Arashy Iduna

Név: Arashy Iduna
Nem: Nő
Életkor: 25 év
Mágia: Hang mágia - Sound Magic
Céh: -
Jellem: kedves, bár van egy leheletnyi arroganciája, amit képtelen elnyomni. Büszke önmagára és a végletekig hiú. Bármely tükör előtt képes órákat tölteni, akár egy kirakatüveg is megteszi, ha épp nincs más. Kifinomult társalkodónőként is megállja a helyét, és bár a harcokban nem lép a frontvonalra, megfelelő távolságból bárkit lehord a sárgaföldig.
Ha meg akar szerezni valamit, fondorlatokhoz folyamodik. Ebből adódóan az intrika nem idegen számára.

Kinézet: Vékony, törékeny alkat, már egy széles pallos látványától is összetörik. Mokány melleit mindig igyekszik optikailag nagyobbnak láttatni.
Hosszú, vörös haját különféle fonatokba rendezve hordja, mik harc esetén sem zavarják. Esztétikailag igyekszik szépen elrendezni, ami reggelente felér egy meditációs gyakorlattal a tükör előtt.
Arcát enyhén sminkeli, de mindig alkalomtól függően viszi fel a színeket. Ha vándorol nem tesz fel magára sokat, ha fogadásra, megbeszélt találkozóra megy, kicsit erősebbek a színek.
Ruhatára elég változatos, már amennyire a pénzéből telik. Ha le is gatyásodik, általában bő ujjú felsőt, fekete nadrágot és puhatalpú bokacsizmát ölt. A felső ruházat színei, mintázata is kinézete jelzik, hogy épp hogy áll anyagilag.

Felszerelés: mindennapjait képezik a derekára csavart, széles övébe rejtett legyezője és csonttőre. Ékszerként apró fülbevalókat és a hajába tűzött, szolid díszítésű csatjait hordja.

„Mesélj nekem a palotáról…”

Iduna sosem szerette az írást, ám a Szépasszony tanácsára mégis tintába mártotta tollát, hogy élete legnehezebb szakaszában számba vegye eddigi cselekedeteit. Érteni, tudni, látni akarta vajh’ hol rontotta el. Ezzel az elhatározással fogta lófarokba vörös tincseit, bújt ki díszesen hímzett selyemruhájából, majd öltötte magára egyszerű, bőujjú köntösét. Mikor leült asztalához, nem számított csodára. Mindössze mélységes tiszteletből fogadta meg a Szépasszony tanácsát. Az első sorok nehezen körvonalazódtak benne, majd lassan magával ragadták az emlékek…

