Leülhetek melléd? [Arashy Iduna, Henric Hex és Geraud]

A Love & Lucky kereskedőcéhnél voltam látogatóba egy könnyű munka reményében, de nem tudtak, vagy csak nem akartak el látni engem semmivel, így búslakodva sétáltam Acalypha Town csendes, kicsiny, üres utcáin.
Unalmamban nagy erővel rugdostam a lábaim elé kerülő kisebb kavicsokat és néztem, azok végül, hogy repültek át az utcák túloldalára, hova már nem volt kedvem utánuk menni. Számtalan kanyart vehettem be és több száz lépés kellett hozzá, hogy ne találjak vissza a kiindulási pontra, hol a városba érkeztem. Nem tudtam féljek e, vagy kezdjek e aggódni, de igazából nem is érdekelt akkor, ott engem. Jól éreztem magam és jól is esett a csend, a frissebb levegő, míg nem egy meseszép női hangra figyeltem fel a távolból. A forrás egy utca sarkáról érkezett, hol egy rozogább padon egyenes háttal egy gyönyörű lány, nő ült és ajkait énekre nyitva hagyták el a hangok testét.
Csak a szavait hallottam és az arcát nem láttam, de így is tudtam, hogy a szerelemeim közé fog tartozni, kiket többé soha nem felejtek el. Szerelem volt első hallásra és tudtam, cselekednem kell, hogy a végzet utolérjen engem, minket.
Mágiámmal lehajolás nélkül téptem szebbnél szebb virágokat neki és azokat csokorba fogva tartottam ajándékként ölemben, majd miután a szinte fenekemig érő, világosabb zöld hajamat és a fehér ingemet is megigazítottam, el is indultam felé. Mosolyogni próbáltam, de zavaromban inkább a cipőim orrát néztem és gondolkoztam a szövegen, hogy mivel lepjem meg őt. Métereket tehettem meg, miután aggódni kezdtem, hogy ha nem nézzek fel, bele mehetek valamibe, így felülkerekedve magamon emeltem fel a fejem és örültem meg, hogy jó irányba megyek. Boldogságom teljes volt, míg nem a lábaim megakadtak egymásban és arccal előre esve vertem be az orrom. A fogaim közül kavicsokat köpdöstem és egy fűszálat is kihúztam a nyelvem alól, majd hangosan adtam hangot a gondolatomnak, mi szerint úgy véltem, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen, csak velem történhet ilyen.
Miután kifetrengtem magam a kemény talajon, a karjaimmal kinyomva a testem és a lebegés mágiámhoz fordulva segítségül kerültem ismét függőleges helyzetbe és megigazítva a ruhámat léptem a lány elé, majd nyújtottam át neki a megtépett, poros virágokat, miket a bukásom rendesen megviselt.
- Szia, - vakargattam a fejem tetejét, minek okán egy falevél került az ujjaim közé, min nem kicsit csodálkoztam – Ö… szóval ezek a tieid, neked hoztam, elnézést hogy nem a legszebbek, csak az előbb, - fordultam vissza a tett színhelyére – csak az előbb volt egy kisebb balesettem. – mondatom végén akaratlanul is mosoly szélesedett az arcomon – Szépen énekelsz, gyönyörű hangod van. – végül voltam őszinte vele és reménykedtem – Henric vagyok, leülhetek?

