Nakamura Haneda Ai

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Kedd Feb. 15, 2011 4:46 pm

Újratalálkozás…

Aznap mikor felébredtem, már akkor furcsamód feszült voltam és ideges, ami azért is lepett meg, mert igencsak jól aludtam az éjszaka és nem tudom mihez kötni ezeket az érzéseket. Rossz hírt nem kaptam, nem bonyolódtam bele kétes ügyekbe, innentől fogva érthetetlen volt ez az egész számomra. Ahogy kinéztem az ablakon láttam csodálatos időnk van a nap hét ágra sütött, egy kósza felhő sem akadályozta meg fényének áradását és ettől a látványtól rendszerint mindig feldobódtam, de most még ez sem segített.
Reggelizni készültem a klán házba, csakhogy olyan gyomoridegem volt, hogy az ételre rá sem bírtam nézni. Kivert a víz és a vérnyomásom is az egeket verte. Beteg nem lehettem, hisz ezeken kívül semmim sem fájt, valamint sehol nem jártam, ahol megfázhattam volna, vagy bármi bajom is legyen.
Gondolataim ekörül forogtak, mikor eszembe jutott honnan ismerősek ezek az érzések és reakciók. Általában a megérzéseim be szoktak válni és azokon belül is leginkább a rosszak. Mindezek mellett pedig egyfolytában a kisebbik bátyám, Iwata képe ugrott be, amit már csak azért is tartottam furcsának, mert amióta megszöktem otthonról azóta egy árva szót sem hallottam róluk, ők meg ha hallottak volna, vagy már rég nem élnék, vagy elkaptak volna, amint megtudják a tartózkodási helyem.
Zavart, hogy a bátyám arca annyira bevésődött most az agyamba, hogy semmi másra nem tudtam gondolni csak rá. Ő volt az, aki szökésem idején vigyázott a házra és persze rám is, én meg kénytelen voltam őt „hatástalanítani”, és nem vagyok egyáltalán büszke erre a tettemre, de ha nem szökök meg akkor vége az életemnek, ráadásul egy olyan dolog miatt, amit azóta ezerszer is ha nem többször, de megbántam. Teljesen másképp állok a dolgokhoz, nagyon sokat változtam. Ha visszaforgatnám az időt, sok mindent a múltam nem úgy csinálnék, ahogy csináltam, de ezen már változtatni nem tudok így kénytelen vagyok beletörődni és túllépni ezeken a dolgokon. Mondjuk az, a mai napig eszembe jut, nekik nem esett –e bajuk miután ez az egész megtörtént, vajon jól vannak-e, túl tudtak ők is lépni-e vagy sem. Ezekre sajnos választ nem tudtam kapni ezért igyekeztem ezekről elterelni a gondolataim.
Fogtam magam és reggeli nélkül visszamentem a szobámba, majd inkább vettem egy forró fürdőt, hogy lazíthassak egy kicsit. Aznapra épp semmi munkám nem volt és úgy láttam mostanában nem is lesz, és ami azt illeti ez egy cseppet sem zavart.
A fürdő nagyon jól esett, egy kicsit felfrissültem tőle, viszont a gyomorgörcsöm csak nem akart megszűnni, ami nagyon is aggasztott.
Úgy terveztem, hogy ma elmegyek Era-ba az egyik klán társammal, Rena Hida-val, csak úgy spontán, nem volt különösebb oka vagy célja az egésznek. Miután felöltöztem és a hajamat is megcsináltam , összeszedtem a cuccom, amit vinni akartam és a megbeszélt időpontra lementem a klán ház előcsarnokába. Amint leértem, láttam ő még nem ért ide, ezért leültem a bár részhez és kértem egy kis hűsítő italt. Ahogy láttam még reggel elég meleg volt az idő kint, épp ezért egy kicsit lengén öltöztem. Egy laza ujjatlan felsőt és egy rövidebb, de szellősebb szoknyát viseltem, csakis a kényelem kedvéért. Az italom elfogyasztása után egy hang szólított meg.
- Ai, bocsánat a késésért, de elaludtam, ne haragudj! –szabadkozott Rena.
- Ugyan, rá se ránts! Nem vártam azért olyan sokat! –mondtam neki mosolyogva. – Mehetünk?
- Persze! Indulhatunk! –felelte kérdésemre, majd felkaptam a táskámat és elindultunk.
Egész úton a vonaton beszélgettünk és sokat nevettünk, és nem azért néztem ki folyamatosan az ablakon, mert untam volna a társaságát csak egyszerűen imádtam nézni a tájat. Főleg ilyenkor, amikor olyan csodásan süt a nap és meleg van. Rena már régi motoros volt a Blue Pegasusban és a régiek közül vele beszélgettem a legtöbbet. Ő volt az egyetlen a klánba, na persze Bob mesteren kívül, hogy mi is történt a múltamban. Vele bármikor, bármiről tudtam beszélgetni talán ő volt az aki a legközelebb állt hozzám a klánból.
- Mond csak Ai, valami történt? Olyan feszültnek tűnsz! – mondta aggódva, és már megint kiszúrta, hogy valami bajom van.
- Ööö miből gondolod ezt? Szerintem én egyáltalán nem vagyok feszült. –válaszoltam, persze láttam rajta pontosan tudja, hogy ez nem igaz.
- Ai, tudodm jól, hogy valami nincs rendben, szóval? Hallgatlak! –mondta miközben kortyolt egyet az italából, amit a vonaton rendelt.
- Hát jó! Elmondom, mert tudom, előtted nem lehet semmit sem eltitkolni! Már reggel óta rossz előérzetem van és elég sokat gondolok a kisebbik bátyámra, tudod Iwata-ra! – mondtam neki, és rágyújtottam egy cigire.
Tényleg még mindig elég feszült voltam, csoda, hogy reggel óta még nem gyújtottam rá. Utáltam ezt az egész érzést, nem akartam a családomra gondolni, nem tudom megváltoztatni a múltat, de ettől még nagyon szeretném elfelejteni, úgy ahogy van. Már nem ugyanaz az ember vagyok, céljaim vannak, mégpedig, hogy jó szélmágus legyen belőlem és megbecsüljenek az emberek. Azonban úgy látom, amíg valami nem történik, és nem tudom lezárni ezt, addig nem lehet nyugtom.
- Gondoltam, hogy valami nincs rendben, szinte érezhető a levegőben a feszültség, ha a közeledben vagyok! Szerinted mi fog történni? Azt mondtad rossz előérzeted van! - szólt újra Rena.
- Nem tudom, hogy fog-e bármi is történni, fogalmam sincs, mit jelez a rossz előérzetem, de kezdem egyre rosszabbul viselni ezt. –mondtam neki, majd én is belekortyoltam az italomba.
Mielőtt még megérkeztünk volna Era-ba, már a második szálra gyújtottam rá, viszont most ez esett a legjobban, így hát nem érdekelt a dolog. Nem vagyok annyira nagy láncdohányos, de nem tagadom, előfordul, hogy egy alkalommal többet is elszívok egymás után. Ami a legviccesebb az egészbe már nem is emlékszek, mikor és hogy szoktam rá, csak arra, hogy szívom és jól esik.
Lassan érezhető volt, hogy a vonat elkezd fékezni épp ezért elkezdtük mi is összepakolni a cuccainkat és az ajtóhoz mentünk, hogy hamarabb le tudjunk szállni.
Era fantasztikus város volt, és már azóta nem jártam itt, amióta klánt kerestem magamnak, hogy valahova tudjak csatlakozni. Kicsit azért ironikus ez az egész, mert elég rossz emléket vet fel bennem a város látványa, és emiatt még kellemetlenebbül érzem magam. Nem is tudom egyáltalán, hogy fordult meg a fejembe, hogy jöjjünk, ide, nem hogy Magnoliába mentünk volna, az legalább kevésbé fájdalmas.
Amint leszálltunk az állomáson, igyekeztünk kikeveredni a tömegből. Úgy látszott ma mindenki Era-t választotta kikapcsolódásnak, hisz rengeteg ember volt a vonaton.
- Szerinted merre menjünk először? Nézzünk körbe az üzleteknél a főtéren, hátha találunk magunknak valamit! –mondta mosolyogva Rena.
- Rendben van, benne vagyok! –válaszoltam és tudtam azért mondja ez, hogy elterelje a gondolataimat, amiért nagyon is hálás vagyok neki.

Amint a városközpontba értünk meg is céloztuk az ékszeres boltot, az ajándék boltot és minden olyan üzletet, amihez csak kedvünk volt. Rena is, mint én mindent megvásárolt, ami csak egy picit is megtetszett neki a leghaszontalanabb tárgytól, a ruháig, mindent, bár én ruhát nem vettem, mert mindent egyedileg én magam készítetem el, ezért inkább anyagra volt szükségem. Volt is egy nagy bazár, ahol épp újonnan érkezett anyagokat mutattak be a vásárlóknak, egyszóval ott volt a helyünk. Rögtön le is rohantunk a boltot és annyi anyagot vettem, hogy majdnem felvásároltam az egész üzlet készletét. A lehető legjobb minőségű hozzávalókat vettem, gyönyörű mintásak voltak, amiknek egyszerűen nem tudtam ellenállni.
A textiles után úgy éreztük, muszáj kicsit lepihennünk és ezért beültünk egy nagyon helyes kis étterembe ebédelni. Az étlapon különféle ínyencségek voltak felfedezhetők, és annyi meg annyi különlegesség volt tálalásra kész, hogy magunk sem tudtuk eldönteni mit kérjünk. Megkértük az egyik pincért, hogy ajánljon nekünk valamit, és mivel elég gusztán hangzott, így azt rendeltük is. Desszertnek fantasztikus csokis gyümölcskelyhet rendeltünk, így lehet aztán igazán élvezni az életet. Nagyon jól éreztem magam, Rena tökéletes mestere volt, a jó kedvcsinálásnak, épp ezért is szerettem annyira. Alapjáraton tekintve igencsak bolond egy nőszemély volt, aki imádta és élezte az élet minden egyes pillanatát. Múltját tekintve szerencsésnek mondhatta magát, hisz a családja igencsak szerető és gondoskodó volt, mindig is nagyon irigyeltem emiatt, persze nem rosszallásból, hisz én tehetek arról, hogy az én családom tönkrement.
Ebéd után nem nagyon tudtuk eldönteni merre vigyen minket az út, épp ezért kitaláltuk, hogy kimegyünk a városban fekvő hatalmas nagy parkba, ahol egy kis tó is tanyázik a közepén.
Egész jó ötletnek tűnt ezért, össze is szedtük a csomagjainkat és elindultunk a parkba. Annyira jól éreztem magam, hogy meg is feledkeztem a rossz érzéseimről és a gyomorgörcsöm is elmúlni látszott. A parkba vezető úton többször is bekukkantottunk egy két csábító üzletbe, melyeknek a kirakatába meg-meg láttunk valamit, ami megtetszett épp ezért kicsit késve érkeztünk. Azt hittük sokkal többen lesznek kint, ehelyett egy kicsit inkább kihaltnak tűnt a környék. Ettől függetlenül mi letelepedtünk egy nagyobb fa árnyékába, közel a tóhoz.
- Odamegyek, kicsit belelógatom a lábam! –mondtam Rena-nak, akit annyira nem vonzott a dolog ezért ő ott maradt a fa alatt.
Kimentem a stégre és mint valami kislány, aki még életébe nem látott vizet leültem a szélére, levettem a cipellőmet és belelógattam az elsőre jéghideg vízbe a lábam. Azt hittem sokkal melegebb lesz, hisz a nap épp eléggé éget, ahhoz, hogy a víz felmelegedjen. Játszottam, fröcsköltem a vizet és hirtelen egy erős jeges szél csapta meg az arcomat. A fák lombjai csak úgy játszottak a szélben, már-már túlságosan is és ismét elkaptak a rossz érzések. Nagyon ismerős volt ez a széllökés, bár egész rég éreztem ennek a szélnek az erejét. Ekkor ismét Iwata képe ugrott be a fejembe, és rögtön fel is pattantam a stégen. Körbenéztem, de senkit nem láttam, senki gyanúsat, csak talán annyi volt furcsa, hogy nem láttam Rena-t a fa alatt. Először azt hittem, biztos elment valamerre szétnézni, bár akkor szólt volna, és ez aggasztott. Visszaindultam a padhoz, hogy ott megvárjam, majd épp hogy leértem volna a stégről egy még nagyobb széllökés szinte felborított és hátraestem.
~Még is mi a franc folyik itt?...Miért érzem úgy, hogy ez…~szakadt meg a gondolatmenetem, majd a hang mintha magától kijött volna a számon. – Iwata!
- Brávó húgocskám! Azt hittem már sosem jössz rá, hogy én vagyok az! –szólalt meg válaszként a hátam mögül.
Felálltam és megfordultam, mire a szemem kikerekedett, hisz ott állt előttem a bátyám és úgy láttam túszul ejtette Rena-t. Most már értem miért tűnt el a fa alól, azonban meglepődöttségemet lassan harag kezdte felváltani.
- Még is mit csinálsz itt? Hogy találtál rám? – kérdeztem idegesen, majd folytattam. – Mit akarsz Rena-tól? Őt engedd el! Semmi köze nincs a kettőnk dolgához! –kiáltottam el magam, mire ő felnevetett.
- Hát ez elég vicces hugica, mivel úgy látom lankadt a figyelmed! Már egy jó ideje tudom, hogy hol tartózkodsz és azt is, hogy beléptél a Blue Pegasus klánba, sőt mindent tudok rólad. Nem volt elég, ahhoz hogy elbujdoss, hogy megváltoztattad a neved! –mondta nekem Iwata, de mintha nem is ő lett volna. Gonosz mosoly ült ki az arcára, és rá sem ismertem. Mondjuk az évek alatt szinte alig változott, bár kétség sem fér hozzá, hogy sokat nőtt és helyesebb is lett, de az arca nem sokat változott, legalább is a gonosz tekintetet leszámítva, mellyel engem nézett.
Ez a tekintet szinte a csontomig hatolt, és alig hittem a szememnek, hogy tényleg ő az, és így viselkedik, ahogy most. Ő volt az a bátyám, akit a legjobban szerettem, ő mindig nagyon sokat foglalkozott velem és ő állt hozzám a legközelebb a családban. Neki mindig minden csínytevésemet elmondtam, sőt volt nagyon sok olyan alkalom, amikor együtt vicceltük meg a két másik testvérünket, vagy épp anyát és apát. Meg sem tudtam most szólalni, nem nagyon tudtam felfogni mi is történik itt valójába.
- Na most mi történt hugi? Elvitte a cica a nyelved? Most nem vagy olyan nagyszájú, mint mikor még otthon voltál? Most úgy állsz ott, mintha szellemet látnál, pedig elég valóságos vagyok vagy nem? –kérdezte ironikus hangon, ráadásul minden egyes szava olyan volt, mint kés a szívembe.
- Minek kerestél meg bátyó? Meg akarsz ölni vagy mi? Vissza akarsz vinni a faluba? Mit akarsz tőlem? –kérdeztem és éreztem kezdenek gyűlni a szemembe a könnyek, bár minden erőmmel azon voltam, hogy ezt ne vegye észre.
Ismét felnevetett, majd Rena-ra nézett, akinek lefogta a száját, és ahogy láttam erősen magához szorította, így mozdulni sem tudott. Rena víz mágus volt, tudta volna használni az erejét, ha épp nem lett volna lefogva a keze. Iwata mindig is erős volt, gondolom az évek alatt még több lett az ereje.
- Tudod, azért érdekelt, hogy még is mit csináltál, miután elszöktél! Tudom jól, hogy akkor azután megbántad, amit tettél, de mivel elszöktél sokat rontottál a helyzeten. Apát kirúgták a munkahelyéről, anya vendéglőjébe senki sem járt ezért be kellett zárni. Mindenki úgy nézett ránk, mint a véres rongyra a te tetteid miatt. Pedig mi szerintem semmiben sem vagyunk felelősek, azért amit te csináltál. Miattad az egész család tönkre ment és kénytelenek voltunk onnan elköltözni jó messzire, ahol senki nem ismer minket, így új életet kezdtünk, ahogy mint megtudtam te is. Bár azért arról is tudomásom van, hogy jó pár embert még megöltél, és emiatt pláne nem is értem egyáltalán még, hogy tudsz nyugodtan aludni. – mondta nekem és ismét csak nem hittem a fülemnek.
- Semmit nem tudsz te rólam! Semmit!! Hogy min mentem keresztül miután megszöktem, hogy egyáltalán, hogy jutottam el erre a döntésre, és azt sem tudod mennyire fájt ez az egész, mikor annyira szerettelek titeket! Fogalmad sincs semmiről, és sajnálom, hogy tönkretettem mindent, de élni akarok! Nem akartam ott meghalni! Nem akartam, hogy kivégezzenek emberölés miatt, hisz az abban a faluban óriási bűnnek számított! Még is szerinted mit kellett volna tennem? Ölbe tett kézzel várni az édes halált vagy mit?? Na erre válaszolj nekem Iwata! Erre!! –ordítottam neki és már az érzelmeimet sem tudtam visszafogni. Egész testem remegett és a könnyeim is elkezdtek patakokban folyni, de ahogy láttam ez egy cseppet sem érdekelte a rideg bátyámat. Arckifejezésén, csak a bosszút és a haragot véltem felfedezni, ami még jobban bántott, hogy a családból legkevésbé tőle vártam ezt az egészet. Inkább számítottam Joe-ra a nagyobbik bátyámra, vagy apára, mint rá. De hát ilyen az élet és már tudom, hogy most van alkalmam lerendezni a múltamat, mert ha most nem teszem egész életem végéig kísérteni fog.
- Hát lehet, hogy nem tudom min mentél keresztül, de nagyon nem is érdekel. Azért jöttem, hogy végre elégtételt vegyek rajtad a sok bántásért, amit át kellett élnünk miattad. –mondta, majd ismét Rena-ra pillantott, egyik kezével egy kicsit elengedte, hogy belenyúljon a kis bőr szütyőjébe, amiben biztos voltam, hogy kés van.
- Rena vigyázz!!! –kiáltottam, és észrevettem, hogy épp használni akarja az egyik víz mágiát, amikor is szinte a teste, mint egy zsák belezuhant a tóba.
- Még is mit hittél? Hogy a barátaidnak majd kegyelmezni fogok, és megengedem, hogy ártsanak nekem? –kérdezte Iwata, mire végighúzta a véres kést egy kendőn, hogy megtisztítsa.
Nem akartam hinni a látottaknak, nem ölhette meg ilyen könnyen Rena-t, hisz Iwata nem egy gyilkos! Nem, tényleg nem volt az, de most már egy teljesen más ember áll előttem, mint amilyen az emlékeimben élt. A fejemet kezdte elönteni a düh, de oly mérhetetlen szinten, melyet már nagyon rég érzetem. Gondolkodás nélkül támadásba lendültem, azonban tudtam minden erőmre szükségem lesz, ha őt le akarom győzni, hisz biztos sokat fejlődött amióta otthagytam őket.
Az első támadásomat könnyű szerrel kivédte és azon nyomban ő is visszavágott. Erős széllökéseit nagyon nehezen tudtam kordában tartani, ezért igyekeztem mindig változtatni a pozíciómat, hogy ne tudjon olyan könnyen eltalálni. Azonban így is épp elég vágást tudott már szerezni nekem, a karjaimon, bár ezek meg sem kottyantak. Egy-egy erősebb széllökést és is rázúdítottam, és amilyen szerencsém volt, valamiért lankadt a figyelme és az egyiktől hanyatt is esett. Egy pillanatra én is megtorpantam, azonban gondolhattam volna, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Nem akartam őt megölni, de nem volt más választásom, mint használni a kis cukorkákat. Már nagyon rég vettem elő őket, azonban mindig magamnál tartottam, hátha szükségem lesz rájuk. Épp bevenni készültem őket, amikor hirtelen előttem termett Iwata és megszorította a csuklómat.
- Csak nem gondolod, hagyom, hogy feltápold magad! Isten ments! Amúgy meg engem is megakarsz ölni? Azt hittem a családodat még szereted! – mondta vigyorogva, majd egy erőteljes lökéssel a legközelebbi fának vágott. Bevertem a fejem és a hátam is rendesen nekicsapódott, mint valami kis levél hulltam le a fölre. Köhögtem egyet, ekkor láttam kis vércseppek csöpögnek a számból. A karommal megtöröltem, majd feltekintettem.
- Szerettem a családom, de téged már nem ismerlek! Nem is tudom hova tegyelek! Egyszerűen nem ismerek rád! De nem akaratalak megölni! Azonban úgy látom, mindenképp le kell ezt az egészet zárni! Alkut ajánlok! Ha legyőzlek, soha többé nem kerestek fel engem és örökre elfelejt mindenki világos? Azonban ha vesztek, azt teszel velem, amit csak akarsz! –mondtam neki mire ő bólintott, bár láttam rajta nem nagyon tetszik neki az alku.
- Végül is úgy is tudjuk ki fog nyerni szóval nekem mindegy! –mondta, majd ismét támadt és kombinálta a szelet a késeivel. Egyenesen egy céltáblának nézett, és nagyon ügyesnek kellett legyek ahhoz, hogy a kések ne belém fúródjanak. Néhány széllökéssel ki tudtam őket védeni, azonban úgy látszik egyre nem figyeltem és pont az oldalamba fúródott az éle. Ismét összeestem, viszont amilyen gyorsan csak tudtam felálltam, mert a szemem sarkából láttam, hogy ismét nekem indult. Tudtam jól, hogy közelharcban nincs nála esélyem, csakhogy most kénytelen voltam kivédeni az ütéseit. Azóta én is elég sokat fejlődtem, már jó pár technikát én is elsajátítottam, de nem egy szinten álltunk! Minden egyes ütésében érzetem az irántam táplált haragját, és emiatt is igyekeztem legyűrni, bármibe is kerüljön. Eszem ágában sem volt megölni, de mindenképp muszáj volt egy kicsit lelassítanom, hogy megtudjam növelni az erőmet. Eszembe jutott, hogy kiskorunkban, nagyon sokszor csak úgy tudtam ellene nyerni, ha egy ponton megrúgtam a karja alatt. Hiányos bordával született, a 2 bordája nem fejlődött ki neki és ha ott bárki is megütötte összeesett tőle. Épp mikor ő is ütésre készült a kezével, kihasználva az alkalmat lehajolva nagyot lendítve a lábamon és egy kis széllel vegyítve az oldalába rúgtam. Néhány métert zuhant hátra, majd hanyatt esve érkezett a földre. Elég szép rúgás volt, ilyet már rég csináltam és kicsit ki is jöttem a gyakorlatból, de most elég hatásosnak bizonyult. A rúgás pillanatában enyhén felnyögött a bátyám, amiből biztos voltam benne, hogy teli találat volt a célzás. Ahogy próbált feltápászkodni a másik karjával még egy sorozat kést állított rám, és egy kettőtől a figyelmetlenségem miatt nem tudtam elhajolni. Az egyik a jobb vállamba a másik a combomba fúródott. Nem nagyon foglalkoztam velük inkább gyorsan bekaptam 3 kis cukrot és vártam a hatását. Azon nyomban éreztem, hogy az erőm megkétszereződött és mint egy suhanás úgy mozogtam, amit kihasználva gyorsan bátyám elé futottam és még mielőtt fel tudott volna állni a mellkasába ütöttem, amitől visszazuhant a földre. Megfogva a kezét, mint ahogy ő tette a fának vágtam, amint az ütközés bekövetkezett, már láttam nem nagyon tud reagálni a dolgokra. Ő is beverte a fejét és amint lehullt a földre szintén vért köhögött fel. Amint felnézett, már ott is teremtem előtte és a nyakát megfogva a fának szorítottam.
- Ismerd el, hogy legyőztelek és legyen vége ennek az egésznek! –mondtam neki a könnyekkel küszködve. –Nem akarlak megölni és nem akarlak tovább bántani!
Iwata arca teljesen el volt torzulva, bár láttam épp, hogy csak felfogja a dolgokat.
- Azt…azt hiszem igazad van…sajnálom…csak kérlek érts meg engem is…- mondta nehéz levegővételekkel. – Nem foglak többet felkeresni…és senki sem a családból…- folytatta, majd elájult.
Már én sem bírtam tartani a testét így hát elengedtem és mind a ketten a földön kötöttünk ki.
Elkezdtem remegni, mint a nyárfalevél és nem tudtam abbahagyni a sírást. Hirtelen hangot hallottam a tó felől. Maradék erőmet összeszedve felálltam és megfordultam, ekkor láttam Rena-t kimászni a tóból.
- Istenem! Rena! –kiáltottam fel a boldogságtól, majd lassú kocogással odasiettem hozzá.
Az oldalán volt egy nyílt sem de nem volt vészes, úgy látszott fontos szervet nem érintett a szúrás. Amint odaértem szorosan magamhoz öleltem és nem akartam elengedni.
- Azt hittem meghaltál! Nem tudtam elhinni, hogy a bátyám megölt téged! Istenem! Annyira jó, hogy nem esett komoly bajod!
- Nyugodj meg…szerintem csak azért csinálta, hogy feldühítsen és képes legyél ellene harcolni! –mondta bár kicsit nehézkesen vette ő is a levegőt. – Szerintem vigyük őt is kórházba, és ami azt illeti neked sem ártana, úgy látom! –mondta mosolyogva, majd együtt sikerült felállnunk.
- Igen, igazad van! -mondtam én is kicsit elmosolyodva, miközben az égre tekintettem
Segítséggel elvittük Iwata-t is a kórházba és ellátták a sebeit, valamint hagytam neki ott egy üzenetet. Nem akartam ott lenni mikor felébred épp ezért, amint ellátták a sebeinket távoztunk is.

Hosszabbnak tűnt az út hazafele, mint az odamenetel, valamint egyikünk sem szólalt meg az egész út alatt. Csendben figyeltük a tájat, az én gondolataim pedig ekörül az egész körül forogtak. Azonban sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, mintha több ezer kilótól szabadultam volna meg ezalatt a nap alatt. Tudtam, most már képes leszek csak előre tekinteni és úgy élni az életem, ahogy én akarom.

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Szer. Feb. 16, 2011 5:52 pm

Az a fránya testvéri szeretet! De minden jó, ha jó a vége! Jutalmad 100 VE!

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Csüt. Feb. 17, 2011 1:52 am

Úúúú naon köcönöm *-*

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Szomb. Dec. 17, 2011 12:37 am

VIHAR
1. felvonás
Furcsa találkozás, a múlt árnyai mindig kísértenek

Érdekes feladatot bízott rám Bob mester, amikor egyik nap behívatott az irodájába. Eleve már attól is érdekesnek tűnt az egész, hogy nem tudhatott róla senki. Épp ebédeltem és kaptam egy levelet, melyben csak annyi állt, hogy amint tudok, menjek fel hozzá. Nem tudtam tovább várni, be sem fejeztem az evést, inkább rögtön összeszedtem magam és elindultam hozzá. A kíváncsiságom mindig is sokkal erősebb volt bárminél, noha persze ez nem mindig volt jó dolog és sokszor megjártam emiatt. Az irodaajtóhoz érve már a szívem a torkomba volt és olyan izgatott voltam, hogy alig bírtam magammal. Bekopogtam hozzá és benyitottam. Az ablaknál állt a mester nekem háttal, összefűzött kézzel.
- Jó napot mester! Hívattál! –mondtam kicsit félénken, majd bezártam magam mögött az ajtót.
- Milyen hamar feljöttél angyalom! Azért ennyire nem kellett volna sietni! – fordult felém és a maga sajátos hanglejtésével szólt hozzám.
- Ó, hát tudja milyen vagyok! A kíváncsiságom mindennél erősebb! –mondtam nevetve.
- Épp ezért akarlak ezzel a feladattal téged megbízni! Kérlek ülj le! –mondta a fotelra mutatva.
- Rendben, hallgatom Bob mester! –válaszoltam és leültem az asztalával szembeni fotelba.
- Hol is kezdjem…áh megvan! Le kell szögezzem, hogy ez a feladat igencsak veszélyes, de úgy gondolom, hogy meg tudsz vele birkózni. Nem messze Era-tól van egy elhagyatott kastély! A helybéliek szerint élőholtak támadtak fel és az arra járókat is azzá teszik, de mindezt csak éjszaka. Ha most délután elindulsz, mire besötétedik oda is érsz és a saját szemeddel is megbizonyosodhatsz efelől. A feladat az, ha tényleg igazak a hírek meg kell találni azt, aki mindezek mögött áll és leállítani!
Szavait hallgatva teljesen felcsigáztam magam, a veszélyt pedig figyelmen kívül hagytam, mert nem nagyon érdekelt.
- Mit szólsz? Elvállalod?
- Naná! Ez nem is kérdés! Azonnal indulok, úgy sem volt mára több programom! Tényleg jó lesz ennek utána járni! –feleltem izgatottan.
- Azonban vigyázz, mert nekem ez az egész úgy bűzlik, ahogy van! Meg kell találnod azt, aki hátulról mozgatja a szálakat! Bármi áron!
- Bízhatsz bennem mester! Képes vagyok elvégezni a feladatot! Van még valami, amit tudnom kellene a dologról? –kérdeztem érdeklődve.
- Nem, azt hiszem mindent elmondtam! Szerintem minél hamarabb indulj! Nem tudom megmondani, hogy hány napig leszel távol, de készülj fel rá, hogy ez nem egy vagy két napos túra lesz. –mondta már kicsit komolyabban és úgy láttam, mintha valami aggasztaná, de inkább nem kérdeztem rá, hogy mi az!
- Rendben, akkor indulok is! Viszlát! –köszöntem el tőle, majd sarkon fordultam és távoztam.
A szobámba érve, már az adrenalin szintem az egeket súrolta és teljesen fel voltam készülve minden eshetőségre. Csak a legfontosabb dolgokat pakoltam össze, ruhákból is olyanokat válogattam, melyek kényelmesek, mégis praktikusak és mutatják, hogy Blue Pegasusos vagyok, hiszen a klánunk fő jelzője, hogy minden tagja egytől egyik a tökéletes és csillogó külsőjével kitűnjön a többi mágus közül.
Amint mindent összeraktam, már indultam is a vonatállomásra. Reméltem, hogy nem lesznek majd sokan, hisz hétköznap is van, no meg kora délután, bár ezt sosem lehet kiszámítani. Szerencsémre Era nincs olyan messze innen, hogy sokat kelljen utazni, pár óra múlva ott is leszek, és végre utána járhatok ennek a különös eseménynek.
Az állomáson valóban nem voltak sokan, viszont volt még időm a vonat indulásáig ezért elmentem venni pár doboz dohányt, hogy legyen elég nálam. Elgondolkoztam már sokszor azon, miért is dohányzok, és lehet, ideje lenne leszokni, de valamiért eddig nem vitt rá semmi. Mondjuk most nincsenek gondjaim, gyakorlatilag élek bele a világba, elvállalok munkákat, de a legtöbb időt mégis a klán házban töltöm, időnként kimozdulok Magnóliába, de úgy igazából semmit sem csinálok. Jó mondjuk egy szóval sem panaszkodhatok azt hiszem a mostani életemre, hisz mindenem megvan, amire csak az embernek szüksége lehet. Vagy talán mégse?
Míg elmélkedtem és elszívtam egy szál dohányt, az órára néztem és láttam, hogy ideje felszállni a vonatra. Szokásos módon igyekeztem üres kabinban helyet foglalni, hogy nyugodtan utazhassak. Meg is találtam a harmadik kocsiba és amint elhelyezkedtem, visszatértem az elmélkedéshez. Lehet, hogy mindenem megvan tárgyi szempontból, de mégis a legfontosabb dolog hiányzik belőle az pedig a szeretet. Ha jobban belegondolok a dolgokba, normális esetben ez minden ember számára meg kellene adasson, azonban rá kellett jöjjek, hogy így túl egyszerű az élet. Nem csak a saját tapasztalatom miatt mondom, hanem akkor is rájöttem, mikor Deaddel találkoztam. Talán ott nem is figyeltem fel erre, majd csak utána. Persze baráti szeretet az megvan, csak az mégsem olyan, mint a szerelem.
Ráadásul, ahogy észrevettem magamon, nálam az egy ember iránti szerelem valósággal lehetetlen. Hiába hittem azt, hogy Hiro fogja betölteni ezt a pozíciót, úgy látszik ez nem fog működni. Talán ez az én sorsom, nem fogom megtalálni a tökéletes társat, aki mindig mellettem van és támogat. Természetesen ezt magamnak köszönhetem, szóval nem is értem miért akadok ki ezen. Most is, hogy Edwarddal találkoztam és kicsit jobban megismertem, kezdem úgy érezni, hogy elcsavarta a fejem. Az is lehet, hogy mindez azért is van, mert csalódtam az első szerelmemben. Elárult, hátba támadt és lelkileg teljesen összetört, mint valami bogarat, eltaposott. Emiatt van az, hogy képtelen vagyok bárkit is teljesen megszeretni, mert félek, megint elárul épp úgy, ahogy ő is tette…
Na, de ettől inkább vonatkoztassunk el. Ha jól kivettem Bob mester szavaiból és reakcióiból az egész élőhalott dolog mögött valami felsőbb hatalom állhat. Vajon kinek lehet ez érdeke, hogy az embereket megölje és utána feltámassza saját irányítása alatt tartva őket? Jobban belegondolva talán valamelyik sötét céh állhat mindezek mögött és mindenképp kell, hogy legyen nyomósabb oka ennek. Már csak arra kell rájöjjek, hogy kik és miért csinálják mindezt.
Ebben a pillanatban futott végig rajtam a hideg és a gyomrom is összerándult. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, ami akkor volt, mikor a bátyámmal találkoztam. Viszont a bátyámmal való találkozást már a reggeli előérzet is kísérte. Egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni a tudatlan rossz, és ami még ráadás volt, hogy valamiért mérhetetlen dühöt is éreztem. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem igazán sikerült. Pont olyan dühöt éreztem, mint mikor elárultak. Igyekeztem visszafogni magam, azonban hirtelen felordítottam. Gyorsan a kezemet a számhoz kaptam, nem tudtam mire vélni ezt a reakciót.
- Hölgyem, jól van? –nyílt az ajtó és egy magas férfi aggódó szemekkel tekintett rám.
Nem tudtam mit válaszoljak, így elkezdtem hebegni-habogni.
- Persze, persze jól vagyok, csak… csak rosszat álmodtam. –mondtam gyorsan, ami eszembe jutott a tarkómat vakargatva, szinte Edward stílusában.
- Akkor jó, már megijedtünk, hogy valami baj történt! –válaszolta és behúzta az ajtót.
Éreztem az arcomon, hogy a verejték végigkúszik a nyakamig, de kezdtem lehiggadni. Ahogy Edward eszembe jutott, a szívverésem is csillapodott. Amikor rá gondoltam, a szívemet melegség öntötte el, fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen nyugtató hatással volt rám és mintha úgy éreztem volna, hogy ott lenne velem.
Kipillantottam az ablakon és láttam, a következő állomás Era lesz, így ideje összekapnom magam. Még egy szál dohányra volt időm, ezért gyorsan rá is gyújtottam, bár nem vert ki a víz és a szívem is lelassult, a gyomrom még mindig egy kicsit görcsben állt. Az ég kezdett beszürkülni, a nap is elhanyatlott már a horizont alatt és úgy látszott a szél is kicsit felerősödött, ahogy a fák lombjai táncoltak a messzeségben.
A vonat lassulni kezdett, ezért felkaptam a csomagomat és elindultam az ajtó felé. Végre megérkeztem Era-ba és mikor leszálltam a vonatról, a rossz érzések kezdtek megint felerősödni. Eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg Bob mestertől, hogy pontosan hol is van az a kastély, hisz csak annyit mondott, hogy Era-tól nem messze. Azonban eszembe jutott, hogy biztos a helybeliek is hallottak a közelben történt incidensekről, ezért arra a döntésre jutottam, hogy majd a városközpontba érve körbekérdezősködök az embereknél. Nem is olyan rég volt, mikor utoljára itt jártam, és mivel nem is akkor voltam először a városban, mostanra megmaradtak a tájékozódási emlékeim arról, hogy mi merre van.