Míg a felnőttek az álmok okait kutatják, a gyermekek egyszerűen, korlátaik tudta nélkül nézik az eget, vagy játszanak, énekelnek… szóval élnek. Gondtalanul. Valahol nekem is ilyen álmok között kezdődött az életem.
Kis falucska, kis közösség, ahol az Apó bírt a legnagyobb tapasztalattal. Lehetett vagy száz éves. Hat éves fejjel csak az maradt meg, hogy állandóan fonatokba rendezte szakálla néhány tincsét, miközben azt mormogta: „El ne felejtsem…”. Természetesen minden kiment a fejéből, de ha eszébe is jutott, szájába vette pipáját, majd csak ennyit morgott: „Ezt még elszívom”. Mindennek ellenére nagyon szerettük. Végtelenül kedvesen tűrte az ostobábbnál-ostobább kérdéseinket, nyaggatásainkat, csínjainkat.
Egyszerű házának agyagos, füstszagú szobájára azóta is emlékszem. Esténként, ha mesélni akart, tüzet gyújtott a kandallóban. Minden hónapban legalább két napot szánt erre a jelentős eseményre. Mi, a falu legkisebb csemetéi… lehettünk vagy heten… karosszéke előtt csoportosultunk, az elnyűtt szőnyegen. Feküdtünk, ültünk, ki milyen pózban érezte jól magát. Emlékszem, az öreg halmozta fel a legtöbb könyvet a faluban, mégsem azokból olvasott. Fejből hintette nekünk az álmok morzsáit. Bár nagy tudással rendelkezett, mégsem tanított minket az írás és olvasás tudományára. Nem tudtuk miért, de nem is érdekelt minket különösebben. Gyermek fejjel a mesemondás bőven elegendőnek bizonyult patyolat-lelkünknek.
Egy őszi estén különösen indította történetét:
- Messze innen volt egy palota… de talán nem is ezt kellene elmesélnem. Az átkokhoz még kicsik vagytok. Mit szólnátok valami egyszerűbbhöz?
- Apó! – csattantam fel, kis csapatom szószólójaként – Kérlek mesélj nekünk arról a palotáról!
- De ti még kicsik vagytok… - kezdte érvelését, mire én odarohantam hozzá, megtámaszkodtam csontos térdein, és mélyen a szemeibe néztem. Azok is ugyanolyan égszínkékek voltak, mint az enyémek.
- Akkor csak nekem meséld el. Én elég nagy vagyok hozzá!
Egy hosszú pillanatig nézett, majd kivette szájából pipájának hosszú szárát és felnevetett. Fogatlan vigyora mellé elmélyült szarkalábak társultak. Ritka rondán nézett ki, de úgy hittem ez az öregséggel jár. Anyám is sűrűn mondogatta: „Örülj, amíg fiatal vagy!”.
Apó végül mesélt nekünk a palotáról. Szavai nyomán vidáman pattogott a tűz, pipájának illatos füstje kígyóként tekergett a sárgás fényben.
A palota, ahol a Varázshangúak laknak. Hangjuk akár a legtisztábban csendülő harang, kacagásuk, mint a pajkos tündéreké… mindenki szívébe eljutnak. Megpengetik a lelkek húrjait, visszhangot juttatnak a legnagyobb csendbe is. Ugyanakkor haragjuk, akár a morajló tenger. Mindent elsöpör, összetör, elpusztít. Dicső harcosok, nyughatatlan kalandorok kérték segítségüket kalandjaik során. Egy végzetes tavaszon magányos harcos tért be szentélyükbe. Fegyvermágus volt, ki merész küldetéssel terhelte vállait. Személyes ügy vezérelte, testvérének gyilkosát akarta kézre keríteni, hogy az a galád méltó büntetést szenvedhessen. Ám kezét szabályok kötötték, ezért arra akarta kérni a Varázshangúak egyikét, hogy ő ölje meg helyette. Kérését elutasították, kiparancsolták palotájukból és nyomatékosan tudtára adták, hogy célját egy Ős sem nézi jó szemmel, inkább menjen, felejtse bosszúját. A harcos azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Hamarosan szövetségeseivel tért vissza, boszorkányoknak, fekete mágusoknak titulálva a palota lakosait. A csatározás mindkét felet megviselte, mígnem az utolsó Varázshangú átkot szórt a harcos fejére: sose nyugodjék meg lelke, sose találjon menedéket szerető ölelésben és örökké kísértse mindazoknak sikolya, kiket puszta haragból a másvilágra küldött…
Nem emlékszem a mese végére, mert az Apó ölében elszenderedtem. Talán a Varázshangúakról álmodtam, talán álmaim között fogant meg a gondolat: én is úgy akarok énekelni, ahogy ők. Olyan tisztán, felhőtlenül.

