az maradt neki ezért is ez a mindene. Nincsenek nagy álmai és vágyai, de ettől függetlenül tud együtt működni másokkal is, bár igen makacs a természete.

Felszerelés: A ruhájának jellegzetességei, hogy csak szoknyákat visel. Hosszú csizmát hord amiben megtalálható egy tőr is, bár azt nem szokta használni. Mindig nála van a táskája, amit csak akkor tesz le, ha harcra kerülhet a sor.

Előtörténet:

Hideg téli estén születtem egy kis faluban Kunugi mellett, amikor a legnagyobb hóvihar tombolt kint. Én voltam a negyedik kis csemete, aki érkezett, ebbe a varázslatokkal teli világba és a nevem is azt mutatta, hogy még én is szerelem gyerek vagyok. Ezért kaptam a Windem Ai nevet. Édesapám kereskedő volt, édesanyám vendéglőt vezetett a falu központjában. Jómódú családba születtem bele hisz a szüleim másodállásba még mágia tanárok is voltak. A családom birtokolta a szél mágiáját és egészen kicsi voltam mikor elkezdte édesapám tanítani nekem a mágia használatának csínyjeit. Az elejétől fogva mikor megláttam, hogy tudják irányítani a szelet megbolondultam a mágia után és minden egyes nap azon voltam, hogy az aznapi technikát el tudjam sajátítani. A 3 bátyám - akik közül az első szülött, Joe, már apának segédkezett a kereskedői üzletbe, a második, Hara, tele művészet szerelemmel a festészetnek élt és az ő saját elvont világába elmerült majd nem utolsó sorban a harmadik, akit annyira szerettem és felnéztem rá, Iwata, édesanyám vendéglőjébe volt szakács és isteni főztjének ízeit mai napig a számban érzem – a legfantasztikusabb mágusok voltak, akiket valaha ismertem. Mindig, ha láttam őket a mágiát használni elkapott a vágy hogy én is ugyanolyan jó legyek, mint ők, na persze a legkisebb gyerekként én voltam a legügyetlenebb is. 5 éves lehettem, amikor már elég jól mentek az alap technikák, és büszke is voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni őket, viszont ilyenkor a nagyobbik bátyám mindig arra ösztönzött, még jobb legyek és még többet gyakoroljak. Annyira boldog voltam, hisz mindenem megvolt, amire szükségem volt, és főként a családi szeretet, mert legjobban az kell az embernek.
Ahogy nőttem és iskolába kezdtem járni, rájöttem, hogy nem mindenki tudja elfogadni a mágiával foglalkozókat, ezért az osztályunkba sokaknak a szülei nem igazán szerették volna, ha bár ki is barátkozik velem. Nem is értettem miért van ilyen véleményük, hisz a mágia a világ egyik legcsodálatosabb dolga volt, legalább is én azt hittem és gondoltam.
Nem igazán érdekelt, hogy az emberek hogyan is vélekednek rólam, mindig is úgy tartottam, aki igazán fontos az mellettem van, és csak ez számít.