Egy újabb hosszú nap, amit utazással töltött. Persze, áthaladhatott volna rajta vonattal, de akkor miből fizeti majd a szállását? Nincs neki annyi pénze, hogy mindenre teljen, így egyelőre kénytelen a beosztásból élni. Az úton, hogy ne unja magát, egy dal fogalmazódott meg benne, mit a város határán már dúdolt. Még körvonalazódott benne a dal hossza, milyensége, ám mire eljutott a város forrásáig. Igazából nem tudta behatárolni hol is van pontosan, a helyet amúgy sem ismerte. Fáradtan ült az egyik rozogább padra, majd lehunyta szemeit. A nappali fényben szél süvített a fák lábkoronáiban. Nem volt csend, csak nyugalom, békesség és magány. Pont elég ahhoz, hogy végezzen az elméjében megszülető dallal, hogy végül hangot adjon neki.
A szél dalát énekelte. Nem tett más, mint környezetében visszhangot gerjesztett, meglovagolva a tova suhanó áramlatot. Nem tartott sokáig zenéje, első próbálkozásra nem is sikerült teljesen, ezért újra és újra lehunyta szemeit, koncentrált, majd ismét éneklésre nyitotta ajkait. Végül megszületett összeállt és talán egy percre a széllel együtt énekelt. Az arrajáróknak érdekes élményben lehetett részük. Egyszerre énekelt mély és magas hangokat, ahogy a szél suhant, úgy hajlított hangját.
Nem volt egyszerű, de örült a végeredménynek. Még hallotta a visszhangot, mielőtt a varázslat szertefoszlott volna. Pontosan ezért meg sem hallotta, nem is figyelte a környezetében botladozó fiatal fiút, egészen a dal végéig. Amikor újra kinyitotta szemeit, már egy csokor virágot látott maga előtt. Kicsit érdekesen voltak összerendezve, de ahogy felnézett a fiatal legénykére már mindent értett... mármint a virágok állapotát illetően. Kék szemeiben kíváncsiság csillant a mondandó hallatán.
Lágy mosoly kúszott arcára, amikkel átvette a sebtiben összeszedett csokrot. Szóval szépen énekel... érdekes fejlemények kerekednek itt egy kis mágia-használat során.
- Természetesen, foglalj helyet - intett maga mellé, ahogy nemes hölgyek intenek az uraknak. A mozdulatot nem tudta letagadni, így talán származását is rögvest elárulta... félig.
- Örülök, hogy tetszett a dalom... bár megvallom nem számítottam hallgatóságra. Azt hittem nincs itt senki - nézett szét ártatlanul, hogy akadnak-e mások is, de ahogy megbizonyosodott ennek ellenkezőjéről, figyelmét egészen a zöld hajú ifjúra szegezte.
- Áh, ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be, sikerült kissé meglepned - kért gyorsan elnézést, majd ezt követően könnyed szavai tovább gördültek. - A nevem Iduna. Örülök, hogy találkoztunk. És külön köszönöm a csokrot... elárulod miért kaptam?
Úgy tekintett a vad- és félnemesvirágok keverékére, mintha rózsacsokrot adtak volna a kezébe. Szerette a természet díszeit, mindig is közel érezte szívéhez ezt az eleven vadságot. Figyelme mégis a fiúé volt, ki talán képes lesz válaszolni kérdésére... feltéve, ha nem jön teljesen zavarba.

- A nevem Iduna. Örülök, hogy találkoztunk. És külön köszönöm a csokrot... elárulod miért kaptam? – miután végig nézte az említett csokor állapotát, kék szemeivel - miket a vöröses tincsei még ki is emeltek - kíváncsian figyelt rám.
- Hogy miért? – ismételtem meg a kérdését és fészkelődtem a padon mellette.
Nem volt kényelmes, főleg most, hogy más is volt itt, mert ha egyedül ültem volna, jól tudtam, már az első percbe terpeszállásban feküdtem volna rajta és foglaltam volna el a testemmel az egészet.
- Hogy miért? – a kérdést újra feltéve most én is a lány szemeibe néztem – Jó első benyomást akartam tenni, bár félő ahhoz szebb virágok kellettek volna, meg nem kellett volna félbe szakítanom téged, de… – tartottam hirtelen rövid szünetet, hogy átgondoljam a szavaimat – de úgy tűnt egész nap elénekelnél itt, így nem akartam várni, de nem vagyok türelmetlen, csak most egy kicsit. – mondatom végén furcsa, amolyan kényszer mosoly ült ki az arcomra.
Örömmel jöttem rá, hogy viszonylag értelmes szavak hagyták el előbb a számat, de a folytatástól félni kezdtem. Őszintének tartottam magam, de az eddigi tapasztalataimból tanulva nem akartam a szöveggel előállni, hogy ez, mi köztünk van, az szerelem első látásra. Az agyam hangosan kattogott, már- már abban hittben éltem, hogy a lány is hallja a gondolataimat, így megelőzve a kínos csendet, mit úgy éreztem bekövetkezhet, ha nem folytatom, nyitottam újra a számat.
- És… - nyújtottam meg a rövid szavacskát – Mi járatban vagy erre? Merről jöttél, merre tartasz? Hogy vagy? – csak pár kérdés nyomta a lelkem, de hogy egyszerre tettem fel őket, aggódni kezdtem, hogy valamit kihagytam – Túl sok a kérdés. – jegyeztem meg halkan és néztem magam elé.