Az egész városban a kedvencem a főtéren lévő szökőkút volt, gondoltam most is jó lesz majd odamenni és ott begyűjteni az információkat.
Késő délután is olyan volt a nyüzsgés a városban, mintha nappal lenne és az emberek még mindig ugyanolyan közvetlenek és jókedvűek, mint akkor voltak. Kezdtem kicsit megéhezni, mivel be sem fejeztem az ebédemet, mikor Bob mester magához hívatott, így bementem az egyik étterembe, melyben már korábban is voltam. Valami gyorsan elfogyasztható, de laktató ételre volt most szükségem, és ahogy helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, máris odajött az egyik pincér.
- Jó estét Kisasszony! Mit kér, milyen ételt választott?
- Jó estét! Nos, nem tudna valamit ajánlani, amit gyorsan el lehet fogyasztani, de azért jól is lakok tőle? –kérdeztem érdeklődve, miközben magam is az étlapot böngésztem.
- Ha megengedi, ajánlanám a marhahúsos szendvicsünket vagy a csirkefalatkákat sült krumplival.
- Hmm, akkor azt hiszem, ez el is van döntve! Mind a kettőt kérem és ha lehet, a csirkefalatokat elvitelre, becsomagolva kérném! –válaszoltam, majd körbenéztem az étterembe.
A szokottnál talán több vendég is lehetett most. Fürkésztem a tekinteteket, hogy vajon kitől lehetne megkérdezni a szükséges információkat. A legtöbben kisgyermekkel voltak, ezért nem volt valami nyert ügyem, aztán jutott eszembe, hogy a pincérek biztos tudnak valamit az esetről. Nem kellett sokat várnom mire kihozták nekem az ételt, ezért kaptam is az alkalmon.
- Tessék, meghoztam a rendelést! Jó étvágyat kívánok! –mondta a pincér, miközben letette elém a tányért a szendviccsel és a zacskót a csirkefalatokkal, majd ment is volna tovább.
- Egy pillanatra még kérem, ne menjen el! –szólítottam meg, majd intettem jöjjön kicsit közelebb.
Nem akartam, hogy bárki is meghallja mit akarok kérdezni. – Mondja csak, nem tudja véletlenül, hogy merre van az a kastély, ahol a hírek szerint élőhalottak mészárolják le az arrajárókat? –kérdeztem suttogva, miközben a reakcióit is figyeltem.
A pincér teljesen elhallgatott, az arcszíne is megváltozott és pár percig meg sem szólalt. Egy nagyot nyelt aztán a szemembe nézett.
- Kérem hölgyem, erről a dologról ne nagyon kérdezze a helybelieket, mert szörnyű mendemondák alakultak ki már erről. Most nem mondhatnám el, hogy mit tudok, de úgy látom nagyon érdekli a dolog!
- Igen, igen érdekel, pont emiatt jöttem a városba. A Blue Pegasus mágusa vagyok és meg kell tudnom mi a fene folyik itt.
- Rendben van… értem! –folytatta a pincér – Innen nyugatra van a közeli falu és Era között egy kastély a fő úttól nem messze. Ha most elindul, akkor kövesse a lenyugvó nap sugarait és a városból kiérve már látni is fogja a fák mögött tornyosuló tetőrészt, ami annak a kastélynak a része.
- Köszönöm! Így már könnyedén meg fogom találni! Nagyon hálás vagyok! –mondtam és ismét elfogott az izgatottság, mely akkor tört rám, mikor megtudtam mi a feladatom. – Megkérhetem, hogy inkább a szendvicseket is csomagolja be? Most azonnal indulok.
A pincér bólintott, majd a pulthoz ment és zacskót kért, amibe leteheti. Felém fordulva láttam az aggodalmat az arcán, de semmi sem tudott visszatartani attól, hogy odamenjek. Összecsomagolta nekem az ételt, majd átnyújtotta. – Kérem, nagyon vigyázzon! Legyen óvatos, már senki nem mer azon az úton közlekedni a rémhírek miatt.
Bólintottam és elvettem a csomagot. – Mindent köszönök szépen! További szép napot! –válaszoltam neki és elindultam az ajtó felé. Visszafordulva még láttam, hogy a pincér még mindig ott áll és aggódva néz felém. – Semmi baj nem lesz! Ígérem nem kell többé arrafele félniük! –mondtam nyugtató hangon, majd kimentem és behúztam magam mögött az ajtót.
Felerősödött a szél, amíg az étteremben voltam, bár ez nem nagyon zavart.
Elindultam az egyik nagyobb utcán, melyről tudtam, hogy kivezet a városból. Hosszú és széles utca volt, a helybeliek a sötétedés miatt láttam, hogy kezdenek behúzódni, egyre több villany kapcsolódott fel a házakban. Valamiért rám tört a magány érzete, nem is értem, hisz eddig is egyedül voltam, nem tudom most miért fáj ez ennyire. A házakból boldog nevetések hangja szűrődött ki, melyek szinte a szívemig hatoltak és az ablakra nézve a futkorászó gyermekek látványa mérhetetlen fájdalommal töltött el. Mindeközben a gyomorgörcsöm is egyre erősödött, ráadásul az izgatottságom is fokozódni kezdett. Ezeknek az érzéseknek a keveredése szörnyen elviselhetetlenné vált, éreztem a szemembe könnyek gyűlnek és alig bírtam visszatartani, hogy ne sírjam el magam.
Megálltam és megráztam a fejem. ~Ai, szedd össze magad! Most a feladatra kell koncentrálnod! Semmi más nem terelheti el a gondolataid, csakis kizárólag arra kell figyelned, hogy megtaláld a kastélyt és utána járj, ki irányítja a szálakat! ~gondoltam magamba, majd ismét elindultam.
Kicsit gyorsabbra vettem a tempót, hogy hamarabb odaérjek. Kezdett kirajzolódni a város vége és már láttam a messzi távolban lévő táncoló fák tetejét.
~Először is, amint odaértem a kastélyhoz, mindenképp óvatosnak kell lennem, nehogy észrevegyenek, szóval meglepetésszerűen kell lecsapnom rájuk! Biztos, hogy jól elrejtőzködtek, így figyelnem kell! ~
Ahogy haladtam, egyre közelebb voltam a célhoz. az elhagyatott úton a szél port kavarva, a fákat eltűntetve, alig lehetett látni. Ezt ki is használtam, mivel tudtam irányítani a szél mozgását. A fákhoz érve elém tornyosultak a hatalmas kastély falai és szemmel láthatóan fagyott volt a levegő a közelében. Orromat hulla- és vérszag csapta meg, amit még meg is kellett szokjak, hogy ne legyek rosszul tőle.
Az egyik közeli fa törzséhez támaszkodva lestem ki a kastély udvarára. Rengeteg élőhalott gyűlt össze a kertben és mintha két emberi alakot is ki lehetett volna venni a sötétben. Halk sikolyt és felnyögést vitt magával a szél, ami megütötte a fülem, azonnal tudtam, hogy most ölik meg őket. Nem várhattam tovább, hátha sikerül megmenteni őket. Ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy nem lehetek meggondolatlan, mert egy rossz mozdulat és esélytelen, hogy ne végezzék ki őket. Egy kicsit arrébb lopakodtam, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk. Meglepetésszerűen kell rájuk támadnom, így amilyen bambák és amennyire tudom a reakcióidejük sem valami gyors, ezért ezt ki tudom használni. A szél is az én malmomra hajtja a vizet, mivel pont annyira fúj, hogy ezzel még könnyebb lesz letarolnom őket. Máson már nem is kellett gondolkodjak, úgyhogy akcióba lendültem. Egy nagyobb lendülettel széllöketet okoztam, ami az élőholtakat ellökte az emberektől, majd mikor nem figyeltek, eléjük ugrottam és a csizmámból kihúzott tőrrel levágtam a fejüket. Erre a többi zombi is felfigyelt, akik az udvaron tartózkodtak és már indultak volna felénk, ezért igyekeznem kellett. Minden irányból támadtak, de meg kellett, hogy védjem a két férfit, akik szintén a földre estek a széllökések miatt. Hátra néztem és láttam, hogy rémült arccal tekintenek rám és a közelgő élőholt seregre.
- Fussatok! Gyerünk!!! Mire vártok még? –kiáltottam el magam, mire mind a kettő kicsit kúszva a földön, de feltápászkodtak és rohanni kezdtek az erdő felé.
Nem volt több időm, ellentámadásba kellett lendüljek, így amilyen gyorsan csak tudtam, tértem ki előlük és mindegyikbe belevágtam a tőrömet, azonban láttam, hogy ennyi nem lesz elég, mert rengetegen vannak. Előhúztam egy másikat is a bal csizmám szárából, és a széllökéssel és a Wind Magic mágiával is szét tudtam őket szedni cafatokra. Egyre közelebb jutottam a bejárathoz, de még mindig elég sokan voltak. Az egyik holt hátulról elkapta a kezemet, mikor épp lendíteni akartam, ez eléggé meg is lepett, de tudtam, hogy gyorsabb vagyok nála és egy szempillantás alatt lenyestem a kezét, majd egy szaltóval a háta mögé kerülve keresztbe húztam egyet a hátán a tőrt, majd a széllel darabokra szaggattam. Még egy lépés és bent voltam a kastélyban, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, végigmészároltam a maradék zombit is, amit már könnyűszerrel megcsináltam. Hatalmas kétszárnyú faajtók voltak a bejárati ajtók, csakhogy meglepetésemre egész könnyű volt kinyitni. Bent a folyosót végig a hold fénye megvilágította, de azért óvatosnak kellett lennem, nehogy mégis rám támadjanak. Régi építésű volt az egész kastély, vaskos tégla falait belepték az évek porai és pókhálók övezték a boltíveket. Láttam, nincs messze a folyosó vége, de azért nem siettem, a lépteim halkak voltak, hogy még véletlenül se tudják meg, hogy bejutottam. Lassan haladtam a falhoz húzódva, majd amint az ajtóhoz értem, kikukkantottam. Egy hatalmas csarnok tárult elém, melyben a bútorok és minden berendezés ütött kopott volt, az idő szépen lassan megette őket. Nem láttam senkit, ezért kimerészkedtem. Ahogy feltekintettem, egy kupolaszerű homlokzatot pillantottam meg tele festményekkel. Angyalokat és ördögöket ábrázoló alkotások díszítették a plafont, és a régi stílusú üvegablakokon csak úgy kúszott be a hold fénye, amellyel tökéletesen bevilágította az egész helységet. Szemeimet lejjebb eresztve a falakon ismét hasonló alkotásokat találtam és amint balra tekintettem, egy magas, furcsa kinézetű alak rajzolódott ki. Időm se volt arra, hogy észrevétlenül visszahúzódjak, ezért inkább nem mozdultam, csak bámultam. Feltüskézett kék haja az ég felé állt, testét nem igazán eltakaró mellény feszült rajta, mely szintén kék színű volt, sárga szegéllyel. Látszott rajta, hogy erős, kidolgozott felsőteste van, az arca pedig markáns, valamint igazán gonosz tekintete rám szegeződik. Érezhető volt körülötte a káosz és a sötétség, ami alapjáraton rémisztő lehet egy embernek, de engem ez egyáltalán nem érdekelt.
- Nocsak! –szólalt meg kicsit érces hangon. Meglepett, hogy megszólalt, nem pedig rögtön nekem esett, ahhoz képest, hogy idegen vagyok neki, ráadásul pont olyannak tűnt, aki szemrebbenés nélkül gyilkol.
- Na mivan? Letaglózott a királyság látványa, vagy némaság átkot szórtak rád, kislány? –szólalt meg ismét elég egoista szöveggel.
- Ki vagy te és mit keresel itt? Amúgy meg ne hívj kislánynak! –válaszoltam vissza neki kicsit lekezelő módon. Láttam rajta, hogy ezen kicsit felhúzta magát, de inkább vigyorgott rám.
- De harapós itt valaki… mellesleg én is kérdezhetném, hogy te mit keresel itt?
- Az szerintem nem tartozik rád, viszont én kérdeztem előbb… ha te válaszolsz, talán én is!
Kezdtem felidegesíteni a válaszaimmal, ami számomra igazán mulatságos volt, hisz nem éppen olyan fajta, aki ilyen bájcsevejekbe keveredne.
- Cöh… nem tudom, mit képzelsz, mégis milyen helyzetben vagy, de van egy rossz hírem! –válaszolta, majd kicsúsztatott valamilyen fűrészpengéket a kezéből és felém tartotta, hogy jól lássam. Percek alatt előttem termett és belecsapta a pengéket a falba, pont a fejem mellett pár centivel.
- Sok dolog van, amitől az embernek kötelessége rettegnie… neked is jobb lenne! Vagy vesztedre jöttél a kastélyba netán?
Valahogy sejtettem, hogy ilyesmivel fog előrukkolni, tipikus erőfitoktató alak, azonban ilyenekkel engem nem igazán tudnak megrémíteni. Hideg tekintettel, érzelmeket nem kifejezve tekintettem fel rá a szemeibe nézve. Láttam rajta, hogy nagyon feldühítettem ezekkel a lépéseimmel.
- Lehet, de én nem félek semmitől, még a haláltól sem… és nem ezért jöttem… - válaszoltam neki egyértelműen kimutatva, hogy nem érdekel. – Na mi van? Most megölsz vagy sem? Amúgy meg mondtam, ha te elmondod miért vagy itt, én is elmondom!
Vártam, hogy erre mit reagál, de csak duzzogva elfordult tőlem és visszahúzta a pengéit. Nem igazán értettem a viselkedését, hisz már az első pillanatban meg kellett volna, hogy öljön, de mégsem tette.
- Csak egy idegesítő küldetés miatt vagyok itt, de már rég kitaláltam, hogy te is... ha tényleg ennyire nem félsz semmitől, akkor talán megengedem, hogy te is kivedd a részed! – szólalt meg ismét.
~Idegesítő küldetésnek tartja? Akkor meg miért vállalta el? Elég fura fazonnak néz ki, nem is értem, hogy mit keres itt. Hmm… ha jobban belegondolok tényleg furcsa, nem tudtam, hogy mások is tudnak erről az egészről.~ gondoltam magamba, majd végiggondoltam, amit mondott. - Kivegyem a részem? Arra már én is rájöttem, hogy ugyanazért vagyunk itt... ne nézz hülyének... csak kiváncsi voltam, elárulod-e vagy sem... nagyon el vagy telve magadtól, ahogy látom... viszont nekem meg kell találnom valakit, és ebben senki sem állhatja az utamat!
Elindultam előre, mikor hirtelen a falba vágta a kezét, elzárva előttem az utat.
- Neee szórakozz veleeeeem…
- Eszem ágában sincs szórakozni veled... csak elakarom végezni a feladatom! –válaszoltam megint rideg hangon, pedig már így is épp eléggé felhúzta magát rajtam, rámosolyogtam és átbújtam a keze alatt. Ahogy körbenéztem láttam, hogy egy csigalépcső vezet felfele és valami azt súgta, hogy arra lesz, amit keresek. A csarnokból több folyosó is ágazott más irányokba, de azokra inkább nem is figyeltem. Elindultunk a lépcső felé, mindeközben az új „társamra” szemeztem tekinteteimet. Egy kicsit jobban megnéztem magamnak, és észrevettem, hogy ha nem veszi elő azt a gonosz vigyorát, egész helyes, még akkor is, ha sötétség veszi körül. Az jutott eszembe, hogy biztos megvan az oka, ami miatt ilyenné vált és biztos vagyok benne, hogy valahol mélyen még mindig ott lakozik benne a jóság. Általában megijedhetnek tőle az emberek és valószínűleg nincs is idejük még a menekülésre sem, de azért kíváncsi lennék rá, hogy engem miért nem ölt meg azonnal. Hirtelen felém fordult és a szemembe nézett, én viszont annyira elvoltam merülve a gondolataimba, hogy el is felejtettem, végig őt bámulom, ettől meg teljesen elvörösödtem. ~Most vajon mit gondolhat? Te jó ég Ai, szedd már össze magad!!!~
- Nem azért hogy kukacoskodjak, de mégis mit bámulsz ennyire?
Ettől csak még inkább elpirultam, bár még én sem igazán tudtam, hogy miért reagálok így, egyszerűen csak váratlanul ért a dolog. Válasz nélkül inkább elindultam felfelé a lépcsőn, ami elég hosszú útnak tűnt, de hát a cél kellett csak, hogy a szemeim előtt lebegjen. Ahogy haladtunk felfelé, szabályosan éreztem a tekintetét a hátamon, ezért hátrafordultam és még az előző kérdésére válaszoltam. - Mondd csak, hogy hívnak? Ugyanis ezt elfelejtetted megmondani… - pont elkaptam a tekintetét, csak hogy ő rögtön elkapta, nehogy észrevegyem, hogy engem méregetett.
- Nincs nevem... de Lidércnek hívnak… - válaszolt vállat vonva.
- Hogy hogy nincs neved? –kíváncsiskodtam, furcsa, hogy azt mondja nincs neve, valamint a Lidérc mondjuk elég találó…
- Számomra a név amivel születtem nem jelent semmit... az az ember halott, én viszont szeretek a bőrömben lenni! Na meg... bár kívánom hogy ne tudd meg miért, de a Lidérc igencsak találó név számomra!
~Azt mondja, hogy az az ember, akinek született az halott? Akkor már biztos, hogy történt valami, amiért ilyenné vált. Egyre érdekesebbnek tűnt ez a Lidérc.~ - Ha ilyeneket mondasz, csak még kíváncsibb leszek... ami azt illeti ez az egyik vesztem okozója lesz, úgy gondolom! –válaszoltam neki, azután rájöttem, hogy lehet ha beszélgetünk, kihozhatom belőle azt az énjét, amit annyira elnyomott, hogy már úgy érzi nincs is.
- A kíváncsiskodás, vagy az, hogy ilyeneket mondok? –kérdezett vissza egy vigyorral kísérve. - Ha már itt tartunk, téged hogy szólítanak az áldozataid? Ja bocsi, szakmai ártalom! Szóval hogy hívnak?
~Ahogy az áldozataim szólítanak? Mi a fene… igazi kivégzőhöz illő szöveg… szakmai ártalom mi? Hát szép kis élete lehet…~ - Ai vagyok, Nakamura Haneda Ai-nak hívnak, hogy pontos legyek!
- Nakaizébigyó...tehát Ai!
- Nakaizébigyó… ez jó! –nevettem fel, és láttam ő is elmosolyodott.
Úgy látszott, kicsit oldódott a hangulat kettőnk között, aminek örültem és szinte égett a vágy bennem, hogy még jobban megismerjem. Furcsa, hogy ilyen reakciókat vált ki belőlem, de úgy látszik én is felkeltettem az ő figyelmét, ami szerintem neki is különös.
- Sosem voltam jó a hosszú nevek megjegyzésében! –szólalt meg ismét, amivel nem igazán lepett meg.
- Nyugi, épp elég, ha az Ai-t megjegyzed! –feleltem neki vissza, miközben a végeláthatatlan lépcsőn siettünk felfelé.
Amióta csak megérkeztem, éreztem egy ismerős erőt, csak arra nem tudtam rájönni, hogy honnan, és hogy kié. Azonban, ahogy egyre jobban haladtunk felfele a toronyba, beugrott egy arc, melyet már rég nem láttam, és nem is akartam elhinni, hogy az ő arca ugrik be folyton. Hirtelen eszembe jutott a mesterem, Norihide, hisz neki volt ilyen energiája, és ettől a gondolattól visszatért a gyomromba a görcs, ami elmúlt, mikor megérkeztem a kastélyhoz. A hideg is kirázott és megtorpanva a lépcső fölé görnyedtem. ~Ez nem lehet… nem lehet, hogy ő legyen… hisz ő halott.~ Ekkor megint éreztem valakinek az erejét, ezt viszont rögtön felismertem. Ez a kisebbik bátyámé, Iwata-é volt, akit régen annyira szerettem, aki mindig ki állt mellettem és ő volt a támaszom, amíg el nem szöktem otthonról. Nem akartam elhinni, amit érzek, teljesen megrökönyödtem ezektől az érzésektől, és szinte remegtem. Könnyek kezdtek a szemembe gyűlni, de nem akartam, hogy ezt Lidérc meglássa. Megpróbáltam letörölni a könnyeket az arcomról, még mielőtt meglátja és ismét elindultam felfelé a lépcsőn. Igazából nem is érdekelt, hogy Lidérc mit gondol most rólam, csak meg akartam tudni, hogy végre mi folyik itt. Már nem volt sok hátra a torony tetejéig, ezért kicsit belehúztam a tempóba. Éppen csak hogy fel nem értünk, mint derült égből villámcsapás érkezett egy ismerős hanggal egy támadás. – Szaggass Wind Ring!
Az úgynevezett szél gyűrű mágia pontos találattal ért engem, így ahol csak eltalálta kezemet, lábamat és gyakorlatilag az egész testemet összevágta. Mindezek után a támadást kísérő széllökés gyakorlatilag hatalmas erővel sodort el. Védekezésre esélyem se volt, azonban igyekeztem tűrni a fájdalmat és megtartani az egyensúlyomat, ami persze nem sikerült. Ekkor Lidérc hátulról elkapott, majd velem együtt megfordult, így ő került előre. Azon percen ki is csapta a pengéit, melyekkel már én is találkoztam és nekem hátat fordítva szólt hozzám.
- Maradj hátul, majd én elintézem a tagot! –eközben a falhoz ültetett.
Olyan ismerős volt a hang, mely felcsendült a támadáskor, bár először nem tudtam kié, csak mikor felpillantottam a lépcső tetejére. Mikor megláttam Iwata alakját kirajzolódni kikerekedtek a szemeim és, mintha egy kést döftek volna a szívembe. Nem hittem a szememnek, inkább megdörzsöltem, bár a mozdulatok fájtak a sérülésektől, amiket az előbb szereztem. Fel sem fogtam, hogy mi történt az elmúlt pár percben, csak azt láttam, hogy Lidérc előttem áll támadásra készen és Iwata, a kisebbik bátyám gonosz vigyorát és megvető tekintetét, melyek rám irányultak. Lidérc épp támadásba lendült volna, mikor hirtelen felkiáltottam. – Áááállljjjj!!!
A hangom kissé érces és hanyatló volt, de ennyit még ki tudtam préselni magamból. Nehezen felemeltem a kezem, hogy fel tudjam magam húzni a lépcső korlátjába kapaszkodva. Lábaim nehezen vették rá magukat a mozgásra, azonban akár mennyire is fájt, most semmi sem érdekelt, csak Iwata.
- Még is mit csinálsz te itt? Iwata?!! –kiáltottam el magam, miközben kicsit nehézkesen vettem a levegőt. – Miért… miért támadtál meg??? Válaszolj!
Pár percig csak a lélegzet vételem hangját lehetett hallani, majd ördögi kacaj törte meg a csendet és zengte be az egész csarnokot!
- Óóó hugicám! Annyira kis naív vagy! Azt hiszed még mindig ugyan az a nyápic, kis anyuci kisfia vagyok mint régen? –ismét nevetett. –Ugyan… hát nagyon félreismertél!
Ahogy átváltott a hangszíne megrémített. Nem akartam felfogni, hogy ez ugyanaz az ember, akit még kicsin egy kedves, szeretnivaló, segítőkész, művészlélek, ügyetlenkedő fiúnak ismertem.
- Ha gondolod, megosztom veled, miért is vagyok itt most ebben a pillanatban! –szólalt meg ismét Iwata lekezelő stílusban. – Hol is kezdjem, ja igen már tudom! Emlékszel mikor megszöktél otthonról? Emlékszel, hogy ott hagytál eszméletlenül, mint egy darab rongyot? Mert szerintem kell emlékezned, hisz még mindig látom azt a fájdalmat a szemedben, mint akkor rég. Tudod sok minden változott az elszökésed után. Azt tudom, hogy Joe már egyszer megkeresett téged, hogy bosszút álljon rajtad, amiért tönkretetted a családod, és hogy ő nem járt sikerrel. Ezért úgy gondoltam kezembe veszem az irányítást, mert már nem bírtam elviselni anya szenvedését. Követtem a híreket rólad, áh, tényleg apropó, te még nem is tudod, hogy körözést adtak ki rád, vérdíj ellenében! –nevetett fel.
Ezeket a szavakat hallva megint úgy éreztem, hogy a szívem darabokra szakad.
- Igen hugicám, ráadásul nem is kevés a vérdíj a fejeden! Na de ez most mindegy. Térjünk a lényegre! Megtudtam, hogy egy elemi mágus tanárhoz szegődtél, akitől sokat tanultál a szél mágiáról és tovább fejlesztetted az addigi tudásod, csakhogy ő elárult téged és szólt a helybelieknek, hogy nála bujkálsz. Amire te annyira bepöccentél, hogy végigmészároltad az összes falusit és még a tanítód, az édes szerelmedet is hidegvérrel megölted, majd mindent hátrahagyva, mintha mi sem történt volna új életet kezdtél és csatlakoztál a Blue Pegasus-hoz. Ugye jól tudom húgocskám? –kérdezte bicskanyitogató hangon.
Remegni kezdtem és a támadása által okozott sérüléseim még inkább fájtak, mint eddig. A szemeimbe ismét könnyek gyűltek, a hideg futkorászott az egész testemen, a gyomrom olyan görcsbe rándult, mint még soha, valamint a lábaim legyökereztek és mozdulni sem tudtam. Olyan érzések kavarogtak bennem, melyekkel nem bírtam megbirkózni, teljesen lefagytam, mintha apró darabokra tépték volna a lelkem a szívemmel együtt. Iwata szavai a csontomig hatoltak, vagy talán még annál is beljebb, csak szótlanul meredtem rá és éreztem végigcsordulnak a könnyeim az arcomon.
- Most meg mi a baj drága hugi? Csak az igazat mondtam el nem? Vagy talán nem így történt? Na de inkább nem játszadozom tovább veled! Tudom miért jöttél! –folytatta, szavaival kést forgatva szívemben. – Pontosan tudod, hogy ki áll az élőhalott sereg létrehozása és az emberek meggyilkolása mögött. Tudatom veled, hogy nem halt meg az imádott szerelmed! Azt hiszem egyelőre mindent elárultam!
Kezdett elönteni a düh és az elkeseredettség Iwata szavai hallatán. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de kezdett elborulni az agyam. Gondolkodás nélkül a kis tarisznyámhoz nyúltam és elővettem az erőnövelő cukorkáimat, majd bekaptam belőlük párat. A szél kezdett felerősödni körülöttünk, mintha vihar készülődne. Szemeim Lidérce irányultak. Nem érdekelt milyen áron, de meg akartam ölni a bátyámat, még ha régen szerettem is, most minden érzést kiölt belőlem, ami csak volt bennem iránta.
- Segíts! –szólaltam meg ingerülten.
- Nem is terveztem kimaradni a mókából!
Tudtam, hogy Iwata közelharcban nem volt jó, azonban nagyon megerősödött, amióta nem találkoztunk és már elég sok technikát elsajátított, amiket a szél mágusok csak tudhatnak. Amint Iwata észrevette Lidérc támadását azonnal felhúzta a viharfalat, melyet pajzsként tudott alkalmazni. Azt már láttam, hogy az én képességeimmel nem tudom őt legyőzni, hiszen igen nagy erőfölénye volt velem, velünk szembe. Nem sok mindent tudtam még Lidércről, abban azonban biztos voltam, hogy neki kifejezetten a közelharci képességei jók, én viszont a szél mágiámmal távolharcra is alkalmas voltam. Mindenképpen azt kellett elérnünk, hogy Iwata védtelenné váljon, hogy Lidérc lecsaphasson rá. Kettőnk ereje még mindig nem lett volna elég, hogy pusztán erővel le tudjuk győzni, ráadásul Iwata stratégiában sosem volt a legjobb, az inkább a középső bátyám erőssége volt, ezt kellett kihasználnunk. Mielőtt Lidérc nekifutásból nekiesett volna a falnak, széllökésekkel tőröket irányítottam bátyám felé, de így is legfeljebb csak legyengíteni tudtam a védelmét. Végül is ez még is több mint a semmi, hisz ez által Lidérc a pengéivel legalább egy kicsit megsértette a vihar falat.
- Na mi van Ai drágám?! Egyedül nem mersz ki állni ellenem? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy nem is tudsz? –nevetett fel azon az érces hangján, amit annyira meggyűlöltem, hogy ezzel csak még inkább felhúzott, ezt követően a szél gyűrűvel támadt Lidércre, akinek képtelenség volt, hogy kivédje ezt a támadást. Végigcsúszva a lépcsőn mellettem kötött ki elterülve, tele a szélpengék által okozott sérülésekkel.
- Fogd be, Iwata! Te meg folyton csak a vihar falad mögé tudsz bújni!
- Oké, hogy fel vagy húzva, de kéne egy kis támogatás! –mondta Lidérc, miközben újra talpra állt és ismét támadásba lendült.
- Sajnálom!–válaszoltam neki, de tudtam, hogy igaza van.
Próbáltam minél több erőt összegyűjteni magamba, bár ez sérülten nem volt a legegyszerűbb, de ami tőlem tellett megtettem, hogy fedezzem Lidércet hátulról és újabb széllökéseket küldtem rá Iwata pajzsára, ami nem sokat ért. Még úgy is, hogy bevettem az erőnövelő cukorkákat, nem érek a bátyám ellen semmit.
~Akármilyen módon, de közel kellene kerülnünk hozzá, hogy még védekezni se tudjon. Ha jobban megnézzük a terepet, egész jól ki lehetne használni és valahogy le kellene csalnunk az előcsarnokba, hisz ott nagyobb a tér is a küzdésre!~ amíg teljesen elmerültem a gondolataimban, nem vettem észre, hogy Iwata újabb támadást indított ellenünk.
- Sodord el őket Magic Wind Palm!
A szél hullám olyan gyorsan söpört el minket végig a lépcsőn keresztül neki egy-egy oszlopnak belecsapódva.
A földre érkezve, azt hittem elvesztem az eszméletem, hisz a hullám hatalmas erejét kifejtve döngölt bele a csarnok tartóoszlopába. Meg akartam keresni Lidércet a tekintetemmel, de épp hogy négykézláb tudtam feltápászkodni.
- Puhányok vagytok hozzám képest! Mint egy bogarat foglak titeket apró darabokra taposni! De előbb a kis barátoddal fogok végezni. – mondta elszánt és magabiztos vigyorral Iwata, majd Lidérc felé vette az irányt.
Lidérc nem bírna el még egy támadást, akármilyen erős is, nem fogja tudni hárítani a bátyám mágiáját. Összekaptam magam és a cukorka hatásai miatt a gyorsaságom a kétszeresére nőtt, így könnyűszerrel Iwata elé kerültem és amennyi erőt csak össze tudtam gyűjteni az öklömbe, amivel telibe találtam az arccsontját. Az ütéstől hátra zuhant, neki a lépcső alapzatának, így egy kis időt nyertem, hogy eltudjam mondani Lidércnek a tervemet. Odasiettem hozzá és behúztam az ajtó mögé. Az arcán a meglepődöttség látszott, de most nem volt időnk bájcsevejre.
- Na figyelj! Bátyus nagyon rossz stratéga! Ebből kell kiindulnunk! Azt találtam ki, hogy egy széllökéssel fel tudom gyorsítani a sebességed és ezért nagyobb ütést tudsz rámérni, valamint a pengéid erejét is jobban ki tudod használni. Mit szólsz? –kérdeztem tőle kicsit lihegve, a fájdalmaimat viszont inkább nem akartam neki kimutatni, nem akartam gyengének tűnni mellette.
- Ez kérdés? –válaszolt a maga sajátos kicsit beképzelt módján – Csináljuk!
Kikukkantottam az ajtó mögül és láttam Iwata már talpon volt és megint felhúzta maga elé a védőfalat.
- Amíg te eltereled a figyelmét, addig én hátulról rá tudok támadni! –mondtam még Lidércnek, aki azonnal bele is kezdett a tervbe. Teljes erőből nekifutott a bátyámnak, ezután mögé állva az irányába elindítottam a széllökésemet, amivel megnöveltem Lidérc gyorsaságának az erejét. Mint egy madár száguldott bátyám felé és az öklével belevágott a pajzsba. Még így sem tudtuk megsemmisíteni a falat, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, a szél segítségével tőröket küldtem a pajzsnak. Iwata arcán láttam az elégedett vigyort, hogy semmit sem tudunk tenni a vihar fal ellen és újabb csapást készült ránk mérni. Szélpengéket idézett elő és mind a kettőnk irányába célozta őket. Éreztem, hogy egyre nagyobb a dühöm és a gyűlöletem is iránta, valamint Lidérc is kezdett kijönni a sodrából, hogy nem tudunk elbánni ezzel a szeméttel.
Sikerült az első pengék elől kitérnem, ezek miatt nem is figyeltem a második támadásra. Mindkettőnket eltaláltak a pengék és a lendülettől felsöpörtük a padlót, azonban nem adtuk fel. Újból talpra álltunk és Lidérc még nagyobb erőt kifejtve esett neki a falnak, amivel már össze tudta zúzni és kapva az alkalmon sikerült őt bekerítenünk. Azonban nem vettem észre, hogy a viharfal mögött Iwata mire készült.
- Hasíts Storm Shred! –kiáltotta el magát és a viharszilánkokat pontosan Lidércre irányította.
~Ez így nem lesz jó, ha ez Lidércet eltalálja, abba bele is halhat, muszáj valamit tennem! ~gondoltam magamba és újabb erőnövelő cukorkákat kaptam be, amik már gyorsabban hatottak. Egy pillanat alatt Iwata előtt termettem, de már késő volt. Lidércet eltalálták a viharszilánkok és azok átszúrták a testét a vállánál és a mellkasa alatt. Nem veszthettem el a fejem, ki kellett használnom az alkalmat, hogy most nem figyel rám, így belevágtam a bátyám vállába a kezembe lévő tőrt.
- Te kis...- nem fejezte be a mondatot, csak a földre rogyott, de a karját lendítve még épp elég erőt összegyűjtött ahhoz, hogy a falhoz vághasson.
Az ütés, amit kaptam a földre kényszerített, csak hogy feltekintve láttam Lidérc ismét talpon van. Össze kellett szedjem magam, hogy újra talpra állhassak, majd Lidércre emeltem a tekintetem, akin láttam készen áll a végső támadásra. Iwata felé kezdett futni, nem is haboztam tovább már is Lidérc felé küldtem ismételten egy széllökést, amivel a pengéi pont Iwata felső testébe fúródhattak. Amint bátyám teste a földre hullt elé kerültem. – Sajnálom… - mondtam könnyes szemekkel és pont a szívébe szúrtam a tőrömet. – Már nem ugyanaz az ember vagy, akit ismertem…
Láttam rajta még akart szólni hozzám, de már hang nem jött ki a torkán, csak némán, mint valami ruhadarab terült szét a lépcsőkön.
A torony nem bírta tovább, lassan kezdett összeomlani a széllökések erejétől, amint lehetett ki kellett jutnunk a kastélyból, különben itt veszünk el mi is. Annyira feléltem az erőmet, ráadásul ennyiszer egymás után még nem használtam az erőnövelőket és úgy éreztem most helyben összeesek, már a lábaim is kezdték feladni a szolgálatot. Lassan kezdtem elveszteni az eszméletemet és a föld felé zuhantam, mikor Lidérc elkapott, karjaiba vett és amilyen gyorsan csak tudott, sérüléseivel mit sem foglalkozva igyekezett ki az összeomló kastélyból. Egy közeli fa alá tett le a földre, majd ő is mellém telepedett. Úgy éreztem nincs erőm még megmozdulni sem, az egész testem remegett és csak úgy kattogott az agyam a történteken. Nem igazán tudtam felfogni mit is csináltam, egyszerűen nem tudtam megemészteni az elmúlt órákban lezajlott eseményeket. Ez most túl sok volt nekem, az agyam teljesen lefagyott, olyan volt, mintha hidegzuhanyt kaptam volna. A düh még mindig bennem volt, bár most már egyre inkább az elkeseredettség kezdett úrrá lenni rajtam. Kavarogtak bennem az érzések és teljesen kezdett elborulni az agyam.
- Norihide… nem… nem akarom elhinni, hogy életben van… ez nem lehet… hisz… hisz én akkor megöltem… képtelenség, hogy ő csinálta ezt… és… és Iwata… a bátyám… ő mindig is jólelkű, kedves és segítőkész volt… nem lehet, hogy ennyire megváltozott… miattam… és most megöltem… megöltem azt, akit a legjobban szerettem a családba… - mondtam kicsit szaggatottan, nehezen véve a levegőt, miközben a kezemre tapadt vérre pillantottam kikerekedett szemekkel. – Én… tényleg egy gyilkos vagyok… - folytattam, miközben ismét végigcsordultak a könnyek az arcomon.
- A gyilkosság sosem bűn… hanem szükséges megoldás!
Erre a mondatra felkaptam a fejem. – Még is mire célzol ezzel? Szerinted helyesen cselekedtem? Szerinted jó így, hogy megöltem a saját bátyámat?
-Igen. A bátyád ellened fordult, az életedre tört saját önző céljaiért! De gyengének bizonyult! Megérdemelte hát a sorsát! Mert hidd el, ennek így kellett történnie.
Könnyes szemekkel bámultam Lidércre, akin láttam, tényleg komolyan gondolja, amit mond. Teljes, szinte félelmetes nyugalommal a lehető legkomolyabban válaszolt a kérdésemre.
- Értem… - válaszoltam, majd megint magam elé bambultam.
Lidérc feltápászkodott mellőlem, majd újra hozzám szólt. – Mindenkinek meg van írva a sorsa! Az utolsó harc, a végső csata, amit képtelenség megváltoztatni! De az odáig vezető úgy egy üres lap, amit csak mi tölthetünk meg! – rám nézett és folytatta. – Ha kell, akár vérrel is! Hogy hogyan járod be a saját utadat, az csak és kizárólag a te döntésed! Ne menekülj a sorsod elől, mert nem lehet! De légy erős, hogy elérj odáig!
Szavai igazán megleptek, bár lehet csak azért mert még nem ismerem, hisz csak most találkoztunk, de be kellett lássam, hogy igaza van.
- Visszatérek a Raven Tail céhbe, itt nincs több tenni valóm! Örülök, hogy megismertelek Nakamura Haneda Ai!
- Ki tudtad mondani a nevem! – mosolyodtam el és alig hittem a fülemnek. – Én meg visszatérek a Blue Pegasusba! Én is örülök, hogy megismertelek… Lidérc! –válaszoltam neki, miközben feltápászkodtam, majd kinyújtottam felé a kezem.
Erre Lidérc semmit nem szólva, sarkon fordult és távozott. Nem tudtam abban a pillanatban, hogy most tényleg ekkora bunkó, vagy eleve ilyen a stílusa. Bár, ami azt illeti nem éppen az az érzelgős fajta, szóval megérthető ez a reakciója. Ideje volt összeszedni magam és végre hazamenni.
Megvártam, amíg eljön a reggel és csak utána indultam haza. Az egyik közeli fogadóban kibéreltem egy szobát, hogy el tudjam látni a sebeimet. Ekkor jutott eszembe, hogy Lidérc anélkül ment el, hogy legalább egy kicsit pihent volna, na meg neki is épp elég durva sérülései voltak. Aggódni kezdtem, azután rájöttem, hogy úgy sem maradt volna bármit is mondok neki és talán így jobb is.

A hazafele út sokkal rövidebbnek tűnt, mint mikor jöttem, mondjuk lehet ez azért van, mert egész úton csak járt az agyam. Lidérc és a bátyám szavai csak úgy pörögtek a fejembe és teljesen össze voltam zavarodva. Ráadásképpen Norihide arca is folyamatosan a szemeim előtt lebegett, amitől rendszerint görcsbe rándult a gyomrom. A vonaton rengeteg dohányt elszívtam, de most igazán jól esett. Igyekeztem levezetni a feszültségemet, de valahogy nem sikerült. Amint leszálltam az állomáson, a friss levegő megcsapta az arcomat és a nap sugarai elvakították a szemeimet. Gyönyörű idő volt, ahhoz képest, hogy éjszaka igen csak nagy volt a szélvihar. Egy felhő sem kószált az égen, csak a szín tiszta kék égbolt látszódott, melyre élvezet volt feltekinteni.
A klán házba érve egyenesen a szobámba vettem az irányt, nem akartam senkivel sem találkozni, sem beszélgetni, még Bob mesterrel sem. Azonban nem tudtam őt elkerülni. Benyitva a szobámba az ablaknál állva találtam őt.
- Isten hozott itthon szépségem! – mondta nyugtató hangon – Tudom, hogy szörnyű éjszakán vagy túl, de tudnod kell, hogy nem kell magadat hibáztasd. Te csak a munkádat végezted.
- De Norihide…és Iwata…
- Semmi de! Tudom angyalom! –vágott a szavamba. – Feküdj le és pihend ki magad! Rád fér most a nyugalom! Majd később mindent megbeszélünk! – mondta, majd kiment a szobámból.
Gondolhattam volna, hogy a mester tudja mi történt az éjszaka, hisz ő mindent tud. Levágódtam az ágyamba és a plafont bámultam. Képtelen voltam aludni a rengeteg gondolattól a fejembe. Norihide, a bátyám és Lidérc is folyamatosan az agyamba volt, és nem tudtam kiverni onnan, akármennyire is szerettem volna, hisz tudtam, úgy sem fogunk többet találkozni…

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Szer. Dec. 28, 2011 3:24 pm

Hát minden elismerésem! A karakter érzelminek ennyire pontos bemutatását még soha sem láttam, tökéletesen és hajszálpontosan leírod a karakter gondolatait, és nagyon jól játszod ki, úgy hogy ezért dicséretet érdemelsz. Viszont pontosan emiatt adnék néhány tanácsot a későbbiekre. Az első hogy párbeszédeknél ha leírod ki milyen hangsúllyal milyen arcmimika közben beszélt még színesebb lesz a post, valamint csinálj azokkal a felkiáltó jelekkel. Egy két helyen szinte mindenhol ott vannak.

Jutalmad 200 VE

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Hétf. Feb. 06, 2012 3:30 am

A boszorkány rejtélye

~ A legenda úgy tarja, hogy a Hakobe-hegy mélyén rejtőzik egy boszorkány, aki értékes kincseket őriz, azonban akik eddig meg akarták szerezni, mind odavesztek…~

Már hónapok óta történt, hogy a kedvenc varázsló újságomban olvastam egy érdekes cikket egy boszorkányról. Akkoriban nem is foglalkoztam annyira vele, azonban valamiért, ahogy telt az idő egyre inkább kezdett foglalkoztatni ez a mendemonda, arról a bizonyos boszorkányról. Talán megvan az oka, hogy oly rég nem próbálkozott meg senki a felkutatásával, hisz annyi rossz történet keringett efelett a dolog felett. Elterveztem, hogy neki vágok ennek az útnak, és bármi történjék is megkeresem ezt a boszorkányt és féltve őrzött kincseit.
Egy esős napon keltem útra egymagam, hiába kérdeztem meg volna bárkit is a céhtársaim közül, úgy sem jött volna velem senki, ráadásul még bolondnak is néztek volna, amiért hiszek ebbe a mesébe. Csak a szükséges tárgyakat és ruhákat pakoltam be, hogy ne legyen olyan nehéz a csomagom, ettől függetlenül több napos kalandnak néztem elébe, ezért minden eshetőségre fel kellett készüljek. A Hakobe-hegy szerencsémre nem volt messze Magnóliától, úgy hogy nem kellett vonatra szállnom miatta, bár eleinte kicsit megrémisztett a gondolat, hogy mindezt a távot gyalog kellene megtennem. ~Miket is beszélek én? Hisz már egyszer eljutott még messzebbről is ide, mint a Hakobe-hegy. Nem is tudom mi ütött belém! Na gyerünk Ai szedd össze magad, mert még sötétedés előtt oda kell érni.~ gondoltam magamba, majd elindultam kinyitva az esernyőt, hogy ne ázzak meg.
Nem igazán kedveltem különösképpen az esőt, de most valamiért egyáltalán nem zavar. Ahogy menet közbe feltekintettem az égre zord szürkés felhők magaslottak felettem, mintha beakarnák kebelezni az egész eget, egy csepp helyet sem adva a napnak, hogy a sugarai áthatolhassanak. Nem zuhogott annyira, mintha a dézsából öntötték volna, de nem is igazán mondhattam csak simán csepereg. Szép nagyok voltak az esőcseppek, ahogy végigcsúsztak az arcomon éreztem az őszi hideget. Nem is vettem észre a fák levelei mennyire megváltoztak. Narancssárga, barna és rozsda színekben pompáztak a lombok, csodálatos látványt elém tárva. Mindig is csodáltam a természet adta szépségeket, mennyire gyönyörűek tudnak lenni a növények, és az éghajlat változásával, mennyi fantasztikus virágba tud borulni a föld, vagy a fák lombjainak sokszínűségével milyen csodálatos élményt nyújtanak. Ugyan ilyen az ember lelke is belül. Megannyi oldala van az emberi léleknek, hangulatváltozásának is köszönhetően. Hisz minden odabentről indul el. A sérüléseim már egy hete begyógyultak, amióta hazatértem a szellemkastély küldetésből. Sosem fogom elfelejteni, hogy azon az estén mi történt. Amint eszembe jut a mellkasom úgy összeszorul, hogy a levegő alig tud kijutni a tüdőmből és vissza. Nem telt el azóta éjszaka, hogy ne a bátyám halott arcát lássam magam előtt, és hogy ne gondoljak Lidércre akiről azóta semmi hírem sincs. Gondolkoztam rajta, hogy vajon megkeressem-e vagy egyáltalán felvegyem-e vele a kapcsolatot, de mindig arra kellett rájöjjek, hogy felesleges, mivel amennyit megismertem belőle, nem az a barátkozós fajta. Innentől kezdve pedig csak emésztettem magam a gondolataimba róla és az ott történt eseményekről. Akármennyire is akartam sehogy sem kivernem őt a fejemből. Azok a szemek egyszerűen megbabonáztak, de annyira, hogy ha csak eszembe jut futkorászik rajtam a hideg. Természetesen nem rossz értelem, bár ha jobban belegondol az ember első ránézésre, na meg amikor a pengéivel szórakozok nem épp melegség járja át a testét, de engem mégsem tudott megijeszteni, mert valamiért már az elejétől beleláttam. ~Most miért is jutnak ezek az eszembe? A feladatommal kellene foglalkoznom. Igen! Nem kalandozhatok el ilyeneken, ha egyszer megakarom találni azt a boszorkányt. Majd ráérek később is azon a ’jégvermen’ gondolkodni. ~ Magam sem értem miért hívtam így magamba, de ezen mindig elmosolyodtam. Végül is találó a név rá, azonban nem lenne jó, ha megtudná, hogy így hívom, mert biztos begurulna tőle.
Ahogy haladtam hatalmas lombos fák alatt lévő kis úton észrevettem, hogy az egyik fa alatt valaki fekszik. Nem tudtam, hogy kiféle-miféle ember lehet és hogy nincsenek-e rossz szándékai az erre járókkal. Kicsit jobban kihúzódtam az út szélére és lassítottam a tempómon is. Mikor már majdnem a fával párhuzamos szögbe értem az alak, ki alatt volt megmozdult és fejét felém fordította. Egy igen jóképű, szőke hajú, hamvas bőrű férfi tekintett rám. Fel is pattant a fa alól, lesöpörte a ruháját, majd egy szó nélkül felém kezdett el közeledni. Kicsit hátrálni kezdtem, de a kezében nem láttam semmi fegyvert, van annak használható tárgyat és amint kicsit jobban megfigyeltem egy zsákon kívül, ami a hátán volt semmi feltűnő nem volt rajta. Fekete mellény alatt fehér inget viselt, hozzá illő fekete vászonnadrággal és egy fekete hosszított kabáttal. Amint elém ért megfogta a kezem és megcsókolta.
- Jó napot ifjú hölgy, maga Blue Pegasusos mágus nem de bár. –mondta rám tekintve és nyílván észrevette az érthetetlen arckifejezésem.
- Am…nos igen, az vagyok. Azonban ezt maga mégis honnan tudja? –kérdeztem kíváncsian.
- A nyakán van a céh jele.– mondta mosolyogva. – Mondja csak merre tart?
Meglepődtem azon, amit mondott és hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak neki. – Ja igen tényleg. Nos a Hakobe-hegyre készülök, és maga? Mit keresett esőbe a fa alatt?
Egyre kíváncsibbá tett ez a fazon, főleg, hogy rájöttem a hajam eltakarta a jelet a nyakamon, innentől kezdve pedig nyilván nem onnan tudta, hogy melyik céhbe tartozok. A másik, pedig, ha tényleg társra vágyott miért pont egy fa alatt üldögélt, ráadásul esőben.
Elnevette magát, majd megrázta a fejét. – Ne haragudjon, látom nagyon furcsának tart. Igazából csak egy úton álló vagyok, olyan vándorféle, kalandokat keresek, de nem mindig vagyok az a magányos típus szóval időnként jól jön egy társ. Nagy gond lenne ha magához csatlakoznék. Izgalmasnak ígérkezik ez a Hakobe-hegy. Negatsu Rin vagyok, alakváltó céh nélküli mágus. –nyújtotta a kezét mosolyogva.
- Áh értem most már értem. Nem hiszem, hogy bármilyen akadálya lenne. – kezet fogtam vele, majd folytattam. – Nakamura Haneda Ai, szélmágus és már tudja melyik céhbe tartozom.
Sokféle gondolat futott át az agyamon, főleg az többek között, hogy biztos megbízhatok-e egy vadidegen mágusba, de nem volt rossz előérzetem vele így nem is foglalkoztam tovább ezzel, valamint igen békésnek tűnik első ránézésre, meg aztán, ha megakart volna ölni, már rég megtehette volna.

Elindultunk egymás mellett a hegyhez vezető úton, eleinte kicsit csendesen, hisz annyira belemerültem a gondolataimba, hogy eszembe sem jutott beszélgetni vele.
- Miért megy a hegyre? Van valami elintézni valója ott, vagy csak kirándul? Bár ne haragudjon, egy ilyen csinos hölgy egyedül arra a helyre kicsit furcsa.
- Oh köszönöm, hát nem tudom, hogy hallott-e már róla, de van egy legenda ami úgy tartja a hegy mélyén él egy boszorkány, aki kincseket őriz, de akik elmentek megkeresni, nem tértek vissza, és én mivel igen kíváncsi természetű vagyok gondoltam belevágok és megkeresem, hogy magam is megbizonyosodjak róla igazak-e a szóbeszédek.
- Ó igen én is olvastam az újságba pár hónapja ezt a cikket. Igen érdekesnek bizonyul ez a sztori, magam is gondolkoztam rajta, hogy belevágok az útba, de aztán jobb ajánlatok kerültek az utamba, így erről meg is feledkeztem. Örülök, hogy találkoztunk, mert én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy igaz-e vagy sem. Hm jut eszembe nem tegeződhetnénk, nem igazán szeretem a kimért megszólításokat.
- Persze, dehogynem tegeződhetünk, ha ez jobb. – válaszoltam és először azt hittem, hogy nem fog hinni nekem, de végül is ha kalandor, akkor biztos érdekelheti a dolog. Így legalább nem leszek egyedül, amúgy is jobban belegondolva jobb társaságban utazni, mint magányosan. – És mond csak, hogy-hogy céh nélküli vagy? Egyik sem tetszett, hogy csatlakozz vagy van valami más oka is?
- Hmm hát az igazat megvallva nem is igazán tudom az okát, csak valahogy nem nagyon szeretem a kötöttségeket. Így sokkal jobban érzem magam, mintha tartoznék valahova. Bár biztos annak is megvannak az előnyei, de mint mondtam szeretek kalandokat keresni és igencsak szabadszellemű vagyok, ezért nem is látom értelmét.
- Értem, nem tudom, én mindig is szerettem valahova tartozni, ráadásul szeretem a céhemet, mert tele van vidám emberekkel, akikkel barátságot köthettem és a mester is nagyon jószívű, valamint igen bohókás, úgyhogy igazán jól érzem magam köztük.
- Majd egyszer talán én is eljutok oda, hogy már nem akarok a nagyvilágba utazgatni, hanem valahol letelepedni és új életet kezdeni, de még nem érzem úgy hogy ez eljött volna.
- Bocsánat, de hány éves vagy? Nem akarlak megbántani ezzel a kérdéssel, csak elég idősnek tűnsz. – fejen csaptam magam, amiért ilyet mondok, mert lehet pont ezzel bántom meg. – Mármint ne haragudj…nem így akartam…
- Nyugi, semmi baj, nem bántottál meg. –nevetett fel. – Huszonöt éves vagyok, szóval még elég fiatalnak tartom magam.
- Nem is vagy olyan sokkal idősebb nálam, mint gondoltam. – mosolyodtam el. Ahogy jobban megnéztem furcsa volt, hogy eddig fel sem tűnt a hamuszürke szeme, mely igen ritka volt, főleg szőke hajjal párosítva. Kifejezetten Helyes, férfias arca volt igazán jól állt neki a borosta. Magasságához képest a testsúlya is épp megfelelőnek tűnt első ránézésre, valamint így ruhán keresztül is látszott a kidolgozott felsőteste. Különösnek találtam, hogy nem varázsolt el rögtön, hisz a szőke hajúak a gyengéim, ráadásul igencsak különleges szeme van, de mondjuk ő sem igazán hajtott a fejem elcsavarására szóval így talán érthető.
Már egy ideje szó nélkül ballagtunk egymás mellet, gondolom ő is el volt foglalva a saját gondolataival, ahogy én is. Az eső kezdett egyre jobban hullani az égből és a szél is kicsit felerősödött. A felhők csak úgy ’rohantak’ a fejünk felett. A fák ágain és levelein pedig csillogtak az esőcseppek, ahogy végigfolytak rajtuk. A levegő egyre jobban kezdett lehűlni és már nem is tudom mennyi ideje mentünk, de éreztem ideje rágyújtani. Elővettem a szütyőmből a dohányt és meggyújtottam. Ahogy szivárgott be a tüdőmbe a dohány füstje és az egészet átjárta a nikotin, majd kifújtam a füstöt, ezek a mozdulatsorok megváltások voltak számomra. Olyan dohányosnak, mint amilyen én is vagyok, mintha a mennyországba lennék. Gondoltam már, hogy le kellene szoknom, azonban sosem volt annyi akaraterőm és elhatározásom, hogy képes is legyek rá. Meg amúgy is ha szeretem, miért ne szívnám. Társamra tekintve ő is ugyan így tett, majd visszanézett rám.
- Látom téged is magával ragadott ez a káros szenvedély. – mondta csekély vigyor kíséretében Rin.
- Hát igen…egyszerűen szeretem. – válaszoltam elmosolyodva. Nem tudtam, hogy kezdeményezzek-e beszélgetést vagy sem, ezért inkább úgy döntöttem csendben maradok.
- Úgy néz ki, hogy az eső csak nem akar abbamaradni. Szerintem a legközelebbi fogadóba húzódjunk meg, mert két napi járásra van a célunk és nem árt pihenni útközben. Ráadásul, ha az eső sem fog elállni elég kellemetlen lenne így utazni.
- Igen igazad lehet. Ha jól emlékszem egy órányira van egy fogadó az út szélén. Remélhetőleg lesz szabad szobájuk, hogy ott meghúzódhassunk.
Ami azt illeti ideje lett volna tényleg megpihennünk, mert kezdtem éhes is lenni, és egyszer-egyszer úgy megkordult a gyomrom, hogy már kezdtem magam kellemetlenül érezni, viszont Rin kifejezetten jót szórakozott rajta.
Próbáltam inkább nem is foglalkozni vele, hanem csak haladni tovább, miközben rágyújtottam még egyszer.
- Nem kellene ilyen sokat dohányoznod! – mondta komoly arccal, azonban mintha meg sem hallottam volna.