Visszatartott könnyek

Mint írtam, kis falu, kis közösség, az ide születetteknek nem sok lehetőségük adódott, a földművelésen, háztartáson, piacolásokon kívül. A napok egyhangúan teltek. Sokan maradni akartak, mások a messzi városokba vágytak… csakhogy eljött azaz év, mikor a termények elszáradtak, az állatok nem ellettek annyit, hogy ennyi embert el tudjon tartani a falu. Családom szenvedését súlyosbítva, apám is ágynak esett. Anyám várandós volt és őszintén hitte, hogy ezt a gyermeket végre ki tudja hordani. Több testvéremet ismeretlenül temettem el.
Anyám elméjét olyannyira megzavarta a tehetetlenség, a vállára nehezedő felelősség, hogy könnyű prédaként ugrott egy leendő kérő karjaiba. Apámról szinte teljesen lemondott, ahogy a falu orvosa is. Apót is ezen a nyáron temettük el. Ekkora már nyolc tavaszt éltem meg, szinte öregnek számítottam. Anyám is így látta. Tudtomon kívül megegyezett egy falunkba tévedt városival… mit megegyezett! Eladott neki! Nem akarom szépíteni a helyzetet. Eladott egy állítólagos „iskolának”. Ő abban a hitben vette át az értem járó pénzt, hogy jó helyre kerülök, hogy okítani fognak. Ennek ellenére, tudtán kívül, egy bordélyházba záratott. Tény, így utólag már tudom, hogy nem adódott más lehetősége, ha életben akart maradni. Egymaga képtelen lett volna fenntartani a színvonalat, legalábbis apám nélkül semmiképp… de lehet, hogy mégis. Erre azóta se kaptam választ.
Nem akarom leírni, amin nyolc évesen keresztülmentem. Nem akarok azokra az arcokra, rezdülésekre emlékezni. A magány volt az egyetlen, amit a rám váró években igaz társamnak véltem. Sokan aludtunk egy helyen, sokunkat vittek külön szobákba… sokunk vágta fel ereit az éjszaka közepén, akiknek ismeretlen testeit egyszerűen kidobták. Emlékszem a komor, szürkés falakra, emlékszem a szekerekre, amik elgördültek a ráccsal védett ablakok előtt. Élesen él bennem a kép a velem egykorú lányokról, akiket szintúgy begyűjtöttek, elszakítottak családjuktól.
A város szélén állt ez az épület. Jellegtelen kinézetét csak az a vörös lámpa tette visszataszítóvá. Utáltam a fényét, így kis idővel a vörös színt is… gyűlöltem magamat. Be akartam festetni a hajamat, erős sminkkel akartam takarni szeplőimet, testemet feketébe akartam burkolni. Ne lásson, ne ismerjen fel senki. Tudtam, hogy hiába szöknék el, a fogdmegek megtalálnak. Volt egy lány, aki ezzel próbálkozott, végül ő is feladta. Öngyilkos lett. Egy újabb hulla.
Esténként hallgattam sorstársaim halk sírását. Én képtelen voltam könnyeket ejteni. Nem éreztem mást, mint mély undort, ami napról-napra tehetetlen ürességgé változott. Lepergett előttem, ahogy kivénhedt szajhaként, fogatlanul várom a kuncsaftokat. Nem maradt másom. Összetörték az álmaimat. A zendülést, ahogy a kreativitás különféle formáit, veréssel büntették. Csak az ágyakban, idegenek ölelésében élhettük ki magunkat. A mai napig visszhangzik fejemben a ház tulajdonosának zsírtól fröcsögő kijelentése:
- Azért vagytok itt, hogy éljetek. A családotoknak nincs rátok szüksége, úgyhogy igazán apróság, hogy széttegyétek a lábaitokat.

Egy-két ékköves fizetségemből lassan beszereztem azon kellékeket, amikkel eltakarhattam valódi énemet. Már nem álltam ki sem magamért, sem másokért. Sodródtam az árral, míg belülről a régi érzések martak. Lassan, a többiekkel együtt, kiégtem. Éltem, de nem tudtam miért.
Egy hajnalon, félálomban, halványan derengett fel bennem az Apó képe, pipájának édesen kesernyés illata. Úgy tűnt, mintha messziről hallanám szavait… nem értettem mit mond. Tudtam, ropog a tűz, lángjainak fényében tekereg a szürke pipafüst, de valahogy minden ködben úszott. Egy halk dallam vette át a helyét… valahonnan kintről. Különös erővel dobtam le magamról szürke takarómat, egy szál, foltos ingben, kómás fejjel szédelegtem az ablakhoz. A rácsokon túl egy fiatal lány bandukolt és énekelt. Hamisan. Emlékszem, kegyetlenül bántotta a fülem, ugyanakkor örömmel hallgattam. Szavaiban nem bújt meg varázslat, csak könnyed gondtalanság. Lehunytam szemeimet és igyekeztem megjegyezni a szöveghez tartozó dallamot.
Késztetést éreztem arra, hogy én is énekeljek. Bátortalanul kezdtem neki. Hangom recsegett, hullámzott, torkom kiszáradt igyekezetemben. Szemernyivel sem voltam ügyesebb a tovaszökkenő lánynál, de az a fellobbanó tűz erőt adott nekem. Az akarat, mit gyerekként sosem értékeltem, hiszen mindvégig bennem élt.
Azt hittem a magányon kívül, az éneklés vált második társammá, de ez az álom is összetört. Egy nap elszámoltam magam, a gazdáink hamarabb visszatértek útjukról. Meghallották, ahogy mindannyian, együtt énekeljük azt a gyermeteg éneket. Bottal, vascsővel tettek lakatot a szánkra. Egyikünk belehalt a verésbe, másikunknak csontjai törtek. Én sem voltam kivétel.