Nem sokkal azelőtt, miután befejeztem az iskolát édesanyám mellé szegődtem, hogy segítsek az étterem körül. Édesapám mellett ott volt a két nagyobbik bátyám, szóval teljesen megosztottuk a családban a feladatokat. Egyre jobban mentek a mágiával kapcsolatos dolgok már annyira, hogy nem fogjátok elhinni, de leköröztem a bátyáimat. Ennek én örültem a világon a legjobban, és édesanyám vacsorát rendezett a sikereim megünneplése végett. Azon az estén meg lettek hívva édesapám munkatársai és a falu béliek, na meg egy két osztálytársam, akik szintén mágiát tanultak. Mielőtt elkezdődött volna az este lementem a pincébe, hogy felhozzak apám saját termelésű italaiból pár üveget, amikor valami sejtelmes fényt láttam kiszűrődni az egyik polc mögül. Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni így hát letettem a palackokat és a polc mögé néztem. Alig hittem a szememnek, hisz egy ajtót láttam az üvegek mögött ami résnyire volt nyitva. Körbenéztem hátha valaki utánam jött, de láttam senki más nincs rajtam kívül a pincében. Nagy lélegzetet vettem, kicsit arrébb húztam a polcot, hogy jól odaférjek az ajtóhoz majd benyitottam. Ámulat fogott el mikor megláttam az ajtó mögött rejtőzködő fény forrását ami nem volt más mint egy labor. El kezdtem gondolkodni, vajon kié lehet ez a labor majd eszembe jutott, hogy édesapám igencsak sok időt szokott eltölteni a pincében éjszakánként most már rájöttem miért is. Itt szokta folytatni a kísérleteit az ötleteivel kapcsolatba, természetesen gondolhattam volna hogy a nagyobbik bátyám Joe mindent tudott erről a dologról. Nem is húztam tovább az időt, mivel fel kellett vigyem az estre az üveg italokat így hát gyorsan körbenéztem és az asztalon lévő hatalmas tálba cukorka csomagolású kis golyókat vettem észre. Gyönyörűen fénylettek a szivárvány különböző színeibe. Annyira megtetszettek, hogy rögtön be is kaptam belőlük néhányat, a többit pedig a ruhácskám kis zsebeibe dugdostam. Amint végeztem rohantam is fel édesanyámékhoz, persze gondosan visszazártam az ajtót és visszatoltam a polcot, ne vegyék észre járt-e valaki a pincének azon részén. Miután felértem láttam már mindenki vígan mulatott, az ételek ízlettek a vendégeknek amin nem is csodálkoztam, Iwata fantasztikus szakács. Rögtön fel is szolgáltuk a jó minőségű italokat, amiket szintén jóízűen fogyasztott a vendégsereg. Minden tökéletes volt az est közepéig amikor is apám egyik barátja, ki már jócskán felöntött a garatra, megjegyzést nem tett a tudásomra és a mágiára.
- Még is mire fel vered annyira a melled te zöldfülű csitri?! Fogalmad sincs mire képes a mágia, ha olyan használja, akinek van is tehetsége hozzá!!! Hááá? –kérdezte félig ordítva és lecsapta a boros üveget az asztalra. – Nem hiszem, hogy a városban egy mágust is le tudnál győzni a gyenge kis erőddel. –nevetett fel.
Síri csönd lett a teremben, egy pillanatra a társaság elhallgatott csak nekem tapostak a lelkem mélyére azok a szavak, melyet az a férfi mondott. Ráadásul nem is ismert annyira, mint apám többi kollegája, mivel legtöbb idejét a városon kívül töltötte a királyságon belül utazgatva. Teljesen megdermedtem a szavai hallatán, és mint akinek földbe gyökerezett a lába mozdulatlanul álltam az ajtóban.
- Hogy képzeled, hogy ilyet mondasz a lányomról az én jelenlétemben te mitugrász? Mit képzelsz magadról ki vagy te?? Az Isten, aki olyan sokat tud a mágiáról?? Ha valami gondod van, azt velem beszéld meg, de a gyerekeimet hagyd ki a dolgaidból!!! –pattant fel apám az asztaltól.
Édesanyám próbálta menteni a helyzetet több-kevesebb sikerrel és a végén én csak arra kaptam fel a fejem az egész teremben ordibáltak a vendégek, kész káosz lett az egész est.
- Eléégg!!!! –tört ki belőlem a hang oly hirtelen, még magam is meglepődtem.
A vendégek lefagyva néztek rám, bennem meg a düh kezdett eluralkodni már annyira, hogy nem igazán tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. – Ha ennyire nagy a szája és azt mondja, nem vagyok, elég jó a mágia birtoklásához akkor mutassa meg igaza van-e!!!
- Kislányom ezt hagyd azonnal abba!!! – csitított anyám, de nem is hallgattam, meg amit mond, teljesen elborította az agyamat az a mérhetetlen harag melyet soha életemben még nem éreztem.
- Gyerünk!!! Mire vár még??? Kifele!!! – kiáltottam a férfira és indultam kifele az vendéglőből.
A férfi rögtön fel is állt, legalább is szeretett volna, mert a lábai kicsit összeakadtak, lassan de biztosan sikerült kitántorognia a vendéglőből. A bátyáim közül a kisebbik odajött hozzám:
- Ezt te sem gondolhatod komolyan Ai…ebből nagy baj lesz, ha most ezt elkezded!!! Kérlek, szépen állj le!!!