Pontosan egy órán belül, ahogy mondtam megláttuk a kis fogadót a fák között. Mind a ketten elég fáradtak voltunk és már vágytunk a melegre, na meg persze az ételre is. Vizesen, ázottan mentünk be a kis épületbe, ahol igencsak otthonosan volt berendezve az előtér. A bejárat mellett közvetlenül balra volt az ebédlő, velünk szembe a recepciós pult helyezkedett el és jobbra fordulva pedig ilyen kis társalgási sarok volt kialakítva.
Odamentünk az öreg hölgyhöz, aki a pult mögött állt és kedves mosollyal fogadott minket.
- Jó napot kedveskéim! Miben segíthetek? Látom messziről jöttek ebben a zord időben!
- Jó napot! – köszöntünk egyszerre.
- Két egyágyas szobát kérnénk, ha még van szabad hely. – válaszoltam gyorsabban az öregasszonynak.
- Persze még van szabad szobánk, tessék itt vannak a kulcsok. Egymás melletti szobák, ha ez megfelel?!
- Igen megfelel. – válaszoltuk megint mindketten és nyúltunk a kulcsokért. A kezünk összeért és valamiért annyira zavarba jöttem és olyan rossz érzésem támadt, hogy rögtön elkaptam a kezem.
- Köszönöm! –mondtam a hölgynek majd felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót és zihálni kezdtem. Fogalmam sem volt mi ütött belém, miért lüktet a mellkasom, de egyszerűen alig kaptam levegőt. Igyekeztem lehiggadni és összeszedni magam. Az ágyra lepakoltam a cuccaimat és gyorsan levettem az átnedvesedett ruhadarabjaimat, hogy ne fázzak meg, rögtön ki is terítettem száradni őket, azután elmentem lezuhanyozni. A meleg víz megváltás volt a több órányi sétálás után a hideg esőbe. Ismét kezdtem érezni a vérkeringést az ereimbe, és hogy tudom mozgatni a végtagjaimat. A végigcsorduló víz felmelegítette a testem, legszívesebben ki sem jöttem volna a víz alól, de az éhségem kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. Amint kiléptem a zuhany alól hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon. Körbecsavar magamon jó szorosan a törölközőt, becsavartam a hajamat is, ezután az ajtóhoz sétáltam.
- Ki az? –kérdeztem mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Rin vagyok! Csak bocsánatot akartam kérni, hogy ha megbántottalak volna valamivel, valamint gondoltam megvárlak a kajálással, ha neked is megfelel.
Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak neki, hisz nem is bántott meg, de nagyon aranyos, hogy gondolt rám. Kinyitottam résnyire az ajtót és kikukucskáltam. – Nem…nem bántottál meg, én kérek tőled bocsánatot a viselkedésemért. Gyorsan felöltözök és megyek, így neked jó? –kérdeztem tőle hebegve-habogva.
- Hogyne, lent megvárlak, foglalok asztalt. –válaszolta, majd lement.
A magammal hozott ruháim közül valami kényelmeset szerettem volna felvenni, így az egyik kedvenc együttesemre esett a választás. A királykék színű bársonyból készített pulcsi és nadrág tökéletesen illeszkedett az alakomhoz, valamint mivel pillangó minták voltak ráhímezve, így még kedvesebb volta ez a ruhadarab számomra. Hosszú fekete hajamat félig felcsatoltam, a többit pedig lazán előre fontam, csak hogy ne zavarjon.
Lementem a lépcsőn és az ebédlőbe fürkésztem az embereket, hogy Rin hol foglalt helyet. Az egyik ablak melletti kétszemélyes asztalnál foglalt helyet és biztos, hogy ő már előbb meglátott, mert integetett nekem. Odasiettem a kiválasztott asztalhoz és még mielőtt helyet foglaltam volna, Rin felpattant és kihúzta nekem a széket. Igen udvariasan viselkedett és már rögtön azon kezdtem el agyalni, hogy ez vajon miért lehet. Próbáltam terelni a gondolataimat és már csak az ételre koncentrálni.
- Tessék, ebből választhatsz, ahogy én végignéztem csupa ínycsiklandozó ételeket készítenek itt. – mondta mosolyogva, miközben átnyújtotta az étlapot.
- Köszönöm. – válaszoltam zavarodottságomba egy kicsit halkan. Nem voltam hozzászokva az ilyen figyelmességhez, így érthető, ha kicsit megszeppenve éreztem magam.
Jól mondta Rin, mivel végignézve az ételeket összefolyt a nyál a számba. Már is hívattam is a pincért, mert már nem bírtam visszafogni magam.
- Jó napot, sikerült választani?
- Jó napot, igen. Egy roston sült csirkemellet kérnék sült burgonya körettel, barack gyümölcs szósszal és egy üveg vörös bort. – vágtam rá a pincér kérdésére, utánam Rin is rendelt.
- Jó napot. Nekem hozzon egy rántott csirkecombos tálat, kukoricásrizzsel és szintén barack gyümölcs szósszal.
- Egy kis türelmet és már is hozom.
- Köszönjük! – válaszoltuk.
- Igazán remekül tudsz választani. –dicsért meg Rin.
- Köszönöm. Amúgy akartam kérdeni, hogy hova valósi vagy?
- Shirotsumei származású vagyok, de igazából nem nagyon szerettem ott élni. Világéletembe a szüleimmel folyamatosan utazgattunk, lehet ez is közrejátszott, hogy jobban szeretek vándorolni, mint egy helyre letelepedni. – mesélte kicsit ironikus mosollyal, majd folytatta.– És te? Hol láttad meg a napvilágot?
- Ami engem illet Kunugi melletti kis faluba születtem…- csuklott el a hangom.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy fájdalmas emlékeket ébresztek benned! – szabadkozott Rin.
- Semmi baj…kérlek ne kérj folyton bocsánatot, mert nem tettél semmi rosszat. – válaszoltam vissza neki, de még mindig bennem volt az a furcsa érzés, amit azóta érzek, mióta megérintettem a kezét. Nem mertem rákérdezni, ezért inkább el is hessegettem az ezzel kapcsolatos gondolataimat.
Kihozták a fenséges ételeket, amiket kértünk, a pincér pedig kiöntött nekünk a pohárba egy kevéske bort kóstolóul.
- Hát akkor jó étvágyat! - mondta széles vigyorral Rin.
- Neked is! – volt valami a mosolyába, valami megmagyarázhatatlan dolog és annyi kérdést keltett fel bennem ez a fiú, hogy a kíváncsiságom teljesen kezdett eluralkodni rajtam.
Hozzákezdtünk enni és szemmel láthatóan mindkettőnknek felcsillant a szeme, mivel nem tudtam nem csak én vagyok olyan éhes, csak ő nem szólt inkább semmit. Habzsoltuk a rendelt kajákat, közben koccintottunk a borral, melynek finom édeskés íze melengette a torkunkat.
Kezdtem úgy érezni, mintha egy romantikus vacsorán vennék részt egy vak randiba, már csak a gyertyafények és a lágy zene hiányzott.
Észrevettem, hogy Rin az arcomat kutatja, lassan végignézett rajtam, ezt már nem először tette, amikor lejöttem a lépcsőn is egy pillanatra megállt a lélegzete, pedig semmi különleges nem volt rajtam.
- Akartam már mondani, hogy lerí rólad melyik céhbe tartozol. Igazán hű vagy hozzájuk, ami a kinézetedet illeti. Igazán csinos vagy, ráadásul mindig ízléses, dekoratív és különleges ruhákat viselsz. – törte meg a gondolataimat Rin.
- Te most bókolni próbálsz? Észrevettem, hogy amióta ideértünk kifejezetten udvarias vagy és máshogy viselkedsz!
Vakargatni kezdte a fejét. – Igen, ezt jól észrevetted…dee ne értsd félre… semmi hátsó szándékom nincs… - mondta kicsit szaggatottan, nem valami hihetően. – Jó sajnálom…vagyis…nem, ahogy te mondtad ne kérjek bocsánatot, de amikor találkoztunk annyira nem tudtalak megszemlélni, viszont most volt rá alkalmam. Férfiból vagyok, na meg hát így egyedülállóként persze, hogy szemügyre veszem a fiatal hölgyeket, akik az utamba tévednek.
- Igen, így már érthető. Töltenél még bort ha megkérlek?
- Természetesen. – válaszolta, majd töltött mind a kettőnknek.
Az este hátra lévő részét beszélgetéssel töltöttük. Desszertet is rendeltünk, mind a ketten a csokiöntetes gyümölcssalátára szavaztunk. Rin nagyon sokat mesélt a kalandjairól, a helyekről, ahol járt, gyakorlatilag egész Fiore királyságát bejárta már és még mindig új dolgokkal tud szembesülni. Mikor már többet ittunk a kelleténél és a harmadik üveg bort kértük a pincértől, a társalgó részbe mentünk át, ahol már kicsit kényelmesebben el tudtunk helyezkedni a kandalló közelébe. Nem is vettem eddig észre, hogy az egész fogadó belseje faburkolattal és bútorokkal van berendezve, mely igazán otthonos és kellemes hangulatot adott az egésznek.
Már jócskán kezdünk becsípni a bortól, így én is kicsit beszédesebb voltam elmeséltem neki a történetem. Őt különösebben nem rettentette meg a dolog, én viszont elbőgtem magam nem is egyszer. Sok olyan családdal találkozott, melynek története tragikusan végződött és így érthető is miért nem akadt ki rajta annyira, azonban nagyon kedves volt tőle, hogy vígasztalt és folyton azt súgta a fülembe, hogy minden rendbejött és így is marad.
Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy még mindig esik az eső és talán sokkal jobban, mint mikor még kint vándoroltunk. A bor megtette a hatását, épp eléggé fejbe ütött ahhoz, hogy már nem igazán tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Rin vándoros történetei teljesen elvarázsoltak, pedig egyáltalán nem találtam magába a férfiba semmi vonzót, amikor először megláttam. Hamuszürke szeme mondhatni megbabonázott, az ujja köré csavart a vacsora óta. Láttam rajta, hogy őt is egyre jobban vonzom és folyton a tekintetemet fürkészi, m9közben a kalandjairól mesél. Bókjai egyre többször hangzottak el, melyeket eleinte nem tudtam hova tenni, mostanra, azonban igényeltem a rólam áradozott szavait.
- Igen…egyszerűen csodálatosak a szemeid. Főleg, ahogy ragyognak, mikor látom kíváncsiságod felcsillan bennük. –mondta, majd megcsókolt, amivel nagyon meglepett.
Automatikusan visszacsókoltam, majd még magam sem tudom miért, de eltoltam magamtól.
- Sajnálom, megbántottalak? Van szerelmed? Jesszus meg sem kérdeztem! Nagyon sajnálom! – szabadkozott, teljes zavarában.
- Nem…nem, én kérek elnézést, nem tudom mi ütött belém…nincs senki most az életembe…csak…áh mindegy ne is figyelj rám! Bocsánat!
Valamiért megtorpantam, fogalmam sem volt mik azok az érzések, amik bennem kavarodnak, viszont igyekeztem mélyen magamba zárni őket. Egy hirtelen mozdulattal én érintettem az ajkaim az övéhez, ami még őt is meglepte. Forró, vad és szenvedélyes csók volt, melyet minden kétség nélkül viszonzott. Ajkaink hosszú érintkezése teljesen felforrósította a testemet és ahogy érzékeim nem csaltak, Rinét is. Mikor már egyre hevesebb és hevesebb volt a csókunk Rin húzódott el tőlem.
- Ne haragudj, de nem szeretném kihasználni az alkalmat, hogy becsíptünk. Ez nem lenne fair tőlem. – mondta kicsit elszomorodott hangon. – Szerintem ideje lefeküdnünk, mert a holnapi napunk hosszú lesz. Gondoltam rá, hogy ha korán kelünk talán estére oda is érnénk, de az mindkettőnk számára fárasztó lenne. Ettől függetlenül ideje pihennünk. Jó éjszakát! –köszönt el, megpuszilta a homlokom, majd felment a szobájába.
Nem tudtam mire véljem ezt az óvatosságot, hiszen lehet, hogy becsíptünk attól még ugyan úgy kívántuk egymást és ezt az ő irányából is éreztem nem csak a sajátomból. Kis várakozás után én is felmentem a szobámba. Átvettem a hálóingem, ami szintén királykék színű volt, csak tiszta selyem, csipkével szegélyezve. Aranyos darab volt ruhagyűjteményemből és kimondottan kihívó, de nagyon szerettem ebbe aludni. Befeküdtem az ágyamba, azonban ahogy ment ki belőlem az alkohol annál jobban éreztem, hogy nem vagyok álmos.
Órákon át csak a plafont nézve agyaltam a történteken, valamint folyton beugrott a fejembe Lidérc képe, amivel nem tudtam mit kezdeni.
- Miért jut folyton eszembe? Nem is értem..nem fogunk többet találkozni…úgy sem látom többé…akkor meg miért agyalok rajta? –ekkor eszembe jutott valami róla, ami eddig elkerülte a figyelmem. – Mit is mondott? Melyik céhbe tartozik? Raven Tail-be? De hát az egy sötét céh…akkor…akkor ő a rossz oldalon áll? Nem lehet…bár ha belegondolok a tekintetébe, mikor először rám nézett. Elevenen felnyársalt…na nem…Ai…egy ilyen fickóról ne is álmodozz…
Ekkor egy erőteljesebb ordítás csapta meg a fülem, mint amikor valakinek irtózatos fájdalmai vannak. A mellettem lévő szobából jött. –Rin… - jött ki a hang a számon, majd kirohantam a szobámból és kérdés nélkül berontottam hozzá.
Az ágyában feküdt összegömbölyödve, izzadtan és a fájdalomtól eltorzult arcán, mintha könnycseppek csordultak volna végig.
- Rin…Rin mi történt? Hallasz engem? Nézz rám kérlek…semmi baj…- mondtam neki aggódó arccal és magamhoz szorítottam.
Kezdett kicsit lenyugodni, de még érezhető volt egész testében a remegés. Szabad kezemmel simogattam az arcát, majd az éjjeli szekrényén talált ronggyal letöröltem róla az izzadságot. Lassan ringattam, mint egy kisbabát, hogy lenyugtassam, ami úgy tűnt hatásos volt. Egyre lassabban vette a levegőt és arca megfeszülése kezdett elgyengülni. Nem láttam még felső nélkül, most azonban megfigyelhettem erős testének izmait, viszont a szemem megakadt a be nem gyógyuló sebein. Vágások, mélyek és láthatóan régi sebek húzódtak szerte a mellkasán. Nem mertem szóvá tenni, főleg most, hisz azt sem tudtam miért lett ilyen zaklatott. A szemébe néztem, melyet azóta résnyire kinyitott és az arcomat bámulta.
- Jó hogy itt vagy… - mondta még kicsit ziláltan, majd a fejét hozzám húzta és befordult az ölembe.
- Még is mi történt? Mi volt ez? – hangomon még mindig érezhető volt az aggodalom.
- Rosszat álmodtam… - válaszolta, és tudtam ennél többet nem fog elárulni, úgy hogy nem is kérdezősködtem tovább. – Bocsánat, ha megijesztettelek. – tette még hozzá.
- Semmi baj, remélem sikerült megnyugtatnom téged! – arcomon halvány mosoly futott át.
- Igen, köszönöm! – válaszolta, miközben már nem fújtatott annyira és volt alkalma megfigyelni öltözékem.
Ettől kicsit zavarba lettem, hisz kifejezetten kihívó volt és lenge. Rin nem tett rá megjegyzést és inkább visszafordult a melleim közé. – Ha megkérlek itt maradnál velem? Már hogyha nem túl nagy kérés…
- Nem…persze, dehogy. Szívesen veled maradok, ha ez téged megnyugtat. Csak, ha nem gond átmennék pár dologért.
- Kérlek… - fogta meg a kezem, majd folytatta – Ne hagyj magamra! – nyújtotta a dohányt, hogy rágyújtsunk. Rámosolyogtam és kivettem egy szálat a dobozból.
Mindketten rágyújtottunk és élveztük, ahogy a szenvedélyünk füstje átjárja a testünket. Szó nélkül dohányoztunk, miközben még mindig a karjaim között tartottam Rint. Teste melegét teljesen átéreztem, mint ahogy szívverésének szapora vágtáját is. Rápillantottam és éreztem egy kicsit nekem is gyorsul a szívverésem.
- Zavarba hozzuk egymást, azt hiszem…- mondta és elfordította az arcát.
Ettől a kijelentésétől meg aztán még jobban levörösödött az arcom, amit én is inkább elfordítottam. Miután elnyomtuk a dohányszálakat Rin megérintette az arcomat és mélyen a szemembe nézve megcsókolt. Ajkai forró érintése miatt a testemen végigfutott a hideg, persze jó értelembe. Éreztem kezét kicsit lejjebb csúszni a nyakamon, kicsit beletúrt a hajamba, melyet lefekvés előtt kiengedtem. Tetszett neki hosszú fekete hajam, amit a vacsora után szóvá is tett. A hosszabb csókunk után elengedtük egymást és tudtam, hiába kívánjuk mindketten a másik, jobb ha most csak ennyiben maradunk. Láttam, hogy Rin is így gondolja és talán tényleg ez volt a legjobb mindkettőnknek.
- Jó éjszakát! –mondta, lejjebb húzódott az ágyon és felém fordulva lefeküdt.
- Neked is jó éjt! – válaszoltam, lekapcsoltam a villanyt és befeküdtem mellé, majd közelebb húzott magához és átkarolt, hogy közel érezhessen. Így aludtunk el egymás karjaiba.

Másnap, mikor reggel kinyitottam a szemem Rint sehol sem találtam, ezért átmentem a szobámba, hogy összepakoljak és lezuhanyozzak. Amint mindennel végeztem lementem az étkezőbe és ugyan annál az asztalnál foglalt helyet Rin, ahol tegnap este vacsoráztunk. Odamentem az asztalhoz és láttam nekem is rendelt rántottát, meg bundáskenyeret, pedig nem is mondtam, vagy legalább is nem emlékszem rá, hogy mondtam volna neki ezek a kedvenceim reggelire.
- Jó reggelt! – mondtam, miközben leültem és már öntötte is nekem a narancsos rostos üdítőt.
- Neked is szép jó reggel! – válaszolta mosolyogva. – Nagyon édesen alszol ugye tudsz róla?
Felkaptam a fejem erre a kérdésére és teljesen elvörösödtem.
- Nem kell zavarba jönnöd ez tény! – folytatta vigyorgó arccal.
Először láttam igazán mosolyogni, ami nagyon tetszett.
- Kö…köszönöm… - nem tudtam erre mit mondani inkább elkezdtem reggelizni.
- Ha reggeli után rögtön indulunk, akkor holnap délelőtt már ott is leszünk. Ahogy látom neked is sikerült elég korán kelned. Még nyolc óra sem múlt el, és ahogy látom le is zuhanyoztál.
- Igen, gyorsan fürödtem és már össze is pakoltam. Te mikor keltél?
- Hát én már elég régóta fent vagyok és néztem, ahogy alszol, alig bírtam levenni rólad a szemem, aztán megéheztem és lejöttem reggelizni, bár ez csak fél órája volt.
Nem tudtam mire véljem ezt a közvetlen és igen beszédes hangulatát, de örültem neki, hogy nincs már meg az a távolság, mint az idegeneknél.
- Sajnálom, ha túlzásba vittem az ajnározásod, ígérem abbahagyom. – mondta ismét vigyorogva.
- Ööö…rendben, de azért köszönöm. – nem igazán tudtam leplezni zavaromat, de inkább az evésre koncentráltam.
Amint én is befejeztem az evést Rin kifizette a fogyasztásainkat és a szobák árát, majd összepakolt ő is és elindultunk, hogy nyakunkba vegyük a hegyhez vezető utat. Szerencsénkre gyönyörű időt kaptunk, a zord felhők mind egy szálig eltűntek, így a nap hét ágra sütött a fejünk felett. Ilyen szép időben az embernek csak még inkább kedve támadt utazgatni. Minél hamarabb a hegyre szerettem volna érni, ezért bele kellett hózzunk, hogy holnap reggel már csak keveset kelljen utaznunk a célig. A kis fogadóban összeszedtünk pár cikket erről a történetről, melyet a közeli falu lakói írtak. Ahogy ezeket az „élményeket” olvastam csak kíváncsibb lettem, hisz legtöbbször asszonyok írtak elvesztett férjeikről. Kiderült, hogy nők nem is indultak el megkeresni a boszorkányt. Számomra ez csak még érdekesebbé tette az egészet. Fogalmam sem volt milyen ereje lehet, ha ennyi ember eltűnt és többé nem tértek vissza. Annyira bezsongtam, hogy észre sem vettem csak úgy kijött belőlem a hang. – Ez az!
Rin erre rám nézett és láttam rajta, nem kell mondjam miért csináltam ezt, hisz tudta mennyire izgulok emiatt a kaland miatt, csak elmosolyodott és megsimogatta fejem. Mint valami kiskutyának, de nem vettem fel bántásnak, inkább aranyos gesztusnak.
Tudtam, hogy ez a nap hosszú lesz és nagyon fáradtak leszünk, de mindenképpen a hegy közelébe kellett jussunk még estig, különben holnap sem érnénk oda. Már annyira beleéltem magam ennek a sztorinak a felkutatásába, hogy alig bírtam magammal. A legtöbb esetben az eltűnt férfiak olyan huszonöt – harmincöt évkörüliek voltak, valamint a cikkekből kiderült, mind igen jó erőben volt és nem csak fizikailag, hanem lelkileg is kiegyensúlyozottak. A legtöbb asszony, aki a férjét elvesztette mai napig nem adta fel a reményt, hogy valaha is visszatér a férjük és azok az anyák sem, kik szeretett fiújúkat vesztette el.
- Rin, te majd nagyon vigyázz, mert ahogy olvastam a huszonöt év körüliek is tűntek el, azok közül, akik elindultak a boszit megkeresni.
- Hmm ez csak még izgalmasabbá teszi! Lehet, hogy hárem gyűjtő a boszorkány és minden férfival pajzánkodik. – mondta viccelődve, de láttam rajta, hogy egy pillanatra megállt benne az ütő. Ezen inkább nem akadtam fent csak egyet kuncogtam rajta.

A nap egyre feljebb és feljebb kúszott az égbolton elég meleget árasztva magából, szinte nyári hőség volt, aminek én kifejezetten örültem. Egyre közelebb kerültünk a hegyhez, de még nem annyira, hogy estére elérjük, ekkor jutott eszembe, hogy ha a legközelebbi faluba érünk, ami már látótávolságunkon belül volt bérelhetnénk egy disznós kocsit.
- Óóó mekkora ötlet!!! Eddig ez miért nem jutott eszembe??? Miiiéérrrtt??? –kiáltottam fel, ezzel kicsit megijesztve Rint.
- Még is mi olyan fantasztikus öltet, amitől ennyire bezsongtál? Megtudhatom? – kérdezte mosolyogva.
- Jaj bocsi! Csak eszembe jutott, hogy minek gyalogolunk? Bérelhettünk volna disznós kocsit! Azzal sokkal gyorsabban elérhetünk a hegyhez. Nem?
- Igaz, tényleg…furcsa, hogy eddig nekem sem jutott eszembe és így talán nem is lennénk olyan fáradtak minden nap. Ai zseni vagy! – mondta, majd felkapott és megpörgetett. – Látod? Ott van egy falu…ott biztos találunk kocsit magunknak!.
- Igen! Látom. Siessünk, hogy minél előbb odaérjünk! – olyan izgatott lettem, megint, hogy alig bírtam magammal. Ilyenkor úgy érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről és az adrenalin szintem a tetőfokára hág.
Vagy egy órányi járásra volt még tőlünk a lakott terület, ezért elkezdtem futni, hogy csökkentsem a távot. – Gyere Rin! Húzzunk bele egy kicsit! – kiáltottam neki és szemmel láthatóan nem igazán tetszett neki az ötlet, de ő is elkezdett futni, majd utolért.
- Úgy érted versenyezzünk? Mert én benne vagyok! – vigyorgott, mikor mellém ért.
- Ezt vegyem kihívásnak? Azt hiszed győzhetsz csak azért mert lány vagyok? Na neem! – vágtam a fejéhez és begyorsítottam amennyire csak tudtam.
Az utóbbi időbe nem igazán voltam jó kondiba, főleg azután az incidens után a kastélyba, a sebeim épp hogy csak begyógyultak…a sebek…Hirtelen belenyilallt az oldalamba. Nem akartam, hogy ezt Rin észrevegye, ezért odakaptam a kezemet és nem hagytam, hogy elvesszem az egyensúlyom.
Nem tudom már mióta futhattunk, azonban éreztem magamon, hogy egyre kevésbé bírom tartani az iramot. Rin háta mögött voltam pár méterrel és ahogy észrevettem ő igen csak jól bírja. Elég közel volt már hozzánk a falu, ebből rájöttem, hogy körülbelül az út felénél tartunk, hanem jutottunk már kicsit túl rajta. Egyre jobban feszültek az izmaim, de a büszkeségem nem hagyta, hogy feladjam, mikor oly kevés volt hátra a győzelemből. Ha ezt az iramot tudom tartani, akkor talán a cél előtt begyorsítva lekörözhetem ha nagyon beletudok húzni.
Nem sokkal a falu előtt szinte kapkodtam a levegőért, kezdtem homályosan látni és úgy éreztem, hogy mentem összeesem. Semmi esélyem nem volt Rin ellen, aki jóval előttem volt, sőt az izmaim is kezdték feladni a küzdelmet. Az oldalamba egyre jobban éreztem a szúrást és nem voltam képes tovább futni. Lassítani kezdtem, ezután ahol megálltam gyakorlatilag legyökerezett a lábam és térdre estem. Fújtattam, alig kaptam levegőt és a bal kezemet az oldalamhoz szorítottam, hogy elnyomjam a fájdalmat. Az izzadság cseppek, mint az eső úgy csorogtak végig az arcomon, valamint képtelen voltam kinyitni a szemem. Olyan kicsire gömbölyödtem össze, amilyenre csak tudtam, hogy valamennyire megszüntessem a szédülésem. ~ Azt hiszem nem vagyok normális…most jól kifárasztottam magam…ki tudja mikor tudok megint lábra állna, na meg elvesztettem a fogadást is…gyenge vagyok…hihetetlenül gyenge…~ gondolataimat megszakította, hogy éreztem a emelkedni kezdek a földtől. Amennyire csak tudtam kinyitottam a szemem és láttam Rin felvett a karjaiba.
- Nagyon kis butus vagy. – mondta kicsit aggódva, miközben a falu felé elindult. – Miért kellett ezt csinálnod? Teljesen kifárasztottad magad.
- Bocsánatot kérek…most még inkább hátráltatom az utazást… - szegtem le a fejem.
- Nem arról van szó, hanem hogy miért kellett ennyire kikészítened magad? Gondolom tudtad, hogy nem fogod bírni az egész órás futást. Mégis belevágtál! A makacsság nem valami jó tulajdonság, remélem tudsz róla. – közölte kicsit leszidásképp.
- Igen…tisztába vagyok vele…tényleg sajnálom…nem kellett volna ezt csinálnom…azt hiszem jobb lesz, ha kicsit megpihenünk a faluba mielőtt továbbindulunk.
- Nem baj! Az a lényeg, hogy jobban legyél. – mondta megnyugtató hangon Rin. – Amúgy ezt már akartam kérdezni, de ha nem akarsz nem kell rá válaszolnod…mi történt azelőtt mielőtt találkoztunk? Úgy érzem, hogy valami rossz, ami miatt nem tudsz nagyon tisztán gondolkodni és inkább csak menekülsz ebbe az útba, hogy felejts. Szólj, ha rosszul látom. Tudom, hogy sok mindent elmondtál az életedből, de csak azt hogyan jutottál el a Blue Pegasus-hoz.
- Nem szeretnék róla beszélni…és ha megkérlek letennél? Ideértünk a faluba, most már megy egyedül is. – válaszoltam neki egy kicsit ridegen. Magam sem tudom miért, de ilyen hatást váltott ki belőlem. Szó nélkül letett a földre én pedig kicsit botorkálva, de a fogadó felé vettem az irányt. Rin követett, azonban tudtam, hogy megbántottam, valamiért mégsem akartam most vele csevegni.
Amint bementünk a fogadóba ki is vettünk két szobát, amik megint egymás mellett voltak. Bevonultam a sajátom és mikor már a zárt ajtók mögött voltam kitörtek belőlem az érzések. A szememből csak úgy előtörtek a könnyek és mintha dézsából öntötték volna, patakokban folytak végig az arcomon és a nyakamon. Mérhetetlen fájdalom szúródott a mellkasomba és mintha hangtalanul felkiáltottam volna, mert a számat kinyitottam, azonban semmi nem jött ki rajta. Pár percig még így, megrökönyödve gubbasztottam a földön, majd igyekeztem összeszedni magam és feltápászkodni. Az ágyhoz érve letettem a csomagjaimat és elkezdtem levetkőzni, hogy végre lezuhanyozhassak.
A forró víz megváltás volt számomra, annyira ellazított, az egész testem felfrissült a zuhany alatt. Kezdem magam ismét jól érezni és lelkiismeret furdalásom is igencsak nőtt, amiért Rinnel úgy beszéltem.
Miután kijöttem a fürdőből, felöltöztem és mivel meleg volt az egyik fodros ruhámat vettem fel, melyen lila, kék és zöld pillangók díszelegtek, hozzá illő csizmámat és a hajamba is a ruhához illő hajcsatot biggyesztettem. Átkopogtam Rin szobájába, de választ nem kaptam ezért elnézést kérve benyitottam, azonban őt nem találtam ott. Lementem az előtérbe és az ebédlő részben sem láttam sehol, így megkérdeztem az urat, akinél a szobát kértük, hogy látta-e, de csak annyit tudott mondani, hogy valahova elment. Fogalmam sem volt róla, hol lehet, bár az is megeshet, hogy elment disznós kocsit szerezni valakitől. Mivel szép idő volt és még a nap is magasan az égen járt, gondoltam szétnézek a kis faluba, hátha megtudhatok valamit a boszorkányról.
A falu kis utcái nagyon barátságosak és aranyosak voltak sok kis boltocskával. Amint megláttam az édességboltot nem tudtam ellenállni és bementem. Telis-tele voltak a polcok ínycsiklandozó csokoládékülönlegességekkel, cukorkákkal és mindenféle csokival, ami csak szem szájnak ingere. A kis üzletben volt még rajtam kívül két asszony, gondolom helybeliek, akik nagyon sutyorogtak az egyik polcnál. Közelebb mentem egy kicsit, hogy halljam miről beszélgetnek ilyen óvatosan.
- Hallottad Emili? Tegnap előtt megint eltűnt egy lány...Sara, a varrónő lánya...Istenem...ez már az ötödik ilyen eset.
- Jesszus...mi lesz itt!? Még a végén az egész falu el fog tűnni. – mondta szörnyülködve.
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, ha megszólítom őket, de talán nekem is elmondják, hogy mi a fene folyik itt.
- Elnézést kérek! Jó napot, véletlenül meghallottam, hogy miről beszélnek. Elmondanák kérem, hogyan tűntek el azok a lányok? – kérdeztem óvatosan érdeklődve.
- Jó napot kisasszony! – válaszolták mindketten, majd egymásra néztek.
- Mágus vagyok...azért jöttem, hogy ezt kiderítsem...bár eddig úgy tudtam, hogy csak férfiak tűntek el a hegyen. – mondtam nekik, ez hátha megkönnyíti a dolgukat és észrevettem, hogy megkönnyebbültek.
- Nos...tudja igen eleinte tényleg csak férfiak tűntek el, akik a hegyre mentek megkeresni a kincseket. Bár először csak azt hittük mendemondák, így nem foglalkoztunk vele, csakhogy aki elindult sosem tért vissza így aggódni kezdtünk és hittünk ebbe a mesébe. – kezdte az egyik asszony.
- Igen igen, de pár hete elkezdtek eltűnni a faluból a lányaink, mind fiatalok és senki sem tudja, hogy hová. Egyszer csak nem találták őket sehol. Egyik este még megvoltak, de másnapra hűlt helyük volt. – vágott a másik a szavába.
- Értem...ez nagyon érdekes! Mondja csak, megtudják mondani, hol találom ezeknek a lányoknak a szüleit? Melyik házban laknak? Beszélnék velük is, hátha tudnak valami fontos információval szolgálni.
Megtudtam az összes eddigi eltűnt lánynak a lakhelyét, így körberohantam az egész falut, hogy beszéljek a családjukkal. Mind nagyon kedves emberek voltak, azonban tele fájdalommal és elkeseredettséggel. Sajnáltam őket, hogy így kellett látnom az anyákat és az a apákat, akik a saját szüleimre emlékeztettek. Nem sok mindent tudtam, meg azon kívül, hogy mind nagyon fiatalok voltak, olyan húsz év körüliek, viszont még valamit megtudtam, ami nem igazán hagyott nyugodni. Minden eltűnt lány hosszúm, fekete hajú volt és mind kék szemű. Megkérdeztem, hogy hány ilyen lány van még a faluba, de tudtukkal több nem volt. Fogalmam sem volt miért, de úgy éreztem ezek biztos összefüggenek velem. Volt egy megérzésem és a megérzéseim eddig még nem hagytak cserben.
Visszamentem a fogadóba, ami előtt ott állt már a disznós kocsi készenlétben, vagyis ez azt jelentette, hogy tényleg ezért ment el Rin. Az előtérben meg is találtam őt, épp rendelt magának valami ennivalót.
- Szia...am...bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért! – mondtam neki lehajtott fejjel.
- Szia! Semmi baj! Tényleg...felejtsük is el. Inkább azt mond merre játrtál. – válaszolta vigyorgó fejjel.
- Képzeld megtudtam, hogy az elmúlt hetekben fiatal lányok tűntek el a faluból, nem is akár milyenek...mindnek fekete, hosszú haja volt és kék szeme pont, mint nekem...ez furcsa. – mondtam neki izgatottan. – Beszéltem a lányok szüleivel is és mindegyikük nagyon ki van borulva, hogy sehol sem találják a lányokat. Gőzük sincs hova tűnhettek.
- Hmmm hát ez elég érdekesen hangzik. Ideje lesz szerintem indulnunk. – mondta, majd odament a pulthoz és átvett egy nagy zacskót.
- Az meg micsoda?
- Kell egy kis útravaló nem? Na nyomás induljunk.
- Várj, a cuccaimat még nem pakoltam össze!
- Már megoldottam, ha nem haragszol meg érte, gondoltam, hogy amint visszaérsz indulnunk kell, szóval vettem a bátorságot és összepakoltam neked. – vakargatta Rin a fejét.
- Köszönöm...- hirtelen nem tudtam, hogy mérges legyek rá, vagy sem, de nem akartam megint megbántani, így inkább csak ennyit nyögtem ki magamból.
Felszálltunk a kocsira és már indultunk is a disznóval, aki szemmel láthatóan unta, hogy folyton ezt kell csinálnia. Muszáj volt átöltöznöm, hisz Rin még ennyi időt sem hagyott, ezért kénytelen voltam a kocsiba manőverezni. Nem voltam szégyellős, hisz Rin már látott, így könnyedén át tudtam venni a melegebb ruháimat. Egy vastag két rétegű, belül bundás nadrágot vettem fel, melyen szürke alapon fekete rombusz minták voltak díszítésnek és hozzá tartozó, szintén bundás felsőt. Mindenre felkészültem, hogy ne fázzak meg, mert nem igazán vagyok hozzászokva a kemény havazáshoz. Rin nem szólt semmit, csak az orra alatt vigyorgott és pontosan tudtam mire gondolt, de én sem tettem szóvá.

/Ha kérhetném egybe vegyétek a kalandot, csak nem fért bele egy postba! Köszönöm/