Megrepedt némaság

Négy, megkeseredett évet töltöttem a bordélyházban, halkan énekelve. Nem is a hangok, hanem azaz érzés, ahogy ajkaim formálták a szavakat… tudom, hihetetlenül hangzik, de ez jelentette számomra az újdonságot. A férfiakat kiismertem, legalábbis tudtam mit akarnak. Ennyi elegendőnek bizonyult az életben maradáshoz. A lassan pergő évek végét egy idegen csoport érkezése jelentette. Hideg, tavaszköszöntő napon történt.
Sose láttuk őket, de már meg sem lepődtünk díszes ruhájukon, szálegyenes, büszke tartásukon. Legtöbbünkből kiégett az, amit mások természetesnek vesznek, így csak némán várakoztunk. Elvégre min döbbenjünk meg? Férfiak, nők egyaránt látogattak minket, mit sem változik a felállás. Öten voltak, így ötünket kérték ki. Négy férfi és egy nő. Ekkor ismerkedtem meg Szépasszonnyal.
Az egyszerűen berendezett szobát, ahová félrevonultunk, már jól ismertem, ám mielőtt vetkőzhettem volna, ő csendesen leintett. Nem erre vágyott. Leült az ágyra, majd vékony, művészujjaival megpaskolta maga mellett a takarót.
~Óh igen! Ez egy Finomkodó~ állapítottam meg rögtön magamban, el is helyezve őt a megfelelő csoportba. Olyasmi, mint beszélgetés… mikor? Hol? Kivel? Legfeljebb az intimebb dolgokat tudtuk megtárgyalni az itteni lányokkal.
Szótlanul helyet foglaltam mellette. Kellemesen fűszeres parfüm csapta meg az orrom. Szemeimet drága kelméből varrott ruháján legeltettem, szándékosan kerülve pillantását. Mit nézzek rajta? A vendégek egyike sem rám kíváncsi, hanem csak a testemre.
- Mi a neved?
Kérdése jeges tőrként hatolt a szívembe. Nevem?Mármint a „mocskos céda”, „frigid szajha”, „alávaló örömlányon”, „gyere ide kis cafkán” kívül? Már rég nincs.
- Úgy hív, ahogy jónak látja – feleltem egyszerűen, mire ő elmosolyodott. Kedvesen, megértően. Ekkor valami eltört bennem. Mintha a bennem ülő csend megrepedt volna.
- Akkor úgy hívlak Iduna.
Iduna? Ez meg miféle név? Kérdések százait akartam rázúdítani, akár a folyó, mibe halakat raktak, de még magasan állt a gát. Egyértelmű, a halak fél másodperc alatt megkergültek. Cikáztak az elmémben, de nem tudták hogyan szabaduljanak. Azt hiszem a sok évnyi ott tartózkodásom után ismét megdöbbentem. Valószínűleg ez az érzés az arcomra is kiült, mert ő is értetlenül nézett rám.
- Nem tetszik?
Nem-e? Hirtelen megszólalni sem bírtam. Ült előttem egy gyönyörű, ébenhajú nő, smaragdszín szemekkel, drága ruhákban és emberszámba vett. Ezek után ugyan kit érdekel, hogy milyen nevet ragaszt rám!? Az ő szájából az eddigi szidalmak is csodásan hangzanának.
- Miért van itt?
Kérdésemet a gyanakvás szülte, hiszen azért itt sem zárdalányok tekeregnek a nap különféle óráiban. Ám rosszalló pillantás helyett csengő kacagás üdvözölt. Akár a legtisztább csengettyű, vagy az összekoccintott kristálypoharak. Most már tudom azok hogyan szólnak, akkoriban egy szóval vázoltam az élményt: gyönyörű.
- Azért, mert láttalak énekelni – mosolygott rám végül. – Ott álltál a hátsóbejárat zugnyi ablakában és lehunyt szemmel tátogtál egy gyerekdalt.
Elöntött a pír. Égett az arcom, amire a vastag festéket kentem. De Szépasszony nem hagyta abba, tovább döngette elmém gátját.
- Szerintem van tehetséged az énekhez. Az ütemre ráéreztél, a levegőelosztásod is egész szép… csak épp még hangod nincs.
- N… nem is lesz! – ráztam meg a fejem, összeszorított szemekkel. – Nem énekelhetek. Ha azon a rekedtes valamin megszólalok, a Gazda megver.
Ezután nehezen ugyan, de elmeséltem neki az itt töltött évek „szépségeit”. Ő szótlanul hallgatott, belőlem meg csak úgy dőlt a szó. Jó érzés volt valakinek kiadni mindazt, ami azon a helyen megesett, amin nyolc éves koromtól keresztülmentem, elhordani az összes pajzán férfit mindenfélének, beleértve azokat is, akiknek anyám eladott. Ugyanakkor minden rossz ellenére a családomat nem tudtam számra venni. Valahol mélyen még mindig nem értettem a miérteket.
Ezután Szépasszony, kíséretével együtt elment, én pedig mélyen hallgattam a kettőnk között történtekről. Az ott töltött idők alatt egyedül őt vártam vissza. Reményt adott, hogy talán újra láthatom, újra és most már ténylegesen beszélgethetünk egy kicsit. Csak pár, röpke percet, az is elég.
Három hónappal később egy futár jött, kezében levéllel és pénzzel. Nem tudtam mi történt. Megvettek, vagy eladtak? Ha őszinte akarok lenni: megvettek, ám ezt újdonsült patrónám flancos, tágasra épített, művészi házában úgy hívták „kiváltottak”.