Akkor és ott álmaimba sem gondoltam volna, hogy életem legnagyobb hibáját követem el.
Életemben nem néztem a bátyámra olyan gonosz szemekkel, mint akkor. Egy laza mozdulattal eltoltam magamtól, és mint az őrült nekiestem a férfinak még mielőtt bármit is felfogott volna a dolgokból, hogy egy pillanat alatt beleépítettem a vendéglő falaiba.
A tömeg rémülten nézett rám, szinte fel sem fogták, mi történt ez alatt a pár másodperc leforgása alatt. Érdekes volt, mivel rögtön a röpke kis támadásom után mintha kitisztult volna a fejem körbe néztem és a riadt arcok, édesanyám könnyes szemét és édesapám mérges tekintetét látván elkezdtem remegni, majd felfogni mit is tettem igazából. Megöltem egy embert…
Ez a gondolat úgy hasított végig az agyamon, mint a villámcsapás és a következő, amire emlékszem édesapám hatalmas méretű ütése az arcomra. Elhomályosult a kép előttem és összeestem a földön.
Hangokat, sutyorgást hallottam a közelembe, próbáltam kinyitni a szemem, de amint megpróbáltam hatalmas szúrást éreztem a fejembe. Nagyon lassan tárult elém a kép, egy fehér plafon volt az, amit először megláttam, majd próbáltam oldalra fordítani a fejem.
- Felébredt!!! Anyaa felébredt!!! –ismerős erős hangot hallottam az ajtó felől.
Oldalra fordítottam a fejem, megláttam Iwata-t kicsit kétségbeesett arccal, mégis felfedeztem rajta egy halvány mosolyt is. Azon percen berohant anyám az ajtón, majd hozzám sietett.
- Hogy vagy Ai? Mid fáj? Mi történt veled? – könnyes szemekkel kérdezgette mindezt tőlem édesanyám.
- Nem…nem tudom, mi történt? –kérdeztem miközben úgy sajgott a fejem, mintha egy bunkósbottal verték volna össze, fel sem fogtam először miért fekszek az ágyban, majd végignéztem magamon és láttam hogy a kezeim és a lábam oda vannak kötözve az ágyhoz. Hirtelen anyámra néztem aki olyan rémült arcot vágott, mint mikor…abban a pillanatban az egész est leforgott a szemem előtt és már én is kezdtem elfehéredni.
Anyám meg sem tudott szólalni miközben egy röpke pillanat múlva az ajtó felé kapta a fejét. Lassan tudtam még csak mozogni ezért én is igyekeztem az ajtó fele nézni mikor megpillantottam apámat. Ugyan olyan mérges tekintettel nézett rám mint akkor este.
- Menjetek ki a szobából! –mondta határozott mély hangján, de érzetem, hogy ez nem a szokásos felszólítása.
Anyám és a bátyám azonnal kimentek egy szó nélkül a szobából és becsukták apám mögött az ajtót.
- Apa én…- el sem tudtam rendesen kezdeni a mondatot, mert félbeszakított.
- Nem hiszem, hogy most bármilyen jogod lenne megszólalni. Nagyot csalódtam benned lányom. Az egész falu rólunk beszél, sőt még a kikötőben is a kereskedők. Úgy terjedt el a hír mint a szél, amit azt hittem tudunk irányítani…hogy tudsz irányítani. Nem tudom még, hogy milyen következményekkel fog járni mindez, de az az egy biztos, hogy rád nagyon sötét idők jönnek ami azzal is egybefügg, hogy az egész családra is.
Olyan mérges volt rám, hogy az apai szeretete egy szempillantás alatt eltűnt a szeméből. Soha nem beszélt még így apám senkivel a családban, bár meg is értem, mivel senki nem követett el még ilyen hatalmas bűnt mint én. Nem is szólaltam meg, hagytam hogy ő beszéljen, meg ami igaz nem is lett volna értelme, úgy sem tudtam volna mit mondani, mert én magam sem tudtam miért cselekedtem azt amit. Apám mondandóját befejeztével fogta magát és kivonult a szobából bármi mást mondva, rám sem nézve. Hallottam az ajtó mögül, hogy megtiltja a testvéreimnek és édesanyámnak bármilyen módon is a kapcsolatfelvételt velem, mindezek után kattant a zár, bezárta az ajtót kulccsal. Hatalmas fájdalom hasított végig a mellkasomon és mint a csecsemő elkezdtem bömbölve sírni, miközben majd megszakadt a szívem.