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Hétf. Feb. 06, 2012 3:32 am

A boszorkány rejtélye

A hegyre vezető úton egyre csak az járt a fejembe, hogy milyen kapocs van az eltűnt lányok között, de nem igazán jutottam sokra. Azonban egyre biztosabb voltam benne, hogy hozzám közük van, csakhogy nem tudtam rájönni miért. Kinek lehet érdekében, hogy ilyen módszerekkel figyelmeztessen valamire. Ekkor eszembe jutott valami, amit még Iwata mondott nekem. „– Pontosan tudod, hogy ki áll az élőhalott sereg létrehozása és az emberek meggyilkolása mögött. Tudatom veled, hogy nem halt meg az imádott szerelmed! Azt hiszem egyelőre mindent elárultam!” ~Nem...az nem lehet...eddig nem érhet el a keze...Norihide...te szemét...tönkre akarsz tenni? Nem hiszem el, hogy még mindig a múltam kísért...azt hittem sikerült végre elfelejtenem, de úgy látszik még vannak elvarratlan szálak. Ha belegondolok, miket fog még művelni, hány ártatlannak kell még megfizetnie a kis játéka miatt...Istenem...miért kellett mindennek megtörténnie...Nem...inkább nem gondolok a múltra...ami megtörtént az megtörtént...nem tudok változtatni rajta...sajnos...meg kell birkózzak a múlt sötét árnyaival, hisz az is a részem...akármennyire nem akarom, el kell fogadnom...bármennyire is szeretném elfelejteni a régmúltat úgy néz ki nem lesz olyan egyszerű, mint hittem. Nem számít, hogy új életet kezdtem, nem zártam még le teljesem, ezt el kell viselnem, de mikor lesz már vége?...Biztos megfogok még fizetni a tetteimért...igazából azon csodálkozok, hogy eddig nem kaptak el...vagy már el is felejtettek? Lehet, hogy már senki sem emlékszik rám...mivel a családom is elköltözött, ők is új életet kezdtek...viszont egy bátyám halott...miattam...de nem tehettem mást...különben ő ölt volna meg engem...Lidérc is jól mondta helyesen cselekedtem...igen...így igaz...~ Ezekkel a gondolatokkal, melyek sorban gyűltek az agyamba, egyúttal a düh is kezdett elönteni. Iszonyatos indulatságot éreztem magam és szinte lángoltam a gyűlölettől, melyet Norihide iránt éreztem. Egész testem remegett és izzadtam, ökölbe szorítottam a kezem, miközben a mellkasomba fúródó fájdalom egyre erősebben markolta a szívemet. Tudtam, hogy a szeretet és a gyűlölet csak egy hajszálnyira van egymástól, de biztos voltam benne, hogy minden érzést kiölt belőlem aznap, mikor elárult. Annyira belefeledkeztem a merengésbe, hogy fel sem tűnt, Rin szólongat.
- Ai! Ai mi van veled? Hallasz?? Hahóó!!! – lengette a kezét a szemem előtt.
- Mi? Mi a baj? Bocsánat...egy kicsit elmerültem a gondolataimba. – eszméltem fel szavaira, és rémülten néztem a szemeibe.
- Valami baj van Ai? Olyan furcsán viselkedtél? Történt valami? – kérdezte aggódva.
- Csak…mindegy…hagyjuk sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. – válaszoltam neki, majd kitekintettem az ablakon. Csodálatos látványban volt részem és gyakorlatilag majdnem kiestem az ablakon, úgy hajoltam ki, hogy megcsodáljam a tájat. Az egyre kopárodó fák és bokrok egymásba fonódta és némelyiken már látszott, hogy nemrégiben havazott. A levegő egyre fagyosabb volt, szóval nagyon is jól tettem, hogy átöltöztem.
Egyre magasabbra vitt minket az utunk, ahonnan beláttuk a hegy alatt lévő egész területet. Messze látszott a vasút vonala, a kis falu ahonnan elindultunk és még messzebb apró pontokként látszódtak a városok. Minden olyan kicsinek tűnt innen fentről, mint valami kis gombok egy ruhadarabon, csak összevissza elhelyezkedve. Amint felfele tekintettem, láttam egyre közelebb vannak a felhők. Hirtelen elkezdett szálingózni a hó hatalmas pelyhekben. Feljebb haladva, már szinte szabályosan szakadt, olyannyira, hogy a disznós kocsi meg is állt, mert nem tudott tovább vinni minket. Kénytelenek voltunk kiszállni és gyalog továbbmenni. Rin elővette a térképét, amit én még nem láttam és azt bámulta.
- Ai nézd csak! Arra lesz amit keresünk! Északnak kell indulnunk, hogy megtaláljuk a boszorkány barlangját. – mutatta nekem az utat a térképen.
- Értem. Rendben! – válaszoltam neki határozottan némi izgatottsággal fűszerezve. Egyre közelebb jártunk a megoldáshoz és már alig bírtam kivárni, hogy odataláljunk.
A hatalmas hóviharba szorosan Rin háta mögött követtem őt, aki előre kitaposta az utat. Majdnem a derekamig ért a hó és ahogy szakadt az égből valami iszonyatos módon forgott körbe, mint valami tornádó. Valami furcsa hang csapta meg a fülem, mint ha valaki hivogatna.
- Riiiiin! Te is hallod?? – kiáltottam neki előre, mire ő megfordult.
- Mit Ai? Én nem hallok semmit! – válaszolta értetlenül.
- Valaki, azt mondja, hogy gyere…fogalmam sincs ki…de a csontomig hatol a hangja…- kezdtem kicsit ideges lenni, hogy csak én hallom. Biztosan tudtam, hogy nem képzelődök.
„-GYERE…GYERE…GYERE…” – a hang továbbra sem szűnt meg, csak még inkább erősödött. Éreztem kezdem elveszteni a testem felett az irányítást és mintha a látásom is elveszett volna, mindössze annyit éreztem, hogy elfordulok jobbra és mozognak a lábaim. A hang vezetett nem tudtam kiszabadulni a hatása alól. Fogalmam sem volt merre megyek és nem is tudtam sehogy sem szólni Rinnek, hogy mi történik és nem is hallottam őt.
A lábaim megállíthatatlanul haladtak előre, nem tudom mennyi ideig haladtam így magatehetetlenül, azonban egyszer csak megérintette valaki a karomat és magamhoz tértem. Egy barlangba találtam magam, ahol orrfacsaró hullaszag terjengett, szinte a hányinger kerülgetett.
- Ai mégis mi a franc van veled? Mi történt? Most már jó lenne, ha engem is beavatnál a dolgokba! –mondta kicsit mérgesen, viszont látszott az aggodalom a szemébe.
- Valaki idehívott és nem tudtam irányítani a testem. Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben körbenéztem a barlangba.
Félhomályos volt az egész, először nem nagyon láttam, hunyorított szemmel forgattam a fejem, majd kitisztult a kép. Szemeim elkerekedtek, a testemen végig futott a hideg és elkezdtem remegni. A kezemet automatikusan a számhoz kaptam, térdre estem, pedig ez a látvány már egyszer elém tárult, csak most egyszerűen túl gyenge volt hozzá az idegzetem. Rin lélegzete is egy pillanatra megállt, ő sem hitt a szemének. Mindkettőnk szájából hirtelen csak egy szó távozott.
- Úristen….
A barlang belsőbb részeibe már félig lerohadt és szétroncsolódott testek lógtak láncon és ettől egyszerűen olyan rosszul lettem, hogy majdnem elhánytam magam. Rin is hasonlóképp reagált, az agyunk szerintem nem nagyon tudta feldolgozni ezeket a képeket, melyek elénk tárultak.
- Rin…haladjunk tovább…most már nem szabad meghátrálnunk. – mondtam neki elszántan és megfogtam a kezét. Szorosan fogtam, hogy el ne engedjen, próbáltam a remegésemen uralkodni, de éreztem, hogy ő is ezzel küszködik.
- Rendben, igazad van…hátha még valakit megtudunk menteni…bár ahogy őket elnézem ennek az esélye igen csekély. – mondta elkeseredetten, majd elindultunk befele a barlang belsejébe. A hullaszag egyre inkább erősödött, ahogy haladtunk beljebb és időnként olyannyira beleivódott az orromba, hogy kezdtem hozzászokni, Rinnel ellentétben, aki egyszerűen képtelen volt elviselni és néha már öklendezett. Ilyenkor megszorítottam a kezét, igazából magam sem tudom miért. Ismét elkezdtem hallani a hívogató hangokat, azonban most Rin is felfigyelt rájuk.
- Te is hallod?
- Igen…itt valami nagyon nincs rendben…mi lehet ez az érzés? – kérdezett vissza és elindult a hang irányába.
- Nem tudom, de nagyon nem érzem jól magam ezen a helyen…nem mondanám félelemnek, mert azt már régóta nem éreztem, valahogy nem is emlékszem, milyen érzés lehet.
Rin erre csak bólintott, amivel jelezte, hogy innentől kezdve ne nagyon beszéljünk, hogy megtudjuk lepni, akárki is tartózkodik ebbe a barlangba. Lopakodva haladtunk előre a fény irányába, amiből sejtettük, hogy megtaláltuk a barlang belsejét és mindennek a kiindulópontjára.
Amint a nyíláshoz letérdeltünk a földre és guggolva lestünk be, hogy mi is folyik a fényben. Körbenéztem és láttam több lány hulláját a földön heverni, amik néhol megvoltak csonkolva, bár nem mindegyik. Beljebb egy ketrecben egy csapzott, szakadt ruhás nő ült összegörnyedve, körülötte pedig rengeteg béka ugrált és kuruttyoltak. Sehol sem láttam a fogva tartóját, vagy tartóikat, ezért gondoltam odasurranhatunk hozzájuk.
- Én a ketrechez megyek, te fedezz! – súgtam oda Rinnek és már lapos kúszásba el is indultam feléjük.
- Szerintem…ez nem jó ötlet…beszélhet neked az ember… - mondta Rin a fejét rázva.
A ketrechez érve a békák már úgy ugráltak összevissza és olyan hangosak voltak, hogy a nő egyből felfigyelt erre. Rémült tekintettel pillantott rám és arrébb húzódott.
- Ne féljen! Nem akarom bántani! – suttogtam neki, hogy megnyugodjon. – Azért jöttem, hogy segítsek!
- Nem tudsz…tűnj innen inkább amíg még Elmenekülhetsz! – mondta a nő, majd lecsitította a békáit.
- Nem hagyom itt magát! Azért vagyok itt, hogy megtaláljam a boszorkányt, aki állítólag ebbe a barlangba van! – válaszoltam neki határozottan
- Én vagyok az a boszorkány…- mondta a szemét lesütve a békákra nézve.
- Ezek…ezek az eltűnt férfiak? – kérdeztem tőle meglepődve.
- Igen, jól mondod…és most tünés innen…
- Ai vigyázz! – kiáltotta a hátam mögül Rin, mire felkaptam a fejem.
Egy nagy erejű ütést éreztem a bal oldalamon, aminek köszönhetően egyenest a falnak repültem. Olyan mértékű volt a csapás, hogy a falba egy nagy kráter keletkezett. Leestem a földre és igyekeztem minél hamarabb feltápászkodni. Felnéztem és láttam, hogy egy nagydarab, vagy három méternyi magas, nagydarab zöld valami volt, aminek a szájából mérhetetlen hullaszag áradt. ~Most már értem…ez a valami ette meg a lányokat! Ez valami gusztustalan. Hogy a francba élhetett itt eddig ez az izé, és nem vették észre!? Ennyire félnének az emberek? Valamit tennünk kell.~ ezekkel a gondolatokkal a fejembe, láttam, hogy újabb támadásra készül ellenem.
- Óóó milyen szépség! Micsoda falat lesz! – mondta vigyorogva a szörny és közelebb jött hozzám.
- Engem aztán nem fogsz megenni! – kiáltottam és elugrottam előle, majd a lábai között átfutottam a háta mögé, közben pedig szélpengéket küldtem rá, hogy egy kicsit megvagdossák. Amint minden penge elérte és mély sebet vágtak a bőrébe felordított. Nem telt bele öt percbe sem és ellentámadásképpen a szájából zöld méreg gázt engedett ki.
- Ezt nem fogod túlélni aranyom. – mondta elégedett hangon.
Eltakartam az arcomat a táskámból kivett ruhámmal, hogy kevesebb mérges gázt szívjak a tüdőmbe, azonban még így is éreztem a fojtogató hatását. Ismét szélpengékkel támadtam meg, minden irányból, hogy több oldalról is megsebesítsem, azonban észrevettem, hogy minél mélyebbek a pengék okozta sérülés, azokból is mérges gáz szivárog. A zöld színű gáz kezdett szétterjedni az egész barlangba, ezért a boszorkány a ketrecen belül egy védőpajzsot emelt, hogy megvédje magát és a békáknak átváltoztatott férfiakat én pedig igyekeztem szélvihart kavarni, hogy távol tartsam magamtól a mérget. Azonban ez hasztalan volt, mert sokkal sűrűbb volt a gáz, mint amilyennek gondoltam és nem volt elég az erőm ahhoz, hogy szétoszlassam.
- Nem menekülhetsz innen szépségem! Akkor is el foglak kapni! Aztán végzek a kis barátoddal, bár most már valamiért nem érzem a gusztustalan férfi szagát! – mondta a szörny nevetve és egyszeribe körbe-körbe kezdett el forogni és a karjait hosszúra kinyújtotta, ezzel egy szélörvényt kavarva a mérges gáz szétterjesztésére.
- Nem tudom miről beszélsz, hisz egyedül vagyok! – kiáltottam neki. - ~Ez nem lehet igaz…mégis mi a fene lehet ez? Tudja a mágusok támadásait, ezáltal nagyobb csapást tud rájuk mérni. Francba! Ez így nem lesz jó…nagyon nem lesz jó! De mégis hova tűnt ilyenkor Rin? Meghúzta magát, vagy mégis mi a jó életet csinál? Itt hagyott volna egyedül? Neem… az nem hiszem…nem olyan…Vagyis…nem is ismerem, lehet fülét farkát behúzva rohant el innen, amikor meglátta mi ez az izé.~ Gondolatmenetemet egy újabb csapás szakította meg. Akárhogy ugráltam és futottam a szörny elől, így is eltudott találni, méghozzá nem is kicsit. Karjával hátulról ismét a falnak vágott, ezt valamivel jobban megéreztem, mint az előzőt. A földre hullott a testem, mindenem fájt, de nem adhattam fel. Próbáltam felegyenesedni, mikor láttam az árnyékot felém mozogni és a perifériámba megjelent a szörny lába, amivel elakart taposni.
- Most ezt nem fogod túlélni! – ismét magabiztosan szólalt meg, csakhogy egy nagy ütést kapott oldalról. Amint sikerült felegyenesednem megláttam egy másik szörnyet, aki legalább akkora volt, mint ez a zöld, amivel küzdöttem. Nem tudom mikor és honnan jelent meg, de megmentette az életem. Valamivel kisebb volt, bár nem sokkal a másik szörny, melynek fekete színe volt, teste olyan, mintha az egész egy nagy szikla lenne, azonban a kezei körül tűzörvény forgott. Hatalmas testük volt mind a kettőjüknek, fogalmam sem volt miféle démon a másik. Ekkor viszont ismét eszembe jutott Rin. ~ Mikor találkoztunk azt mondta, hogy alakváltó mágus. Akkor ez ő lenne? Te jó isten! Mégis miféle alakot vett fel? Durván néz ki az egyszer biztos és ahogy látom, elég erős is. Amíg ő leköti a másik szörny figyelmét, addig én kitudom szabadítani a boszorkányt meg a békákat.~ A ketrechez érve láttam, hogy volt egy-két béka, akik beszippantották a mérges gázt még mielőtt a boszorkány levédte volna a ketrecet, ezért a hátukra fordultak.
- Ugye rendbe jönnek? – kérdeztem suttogva a boszorkánytól, aki csak bólintott. – Hogyan zárta le a ketrecet ez a szörny?
- Nem tudom, mert már itt ébredtem, fogalmam sincs hogyan tudnánk innen kijutni. – mondta csalódottan és elbizonytalanodva.
- Ne aggódjon! Ki fogunk innen jutni ezt garantálom! – mondtam őt bíztatva, majd körbenéztem, hogy látok-e valamiféle lakatot vagy zárat a ketrecen, azonban nem volt rajta sehol. ~ A francba! Mégis hogy tudta lezárni ez a ketrecet? Ha nincs rajta zár, akkor csak egyszerűen rájuk tette volna? Végül is van olyan erős, hogy elbírja vagy nem? Áhh…fenébe! Túl nehéz a ketrec és nincs elég erőm, hogy fel tudjam emelni. Ki kell valahogy vinnem őket innen! ~
Miközben én azon ügyködtem, hogy kitaláljam a kiszabadításukat Rin és a szörny harcoltak egymással. Rin akárhányszor támadta meg azt a szörnyet hárította a támadásaidat, érezhető volt, hogy gyűlölte a férfiakat, bár azt nem tudtuk, hogy miért. A szörny mögött megláttam, hogy nagy vízbuborékszerű valamiben lebegtek a fekete hajú elveszett lányok, akik a faluban laktak.
- Már nem élnek! Vagyis legalább is legutóbb már csak ketten voltak, akiknek az erejéből táplálkozott a szörny. – mondta a boszorkány, aki észrevette, hogy megláttam a buborékokat.
- Tényleg…hát persze…a lányok. – kaptam fel a fejem, hisz megkaptam a választ a szörny erejére.
Rin addig nem akart komolyabb támadásokat indítani ellene, amíg ki nem megyünk a barlangból, nehogy minket is megsebesítsen, ezért minél hamarabb ki kellet jutnunk. Észrevettem, hogy a ketrec másik oldalán a falban van egy kar, eszembe jutott, hogy talán azzal fel lehetne engedni a ketrecet, valamint arra volt egy másik járat is, ahol kijuthatnánk a barlangból. Odaosontam a karhoz és amint meghúztam, igazam lett, elkezdett felemelkedni a ketrec. Nem emeltem fel teljesen nem akartam nagy zajt csapni vele, pont akkora rés volt, hogy a boszorkány ki tudott mászni alatt.
- Menjenek innen, vigyen ki mindenkit innen, majd kint találkozunk. Igyekezzen! – mondtam neki, majd a szörny háta mögött igyekeztem észrevétlenül elosonni, hogy kivágjam a lányokat a buborékokból. A boszorkánynak és a békáknak sikerült észrevétlenül kimenniük a járatba, ahol a szörny már nem bánthatta őket, csakhogy engem viszont észrevett.
- Mire készülsz szépségem? – kérdezte felém fordulva, majd elkapta a hajam és annál fogva felemelt.
- Ne hívj szépségemnek és engedj el te rondaság! – kiáltottam neki, ekkor kinyújtotta a hosszú nyelvét és körbe tekerte vele a testemet. Tiszta nyál lett az egész ruhám, ráadásul ettől a hányingert keltő hullaszagtól felfordult a gyomrom.
- Isteni falat leszel, már is össze is folyt a nyál a számba. – mondta nyál csorgatva a szörny és kezdett a szájához húzni.
Sehogy sem tudtam szabadulni telesen lefogta a kezemet a gusztustalan nyelvével. Hirtelen Rin a karjával megfogta a szörny nyelvét és elkezdte szétfeszíteni. Ettől a szörny felordított, amitől teljesen berezgett az egész barlang. Ahogy széthúzta a nyelvét láttam lassan kezd szétszakadni és mindenhová fröcsögött a vér és áradt szét a méreg. Mivel nem tudtam eltakarni a számat és az orromat, igyekeztem nem levegőt venni, de ez nem ment sokáig nagyvalószínűséggel a dohányzás miatt sem és rengeteg mennyiségű mérget szívtam magamba, olyannyira, hogy kezdtem elveszteni az eszméletem. Folyamatosan ráztam a fejemet, hogy ébren tudjak maradni, majd éreztem lefelé zuhanok. Amint földet értem összeszedtem minden maradék erőmet és odatámolyogtam a buborékokhoz. A csizmámból elővettem a tőrömet és egyesével szétvágtam a lányokat foglyul ejtő buborékokat. A lányok élettelen testei kifordultak belőlük és a földre estek tehetetlenül.
- Rin verd végre szét ezt a szemetet! – kiáltottam neki, miközben néztem melyik lány van még életben. ~A francba, a francba, a francba!!! Későn érkeztünk…egyik sincs életben…ez a gusztustalan mocsokláda…~ Kezdett ismét elönteni a düh és tudtam, hogy olyankor elveszítem a fejem, de nem érdekelt. Széllökéseket indítottam a szörny ellen és ahol csak tudtam belevágtam a tőröm a testébe. Mindeközben Rin is belelendült a verésbe és minden oldalról úgy ütötte ahogy csak tudta. Mivel a lányok kikerültek a buborékokból már nem volt mi táplálja a szörny erejét, így könnyebb ellenfél volt, mint eddig. Rin minden egyes ütéssel a barlang falaiba is beleütött és ez által kezdett beomlani az egész. A szörny teste cafatokra kezdett széthullani és mindemellett egyre több méreg szabadult fel a testéből.
- Ai tűnj el innen. – szólalt meg felismerhetetlen mély hangon Rin.
- Nem megyek ki nélküled! – kiáltottam neki, de már éreztem alig bírom el az egyre nehezedő testem.
- Ai nem mondom el még egyszer! Tűnj el innen! Ne félts kint találkozunk! ígérem! – mondta Rin és láttam a vörösen izzó szemeiben, hogy aggódik miattam és szervezetembe jutott méreg miatt.
Bólintottam egyet és összeszedtem magam, hogy kijussak a barlangból. Ahogy haladtam egyre kijjebb és ahogy mozogtam úgy terjedt el még jobban a méreg bennem. A lábaim elnehezedtek és százszor olyan nehéznek tűntek, mint általában, alig bírtam már emelni egyiket a másik után. Nem tudom, milyen messze lehettem a kijárattól, de egyszerűen képtelen voltam tovább haladni, a levegőért is kapkodtam, a szemeim is kezdtek nehezedni, és a látásom is épp annyira volt homályos, hogy gyakorlatilag már csak foltokat láttam. Összerogytam, a testemnek nem tudtam parancsolni és a földre estem, elvesztve az eszméletemet.
Sötét volt és hideg, mikor kinyitottam a szemem. Körbenéztem és nem tudtam hol vagyok hirtelen. A boszorkány arcát pillantottam meg, aki mellettem ült és cserélte a fejemen a borogatást. Felpattantam, majd erős fájdalmat és szúrást éreztem gyakorlatilag minden egyes végtagomba és hátra estem.
- Nem szabad mozognod. A méreg még nem teljesen tisztult ki a szervezetedből, ráadásul igen sok jutott be belőle, szóval még egy ideig eltart a gyógyulásod. – mondta kedves hangon.
- Rin…hol van Rin? Hol vagyunk? – kérdeztem idegesen és aggódva.
- Ne aggódj, a barátod itt fekszik melletted. – válaszolta és maga mögé mutatott. – Az én barlangomba. Már biztonságban vagyunk, hála neki.
- Megölte a szörnyet? Eszméletlen? Ugye nem súlyosak a sérülései? – faggattam ismét a boszorkányt, ekkor éreztem ég az egész testem belülről, valamint megint kezdtem elveszteni az eszméletem.
- Nem annyira súlyosak. Nem lesz baja, csak adtam neki fájdalomcsillapítókat és most alszik. Eléggé kimerült. Pihenj, most ez a legfontosabb.
Nem is nagyon tehettem mást, hiszen mindenembe nyílalt a fájdalom, ami szinte elviselhetetlennek tűnt. Pár másodperc alatt magába zárt az álomvilág és még egy jó ideig nem is engedett el.
Mikor felkeltem, kicsit jobban éreztem magam, ahogy körbenéztem Rin volt mellettem és aggódó tekintettel nézett rám. Most ő cserélte a borogatást a fejemen és erősen fogta a kezemet.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél. – mondta halvány, de őszinte mosollyal.
- Mi történt a boszorkánnyal? Ő hol van?
- Elengedte a fogva tartott férfiakat, mert rájött, hogy nem volt helyes, amit tett, majd elment. Azt üzeni, hogy jobban vigyázz magadra és ne légy olyan felelőtlen és köszöni. – válaszolta, majd eszébe jutott valami és folytatta. – Apropó, ezt itt hagyta neked. Azt mondta az aki a szörnyet irányította küldte neki, hogy majd juttassa el hozzád. Ezek szerint vártak rád.
- Micsoda? Még is mit hagyott itt nekem? – kérdeztem, azután elvettem a Rin által elővett papírt. Kibontottam és elkezdtem olvasni:

„Kedves kis tanítványom!
Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy sikerült feljutnod a hegyre, megtaláltad a boszorkány barlangját és rájöttél az eltűnt lányok rejtélyére. Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! Na meg persze a csodálatos előadásodhoz, amit a kastélyban rendeztél le a semmirekellő bátyáddal! Jól tetted, hogy megölted, hisz csak egy jelentéktelen kis báb volt, semmi más. Megérdemelte, hogy ilyen vége legyen az életének. Nem tudom, hogy akkor kivel voltál ott, de nem is nagyon érdekel, hisz gondolom nem fontos a számodra, de hát most nem is ez a lényeg. Gondolom a drága bátyád elárulta, hogy életben vagyok, szóval nem meglepő, hogy írok neked. Ne nagyon akadj ki rajta, mert nincs értelme most ezen dühöngened, inkább azon gondolkozz el, hogy tudod megvédeni magad velem szemben. Vagy akár köthetünk egy alkut is! Mit szólsz kedves Ai drágám? Addig halnak meg ártatlan emberek, amíg meg nem tudlak ölni téged, hogy szenvedj a bűneidért végre. További jó mulatást, élvezd ki az életed, amíg csak tudod! Várom a pillanatot a viszontlátásra, hogy végre megízlelhessem a véred ízét.
Üdvözlettel Mestered Norihide”

Minden egyes sor olvasásával a mellkasomba olyan mélyreható fájdalom hatolt, amitől, majdnem megfulladtam. A szívembe karót döfött és forgatta, hogy még jobban érezzem emberi mivoltomat. Kikerekedett szemekkel követtem a sorokat, melyek olyannyira megteltek könnyel, hogy patakokban folyt le az arcomon és szinte alig láttam miattuk. Remegtem, összehúzódtam, hogy kevésbé érezzem, de nem hatott. Borzasztó érzések kavarogtak bennem és folyamatosan csak az jutott eszembe, hogy a lányok mind miattam haltak meg, na meg azok is, akiket a kastélynál az élőholtak lemészároltak. Amint a végére értem a kezem élettelenül lehullott mellém és kiesett a papír a kezemből. Láttam, hogy Rin felkapja és kérdés nélkül beleolvas, de nem érdekelt. Annyira nem fogtam fel, amiket leírt, hogy az valami hihetetlen, az agyam egyszerűen képtelen volt dekódolni a mondatokat, csak az járt a fejembe, hogy minden miattam történt és az én hibám volt. Sokan haltak meg miattam, pedig semmi közük nem volt hozzám, vagy Norihidéhez és emiatt a düh is kezdett elhatalmasodni rajtam. Akaratom ellenére is felordítottam, mire Rin szó nélkül szorosan átölelt, amitől csak még inkább elkezdtem sírni. Megszorítottam a kezét és a fájdalomtól már csak a számat nyitottam ki, de hang nem jött ki rajta.
Addig sírtam, míg minden erőm el nem hagyott és Rin karjaiban el nem aludtam. Fáradt voltam és sérült, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is és a lelki fájdalmak sokkal jobban égették a lelkemet, mint a méreg a belsőmet. Mintha apró kis darabokra szaggatna szét, amennyire csak tud.
A szobámba keltem és olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem értettem, hogyan kerülhetek ide, mikor Rinnel a barlangban voltam és elaludtam. Nem bírtam sokáig talpon maradni, mivel a sérüléseim és a méreg miatt még gyenge voltam, azon percen estem is össze, de elkapott valaki hátulról.
- Neked még nem lenne szabad felkelned! – mondta ismerős hang mögülem.
- Rin! Még is mit keresünk itt? És hogy kerültünk ide? – kérdeztem értetlenül.
- Legalább két napja folyamatosan alszol. Én meg úgy döntöttem, hogy hazahozlak és amíg fel nem ébredsz itt maradok veled. Bob mester nagyon kedves volt és megengedte, hogy veled maradhassak. Persze mindennel beszámoltam neki, ami történt és üzeni, amint felébredték igyekszik meglátogatni, hogy beszéljetek.
Fel sem fogtam először a szavait, csak amikor letett az ágyamba és körbe nem néztem. Tényleg a saját szobámba voltam és ez nem egy álom volt, hanem a szín tiszta valóság. Nagyon örültem neki, hogy Rin mellettem volt mindvégig és egy percre sem hagyott magamra.
- Köszönöm, tényleg! Nagyon hálás vagyok mindenért. Az adósod vagyok. – mondtam neki mosolyogva, legalább is igyekeztem rávarázsolni az arcomra.
- Nincs semmi, amivel tartoznál. Emiatt ne aggódj. A lényeg az, hogy jobban legyél, mert nekem csak ez számít. – mondta és gyengéden megcsókolt.
Váratlanul ért a dolog, de tudtam, hogy gondolja ezt a csókot, ezért nem is zavart, inkább jól esett.
Amíg ágyban voltam Rin velem volt, azonban, amint már lábra tudtam állni és biztos volt benne, hogy jól vagyok ismét útra kelt és elhagyott. Hiába mondtam neki, hogy maradjon és csatlakozzon a céghez, még Bob mester is jó ötletnek találta, de jobban szeretett egyedül lenni és ezen még én sem tudtam változtatni. Nagyon örültem, hogy megismerhettem és nagyon hálás voltam neki, amiért annyi mindenben segített. Remélem nem ez volt az első és utolsó találkozásunk.

/Ha kérhetném egybe vegyétek a kalandot, csak nem fért bele egy postba! Köszönöm/

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Szer. Feb. 22, 2012 9:40 pm

Hát kedves Ai, nagyon szép kalandot írtál és külön megdicsérlek érte! Le a kalappal, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor mielőtt betennéd olvasd majd egyszer át az apróbb hibák miatt pl: szó ismétlés, ragok lemaradása vagy egy egy betű elcsúszása!

Jutalmad: 200VE

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Szer. Május 30, 2012 9:56 pm

Vihar
2. felvonás
A káosz kapujában

"- Ne aggódj miattam, én rendben, leszek. Inkább te vigyázz magadra kérlek! Nagyon örülök, hogy találkoztunk és sajnálom, hogy most magadra hagylak, de még vannak dolgok, amiket el kell intézzek. Viszont, ha mindent elrendeztem az életemben, akkor ígérem, hogy visszajövök hozzád! Rendben?- kérdezte gyengéd mosollyal az arcán, miközben végigsimította az enyémet.
– Rendben! Szavadon foglak! Vigyázni fogok magamra. Mindent köszönök neked!
- Semmit sem kell megköszönnöd. Szívesen tettem. Apropó és fogadd meg a tanácsom. Ő segíteni fog neked. Ebben biztos vagyok!
- Ezt már egyszer megbeszéltük…egyedül fogok majd a dolgok után járni, de addig még össze kell szedjem az erőmet és a gondolataimat.
- Helyes. Most akkor megyek…viszlát szépségem – mondta, szorosan magához szorított, majd gyengéden megcsókolta a homlokom.
Nem akartam elengedni, azt akartam, hogy itt maradjon vele, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Az elintézetlen dolgokat muszáj lezárni, ezzel tisztában voltam, mégis annyira biztonságban éreztem magam, ha velem volt és lehet, hogy épp ezért volt nehéz elválnom tőle.”
Nem sokkal azután, hogy Rin elment, nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Azalatt a két hét alatt, amíg együtt voltunk, olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha már évek óta ismernénk a másikat.

Bob Mester tanácsára, hogy kössem le a figyelmem, annyi megbízást vállaltam el, amennyit csak tudtam, ezzel is terelve a gondolataimat. Megannyi küldetés után sem változtak a dolgok. Folyamatosan Norihide járt a fejembe, és olyan érzésem volt, mintha figyelne. Persze ezt nem tudtam sehogy sem bizonyítani, mert találtam erre utaló nyomokat, de mégis biztos voltam az állításomban. Utaztam az egész országban, nehezebbnél nehezebb feladatokat is elvállaltam, csakhogy kikapcsoljam az agyamat, de semmi sem segített. Minden nappal egyre rosszabb lett és el kellett határozzam magam. Egy hónap telt el, amióta Rin nem volt velem és már nem bírtam tovább. Felkerestem Bob Mestert, hogy elmondjam hogyan döntöttem.
- Kedvesem, tennünk kell valamit, mert ez így nem lesz jó. A volt mestered gyakorlatilag vadászik rád és már nagyon sokan meghaltak, emiatt az ügy miatt. Ki kell találnunk valamit, mielőtt még jobban elfajulnának a dolgok.
- Igen tudom, de ne aggódjon, kitalálok valamit. Nem engedem, hogy bárkinek is baja essen még egyszer emiatt. Elsősorban elindulok megkeresni őt, hogy ketten rendezzük le a dolgot. - mondtam határozottan, de tudtam, hogy mindenképpen megfogok halni, ha egyedül megyek ellene. Nem féltem a haláltól egyáltalán, hisz nem egyszer voltam már a markában, így tökéletes nyugodtsággal jelentettem ki ezt Bob mesternek.
- Na nem! Ezt te sem gondolhatod komolyan Ai drágám! Ezt sürgősen verd ki a fejedből. Már nem vagy egyedül ezt te is tudod.
- vágta rá Bob Mester és érezhető volt hangjában az aggódás.
- Sajnálom Mester, de már döntöttem. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, épp ezért szeretném megvédeni, akiket szeretek és ebben nem akadályozhat senki. Összepakolok és holnap a keresésére indulok. Bocsásson meg, de nem akarom, hogy a céhből akárkit is bántson. - jelentettem ki, majd távoztam a szobámba mielőtt még valamit is reagálhatott volna.
Összepakoltam minden cuccomat, az összes ruhámat, fényképeket, emléktárgyakat, amit eddig felhalmoztam. Nem tudom, hogy mikor és honnan szedtem össze ezt a sok holmit, de ahogy rakosgattam el őket megtelt a szemem könnyel és alig bírtam magam visszafogni, hogy ne bőgjem el magam. ~ Ai, szedd össze magad az Isten áldjon meg. Erősnek kell most lenned. Nem hagyhatod el magad…ha így mész megkeresni, csak még inkább nő az esélye, hogy nem maradsz életben...gyenge vagy...Mi a franc van velem? Miért vagyok ilyen? ~
Ideje volt, hogy lefeküdjek, bár tudtam nem fogok tudni aludni a rémálmok miatt, de egy próbált megért, hátha sikerül. Akkor mikor még Rin itt volt, már akkor minden éjjel rémálmok gyötörtek. Az első pár napban, miután hazajöttünk, olyannyira bombáztak az álmok, hogy sikítozva és sírva ébredtem fel, emiatt Rin nagyon megijedt, mert bármit csináltunk semmi sem hatott. Ezek után inkább csak tetettem, hogy jól alszok. Azok az álmok kezdtek az őrületbe kergetni, ezért már nem is mertem elaludni, nehogy Rin még ennél is jobban aggódjon. Azonban az utóbbi napokban már mindegy volt, hogy alszok-e vagy sem, mert nyitott szem előtt is láttam a félig szétrohadt testeket, melyek a barlangba voltak, valamint a halott lányok élettelen testét, akik csak azért haltak meg, mert hasonlított a kinézetük az enyémhez. Nem egyszer fordult elő, hogy azt álmodtam életre kelnek és minden egyes végtagomat szép lassan, fájdalmasan megcsonkítják, hogy lassú halállal végezzem a barlang legmélyebb zugába, ahol senki sem talál rám. Eleinte előfordult, hogy Rin valahogy csak megtalált és kiszabadított, de mostanában valamiért Lidérc arcát láttam magam előtt és ő volt az, aki kimentett. Ilyenkor a szívem túlcsordult boldogsággal és melegséggel, melyeket nem tudtam mire vélni, sem hova tenni. Egyfolytában csak az járt a fejembe, hogy vajon ő gondolt-e vagy gondol-e rám, azóta, hogy elváltunk. Rin azt mondta nekem, miután elmondtam neki mi történt mielőtt találkoztunk, hogy keressem meg Lidércet. Hallani sem akartam akkor erről a dologról, hisz, hogy mehetnék el hozzá és kérjem meg segítsen megkeresni Norihidét, majd meg is ölni. Semmi köze nincs az én múltamhoz, innentől fogva pedig nincs se jogom, se pedig merszem, hogy ilyesmire kérjem. Próbáltam őt kiverni a fejemből, csakhogy sehogy sem ment.
Mindent elintéztem, hogy másnap reggel elindulhassak. Egész éjjel gyomorgörcsöm volt és azon agyaltam, vajon hol fogom megtalálni Norihidét. Bárhol lehet Fiore-n belül és fogalmam sincs merre induljak el. Semmit sem aludtam, folyton járkáltam a szobámba és csak járt az agyam a megoldás után kutatva. Nem jutottam egyről a kettőre, hiába gondolkodtam, honnan tudhatta vajon, hogy hova fogok menni, kivel járkálok, egyre inkább az járt a fejembe, hogy biztos valahogy követett és kémkedett utánam, de erre viszont semmi bizonyítékom nem volt.

Mikor már kezdett hajnalodni, csak annyi csomaggal, amennyire szükségem volt elindultam a vasútállomásra, a többi cuccomat otthagytam a szobámba.
A céh házból kilépve egy hangra kaptam fel a fejem.
- Még is hová mész ilyenkor…?
Megfordultam és láttam Liz fújtatva áll a bejárat előtt.
- Liz…te meg mit csinálsz?...
- Hallottam mikor Bob mesterrel beszéltél…mire készülsz…?
- Sajnálom…el kell menjek…- szorult össze a szívem.
- Ígérd meg, hogy hazajössz érted??...Ígérd meg…- hangja zaklatott volt és rossz érzés volt őt így látni.
- Ígérem neked…- kimondtam, de nem voltam biztos benne, hogy be tudom tartani.
- Várni foglak…- kiáltotta.
Hátat fordítottam neki és tovább indultam. Fájdalmas volt magam mögött hagyni a céhem, de tudtam nem volt más választásom. Útközben több szál dohányt szívtam el, mint még soha, olyannyira beleállt a görcs a gyomromba, amitől nem tudtam szabadulni. Össze voltam zavarodva, nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, düh, fájdalom, csalódottság és bűntudat érzései kavarogtak bennem. Csak bámultam ki a fejemből, úgy haladtam előre. A gondolatok elmerülése miatt észre sem vettem, hogy milyen hamar megérkeztem az állomásra. Alig volt pár ember, még túl korán volt, a vonatok sem indultak. Leültem az egyik padra, majd miután elnyomtam a dohányt, rágyújtottam újra. Nem tudtam melyik vonatra szálljak, merre induljak el.
~ Vajon, ha elmennék Lidérchez, mit szólna hozzá? Segítene nekem? Hogy is gondolhatok ilyesmit?! Nem Ai! Nem lehetsz bolond! Semmi köze hozzád! Semmi!...Akkor miért nem tudom őt kiverni a fejemből? Folyamatosan az agyamba van az arca, a mozdulatai, a tekintete. Felgyorsul a szívverésem, ha csak eszembe jut…Megőrültem…nem gondolhatok ilyesmire, mivel ő sötét céhbe tartozik…verd ki a fejedből őt Ai!~
Miután „felébredtem” a gondolataim tengeréből, hallottam, hogy beérkeznek az első vonatok. Kinéztem azt, amelyik észak felé megy, amerre a kis falu is van, ahol születtem. Megvettem a jegyet és fel is ültem a vonatra, hogy egy kabint kisajátíthassak. Nem akartam most idegen emberekkel utazni és mivel még gyakorlatilag épp, hogy hajnalodott ezért nem is sokan utaztak, így nagyobb volt az esély rá, hogy egyedül lehetek. Amint megtaláltam a megfelelő kabint el is foglaltam a helyemet, magamra zárva az ajtót és ismét rágyújtottam. Volt nálam épp elég dohány, hogy sokáig elég legyen, ezért egyáltalán nem is spóroltam vele.
Nemsokára elindultunk, én pedig újra a gondolataimban úsztam. Mivel már négy éve nem is láttak a környékbeliek remélhetőleg nem fognak felismerni és körülszaglászhatok az erdőben is, hátha találok valami nyomot Norihide hollétére. Muszáj volt ott kezdenem, hisz onnan kezdődött minden. ~ Kell találnom valami nyomot, bármit, amin elindulhatok. A francba! Miért kell ennek így lennie? Hogy tudta túlélni? Hisz megöltem! Biztos vagyok benne, hogy megöltem őt is!~ a fejembe oly sok minden volt most, hogy tényleg úgy éreztem kezdek megőrülni.
Kinéztem az ablakon és láttam éppen kezd előbújni a nap a horizont alól, a sugarai gyönyörűen ragyogtak már az ég felé. Körülötte az ég citromsárgából narancssárgába, aztán világoskékből kicsit sötétebb kékbe ment át, amely olyan csodálatos látvány volt, mintha egy festményt néznék. A táj fantasztikus képe mindig nyugtató hatással volt rám, de most még ez sem tudta megnyugtatni háborgó lelkem. Semmi nem tudta elvonni a figyelmem és a gondolataimat.
- Jó napot kisasszony! A jegyét kérném. – nyitotta ki az ajtót a kalauz, azonban, mintha meg sem hallottam volna. – Kisasszony, elnézést, de a jegyét kérném. – folytatta, majd megfogta a vállamat, mire riadtan ránéztem. – Jól van kisasszony?
- I…igen, persze, sajnálom. – válaszoltam és átnyújtottam a jegyemet.
- Köszönöm. Viszlát és kellemes utat.
Nem is figyelve a kalauzra, a gondolataim megint átvették felettem az uralmat.
~ Lidérc segítene, igen, biztos segítene! Meg kell őt találnom bármibe is kerül, látni akarom, látni akarom őt…~ Nem is tudom mi ütött belém, hogy így megváltozott a véleményem, azonban, ahogy ez a mondat belehasított az agyamba elnyomtam a dohányszálam, felkaptam a táskámat és kirontottam a folyosóra. Körbenéztem és megláttam a kalauzt, aki az imént nálam volt. Egymásra néztünk, majd én sarkon fordulva cél irányba vettem az ajtót. A vonat időközbe lassíthatott, amit nem vettem észre, ezért kinyitottam az ajtaját és gondolkodás nélkül kiugrottam.
A vonatról még hallottam a sikításokat és a jajveszékelést, de nem érdekelt. Ahogy bukfencbe földet értem, már talpra is álltam, az sem érdekelt, hogy beütöttem-e valamimet vagy elszakadt-e a ruhám, csak elkezdtem rohanni. A vonat a közelbe még fékezett egyet, de mivel már nem találtak ott, tovább is indult. A fák közül még egy pillanatra visszanéztem, azután elindultam az erdő mélyére.
Isten tudja mióta rohanhattam a fák között, nem egy ág az arcomba csapott, némelyik meg is vágott. Kezdtem fáradni, az égen a nap már magasan járt, dél körül lehetett. Nem láttam sem magam mögött, sem velem szemben, semerre se fordulva a kiutat. Bent voltam a sűrű bozótok közepette, egészen a fák belsejében és a szívverésemen kívül semmit sem hallottam. Kicsit elkezdtem fújtatni, de igyekeztem összeszedni magam. Nem eshettem össze itt a semmi közepén, egy idegen vidéken, amit nem ismerek. Elkezdtek a fejembe a halott lányok hangjai csengeni, oly valóságos volt, hogy elkezdtem összevissza forgolódni és kapkodtam egyik oldalról a másikra a fejem.
- Tűnjetek el! Hagyjatok már békén!
– Miattad haltunk meg. Te tehetsz róla…a te hibád…csak is a tiéd…A TIÉD.
- ELÉG. – sikítottam fel és a lábam, ha akartam, ha nem neki indult és fejvesztve futottam amerre tudtam.
– Nem futhatsz előlünk…benned vagyunk, a fejedben, belevésődve az agyadba…soha nem fogsz tőlünk megszabadulni…GYILKOS…GYILKOS…GYILKOS…
A fejemhez kaptam a kezem és szorítottam, amennyire csak tudtam. A szemeimet eláztatták a könnyeim, amiktől nem igazán láttam merre is futok, de nem érdekelt csak rohantam, amíg a lábaim bírták. Azonban a hangok nem szűntek, inkább egyre hangosabbak és hangosabbak lettek. Fogalmam sem volt hol vagyok, és mit csináljak, annyira kétségbe voltam esve, hogy nem figyelve merre visz az utam, hirtelen megbotlottam egy fának a gyökerébe és elestem. A fejem egy kőnek csapódott és elvesztettem az eszméletemet.

Sötét volt és hideg, nem láttam semmit, pedig tudtam, hogy nyitva van a szemem. A távolban halk vízcsepegést hallottam. Amikor megakartam mozdulni, éreztem a kezemen és a lábamon is láncok vannak. Eddig észre sem vettem, hogy mind a két karom ki van feszítve. Elkezdtem rángatni, de olyan szorosan fogott, hogy csak a láncok csörgését értem el ezzel, ami igen nagy zajt csapott.
- Segíts…segíts..segíts…
- Kkk…~ Nem tudok beszélni…miért van bekötve a szám? Mi folyik itt? Hol vagyok? ~ Kezdtem nyugtalan és zaklatott lenni. A szívem majd kiugrott a helyéről, összevissza kapkodtam a fejem, de semmit sem láttam, majd léptek zaja ütötte meg a fülem.
Egyre jobban közeledtek, fogalmam sem volt róla, hogy ki az és nem volt merszem egy hangot sem kiadni. Régóta nem éreztem félelmet, ezért nem is voltam benne biztos, hogy az e, amit most érzek, de borzasztó volt, szinte minden porcikám beleremegett.
Az a valaki saccolva pár lépésnyire előttem megállt és egy ideig nem is mozdult, majd halk suhanást hallottam és éreztem a mellkasomat elönti a forróság. Azután erős fájdalom futott végig rajtam és tágra nyíltak a szemeim, próbáltam kinyitni a számat, hogy sikítsak.
Éreztem a meleg folyadék kúszik a hasamon és a lábamon, az egész testemen. Olyan erős és hasító fájdalom futott végig rajtam, mint még soha életembe és valaki belemarkol a hajamba és hátrahúzza. Ekkor jöttem rá, hogy épp megölni készülnek és a folyadék, ami olyan forró az a saját vérem. Nem tudtam ellenkezni, semmit sem tenni, magamra maradtam és ennyi volt az életem.
- Pont így akartalak látni… - nevetett fel az ismeretlen, ezután a nyakamon is éreztem a forróságot, majd megszűnt a világ létezni.