Apró mosolyt csal ajkára az ifjú fészkelődése, egyszerű kérdése hallatán. Mint nő, tényleg nem tudta a választ, nem is sejthette, hogy miféle sorsszerű játékba keveredett, de ha tudta volna, ugyan hova lenne a későbbi varázs? Nem, jobb ha nem tud róla, jobb, hogy az istenek nem áldották meg a gondolatolvasás átkával. Ennek köszönhetően tudta türelmesen kivárni, míg a fiú összeszedi gondolatait, és válaszol.
- Ne izgulj! - intette csendesen, vékony ujjait Henric vállára téve. - Nem futok el és nem énekeltem volna egész nap. Elég lesz most nekem szállást keresni.
Bár hangja szelíd, gondolatban már valóban lepihenne egy kicsit. Azaz előbbi dal nagyon nehéz volt számára, kissé nagy fába vágta a fejszéjét, de a lényeg, hogy sikerült. Kezét még mindig a fiún pihentetve, pár másodpercre lehunyta szemeit. Nem tudta, hogy közöttük csend készülődik, egyelőre időt akart nyerni a másik felkészülésére. Ám reményeivel ellentétben újabb kérdésekkel rohamozták meg. Halkan felnevetett.
- Ne akarj mindent egyszerre tudni. - tanácsolta gyengéd mosollyal - Egyébként jelenleg átutazóban vagyok. Ami azt illeti munkát keresek, és munkát vállalok. Felsőbb körökben társalkodónő, az utca népe között csak egy magányos lány, aki veszélyből veszélybe siet... mindegyik én vagyok.
Gondolatai nem tudnak elkalandozni, hiszen nincs már hová. Szándákosan kihagyta a "honnan-t" és a "hová-t", elvégre a kezdet és a cél ugyanaz... csak az nem mindegy miként tér vissza.
- Mesélj nekem Henric, feltéve, ha szabad... te miféle célt követsz? Hová igyekszel?
Nem célja a filozofálás, ám jelenleg kissé fáradtnak érezte magát. A nyugodt beszélgetés most jól esik neki, nem zavarja fel lelke mélységeit és nem noszogatja elméjét sem.

Azonban a választ csak valahonnan messziről hallja, talán fel sem fogja igazán. Szempillái ólomsúllyal csukódtak le, teste elernyedt, így a sebtiben szedett virág is kiesett ujjai közül. Váratlanul, kontrollálatlanul dőlt Henricre, ha sikeresen esett, a fiú ölében ért földet. Semmi kétség: elájult. Légzése először szakadozott, néhány szívdobbanással később egyenletessé vált. Nem álmodott, de nem is mutatta betegség nyomait. Mindössze egy apró szúrásnyom éktelenkedett bal vállán, miből vöröses fekete, gennyes folyadék szivárgott.

A lány, Iduna lehunyva szemeit dőlt a lábaimra és a karjaimmal megfogva a testét tartottam, hogy ne essen, ne csúszon tovább. Nem értettem mit csinált, miért csinálta, de amint megláttam vállát, feltételezni véltem, hogy nem szándékosan ájult az ölembe.
- Elájult! Kapjuk el! – hallottam távoli kiabálásokat és a fejemet fordítva láttam, hogy két sötétebb alak közelített boldogan felénk.
- Hé, várj! Van vele valaki. – mutatott rám az egyikük ijedten – Ez így nem jó! Egyedül kellett volna lennie.
- Most mi legyen?
- Menjünk, hozzunk segítséget. – tartott kis szünetet - Még visszajövünk! Ezt jól jegyezd meg! – emelték az ökleiket magasba és mondták nekem úgy, mintha megküzdve velük elveszítették volna a csatát velem szemben, azonban még a megtámadásomhoz is gyávák voltak.
A lánnyal az ölemben nem futottam utánuk, így csak a távolodó alakjaikat figyeltem a padról, majd miután eltűntek a szemeim elől, Idunára fordítottam a figyelmem. Nem tudtam, hogy miért bánthatták őt és azt sem, hogy kik, de egy dologban biztos voltam, nem maradhatunk itt.
Felállva óvatosan helyeztem le fejét a padra, majd néztem a távolba lehetőségek után. Miután meglett a cél, megfogva a lány testét a hajlatainál emeltem fel őt, majd hogy a kezeim közé került, tudatosult bennem, hogy valóban tehetetlen volt és kezdtem el aggódni, hogy nem esett e komolyabb baja neki.
Mélyen legbelül örültem volna a helyzetnek, mégis csak egy gyönyörű lány volt az ölembe és hogy a szoknyája fentebb csúszott a kelleténél, combjai tökéletesen látszódtak, azonban minthogy ájult volt, így nem volt semmilyen varázs, csupán csak a menekülésre, egy szállás keresésére koncentráltam.