Két nap telt el úgy, hogy senki nem jött be hozzám, nem tudtam mi történt az eset után, mi történt a kinti világban. A harmadik nap estéjén zajokat hallottam a szobától nem messze a folyosón, bár tudtam úgy sem hozzám jönnek. Elkezdtem azon gondolkozni, mit is kellene tegyek mindezek után és arra jöttem rá, hogy mindenképpen el kell hagyjam a falut, itt kell hagynom a családomat és az életemet ami már gyakorlatilag úgy is romokban hever. Észrevettem, hogy a csuklómon lévő pántok meg vannak lazítva és ezt először furcsálltam is, hisz tisztán emlékszek rá milyen szorosak voltak mikor felébredtem első nap. Nem is kellene ezzel foglalkoznom a lényeg, hogy ki tudtam húzni belőle a kezeimet, majd ezután el tudtam oldozni a lábamon lévő szíjakat is. A fejfájásomon kívül, amely azóta hasítja a fejem, hogy először felébredtem más bajom nem volt, így könnyedén letudtam mászni az ágyról csendesen odasettenkedve az ajtóhoz. Hallgatózni kezdtem, de az a zaj amit hallottam eltűnt, ezért az ablakhoz siettem majd egy mozdulattal halkan kinyitva kimásztam rajta, majd a ház sarkához settenkedve körbe néztem. Láttam a szüleim és a két nagyobbik bátyám épp akkor indultak a kikötő fele a háztól így világos, hogy csak Iwata van itthon. Mikor már elég messze jártak ahhoz, hogy elő tudjak merészkedni a nappalink ablakához másztam és bekukkantottam rajta. Iwata a konyhában sürgött forgott, láttam, hogy egy tálcára szed össze dolgokat. Rögtön eszembe jutott, hogy ezt nekem fogja vinni, amivel azonnal rájönnek, hogy megszöktem és azt nem kockáztathatom. A falhoz simulva az ajtó fele vettem az irányt. Tudtam ha hamar nyitom ki nem kattan olyan hangon amit a konyhából is meg lehet hallani ezért így cselekedtem és a folyosó felől a konyhát megközelítve másztam végig a padlón. Pont háttal volt nekem Iwata, így nem vett észre, mögé lopózhattam, majd egy gyors mozdulattal ütést mértem a tarkójára amitől azonnal elájult.
- Sajnálom bátyám, de ezt muszáj volt megtennem…- könnycseppeket éreztem végigsiklani az arcomon azonban ezzel most nem foglalkozhattam, sietnem kellett.
Könnyű dolgom volt a ruhát illetően, mert ugyanabban voltam, mint az esélyen így csak élelmet és néhány más ruhát és a megtakarított pénzemet amely nem is volt olyan kis összeg pakolásztam gyors iramban a szütyőmbe, mikor eszembe jutottak azok a cukorkák. Belenyúltam a mély zsebeimbe és éreztem mind benne vannak, ami jó volt mert így azokért nem kellett lemennem a pincébe. Ami kellett mindent összepakoltam és azon nyomban is már a hátsó kijárathoz siettem, amely közelebb volt a házunk melletti erdőhöz. Még egyszer rápillantottam az eszméletlenül fekvő bátyámra, majd, mint a szél kilibbentem a házból és az éj leple alatt eltűntem a sűrű fák között. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam, közben a könnyeim már patakokban eredtek a szememből bár tudtam, hogy mindez nem változtat azon a tényen amit tettem. Tisztába voltam azzal is, hogy az életem hátralévő részében csak magamra számíthatok és ugyan most fogalmam sem volt merre is tartok csak futottam előre, mint akit üldöznek, hátra sem néztem, mert úgy csak jobban fájna mindez.