- Hé! Hé! Ébredj már fel te kis szajha! Hahó csajszi! – halottam egy egyre hangosodó hangot és hogy az arcomat kicsit megpofozva a fény felé húz.
Amint felriadtam kicsit hátráltam és ide-oda rángattam a fejem. Egy nagy térben voltam, ahol sok férfi tartózkodott és mind elég sötét alaknak látszott.
~ Hol vagyok? Csak álmodtam? Az a hang…Norihide…biztos, hogy ő volt, ezer ember közül is felismerném a hangját, mely olyannyira beivódott az agyamba. ~ Ahogy a helyen körbenéztem, megláttam a falon a Raven Tail jelét. ~ Ők hoztak volna ide? Ez most szerencse vagy pech? Lidérc…meg kell őt találjam…de ezeket, hogy rázom le?~
- Figyelnél rám cicababa? Mi van? Mesevilágban élsz vagy mi a franc van veled? – kérdezte türelmetlenül a mellettem álló, aki fogdosni is kezdett.
– Nem vagyok cicababa! – fordultam dühösen felé, majd az oszlopnak löktem, mire a többiek felbőszültek.
- Még is mit képzelsz magadról te lotyó? – esett nekem egy másik és már ütött volna, amikor hirtelen ott termett Lidérc és apró cafatokra tépve őt a pengéivel, megölte a rám támadót.
Csak bámultam, hisz nem hittem a szememnek, főleg azt nem értettem, hogy Lidérc miért ölte meg azt a fickót, ha egyszer a céhtársa. Azt sem tudtam abban a percben, hogy örüljek-e vagy sem neki, egyszerűen legyökerezett a lábam és meg sem mozdultam, csak őt bámultam. A teremben lévők teljesen megbotránkoztak a történteken és hátrébb húzódtak. Úgy láttam félnek Lidérctől, ezért nem is mernek a közelünkbe jönni.
- Még is mit keresel itt? – kérdezte érzéketlenül a sajátos modorával.
- Felültem a vonatra, hogy elmenjek a szülőfalumba, de hirtelen felindulásból leugrottam róla és befutottam egy erdőbe, ahogy csak tudtam, hogy megkeresselek és nem figyeltem, bevertem a fejem, majd itt ébredtem... - fogtam meg a fájó, vérző fejem.
Lidérc egy pillanatra arrébb ált, elkezdett kutatni egy szekrénybe, majd kötszerrel tért vissza, melyet szó nélkül felém nyújtott és ölbe tett kézzel várta a folytatást. - Tudom...tudom, hogy nem kellene itt lennem...sajnálom...lehet tényleg nem kellett volna megkeresselek! - válaszoltam és körbenéztem, miközben kezdtek összegyűlni a könnyek a szemembe. - Szükségem...szükségem van a segítségedre! - nyögtem ki végre és próbáltam az érzéseimet visszatartani.
- Gyere, menjünk távolabb... – mondta, majd a nyitott ajtón keresztül egy kis útra mutatott, ami az erdőbe vezetett. Nagy valószínűséggel oda rohanhattam be, azonban erről a részről félelmetesnek tűnik, amit nem nagyon értettem.
- Rendben… - válaszoltam és elkezdtem követni őt.
Kis idő után miután már beljebb értünk, Lidérc még mindig hátra felé nézelődött, hogy nem-e követnek bennünket.
- Na végre nem követnek... ide már nem mernek bejönni, veszélyes hely ez ahhoz! De csak, mert nem tudják, hova kell lépni! Én tudom, úgyhogy ne aggódj... azt mondtad segítségre van szükséged! Azzal a fickóval kapcsolatos, akivel harcoltunk?
Azt tudtam, hogy ez a hely nem valami bizalomgerjesztő, de hogy ennyire…azonban, amíg Lidérc mellett voltam egyáltalán nem féltem, sőt még a halott lányok hangjait sem hallottam, ami most igazán jól jött, mert már tényleg kezdtem elveszteni a normalitásomat.
- Nem...hisz ő meghalt...a volt mesteremről van szó...akit azt hittem négy évvel ezelőtt megöltem...de...de most ismét felbukkant...és már tudom, hogy ő áll minden mögött...a kastély...az ellopott lelkek! Minden mögött...és most rám vadászik... - nem bírtam magammal és előtörtek a könnyeim. Remegni kezdtem és a kezemet először a számra tettem, majd elfordultam, hogy Lidérc ne lásson. Nem akartam, hogy ezt az oldalamat is lássa, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam.
Miután kicsit már összeszedtem magam folytattam. - Bármire képes, hogy bosszút álljon...ártatlanokat is képes hozzá megölni... - szipogtam - Minden elemi mágiának az ismerője. Fogalmam sincs, hogy milyen szinten van most...vagy egyszerűen, hogy fogjuk megtalálni, de egyedül nem vagyok rá képes, hogy megint legyőzzem...és arra...arra gondoltam, hogy te segíthetnél nekem!- fordultam felé és könnyes szemmel a szemébe néztem, közelebb léptem hozzá és rátettem a kezem az övére. - Kérlek...segíts! Erre a mozdulatomra megköszörülve a torkát, kicsit elpirulva arrébb húzódott.
- Tudod...tudod hol van most a mestered? Még fontosabb, hogy ő tudja e, hogy te hol vagy?
Meglepődtem a reakcióján, de érthető, hogy így viselkedik. - Nem...fogalmam sincs hol lehet...abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ő figyel és minden lépésemről tud. Nem véletlen, hogy a legutóbbi utazásom során is beleakadtam... - csuklott meg a hangom.
- Egy fontos kérdés: Meg akarod várni, hogy rád találjon, és csapdát állítunk neki...vagy te magad akarod őt megkeresni, hogy pontot tegyél a történet végére? - hangjában érezhető volt az izgatottság és kíváncsiság.
Lidérc szemébe néztem és összerezzentem. - Nem...nem tudom...ne haragudj, annyira össze vagyok zavarodva...te mit tartanál jobb ötletnek? - annyira bizonytalan voltam most még magamban is, hogy képtelen voltam ép ésszel gondolkodni.
- Nos, ha vadászik rád, akkor felesleges menekülni... az erődet inkább arra tartogasd, hogy megvárd, amíg ő jön el hozzád! És akkor csapdát állíthatunk neki! De azért nem ártana tudni pár dolgot... vajon milyen ereje van most? Meg akar e téged ölni, vagy más céljai vannak? Most minden lépés fontos!
- Hát figyelj! Fogalmam sincs most milyen ereje lehet, azt viszont tudom, hogy meg akar ölni! – mondtam neki határozottan, mégis a hangom ideges volt. - Az erejéről egy valakitől tudtuk volna meg bármit is, az pedig a halott bátyám... - ismét elcsuklott a hangom, de már legalább a könnyeimet vissza tudtam tartani.
- Most akarsz indulni, vagy várjunk reggelig?
Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. ~ Jó ötlet itt maradni? Hiszen, ha belegondolok mit akartak volna velem csinálni…viszont…Lidérccel egy szobába?...Jesszus miért kalapál így a szívem? Mély levegő…~ összeszedtem a gondolataimat és válaszoltam - Hát már délután van...az út meg elég hosszú szóval biztos, hogy csak estére érnénk oda...viszont nem tudom mennyire jó ötlet itt maradni...nem lesz ebből gond, hogy itt vagyok?
Lidérc erre a mondatomra gonoszan elmosolyodott. – Gond? Ugyan…ne viccelj…
- Áh igaz is...nem is értem hogyan jutott eszembe...de rendben, maradjunk itt. - válaszoltam, miközben a gondolatok megint ellepték az agyam. ~ Ajjj, de hülye vagy Ai…még is mit hittél? Persze, hogy nem gond…áhh…talán most egy kicsit nehezebb elviselnem Lidérc ilyen kitöréseit…és ami azt illeti, talán most megismerhetem, milyen is valójában…~
- Van egy saját szobám a kastélyban, nem fognak minket háborgatni! Csak Alicet, a kabalámat kell elviselned... - mondta, majd elindult a kastély felé.
- Alice? A kabalád? Neked olyan is van? - kérdeztem érdeklődve, miközben követtem vissza a céhbe.
- A tanítványom! Hű követőm, szárnysegédem... jobb szót hirtelen nem tudok rá, de nemsokára úgyis meglátod!
- Értem, kíváncsian várom. - nem tudtam, hogy izgatottság vagy milyen érzés kapott el ezeknek a hallatán. Igyekeztem természetesen viselkedni és nem feltűnést kelteni, ami megmondom őszintén, szinte lehetetlen volt.
A kastélyba menet éreztem, hogy mindenki minket figyel. Hihetetlen, hogy érezni lehetett a gonoszságot az egésznek a légkörébe. Nem mertek hozzánk szólni, bár hallottuk, hogy sutyorognak mögöttünk, de inkább úgy tettek, mintha ott sem lennék, azonban egytől egyig azt nézték merre tartunk és azon gondolkodtak vajon egy olyan, mint én mit kereshet itt. Gondoltam, hogy mivel Lidérc elég magának való, a céhtársaival sincs különösebb kapcsolata, így senki sem fogja kérdőre vonni a tetteit, hogy mit miért csinál, vagy hogy még is miért mutatkozik vagy akár miért véd meg engem. Nyílván azt nem tudták, hogy milyen céhből vagyok, azt viszont sejtették, hogy nem egy vagyok közülük. A kisugárzásom sem éppen gonosz, ráadásul a megjelenésem is igen csak feltűnő, már ami a ruházatomat illeti. Alig vártam, már, hogy Lidérc szobájába érjünk és hogy ne legyen semmi gond ez idáig. Két emeletnyit mentünk felfelé a kastélyban, ami nem kifejezetten hétköznapinak volt mondható. Régies stílusa igazán tetszett és ha nem tudnám, hogy hol vagyok még szét is néztem volna jobban, de így inkább csak Lidérc háta mögött szorosan battyogtam. Az emeletre felérve egy hosszú, tág folyosón mentünk végig, aminek a vége fele meg is érkeztünk a szobához. Lidérc kinyitotta az ajtót és amint beléptünk, már is kulcsra zárta. Hatalmas szobája volt, majdnem akkora, mint az enyém. A szobában két ágy volt, az egyik az ablaknál, a másik pedig a szoba másik felében helyezkedett el.
- Milyen tágas szobád van. Majdnem akkora, mint az enyém otthon... - mondtam elhalkulva a mondat végén. Annyira hiányzott a céhem, hogy azt el sem tudtam mondani, de most erre nem volt szabad gondoljak, mert fontosabb volt Norihide mindennél. - Macskád is van? – kérdeztem az ágy mögött megjelenő cicafülek láttán.
Erre egy cicafüles kapucnis lány ugrott elő mögüle és azon percen rám is vetette magát.
-Yaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaay
- Alice, ő itt Ai, a vendégünk!
- Ha LIdérc barátja vagy, akkor szeretlek!!!!! – mondta nekem a lány, majd elkezdett ölelgetni.
Nem pont ezt a reakciót vártam Lidérc „kabalájától”, mivel őt ismerve, inkább egy mogorva, nem túl beszédes és kifejezetten magába forduló valakit vártam.
- Hát nem tudom, hogy az vagyok-e, de örvendek neked. - mosolyogtam rá, majd a szemébe nézve láttam, ugyan azt az elszánt csillogást, ami Lidérc szemébe is felfedeztem. Ugyan olyan gonoszságot árasztott és valahogy nem tudtam erről a lányról elképzelni, hogy Lidérchez hasonlóan, ő is gonosz legyen.
Eleinte feszéjezett a szoba, de meglepően hamar hozzászoktam a környezethez és amint besötétedett Lidérc gyertyákat gyújtott, amitől kimondottan kellemes hangulata lett az egész helységnek.
- Tessék...itt a levél...- adtam át neki az összehajtogatott papír darabot, majd fürkésztem a tekintetét, hogy vajon mit fog reagálni rá.
~ Belegondolva…nagyvalószínűséggel semmit…nem várhatok tőle ilyet…de akkor mi lesz? Valamit csak fog rá mondani, vagy legalább az arckifejezéséből talán rájöhetnék, mit gondol erről az egészről…viszont valami azt súgja, hogy inkább csak a kihívás izgalma miatt csinálja ezt, mert a mester neki nagy falat lenne és kipróbálhatná magát egy ilyen ellenféllel szemben…Ah…Ai miért is hitted azt, hogy miattad csinálná?...~ Annyira jó volt őt újra látni és érezni, hogy a közelemben van. A furcsa érzések, amiket mindig érzek, mikor rá gondolok újra bennem kavarogtak, melyek miatt olyannyira izgatott lettem, hogy alig bírtam magam visszafogni, nehogy a nyakába ugorjak vagy akár hozzá bújjak. ~Mik ezek az érzések? Beleszerettem volna? Nem…az nem lehet…hisz nem is illik hozzám…sőt…meg amúgy is…egy ilyen fickó sose szeretne egy magamfajta lányba…meg mit is akarhatnék tőle? Hisz gonosz….nem, nem….ki kell őt vernem a fejemből. ~
Mindeközben Alice az ágyon belebugyolálta magát a lepedőbe és tényleg úgy viselkedett, mint egy macska. Nagyon csinos és szemrevaló lány volt és ami azt illeti eléggé lenge volt az öltözete, mert egy hosszú ujjú kapucnis, nyitott kabátot viselt, egy kis topp volt a felső részén és egy aprócska bugyi volt mindössze, ami az intim részeit eltakarta. ~ Hmmm…ha ő Lidérc kabalája és így néz ki…akkor biztos, hogy más is van köztük…ha jobban meggondolom biztos vagyok benne, hogy ezek ketten…nem nem…hogy is juthatnak ilyenek az eszembe…te jó ég…~ amint a kicsit pajzánabb gondolatok elöntötték az agyamat rögtön paradicsom vörös lettem és inkább elfordultam egy pillanatra, amíg kiverem ezeket a fejemből.
Amint Lidérc elolvasta a levelet, egy szó nélkül visszaadta, majd leült az ágyra és úgy láttam, nagyon töri a fejét valamin. Ezalatt Alice, mint valami szellem Lidérc háta mögött éppen készült volna ráugrani, de amint felemelte Lid a kezét, a lány azonnal értett a jelzésből és elment a szobába más játék után nézni.
- Szóval... mind a négy elemet uralja ez a mester?
- Igen...mindegyiket...és mindegyiket mesteri fokon űzi...- nagy levegőt vettem. - Még akkor is amikor én hozzá kerültem, már tökéletesen használta mindegyik elemet.
- Mennyire ért a közelharchoz?
- Nagyon profi benne...nagyon gyors és gyakorlatilag minden manővert ismer, ami csak szóba jöhet a közelharcban. –válaszoltam neki, mire ő kinevetett.
- Még is min nevetsz? Fogalmad sincs milyen ember...- emeltem fel kicsit a hangomat, de aztán visszafogtam magam.
- Bosszú és harag hajtja ezt a fickót, mindkettő a legdurvább erőforrás, de egyben az a két tulajdonság is, ami miatt sokan elbuknak... Komolyan gondolja a fickó... de ne aggódj, szerintem fogalma sincs róla, hogy hol vagy, most is talán téged keres, de nem talál! Ez pedig egy fantasztikus lehetőség arra, hogy mi állítsuk fel a játékszabályokat! - hangja izgatott volt a levél miatt, azonban a kérdésemre nem válaszolt.
- Igazad lehet, jobb ha elébe megyünk a dolgoknak és mi vesszük kezünkbe az irányítást! - felcsillant a szemem Lidérc ötletére. - Köszönöm! - mondtam, majd egy mosoly futott át az arcomon, amire ő zavarodottan legyintett egyet.
- Bah...csak a jó harc ígéretéért teszem...hova gondolsz...
- Ja igen...persze...ezt el is felejtettem! - mondtam kicsit csalódottan, de nem akartam, hogy észrevegye ezért inkább elfordítottam a fejem. - És akkor most hogyan tovább? Mit csináljak? Van valami ötleted már? Ha úgy nézzük, akkor minden munkámnál vagy utazásomnál megjelentek a vele kapcsolatos dolgok.
- Hát nem tudok sok mindent róla, és rólad se, de ha mi akarjuk felkészíteni a terepet, előbb választanunk kell egyet! Olyan helyre gondolj, amit egészen biztos meg fog látogatni, eszébe fog jutni, hogy ott keressen...
Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne a megfelelőbb hely. - Nyílván nem a céhházunknál, mert ott sok a mágus. Inkább valami elhagyatott helyen, mint a Keleti Erdők vagy ilyesmi. Ahol nem sokan fordulnak meg. Vagy akár a Hekobe-hegyen is ahol nemrég voltam. - ekkor jutott eszembe a régi háza az erdőben. - Tényleg...vajon ott lehet? Amikor megszöktem otthonról az erdőben, ami Kunugi mellett van annak a mélyén volt a háza...bár ha jobban belegondolok ott mindent felgyújtottam...a házat és azokat is akiket megöltem... - egy erős szúrást éreztem a mellkasomba miután ezeket kimondtam.
- Még ha nem is maradt sok belőle, tökéletes helynek hangzik! Akárhogy nézem a bosszú hajtja, szóval előbb vagy utóbb ha másért nem akkor a kíváncsiságból vissza fog oda térni! - rám pillantott, majd folytatta - Tehát arra gondolok, hogy az egy fontos hely neked is és neki is, egy próbát megér legalább megnézni azt a helyet!
Lidérc tekintetét fürkésztem, akit felvillanyozott az izgatottság, azonban akármennyire is próbáltam, nem tudtam teljesen elengedni magam. - Igazad lehet. - nagy levegőt vettem. - Lehet jó ötlet elmenni oda. - válaszoltam és az ablakhoz sétálva megint rám jöttek a látomások. A fejemhez kaptam a kezem, bár igyekeztem úgy tenni, mintha jól lennék és felegyenesedtem. ~ Nyugodj meg Ai...nyugalom...ezek csak álmok...nincs itt senki Lidércen és Alice-en kívül...nyugi...~ hosszan vettem a levegőt, majd kifújtam. - Van még valami amire kíváncsi vagy?
- Nincs... pihenjük ki magunkat holnapra, pirkadatkor ébresztelek! – válaszolta, majd körbejárva a szobába elfújta a gyertyákat. Mindketten lefeküdtünk aludni, én Alice ágyát kaptam, meg míg ő Lidérc hátára felmászva, összegömbölyödve aludt, mint egy kis cica. Egész beszélgetésünk alatt Alice csak játszott a játékaival, de biztos voltam benne, hogy megértette, miről beszélünk és biztos, hogy tele van kérdésekkel, hisz elég kíváncsinak tűnt, de Lidérc miatt nem mert beleavatkozni a dolgokba.
- Jó éjszakát… - mondtam és próbáltam nyugodt maradni és nem elaludni. Már hetek óta alig aludtam, ezért annyira fáradnak éreztem magam, hogy még a végtagjaim is csak úgy zsibbadtak a fájdalomtól. Akaratom ellenére is elkezdett lecsukódni a szemem, de igyekeztem ébren maradni, nehogy megint olyan szörnyű álmom legyen, mint legutóbb. Lehet már nem bírtam volna ki még egy olyan álmot, mint amilyen az erdőben is volt, csakhogy a testemnek nem tudtam parancsolni és mély álomba szenderültem percek alatt.

Egy kietlen vidéken találtam magam, ahol a köd alacsonyan leszállt. Futottam, fékevesztetten rohantam előre a semmibe.
- Miért nem érted meg, hogy mi a részeid vagyunk…Inkább fogadd el, hogy nem menekülsz tőlünk.
Hiába próbáltam gyorsítani a lányok körbevettek és egyre közelebb kerültek hozzám. Nem menekülhettem semerre, ezért gondoltam, hogy hátha most beválik a mágia használata, de tévedtem. Hirtelen a lábam legyökerezett és éppen hogy megtudtam tartani az egyensúlyomat. A hullák egy szempillantás alatt mellettem teremtek, majd csak arra eszméltem, hogy minden családtagom és ismerősöm feje egy lándzsára volt szúrva.
Mindannyiuk tekintete rám szegeződött és olyan bűntudatkeltő volt a pillantásuk, melytől összeszorult a szívem. A lányok élettelen tűnő testei, amelyek körbevettek, eszméletlen bűzt árasztottak.
- Örülsz Ai? Ezt tetted velünk…ezt tetted velünk…- visszhangzott a hangjuk, és mondatuk minden szava beleivódott az agyamba.
- Nem…nem…ez nem igaz…csak álmodom. Igen ez csak álom!.
- Nem az Ai! Ez a valóság!
- Hazugság! Nem…nem…NEEEEM. – kiáltottam fel, észre sem vettem, mikor a lányok, késekkel a kezükben pár centire jelentek meg. Mindegyikük egy átlós ívben csapta ki a karját, amivel minden végtagom leszakadt és úgy csúsztam össze, mint egy húsdarab a feldolgozóban. Felsikítottam, a következő pillanatban a rémképek eltűntek és csak a sötétség maradt. Olyan érzésem támadt, mintha valami hideg, láthatatlan erő fogna körbe és valaki hátulról átölelne. Először kicsit kellemetlen volt, ugyanis a test és a karok jéghidegnek bizonyultak, azonban hamar megszokva kellemessé vált, biztonságot és nyugalmat sugárzott.
Ezután feleszmélve újra Lidérc szobájában találtam magam. Homlokom verejtékes volt és csak az álmom gondolatától is kivert a víz. Éreztem valami rám nehezedik, ekkor pillantottam meg magamon Alice-t, aki olyan hangosan horkolt, hogy a falak is beleremegtek, valamint egy liter nyálat is rám csorgatott.
- Alice?...ő volt, aki átkarolt…? – jelenléte meglepetésemre teljesen megnyugtatott.
Rögtön a párnám alá nyomott dohánytartómhoz nyúltam és azonnal rá is gyújtottam. Bárhogy mozoghattam Alice ugyanolyan zavartalanul aludt, ahogy eddig. Kíváncsi voltam, hogy tudott bejutni az álmomba, mert most már biztos voltam, hogy ő volt az, aki miatt megszakadt. Nagyon hálás voltam ezért és miközben szívtam a dohányom, simogattam a fejét.
A hold fénye miatt igencsak világos volt a szobába és Lidérc ágya felé néztem. Mélyen aludt, semmit sem reagálva a rémálmomra, pedig Rin elmondása szerint ilyenkor sikítozom és rángatózom is. A fény megvilágította az arcát, melyet tökéletesen láttam. A szívem nagyot dobbant és ökölnyire zsugorodott a gyomrom, de nem rossz értelemben. Annyira szerettem volna, ha ő miatta ébredtem volna fel és szorosan magához ölelt volna, mint egy védelmező. Tudtam, hogy ez a valóságban sosem fog megtörténni, mégis nagyon jó érzés volt úgy rá gondolni, mint egy hercegre, még ha Lidérc nem is olyan típus. Most már tudtam, kezdtem egyre jobban beleszeretni, annak ellenére, hogy tudtam semmi esélye a kettőnk jövőjének.
Miután elszívtam egymás után még három szál dohányt, habár nem akartam elaludni, hajnalodás előtt mégis mély álom nyomott el.
Hamar eljött a reggel, nem aludhattam egy-két óránál többet, de még így is több volt, mint a semmi. Lidérc még aludt és Alice rajtam volt azóta is, csakhogy muszáj volt lefürdenem, ezért óvatosan letoltam magamról, amiből persze ő semmit sem érzékelt.
Vettem ki tiszta ruhát a táskámból, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Teleengedtem a kádat vízzel és elnyúltam benne. A testemnek a forró víz szinte megváltás volt és teljesen elengedtem magam. Nem sokat időztem a „mennyországban”, mert valószínűnek tartottam, hogy Lidérc már felébredt. Megtörölköztem, felöltöztem, ezután igyekeztem emberibb arcot és kinézetet varázsolni magamra. Miközben fésültem a hajamat a hátam mögött megjelent egy arc nélküli, hosszú, fekete hajú lány. Amint megfordultam nem láttam senkit, azonban ismét a tükör felé fordulva ott volt. A csapból vér kezdett el folyni és a kezemről is csöpögött le a mosdókagylóba. Hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül betörtem a tükröt, majd remegve estem össze a földre.
- Ai össze kell szedned magad…igen…Lidérc vár…Lidérc…- zokogni kezdtem, mely akkor megállíthatatlannak tűnt.
Egy óra múlva sikerült feljebb hozni a lelki szintemet és kimentem a szobába, ahol valóban Lidérc várt, azonban Alice-t sehol sem láttam.
- Ne haragudj…összetörtem a tükröt…kifizetem… – mondtam kicsit idegesen és zavarodottan.
– Nem, nem kell…vagyis…hagyd csak…minden oké?
- Pe…persze. Miért ne lenne? – nem nagyon tudtam leplezni a remegésem. – Inkább igyekezzünk, mert minden perc számít. – próbáltam határozott lenni, de nem ment. – Már éjjel egyszer rágyújtottam, amíg aludtál, sajnálom…de most sem bánnád?
- Nem. – lepődött meg a kérdésemen.
– Köszönöm! – azon percen rá is gyújtottam a cseresznyés dohányszálamra, ami hiányzott már és szükségem volt rá.
Összeszedtük a cuccunkat és elindultunk a vonatállomás fele. A kastélyban kifelé menet ugyanúgy rossz szemmel néztek rám, mint mikor megjöttem, de Lidérc mellett nem tartottam tőlük, na meg nem is igazán érdekeltek. Olyan ösvényen mentünk, amely kicsit levágta az utat, de azt sem nagyon figyeltem, mert gondolataim elárasztották a fejemet.
~ A mester várni fog ránk, ebben biztos vagyok…egyszerűen érzem. A boszorkányos incidens óta, mintha a hátamon érezném a szemeit. Mit fogunk csinálni, ha megjelenik? Nem hiszem, hogy sem Lidérccel együtt, sem nélküle érek valamit is ellenne…Nem vagyok normális, hogy belerángatom ebbe, csak valamiért úgy érzem ő az egyetlen kiutam ebből az egészből. ~ bevillant a kép, mikor még aludt és ismét felgyorsult a szívverésem, megráztam a fejem. ~ Verd ki a fejedből, hogy bármi is lehet köztetek!
Rápillantottam Lidércre, akit, mint észrevettem szintén elmerült saját magába. Mikor leugrottam a vonatról és visszanéztem láttam, hogy a közelben van egy állomás, de akkor ezzel nem is foglalkoztam. Ahogy haladtunk többször is rágyújtottam, amit Lid nem tett szóvá és ezért hálás voltam.
Igen hamar az állomásra értünk és a jegyek megvétele után el is foglaltunk egy üres kabint. Idefele jövet semmit sem beszélgettünk, ami kicsit zavart, de nem tudtam mit szólna hozzá, ha lekezdeném faggatni.
A remegésem újra előjött, vagy csak most figyeltem fel rá megint, de sehogy sem tudtam kontrollálni. Mondhatni már fizikailag is fájt a gyomrom okozta görcsök, viszont ettől függetlenül szükségem volt táplálékra, úgyhogy elővettem a dobozba rakott étkemet, amit még otthon csináltam. Lassan, de biztosan sikerült elfogyasztanom, valamint ezalatt, a vonat is útnak indult.
Már nem tudom, hogy tudtam elaludni, de biztos voltam benne, hogy nem vagyok ébren. Ismételten a lányok által alkotott világban voltam és egyszerűen már nem bírtam, hogy folyamatosan zaklatnak a rémképek. Rohantam, rohantam a semmibe…vér volt mindenhol…halottak mindenhol…a városok lángoltak és futottam a halálba, melynek karjai annyiszor átakartak ölelni és mégsem tették. Talán jobb lenne pedig, mert megszabadulnék a szenvedéstől, ami most súlyt, mert tényleg elkezdtem megőrülni és nem tudom mi lesz ennek a vége.
Egy hang visszhangzott a távolban, ismerős volt még sem tudtam, hogy ki az. Egyre jobban közeledett, hangosabb és hangosabb lett. Lidérc!
Kinyitottam a szemem és láttam az arcát magam előtt. – Nyugodj meg, csak álmodtál!
Riadtan forgattam a fejem és a tekintetem kapkodtam, hogy körbenézzek. A fülkében voltunk ugyan úgy és a vonat sebesen haladt előre. ~ Nem bírom tovább…egyszerűen már nem…~ majdnem elkezdtem sírni, aztán rápillantottam Lidércre, aki nyugodt tekintettel nézett kifele és inkább visszafojtottam az érzéseimet. Nem veszthettem el a fejem, már így is épp elég kínos, hogy látta, milyen vagyok mikor rémálmaim vannak…de ez sajnos elkerülhetetlen…

A vonatállomásra érkezve az emlékek hullámai teljesen megrohamoztak. Eszembe jutottak a gyerekkoromban eltöltött napok, mikor a bátyáimmal a nagyi elé jöttünk az állomásra, vagy hogy a réten gyakoroltunk apa mágusóráira, vagy egymást kergettük anya utolsó isteni finom csokis sütiéért. Négy teljes éve már annak, hogy ezen a vidéken jártam, viszont mintha csak tegnap történtek volna a dolgok. Semmit sem változott a környék, az állomáshoz vezető úton sem láttam újdonságot.
Késő délután volt, mikor ideértünk, ettől függetlenül elég sokan voltak az utcán. Egy kicsit féltem, hogy valaki felismer, azonban nem nagyon keltettünk feltűnést. Lidérc mellettem haladt szótlanul, amióta felriadtam a rémálmomból nem is váltottunk szót egymással. Ez még mindig zavart, de tudtam milyen Lidérc, épp ezért nem is beszéltem hozzá feleslegesen. Hirtelen honvágy tört rám és már majd kiugrott a szívem a helyéről, látni akartam a házunkat. Tudtam, hogy anyáékkal biztos nem fogok összetalálkozni, mert elköltöztek a történtek után. Nem is tudom miért, de elkezdtem rohanni a házunk irányába, Lidérccel nem is törődve. Semmit sem változtak a házak, amióta elmentem és pontosan tudtam, hogy a következő utca végén lesz a mienk. A lábam olyan gyors volt, hogy már kapkodtam a levegőt és pillanatok alatt odaértem. Mikor megláttam az elhagyatott házunk, akaratom ellenére is könnyek csordultak végig az arcomon. Szinte az egész itt töltött életem lejátszódott előttem, ahogy lassítva a ház bejáratához értem. Megérintettem az ajtót és a képek látomásszerűvé váltak. Hosszú tétovázás után mikor láttam, hogy Lidérc is utolért óvatosan benyitottam. Az ajtó kitárult és beléptem a helyre, ahol felnőttem. A bútorokon kívül teljesen üres volt a ház, por és pókháló volt mindenütt, amerre csak néztél. Átmentem a nappalin keresztül a konyhába és minden egyes bútordarabon végighúztam a kezem. Egy részről jó, másrészről viszont rossz érzések kavarogtak bennem A lépcsőn felmentem az emeletre, azonban egy pillanatra megtorpantam. Ismerős energiákat éreztem és amint közeledtem a szobámhoz egyre erősödött, csakhogy mikor benyitottam nem találtam ott senkit és az érzés is megszűnt.
- Norihide… - beléptem a hajdani szobám ajtaján és körbenéztem. Minden úgy volt, ahogy akkor mielőtt el nem szöktem. Az egész házból semmit sem vittek el, minden ott volt a helyén. Mikor megfordultam az ajtóban Norihide-t pillantottam meg.
- Örülök, hogy újra látlak kedvesem! Már vártalak! – mondta széles mosollyal a képén.
- Még is mi a francot keresel itt? - ideges és ingerült lettem ahogy megláttam. - Takarodj innen...ide nem tehetted volna be a mocskos lábad...- indultam felé és már mikor odaértem volna hozzá hirtelen eltűnt és a hátam mögött jelent meg.
- Nem erre a fogadtatásra számítottam...azt hittem örülsz, hogy látsz kedvesem! Erre vágytál nem igaz? - továbbra is az ördögi vigyor ott volt az arcán. – Most velem kell jönnöd!
- Nem fogok veled menni! Erről ne is álmodj! – megfordultam és már lendítettem a kezem, mire ő elkapta és hátracsavarta.
- Nincs választási lehetőséged! Jössz és kész! – hirtelen a bal oldalamról csapás érte a fejem és a földre zuhantam. Tudtam, hogy elenne semmi esélyem, még is ennek ellenére a föld támadását, szélviharral próbáltam enyhíteni, mely kitörte az ablakot. Nem volt, időm újabb támadásra, mert ahogy megpróbáltam felállni, egy csápszerű valami, ami jégből volt oldalba vágott, ami a falba döngölt, mély nyomot hagyva rajta. - Miért akarsz ellenállni…? Értelmetlen te is tudod! Inkább légy jó kislány és engedelmeskedj! – – közelebb jött, amit már annyira nem tudtam érzékelni, mert kezdtem elveszíteni az eszméletem. - Ez túl egyértelmű drágám! Velem jössz és kész! – mondta határozottan, majd felhúzott a földről és karjaiba vett. Az utolsó képem az volt, hogy Lidérc jelenik meg a szobámba és halkan ki is mondom a nevét, de nem hinném, hogy meghallotta.

Mikor végre magamhoz tértem, körülnézve egyáltalán nem volt ismerős a hely. Valaminek az alagsorában lehettem, amely nyirkos volt és nem sok fény szűrődött be a rácsos ablakokon. Hirtelen belém hasított egy érzés, amivel nem is olyan rég találkoztam. Ez az érzés az álmomból volt ismerős, mikor azon a sötét helyen megöltek. Most is ugyan az a hátborzongató félelem futott végig a porcikáimon. Ekkor vettem észre, hogy nem csak az érzés ismerős, hanem a szituáció is. A kezeim a plafonhoz voltak láncolva, kifeszítve és a lábaimra is rá voltak csatolva, amivel a földhöz voltak rögzítve. Túl szoros volt ahhoz, hogy bárhogy is ki tudjam magam szabadítani. Jobban körülnézve a helyen elég elhagyatott volt, és rajtam kívül senki sem tartózkodott idelent. Elkezdtem agyalni, hogy miként tudnék megszökni innen.
~ Semmi baj Ai! Ki fogsz innen jutni…Na meg biztos, hogy Lidérc is utánad jön…igen ebben biztos vagyok…Na lássuk csak, vajon Norihide mit akarhat tőlem…legalább is azon kívül, hogy megöl? Ha..ha jobban belegondolok megtehette volna akkor, amikor először megtudta, hol tartózkodok. Ha valóban nem öltem meg két évvel ezelőtt…Biztos, hogy valami terve van velem, csak arra kell rájöjjek, hogy mi…~
Ekkor ajtónyitást hallottam, mire felkaptam a fejem már előttem is termett Norihide. Pár percig némán farkasszemet néztünk, ráadásként ő még a fejembe is vigyorgott. Semmit sem változott amióta utoljára láttam. Aranysárga szemében izzott a gonoszság, arcáról le sem lehetett volna mosni a vigyorát. Régebben, ha megláttam a tekintetét teljesen elolvadtam tőle, és azt akartam, hogy ezek a szempárok csak engem lássanak, most azonban rosszul voltam az egész lényétől. Haja kicsit hosszabb lett elől, mint akkor, a múltban mindig hátrafele fésülte, mitől sokkal macsósabbnak tűnt a kinézete.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet… – Bökd már ki mit akarsz te szemét! – ordítottam el magam. – Miért nem öltél meg? Ha? Miért? Miért kínoztál? Jól szórakoztál rajtam? Meg az ártatlanokon?
Megfogta az arcomat és maga felé húzta. - Nyugalom kedvesem…Mindent a maga idejében meg fogsz tudni! Csak kíváncsi voltam, hogy magadhoz tértél-e már. Undorodtam tőle, a vigyorától, mely ördögi volt, a szemei, melyből elmebeteg ölési vágy és sátáni gonoszság áradt, a testétől, mely semmit sem változott.
- Eressz el te aljas szemétláda. – kiáltottam fel.
- Milyen mocskos lett azaz édes szád. Nem lenne szabad ilyen hirtelen felhúznod magad drágaságom. Most pedig pihenj szépen…hosszú éjszakának nézünk elébe. - mondta, majd elindult az ajtó felé. – Jah igen apropó…ha eddig szenvedtél miattam…akkor az csak kóstoló volt…most a pokolban fogsz járni.
– Dögölj meg! – rángatóztam, de semmit sem hatott, csak mély vágásokat okozott a lánc a csuklómon. Már nem biztos, hogy hallotta a szavaimat, bár nem is nagyon érdekelt, ahogy a fájdalom sem, ez most mellékes volt, rá kellett jöjjek a szabadulásomra.