Mélyről jövő visszhang

Magam is nehezen hittem el, ami ezután történt. Tizenkét évesen kiszabadultam a civilizált világba. Szegény nő! Mai napig nem értem miféle földöntúli türelemmel rendelkezett, amiért az összes baklövésemet, gyerekes megmozdulásomat ragyogva kezelte. Nem tudtam mennyivel idősebb nálam, de mindenképp anyámnak tekinthettem. Habár erre képtelen voltam, mindössze hálából, megadtam neki a kellő tiszteletet. Mesterem lett.
Még leírni is szörnyű, de tíz éven keresztül nevelt. Megtanított írni, olvasni és számolni, tanított illemet, meg csupa olyan apróságot, amit annak idején nem is ismerhettem. Megtanultam miként maradjak természetesen szép, miként fogadjam el magam. Egy idő után ismét megszerettem a vöröset, mert Szépasszony szerint a vörösök ravaszak, akár a rókák. Már nem riadtam vissza a tükröktől, nem akartam magamat teljesen feketébe burkolni. Sebhelyeim halványan ugyan, de megmaradtak, mindig emlékeztetve gyermekkorom sötétebb korszakára.

Ugyanakkor nevelőm kedvessége mögött egy elég rigolyás, minden téren maximalista nőiszemély bújt meg. Olyan elgondolások, mint „kedvére tenni”, „büszkévé tenni” szépen épültek bennem, de minden adandó alkalommal romokká lettek. Nem vert meg, nem bántalmazott… csak azzal a hideg eleganciával állandóan éreztette, hogy nem vagyok elég jó.
Miután megtanultam az alapokat, amiket minden középosztálybeli lánynak tudnia kell, táncolni kezdtünk. A botláb enyhe kifejezésnek tűnt az első napokban.
- Nem véletlenül vettelek magamhoz – mondta egyszer, mikor egy szép, nyugodt napon, ebéd után, a kertben sétáltunk. Gyengéd szellő járta táncát a fűszálakon. – Lehetsz szép, lehetsz kitűnő szerető, de ha itt megállsz nem viszed semmire. Benned tűz lobog és vihar dúl egyszerre. Nálam nem elég széttenned a lábadat, nálam megtanulod miként lehetsz társa, segítője mindazoknak, akik a segítségedet kérik. Érzem, hogy van hangod a mágiához és ez a hang hamarosan kitör belőled.
Őszintén megvallom: nem értettem mire céloz. Mire jó mindez? Ha mágiát akar tanítani, miért tanulunk táncot, zenét, politikát… miért szán rám ennyi időt? Ám Szépasszony makacsabbnak tűnt hat öszvérnél is, nem adta ki titkait. Pedig igyekeztem felfedni őket.

A tíz év alatt annyira jutottam, hogy a családneve Arashy. Nem hittem, hogy ez az egyetlen neve, de bárhogy kutakodtam, bármilyen fondorlatot vetettem be szolgáival szemben, minduntalan sikertelenség kísért. Ez hol bosszantott, hol elszomorított.
Egy éjszaka szobám ablakában, frissen fürödve tekintettem az éjszakai égboltra. Ujjaimat összekulcsolva imádkoztam, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer sikerüljön fellibbenteni a fátylat egy titkáról. Akkor hallottam meg először. A dalt, amiért én verést kaptam. Sokkal szebb volt, a hangok lágyan követték egymást, mégis… mintha valami megváltozott volna a környezetben. Éjszaka volt, mindenki nyugovóra tért már, de a kertből gyermekek kacagása hallatszott. Boldog nevetések mosódtak egymásba, a dallam hatására. Úgy éreztem ez a dal engem hív. Hálóköntösemet magamra kapva rohantam a kertbe.
Szelíden susogó fák, ápolt bokrok között vezető utakon követtem. A hang egyre erősödött, míg meg nem találtam. Szépasszony egy fűzfa mellett állva énekelt. Akkor először könnyek szöktek szemembe. Messziről, meglapulva hallgattam, átadva magam a rég elnyomott vágyaknak. Mágia volt, ehhez nem fér kétség. Nem tudtam melyik, nem is érdekelt. Késztetést éreztem arra, hogy én is becsatlakozzam, de ahogy lehunytam szemeimet félelem költözött szívembe és a tudat: nem énekelhetek. Hiába múlt már el azaz idő, nem tudtam túltenni magam rajta.