Hajnalodott, mikor már nem bírtam tovább a futást és kicsit leálltam pihenni. Jó erőben voltam, mindig is nagyon jó futó voltam, a bátyáimmal sokat versenyeztünk ezért nem fáradok el olyan könnyen, mint mások. Keresgélni kezdtem az ételt, amit bepakoltam, aztán rájöttem étvágyam sincs most, inkább azon kellene agyalnom mit is kezdjek most az életemmel. Az iskolában megtanították nekünk, hogyan tájékozódjunk idegen környezetben az apámtól és a bátyáimtól azt tanultam meg hogyan védjem meg magam. Biztos voltam benne nem vagyok elég messze ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban, ami most elég abszurd dolog, tudjak terveket készíteni a jövőre nézve. Fogtam az összes holmimat felkaptam a hátamra és újra futásnak eredtem. Lassacskán kiértem az erdőből, amit tudtam, hogy ott majd nagyon kell vigyáznom. Biztos már elkezdtek engem keresni és ha még ezen a környéken vagyok könnyen rám találhatnak, ezért muszáj gyorsabban eltűnnöm, mint ahogy terveztem. Ahogy kiértem az erdőből próbáltam arra menekülni ahol nem ütközök városokba. A Hakobe-hegyet kellett megcéloznom mert ha odáig eljutok akkor utána már nem lesz gondom, csak ezzel annyi bajom volt, tudtam két napnyi utazásra van tőlünk. Ez a tény nem tántorított el attól, hogy oda eljussak ezért hirtelen irányt váltottam és mielőtt kiértem volna az erdőből jobbra vettem az irányt. Igen ha erre futok akkor kikerülhetem a városokat és hamarabb a hegy közelébe érek. Minden erőmet összeszedtem, nem hagyhattam, hogy a gondolataim eltántorítsanak a célomtól, ami most a legfontosabb.
Már teljesen felkelt a nap, de én csak futottam és futottam, ahogy csak tudtam, mikor furcsa hangra lettem figyelmes. Hirtelen megtorpantam és egy nagy törzsű fa mögé bújtam. Kikukkantottam mögüle, akkor láttam, hogy az erdőt átszelő úthoz értem, ahol egy rablóbanda megtámadott egy kereskedő konvojt. ~ Ilyen nincs – gondoltam magamba, ha ezek észrevesznek lebukok ezért ahogy tudtam meglapultam a fa mögött. Ha most bármerre is mozdultam volna tökéletesen belesétálok a karjaikba, majd engem is kirabolnak. Ekkor jutott eszembe, talán ebből a támadásból még hasznot is húzhatnék ha én támadok rájuk lesből de úgy hogy nagyobb sérülést ne okozzak nekik. Ismét kidugtam a fejem a fa mögül, majd pontosan a rablókra irányítottam a szelet ami elsodorta őket a fákhoz, melynek ütésétől elájultak. Kaptam az alkalmon és ismét rohanni kezdtem gyorsan elhagyva a helyszínt és minél messzebb kerülve tőlük. Jobban kellett most már vigyáznom, mivel nappal volt, könnyebben rám találhat bárki, aki szintén az erdőben tartózkodik. Minden egyes neszre reagáltam, persze tisztában voltam azzal, hogy az erdőben állatok is élnek, de ettől még nem lehettem nyugodtabb.
Annyi idő eltelt mióta utoljára pihentem és senkibe sem akadtam bele, hogy muszáj volt már kicsit megállnom és pihennem, bár nem nagyon akartam sehol sem egy kis időnél tovább maradni. Még kicsit beljebb haladtam, hogy ne egészen az erdő szélén fussak, úgy könnyebben felfedeznek, ezért ameddig bírtam addig futottam. Kezdtem eléggé kimerülni és erőmön felül teljesíteni, de ezt most nem vehettem figyelembe, mivel el kellett érnem a Hakobe-hegyig ami még mindig elég messze volt. Eszembe jutottak azok a cukorkák amik a zsebembe lapultak. Ekkor egy gondolat hasított a fejembe: ~ hát persze…azok az istenverte cukorkák miatt borult el annyira az agyam az esten…most már értem…apám erőnövelő cukorkákat fejlesztett ki. – ezektől a gondolatoktól csak ismét azt értem el hogy könnyezni kezdett a szemem. ~Nem Ai ezt most verd ki a fejedből…már nem lehetsz ugyanaz a gyenge lány aki voltál…ha életben akarsz maradni erőssé kell válnod és csak magadra kell gondolj senki másra…rajtad kívül mindenki ellenség…- tudtam mit kell tennem ezek után mit kell tennem, csak még nem éreztem képesnek magamat, hogy meg is valósítsam.