A város melletti kisebb erdőség egyik kunyhójába kötettem ki végül, mi már évek óta üresen állhatott. Ahogy letettem a lányt a poros ágyra, annak mélyén egy egér családot is felébresztettem, kik a hangos cincogásukkal küldhettek el melegebb éghajlatra engem.
Miután megnyújtóztattam a karjaimat, minthogy a lány súlya igencsak megviselte a kezeimet, egy széket az ágy mellé húzva ültem le mellé és pihentettem szemem a most igencsak törékenynek tűnő alakján.
Nem voltam még ilyen helyzetben, így nem tudtam, mit kéne csinálnom, csak vártam, hogy esetleg magától felébred, de ez nem történt meg. Végül nem tudom, hogy gondolataimmal, hogy jutottam el odáig, de az arca fölé hajolva egy csókkal akartam felébreszteni őt, minthogy sok mesében, sokszor vált már be ez a módszer. Ajkaink centikre lehetek csak egymástól, azonban megálltam és távolodva tőle emelkedtem vissza.
- Mégse tehetem ezt vele. – adtam hangot a gondolataimnak és zuhantam vissza a székre - Ó, miért vagyok én ilyen?

Álomtalan álomba zuhant. Nem érzett és nem hallott semmit, még azzal sem volt tisztában, hogy Henric milyen bátran menekítette el visszatérő ellenfelei elől. Hát igen... így jár az, ki jól bevált fekete nadrágja fölé, vörös felsőjéhez passzoló, hasított hosszú szoknyát vesz. De az is lehet, hogy teljesen más miatt uszítottak fogdmegeket a nyomába... nem tudott magáról, így ezekre a ki nem mondott kérdésekre nem tudott válaszolni.
Hosszú percek után csak azt érezte, hogy valaki fölé hajolt. Megint a bordélyházban van? Eric! Még életben van? Csukott szemmel nyújtotta ki karjait, hogy a fiú arcát lágyan közrefogja, majd közelebb húzza magához. Lágy csókot lehelt az álomkép ajkaira, arra a puha, érzéki szájra, mi egyszer sem bánt vele durván. A valóságban nem látta Henric arcát, csak miután elvált tőle. Csak akkor nyitotta fel szemeit, és egy hosszú pillanatra döbbenet ült rajta.
- Ne haragudj - engedte el az arcot, szelíd szomorúsággal. - Úgy tűnik ez a bódulat megtréfált.
Mindössze ennyi hozzáfűzni valója volt, míg rendezte gondolatait. A feje zsongott, teste zsibogott, mint akit hosszú időkre lebénítottak.
- Hol vagyunk? - kérdezte erőtlenül, szemeit végighordozva a régi ház poros, kopott berendezésén. Azt rögtön látta, hogy ezt a helyet évek óta nem használták, de valahogy nem tudott rájönni ki lakta előttük.

- Hol vagyunk? – kérdezett még kicsit kábán, miközben a kunyhót szemlélte szemeivel.
- A város melletti erdőben, egy faházban. – egyszerű választ adtam, de jelen helyzetben nem akartam fölösleges információkkal megtölteni a fáradt fejét, majd álltam is fel, hogy a mosogatóhoz menjek egy pohárért neki.
Egy pillanat alatt meg is találtam a tökéletes üvegpoharat neki és miután kiűztem a sokak által utált nyolclábú állatot belőle, azt elöblítve töltöttem meg vízzel és vittem is neki.
- Elkábíthattak téged. – kezdtem bele, miközben nyújtottam neki a frissítőt - Nem tudom miért, de két alak akart téged, majd végül megfutamodtak. Hősies küzdelemnek túlzás lenne mondani, mi történt, de hogy elmentek, ötlet híján elhoztalak ide, minthogy visszatéréssel fenyegettek. Fogalmam sincs kik lehettek, lehet régi ismerőseid, vagy csak egyszerű idegenek, kiket szépséged rosszra csábított, de nekem nem voltak ismerősek.
A szék helyett, most az ágyra ültem és néztem meg Iduna vállát, mi bár lassan, de még mindig vérzett kicsit. Nem igazán értettem hozzá, de hogy a feketés folyadék helyett már csak a vörös vérét láttam, megnyugodtam, majd gyengéden a homlokára téve a kézfejem vettem észre, hogy az arca nem volt forró, mi egy újabb pozitív jel volt a javulására.
Poros textillel nem akartam bekötözni a vállát, így a fehér ingemet téptem meg egy kicsit és kötöztem be, hogy a seb vérzése alább hagyjon, majd fordultam hozzá.
- Jobban vagy? – kérdeztem azért tőle, minthogy az ilyes fajta szaktudásom igencsak csekély volt.