Azt az éjszakát követően még keményebben, még nagyobb odaadással tanultam. Mentorom mellett rájöttem, hogy képes vagyok a könnyed, művelt társalgásra, és akár könnyűszerrel csábíthattam férfiakat csupán a megjelenésemmel. Azt is elsajátítottam miként használjam a rövid tőrt és a legyezőmet önmagam védelmére. Azok érdekes leckék voltak, az eddig tanult nőiesség új fogalmat nyert számomra. Csak énekelni nem tudtam. Ismertem a zenét, olvastam a kottákat… de a hangom semmit sem változott.
A napokban megkért rá, hogy énekeljek. Egy halk nyögésre sem voltam képes. Akkor megkért, hogy táncoljak. Táncoltam. Megkért, hogy olvassak fel neki. Felolvastam. Kérte, hogy vázoljam Fiore Királyságának jelenlegi céh-rendszerét, soroljam el a Tanács jelenleg ismert tagjait… mindent megtettem! De nem tudtam énekelni. Miért? Mi hiányzik belőlem? Hol rontottam el…?

Iduna kezében megremegett a toll. Idegessé vált, mert bár leírta lelke legmélyebb titkait, még mindig nem tudta a megoldást. Hogy győzze le az emlékeket? Dühében az asztallapra csapott, kifolyt a tinta, összemaszatolta a Szépasszonytól kapott könyvet, ráadásul a szőnyegre is jutott, amire direkt vigyáznia kellett volna.
Fogait összeszorítva pattant fel székéből, haragosan markolva tollát. Hosszú éveken át egyszer sem méltatlankodott, egyszer sem adta ki magából a fokozatosan felgyülemlett érzéseket. Átszakadt a gát. Hangját kieresztve, teljes erőből sikoltott, azzal sem törődve, hogy miféle tárgyak repednek, zúzódnak össze körülötte. Még ha nem is olyan erősen, mint ahányszor megálmodta, mégis pusztított.
Lihegve állt a szoba közepén, ahogy kifogyott belőle a levegő. Elméjére jóleső üresség nehezedett. Nem olyan, mint a bordélyház falai között. Ez más volt. Gyengédebb, simogatóbb, nyugodtabb.
Ahogy légzése normalizálódott, az ajtóban megpillantotta Szépasszony büszke alakját. Most is ugyanolyan kedvesen mosolygott. Hajába már ősz tincseket festett az idő, gyönyörű arcára nőies ráncok mélyültek.
- Gyönyörű volt Iduna – hallatta hangját, a döbbent lányt fürkészve. – Végre elsajátítottad a hangmágia alapjait.
- H… hogyan? De… de én…
- Sikoltottál, azonban az utolsó mozzanatoknál énekeltél. Nem hallod, a visszhangot?
Iduna némán tekintett körbe. Egy fél lépésnél belerúgott egy üvegdarabba. Alig hallhatóan ugyan, de valóban visszhangzott a szoba. A szoba, amely sosem szokott.
- Hamarosan itt az ideje, hogy utadra engedjelek… én büszkeségem.

Rezdülések és mágikus dallamok

"Büszkeségem..." ez visszhangzott benne, míg újra naplójához nem ült. A történtek után félretette, mert egészen más kötötte le idejét: énekelni tanult és talán, megannyi téllel a háta mögött, végre felhőtlenül tudott nevetni hibáin. Gyermekkora óta nem érezte magát ennyire szabadnak.
Egy este - ahogy először - fürdés után bezárkózott szobájába, lófarokba kötötte rakoncátlan tincseit, majd tollat ragadott kezébe.