Tárgy: Nakamura Haneda Ai Szer. Május 30, 2012 10:25 pm

/Vihar II. folytatás...kérem, majd egybe venni a kalandot*-*Köszönöm/

- Nem fogsz szabadulni…itt fogsz meghalni…miattunk…miattunk…
- Ne…nem akarom…megint ezek a hangok..pedig már egy jó ideje ki volt tisztulva a fejem…Hagyjatok!
– Soha nem fogunk ezek után magadra hagyni…te GYIKOS…GYILKOS…GYILKOS…
– Áááááá…elég…elég…- – a szörnyű rémképek megint megjelentek a szemem előtt. A lányok hullái közeledtek minden oldalról és orrfacsaró szaguk teljesen betöltötte az alagsor területét, amitől elviselhetetlen hányingerem lett. Alig bírtam visszafogni magam, a testem remegett és a könnyeim ismét elöntötték a szemem.
– Nézd mit tettél velünk…megöltél minket…
– Nem akartam…eszembe sem jutott, hogy ez mind miattam van…kérlek bocsássatok meg…
– Soha…soha…soha…
Ahogy egyre közeledtek, elvesztettem testem felett az uralmat. Elkezdtem öklendezni, majd minden, amit az előtt nap ettem napvilágot látott. A gyomrom rendszeres összehúzódásai és a torkom kaparó érzése már-már elviselhetetlen volt. Egyszer csak eltűnt a szemem világa és semmi mást nem éreztem, csak a fejembe hasító fájdalmat. Nem láttam többé semmit, csak hallottam, hogy közelednek felém.
Megint csak hányinger jött rám és kitört belőlem. Elkezdett a hideg futkorászni rajtam és annyira elkezdtem fázni, hogy még inkább csak remegtem. Hirtelen felordítottam, mert a jobb karomat szinte egy perc alatt letépték. Ha éreztem fájdalmat az életemben, akkor az ehhez képest semmiség volt, azonban ahogy sikerült visszanyernem a látásom minden úgy volt, ami előtt Norihide megjelent volna.
A tekintetem rögtön a karomra kaptam, ami a helyén volt, megmozgattam az ujjaimat és egy kicsit meg is forgattam, hogy biztos nem csak képzelődök.
– Meg fogok őrülni…vagy már meg is őrültem…Lid… - képtelen voltam összeszedni magam. Amióta Rinnel a barlangban voltunk teljesen elszállt belőlem minden erő és kezdtem annyira meggyengülni lelkileg, pedig ezt azelőtt el sem tudtam volna képzelni. Annyi mindenen mentem már keresztül, amik mindig megerősítettek és képes voltam bármire. Azonban most olyan vagyok, mint egy törékeny madárka…már ha nem vagyok teljesen darabokra tépve.
- Bárcsak most itt lenne velem…akármennyire is gonosz, ilyet velem soha nem csinálna…Lidérc…gyere értem…kérlek…- mondtam elgyötört hangon, ráadásul már a könnyeimet sem tudtam visszafogni.
Csend telepedett a helységre, kintről hallottam, hogy elkezdett esni az eső. Úgy zúdult a földre, mintha dézsából öntötték volna, a falakon is hallatszott, ahogyan megkoppantak rajta az esőcseppek.
Nem szerettem az esőt, csakhogy most megnyugtató volt hallani és észre sem vettem, hogy eltűntek a hangok a fejemből. Éreztem a melegséget a szívembe, amint Lidércre gondoltam, mintha egy pillanat alatt kitöltötte volna a hatalmas űrt, ami most jelenleg bennem van.
Nem tudom mióta lehettem már itt, de a nap már alábukott, teljes sötétség lett az egész alagsorban. Pár óráig még tudtam magam tartani, azután ismét megtámadták a látomások az elmémet. Rázott a hideg, remegtem és már kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Kimerült és fáradt voltam, amiért már egy ideje nem aludtam rendesen. A gyomromba semmi nem maradt, mindent kihánytam az elmúlt órákban, amit csak ezelőtt elfogyasztottam, bár a legutóbbinál már csak az epém volt, ami kijött belőlem. Az egész testem égett, nagyvalószínűséggel felment a lázam is, a torkom és a gyomrom gyulladásban volt, és az elviselhetetlen fájdalom nyilallt mind a végtagjaimba, mind a belsőmbe.
Hallottam, hogy kinyílik az ajtó, ami megtöri a sötétséget. Norihide halvány körvonala rajzolódott ki, csakhogy már alig láttam valamit. A léptei megtörték a csendet, ahogy közeledett felém.
– Nocsak…mily ironikus a sors… – nevetett. – Az erős és töretlen hercegnő, most olyan, mint egy elgyötört játékszer, hát mit mondjak, érdekes látványt nyújtasz és ami azt illeti másnak kifejezetten undorító lehet, nekem még így is vonzó vagy.
Általában azonnal reagáltam az ilyesfajta megjegyzéseire, most viszont már erre is képtelen voltam.
– Drágám, ennyire kikészültél volna? Hogy-hogy nem vágtál vissza semmivel? – kérdezte, miközben elém ért és közelebb húzott magához.
Kicsit kitisztult a látkép előttem, melyben Norihide vigyorgó, ördögi pofája tárult elém, mitől ismét hányinger tört rám.
– Próbálj meg enni valamit, vagy legalább inni…Így nem veszem valami sok hasznodat! – jelentette ki egy kissé csalódottan.
– A…pokolba…veled… – nyögtem ki rekedtes, halk hangon.
– Ne légy már ennyire goromba velem! Ez most szíven szúrt – hangjában az irónia keveredett a cinizmussal.
Undorodtam tőle, és hogy nem tudtam semmit sem tenni ellene attól felforrt a vérem. Megrántottam a karomat, de csak azt értem el, hogy még inkább belevágódjanak a húsomba láncok.
– Nyugalom kedvesem…nyugalom… – szeméből a kínzásvágy és a gyilkolás, szinte az őrület sugárzott. – Tudod szerintem a következő pár órában jól fogunk szórakozni.
Nem tudtam mire gondol, mit ért ez alatt, mondjuk nem mondhatnám, hogy a helyzet magaslatán álltam elmeállapot tekintetében. Már az is nehezemre esett, hogy akár levegőt vegyek, amit az ember gondolkodás nélkül is tud.
Norihide magához húzta a mögötte lévő szekrényt, vagy valamiféle gurulós álványt, amire eddig fel sem figyeltem. A homályos látásom nem sokat javult, éppen hogy ki tudtam venni a formáját a bútordarabnak, ámbár abba sem lehettem biztos, hogy most nem csak álmodom az egészet, hisz a rémálmaim legtöbbször kifejezetten valóságosnak tűntek, így egyre kevésbé tudtam különválasztani a valóságot a képzelettől.
– Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudd az igazságot. Te is egyet értesz vele?
– Mi…mi féle igazságot?
– Velem kapcsolatban egyetlenem! Velem kapcsolatban! – mondta ismét felém fordulva, majd egy poharat érintett az ajkaimhoz és elkezdte beleönteni a tartalmát a számba. Először azt hittem, hogy valamiféle méreg, ezért elkaptam a fejem, csakhogy pár csepp alapján, ami így is célba talált, rájöttem, hogy sima víz. Engedtem neki, hogy megitasson, mondanom se kell mennyire jól esett a kiszáradt torkomnak és az égő gyomromnak.
– Jól van szépségem, igyál…csak igyál.
Nem értettem mire véljem ezt a gesztusát, mivel azt hittem megakar ölni, de nem eshettem megint a kisded játékainak a csapdájába, azzal, hogy áltattam maga vele kapcsolatban.
– Igyál amennyi jól esik! Nem jó téged így látni. Most szükségem van a figyelmedre!
Miután eleget ittam és legalább egy kis erőt próbáltam összeszedni, hogy tudjak rá figyelni, valamint igyekezzek kitalálni, mégis hogy tudnék innen kiszabadulni.
Norihide fogott egy széket, amit eddig szintén nem láttam és leült hozzám egész közel.
- Nos, szerintem ideje egy kicsit beszélgetnünk, nem gondolod?
- Még is mire gondolsz? – agyamba cikáztak a gondolatok, miközben megint elöntött az iránta érzett dühöm és gyűlöletem.
- Kérdésre kérdés a válasz?
– Oly sok kérdés és gondolat kavarog a fejembe...Kiböknéd végre, hogy mit akarsz tőlem? – kiáltottam el magam és még én is meglepődtem, mert hirtelen úgy tűnt visszatér belém az erő.
– Na akkor még is csak jól gondoltam –nevetett fel. – Tudtam, hogy annyira mégsem engedted el magad! Imádom, hogy mit tudok kihozni belőled.
- Te féreg! Olyan vagy, mint egy parazita, amit ki kell irtani! – egyre jobban feltüzelt és kezdtem elveszíteni az önuralmam. Legbelül tudtam, hogy pont ez a célja, de a gyűlölet elhatalmasodott rajtam és már nem tudtam kontrollálni. – Elérted, hogy megöljem a saját vérem…tönkretetted az életem azzal, hogy két éve elárultál…miattad meghaltak olyanok, akiknek kettőnkhöz semmi köze…mit akarsz még tőlem? Miért nem öltél meg eddig? Már rég túl lehetnénk rajta és legalább én is nyugton lehetnék!
– Jó…add csak ki magadból..égjen a gyűlölettől a tested és a lelked! – nevetett - Ó Ai drágám! Azt hiszed, ha megölnélek az élvezet lenne? Ráadásul békében lennél? – megszorítva megfogta az arcomat és közelebb hajolt. - Te a pokol legmélyebb bugyraiban fogsz kerülni. Vér tapad a kecses kis kezedhez. Azt hiszed különb vagy, mint a sötét céhben lévők? Hiszen te is egy gyilkos vagy semmivel sem jobb. Hidegvérrel gyilkoltál és ezt soha nem tudod lemosni magadról. Te is ártatlanokat öltél. Nem vagy más, mint én.
– Mind csakis miattad van! – tudtam, hiába mondom ezt, igaza van. Hiába áltattam magam, valóban egy hidegvérű gyilkos vagyok még akkor is, ha ez a múltban történt. ~ Tényleg olyan lennék, mint ő? Egy érzéketlen gyilkoló gép?...Nem…nem én más vagyok…én sosem kínoznám az embereket…megváltoztam…az rég történt…már nem vagyok olyan…más vagyok…~ éreztem, az őrület határán vagyok ismét, és semmit sem tudok tenni ellene…vagy nem is akarok…vagy már erőm sincs rá.
– A lelked mélyén tudod, hogy így van. Ja igen, apropó, már ha felemlegettük a múltat…ha láttad volna az arcod, mikor rájötték, hogy elárultalak…Azt a napot sosem felejtem el! Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnálak lerázni, mert már kicsit untam a tökéletesnek látszó kis életünket, na meg persze muszáj volt valami olyannal előrukkolnom, amivel kicsit megleckéztetlek.
– Miért nem öltél meg?
– Ugyan már, ne hajtogasd ezt folyton! Abban nincs semmi élvezet már mondtam! Így jobb is volt, hisz őrlődhettél, összeroppanhattál lelkileg, na meg még terveim voltak és vannak is veled, de erre majd később térnék ki, ha nem bánod. Most szerintem arra vagy a legkíváncsibb, hogy lehet, hogy még élek, nemde? – ha tehettem volna, letöröltem volna a mocskos vigyort a képéről. – Na igen! Hogy is felejthettem el…a másik kedvenc emlékképem, mikor azzal az alakváltóval voltatok a boszorkánynál és elolvastad a levelet. Hát azaz arckifejezés még az árulásnál is jobban belevésődött az agyamba. De szerintem ideje, hogy tényleg a lényegre térjek. Az a legszebb az egészben, hogy ha elveszted a fejed és nem tudod féken tartani magadat az indulataid miatt nagyon könnyen kijátszható vagy. Észre sem vetted, hogy akkor ott két éve, nem én voltam, hanem csak egy egyszerű kis másolat. Azért ez nekem egy csalódás is volt, hisz tanítványom révén, szerintem fel kellett volna ismerned, bár az is lehet, hogy én voltam sokkal precízebb, mint gondoltam és ezért nem tudtad megkülönböztetni. A lényeg az, hogy eddig is tudtam, hogy az emberek milyen gyengék és milyen könnyen átverhetők, de te aztán mindenkit felülmúltál. Elhitettem veled, hogy segítek neked, na persze az edzések tényleg igaziak voltak, mert formálni akartalak. Mivel annyira sérült voltál lelkileg, könnyű dolognak bizonyult, szinte te magad kerültél a csapdámba, nem kellett sokat dolgozzak rajta. Azt tudtam, hogy észrevetted, hogy nem öregszek, viszont sosem tetted szóvá! A legjobb az egészben az volt, hogy belém szerettél. Ha jobban belegondolok, ezen nem is kellene meglepődjek, hisz akkor csak ketten voltunk egymásnak. Bevallom én is beléd szerettem, de csak azért, mert tudtam lesz még közös emlékünk és ha eljön az ideje muszáj ismét együtt lennünk. De te engedetlen voltál…nem tudtalak annyira befolyásom alá rendelni, mint amennyire akartam, ezért kudarcot vallottam.
Túl sok információ volt ez egyszerre és a hallottak miatt a lélegzetem is elállt. Tudtam, hogy még ez csak a kezdet és ennél többet is megfogok tudni róla, de valahogy most még ezek is túl soknak tűntek.
~ Mivé akart formálni? Talán egy érzéketlen állatot akart, mint amilyen ő? Miért árult el akkor? Ja igen… most mondta…kudarcot vallott. Gyenge voltam…gyenge vagyok…de akkor miért nem ölt meg? Megtehette volna…könnyűszerrel…mit akarhat tőlem?~ gondolataim annyira elöntötték a fejem, hogy szólni sem tudtam és az egyre inkább meglepődöttségemmel keveredett őrületet sem tudtam nagyon leplezni.
– Figyelsz kedvesem? Úgy látom kezded elveszíteni a türelmed, ezért lehet gyorsítanom kéne. Vagy hagyjalak pihenni? – úgy tett, mintha az én érdekeimet nézné, de tudtam, hogy csak húzza az idegeimet. - Neem, inkább folytatom, mivel szerintem a kíváncsiságod jobban felemésztene… – vigyorodott el. - Látom ám azt is azokban a gyönyörű szemeidben, hogy már végre az igazságért áhítozol…Akkor most elmondom, hogyan éltem túl a kis kirobbanásodat…Jah igen…már elmondtam, hogy nem én voltam ott, csak egy egyszerű lakrimával helyettesítettem magam. – vigyorodott el - De akkor már elmondom, hogy kerültem arra a helyre, jöjjön egy kis előzmény. Nos tudnod kell, hogy mielőtt rád találtam volna, egy kis időre mondhatni megszöktem a céhemtől. Szükségem volt kicsi szabadságra a kísérleteimmel kapcsolatban. Ehhez megtaláltam a legtökéletesebb helyet, mégpedig azt a kis elhagyatott tanyát az erdő közepén…- megköszörülte a torkát, mintha valami beszédet mondana egy nagyközönségnek. - Tökéletes búvóhely volt, senki sem talált rám. Pedig biztos sokan kerestek, főleg a Mágus Tanácsból. Mint azt már te is tudod, birtokában vagyok a négy elemi mágiának. Na persze ez egy sötét céhes fő gonosztól el is várható, nem igaz?
Kikerekedtek a szemeim és alig bírtam hangot kipasszírozni magamból. – Sötét céh? Még is miről beszélsz? – kiáltottam neki, de a dühöm egyre jobban elöntötte az agyam.
- Ne játszd már az értetlent kedvesem…nem hiszem, hogy ennyire butácska lennél, nem így ismerlek. Biztos hallottál már az Orasion Seis-ről, az egyik leghatalmasabb sötét céhről a világon! Most már ezt is tudod…bár tényleg csodálkozom rajta, hogy eddig nem jöttél rá. Már csak azért is, mivel a kis barátod is sötét céhes! Jól tudom ugye? Lidérc…a Raven Tail-ből…sokak szerint ígéretes jövő előtt áll…szerintem túlságosan nagyra becsülik…
– Őt hagyd ki ebből! Semmi köze nincs hozzá!
- Ez vicces, hogy pont te mondod…nem te voltál az aki megkereste, hogy segítséget kérj tőle ellenem? Ai…azt hiszed én erről nem tudok? Tisztában vagyok vele, hogy rám küldted volna, mert azt hitted ketten együtt legyőzhettek. Hát most szólok, hogy a szemed láttára fogom kinyuvasztani, majd azt a kis senkiházit!
– Nem fogom hagyni, hogy őt is elvedd tőlem!!!
– Na…csak nem?- nevette le magát. – Csak nem beleszerettél ebbe a félnótásba!?? Van neked is ám egy ízlésed! Úgy látszik a rosszfiúkra buksz! Akkor nem értem velem mi a bajod!
– Ne hasonlítgasd magadhoz!!
– Pedig elhihetnéd, hogy nem sok különbség van kettőnk között! Ő is ugyan olyan romlott, mint én.
- Egyáltalán nem olyan, mint te!!! Ő sosem csinálna velem ilyet!!!
– Azt hiszed?? Mit tudsz róla?...Azért, mert segített neked? És szerinted miért teszi? Vagy tette? Gondolod, eljön érted?- kacagott. – Olyan kis naiv vagy…ne reménykedj, hogy miattad képes bármire.
~ Tudom…tudom, hogy el fog jönni…igen…eljön… – nem akartam hinni Norihide szavainak, bíztam Lidércben, attól függetlenül, hogy abban igaza volt, semmit sem tudok róla.
– Áh tényleg…a szüleid nagyon sokat szenvedtek miattad, ugye tudsz róla? Persze az én látogatásom is sokban hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen több gondjuk.
– Mit csináltál velük te szemét! – elkezdtem rángatni a kezem és szélvihart kavartam.~ Tényleg…a szél…~ Amint Norihide felé irányítottam, hirtelen olyan volt, mintha áram rázott volna meg. Ordítottam a fájdalomtól és csak Norihide pokoli nevetése csengett a fülembe.
– Kedvesem, nem hagyhattam, hogy használd a mágiád! Ennyire elővigyázatlannak ismersz?! Azt hiszem mára ennyi elég is volt!
- Nem…nem hagyom, hogy csak így elmenj! – ismét szélvihart kavartam és nem érdekelt, milyen következményei lesznek. A szél fellökte a szekrényt és a széket, azonban Norihidének meg sem kottyant. Tudtam, hogy ezzel csak magamnak ártok, viszont már nem tudtam magamon uralkodni. A láncokból jövő kisülések, mint a villámszórás futottak végig rajtam és a fájdalom küszöböm meggyengülése miatt többszörösen éreztem a hatásukat. nem bírtam sokáig és csak annyit láttam, hogy Norihide távozik. Nem engedhettem, hogy elveszítsem az eszméletem, csakhogy az erőm elhagyott és a testem teljesen elernyedve lógott a láncokon.
~ Biztos megölte a szüleimet…istenem…ők is miattam haltak meg…pedig pont azért szöktem meg, hogy őket megvédjem…~ könnyeim elöntötték az arcomat és forgott velem a világ, annyira szédültem. ~ Nincs már miért élnem…nincs…nincs…~
A szemhéjam elnehezedett és lecsukódott. Kizáródott a külvilág, csak a sötétség és az üresség maradt.
- Ai…Ai! Kislányom ébredj már! Hasadra süt a nap! Ai! – ismerős hang szólított, s mikor kinyitottam a szemem, anyám sürgött forgott a szobámban. Kipattant a szemem és azonnal felkeltem. - Hol vagyok?- hirtelen nem tudtam mi történik, mert úgy éreztem, mintha már régóta nem láttam volna őket, azonban nem értettem miért kavarognak bennem ezek az érzések. Furcsa, megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt.
– Már megint kalandoztál álmodban? Ez rád vall! Ne nézz már rám úgy, mintha valami idegen lennék! Sipirc reggelizni, apád és a bátyáid várnak! Na gyerünk kisasszony! Lefelé!
Megdörzsöltem párszor a szemem és megcsipkedtem magam, hogy nem álmodom-e, de nagyon is valóságnak tűnt. Kiugrottam az ágyból és odarohantam anyához, hogy megöleljem.
- Héé! Mi van veled? Igyekezz kicsim, mert apád mérges lesz! – mondta mosolyogva, majd homlokon puszilt.
- Szeretlek anya!—mondtam, miközben könnyek gyűltek a szemembe, de hamar letöröltem őket.
- Én is drágám, na de most már gyerünk lefele.
Lerohantam a lépcsőn és láttam apám ekkor lépett be a házba, Hara és Joe már az asztalnál ületek, Iwata pedig a konyhában volt. Gondolkodás nélkül a bátyáimhoz siettem és őket is szorosan megöleltem, ezután apámhoz mentem és majdnem felborítottam, ahogy ráugrottam.
- Mi van veled lányom? – kérdezte értetlenkedve a morcos hangján.
- Szeretlek apa! Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek, de még is mi ütött beléd?
- Hé és engem hugi? Ezt megjegyeztem! – mondta pufogva Iwata.
- Persze, minket kihagy! Szép mondhatom.- vágta rá Hara.
- Titeket is nagyon szeretlek!- mosolyogtam.
- Na azért – mondták nevetve.
- Ez mind szép és jó, de most már leszállhatnál rólam!
– Bocsánat. Igen is!
Anya is leért a szennyessel és kicsit értetlenül nézett ránk.
- Mi történt a kis lököttel anyu?- – kérdezte Joe.
- Én sem tudom, lehet csak rosszat álmodott és most rájött, hogy szeret minket
- Eddig is szerettelek titeket! Tudom, hogy nem sokszor mondom, de attól még így van!
- Na igen hugi…nem sűrűn mondod!-- vágta rá Hara.
- Mintha te annyiszor mondanád!!!
- Jó, jó fejezzétek be! Reggelizzünk végre, mert ma még sok dolgunk van.- utasított minket apa.
Mindenki leült a helyére, csakhogy mintha gyökeret vert volna a lábam.
~ Rosszat álmodtam? - hasított bele a mondat az agyamba, de nem értettem miért éreztem magam olyan furcsán.
- Gyere már Ai! Mindig rád kell várni.- mondta Iwata.
- Bocsánat…csak elgondolkoztam…megyek már. – elfoglaltam én is a helyem az asztalnál és végre reggeliztünk.
Evés után apával és a bátyáimmal a kikötőbe mentünk, hogy segítsünk a hajójára felpakolni az árut, amit este kellett útnak indítania. Késő délután végeztünk, már kezdett lemenni a nap, mikor feltettük az utolsó konténert is a hajóra. Mindannyian elfáradtunk a nagy munkába, de megérte, mert este anya fantasztikus vacsorával és desszerttel várt minket. Apának másnap korán reggel a hajó után kellett menjen, hogy tudja valóban gond nélkül ért a célba, na meg nélküle nem bonyolódhattak le az átadások. Egész nap ott motoszkált a fejembe az érzés, mintha megfeledkeztem volna valamiről, viszont nem tudtam, hogy miről. Akár mennyire is gondolkoztam és törtem a fejem, nem jutott eszembe. Olyan mérhetetlenül boldog voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről, csak a bátyáim piszkálódása idegesített, amit már megszokhattam volna. Apánk anyánk lelkére kötötte, hogy amíg távol van tartson minket szemmel és rendesen edzünk.
Este már épp lefekvéshez készülődtem, amikor Hara és Iwata bejöttek a szobába.
- Sziasztok!
- Sziahugi
- Nem kellene már lefeküdnötök? Holnap edzenünk kell!
- De igen, csak gondoltunk bejövünk kicsit dumcsizni.- válaszolta Iwata, majd leültek az ágyra.
- Mond csak hugi, minden rendben?
- Jah, hát tudjátok nem tudom miért, de olyan furcsán érzem kicsit magam.
- Furcsán? Ezt hogy érted?
- Nem tudom elmagyarázni vagy megfogalmazni…csak olyan érzés, mint mikor elfelejtesz valamit.
- Elfelejtesz?
- Ühhüm…de mindegy is. Most fontosabb dolgok érdekelnek, mégpedig, hogy erősebb legyek! Ugye, ha már elég idősek leszünk és felkészültünk, ugyanabba a céhbe fogunk menni??!!
- Persze te tökfilkó!- kapott el Hara és megdörzsölte a fejem.
- Héé…összekócolod a hajam! Most fésültem ki!- nevettem.
- Törpék! Húzzatok aludni!- mondta Joe mogorván.
- Mi van bátyó? Az elsőszülött bedurcizott?- gúnyolódott vele nevetve Hara.
- Apa mondta, hogy nézzek rátok! - ezzel el is ment.
Általában az anyák szoktak házisárkányok lenni, de nálunk Joe töltötte be ezt a pozíciót. - Jól van, tényleg megyünk!- mondta, homlokon puszilt és rám mosolygott. - Jó éjt hugim.
- Neked is.
- Aztán aludj, pihend ki magad, mert tudod milyen Joe…szeret megszívatni az edzéseken.- mondta Iwata és ő is megpuszilt.- Aludj jól!
- Te is bátyó! Sziasztok!- miután kimentek még egy jó ideig nem tudtam elaludni, folyamatosan járt az agyam.
Nagyon szerettem a bátyáimat, Iwata-val és Hara-val nagyon közel álltunk egymáshoz, imádtam velük éjszakákon át beszélgetni, mert ők mindig megértettek. Főleg Iwata, talán azért mert olyan érzékeny lelkű volt mindig is. Hara már nagyobb szájú, ő nem tartott Joe-tól, sőt folyamatosan beszólt neki és kijátszotta, ahogy és amikor csak tudta. Joe-t is szerettem, de ő valamiért mindig féltékeny volt rám, pedig fordítva kellett volna lennie, hisz ő volt az első szülött, apánk imádta és istenítette, na meg mágiában is sokkal ügyesebb volt nálam. Tudom, hogy ha bármi történne, ő mindig megvédene, csak egy kicsit érdekesen fejezi ki a szeretetét. Nagy súly nyomja a vállát apánk miatt, az üzlet miatt és miattunk is. Csodálom őt, hogy ennyire erős és kitartó mindenben, és mindig a maximumra törekszik.
Másnap igaza lett Iwata-nak, Joe egyáltalán nem kímélt minket. Ott húzott be a csőbe minket, ahol csak tudott, ráadásul engem külön kiemelt és duplán megdolgoztatott. Mivel én voltam a legkisebb a családban és még lány is, kétszer annyi okot érzett arra, hogy velem sokkal keményebben bánjon és még példát is kellett mutatnia, mint elsőszülött.
Estére annyira kifárasztott minket, hogy alig vártuk hazaérjünk, együnk, fürödjünk és bedőlhessünk az ágyba. Amíg apa haza nem jött, addig minden napunk így telt. Iwatanak szerencséje volt, mivel anya befogta az étterembe, ezért ő mindig hamarabb befejezhette a „kiképzést” vagy el sem kellett jönnie. Én és Hara sajnos, sehogy sem tudtuk megúszni és ezt Joe maximálisan ki is használta.
Minden nap sajgott az összes végtagunk és egyre keményebb eszközökhöz folyamodott a rangidős tanítónk.
Ahogy telt az idő meg is feledkeztem arról a furcsa érzésről, ami folyton ott motoszkált a fejemben, az edzések teljesen lekötötték a figyelmem és minden energiám.
Egy hét múlva apa is hazatért, bár nem tudtuk, hogy az ő vagy Joe „órái” a keményebbek. Anya különleges vacsorával várta őt, mi pedig azzal, hogy elújságoljuk, milyen keményen készültünk és gyakoroltunk a távollétében. Észre sem vettük milyen gondterhelt a vacsora alatt.
Éjjel mikor azt hittem, hogy mindenki alszik, leindultam mézes tejet inni, mert attól mindig jobban aludtam és a hasfájásomat is csillapította. A lépcsőfordulónál, azonban megtorpantam, mert anya, apa és Joe hangját is hallottam. Már hajnali fél három is elmúlhatott és nem értettem miért vannak még ilyen későn is fent. Leguggoltam a lépcsőre, hogy ne lássanak.
- Szerintetek meddig kell még így lenni? Egyszer csak rá fog jönni.- mondta apa aggódva.
- Belegondoltatok, hogy mi lesz akkor?- kérdezte Joe.
- Én nem tudok ennyire kegyetlen lenni vele. Így is a szívem szakad meg érte.- mondta anya remegő hangon.
Semmit sem értettem abból, amit mondtak, de valahogy mégis éreztem, hogy velem kapcsolatos. Hirtelen mérhetetlen fájdalom lett úrrá rajtam és szinte úgy éreztem, mintha darabokra szakadnék. A következő pillanatban Hara fogta meg a vállam és felhívott, amiből apáék nem hallottak semmit. Akaratom ellenére is könnyezni kezdett a szemem és Hara aggódó, ijedt tekintettel nézett rám.
- Ai fel kell ébredned!- hangja határozott mégis oly kérlelő volt, amibe belesajdult a szívem.
- Mi? Miről beszélsz? Nem értem! - kezdtem kétségbeesni és értetlenül pillantottam rá.
- Most nincs időm mindent elmagyarázni, a lényeg, hogy ha nem ébredsz fel minél előbb, ez az álom teljesen le fogja szívni az erődet és meghalsz! Hugi ez nem a valóság! Jusson eszedbe, amit elfelejtettél! Emlékszel mit mondtál? Olyan érzésed van, mintha elfelejtettél volna valamit! Hát emlékezz! Muszáj felébredned!
- Te még is mit csinálsz? – esett neki Joe, de Hara hárította a támadását.
- Ai ébredj fel! Ne foglalkozz velünk! Ébredj fel! Emlékezz! Ne aggódj, majd valahogy megkereslek és együtt leszünk! Emlékezz!!!!
Minden kezdett eltávolodni, mintha a sötétség szippantaná be az egész házunkat és rajtam kívül mindenki. Anyára kaptam a tekintetem, aki elszörnyedt arccal sírva nézett rám. - Sajnálom kicsim…de így jobb lesz! És légy erős! Tarts ki kérlek! Szeretlek!
Apám is mondott valamit elkeseredetten, de már nem értettem. Szavuk, oly halk volt, hogy már nem hallottam. Mindannyian eltűntek a messzi távolba én meg úgy éreztem zuhanni kezdek a mélybe. A következő pillanatban egy kéz kapta el az enyémet és egy apró fénysugár kíséretében megjelent az egész alakja, azután felfelé kezdett húzni.
- Ai! Ai! Ai! – hangja erősödött és ismerős volt, könnyes látképem tisztulása után felismertem.
- Lidérc! Hol vagyok? Mi történik?- ekkor minden esemény egy másodperc alatt lepörgött a szemeim előtt. Lidérc semmit sem szólt ezután csak felfelé húzott a fénybe.
Ahogy közeledtem, majd elértem, mint fulladozó kapkodtam a levegőért, nyílt ki a szemem és ziláltan pislogtam körbe.
Újra az alagsor látványa tárult elém. Jobbra balra kapkodtam a fejem, mikor megpillantottam Norihide kiállhatatlan képét, melyről nem lehetett letörölni a vigyort.
- Látom felébredtél. Azt hiszem már ideje volt, mert majdnem átaludtál egy egész napot.
Egyenlőre a levegővétel is gondot okozott, nem hogy visszavágjak neki, viszont fel sem fogtam, hogy világos van, addig amíg figyelmesebben körül nem néztem.
- Úgy látom még kell pár perc, hogy felfogd mi is történt. Azt hittem tovább fogsz fogságban maradni, de most sem hazudtoltad meg önmagad. Sajnálom, hogy nem maradhattál tovább a családoddal!
Könnyeimet nehezen, de visszafogtam és próbáltam minden maradék erőmet összeszedni.
- Hogy lehetsz ennyire könyörtelen és velejéig romlott?!- törtek ki belőlem a szavak, bár a levegő nehézkesen férkőzött a tüdőmbe.
- Mit vársz tőlem kedvesem? Felfogtad, hogy ki vagyok?- nevetett fel, melytől visszhangzott az egész helység.
- Még is mit akarsz tőlem Norihide? Miért tartasz itt, Mire jó ez neked?- dühömből merítettem erőt a szavak kinyögésére.
- Hmm vajon mit akarhatnék? Nem is tudom…igazság szerint egyszerűen, jó érzés szenvedést okozni neked! Nem tudtalak olyanra formálni, amilyenre akartalak, mert habár csalódtál és összetörtél, naivitásod mértéke így is határtalan maradt és aki nincs velem az ellenem van. Ilyen egyszerű drágaságom. Engem ez éltet és ami azt illeti egy kicsit a megszállottad is lettem, ami fogalmam sincs, hogy miért de egyszerűen a belsőmbe égtél és sehogy sem tudlak kitépni onnan. – arca majdnem az enyémhez ért és farkasszemet nézve vágta az arcomba mindezt, mire én szemen köptem. Miután letörölte a mocskos képét, reflexből megpofozott, ennyi persze nem volt elég és a szélpenge támadással is megmutatta, hogy ő van erőfölényben. A pengék mindegyike belehasította bőrömbe és a közeli támadás miatt a lehető legmélyebben hatolt be, jó néhány csontomig.
A fájdalmat mégannyira sem bírtam elviselni, mint eddig és akkorát ordítottam, amekkora hang csak kifért a torkomon és a hangszálaim bírták. Fontos szervet nem értek, azonban a testem, majdnem minden pontjából folyt a vér.
- Meggondolatlanul viselkedsz, mint mindig szépségem. Sajnos nem értesz a szép szóból és akármennyire nem akartam ehhez folyamodni most még is megteszem. - pillanatok alatt a hátam mögött termett és azon percen forróságot éreztem a közelembe. A maradék ruhámat letépte rólam és megfogta a fejemet, majd hátrahúzta. - Ez most jobban fog fájni, mint eddig bármi. Végre megkapod tőlem a jelemet. Ez megtiszteltetés. - az ujját elkezdte húzni a hátamon, melytől olyan érzésem lett, hogy valamit elkezdett vésni bele, mindezt tűzzel. Felordítottam torkom szakadtából és rángatózni kezdtem, de Norihide annál jobban élvezte, minél jobban sikítottam. Fogalmam sem volt, hogy mit csinál, csak a fájdalmat éreztem.
- Ezt azért kapod, hogy a testeden is legyen nyoma annak, hogy ismersz és ne tudd kitörölni az emlékezetedből amíg csak élsz.
Nem bírtam tovább, ezt képtelen voltam elviselni, az egész testem izzott és a maradék erőm is elhagyott. Kezdtem elveszíteni az eszméletem és mint valami bábu csüngtem a láncon.
Mikor magamhoz tértem a földön feküdtem. Az alagsor ismét homályba borult, valószínűleg beesteledett. Látásom gyenge és homályos volt, hiába pislogtam, nem tisztult a kép. Norihide mellettem ült és bámult. Fájdalmaim nem csillapodtak, csak még inkább hasítóbbak lettek.
- A hercegnő végre magához tért. Tudod, semmi élvezet nem volt ebbe, mivel elájultál. Lehet előbb kellett volna beléd égessem a jelet. - felállt és leguggolt mellém. - Lemostam rólad a vért és most kifejezetten jobban nézel ki. - a testemre pillantott és ekkor tudatosul bennem, hogy meztelen vagyok. A kezeim és a lábaim még mindig megvoltak láncolva, de sokkal lazábban, mint ezelőtt. Hiába, minden erőm elveszett, mozdulni sem bírtam. Fölém hajolt és a szemembe nézett. - Gyönyörű a tested…nem lehet neki ellenállni.- hirtelen a hasamra fordított és felhúzta a derekam. A következő pillanatban éreztem, hogy hátulról belém hatol, amitől akaratom ellenére is felnyögtem.
- Ne…ne…- jött ki a hang a számon, de mit sem ért. Erőteljes mozgásba kezdett, miközben az egyik kezével megmarkolta a mellem, a másikkal pedig a hajamnál fogva hátrahúzta a fejem és végignyalta az arcomat. - Tudom, hogy te is kívánsz…Emlékszel? Mennyi éjszakát töltöttünk el együtt? –mozgása kicsit lelassult, de annál erőszakosabb volt és egyre mélyebbre ment.
Undorító érzés volt, hogy bennem van, de nem tudtam kiszabadulni a fogásából. Könnyeim ismét eláztatták a szemem és Norihide élvezte, hogy kihasználhatja a magatehetetlenségem. Semmi sem maradt , amiért érdemes lett volna még élnem. A lelkem eddig is be volt mocskolva, azonban, most már a lényem is, a testem is, mindenem.
Akkor mindezt fel sem fogtam…nem akartam elhinni, hogy ezt teszi most velem. Sehogy sem tudtam rávenni a végtagjaimat, hogy meg mozduljanak és hogy ellenálljanak. Folytatta a mozgást, nem hagyta abba, élvezte minden egyes mozdulatát, aminek hangot is adott, de az már csak visszhangozva csengett a fülemben.
Miután végzett leszállt rólam és önelégült fejjel öltözött fel. Kitágult szemmel néztem a semmibe, melyből azóta is, megállíthatatlanul folytak a könnyek.
- Megjött a lovagod. Kár...pedig még szórakozhattunk volna egy kicsit. – ezzel a mondatával el is tűnt.
Hallottam, amit mondott, de a tudatomig nem ért el.
Az alagsori ajtó kicsapódott és ismerős alak került a látóterembe. Felém sietett némi gondolkodás után és kabátját levéve rám terítette azt. Ezután lefeszítette a kezeimről és a lábamról a láncokat, majd gyengéd, nyugtató hangon szólalt meg és megsimogatta az arcomat. - Minden rendben lesz. szemeiben túlvilági izzás cikázott és mindemellett szinte félelmetes nyugalom volt az arcán.
Egy szó sem jött ki a számon, pedig melegség kezdett újra a szívembe költözni, hogy láttam itt van. Eljött értem, nem hagyott cserben. A lelkem üres volt és darabokra szaggatott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez is egy újabb álom, vagy a valóság, de már nem is érdekelt. Lidérc ismét eltűnt a látképemből, felment a felszínre. Akartam neki szólni, hogy ne tegye, mert Norihide megöli, de képtelen voltam bármilyen hangot is kicsikarni magamból. Mozdulni sem tudtam, a könnyeimet sem tudtam megállítani, a fejem zsongott a gondolatoktól, a testemtől undorodtam, mert Norihide bemocskolta. Nem akartam, hogy Lidérc így érjen hozzám, sosem akartam, hogy így lásson. A sebeim melyek rajtam éktelenkedtek olyannyira fájtak, hogy szinte nem is éreztem a végtagjaimat és semmimet sem. Komolyabb belső sérüléseim nem voltak, már ami fizikailag lehetett. Még ahhoz is gyenge voltam, hogy normálisan tudjak gondolkodni.
Hallottam, hogy a felszínen harcolnak, amitől olyan félelem lett úrrá rajtam, amit nem tudtam kontrollálni. Nem akartam elveszíteni Lidércet, ha Norihide megölné, nem tudom mi lenne velem. Most ő az egyetlen kapaszkodóm, aki miatt még élhetnék, igen miatta élnék. Azt akartam, hogy ez az egész, ami itt történt csak egy rémálom legyen, hogy ez mind itt meg sem történt és minden, amit Norihide mondott hazugság legyen. Semmi más nem akartam most, csak azt, hogy Lidérc karjaiban lehessek. Hallatszott, ahogy a föld remegett az összecsapásuktól, mely miatt még az alagsorban is elkezdtek potyogni a plafonról a kisebb darabok és a falak is beleremegtek.
Nem tudom mennyi idő telt el, egyszer csak éreztem, hogy Lidérc a karjába vesz és elindul kifelé a fénybe. ~ Nem ölte meg Norihide…biztos csak játszadozott vele…itt van…velem…és csak ez a lényeg.~ könnyeim nem akartak megállni, csak még inkább felszínre törtek. Rég éreztem ilyen melegséget, mint most, viszont hiába voltam boldog, mégis, reszkettem, és azt a hatalmas űrt, ami bennem volt semmi sem tudta betölteni. Megsebzett lelkemből patakzott a vér megállíthatatlanul és fogalmam sem volt mi lesz ezután. Megint a saját önfejűségemnek köszönhetem mindezt, ami velem történt, hisz ha nyugton maradtam volna, és nem állok neki felkeresni Norihidét, akkor most lehet, nem ez lenne. Nem…nem áltathatom magam…ő így is úgy is megtalálta volna a módját arra, hogy ezt tegye velem, sőt, ha nem megyek elébe a dolgoknak még többen meghaltak volna és ezt nem akartam.
A végtagjaim elernyedten csüngtek Lidérc karjaiból, még a fejem sem tudtam megtartani, csak bámultam az égre, ahonnan az eső még mindig zuhogott, de olyan jó érzés volt, ahogy végigcsorgott rajtam, mintha megtisztultam volna.
Nem sok idő múlva egy fogadóhoz értünk, ahova mondhatni Lidérc berontott és azonnal kért egy szabad szobát és kötszereket, nem éppen kedves hangon. A fogadóban mindenki minket nézett, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Az öreg úr, aki a pult mögött állt azonnal fel is kísért minket az emeletre, ahol miután megmutatta a szobánkat Lidérc rá csapta az ajtót.
Az ágyhoz vitt, majd gyengéden letett rá.
~ Norihide elmenekült…ki tudja mit tervez ezután?...Ráadásul most már Lidérc is a célpontjai közé került…ennek nem így kellett volna történnie…Orasios Seis-es…hogy lehettem ennyire naiv…a tetoválás…mi lehet vajon a célja vele?...~ gondolataimba belehasított a jelenet, mikor rám mászott. Olyan undorítónak tartottam most magam, hogy nem akartam Lidérc így lásson.
Ahogy kötözte a sérüléseimet rá-rá pillantottam, de annyira szégyelltem magam, hogy nem tudtam a szemébe nézni.
- Sajnálom…- tört ki belőlem a hang és rám tört a remegés, ami azt hittem már elmúlt. Végignéztem Lidérc testén, amin láthatóak voltak a Norihide által okozott sebek, melyeket miattam szerzett. Emiatt képtelen voltam megbocsátani magamnak.
- Semmi baj. - válaszolta halkan.
~ Persze…mit is mondhatna? Miattam meg is halhatott volna…belekevertem egy olyan dologba, amibe nem kellett volna. Gyenge vagyok és szánalmas…Utánam jött…megmentett…~ könnyeim ismét felszínre törtek, de már ez is fájt, hisz az elmúlt napokban annyit sírtam, hogy csodálkozom, nem száradt ki még a szemem. Felhúztam magamra a takarót, hogy eltakarjam beszennyeződött testem Lidérc elől és arcomat a tenyerembe helyezve bújtattam el.
Ekkor Lidérc arcomat a sajátja felé fordította és már csak azon kaptam magam, hogy megcsókol. Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem, mintha a megváltó jött volna el értem és zárt volna karjaiba. A melegség mely a szívemből szétáradt az egész testembe, oly csodálatos volt, hogy a mennyekben éreztem magam. Ajkai forróak és puhák voltak, olyan gyengéden érintették az enyémet, olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez nem álom. ~ Hogy lehet ez?...Hisz ő gonosz…szerethet egy magamfajta lányt…?~ butaság volt most ezen gondolkodnom, mert igazából nem érdekelt, miért tette ezt, a lényeg az volt, hogy megtette és más nem számított. Miután véget ért ajkaink találkozása úgy éreztem nem bírom tovább és mielőtt bármit is mondhattam volna neki, ölébe hullva mély álomba zuhantam.

Lidérc minden egyes nap lekesen ápolt, átkötözte a sebeimet, melyek nehezen gyógyultak. Fáradtnak éreztem magam, amikor fent voltam, pedig éjjelente nyugodtan aludtam, nem zavartak többé a rémálmok. Nem is tudom mi lett volna, ha nem maradnak abba. Ezzel kellett volna életem végiég élnem?...Mert akkor inkább a halált választom, mintsem megőrüljek…Bár ettől függetlenül is a határán voltam. Ezalatt a pár nap alatt nem volt alkalmam rendesen végiggondolni a dologkat, hogy mi történt…lehet nem is akartam…
A nap sugarai beragyogták a szoba minden szegletét, mikor kinyitottam a szemem. Hallottam a madarak csicsergését odakintről és lágy szellő suhant át a nyitott ablakon keresztül, mely megcirógatta a bőrömet. Körbenéztem a szobában és megláttam Lidércet az ágy mellett lévő fotelban ülni, amint engem figyel. Magamra kaptam a tekintetem, mert úgy emlékeztem, hogy a tegnapi füdés után, amit kínszenvedések végett sikerült megejtenünk nem öltöztem fel és láttam még mindig nincs rajtam ruha, de szerencsémre a takaró mindenemet elfedte előtte. Ettől függetlenül is zavarba jöttem és éreztem, hogy arcom vörösödik, de igyekeztem ezt nem mutatni. Főleg, hogy álmaimban vele voltam olyan helyzetben, amiben csak akkor került két ember, ha forró vágy fűti őket, vagy akár a szerelem. Mondjuk lett volna alkalma, hogy kihasználja az együtt töltött időben ezt, de nem tette…még csak utalást sem mutatott ebbe az irányba és ami azt illeti attól függetlenül, hogy már látta a testem minden szegletét, magamtól nem mertem előtte így mutatkozni.
- Jó reggelt…- mondtam kicsit zavarodottan és próbáltam felülni az ágyba, de a sebeim okozta fájdalom miatt kicsit nehezen ment. Minden végtagom még mindig sajgott és nem tudtam mennyi ideig fog tartani, mire teljesen felépülök ezekből.
- Jó reggelt – segíteni akart felülni, de intettem neki, hogy megy egyedül is.
Láttam, hogy a kötések átáztak, ezért Lidérc az ágyhoz hozta a kötszereket és leült mellém.
Megannyi kérdés kavargott bennem vele kapcsolatban, de nem tudtam hogyan reagálna, ha most elkezdenék kérdezősködni. ~ Utánam jött...megmentett...kockára tette az életét miattam...igen...most már biztos vagyok benne, hogy az egészet miattam csinálta...nem csak a jó harc miatt...~ rápillantottam, miközben lecserélte a kötésemet a kezemen. - Lid...miért...miért jöttél utánam? Egyáltalán honnan tudtad, hogy ott vagyok?
- Azért mentem utánad, mert ezt kellett tennem! - válaszolta, majd kicsi elgondolkodás után folytatta. - Hisz megígértem nem? És a szép szó, ha megtartják, úgy jó!
~ Ezt kellett tennie?...Megígérte…Igen…már emlékszem…de akkor is…miattam?...Miattam…miért?...~
- Igazából nem tudtam, de meg kellett próbálnom! Sok helyet bejártam, de végül ez tűnt a leglogikusabbnak...
~ Logikusnak…igen…tényleg az volt…mi az amit most érzek?...~ nem akartam, hogy most a gondolataim elvonják a figyelmem. - Értem...de igen...megígérted...és köszönöm...nem tudom, hogyan fogom tudni viszonozni ezt neked. - a szemébe nézve most olyan más volt. Gyengédnek és érzékenynek tűnt, nem azaz alvilági izzás volt benne, mint szokott. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog, hogy itt lehetek vele, hogy a karjaiban lehettem, hogy ő ápolja a sebeimet. Erre vágytam, míg láncra voltam verve és most teljesült. - Norihide...magához hasonlított...hogy ugyan olyan vagy mint ő...de...de én nem akarom ezt hinni...nem tudom ezt hinni...képtelenség...~ Igen az…képtelenség…főleg most…még a kisugárzása is teljesen megváltozott…mintha érezném rajta az aggódást…a szeretetet…szeretetet?...Érezhetek ilyet egyáltalán az irányából?...A szívem zakatol, mert olyan közel van hozzám és…szeretet? Megcsókolt…ha szeretet lenne megcsókolt volna?...de akkor mit érez ő irántam?~ Képtelen voltam ezeket megkérdezni tőle, ezért le is gyűrtem magamban az érzéseimet.
- Egyáltalán nem hasonlítotok. Hisz én téged megvédelek...ő viszont...nem!- hangja kicsit szaggatott volt és mintha ő is zavarban lett volna, de ebben nem voltam biztos. Mondhatni furcsán viselkedett és nem nagyon értettem, hogy miért…vagy csak nem akartam elhinni.
~ Igen...Lidérc megvéd...vigyáz rám...tudtam...tudom, hogy nem olyan mint Norihide...igen...attól függetlenül, hogy sötét céhben van nem olyan...de...de akkor miért...~ észre sem vettem, hogy hirtelen hangosan is kimondtam a gondolataimat. - de akkor miért vagy Raivan Tail-es? - meg is bántam, hisz nem akartam, hogy megharagudjon rám, vagy hogy ezzel megbántsam őt...hisz nem tudtam róla semmit... - ne haragudj...biztos megvan az oka, hogy oda csatlakoztál...
Láttam rajta, hogy még őt is meglepte ez a kérdésem, mely csak úgy kibukott belőlem, de igyekezett válaszolni rá.
- Az zavar, hogy a Raven Tailben vagyok, vagy az, hogy sötét céhben?
~ Ez mondjuk egy jó kérdés…de tisztában voltam vele, hogy mi zavar.~ Ismét Lidérc szemeibe néztem, és éreztem elkapnak az érzéseim és megint nem fogok tudni megálljt parancsolni nekik. - Az...az, hogy sötét céhbe vagy...miért...?
Abbahagyta a kötözésem, ujjait kulcsba fonta és előrehajolt. - Tudom, hogy Norihide egy gonosz, sötét alak... mint ahogy megannyi mágus a világban, a történelemben, akik romlást és pusztulást hoztak! És az igazság az, hogy én se vagyok más! Ez az igazság! Mikor gyerek voltam, a sivatagban ahol éltem polgárháború tombolt. Harcban nevelkedtem, csak a pusztulás, a kín és az igazságtalanság vett körül! A háború elvette mindenemet, és a saját családom akart megölni, hogy a fejemre kiszabott vérdíjat megkapják, amiből gondolom fegyvereket vettek volna, hogy tovább háborúzzanak... sok vér tapad a kezemhez, nagyon sok! Több, mint akarnám... de az, hogy végül a sötétség szolgálatába álltam, az csak és kizárólag az én döntésem volt! Ott volt a választás... hagyom, hogy az életem összes kínja, a sors igazságtalansága, a hazugságok és borzalmak uralják az életemet... hagyom, hogy eltemessen a bánat és a tehetetlenség... vagy úgy teszek, mintha ezek nem léteznének! Úgy teszek, mintha nem fájna, mintha nem zavarna! Mintha elfelejtettem volna, ki vagyok és honnan jöttem! Egyiket se tehettem meg! Szenvedni nem akartam többet...de beletörődni se! És akkor jött egy harmadik lehetőség! Hogy harcoljak mindez ellen! A világon minden csak hazugság... igazságtalanság uralkodik, a nagyobb hatalmúak gyengébbek feletti zsarnoksága! Mert ők megtehetik! Képesek rá, hogy tönkretegyenek akárkit! Akkor én miért ne? Miért ne lehetne fellázadni maga az élet ellen? A világ ellen? Ha nincs rend, és igazság, akkor teremteni kell! Márpedig egyet megtanultam...építeni csak a romokból lehet, márpedig ahhoz előbb romok kellenek! A káosz felborítja a zsarnokok igáját, kerékbe töri a hamis igazságokat, és leleplezi az élet szemfényvesztését! A káosz igazságos! Igazság mindenki felett! A káosz előtt mindenki egyelő! Aki képes ellene küzdeni, az képes uralni! Aki uralja a káoszt, az igazságot tehet a kín felett! Megtehet akármit, a maga ura lehet, nem kell mások okozta szenvedésben élnie! Aki megérdemli, hogy megbűnhődjön, azt megbüntetheti! Aki nem érdemli meg, azt felemelheti a hamvakból! – egy pillanatra megállt és azt hittem ennyi, de folytatta. - Én magam választottam ezt az utat! A sötétséget járom, mert már nem hiszek a fénynek! Itt minden megvan, amit az élet borzalma és kegyetlensége nem ad meg! A Raven Tail csak egy búvóhely nekem, ahol könnyen fel tudom használni a forrásokat, hogy a tervemet végbevigyem!

Ahogy hallgattam Lidércet, teljesen megrökönyödtem...és most így hirtelenjében nem is tudtam átgondolni ezt az egészet, viszont ezeket hallva én is pont ilyen helyzetben vagyok most. ~ Miken ment keresztül…fel sem foghatom…szenvedés…az én életem is az volt nagy részben…az lett volna? Nem tudom...nem tudom...ez most sok volt...nem tudom mit higgyek vagy mit csináljak...minden hazugság...de...de ezt törvényes céhben nem lehetett volna...igaz? nem lehetett volna...~ a könnyeim megint csak elöntötték a szemem és nem tudtam visszafogni őket. Hirtelen meg sem tudtam szólalni Lidérc vallomására, de össze kellett szedjem magam.
- Sajnálom, hogy ha gondot okozok ezzel! A sötét céh csak egy álca, én gonoszabb vagyok náluk is... de megértem, amit gondolsz!
Erre felkaptam a fejem. - Nem lehetsz gonoszabb...hisz itt vagy velem...megmentettél...~ nem lehet az…nem akarom elhinni…akkor nem tudna szeretni…nem így viselkedne…~
- Csak mert a lelkem gonoszabb ezer démonnál, attól a szívemnek nem kell annak lennie.
~ A lelke gonosz...de a szíve nem...igen...a szíve nem...~ még így is, hogy ezeket hallottam, és tudat alatt tudtam, hogy így van csak nem akartam beismerni, hogy milyen Lidérc, ettől függetlenül is teljesen beleszerettem, és ezen semmi nem tud változtatni. Most már biztos voltam benne…szerettem őt, tiszta szívemből, talán úgy, még ahogy senkit.

Nagyon hálás voltam neki, hogy gondoskodott rólam és ápolt, ezekalatt a napok alatt. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az érzéseimmel, amik Lidérc iránt kavarogtak bennem, hisz amióta akkor este megcsókolt, azóta ilyen nem történt köztünk és nem is sokat beszéltünk, de persze ez érthető. Igyekeztem minden nappal kitisztítani a fejem és legalább annyira már sikerült összeszednem magam, hogy nem minden gondolatom a múlt napban történteken járjon. Testileg sokkal gyorsabban gyógyultam, mint lelkileg, na persze ez várható volt. Még mindig undorodtam egy kicsit magamtól, amiért még ott éreztem Norihide nyomát a bőrömön, akárhányszor lefürödhettem, de ez csak jobban erősítette az iránta való gyűlöletem. Ebből erőt tudok meríteni a továbbiakban és új célt tűz ki az életemben.
Négy nap elmúltával úgy éreztem már elég jól vagyok ahhoz, hogy haza tudjak menni. Sok mindent át kell még gondoljak és tudtam, hogy még nem maradhatok Lidérccel, akármennyire is szeretnék. Egyenlőre engem még a céhemhez húz a szívem, na meg Bob mester elég sok kérdésre választ tudna adni épp ezért elkezdtem összepakolni. Lidérc épp ekkor toppant be a szobába, a szívemet már is a torkomban éreztem. - Jó, hogy jössz...- mondtam kicsit halkan, de nem néztem rá, csak folytattam a pakolást. - Én most úgy döntöttem, hogy hazamegyek...
Az ágyhoz jött, leült mellém és egy darabig csendben volt, majd még is megszólalt. - Rendben! A céh társaid még nem sejthetik, hogy merre jártál, nem leszel nekik gyanús.
Miközben fel sem fogtam hogy elkezdek könnyezni. - Lehet...de...de most úgy érzem, haza kell menjek...sajnálom...- válaszoltam neki, majd ismét elfordítottam a fejem. A szavai most mintha kicsit szíven szúrtak volna, de nem akartam, hogy ezt lássa. Megfogta gyengéden az arcomat és maga felé fordította. - Keresni foglak.
Meg sem tudtam szólalni, csak, mint egy kisgyerek Lidérc mellkasába fúrtam a fejem, kezeimmel belekapaszkodtam és magamhoz szorítottam, kitörtek belőlem az érzéseim, hogy most el kell válljak tőle. Annyira beleszerettem, mint életembe soha senkibe, és ez a két szó hatalmas boldogsággal töltött el. Ő is magához szorított, éreztem, ahogy a szíve hevesen dobog, az a szív, amely elrabolta az enyémet.
Miután összepakoltam elindultunk, kijelentkeztünk a fogadóból és nyakunkba vettük az utat. A visszafele tartó út egyáltalán nem tűnt hosszúnak, sőt, kifejezetten rövid volt, aminek nem nagyon örültem, hisz nem tudtam mikor láthatom őt ismét. Már egész közel voltunk a céhtől, mikor Lidérc megállt. - Azt hiszem én itt megállok, hogy ne keverjelek bajba.
~ Persze…nem jöhet tovább, lehet, hogy elkapnák…vagy nem is tudom…ezt nem akarhattam, de akkor is fáj…~ felé fordultam. - Rendben...megértem...- szomorodtam el, annyira nem akartam tőle elválni, de ez ellen most nem tudtam mit csinálni. - Mikor látlak újra? - kérdeztem, hogy a szemeibe néztem, és megint gyűltek a könnyek az enyémbe, pedig nem akartam már hogy megint sírni lásson, hisz az a gyengeség jele. Arca a távolba tekintett.
- A mestered még mindig póráz nélkül ólálkodik, veszélyben vagy...kell legyen valaki, aki figyel rád, hogy biztonságban légy! – felém fordult és elmosolyodott. - Ha nem is látsz majd, én figyelni foglak! Várj rám, és jönni fogok!
- Most jelenleg nem érdekel, hogy figyel-e vagy sem...azt hiszem épp eleget ártott nekem. Egy időre biztos békén hagy...- nagy levegőt vettem, hisz gondolni sem akartam rá. - Rendben...várni foglak. - mosolyodtam el én is. Eljött a búcsú ideje, amit nem akartam, de muszáj volt. Még egyszer magamhoz húztam, szorosan megöleltem, hogy még egyszer érezzem a közelembe, majd hosszas gondolkodás után nem érdekelt mit szól hozzá, nem bírtam magammal és megcsókoltam. Minden benne volt abban a csókban, amit iránta éreztem. Hosszan tartó, szenvedélyes, forró csók, melyet sosem fogok elfelejteni, ahogy azon az estén kapottat sem...
A csók után elindultam a Blue Pegasus felé, még egyszer-egyszer visszatekintettem, de Lidérc már nem volt, azonban tudtam, hogy vigyázz rám.