Kicsit elgondolkodott a történeteken... már amennyire kába feje engedte. Ezek szerint mégsem csókolta meg Henric-et? Csak álmodta volna? Addig jó, mert így nincsenek kellemetlen félreértések. Legalábbis ebből a szempontból.
Mikor Henric vázolta a helyzetet fájdalmas mosoly kúszott arcára.
- Nem hiszem, hogy emiatt lenne. Ugyan nem vagyok hatalmas mágus, de volt már rá precedens, hogy valaki csak kalitkába zűrt madárnak akart... a hangmágusok átka. - vázolta a helyzetet, mielőtt felült volna, hogy az átvett frissítőt magába döntse. Jól esett neki a friss víz, majd egy kis idő után az is, hogy bekötözték a vállát.
- Igazán nem kellett volna ezért elszakítanod az ingedet - nézett a fiúra, miután az végzett a művelettel. - Persze, már jobban vagyok.
Megejtett egy gyengéd mosolyt, majd mintegy hálából arcon csókolta a fiút. Viszont mindezek után megfogalmazódott benne a kérdés: és most? Örök időkig nem maradhatnak ebben a házban, és ki tudja, lehet, hogy azok a banditák még visszatérnek.
- Van valamilyen mágikus képességed? - kérdezte végül, Henric szemeit fürkészve. - Vagy legalább ismered ezt a környéket?
Mindkettő nagyon fontos volt a számára, mert ezek segítségével legalább kijuthatnak majd a gyűrűből, vagy az esetleges csapdából. Elvégre, akik valóban akarják a nőt, azok nem érik be másikkal.

- Van valamilyen mágikus képességed? – nézett rám kíváncsian. - Vagy legalább ismered ezt a környéket?
- Mágikus képességem van valami, – arcomra kisebb mosoly húzódott, majd a tenyeremet emelve az arcából egy tincset érintés nélkül helyeztem a füle mögé – viszont nem vagyok én erős, erőm igen csekély. – használva a mágiámat emeltem ki a poharat a kezéből és helyeztem a legközelebbi asztalra – Kisebb tárgyakat tudok még csak mozgatni, de például az asztalt már nem bírnám megemelni.
Pillanatra csend honolt a kis házikóba, de használva a lebegés mágiámat álltam fel az ágyról és a levegőbe sétálva közelítettem az ablak felé, hogy azon keresztül a tájat szemléljem.
- A másik kérdésedre válaszolva, túlzás lenne azt mondani, hogy ismerem, ha egy hasonlattal kéne élnem, azt mondanám, hogy távoli rokonok vagyunk, kik csak ünnepekkor találkoznak. – sóhajtottam halkan, de itt, most hogy csak ketten voltunk, a halk is hangosnak hallatszott - Mindegy is, nem terveztem maradni, a történtek után pedig, ha akarnék is, most inkább itt hagynám a várost. Az állomáshoz szerintem el tudnék találni, ha neked megfelel, és ha lábra tudsz állni. Viszont, majd ha találkozunk az udvarlóiddal, fuss majd, amíg engem ütnek. – nevettem fel és nyitottam ki az ajtót, minek okán kellemes, friss levegő költözött a kunyhóba.