Lassulni kezdtek a lábaim, éreztem ha nem állok meg egy kicsit pihenni akkor nem fogom bírni a még másfél napig tartó futást. Megálltam egy fa tövében és azzal a mozdulattal a földre is zuhantam. Muszáj volt ennem és innom, hogy új erőre kapjak tovább folytatva a hosszú utamat. Az ételek egy részét amit bepakoltam szépen megettem, de a vízzel csínján bántam, mert arra még nagyobb szükségem lesz. A zsebembe nyúltam kiszedve abból pár darab cukorkát, a tenyeremben néztem őket. Kicsit elmerengtem, majd megráztam a fejem és visszahelyeztem őket a zsebem mélyére. Összepakoltam és nagy levegőt véve ismét futásnak eredtem. Szerencsém volt mert napnyugtáig nem találkoztam össze senkivel, de az erőm fogytán volt annak ellenére, hogy ettem és ittam is. Kezdett besötétedni, annyira kezdtem elfáradni, éreztem mindenem zsibbad és szédültem is, azután nem tudom mi történt mert elsötétült előttem a kép.
Nem tudom mikor térhettem magamhoz de láttam, hogy már javában sötét van, és a terep sem volt ismerős, mivel egy faházban ébredtem egy kandalló mellett. Gyorsan felpattantam a kanapészerűségről amin feküdtem, körbenéztem de nem láttam senkit. Az ágy mellett ott volt a táskám, elkezdtem benne kutatni, láttam semmi sem hiányzik belőle. Az ajtó fele mentem, mikor benyitott egy férfi.
- Nocsak látom felébredtél! Hoztam egy kis meleg teát azt hiszem ez jól fog esni. –mondta teljes nyugalommal, mintha nem is lennék idegen a számára.
Kicsit riadtan néztem először aztán elkezdtem hátrálni.
- Nyugalom, nem kell félni tőlem nem foglak bántani. Inkább mond el mit kerestél az erdőben ájultan feküdve, mert igencsak kíváncsi vagyok rá. Amire még felfigyeltem, hogy azon a részen nem igazán szoktak emberek mászkálni és nagyon is meglepődtem mikor rád találtam.
Nem mertem megszólalni, nem is tudtam mit mondhatnék neki.
- Na csak nyugodtan, mondom nem lesz semmi bajod. –mondta engem bíztatva közben letette az asztalra a forrón gőzölgő csészéket és leült a székre.
Lassan az asztalhoz mentem megfogtam a csészét és én is leültem vele szembe.
- Köszönöm, ez most tényleg jól fog esni. –mondtam még kicsit visszafogottan. – Nem árulhatok el semmit magamról, csak annyit, hogy nincs nagyon hová mennem és a Hakobe-hegy felé tartok. Szóval miután a teát megittam rögtön útra is kellek, mert nincs sok időm itt pihenni.
- A Hakobe-hegy felé? Még is miféle dolgod van arra? Csak az őrültek mennek a Hakobe-hegyre. Amúgy meg látszik rajtad, hogy menekülsz és ez nem valami bíztató. Én világ életembe egyedül éltem. –mondta majd felnevetett. –Ez nem is igaz, mert volt egyszer egy tanítványom. Elszánt volt pont mint te. Minden áron kiakart tanulni a mágia mesterségét. Ő víz mágus volt, és jó is hogy pont hozzám jött mert az elemi mágiák a kedvenceim. Jaj de buta vagyok el is felejtettem bemutatkozni, a nevem Motoaki Norihide. Neked nem kell a teljes nevedet elárulnod de azért kérlek mond el a kereszt neved.