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Szer. Május 30, 2012 10:33 pm

A céhez érve jó volt újra itthon lenni, és abban igaza volt Lidércnek, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy eltűntem. Legalább is elsőre így látszott.
Amint felértem a szobámba Lizlet könnyes szemekkel rohant utánam és megölelt, amitől felsziszegtem, mert azért voltak olyan sebeim, melyek még nem teljesen gyógyultak be. – Jó hogy itthon vagy…még ha nem is teljesen épségben...- aggódó hangja jól esett és én is átöleltem őt. – Sajnálom…nem akartam, hogy fájjon…
- Semmi baj…köszönöm…
- Mikor…mikor Bob mester megmondta, hogy mire készülsz utánad akartam menni, de nem engedte…azt mondta, hogy azt kérted senki se avatkozzon bele, mert te akarod elintézni a dolgokat…de féltem, hogy nem fogsz visszatérni…
- Most már itt vagyok…nee aggódj…már…már jól vagyok…
- Mi történt? Kérlek mondj el mindent! Most vissza kell menjek a pulthoz, de este jövök, és el kell mesélj mindent! – jelentette ki határozottan - Jah igen jut eszembe…ez neked jött…- mosolygott átadott egy borítékot, majd megtörölte az arcát és elment.
- Rendben, addig úgy is el kell menjek Bob mesterhez. - vettem át tőle és bementem a szobámba, ahol minden úgy volt, ahogy itt hagytam. Kinéztem az ablakon, hátha meglátom Lidércet, de nem volt sehol, vagy csak én nem vettem észre.
Ránéztem a kezemben tartott borítékra. „Szépségemnek” felirat ékesedett rajta, miből egyből tudtam, hogy kitől jött. - Rin… – fel akartam bontani, hogy azonnal elolvassam azonban, annyi kétely volt bennem, hogy előbb elakartam intézni Bob Mesterrel való találkozást. Fogalmam sem volt mit fogok csinálni ezután, épp ezért is akartam vele beszélni, hogy tanácsot adjon nekem ezzel kapcsolatban.
Már a szobája előtt voltam, amikor hang hallatszott ki. - Kerülj beljebb kedvesem. - szólt a szokásos hangján.
Egy kis habozás után benyitottam. - Jó napot Mester…
- Neked is, neked is. Gyere, ülj csak le. –invitált beljebb, miközben felém fordult az ablaknál. Lassú léptekkel elindultam az asztala felé és leültem a fotelba.
- Nagyon nagyon örülök kedvesem, hogy épségben hazaértél. Sajnálom, ha Liz kellemetlenkedett…de így is nehéz volt megakadályoznom, hogy utánad induljon. Nos gondolom rengeteg kérdésed van…és ami azt illeti reméltem is, hogy rögtön felkeresel, mert sok mindent meg kell beszélnünk. – mondta, majd közelebb jött hozzám és megölelt. Jól esett ez a gesztus tőle, bár a Mester mindig is nagyon kedves mindenkivel a céhen belül. Olyan, mintha a gyermekei lennénk, úgy óv, véd és félt minket.
– Igen…tényleg sok mindent meg kell beszélnünk…annyira…- vettem egy mély levegőt – Annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom mit higyjek vagy mit gondoljak, már az egész világról úgy ámblokk… - mondtam kicsit reszkető hangon.
- Először is szeretném ha tudnád, hogy nagy erőkkel keressük Norihide-t egész Fiore-n belül. A Mágus tanács is ráállt a dologra. Azonban…sajnos eddig nem találtuk színét sem…de igazából nem is ez a legrosszabb…hanem az, hogy elengedtelek egyedül…nem lett volna szabad…- hibáztatta magát Bob Mester, pedig ő ebben igazán nem volt hibás. Ez az én döntésem volt, és tudja milyen makacsa vagyok. Így is úgy is megszöktem volna, ha nem engedett volna el.
- Ne mondja ezt kérem…ne hibáztassa a Mester olyasmiért, amit nem látott előre…Higgye el…én sem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok… - álltam meg egy pillanatra, majd foytattam, miközben levettem a felsőmet, bár kicsit lassan mert még mindig fájt néhány beszerzett sérülésem. – Mondja csak…maga szerint ennek van valami jelentősége? - kérdeztem tőle megmutatva neki a hátamat és a karomat, melyeken ott égtelenkedett a Norihide által készített tetoválás.
– Hmm…nos remélem ez nem az, aminek először gondoltam…viszont minden esetre utána nézek rendben? - gondolkodott el. - Remélhetőleg nem fog gondot okozni.
- Miért, mi ez? - nem értettem mire céloz.
- Tudod, ilyet már nagyon rég láttam…vagyis inkább ehhez hasonlót…- mögém ment, ahonnan jól megszemlélhette. - Az ilyen úgymond beégetéseket a régi sötét mágusok használták azokon, akiket a saját uralmuk alá hajtottak. Csakhogy már nem nagyon használják ezt, és szerintem Norihide még nem olyan idős, hogy tudja ennek az alkalmazását.
- Értem… -válaszoltam, de nem voltam még is egészen biztos, hogy felfogtam mindezt…tele volt a fejem kérdésekkel és nem nagyon tudtam koncentrálni. Kezdtem megint zaklatott lenni, ahogy bevillantak az alagsorban elöltött pillanatok, de igyekeztem kontrolállni magam. - Tudja…- kezdtem volta bele elmondani neki, mi történt Lidérc és köztem, hogy miket tudtam meg, de Bob Mester a szavamba vágott.
- Ami Lidércet illeti…egyáltalán nem örülök neki, hogy tőle kértél segítséget! - hangja komor lett és kis harag is hallatszódott szavaiban. - Tudom, hogy segített neked és ez szép dolog volt tőle…azonban mit sem változtat ez azon a tényen, hogy törvénytelen céhes…és elég sok van a rovásán…
- Tudom…és sajnálom…de…nem tehetek róla…bele… - ismételten félbe szakított.
– Tisztába vagyok vele, hogy mit érzel iránta…ettől függetlenül nem akarom, hogy bármi közötök is legyen egymáshoz...Ai…gondold át kérlek, hogy miket cselekszel, mert tudod a következményeket…- még sosem hallottam a Mestert így beszélni, de érthető volt, hogy így reagált.
Lehajtottam a fejem. - Igen tudom…- szavaim elhalkultak. Tudatában voltam mindennel, ezzel kapcsolatban, csakhogy a szívemnek nem tudtam parancsolni. Lidérchez fűződő érzéseim az utóbbi napokban olyan erőssé kovácsolódtak, melyeket nehezen lehetett volna szétzilálni és szerintem ezt már Bob Mester is tudta, amivel nem kis aggodalmat okoztam neki.
- Nagyon sokmindent kellene még megbeszélnünk, de szerintem most jobb lenne ha elmennél kicsit pihenni…sétálni…vagy nem tudom…kitisztítani a fejed és majd ha mindent ép ésszel átgondoltál, akkor visszatérünk még ezekre a témákra. - mondta és az ablakhoz ment - Nem akarom, hogy még ennél is nagyobb bajod legyen…nem fogom tudni megérteni min mész most keresztül a történtek miatt, de tudd, hogy én mindenben segítek neked, ahogy a céhed is…hisz ezért is vagyunk többek között. Remélem ezt nem felejted el… - fordult felém és gyengéd tekintetével rám pillantott.
- Nem felejtem…- apró mosoly húzódott a számon, majd az ajtó felé vettem az irányt - Sajnálom… - tudtam, hogy érti a Mester mire célzok ezzel, de nem akartam többet mondani, mert nem jött volna tiszta szívből. Visszamentem a szobámba és az ágyamra feküdve a plafont bámultam. Jópár óráig így maradtam mozdulatlanul, mindeközben az agyamban cikázó gondolatok tengerében fulladoztam…
Ezután eszembe jutott Rin levele. Oldalra fordítottam a fejem, majd érte nyúltam. Kibontottam és még a papíron is érezhető volt, a sajátos illata.
„Drága Ai!
Egy hónap telt el azóta, hogy elváltak útjaink és már nagyon aggódtam miattad. Hosszú utat kell bejárnunk mindkettőnknek és sajnos tovább leszek tőled távol, mint reméltem. Remélem veled minden rendben van és miután én eljöttem megkerested Őt!
Szeretném, ha boldog lennél és tudom, hogy most Ő benne találod meg azt amire vágysz…tiszta szívből kívánom, hogy így is legyen…Igyekszem visszatérni hozzád…......” – ahogy olvastam a levelet ismét rámtört a sírás és magzatpózba gömbölyödve feküdtem az ágyon…

/Elnézést....csak így tudtam bepostolni kalandot T___T/

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Csüt. Jún. 14, 2012 3:53 pm

Nos végére értem xD

Mondjuk már tegnap elolvastam, igazából ilyen letehetetlen volt, hiába terveztem be egy csomó mindent, nem bírtam abba hagyni. Tényleg nagyon nagyon jó lett, viszont néhol furcsán írsz, kisebb elírások amik még elmennek de azért tessék figyelni. Amire viszont felhívnám a figyelmed hogy gyors vagy. Amikor a sztroit írod vannak dolgok amik ilyen pity puty alatt mennek végbe, pedig azokat lehetne aztán húzni boncolni. Ez nem baj mert lehet így is, de ha egy egy lényegesebb részt kicsit jobban részletezel akkor élvezetesebb. Valamint tessék sokat olvasni, és akkor nem lesz semmi gond, az ilyen típusú nehézségeket az olvasás tudja a legjobban megoldani.
Összességében nagyon tetszett, tényleg olyan érdeklődést váltott ki bennem mintha egy halál izgi könyvet olvasnék! Gratulálok!
Ja és pervi faktorra kapsz egy tízen kettest xD

Jutalmad: 200 VE + 45 VE bónusz

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Pént. Aug. 17, 2012 2:37 am

A világítótorony titka, avagy szerelem pár pohár whiskyben

Az utóbbi napokban nem nagyon kerestem senki társaságát. Egy hét tel el, és azóta mit sem változott a helyzetem, ugyan úgy össze voltam zavarodva…ugyan úgy nem tudtam helyrerakni magamba a dolgokat, még akkor sem, mikor megbeszéltem mindent Bob Mesterrel. Liz szemmel láthatóan aggódott értem, és folyamatosan figyelte, gyakorlatilag minden lépésemet. Nagyon aranyos volt tőle, hogy így aggódik értem, csak most talán ezt sem tudtam igazán értékelni. Egyfolytában kattogott az agyam mindenen, az egész világon és hogy mihez kezdhetnék, de sehogy sem jutottam dűlőre a milliónyi kérdésben. Lidérccel azóta nem találkoztam, és kimondhatatlanul hiányzott, de sajnos Bob Mester is figyelt, és nem akartam Lidet sem bajba keverni azzal, hogy erőltettem a találkát, pedig minden vágyam lett volna vele lenni, érezni a testének melegét, az erős, oltalmazó karjai között lenni, és puha, forró ajkainak érintését érezni a sajátomon. Kimondhatatlanul hiányzott ez a szerelem iránta, és minden perccel csak egyre erősebb és erősebb lett.
Egyik nap gondoltam átmegyek meglátogatni Petet és Meredith-t, mert nem láttam már őket egy ideje, és kicsit hiányzott is a társaságuk. Macskaköves úton haladva laktak nem messze a céhháztól a szökőkutas téren. A nagy bérházhoz érve felmásztam a másodikra, nem tudom miért nem inkább repültem…talán, mert nem tudtam volna koncentrálni. Amint felértem már is kopogtam az ajtójukon.
- Szia! – mondta rögtön, ahogy nyitotta az ajtót, de nem nézete először, hogy ki az. - Ai! Mi járatban?- mosolyodott el.
- Sz... szia... ne haragudj, zavarlak titeket? Csak gondoltam átugrok... kicsit beszélgetni... meg... meg amúgy is, olyan rég láttalak már titeket... mostanában nem nagyon mozdultam ki a szobámból... – mondtam neki zavarodottan.
- Ö... – gondolkodott el kicsit, majd folytatta. - Nem, nem zavarsz. Gyere csak be! – hívott be Pete, mire Meredith amint meglátott már rohant is felém.
- Szia keresztanyu! – nevetett.
- Szia kicsikém. - felvettem az ölembe. - Hogy vagy? - próbáltam mosolyt csalni az arcomra, ami sikerült is. Meredith-t látva mindig boldogság tölti el a szívem, bármilyen kedvem is legyen. Annyi szeretetet tud magából ontani ez az apróság, hogy túlcsordul a szívemen.
- Jól vagyok, köszönöm! Épp festeni készültünk, segítesz? – mondta vidáman, majd a földre tekintett, ahol ecsetek, festékek és egy vászon volt letéve.
- Persze, szívesen. És mit fogtok festeni?- kérdeztem a lelkes kis hattyútól, majd leraktam a földre. - Te is jól vagy Pete?
- Jól vagyok. Legalábbis jobban, mint te. – nyújtotta ki rám a nyelvét. - Igazából még nem tudjuk, de Meredith, mi lenne ha lefestenéd Ai-t például mikor először megláttuk? Biztos örülne neki. - nézett rám, majd kacsintott.
- Az biztos. - vigyorodtam el kissé bénán. - Szerintem most mindenki jobban néz ki, mint én. - válaszoltam, majd felkaptam a fejem az ötletére. - Amikor először megláttatok? Hmm tényleg...hát az nem most volt...jézusom...micsoda történet az. - nevettem fel hosszú idő után először.
Mindannyian felidéztük magunkban, hogyan is történtek akkor a dolgok….

Ahogy a nap első sugarai betörtek a szobámba, nyitottam is ki a szemem. Nagy nehezen kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem, majd kinyitottam. Kintről hallani lehetett a madarak csodálatos énekét, mely megnyugtató volt, és egyben fel is vidította az embert felkelésnél. Bementem a fürdőszobámba, hogy vegyek egy kellemes fürdőt. Megengedve a vizet már is belemásztam a kádba. Imádtam órákon át áztatni magam és csak úgy merengni a semmibe. Most is így tettem, csak feküdtem a gőzölgő vízben és bámultam a plafont.
Amint végeztem, felvettem az „itthoni” ruhámat, a kis mackós együttesemet, mely királykék színű, bársonyos anyagú volt. Lementem Lizhez egy frissítő almaléért, mert így kezdeni a reggelt maga volt a tökély.
- Jó reggelt Liz! – köszöntem neki, ahogy leértem az előcsarnokba.
- Neked is Ai-chan. A szokásosat adhatom?
- Igen, köszönöm.
- Van számodra egy jó kis feladatom. Hargeonban furcsa jelenségeket észleltek mostanában a világítótoronynál. Az ottaniak azt mondják, hogy szellemjárta hely lett, és valami nem stimmel. - nyújtotta át nekem a megbízásról szóló lapot. - Pont neked való szerintem. - mosolygott.
- Hargeon??? Fúúú nagyon rég voltam már ott! Végre alkalmam lesz találkozni a barátaimmal.- vigyorogtam.- Jól hangzik. - elolvastam figyelmesebben, miközben az almalémet szürcsölgettem. „Fiore nagyra becsült mágusai! Hargeonban súlyos helyzet alakult ki, mert az utóbbi időben egyre több férfi tűnt el a hegyen lévő világítótoronynál, és fogalmunk sincs, hogy ki áll mindezek mögött. Kérem sürgősen jelentkezzenek a munkára! A Tanácsházánál lehet jelentkezni a megbízásra! Nagy jutalom jár a küldetésért. Tisztelettel: Haregon vezetői” - Köszi Liz. Ez tényleg jól hangzik.
- Szia Liz. – szólt egy hang a hátam mögül, majd oldalra nézve megláttam az egyik céhtársamat. Már korábban is láttam őt, azonban nem volt alkalmam jobban megismerkedni vele. Magam sem tudom miért…talán túlságosan is pörögtem és folyton úton voltam. Ahogy jobban megnéztem, egész helyes volt, főleg a vörös haja és a szintén vörös szemei miatt, igazán különleges. Szeplői az arcán pedig még aranyosabbá tették a kinézetét. - Ezt a küldetést szeretném elvállalni. - mondta a fiú és átnyújtott a pulton egy lapot.
- Szia Pete! – köszönt neki Liz, majd kissé aggódó arcot vágott. - Ö... Sajnálom, - szomorodott el, majd folytatta. - de ezt most vállalták el.
- Szia, Ai vagyok...- mosolyogtam rá. - Szerintem mi még nem ismerjük egymást közelebbről. – nyújtottam felé a kezem. - Te is a Haregoni munkát szemelted ki?
- Szia, Petersen. – mutatkozott be ő is. - Igen, azt hiszem, de akkor nézzek másikat. – mondta vakargatva a fejét.
- Ne...vagyis, nem kell. – mondtam hirtelen. - Menjünk együtt, ha neked is megfelel. – ajánlottam fel neki.
- Nekem megfelel.- válaszolta. - Örülök.

- Apa, apa! – totyogott Pete mellé egy rózsaszín hattyú. Nagyon édes volt, ahogy lépdelt és még helyenként pihés is volt.
- Igen? - figyelt fel a kis hattyúra.
- Mikor megyünk? – kérdezte kissé türelmetlenül.
- Mindjárt. - emelte fel szemmagasságba az állatot. - Meredtih, ő Ai. Ai, ő Meredith.- mutatott be minket egymásnak.
- Jaj, de kis helyes vagy. – mosolyogtam rá, nagyon elbűvölt, annyira édes volt. - Szia Meredith. Örvendek.
- Én is. - mondta vidáman.
- Mikor megyünk? – kérdezte tőlem Pete, miközben az ölébe tette Meredith-t.
- Nos, - gondolkodtam el egy percre, majd folytattam - Amikor neked jó. Mára még nincs semmi programom.
- Akkor, majd ha megittad.- válaszolta, majd leült a mellettem lévő székre.
- Rendben! - válaszoltam - Nem gond, ha majd még utána gyorsan összeszedem a holmim? - kérdeztem tőle érdeklődve.
- Nem. - válaszolta a kérdésemre, majd rögtön ki is ittam az almalevet a poharamból.
- Sietek, már is jövök. - és már száguldottam is fel a szobámba.
Gyorsan pakolni kezdtem, főként olyan ruhákat, amiket elől találtam. Nem akartam megváratni, de ettől függetlenül azt sem akartam, hogy rosszul nézzek ki. Mindig minden helyzetben figyeltem a külsőmre, hisz még is csak a Blue Pegasus tagja vagyok. Még át is kellett öltözzek, mert ilyen ruhában még sem mehettem ki az utcára. Akár mennyire is szeretem ezt az együttesemet, csak kizárólag a céhházban voltam hajlandó hordani. Felvettem a türkiz félpántos kosztümömet, melynek a felsőjét és a szoknya részét is színes pillangók díszítették, mint a legtöbb ruhadarabom. Ennek a szoknyája alul rakott, fodros volt, melyet különösen szerettem. Hajamba a hozzá illő csatot raktam, szokásomhoz híven bal oldalt feltűzve.
Amint felöltöztem, már vettem is fel a táskámat és lesiettem. A pultnál Meredith és Pete már vártak rám.
- Akkor menjünk. – mondta Pete felém közeledve.
- Rendben, szia Liz. – köszöntem el tőle, majd elvettem a pultról a csomagot, amiben rengeteg finomságot készített nekem az útra. - És mond csak, hogy akarsz eljutni Hargeon-ig? - kérdeztem tőle, miközben mentünk kifele a céhből.
- Ö... én nekem van itt egy mágikus kétkerekűm - válaszolta, majd mikor kiértünk, a fa alatt lévő motorra mutatott.
Megláttam a fekete színű masinát, mely az árnyékban hevert. Még így is olyan fantasztikusan nézett ki, mintha vadonatúj lenne. A kormánya és a kerekei aranyban pompáztak, valamint voltak olyan részei, ahol szintén aranyszínű csíkok futattak rajta. Az elegancia keveredett a feltűnővel, a szépséggel és a menővel. - Vááóóó!- jött ki a számon, amint megláttam és körbe is jártam, hogy alaposan szemügyre vehessem ezt a gyönyörűséget, mindeközben csillogtak a szemeim a látványtól.
- Ezt fel kell venned!- nyújtotta felém a sisakot Pete.
- Köszönöm.- vettem át tőle és a hajamat oldalra fésülve felvettem. Furcsa volt, mert még sosem volt rajtam ilyen, és kicsit feszéjezett is.
Pete ráült a motorra, majd Meredith-t az ölébe helyezte. Felültem mögé, vigyázva, hogy majd az út közben a szoknyám fel ne repüljön, ezért a lábaim közé gyűrtem. Átkaroltam a derekát, amitől kicsit zavarba is jöttem, persze ezt nem mutattam ki. Nem először volt már, hogy átkaroltam egy férfit, csak ő még ismeretlen volt számomra, talán emiatt éreztem kicsit furcsának a helyzetet. – Í…így jó lesz? – kérdeztem tőle kicsit bizonytalanul, mert nem tudtam, hogy hogyan kellene.
- Ő…igen, ő, azt hiszem, talán, majd, ő, erősebben.- hát mit ne mondjak ez nem volt valami határozott…, de érthető volt, hisz elég zavarba ejtő neki is a helyzet.
- Rendben.- összekulcsoltam a kezem és közelebb húzódtam hozzá, fejemet oldalra fordítva a hátára fektettem. Teljesen hozzá simultam, de most már valahogy nem zavart annyira, sőt kifejezetten kellemes volt. Melegséget sugárzott a teste és ez nagyon jól esett, biztonságban éreztem magam.
Pete beindította a csodajárgányt és már indultunk is.

Az utunk először fák közötti kis ösvényen vezetett, közben, ahogy a lombkoronák fölénk hajoltak, olyan volt, mintha egy alagutat formálnának. A nap sugarai áthatoltak az ágak között, és apró foltokban megvilágították a talajt, mely mesébe illő látvány volt. Az erdős, fás részről kiérve elénk tárult a síkság, melyen a végtelenségig nézhettél. Csak nagyon messze látszottak a hegyek és a fás területek. Néhány városnak aprócska pontjait is fel lehetett fedezni a távolban, de nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy melyik-melyik lehet. Ez kicsit szégyen volt, hisz rengeteget utaztam tudnom kellett volna.
Nagyon kellemes volt a motoron való utazás. Hasítottunk a levegőben, ami engem különösképp boldogsággal töltött el. Becsukva a szemem, hagytam, hogy átjárja az egész lényemet.
Elég gyorsan mentünk és egyre jobban közeledtünk, a nemrég még távolinak tűnő területekhez. Közeledtünk egy fás részhez, ahol megpillantottam egy tavat is, ami ideális hely a pihenéshez, mindannyiunk számára. A nap már magasan járt az égen és erősen is sütött, amitől igencsak meleg volt a levegő.
- Pihenjünk egy kicsit, vagyis inkább csak ebédeljünk. - javasolta az ötletet, melyre én is gondoltam. Mondhatni a számból vette ki a szót.
- Jó ötlet. - mosolyogtam. Csodálatos hely volt, telis tele madarakkal, ezen a vidéken nem sűrűn volt látható az ember nyoma. Közelebb már látszottak a hegyvonulatok és az egész terület olyan kicsinek tűnt mellettük. A tó fantasztikus volt, azonnal oda is rohantam, hogy belemártsam a kezem. Nem volt hideg a víz, pont ellenkezőleg, igazán jól esett. - Peter, nézd meg a vizet, fantasztikus, nagyon kellemes. - mondtam integetve neki, majd hátrafogva a hajam megmostam az arcomat. Pete is odajött és beletette Meredith-t a vízbe, hogy úszkáljon.
- Igen, nagyon jó.- értett egyet velem.
- Ai, Ai! - szólított a hattyú. - Így kell csinálni. - és dugta a víz alá az egész fejét, a nyakával együtt, majd visszaemelkedett.
- Aranyos vagy Meredith, igen, te jól csinálod. - mosolyogtam. - Rengeteg étel van nálam, amit Liz csinált nekem az útra, szóval van választék bőven. - mondtam Peter felé fordulva, majd leültem kicsit távolabb a tótól a fűre, és kivettem a táskámból az isteni étkeket. - Válassz nyugodtan, amit csak szeretnél. Fel vannak címkézve a dobozokra, hogy mi micsoda. Na meg persze kísérőként egy üveg almalé is van.- vigyorogtam a táskámból előhúzva a hatalmas üveget.
- Mennyi étel! - csodálkozott rajta. - Köszönöm, ha magad kínáltál, akkor nem utasítom vissza. - kivette a rántott húsos dobozt. - És Ai? - kezdte, miközben nekilátott az étel elfogyasztásának. - Hogy vagy?
Én is válogatni kezdtem a dobozok között, majd megtaláltam a csirke szárnyas szendvicset, amit Liz múltkor is csinált nekem és rögtön neki is láttam. Kissé meglepett, hogy pont ez a kérdés jutott az eszébe. - Hm...jól vagyok köszönöm, főként éhes és izgatott a küldetés miatt. - motyogtam, miközben habzsoltam a szendvicsemet. - És te? - majd a tóra pillantottam, ahol Meredith vígan úszkált. - Látom, nagyon tetszik neki. - mosolyogtam.
- Igen, élvezi. Még repülni nem tud, mert gyengék a szárnyai, így úszkál amennyit csak tud, mikor víz közelében vagyunk. - mesélte - A kád mindig foglalt otthon, de hogy válaszoljak is, jól vagyok én is.
- Nagyon édes. - mondtam ismét Meredith-re pillantva. - Mondd csak, ha jól tudom, alakváltó vagy ugye?
- Olyasmi. Igazából Titán mágus vagyok, mint például Makarov Mester a Fairy Tailből. – hmm a Fairy Tailből…igen hallottam már róluk, gondoltam magamban, és próbáltam beazonosítani a mágiát. -És neked milyen mágiád van?
- Óóó értem. Nos én szél mágus volnék. - majszoltam tovább a szendvicset, majd elővettem két poharat a táskámból. - Kérsz almalevet?
- Egy kortyot. - válaszolta - És egy hercegnőt, hogy-hogy elengedtek egy ilyen útra?
Bólintottam, majd öntöttem neki is a poharába. - Hercegnő? - lepődtem meg a megnevezésen és kicsit elpirultam, majd elvigyorodtam. - Miért is lennék hercegnő?
- Hát, - nézett rám, mintha ez hihetetlen lenne. – igazából, a kinézetedből, a szépségedből következtettem erre, de akkor úgy néz ki, hogy ezt még gyakorolnom kell.
- Aranyos vagy, köszönöm, de én sosem tartottam magam annak. - mosolyodtam el. - Örülök, hogy nem egyedül jöttem el erre a felkérésre, az túl uncsi lett volna. Na meg az pláne jó, hogy egy céhtárssal, mert így közelebbről is megismerhetjük egymást.
- Kevés barátom van. - jegyezte meg - Nem vagyok egy beszédes alkat, inkább hallgatóságnak vagyok jó.
- Nekem sincs túl sok, több a szimpla ismerős, de szerintem mi jól ki fogunk jönni. - vigyorogtam, miután betömtem az utolsó falatot is a szendvicsből. - Induljunk?
- Induljunk. - erre Meredith is odatotyogott hozzánk.
- Ai, Ai, szél mágus vagy?- kérdezte izgatottan.
Összepakoltam az ételeket vissza a táskámba, majd Meredith felé fordultam. - Igen az vagyok. - mosolyogtam rá.
- Reptetsz?- kérdezte tőlem csillogó szemekkel, melyeket nem lehetett visszautasítani.
- Persze, rendben. - mondtam majd felálltam és szélörvényt kavarva, lassan a magasa emeltem Meredith-t. - Repülj, repülj! - kiáltottam fel vidáman és elkezdtem futni, miközben ő előttem "repült" az örvényen. Olyan jóó volt egy kicsit ellazulni, kikapcsoltam, csak futottam nevetve Meredith-el előttem, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte a dolgot.
Miután kissé lihegve, de abbahagytuk a játékot, haladnunk kellett, mert még feladat várt ránk.
Nem volt annyira messze innen Hargeon, de azért így is volt időnk megint belemerülni a saját gondolatainkba. Nem beszélgettünk egész úton, de nem is bántam, hisz lehet nem is hallottuk volna egymás szavait.
Mikor felnéztem Pete válla mögött megláttam, a várostáblát, melyhez odaérve meg is álltunk.
- Innen merre? - fordult hátra felém.
Ez jó kérdés, hogy merre, de aztán eszembe jutott egy ötlet. - Szerintem először is menjünk el a kikötőbe, mert ott vannak ismerőseim, akiktől sok információt tudhatnánk meg. - mondtam határozottan.
- Rendben.- válaszolta és elindultunk a város belsejébe.
Mit sem változott azóta, hogy itt jártam. Az utcákon rengeteg ember volt, mint mindig. Nyüzsgés volt minden hol, hisz még is csak egy nagy kikötővárosról beszéltünk. Itt folytak le a legtöbb kereskedelmi ügyletek szerte az országban. Megrohamoztak az emlékek, miközben haladtunk a házak között, hisz miután eljöttem Norihide-től, ez volt az első állomásom. Itt mindenki olyan kedves volt velem…nem kérdezték tőlem mi történt, hiába voltam zaklatott, ápoltak és rengeteg törődést és szeretet kaptam az itteni emberektől. Reménykedtem benne, hogy nem lesznek rám annyira mérgesek, hogy már egy éve nem jártam erre, de régen amikor csak tehettem eljöttem ide.
A belvárosban haladva, érezhető volt kissé a feszültség, gondolom a történtek miatt, de nem állhattunk meg, hogy most itt kérdezősködjünk, hanem egyenest a kikötőbe mentünk.
- Azt hiszem, most már gyalog menjünk. - javasolta Pete.
Megérkezve leparkolta a motort, és Meredith-el a karjaiban elindultunk a hajókhoz.
- Persze, mindenképp. - értettem vele egyet és elindultam a rakparton, mert már láttam, hol kötöttek ki Joshua-ék, akikkel régóta nagyon jóban vagyok. - Gyere, már látom az ismerőseimet, szerintem ők tudnak segíteni nekünk.
Olyan rég láttam őket, ezért kissé gyorsítottam a tempómon, mert a szívem kezdett kiugrani a helyéről.
- Rendben, követlek.- felelte Pete.
Messziről kiszúrtam a hajójukat és láttam, ahogy pakolásznak le róla. Mikor közelebb értünk Josh pont felpillantott és széles mosoly húzódott az arcára. A kolosszus, melyen fent volt, mit sem változott, sok időt töltöttem akkoriban ezen a vízi szépségen. Sötétbarnára volt festve, orrán egy fából kifaragott hosszú hajú sellő szobra ékesítette még jobban az egésznek a látványát.
- Azta Ai! Szia! De jó, hogy itt vagy! Nagyon rég találkoztunk már! Pedig megígérted, hogy sűrűbben látogatsz majd! - mondta a hajóról leugorva és elénk futott. Mit sem változott azalatt az egy év alatt. Talán csak hosszabb lett a kissé barnás, vöröses haja.
- Szia Josh, sajnálom, hogy nem jöttem erre sűrűbben.- mondtam, majd megöleltük egymást. - Ő itt Petersen Ruw, a céhtársam és vele Meredith. Pete, Meredith, ő itt Joshua Gillen egy régi jó barátom.
- Örvendek. - nyújtotta Josh felé a kezét. - Ai sokat mesélt rólad. Meglepődtem, hogy Peter ezt mondta, hisz nem is mondtam semmit neki róluk.
- Áh tényleg? És legalább jókat? Ai szépségem, remélem nem rombolod a hírnevem. - vigyorgott és oldalba bökött.
- Még is milyen hírneved? - nevettem fel.
- Ó, Joshua Gillen nevét már mindenki ismeri a céhben. - mosolyogott Pete - A kalandjaidat mesékbe foglalják lassan.
- Ai-chan, mégis miket mondtál nekik rólam? - teljesen zavarban volt, amitől én még jobban nevettem.
- Semmit, semmit, tényleg. De...most fontos ügyben érkeztünk Josh...remélem, tudsz nekünk segíteni...- mondtam neki komolyra fordítva a szót.
- Áh..csak nem a világítótorony miatt jöttetek?- egyáltalán nem lepett meg, hogy tud az ügyről.
- Ennyire látszik?- társamat viszont meglepte a kérdés.
- Sejtettem, hogy jönni fognak mágusok emiatt az ügy miatt, bár nem gondoltam volna, hogy pont Ai-chan lesz az egyik. - mosolygott, majd komolyra fordította a szót. - Tegnap este érkeztünk a városba, mivel árut hoztunk és már akkor hallottuk, hogy mindenki arról beszél, mi folyik itt. Látjátok azt a világítótornyot, a hegy tetején? - mutatott felfelé. - Azt rebesgetik, hogy valamiféle szellem szállta meg, és egyre több fiatal férfi tűnik el otthonról az éjszakánként, és senki nem tudja mi történt velük. Viszont én azt mondom, menjetek a Tanácsházára, hogy több információt megtudjatok az esetről, de tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket.
- Köszönjük a segítséged. Tényleg olyan vagy, mint amilyennek Ai leírt.- füllentett ismételten Pete, de nem bántam. Tudtam milyen Josh, és hogy jól esik neki, amiket Pete mond.
- Igazán nincs mit! Majd később ugorjatok be a boltunkba, Ai-chan tudja és szerintem tetszeni fog neki az új anyag kollekció amit hoztunk.
- Rendben, köszi Josh. Új kollekció?...Komolyan?...Úúú...mindenképpen benézünk. - csillant fel a szemem, amint kimondta ezeket. - Akkor irány a Tanácsháza.
Josh is mindig tudta mit kell nekem mondania. A nagymamája az itteni bolt vezetője, akinek szintén nagyon sokat köszönhettem. Ő tanított meg arra, hogyan tudjam magam varrni a szebbnél szebb ruhákat, habár tudtam varrni, mégis a legtöbb praktikát tőle tanultam.
- Csak utánad. - mondta Pete, majd elindultunk a városközpont felé.- Mióta ismered őt?
- Hmm...mióta is?...Azt hiszem most lesz két és fél éve, hogy találkoztunk. Nagyon sokat segített nekem miután...- felkaptam a fejem. - Szóval már régóta. - vigyorogtam kicsit hülyén. Nem akartam elmondani neki a múltamat, mert azzal csak azt érném el, hogy feltépném a régi sebeimet és ehhez most egyáltalán nem volt hangulatom. Ráadásul az övékét sem szerettem volna lerombolni. Na meg aztán ki tudja…lehet, hogy Pete másképp nézne rám, ha mindent tudna rólam. Jobb ez így…
- Régóta. – ismételte szavaimat, de láttam, hogy kíváncsi lenne miért hagytam félbe a mondatomat, azonban nem firtatta, amiért nagyon hálás voltam. - Értem.- mosolygott rám.
A rövidebb utat választottam a főtér felé, mert gondoltam úgy gyorsabban odaérünk. Kedvem lett volna most végigcikázni a városon, hogy mindenkihez benézzek, de erre most nem volt időnk. Majd miután elvégeztük a feladatunkat gondom lesz rá. Tényleg semmit sem változott az egész hely, talán több ember van itt, mint régebben, de ezt leszámítva az épületek mind ugyanolyanok voltak.
Végre a főtérre érve ideje volt, hogy bemenjük információkért a tanácsoshoz, vagyis a város polgármesteréhez. Nem volt nehéz felismerni, melyik lehet az, mert a környező házak közül ez volt a legnagyobb. Sárgára voltak festve a falai és hatalmas ajtaja még mindig barna volt. Az épületen belül egy portás igazított útba minket, hisz itt még én sem jártam, amikor itt időztem. Lépcsőznünk kellett, mely annyira nem volt ínyemre, de nem kellett olyan magasra menni, hogy használjam a repülő képességemet.
A tanácsos ajtaja elé érve Pete kopogni akart, de még mielőtt megtette volna bentről szólítottak minket.
- Jöjjenek csak be! - mondta egy mélyebb hang, mire mi be is nyitottunk. - Mi járatban vannak erre?- kérdezte kíváncsian a férfi, aki egy asztal mögött ült. Érdekes volt, hogy tudta éppen az ajtó előtt állunk, de most erre nem kérdeztem rá.
- Jó napot! A "szellemtoronnyal" kapcsolatban jöttünk! Mi érkeztünk a felkérésre, a Blue Pegasus képviseletében. A nevem Nakamura Haneda Ai, ő pedig a társam Petersen Ruw. Elvileg már várnak minket. - mondtam illedelmesen.
- Igen, igen, üdvözlöm önöket.- mondta kicsit komoran. - Üljenek le.- kínálta nekünk fel a lehetőséget az asztal előtti fotelekbe.
Helyet is foglaltunk, miközben ismét kérdéssel fordult hozzánk. - Mit hallottak eddig?
- Egy pletykát, miszerint egy szellem él a világítótoronyban, és férfiakra vadászik. - válaszolt neki Pete.
- Sajnos ez nem pletyka.- sóhajtott - Ez tény. Eddig akiket odaküldtünk nem tértek vissza. - folytatta, majd pillantása rám irányult. - Bár be kell vallanom nő még nem jelentkezett a munkára.
- Úgy tudjuk, hogy leginkább fiatal férfiak tűntek el...ebből következtetve, lehet jól járunk, hogy én is itt vagyok. - mosolyodtam el, persze megmaradt a komoly hangvételem. Nem nagyon tetszett, ahogy rám nézett, nem tudom miért, de volt a pillantásában valami, ami rettentően zavart.
- Remélem sikerrel járnak. – válaszolta arra, amit mondtam, de még mindig engem figyelt.
- Elnézést.- mondta Pete és először nem is értettem, hogy miért, de aztán rájöttem.
- Ó, igen. Folytassuk. – mellettem lévő társamra is pillantott - Kapnak egy térképet, ha nem találnának oda, bár ki van világítva, elég feltűnő. Meg egy kis előleget, minthogy a halálesetek miatt már senki nem vállalja el a munkát előleg nélkül. - mesélte, miközben a fiókjából két kis szütyőnek mondhatót rakott elénk.
- Köszönjük, én személy szerint jól ismerem a várost. - jelentettem ki, nem túl tolakodón, majd elvettem az egyik szütyőt.
- Annak csak örülök. - mosolygott először ránk.
- Majd értesítjük a sikerünkről. - mondta neki Pete, és ő is elvette a kis csomagot.
- Sok sikert.- kívánta nekünk a férfi
- Köszönjük, viszlát.- majd kifáradtunk a szobából.~ Még is mi a francot nézett rajtam annyira? Nagyon idegesítő volt, ahogy végigbámult. Mintha a szemeivel vetkőztetett volna le. Gyáá…~ borzongtam meg egy kicsit gondolataimon.
Mikor kifele haladtunk, nem hagyott nyugodni, hogy az a fazon miért bámult annyira és mikor már elég távol voltunk megálltam és Peter felé fordultam. - Mond csak...még is mit bámult rajtam ennyire?...Ráadásul itt nekem valami bűzlik...nem nagyon tetszett a reakciója arra, hogy itt vagyunk...- mondtam neki idegesen.
- Nem tudom, lehet emlékezteted őt valakire, vagy csak egyszerűen a szépséged vonzotta a szemeit. - válaszolt - A reakciója meg érthető, szerintem úgy gondolt ránk, mint két újabb áldozatra.
~ Emlékeztettem volna...hm...nekem nem volt ismerős...na mindegy...~ majd eszembe jutott, mikor a falu mellől menekültem...~ Az nem lehet, hogy ő ismerhet...nem emlékszek az arcára...~ hevesen dobogni kezdett a szívem, de igyekeztem lenyugtatni magam. ~ Nyugi Ai...nyugi...~ nagy levegőt vettem. - Igazad lehet...dee mi nem leszünk áldozatok. - mondtam vigyorogva. - Most menjünk, pihenjünk le, majd este folytatjuk a kutatást. Van itt egy nagyon helyes kis fogadó, mit szólsz?
- Én benne vagyok.
- Én is.- válaszolta Meredith is.
- Követünk.- mondta Pete, mire jobb ötletem támadt.
- Áh jut is eszembe, elmehetnénk a főtérre itt van egy utcával lejjebb és ott van egy szökőkút, szerintem tetszene neked Meredith. - mosolyogtam rá. - Szerintem, menjünk oda, ott még ehetünk is.
- Az jó lenne.- csillant fel a szeme a kis állatnak. Sejtettem, hogy tetszeni fog neki az öltet.
- Te itt éltél? - kérdezte tőlem Pete kíváncsian.
- Nem, csak régebben sokat voltam itt. - mosolyogtam és elindultam a park irányába. - Igazából imádom ezt a várost a kedves emberek miatt, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek, szóval ha van kedvetek, akkor bemutatlak titeket nekik. - kezdtem kicsit bezsongni, hogy ismét itt vagyok.
- Majd a munka után, ha már azt mondtad, hogy nem leszünk áldozatok. - válaszolta Pete is mosollyal kísérve.
- Ai, neked van férjed?
- Ezt inkább meg sem hallottam. - vigyorogtam Pete-re, majd felkaptam a fejem Meredith kérdésére és hülyén nevetni kezdtem.- Nem, nincsen, hogy jutott ez eszedbe?
- Leszel az anyukám?- teljesen meglepett Meredith komoly kérdése, mire Pete homlokon kólintotta.
- Nem Mer, nem lesz. - válaszolta helyette.
- Miért? - tette fel újabb kérdését, nem értette, miért nem lehetek az.
- Csak nem. - mondta neki Pete, ezzel is arra célozva, hogy lezárná a témát. Úgy láttam nem igazán tetszik neki, hogy Meredith ennyire firtatni akarja ezt a dolgot. – Elnézést. – kért tőlem bocsánatot, pedig nem kellett volna.
- Aranyos vagy, de tudod drágám, csak az lehet az anyukád, aki Pete szerelme lesz. - mosolyogtam, miközben megsimogattam. - Viszont a keresztanyukád még lehetek, ha Pete-nek nincs ellenvetése.- pillantottam rá, és gondoltam, így Meredith is lenyugszik kicsit, és neki sem lesz kellemetlen ez az egész helyzet.
- Az mit jelent? - kíváncsiskodott Meredith.
- Hát, majdnem olyan mintha az anyukád lennék, ugyan úgy foglalkozok, törődök veled és szeretlek, csak nem vagyunk mindig együtt. - próbáltam leegyszerűsíteni a dolgot, hogy megértse.
- Értem. - elgondolkodott azon, amit mondtam neki. - Az jó lesz keresztanya!
- Most már gyakori látogatóid leszünk. - mondta Pete vigyorogva.
- Nem baj, örülök neki. - mondtam még mindig mosolyogva. - Nézzétek, itt vagyunk. - csillant fel a szemem a park láttán, majd "felkaptam" Meredith-t a szélörvénnyel és a szökőkúthoz futottam vele. - Bocsi Pete. - nevettem.
- Csak el ne ess! - mondta nekem Pete, mintha az apám lenne, de nem zavart, inkább jól esett.