// Akkor a megbeszéltek szerint jövök én is ide hozzátok.//

A nap magasán járt az égen, mikor Geraud elérte az Acalypha Town erdejének a városhoz közelebbi részét. Már két napja bóklászott az erdőben élelem nélkül, és vizet sem sűrűn talált.
~ Ez az egész nem történik meg, ha hallgatok a kocsmárosra és nem gyalog akarok keresztülvágni a vidéken, hogy jobban megismerjem.~ mérgelődött magában, miközben már a sokadik kidőlt fán mászott keresztül. Vagy is pontosabban esett keresztül, mert a sok morgolódás és gyaloglás kivette az erejének nagy részét így már csak átesni tudott a fákon, de nem adta fel tovább haladt. Sajnos az erdő egyre sűrűbb lett előtte így, mire keresztül vergődött rajta, a ruháját több helyen megtépték a gazok.
- Ó hogy a franc esne bele! – morogta hangosan miközben letépkedte a pólójának ujjait, amik a legtöbb sérülést szedték össze.
~ Miért mindig velem történnek az ilyen dolgok?~ folytatta magában a gondolatmenetet, miközben az egyik ruhadarabbal megtörölte a homlokát, a másikkal pedig bekötözte a csuklóján lévő sérülést, amit az egyik erősebb ág okozott. Mikor az alkalmi orvoslással végzett, leporolta a ruháját és picit megigazította. Azokon a részeken ahol korábban a póló ujja volt, ügyesen behajtogatta a rosszul beszakadt darabkákat és a kilógó cérnaszálakat pedig kitépkedte. Mire mindennel végzett, már csak nehezen lehetett megmondani, hogy a ruhája gyárilag volt ujjatlan, vagy esetleg ő okozta. Csak a szépítkezés végeztével nézett körül, hogy végül is hova keveredett. Így csak ekkor vette észre azt a házat, ami fél úton volt közte és a város között. Lassan, óvatos léptekkel indult meg a régi építmény felé. Már elég közel volt mikor tudatosult benne, hogy talán rablók és banditák is lehetnek a házban, aminek az ajtaja gyanúsan nyitva állt. Végül összeszedte minden erejét és bátorságát és megindult a ház felé. Mikor már egész közel volt, kezeit közel helyezte egymáshoz, hogy bármikor könnyen el tudja végezni az Ice Maket, de támadás helyett inkább hangosan bekiáltott a házba.
- Hahó! Van itthon valaki? – kiáltása hatására a környező fákról vészjóslóan felrebbentek a madarak.

Szédülve ült fel ágyában, miközben Henric vázolta neki a helyzetet.
- Szerintem eléggé hasznos a mágiád - dicsérte, ám hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a feje, vagy válla fáj jobban... még úgy is, hogy be van kötözve. Igazából már maga sem tudta, hogy mit is szeretne... vagy is azt tudta, csak azt nem, hogy miként szabaduljon a bénultsága alól.
Henric közben az ajtóhoz lépett, keserűen ajánlva, hogy Iduna nyugodtan fusson, míg őt verik. De ahogy kinyitotta az ajtót, egy ismeretlen hang kiáltott hozzájuk. Nem úgy tűnt, mint aki kapásból támadni akarna, de fő az óvatosság.
- Ismered őt? - állt fel az ágyról, de egyhamar megszédült és nekiesett az egyik poros kupacnak, amit valaki valamikor odahalmozott. Nem elég, hogy felszállt a por, nem elég, hogy elég nagy hangzavarral járt, még valami el is törött Iduna közelében és fel is sértette a kezeit. Mindenesetre a nő köhögve tápászkodott fel megint.

A zűrzavart kint is hallani lehetett, de Geraud másra is felfigyelhetett. A közelben megzörrentek a bokrok, megreccsent egy ág, mintha valaki rálépett volna. Célkeresztben találhatta magát, de még inkább a ház került veszélybe. A bokrok felől csillagszerű lövedék suhant a ház felé, nyomukban halvány fénycsíkkal. Még ha nem is feltétlen robban, akkor sem jelent jót.