Persze hogy nem árulhatom el a nevem mert ha már körözést adtak ki ellenem akkor tudni fogja névről, hogy ki vagyok.
- Ai a nevem, és maga ismeri az elemi mágiát? Kérem szépen tanítson engem is – keltem ki hirtelen magamból, és miután kimondtam ezeket a szavakat rájöttem mekkorát hibáztam.
A férfi meglepődött a kitörésemen, de elmosolyodott majd bólintott egyet.
- Tanítalak nagyon szívesen. Úgy is kellett már nekem a társaság, erre még a madár sem jár ahogy mondani szokták nem hogy két lábon járó lény.
Ezek a szavak kicsit megnyugtattak, láttam rajta, hogy nem hazudik vagy ha igen egész jó színészi képességekkel rendelkezik. Éjszaka nem tudtam aludni, folyton azon kattogott az agyam, hogy mi lesz ha megtalálnak. Képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket, de tudtam, ha sürgősen nem állok a sarkamra nem lesz jó vége, hogy így nyafogok. Meg kell erősödnöm bármi áron, és még jól is jöhet az hogy itt maradok ennél a fickónál ha már birtokában van az elemi mágiáknak a tudásával.
Hamar felkelt a nap és szemernyit sem aludtam ettől függetlenül elég friss voltam reggel. Norihide máris készítette nekem a reggelit és az asztalhoz ültetett.
- Ma már elkezdjük a tanulást, de először is azt kellene megtudnom, hogy milyen mágiával rendelkezel. Ez nagyon fontos. –mondta miközben elkezdte az evést.
- A szél mágiát birtoklom és már egész jól is tudom használni ahhoz képest hogy még csak 19 éves vagyok. –mondtam és én is nekiláttam a bőséges reggelinek.
- Értem, akkor az evés után megmutatod mikre vagy képes, aztán abból kiindulva erősítjük a képességeidet.
Majdnem olyan nyugodt voltam, mint mikor otthon voltunk együtt a családdal, aztán ilyenkor mindig belém hasítanak az emlékek és elfog a szomorúság. Norihide észre is vette, hogy abbahagytam a reggelit, de nem szólt semmit mintha tudta volna, nem szükségesek most a szavak.
A reggeli után elkezdtük a tanulást. Megmutattam neki milyen technikákat tudok már és hogy mekkora szinten állok. Eléggé lenyűgöztem a tudásommal bár teljesen másképp viselkedett velem kint a terepen, mint amikor még csak beszélgettünk. Tudta jól, hogy itt nem lehet velem kedves és engedékeny, amivel csak arra ösztönzött én is ugyan olyan komolysággal vegyem a tanulást mint ő az én tanításomat.
Teltek múltak a napok, a hetek és már észre sem vettem, hogy Norihide egy idegen lenne számomra, hisz már a mentorom lett és ezalatt az idő alatt is sok mindent tanultam tőle. Átvettem a ház körüli feladatokat amiket már én is megtudtam csinálni, én mostam, főztem és takarítottam, míg ő a férfiaknak való munkákat végezte el. Amióta ott voltam nála egyszer sem hallottam a családom felől, sőt semmilyen hír nem is jutott el idáig ahol voltunk. Még időnként eszembe jutottak az akkor este történtek és még mindig voltak álmatlan éjszakáim, de mégis nyugodtabb voltam mint az első pár napban.
Ahogyan a hetek úgy a hónapok is, ahogyan a hónapok úgy az évek is elteltek és lassacskán betöltöttem a 21. életévemet azonban feltűnt, hogy a két év alatt Norihide egy nappal sem lett öregebb. Egyre jobban foglalkozatott az a gondolat, vajon miért nem látszik meg rajta az idő velem ellentétben. A hajam egészen a combomig ért már, sokkal dúsabb is volt mint régen, teljesen kifejlődtem, igazi nő lett belőlem. Ez idő alatt semmit sem tudtam meg a külvilágról csak mi ketten voltunk senki más a földön. Norihide megtanított engem varrni és saját készítésű ruhákban lehettem, amiket különösen szerettem. Az erőm a többszörösére nőtt annak amilyen volt, már tökéletesen tudtam irányítani a szelet, kitanultam a közelharc fogásait is, azokat az erőnövelő cukorkákat is elfelejtettem már amiket még régen hoztam el otthonról és az évek során szépen lassan kezdtem beleszeretni a mentromba. Ő volt a példaképem, már nem is az apám vagy a bátyáim, ő volt a legfontosabb személy számomra, akit mindennél jobban megszerettem. Csakhogy mindig ott motoszkált a fejembe, miért nem öregszik egy napot sem, és miért néz ki még mindig ugyan úgy mint amikor először találkoztunk. Féltem tőle megkérdezni, de az egyik este a vacsoránál szedtem annyi bátorságot, hogy előhozzam a témát.