Már egy jó ideje nem számoltam be élményeimről, de azt hiszem itt az ideje, hogy ismét rendbe szedjem a történéseket. Végre Szépasszony büszkesége lettem! El sem tudom mondani, le sem tudom írni, hogy ez mit jelent a számomra. Akkor és ott, mikor ezt kimondta, forróság járt át. Miután távozott, az összetört cserepeken ugráltam boldogságomban. A papucsom itt-ott megsínylette ugyan, de kit érdekelt?! Végre valaki büszke volt rám! Azonban azzal korántsem számoltam mit jelent mindez.
Amikor először sikoltottam huszonkét évet éltem. Azóta három év telt el. Három évig csak a mágiára koncentráltunk. Mit ne mondjak... korántsem élveztem annyira, mint gondoltam.

Az első megnyilatkozásom utáni napokban Szépasszony kivitt a kerti pavilonba, a tó mellé. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy milyen hatalmas birtok tartozik hozzánk. Rá is csodálkoztam.
- Ne hidd, hogy nemesen születtem - mosolygott, lám egy kis szeletet ismét feltárva életéből - Mindez azoknak köszönhető, akiknek segítettem. Annak idején egy vándorcirkusszal jártam-keltem a királyság helyein és ahol adódott, plusz munkákat is vállaltunk. Társaimat azóta már elvesztettem, de küldetéseimnek, fogadásokon való részvételeimnek hála, egy magányos úr rám hagyta ezt a birtokot. Azóta én gondoztatom.
Nem hittem volna róla, hogy ilyesmiket tett. Ezen még hosszan rágódtam volna, ha be nem zárulnak a kapuk és ismét azzá a szigorú tanárrá nem válik. Nem bánom. Most már tudom, hogy neki sem volt könnyű. Bevallom, emiatt még inkább kötődni kezdtem hozzá.

A pavilon árnyékában ülve, minden felvezető nélkül, arra kért hunyjam le a szemeimet és ne csináljak semmit. Miért? Végre tudok énekelni, van hozzá bátorságom, hogy hallassam a hangom, miért maradjak csendben? Méltatlankodásomnak nem adtam teret, mint mindig, szó nélkül teljesítettem kérését. Rájöttem, hogy mindennek, amit mond, oka van.
- Az első lecke, hogy halld a körülötted lévő világot - kezdte halk hangján. - A világ hangokból épül fel. Minden hang egy rezdülés, minden rezdülés egy cél. Semmi nem jön létre véletlenül, de ha nem csendesíted le magadban az érzéseket, nem figyelsz arra, ami körülötted van, képtelen leszel megérezni a mágia közelségét. Hagyd, hogy a hangok átjárjanak.
Így kezdődött. Elsőre persze nem sikerült. Mindig volt valami, amit elrontottam. A légzésemet kontrollálnom kellett, majd a körülöttem lévő rezdüléseket a torkomba, a hangszálaimra kellett fókuszálni. Nem egyszerű, pedig Szépasszonynak már olyan könnyen ment. Csakhogy engem a legnagyobb jóindulattal sem lehet őstehetségnek nevezni. Lehet, hogy megvan a képességem, de nagyon nehezen tör felszínre.

Mikor látta, hogy még mindig nehezen nyílok meg, taktikát váltott.
- Énekeljünk együtt, hátha úgy hamarabb ráérzel - vetette fel, én meg fáradtan bólintottam.
Rémesen indítottam, hetekig csak ezt gyakoroltuk. El kellett érnem, hogy hangjaink egy hullámhosszon legyenek, mintha csak egy valaki énekelne. Minden rezdülésünknek egyeznie kellett, gondolataim nem kalandozhattak el, különben megtörik a varázs. Sose hittem volna, hogy ezt jelenti a figyelem.

Rájöttem, ha valaki azt mondja "figyel rám", állítása nem feltétlen jelent teljes igazságot. Sokáig úgy hittem, a "figyelem" kimerül a hallásban. Hallom a másikat, ergo figyelek rá. Nem egészen. Figyelni azt jelenti: látom, érzem és hallom őt, aztán minderre emlékezni is tudok.

Mindent hosszú lenne leírni, három év alatt rengeteg mindent tanultam és fejlődtem. Például képessé váltam meg is jeleníteni a hangom. Azaz "Ordítás" nevű varázslat, amikor percekre megbénítom a környezetem... érdekes... na meg kimerítő. Szépasszony szerint, azok a percek elegek ahhoz, hogy elmeneküljek, vagy a csapattársaknak időt adjak. Valami ilyesmire gondoltam én is, elvégre nem vagyok öngyilkos, hogy neki menjek az ellenfélnek. Csak ha nagyon muszáj.
E mellé a Sikolyt is felfejlesztettem, ami először mutatkozott meg. Most már én szabályozom a megjelenését.
Nem akarom ecsetelni hányszor lettem rosszul, mert elszúrtam a gyakorlatot, hányszor estem ágynak, mert nem osztottam be megfelelően a környezetemből felvett mágiát... igazából ez teljesen más volt, mint az eddigiek. A mágia egy teljesen külön dolog, eltér az átlagos dolgoktól.