- Hahó! Van itthon valaki? – nem számítottam kérdésre, hogy kinyitottam az ajtót, így kicsit megrémülve vártam a történéseket.
- Ismered őt?
Iduna szavait hallva felé fordultam, azonban hogy felállás helyett a földre került a teste, így „rohanva”, pár lépést megtéve segítettem, lettem a támasza neki. Nem kicsit lettem zavarba, hogy a lány melle állította meg a tenyeremet, hogy az a testén ne menjen tovább, de minthogy tartani kellett, így nem engedtem őt.
Bár kedvemre való lett volna a helyzet és legbelül élveztem is volna ezt, de nem tudom, talán hogy úriembernek neveltek, most nem gondolkodtam így. Voltak fontossági sorrendjeim és ez bár nem sűrűn mutatkozott meg, most a lány biztonsága volt az első és csak utána a meghódítása. Talán ezért sem tekintettem komolyabban a puszira, mit az ajkai puhájával adott korábban az arcomra nekem.
- Bocsánat. – jeleztem neki, hogy azért tudtam, hogy hol voltak az ujjaim – Nem, nem ismerem.
Nem tudtam, mit csináljak, a lánytól nem várhattam irányítást, de minthogy egy pillanat múlva apróbb késszerűségek álltak ki a kunyhó falaiból, így gondolkodni se volt időm.
- A fenébe. – adtam hangot a nem tetszésemnek és az erőmet használva csaptam be az ajtót, minthogy az idegen hangot a megtámadónknak véltem, azonban a fa korhadt volt, így hogy erősen lett használva, az keserves hangokat hallatva ki is dőlt a helyéről.
Ötlet híján az Erőlökés mágiámhoz fordultam segítségül és borítottam fel az ágyat, asztalt vele, hogy legyen „fedezékünk”, „fedezéke” Idunának, azonban kételkedtem benne, hogy ilyen helyzetbe volt e értelme neki, de tény volt, hogy körbe vettek minket és egy tehetetlen emberrel a hátamon, az oldalamon nem lett volna sok értelme menekülni.

Pár pillanat néma csönd következett, de abból az idegesítő fajtából, igazából nem is teljes néma csend, mert bentről kiszűrődtek hangok, de azok nem igazán fontosak a folytatást illetőleg. Talán egy perc ha eltelt, mikor az erdő felől mozgolódást lehetett hallani. Geraud arra fordult, és szerencséjére még időben, mert így ki tudta kerülni a felé dobott kis tőröket, amik a ház falába csattantak.
- Rohadékok.- morgott az orra alatt, majd összecsapta a kezeit, amik előtt megjelent a mágikus kör.
- ICE MAKE LANCE! – ordította. Kezéből egy jéglándzsa indult meg arrafelé ahonnan a kések jöhettek. Alig hogy elsütötte a varázslatot a mögötte lévő ház ajtaja becsapódott, majd azzal a lendülettel ki is dőlt a helyéről. Ez eléggé meglepte Geraudot, de a támadókat is, mert ismét pár kés repült felé. Az ifjú jégmágus, mivel mást nem tudott tenni beugrott a házba és nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak. A házban bent az asztal és az ágy fel volt borítva
- Bocsi a zavarásért, de azok ott kint megtámadtak. – szólalt meg Geraud mielőtt a bent lévők megtámadhatták volna. Bár egyelőre ő még nem látta a fedezék mögött megbúvó mágusokat, csak abból következtetett arra, hogy van bent valaki, hogy az ajtók csak úgy maguktól nem csapódnak be és dőlnek ki.
- Geraud vagyok, a Fairy Tail mágusa. – jelentette ki és közben végig azért aggódott, hogy a bent lévők ne valami sötét céh, vagy bandita banda, tagjai legyenek. Nem volt elég erős, ahhoz, hogy több emberrel egyedül küzdjön meg, és a „kis” túra eléggé kifárasztotta.

Idunát a legkevésbé sem érdekelte, hogy hol fogják meg, nagyon is elvolt foglalva azzal, hogy levegőt kapjon a por miatt. A választ ugyan hallotta, de még nem tudott rá érdemben reagálni. Hagyta, hogy Henric fedezékbe terelje, hallotta, ahogy kivágódik az ajtó, és végül eljutott hozzá a helyzet valódi súlyossága.

Közben Geraud támadása célt ért, egy támadót sikeresen kiütött a varázslat, de így is ki tudja mennyi maradt az erdő sűrűjében. Mielőtt belépett volna Idunát furcsa érzés kerítette hatalmába. Afféle női megérzés.
- Nem vagyunk itt biztonságban. - rázta fejét kábán Henric mellett.
Ezután hallotta meg Geraud hangját. Fairy tail? Hallott róluk, hiszen tudnia kellett az összes céhet, akik Fiore Királyságán belül törvényes céhként működnek. De ennyi, tudott a létezésükről. Fejét felemelte a barikád mögül és Geraud-ra nézett.
- Téged támadnak? Eddig azt hittem ránk vadásznak - jelentette ki, de ezt követően nem sok idejük maradt.
Kintről egyezményes kiáltás hallatszott, majd a házat szürke, fojtó füst lepte el. Méreg, vagy csak altató gáz, ezt hirtelen nem lehetett megmondani, de tény, hogy Iduna eleve gyenge állapotában ez a kettő egyre ment. Ruhájának bő ujját szorította szája elé, miközben a szemeibe gyűlt könnyekkel küzdött. Remélni tudta, hogy a másik két fiú is jól van, habár ő hangmágusként sokat nem tudott tenni.