- Nem akarok kíváncsiskodó lenni, de már régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy miért nem öregszel te is mint én. –mondtam neki miközben ettük a főztömet.
Azonnal rám nézett miután felhoztam a témát, de teljesen elváltozott az arca. Először nem tudtam kire hasonlít ennyire ez a nézés, majd eszembe jutott. Az apám is pont így nézett rám miután megöltem azt az embert az esélyen.
- Ne haragudj, nem akartalak ezzel megbántani nem kell válaszolnod rá, tudod mit felejtsük is el amit mondtam inkább együnk vagy kihűl az étel. –mondtam elkapva az arcáról a pillantásom, nehogy észrevegye mennyire megijedtem tőle.
Egy szó nélkül fogta magát felállt és kiment a házból. Valamiért úgy gondoltam, hogy utána kell menjek és mikor én is kimentem a házból, akkor láttam hogy fáklyás emberek vették körbe a házat. Lehettek vagy 20-an, 30-an is nem tudtam őket megszámolni. Norihide ott állt előttük hátat fordítva nekem és észrevettem, hogy pénzt vesz el az egyik fáklyát tartó férfitől. Kikerekedett a szemem, egyszerűen nem hittem el amit látok. Ismét éreztem azt az érzést, amit akkor este mikor megszöktem de nem hittem volna, hogy igaz ez az egész.
- Norihide még is mi folyik itt?? Kik ezek az emberek és miért fogadtál el tőlük pénzt? – kérdeztem remegő hanggal.
Nevetést hallottam Norihide felől, de még mindig nem akartam elhinni amit csinál. Megfordult és láttam rajta az önelégült mosolyt az arcán.
- Csak nem hitted, hogy ha rájövök, hogy egy gyilkos vagy akkor tovább maradhatsz itt nálam, tudván bármikor rám támadhatsz!!! Kapjátok el! –utasította az embereket
Fel sem fogtam teljesen hogy mi történik, de nem is nagyon volt időm mert az a sok ember mind felém indult. Kezdett úrrá lenni rajtam a félelem és egyben a csalódottság, majd eszembe jutott, hogy mindig magamnál hordok a cukorkákból attól függetlenül, hogy nagyjából el is felejtettem már a létezésüket is. Fogtam és amennyi a zsebembe volt mind megettem, ezek után hatalmas szél kerekedett engem elöntött a düh és nekiestem az embereknek. Hatalmas mészárlást műveltem le a röpke 10 perc alatt de utoljára hagytam Norihidét.
- Attól féltél, hogy megöllek? Mikor szerelmes voltam beléd? És mindent neked köszönhettem? –felnevettem – Hát akkor most meg is teszem!!!
Próbált menekülni, de elkaptam és őt is olyan hideg vérrel megöltem, ahogy a többi rám támadó embert.
Nem sokkal ezek után fogtam minden cuccomat összepakoltam és felgyújtva a házat és a ház előtt feküdt hullákat elhagytam a helyet.
Minden érzés kiölt belőlem Norihide tette, és nem is törődve a történtekkel elindultam a Hakobe-hegy felé. 1 teljes napi bolyongás után meg is találtam, mindent elkövettem hogy a hegy túloldalán lévő Era-ba jussak új életet kezdve a sok szörnyűségek után. Két nap alatt elértem abba a városba ahova akartam. Meg is változtattam a nevem, hogy biztosan senki sem ismerjen fel Nakamura Haneda Ai-ra. Így kezdtem hozzá az életem egy másik szakaszának új lehetőségeket keresve az életben...