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Pént. Aug. 17, 2012 2:54 am

Mindezek után miközben Meredith a kútban pancsikolt, addig mi Pete-tel megvacsoráztunk. Fel sem figyeltünk arra, hogy eltelt az idő és a nap nemsokára le is bukik a háztetők mögött. Lassan kezdtek kigyúlni a lámpák az utcákon, mitől az egész város látványa sokkal szebb lett. Bőven volt étel, amiből válogathattunk, melyet még Liz készített nekem. Jót lakmároztunk belőle mindketten.
- Elég volt? - kérdezte felém fordulva Pete, miután befejeztük az evést.
- Igen, jól esett. És neked?...Lassan esteledik...elindulhatunk a toronyhoz. - mondtam miközben majd szétpukkadtam a padon a sok kajától és a desszerttől.
- Nekem is elég volt. Viszont jó ötlet elindulni ilyen sötétben?
- Igen, mivel nagyvalószínűséggel csak éjjel "támad" a szellem. Van valami baj ezzel? Félsz? - vigyorogtam rá.
- Nem! Én nem!
- De, fél, legalábbis a lámpát mindig égve kell hagyni éjszaka. - támadta meg Pete válaszát Meredith ezzel is lebuktatva őt előttem.
Ezen akaratlanul is felnevettem. - Ne haragudj. Ez aranyos...- fogtam a hasam, de igyekeztem visszatartani, csak nehezen ment. - Nah jó..okés abbahagytam...sajnálom...tényleg...induljunk inkább.- mondtam és rögtön fel is pattantam, majd összepakoltam a dobozokat.
- Menjünk. - mondta, miközben ő is felállt és Meredith-t ismét a karjaiba véve elintuldtunk.- Lesz valami terv?
Tényleg szemét dolog volt, ahogy kinevettelek, rosszul érzem magam miatta. Pete, - fogtam meg a vállát - Ne haragudj az előbbiért...nem kellett volna így reagálnom...nagyon sajnálom...
- Nem gond. - mosolygott rám, ettől függetlenül még mindig rosszul éreztem magam, hogy ilyen voltam vele. - Tényleg nem gond. Te mitől félsz?
- Hmm...talán önmagamtól...igen...és a múltamtól...- kaptam fel a fejem, majd bután felnevettem. - Na de menjünk...közben meg elmondom, hogy mit fogunk csinálni. - tereltem a témát még mielőtt belemennénk a dologba.
- Ö... rendben, de erre még visszatérünk. - jegyezte meg, de reméltem nem kerül rá sor.
- Szóval...van a torony előtt egy fás terület, ahonnan jól meg tudjuk figyelni a környéket és még távcsövet is hoztam, hogy jobban lássunk. Ha nem látunk semmi szokatlant, akkor bemegyünk a toronyba, és körbenézünk. Jó lesz így?- meséltem neki a tervem, haladva a torony felé.
- Nekem jó.
- Nekem is. – egyeztek bele mindketten.
A látómezőnkbe került a sziklaszirt, melyen a torony kimagasodott. Már ki volt világítva, így az utat is könnyen láttuk. A szűk ösvény, melyen felfele haladtunk egyre kezdett meredekebb lenni. Lassan haladtunk, majd a fákkal borított részhez értünk, mely a torony előtt volt.
Elkezdtem nézelődni, melyik lenne a megfelelő helyet kinézni, ahonnan jól belátjuk a területet.
- Arról ott. - előzött meg Pete, miközben rámutatott egy nagyobb vastagabb ágúra.
- Hmm igazad van! Jó ötlet!- lelkesedtem be, majd a fa alá mentem.
- Segítsek? - kérdezte udvariasan.
- Nem kell köszönöm! - mondtam vigyorogva, majd megfogtam a karjánál és felfelé húztam a levegőbe. - Mond, hogy hol tegyelek le.
- Egy vastagabb ágon jó lesz. - válaszolta, és kerestem a megfelelőt.
- Rendben.- mondtam, majd le is helyeztem az egyik legvastagabbikon, én meg kinéztem magamnak egy kicsit feljebb egy másikat, ahonnan jól láthattam a lent elterülő részeket. - Akkor hajrá! - mosolyogtam.
- Rendben.
Nem tudom mennyi ideje lehettünk már ott, de akárhogy is néztem semmit sem láttam, ami arra utalna, hogy történni fog valami. Csak a tücskök ciripelését hallottam, és ahogy a hullámok nekicsapódtak a szirtnek. A távcsővel körbenéztem a területen, és tökéletesen lehetett látni a várost is. A kikötőkben még mindig nagy volt a forgalom, sorra pakoltak fel és le a hajókról. Mindenki végezte a dolgát. Az emberek, aki tehette már lepihent otthon, és voltak, akik a szabadtéri bárokban töltötték az esti szabadidejüket, a barátaikkal iszogatva. Az égre tekintve látni lehetett a csillagokat és a holdat, mely majdnem kiteljesedett. Régen Joshsal sokszor feküdtünk ki a mólóra és bámultuk az eget, néha csendben, néha az egész éjszakát átbeszélgetve. Azok az esték voltak életem egyik legszebb pillanatai. Akkor ott azt akartam, hogy sose legyen vége.
- Szerintem baj van a szememmel, én semmit sem látok.- mondta csalódottan Pete.
- Én sem...haaa...- fújtam ki a levegőt. - Történjen már valami!- ahogy ezt kimondtam reccsenést hallatszott.
- Ajjaj. – szólt Pete, majd már csak azt vettem észre, hogy ő és Meredith alatti faág tőből letört és a földre estek.
- Pete! Meredith! Jól vagytok?! - kiáltottam kicsit hangosabban, majd befogtam a számat. Lementem hozzájuk. - Hoppá...azt hiszem lebuktunk, ha van valaki a közelben...sajnálom. - suttogtam, de gondoltam ez már mit sem ért.
- Te akartad, hogy történjen valami.- gúnyolódott.
- Jól vagyok. - került elő a levelek között a kis hattyú.
- De nem ilyenre gondoltam...- nyújtattam ki a nyelvem. - Na de az a lényeg, hogy nem lett bajotok.
- Ja, nem lett.- mondta, felállt, leporolta magát, majd hirtelen megtorpant. - Halljátok?
- Nem...én nem hallok semmit! És te Meredith?? - kérdeztem suttogva, de hangom kíváncsisággal volt tele.
- Nem, én se.- válaszolta teljes határozottsággal Meredith. Nem tudtam mit hallhat, amit mi nem, de aggodalom kezdte átvenni felettem az uralmat.
- Pedig ez meseszép. - szólalt meg kicsit másabb hangsúlyba, mint szokott és elindult a torony kapuja felé.
~ Csak nem a szellem hívja…a francba, hogy nem figyeltem rendesen…~ Kaptam el a kezét. - Pete! Héé...mit csinálsz? Ne menj...~ még is mi a fene folyik itt? Csak nem a szellem hívja??~ próbáltam visszatartani.
- De menjünk. - fordult vissza felém.
- Várjatok meg!- sietett utánunk Meredith.
- Pete!!! Nem...Figyelj rám! Ai vagyok!!! - kerültem elé és megfogva az arcát a szemeibe néztem. Mintha üveges lett volna a tekintete. - Pete!!!! -kiáltottam.~ Még is mit csinált vele?...Megbabonázta volna?...Igen, az lehetséges…~
- Ne tarts fel! - szólt rám kicsit hangosabban. - Hisz szinte sír. - felfele tekintett, majd sietni kezdett a torony irányába.
- Apa! Apa! - kiabált Meredith és úgy látszott erre kissé elbizonytalanodott. - Mit csinálsz?! - felháborodottan kérdőre vonta Pete-t, mire a fiú megállt.
Elsuhantam mellette, miközben kezdtem rá egyre dühösebb lenni…nem, igazából nem rá voltam mérges, hanem inkább a szellemre.- Ezer bocsánat ezért! - mondtam neki, majd egy hatalmas pofont kevert le.
- Au… - mondta, de már önmaga volt.
- Ne haragudj...hirtelen nem tudtam mit csináljak...jellemző rám... - vakartam a fejem, miközben kicsit zavarban voltam. Sajnos előfordult már, hogy hamar ingerült lettem és előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna. - Am...am...mi...történt veled?
- Mi történt velem? - lepődött meg, mintha nem tudta volna, mi volt az elmúlt pár percben. - Hát nem halljátok az éneket?
- Nem...- néztem össze Meredith-el. - Szerintem ez a szellem műve...így csalja ide a férfiakat a faluból.
- Lehet.- merengett el magában. - Viszont most is hallom. Megnézzük?
- Menjünk...de óvatosan...koncentrálj, hogy ne tudjun megbabonázni a dalával! - mondtam neki, kicsit aggódva.~ Nagyon nem tetszik ez nekem…lehet, hogy még lesz ilyen és ki tudja…ha nem tudom megakadályozni, mint most?....Nem Ai…erre ne is gondolj!!!~
- Rendben. - felelte és elindultunk befele a toronyba.
Ahogy beléptünk nem volt teljesen sötét, a hold fénye bevilágította a helyiséget az ablakokon keresztül. Megpillantottam egy csigalépcsőt, mi sejthető volt, hogy a tetejére visz.
A torony maga erős szerkezetű volt, és benne kellemetlenül hideg, a kinti levegőhöz képest, mely fülledt volt.
- Akkor itt, úgy hiszem a legtetején. - mutatott a lépcső felé.
-Ezek után igyekezzünk feltűnés nélkül tovább menni! Ki tudja…lehet, még nem jött rá, hogy itt vagyunk…- mondtam halkan, de sejthető volt, hogy ez nem valószínű. - Milyen hülye vagy…szerinted, ha nem tudná, megbabonázta volna Petet??? Persze, hogy nem…Biztos megérzi, ha vannak a közelében…~
- Lehet…- mondta Pete is és az ölébe vette Meredetith-t, majd elindultunk felfelé a lépcsőn.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a felfelé vezető út, különben inkább felrepültem volna. Lihegve értünk a tetejére, mely szűkebb volt, mint a bejárati helyiség. A reflektor körbe-körbe forgott felettünk, én odamentem az egyik ablakhoz, hogy kinézzek rajta. Lent egy kicsit feltámadt a szél, és a hullámok is egyre nagyobbak lettek. Nagyon magasan voltunk, de hálistennek nem voltam az a tériszonyos fajta.
- Várj…előbb körbenézek én…sietek. - mondtam és elindultam kikémlelni, hogy találok-e valami nyomot. A harangot megkerülve, mely középen volt elhelyezve, egy nyílást találtam és bekukkantottam a résen keresztül. ~ Semmi…sehol, semmi…~ mérgelődtem magamban. Felsóhajtottam, majd visszaindultam Pete-ékhez. Egyszer csak megláttam, hogy Pete éppen készül kilépni a toronyból a tenger felé, ahol már nem lett volna a lába alatt talaj.
- Pete!!!!! - kiáltottam fel és siettem, hogy ismét elkapjam a kezét. A felsőjénél fogva visszahúztam és szembe fordítottam magammal. - Héé!!! Mit csinálsz?
- Hagyjál! - nézett rám dühösen, és megint azzal az üveges tekintettel, mint nem is olyan rég, ezután ellökött magától.
A földre estem és bevertem a könyököm a falba, de most ezzel nem foglalkozhattam.
- Pete…~nem kellett volna egyedül hagynom…~ felpattantam és utána mentem.- Pete! Ébredj fel!!!! Kérlek!!! Meredith, hátha most te jobban tudsz rá hatni!
- Apa!- kiáltotta és felé igyekezett.- Apa, fejezd be! - Pete már épp lendítette volna a lábát, de mégsem rúgta meg a kis hattyúját.
- Utána kell mennem.- mondta és könnyek hulltak le a szeméből.- Hagyjatok!
Hagytam, hogy Pete lefele induljon és felvettem Meredith-t az ölembe.
- Figyelj szívem, nee aggódj, követni fogjuk a papát és megtudjuk, hogy hol van az, aki ezt csinálja vele, rendben?
- Oké, mentsd meg kérlek! - aggódott, amit meg is értettem és ezzel nem volt egyedül.
Tartva tőle a távolságot elindultunk mi is, csendben, lopakodva, hogy ne vegyen észre.
Egyre lejjebb haladva elértünk, ahhoz a lépcsőhöz, mely a torony aljába vezetett. Ölemben Meredith, akin érezni lehetett kis szívének gyors dübörgését, és testének enyhe remegését.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz. - suttogtam neki, ezzel magamat is nyugtatva.
Leértünk a bunkerbe, ahol több nagyobb oszlop kapcsolta össze a plafont, a padlóval. Kikukucskáltam az egyik mögül és megláttam egy lányt, miközben épp egy férfival csinál valamit, kinek miután végzett élettelen teste a földre esett.
- Mit csinál az a néni? - kérdezte értetlenül Meredith.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki, ezért inkább csak mutattam neki, hogy maradjon csöndben, nehogy észrevegyenek minket.
~ Még is mi folyik itt?...Ezek mind halottak?...Akkor Pete…vele is ezt akarja?~ ekkor pillantottam meg Pete-et, aki felé a lány közeledett.
Kissé jobban kibújtam az oszlop mögül, hogy jól megnézhessem. Barna, hosszú haja volt és egy egyszerű fehér ruhát viselt. Bőre bársonyosan hatott, mintha egy díva lett volna, szépsége leírhatatlan volt. Nem gondolná az ember első látásra, hogy szellem lenne.
Kicsit közeledtem feléjük, a lány riadt tekintete találkozott az enyémmel és erre el is tűnt. Pete ezek után ismét elindult, mégpedig egy alagút felé, mely kifele vezetett a tengerhez.
Rengeteg férfi holteste feküdt itt, mely borzasztó látványt nyújtott.
- Ai..mit csinálnak itt? - kérdezte kíváncsian Meredith, és én csak remélni tudtam, hogy nem sejti, hogy halottak.
- Alszanak…- feleltem ostobán, de igyekeztem mindezt nyugodtan kijelenteni.
- Értem! - válaszolta halkan.
~ Az oké, hogy sok mindent nem tud…de te sem hitted, hogy nem fogja fel, mi történt….~ - odamentem az egyik férfihoz, hogy megnézzem van-e még pulzusa, és hátha én is tévedek, nem haltak meg, de már, ahogy megérintettem, a teste jég hideg volt. Nem akartam tovább itt időzni, sem a látvány miatt, sem pedig azért, mert elvesztettem a szemem elől Petet és ez nem tetszett.
- Menjünk az apukád után! - mondtam neki határozottan, mire ő bólintott.
Elkezdtem futni, nagyon rossz előérzetem támadt, és az aggódás egyre jobban eluralkodott rajtam. Amint kiértünk megláttuk, hogy Pete már javában a tengerben volt. A víz a derekáig ért, mellette a lány, aki közel hajolt hozzá, folyamatosan a fülébe suttogott.
- Peeete!!! – ordítottam el magam, majd letettem Meredith-t a partra. - Várj itt kicsim.- gondolkodás nélkül felröpültem a levegőbe, és célba vettem őket. - Hagyd őt békén!- hozzájuk érve felkaptam Pete-et. – Ne merj hozzá érni… - ideges voltam és mérhetetlen düh öntött el.- Még is ki vagy te? És miért teszed ezt velük?! - kezdtem elveszíteni a fejem, és az önuralmam.
- Rose vagyok, és ő az enyém! - üvöltött rám, mire Pete kicsúszott a szorításomból és a pólójából kibújva a vízbe esett.- Hát nem gyönyörű? - kérdezte, mire a fiú mögé állva elkezdte a mellkasát simogatni.- És te el akarod venni tőlem.
- Ő nem a tiéd! Nem fogom megengedni, hogy őt is megöld és elszívd a lelkét, mint a többi ártatlan férfinak!!!
- Én nem szívom el, ők adják nekem.- kacagott fel - És te ez ellen nem tehetsz semmit!
Nem akartam elhinni, azt ami ezután történt….A lány egy szempillantás alatt Pete testébe költözött, és széles vigyor ült az arcára. - Most mit csinálsz kislány?
~ Tényleg…most mit csináljak??? Nem harcolhatok vele…hisz Pete-et is megsebezhetem ezzel…talán, ha csak a szélörvényt használom…igen, talán az jobb, de előbb, hogy érezze a törődést...~ nekirugaszkodtam, és kisebb erő kifejtésével a jobb kezemmel felülről lepofoztam, és elkapva a fejét, közelebb húztam magamhoz. - Tudom, hogy ezt megfogja érezni…de úgy sejtem ez neked is elég kellemetlen volt. Add vissza a barátomat, különben a pokol tüzével égetlek el! - teljesen elvesztettem a fejem ezzel, és a szemeibe nézve nem találtam Pete igazi tekintetét, csak Rose gonosz pillantását.
Ütést éreztem a gyomromban, majd láttam, Pete a térdét mélyesztette belém, utána pedig ellökött magától.
- Ugyan, ennyit meg sem érzett ez a test. - nevetett fel.
Hátrébb kerültem és köhögni kezdtem. ~ Nem bánthatom…nem lehet.~ a part felé néztem és megláttam Meredith aggódó arcát. ~ Meg kell mentenem Pete-et…de hogyan?~ visszafordultam a lányhoz.- Miért tetted ezt velük? Mi dolgod van még itt? Már rég nem kellene-e világban létezned!
- Mesét nem akarok mondani neked, de legyen elég annyi, hogy egyedül én nem megyek el innen. - közeledett felém. - Ki velem jött volna mást választott. - hangját düh járta át. – Így nem engedem, hogy legyen esélyük választani! - kezével arcon ütött, de egyáltalán nem fájt, csak még inkább felhúzott vele, és azzal is amiket mondott.- Nem érdemlik meg!
- De ezt nem teheted…nem teheted mindezt olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a múltadhoz. - hátráltam.
- Én nem így gondolom. Ha már magamon nem tudtam segíteni, nem engedem, hogy másoknak ártsanak! - mondta, majd belecsapott a vízbe, ő is egyre idegesebb lett.
- Másoknak ártsanak? Miről beszélsz?! Nem láthatod mindenkiben a rosszat! Nem is ismered őket! És szerinted, az áldozataid feleségei, családjai és barátai mit szólnak, majd ehhez?! - tört ki belőlem a düh, és szinte ordítva beszéltem hozzá, próbáltam visszafogni magam, nehogy neki menjek ismét.
- Te ezt nem értheted! - kiabált ő is és felém indulva, próbált megütni, de elkaptam a kezét és hátracsavartam. A másik kezem ujjait, pedig a torkára helyeztem.
-Pontosan tudom, hogy miről beszélsz…én is jártam ebben a cipőben, amiben most te…viszont tiszta fejjel tudtam gondolkodni, és mérlegelni a helyzetet. Le tudtam győzni a fájdalmam, a gyűlöletem és a csalódást…ezért tisztában vagyok azzal, hogy milyen érzés. Ezért kérlek….engedd el a barátomat….- hangom kicsit elhalkult.
Eszembe jutottak azok az emlékeim, mikor Norihide elárult és cserben hagyott, pedig bíztam benne és tiszta szívemből szerettem…de ő csak játszadozott velem és kihasznált. Odadobott azoknak, akik a fejemen lévő vérdíjra pályáztak…odadobott, mint valami húst.
- Szavaidat hazugság kíséri, nem hiszek neked. A barátod az enyém! Nem adom, és nem tudod elvenni őt tőlem! A hangom elég volt, hogy velem jöjjön, nincs olyan nő, aki elvehetné!
~ Igen hazudtam…én is elvesztettem a fejem és legyilkoltam azokat, akik utánam jöttek…mind egy szálig hidegvérrel lemészároltam a legapróbb bűntudat nélkül…legalább is akkor nem volt…de tanultam a hibáimból, és ha most lennék ugyanabban a helyzetben, már nem úgy cselekednék… gondolataim miatt, arckifejezésem és hangsúlyom is megváltozott.- Higgy, amit akarsz… - tudtam, hogy semmivel sem fogom meggyőzni. Folyamatosan azon kattogtam, hogy tudnám kiszabadítani Pete-et.- Nem fogom neked hiába tépni a számat…- kerültem elé.- Ezer bocsánat ezért is Pete…- mondtam halkan és ajkaimat az övére helyeztem. Meggondolatlan lépés volt tőlem, de reméltem hatni fog. Nem éreztem, hogy mikor kerül ki Pete testéből Rose, már csak akkor, amikor gyengéden eltolt magától.
- Ai? - meglepetten pislogott rám.
Kikerekedtek a szemeim, amint Pete a saját hangján szólalt meg. Éreztem egyre melegebb lesz, a fejem szinte már gőzölgött. Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és nem is tudtam mit mondhatnék neki…- Sa…sajnálom…bocsánat….- fordultam el zavaromban.- De…de legalább visszatértél…- mondtam suttogva.
- Igen, legalább visszatértem, köszönöm, azt hiszem. - mosolyt igyekezett az arcára varázsolni.- Szóval ilyen egy csók?- kérdezte magától és ő is elfordult, a part felé.
~ Ez volt az első csókja??? Ai…te idóta….miért kellett ezt csinálnod??? Nyugii…nyugiii… - nyugtattam magam, amennyire tudtam. - Nincs mit! - válaszoltam neki, én is a partra tekintettem és láttam Rose elgyötört arcát.- Figyelj….szerintem ha túl tudsz lépni, már pedig hidd el, hogy az neked is sokkal jobb lenne…a lelked végre békére lelhetne…- mondtam neki lágy hangon, miközben elindultam felé.
- Nem tudom…- könnycseppek folytak le az arcán.- Nem tudom, hogy menne-e, de látva titeket, látva a szerelmet, megpróbálom. - mosolyodott el, majd a magasba emelkedett.
Csillogni kezdett a teste, és szép lassan el is tűnt.
- Azt mondta, szerelmet?- hajolt felém Pete.
- Szerelmet? Mármint mi? Mi ketten? - kaptam fel a fejem, arra amit mondott.- Remélem békére találsz!- kiáltottam még utána, ezzel is terelve a dolgot.
- Haha, szerelmes az Ai belém! - kuncogott Pete mellettem.
-Mi?! Miről beszélsz? Erről szó sincs! - puffogtam, de el is mosolyodtam.
- Irigy voltál, hogy nem a tied voltam. - ölelt át nevetve.
-Irigy?! Egyáltalán nincs igazad! - háborodtam fel.- Szerintem meg pont, hogy te vágytál erre! - nevettem fel kicsit gúnyosan.
- Én nem! - tagadta a dolgot.- Túl tökéletes vagy hozzám. Na de menjünk!
-Egyáltalán nem vagyok tökéletes…sőt…viszont szeretném, ha nem így gondolkodnál magadról…nagyon jó ember vagy és értékes…- mondtam, majd gyorsan Meredith-hez siettem.- Most már minden rendben kicsikém!- mosolyogtam rá, majd széllökéssel a levegőbe repítettem és Pete felé irányítottam. A hattyú Pete ölébe érve, úgy bújt hozzá, hogy szinte belefúrta a fejét, a fiú mellkasába.
- Úgy aggódtam. - sírta el magát Meredith.
- Én is, de a keresztanyukád megmentett. – mondta mosolyogva Meredithnek.
- Köszönöm! - ugrott le Pete karjából és felém jött.
- Nincs mit, szívem. - mosolyodtam el, látva Meredith mennyire boldog. - Szerintem megérdemeljük a pihenést! - kiáltottam fel vidáman. - Megmutatom nektek a várost! Amúgy is Josh mondta, hogy nézzünk be hozzá!
- Rendben, de a sétával ne siessünk. - látszott rajta, hogy boldog volt, hogy végre vége ennek az egésznek, és én is nagyon az voltam, de mindannyian elfáradtunk ebben. Az aggodalom teljesen leszívott, az idegességről nem is beszélve, melytől a gyomrom teljesen összehúzódott.
Amikor kiértünk a partra megláttam, hogy az alagútból sorba jönnek ki az eddig halottnak hitt férfiak. Annyira jó volt látni, és megkönnyebbültem, hogy túlélték. Először nem is értettem, hogy ez hogy történhetett, de az égre tekintettem és elmosolyodtam. ~ Most már értem…Rose nem is akart igazán senkit sem bántani…~ gondoltam magamban, majd odamentünk a férfiakhoz, akik nem tudták, hogy mi történt velük.
Mindent elmondtunk nekik, és együtt mentünk vissza a városba. Mindannyiuknak amnéziája lett, és nem emlékeztek az elmúlt napok történéseire.
A Tanácsházán az eltűntek családjai és barátai várták őket, és az érzés leírhatatlan volt. Látni, hogy mind épségben és örömkönnyek között tértek vissza a valóságba. Mindenki szorosan megölelte hozzátartozóját, és biztos voltam benne, hogy a mai este folyamán, számukra az életük egyik legboldogabb pillanatait élik majd át. Nagyon boldog és elégedett voltam, hogy végül sikerült úgy elintézni ezt a munkát, hogy nem lettek áldozatok.
Mindeközben lassan elérkeztünk Josh-ékhoz, akik már nagyon vártak minket. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy láthassam azokat az anyagkülönlegességeket, melyeket Karamella néni beígért nekem a munka előtt. Jutányos pénzt kaptunk a feladat elvégzéséért, amit szerintem abszolút megérdemeltünk és ideje volt legalább egy részét elkölteni.
- Csak óvatosan majd, nehogy máris elköltsd a jutalmunk. - szólt hozzám Pete, mintha már tudta volna, hogy mire készülök.
~ Ezt meg még is, hogy csinálta?...Ennyire kiszámítható lennék?~ felsóhajtottam - De...de nem tudok ellenállni az új anyagoknak, amiket Josh-ék hoznak. - csillogtak a szemeim. - Tőlük van az összes anyagom, amikből a ruháimat készítettem.
- De akkor te fogod cipelni.
Azért ennyire nem vagyok vészes. - vigyorogtam.- Nézzétek! Abban az üzletben isteni finom a forrócsokoládé, ami kettővel arrébb van, ott pedig isteni finoman készítik a csirkét. - mutattam neki az üzleteket.
- Egy korsó sört nem adnak valamelyikben?
- De igen, miután végeztünk Josh-nál azonnal mehetünk is a kedvenc báromba. - vigyorogtam, majd megálltam. - Itt is vagyunk. Menjünk! - ahogy benyitottam már is nagy örvendéssel fogadtak.
- Ai kisasszony! Nahát milyen rég találkoztunk már! Mondta ám Josh, hogy a városban vagy, reméltem is, hogy benézel hozzánk! - köszönt az idős hölgy és már jött is hogy megöleljen.
- Karamella néni! Ki nem hagynám a látogatást mikor itt járok. Had mutassam be a társaimat: Petersen és Meredith.
- Jó estét.- mondták egyszerre, majd meghajoltak.
- Jó estét kedveskéim, Karamella néni vagyok. Gyertek beljebb! Mondjátok...sikerült elintézni a toronyban lévő szellemet?... - kérdezte tőlünk érdeklődve.
- Sikerült bizony. Ai nagy hozzájárulásával.- válaszolt helyettem Pete
- Azért ti is sokban segítettetek. - mondtam vigyorogva. - Karamella néni van...- nem tudtam befejezni, mert már is közbe szólt.
- Akkor jó, örülök h vége ennek a "rémálomnak" és minden rendben van. Várjatok itt, már is hozom Ai drágám.
Felragyogtak a szemeim, mert tudtam biztos valami különleges anyagot fog hozni nekem.
- Sziasztok! Jó, hogy épségben vagytok! Van tervetek az estére? - kérdezte Josh.
- Szia, hát nem igazán, bár Ai megígérte, hogy megmutatja a kedvenc bárját. - felelt neki kedvesen.
- Csak nem Stark bárjára gondolsz Ai-chan? - kérdezte tőlem, miközben elkezdte húzogatni a szemöldökét.
- Jól mondod Josh, arra. - mondtam neki kicsit ördögi vigyorral, majd átkaroltam a nyakánál.
- Ijesztően néz ki. - súgta oda hangosan Meredith Petenek.
- Csak egy kicsit.- helyeselte.
- Itt is van, amit hoztunk neked drágaságom. Remélem tetszeni fog. - mondta Karamella néni és egy bíbor színű kasmírt rakott elém.
- Váááááá Karamella néééniiiii!!!! - ugrottam a nyakába. - Köszönöm - szemeim úgy csillogtak, mintha egy kisgyerek megkapná élete legjobb ajándékát.
- Minek örül ennyire? - kérdezte Meredith, mert nem értette örömöm tárgyát.
- Hát ez jó kérdés... - ismerte el - ez olyan női dolog. - igyekezett megmagyarázni neki.
- Nincs mit kedvesem. Tudtam, hogy tetszeni fog. - mosolygott kedvesen.
- Na akkor ideje mennünk egy jót inni. - néztem Pete-re és Meredith-re. -Mit szóltok?
- Rendben. - örült az ötletnek. - Viszont Meredithet itt hagyhatjuk?
- Elfáradtam. - vallotta be a hattyú.
- Nyugodtan itt hagyhatjátok. Vigyázni fogok rá. - mondta nyugtató hangon Karamella néni.
- Köszönjünk. - Pete letette a kicsikét a pultra, majd az öklét tartotta neki, melyet a hattyú a fejével megtolta. - Majd reggel jövünk.
- Rendben. - szinte már el is dőlt az álmosságtól.
- Akkor követlek. - fordult felém Pete.
- Jó éjt kicsikém. - mondtam és megpusziltam a feje búbját. - Holnap találkozunk Karamella néni. Jó éjt. Viszlát. - mondtam majd elindultunk.
- És most merre? - kérdezte Pete tőlünk, amint kiléptünk az üzletből.
- A következő utca sarkán van a bár, ahova menni fogunk. - mondta Josh.
- Az első kört én állom majd. - ajánlotta Pete kedvesen.
Nem messze volt az üzlettől a bár, ahova tartottunk. Oly sok emlék rohant meg ismét, melyek miatt boldog is voltam egyszerre, azonban kissé összeszorult a szívem is. Csodálatos embereket ismertem meg itt, akik mindent megtettek volna akkor is, és most is értem, aggódásuk és szeretetük mindennél fontosabb volt számomra. Eszembe jutottak azok a képkockák, mikor először jártam a városban. Azonnal a segítségemre siettek, és elláttak étellel és szállással.
- Rendben. Ezt nem utasíthatom vissza. Itt is vagyunk. Gyerünk, menjünk! - mondtam majd bementünk.
- Nahát, kit látnak szemeim! Ai!!! - mondta Stark a bárpultnál vigyorgó arccal. - Jó téged ismét látni! Többször is meglátogathatnál minket ám!
- Szia, Stark! - mondtam, majd odasiettem hozzá és megöleltem. - Jöttünk kicsit kikapcsolódni. Ő itt Petersen, a céhtársam.
- Üdv Haregonban pajti. Mit adhatok? A szokásost?- köszöntötte a szokásos módján Stark Pete-et.
- Azt majd később! - feleltem neki, majd Pete-re tekintettem.
Josh kezet rázott vele, majd helyet foglalt a szokásos asztalnál.
Elkezdődött hát az este legjobb része, mikor sorban kezdtük el inni az italokat. A sör az csak az alapozó volt, ezután a whisky-k következtek. Fogalmam sem volt már arról, hogy hányat ittunk meg, de nem is érdekelt. Annyira jól éreztem magam, hogy végre kikapcsolódhatok, teljesítettük a feladatunkat és ismét itt lehettem, olyan emberek között, akiket szeretek és szeretnek, hogy ennél többet nem is kívánhattam volna még.

- Ez hanyadik volt Ai? - karolta át Pete a derekamat, miközben letámolyogtunk a színpadról. - Öt, vagy hat? Vagyis inkább a következő kört! - kiabálta.
- Nem tudom. - röhögtem akaratom ellenére is. - Jöhet hát! - kiáltottam a vállára döntve a fejem.
Stark odafigyelt ránk és mikor már a pultnál voltunk előttünk is voltak a poharak.

- És... - húzta el a szót - Most! - szóltam és a poharak egy pillanat alatt lettek üresek.
Én is lehúztam, amint megkaptam, és megint rágyújtottam, a már nem tudom hányadik szálamra. A cseresznye és a whisky mámorító illata teljesen elvette az eszemet. Pete közelsége meg egyenesen zavarba ejtő volt, és egyfolytában az a kép jelent meg a szemem előtt, ahogy megcsókolom.
- I..Igyunk még egyet! Stark lökj ide még egy kört! - mondtam vigyorogva és már jött is a következő pohár. - Kettőnkre! - mondtam a szemébe nézve, már amennyire még láttam...
~ Még is mi történik?...Felgyorsult a szívem dobogása…a gyomrom görcsbe rándult, de nem rossz értelemben…sőt…annyira…annyira felhevít Pete közelsége…futkorászik rajtam a hideg, és teljesen felkavar…~
- És a mi szerelmünkre!- mondta miközben egy percre sem vette le a tekintetét az enyémről.
Ajkaink összeértek, Pete forró csókja teljesen megbabonázott, hosszú és szenvedélyes érintkezés volt, melyet nem akartam, hogy abba maradjon.
- A szerelmünkre! - kiáltottam, de már nem tudtam kontrollálni magam.
Ahogy átkarolt és ilyen közel kerültem hozzá a szívem még hevesen kezdett verni.
- Nem tudom mit csinálunk...de nagyon jól érzem magam. - mondtam és ismét megcsókoltam.
- Na hát..ha már ilyen szép pár vagytok akkor szentesítsük ezt! - kiáltott fel, mire az egész bár felemelte a poharát és kurjantott egyet.
- Igen!!!- kiáltotta velünk egyszerre az egész bár.
Melegség járta át az egész testem, és ébredezni kezdtem. Mikor kinyitottam résnyire a szemem, melyet a nap sugarai miatt nem is tudtam volna jobban, éreztem, hogy valami kellemes és puha dolgon fekszem. Kezemmel tapogatni kezdtem az alattam lévő, először ágynak gondolt selymes részt, de érezhető volt, mintha egy emberi testhez érnék. Fejemet hátrébb emeltem, és előttem homályosan egy ismerős arc kezdett kirajzolódni. A fejembe hasító fájdalom nyilallt, próbáltam pislogni, hogy jobban lássak. Ekkor megláttam Pete kissé fáradt arcát.
- Jó...reggelt...- mondtam ki, úgy hogy fel sem fogtam a helyzetet.
- Jó reggelt neked is. – válaszolta, de láttam rajta, hogy ő sem nagyon fogja fel a dolgokat.- Mit csináltunk az este? - kérdezte kissé kábán - És nincs rajtad ruha. - jelentette ki teljes nyugodtsággal.
- Ittunk, és rajtad sincs. - mondtam neki én is teljesen természetesen és spontán, majd tudatosult bennem, hogy mit mondtunk. - Jézusom...- felpattantam róla és magamra húztam a takaró egy részt. - Mi?! Pete...mi...mit csináltunk? - kezdtem egyre jobban kiakadni, és annyira elszégyelltem magam, főleg mert nem emlékeztem semmire sem az éjszakából, hogy hebegtem-habogtam. ~ Tee jóó ég…ha rajta sincs ruha…és rajtam se…akkor…akkor az azt jelenti, hogy mi…hogy mi ketten…együtt…mármint hogy mi ketten együtt voltunk…és…gyáááááá…Ai te idióta...~
Pete magára húzta a takarót, majd rám pillantott.
- Hát... - szeme a kezemre szegeződött, mellyel magamra szorítottam a paplant. -Te megtaláltad a boldogságot. - mutatott az ujjamra.
Rögtön a kezemre kaptam a tekintetem, és megláttam a gyűrűt. Kissé elsápadtam és kezdtem kiborulni.
- Most...most akkor mi...összeházasodtunk?? És az...az hogy így vagyunk...akkor mi együtt is voltunk?
- Mi együtt? - ismételt miközben körbenézett a szobában. - Úgy néz ki. - jegyezte meg, majd hátra dőlve beverte a fejét a falba.
- Jaj...jól vagy? - kérdeztem aggódva és közelebb hajoltam hozzá. - Jézusom...az a legrosszabb, hogy semmire sem emlékszem...
- Én sem emlékszem, - kezdte - De hogy? - értetlenkedett - Az utolsó emlékem, hogy lelkesen énekelsz egy kocsmában a színpadon.
- Igen...arra...arra még én is emlékszem...- mondtam, majd körbenéztem. Ismerős volt ez a szoba, hisz nem egyszer szállásoltak el itt, sőt, amikor ebbe a városba érkeztem, akkor is Stark volt, ki volt olyan kedves és előzékeny, hogy rögtön felajánlotta a bár feletti szobát, hogy tudjak pihenni. Újra a kezemre pillantottam és a gyűrűt közelebbről is megszemléltem. - Az biztos, hogy ezt a gyűrűt esküvőkön használják. Hogy tudtunk ennyit inni?! Le kell álljak a whiskyvel...
- Én álltam az első kört. - láttam rajta, hogy bántja a dolog - Nem mintha zavarna, de csinálnunk kell ezzel valamit.- láttam, hogy a gyűrűre pillant, amit forgatott az ujján.
- Először is menjünk le, mert alattunk van a bár, és Stark mindent elmondhat a történtekről, utána pedig intézzük el a válást...- mondtam rá pillantva. - Am...egy pillanatra elfordulnál?
- Öhm... rendben. - majd becsukta a jobb szemét, de a balt nyitva hagyta - Így jó? – kérdezte mosolyogva.
- Pete...kérlek. - mondtam neki mosollyal körítve.
- Rendben. - válaszolta, és a párnájába fordult.
Kisurrantam az ágyból és összeszedtem a földről a cuccaimat, beslisszolva a fürdőbe.
- Haaa…- sóhajtottam fel. - Még is mi a fene ütött belém…nem szoktam ennyire kiütni magam…sőt…ráadásul…nem akarom őt megbántani, hisz annyira kedves és érzékeny lelkű srác…- villant be egy emlékkép az estéről, mikor szorosan magához húzva hosszan csókolóztunk. - Nagyon is jól esett az, hogy ennyire közel kerültünk…de tudom, hogy ennek nem lesz jövője…nem illünk egymáshoz…
Felöltöztem és rendbetettem magam, hogy valami emberi kinézetem legyen. Megmostam jó párszor az arcomat, hogy kicsit felfrissüljek és kifésülve a hajamat, felfogtam lófarokba, tőlem nem igazán megszokott módon. Kilépve a fürdőből Pete már felöltözve ült az ágy szélén arcát a tenyerébe helyezve.
- Akkor mehetünk? - kérdezte felnézve rám.
- Minden rendben? - kérdeztem kicsit aggódó hangon. - Pe..persze mehetünk.
- Csak a fejem fáj. - válaszolta, majd előre engedett.
Lementünk a lépcsőn a bár részbe. Kevés vendég volt, de amint megjelentünk az ott lévők felemelve a poharukat üdvözöltek minket.
- Jó reggelt ifjú pár. - vigyorgott a pult mögül Stark. - Jól aludtatok?
- Ehhe...köszönjük...- a pulthoz siettem. - Stark mi tényleg összeházasodtunk mondj el mindent kérlek.
- Ez nem valami szép...hogy semmire sem emlékszel...és te sem fiam? - kérdezte Pete-től.
- Ö... - vakargatta a fejét - én se sok mindenre. – válaszolta kicsit zavartan. - Kérlek, mesélj részletesen.
- Na hát akkor, tessék, itt egy kis frissítő. - tolta elénk az alma leveket. - Miután nem is tudom hányadik kört ittátok, Ai a színpadon elénekelted az egyik kedvenc dalodat, amitől mindenki veled akart táncolni és énekelni kezdtek...ezután megint sorra ittátok a whisky-t, és Josh mondta, hogy egybe kellene kelnetek, ha már ennyire dúl a szerelem köztetek...és mit ne mondjak tényleg eléggé forró volt, és bizsergető a levegő kettőtök között. Mindezek után pedig Josh össze is adott, titeket, mint a tengerészet egyik ezekkel a jogokkal felhatalmazott papja. Ezután mindenki ivott az egészségetekre, és Pete a karjaiban felvitt a szobába, amit én mondtam, hogy nyugodtan használhattok...- itt egy pillanatra megállt, de még nekem is sok volt mindezt hallani. - És...tudjátok...a nászéjszaka...megvolt? - kérdezte kíváncsian. Pete-re tekintettem, akin kívülről nem látszott mi is játszódik le a fejében ezeket hallva.
- Ööö... Nem, azt hiszem nem. - füllentett Pete, pedig mind a ketten tudtuk, hogy igen is megtörtént köztünk minden, ami két ember között történhet éjszaka, főleg ha egy lányról és egy fiúról van szó.
- Ó, pedig azt hittem, az is megvolt, hiszen ez lenne a normális. - mondta Stark.
Hálás voltam Pete-nek, hogy nem mondta el mi történt kettőnk között.
- Mond csak Stark...ugye Josh-ék még nem mentek el? - kérdeztem kíváncsian.
- Nem, még nem, most pakolják fel a hajóra az árut. Csak délután indulnak útnak.
- Köszönöm. Gyere Pete...- mondtam és húztam a kezét. - Köszönünk mindent, majd legközelebb is eljövök hozzád, de csak mértékkel fogok inni. - vigyorogtam. - Viszlát!
- Viszlát. - köszönt el Pete is. - Remélem nem lesz gond, és tud segíteni nekünk.
- Igen...azt én is remélem. - gondolkodtam el. - Előbb intézzük el ezt, aztán menjünk Meredith után, vagy fordítva?
- Előbb ezt, - vágta rá gyorsan - ha megtudná, azt hiszem életed végéig zaklatna ezzel, és a miérttel, hogy miért nem vagy az anyukája.
- Hmm igazad lehet. - nevettem el magam. - Meredith nagyon édes.
Egy szót sem szóltunk többet, csak némán sétáltunk egymás mellett a partra. A nap az égen már magasan járt, dél körül járhatott. Az emberek vidámnak látszottak a mai napon, talán túlságosan is. Nekem még kissé zúgott a fejem a másnaposság miatt, és a nap fénye is eléggé bántotta a szemem. Lassan közeledtünk a kikötőhöz, és már egyre jobban kezdett erősödni a gyomorgörcsöm, ami nem volt valami kellemes érzés. Reméltem, hogy Josh fel tudja bontani a házasságunkat, de bűntudatom is volt mindezek miatt. Azt nem bántam meg, ami kettőnk között történt Pete-tel, még akkor is ha nem emlékeztem rá, viszont az, hogy ezzel megbánthatom nagyon rosszul esett.
- Josh, Josh! - kiabáltam utána amint megláttam az alakját és siettünk hozzá - Kell a segítséged. - mondtam neki.
Felénk fordult, amint meghallotta a nevét.
- Nahát az ifjú pár! Gratulálok most is! Jó volt az éjszakátok?- kérdezte kicsit pajzán fejjel.
- Mondhatni, amire emlékszünk az jó volt.- vallotta be Pete. - Viszont, elválnánk. - fogta meg a kezem és Josh arcába nyomta a gyűrűinket.
- Áh...erről van szó...- mondta Josh bugyután vigyorogva a fejét vakargatva.
- Josh...még is hogy jutott eszedbe összeadni minket?! - kiáltottam rá kicsit mérgesen. - Eszednél vagy?!
- De olyan szép pár vagytok, és ahogy láttam nagyon is szerelmesek. Nem gondoltam, hogy ezzel ártok! - mentegetőzött.
- Szeretnék, ha semmissé tennéd ezt a házasságot.
- Rendben, gyertek a kabinomba, csak pár papír aláírása kell hozzá, és kész is vagyunk...bár nem értem miért akartok elválni...- válaszolta, majd felmentünk a hajóra.
- Mert nem vagyunk szerelmesek! És ha kérhetnélek legközelebb, ha elkezdenék inni, állíts le!
- Legalábbis csak akkor, ha itt vagyok. - kuncogott Pete, miközben a papírokat írtuk alá.
- Itt lehetsz Pete...csak fogjuk vissza magunkat. - nevettem én is.
A papírok aláírása után a válás törvényesség vált. Ez volt szerintem Fiore legrövidebb házassága, de más nem tud róla, csak a bárban lévők. Rossz volt újra elbúcsúzni Joshtól és Karamella nénitől, na meg nem hagyhattam ki Starkot, ezért miután elmentünk Meredith-ért, hozzá is beugrottunk. Megígértem nekik, hogy mostantól többet fogom látogatni őket és mindent megteszek, hogy most ne kelljen csalódniuk bennem.

Összeszedve a csomagjainkat elindultunk Pete csodajárgányán. Meredith kérdezgetett az úton az estéről, de nem árultuk el neki, hogy mi is történt valójában, csak annyit, hogy jól éreztük magunkat. Jó volt már haza fele menni, de éreztem Pete-en is, hogy kellemetlenül érzi magát, ahogy egy picit én is, legalább is az út első felében. Ugyan úgy átkaroltam, amikor jöttünk és a fejemet szintén a hátára téve próbáltam elengedni magam, de a gondolataim messze jártak, az estén történteken. Olyannyira belemerültem a dolgokba, hogy észre sem vettem milyen gyorsan haladunk. Nagyon rövidnek tűnt az egész utazás, talán túlságosan is. A szél is egyre erősebb volt, ahogy közeledtünk a céhhez és az ég is kezdett beborulni.
Mikor a céh házunk előtt leparkoltunk a motorral, kicsit meg voltam könnyebbülve, hogy itthon vagyunk. Elég kalandos volt a két napunk. Az épületbe belépve azonban elképedtem. A lépcső felé egy "Éljen az ifjú pár felirat" függött, a többiek pedig felkiáltva üdvözöltek minket.
- Uram...atyám...- fogtam meg a fejem. - Még is honnan tudták? - kérdeztem Petetől.
- Kérdezed ezt úgy mintha nem ismernéd Bob Mestert. - mondta a tényt, amire én nem gondoltam.- Viszont... - nézett rám - te közlöd vele a rossz hírt. - öltötte ki a nyelvét.
- Tényleg...sejthettem volna...- mondtam felsóhajtva. - Már miért pont én? Szerintem meg együtt mondjuk el neki!
- De sírni fog, - mondta - és ha ő sír, én is fogok. - vallotta be nekem. - De igazad lehet, hisz nem csak te váltál el tőlem. - egyezett bele, majd elindulva a társainkhoz, még felém fordult - Azért még majd barátok maradunk?
- Apa ezt miért kérded, ő a keresztanyukám. - emlékeztetett Meredith.
Meglepett a kérdésével, mert nem igazán értettem, hogy ettől függetlenül miért ne lehetnénk azok.
- Persze. - mondtam mosolyogva és egy puszit nyomtam az arcára.
- Jaj, drágáim! - lebegett elképesztő sebességgel felénk Bob Mester - Úgy örülünk nektek, és a boldogságotoknak! - karolt át, és egymásra nézve Pete-tel, rájöttünk arra, hogy nem csak vele kell közölni a válásunk hírét. Egy perc fájdalmas, mégis szeretett teljes szorítás után hátráltunk pár lépést.
- Bob Mester, mondanunk kell valamit. - fordult felé Pete, majd megfogva őt a magasba emelkedtem, hogy a többiek jobban tudjanak ránk figyelni. - Szomorú hírt kell közölnünk veletek barátaink! - emelte fel a hangját, hogy ránk figyeljenek.
- Tudjátok...mi...mármint mi ketten Pete-tel...sajnáljuk, de elváltunk! - mondtam ki gyorsítva a végét. - Mindez csak azért történt meg, mert az egyik barátom kicsit túlkombinálta a dolgokat és hát...ez lett a vége...szóval, már nem vagyunk házasok. - figyeltem az arcokat, amik először meglepődtek, majd elmosolyodtak. Bob mester azonban teljesen megrökönyödött és már látszott rajta, hogy nem nagyon bírja visszatartani a sírást.
- Áhááááá...- kiáltott, majd patakokban folyt a könnye és el is tűnt.
- Ajjaj...- mondtam Petere nézve. - Keressük meg...
- Az irodában. - mondta, majd az emeletet vettem célba, a többiekkel nem is foglalkozva.
- Bob Mester? - kérdezte, de csak sírásának hangját hallottuk. - Bob Mester? - ismételte Pete, de választ továbbra se kaptunk, így engedély nélkül nyitottunk be hozzá.
Benyitva láttuk, hogy patakokban folyt a könnye, melyeket nem igazán tudott elállítani, amitől viszont a szívem szakadt meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja érinteni a dolog, és ettől én is nagyon rosszul éreztem magam. Megint a hülyeségem miatt bántottam meg egy szerettemet, hisz ha vissza tudtuk volna magunkat fogni, akkor most ez nem lenne.
- Mester, sajnáljuk. - mentünk közelebb hozzá.
- Ugyan, nem kell. - szipogott és nézett fel ránk - Csak úgy megörültem, hogy együtt letettek. Két ilyen szépség. - állt meg egy pillanatra, majd zokogott tovább.
- Jaj Mester...kérlek ne sírj...rossz így látni...- mondtam odalépve hozzá és megöleltem. - Igazából...ennek nem kellett volna így történnie, csak tudja a sok whisky...
- Pedig már tényleg annyira beleéltem magam. - szipogott. - De ezt nektek kell eldöntenetek...most viszont kérlek...hagyjatok magamra...majd később beszélünk...- monda és elfordult tőlünk.
Tekintetem Pete-re emeltem, majd bólintottam.
- Rendben Mester...most menjünk, Pete.
Némán bólintott és kimentünk az irodából, az ajtót magunk mögött becsukva felsóhajtottam.
- Rosszabbul viseli, mint gondoltam...- mondtam neki kicsit csalódottan. - Azért jó volt egy napra házasnak lenni. - nevettem fel.
Ezzel el is köszöntünk egymástól és én rögtön a szobám felé vettem az irányt. Belépve az ajtón lepakoltam és a fürdőbe mentem, hogy egy teli engedett kádba merüljek el. Ilyenkor ez volt a legjobb ötlet, mert még volt min gondolkodnom az elmúlt napok eseményei miatt.

Kissé megkésve, dee sikerült betennem Very Happy

Tárgy: Re: Nakamura Haneda Ai Vas. Szept. 02, 2012 3:40 pm

Hm, nagyon szép munka! Láthatóan fejlődtél, minden elismerésem, és most már lassan specialista lesz belőled szellemek és boszorkányok terén! Örülök hogy ennyire elragadott a hév az írással kapcsolatban, érezni lehet mikor éled bele magad! Ilyenkor minden szó lüktet az érzelemtől, teljesen magával ragad! Ügyes vagy csak így tovább!

Jutalmad: 250 VE

» Nakamura Haneda Ai
» Nakamura Haneda Ai
» Nakamura Haneda Ai csatlakozási pályázat
» Shouki Sheiji - Nakamura Haneda Ai
» Nakamura Haneda Ai familiáris pályázata - Valar