Közben csend lett. Úgy tűnt a kint maradtak arra számítottak, hogy vagy kikergetik, vagy megfullasztják áldozataikat, ők semmiképp nem merészkedtek beljebb. A házban rekedteknek ugyanez a két választásuk maradt. A nő agya vészesen pörgött, már amennyire lehetségesnek tűnt az ő állapotában. Hacsak Henric le nem engedi a barikádot, nem tud kitörni a házból, ami körül vélhetőleg harca készen állnak a támadók.

- Csesszék meg… - voltam dühös a helyzet miatt, majd néztem a lányra magam mellett – Nos, örültem a találkozásnak Iduna, utolsó emlékként szebbet sem kívánhat egy férfi, minthogy te legyél mellette. – álltam fel – Bár egy csók sok erőt adna most, azt nem kérni szokták, hanem adni, így remélem, majd még találkozunk. – mosolyogtam – Aztán csak fuss ahogy csak bírsz.
Szavaim végén a lábammal toltam odébb az asztalt, majd ütve a levegőbe az ablakok egyszerre törtek ki, repültek a szilánkok távolabb és kiugorva az egyiken lettem a csali, áldozat, tereltem el magammal a figyelmet.
Nem sok mindent láttam, de a lökéseimnek köszönhetően hallottam kiabálásokat, így gondoltam sikeresek voltak a támadásaim, de csakhamar viszonzást is kaptam éles kések, csillagok személyeiben, mik kellemetlen vágásokat ejtettek rajtam, majd ugrott két férfi mellém váratlanul.
Nem voltam közelharci bajnok, így bár kevés ütésük talált el engem, az a kevés is a földre terített engem és vesztettem el az eszméletem, amint az egyikük talpa találkozott az arcommal.
Utolsó gondolatként csak remélni tudtam, hogy Iduna eltudott menekülni, a váratlan vendégünkkel, a Fairy Tail-es mágussal együtt.

Miután a fiú, Henric kirontott a banditákhoz, Geraud a hölgy felé fordult. Kerek szemekkel nézte egy ideig, ugyan is hasonlóan szép nőt még nem látott. Legalábbis jó ideje nem.
Elnézést, szép hölgy, tud járni? - még a lány válaszát várta elgondolkozott azon, hogy mi tévők legyenek. Ha itt maradnak harcolni, valószínű, hogy itt vesznek, ha viszont elmenekülnek, akkor a fiú fogja otthagyni a fogát. Végül arra a határozatra jutott, hogy bármit is válaszol a hölgy, kivezeti innen és biztonságba helyezi, utána pedig visszajön a fiúért.
Korábbi kérdésére válaszolva, nem engem követtek, én csak egy felesleges tényező voltam, aki véletlen belesétált a háborújukba. Egyébként, nem tudom miért akarják önt, vagy önöket. Az biztos, hogy nem csak a fiú kell nekik, mert akkor már eltűntek volna. Nem fog arra kérni, hogy mondja el mit vétettek azok ott kint. Viszont a srác feláldozta magát önért, szóval ha tetszik ha nem, most kiviszem innen. Mikor észreveszik, hogy ön eltűnt úgy is a sráctól fogják megkérdezni, hogy merre lehet, szóval egy ideig biztonságba lesz, az pedig épp elég arra, hogy visszajöjjek érte is. Nos, mit válaszol? Velem jön magától, vagy megnehezíti a dolgomat? - Vázolta fel a helyzetet Iduna válasza után. Szavait, magabiztos tekintetével és határozott hangjával nyomatékosította. Majd lassan odalépet az ablakhoz és kinézet rajta.
- Még mindig a fiúval foglalkoznak. Itt az idő, döntsön, hogy akarja. - lépet vissza a nőhöz és oda nyújtotta a kezét.

» Magánküldetés: Lelkek bálja (Arashy Iduna, Gilbert Barker, Shouki Sheiji, Henric Hex, Ibaragi Soutetsu, Ilaszior)
» Arashy Iduna
» Arashy Iduna
» Arashy Iduna
» Ouka (Ibaragi Soutetsu) és Arashy Iduna játéka