De ami most a legfontosabb: holnap leszek 25 éves! Eddig mindig kaptam valamilyen ajándékot tőle, lehet most is lesz ilyen! Mindig is vágytam arra az acélbetétes legyezőre, amit egyszer, egy boltban láttam. Nem olcsó, de gyönyörű munka! Nem is látni az acélt a fa keretben, csak érezhetően nehezebb. Kinyitni sem egy egyszerűség. Az árus szerint a pálcák között feszülő anyagba varázsjeleket szőttek, amik megakadályozzák az acélszálak törését. Persze nem örökéletű, de lényegesebben sokkal lassabban, vagy csak nagyobb ráhatás után törik el. A acélos-pálcák végét hegyesebbre csiszolták, sebezni remekül lehet vele. Nem öl meg senkit, de megérzi az illető, ha rásuhintok.
Olyan szép, madaras a mintája, remélem ezt kapom! Igazán megérdemlem három évi "mágikus-szenvedés" után...!

Iduna halkan felnevetett elképzelésein. Ugyan megtanulta miként kombinálja tőrét és legyezőjét, közelharcoknál hatásosan tud majd védekezni és támadni, amíg meg nem védik, vagy el nem tud menekülni, de azzal a legyezővel... a gondolatra felsóhajtott. Annak a súlyát még szoknia kell. Ábrándos szemekkel nézett a halvány csillagokkal szórt égboltra. Másnap este a Hold láthatatlan lesz, teljesen elfogy. Hamarosan megint eltelik egy hónap.

Út messzire

Kedves Könyvecském!
Nem sokat segítettél rajtam, nem is tudom Szépasszony miért bízott rám. Lehet azért, mert tönkretettelek és így már nem vagy olyan szép. De csak lehet! Na mindegy. Itt az ideje, hogy útnak induljak. Ez egy hagyomány, hogy mielőtt átveszem Szépasszony helyét, körbe kell járnom a világot. Tanulnom kell, szövetségest, barátot, vagy ellenséget szereznem, ezt rám bízta. Azt mondta ez az utolsó próbám, amit ki kell állnom. A Vándorlás. Olyan furcsán hangzik.
Viszont azóta már ki tudom engedni a hangomat és – habár még gyengén – képes vagyok énekelni és az énekemmel varázsolni. Varázshangú lettem, ahogy az Apó mesélte egykoron. Szegény öreg, ha tudná…
Óh, igen, egy valamit majdnem kihagytam. Volt merszem megkérdezni nevelőmet, hogy miért szánt rám több, mint tíz évet, miért tanított meg annyi mindenre.
- Furcsa, hogy magadtól erre nem jöttél rá - kezdte korholását, fésülködő asztala mellől. - Egy mágus, legyen bármilyen, ugyanolyan ember, mint te vagy bárki más ebben a világban. És az embert nem az ereje teszi igazán naggyá. Mikor idekerültél, mire voltál képes? Kérlek ne válaszolj, mindketten tudjuk az igazat. Ha az az éned betekintést nyer a mágiába ugyanúgy elkövetted volna a hibáidat, azzal a különbséggel, hogy veszélyesebb helyzetekből kellett volna kimentenem téged. Jegyezd meg Iduna:a mágia eszköz és mint eszköz, a használójától függ milyen célt szolgál. Nem fekete, nem fehér, hanem színes.
Tudod, azt hiszem igaza van, bár ezen sosem gondolkodtam el. Furcsa, hogy mielőtt elmennék ugyanúgy kioktat, mint annak idején. De mindenképp igaza van. Az a tudatlan, műveletlen énem, ha mágiát tanult volna... nem köszöni meg a világ.
De most már ideje mennem. Téged magammal viszlek, nem hagylak itt, ha már tudod a titkaimat. Ugyanakkor lehet nem olyan jó ötlet, mert ha elhagylak és valaki elolvas… olyan bonyolult vagy! Na de majd megtanulok egy varázslatot, amivel eltüntethetem az írásom, vagy csak én láthatom. Igen, ez utóbbi nagyon is jól hangzik.
Akkor hát innentől kezdetét veszi a Vándorlás.