Itachi Sadamesu

Név: Itachi Sadamesu
Nem: Férfi
Életkor: 18
Mágia: Elemi mágia, villám
Klán: Független
Kinézet: 178 cm, vékonyka, szálkásan izmos, 65 kg, durván vállig érő rendezetlen fekete haj, tengerkék szem, homlokán vörös fejkendő, testhez simuló fekete trikót visel. Alsótestén bő nadrágot hord, 3 zsebbel, és egy lábhoz kötözött kistáska helyezkedik el, amiben a túléléséhez szükséges laposüveg rejtőzik.
Jellem: Nemtörődöm, lusta típus, aki inkább az ivóban tölti a napjait, ivászattal és henyéléssel. Bármilyen munka, amit vállal, azt általában tehernek fogja fel, és így arra törekszik, hogy minél elöbb elvégezze, és mehessen vissza a kocsmába. A harcra általában nehezen szánja rá magát, szereti békésen rendezni a dolgokat, ha van rá lehetőség. Ha nincs, akkor igyekszik gyorsan lerendezni, általában véresen. Nincs semmi ami kifejezetten érdekelné, így életcélja sincs.
Felszerelés: Mint fentebb írtam, hátán egy hatalmas kard helyezkedik el, ami elméletben képes párosulni elemi mágiával, és ezzel nagyobb pusztítóerőt képvisel, gyakorlatilag, még nincs erre bizonyíték, mert a párosítás eddig mindig kudarcba fulladt. A nadrágja jobb szárán lévő zsebben késeket és tűz csiholó eszközöket tárol, bal lábára erősített kistáskában, mint említettem rumos flaska helyezkedik el.


Születésem körülményei elég homályosak, így nem térnék ki rá, elég legyen annyi, hogy a szüleimet nem ismertem, mivel anyám ágyában több férfi fordult meg, mint magnolia lakosságának fele, s emiatt nincs semmiféle információm nemzőmről. Anyámról is csak annyit tudok, amennyit nevelőm, Serlon bácsikám mesélt, mert szerencsétlen nőszemély belehalt a szülésbe. Mivel rokonokból nem voltam elhalmozva, vagyis egyetlen rokonomhoz kerültem, anyám ikertestvéréhez, az öreg Serlonhoz. Az öreg nagyon korrekt ember volt, egy kis kocsmát üzemeltetett a belvárosban, aminek neve Asszonybosszantó volt, s nem sajnált az öreg tőlem semmit. Soha nem kellett nélkülöznöm. Eme kis ivóban gyűlt össze az elit, a lakosság legalja, rosszarcú zsoldosok, mágusok, igazi késdobáló krimó volt. Szerény véleményem szerint, akár Lórúgásnak is hívhattuk volna a kocsmát, mivel gyakran fordult elő egy kis feszültség levezető, nem éppen baráti pofozkodás, aminek általában a vége az lett, hogy a vendégek átszabták felebarátaik képét.
Ilyen körülmények között, selejtes, és veszélyes emberekkel körülvéve nevelkedtem.
Időm nagy részét az Asszonybosszantó melletti istállóban töltöttem, általában a szénaboglya tetején henyéltem. A bácsikám unszolására néha besegítettem, csak hagyjon már békén alapon, szó ami szó, engem nem lehetne a munka hőse titulussal illetni. Körülbelül 12 éves koromig működött a dolog, mígnem az öreg megunta, és úgy döntött, hogy keres nekem valami hasznos mesterséget, hátha kikupálódok. Ezek után minden betérő vendégtől megkérdezte, nincs e kedve felvenni tanoncnak. A legtöbb esetben 1 hétig sem tartott a taníttatásom, mivel mindig gondoskodtam róla, hogy az éppen aktuális mester a háta közepére se kívánjon. Mígnem egyik este egy megtermett mágus szállt meg a krimóban, akire szintúgy rá akart sózni Serlon. Az újonnan érkezett vendég már testi méretei miatt is félelmetes volt, de ezt gyorsan elnyomta az a lelkemig hatoló remegés, amit annak az embernek a szemeibe pillantás okozott. Ezt az idegent is rábeszélte a taníttatásomra. Persze mikor elkezdett vedelni, már az a félelmet sugárzó megjelenése is eltűnt, hisz olyan jámbor, és jókedvű lett a cefrétől.
Másnap hajnalban arra keltem, hogy az idegen rám borított egy vödör jéghideg vizet.
-Kelj fel lustaság, hasadra süt a nap!- üvöltötte.
-Megőrültél?! – vágtam neki haragomban.
- Thrallgrim vagyok, az új mentorod. –mondta gonoszan vigyorogva. –Mától kezdve, én leszek a mentorod, és úgy fogsz követni mint egy rühes kutya!
Első gondolatként futott át az agyamon, a menekülés lehetősége, hisz én ezzel az emberrel nem óhajtok sehova se menni, hisz jómagamnak tökéletesen megfelel a szalma kazal kényelmes menedéke. Sarkon fordultam, és már rohantam is kifelé a szobából, de néhány másodperccel a maratonom után, egyszer csak a testem nem reagált, ernyedten zuhantam a földre, és talán valami üvöltés szerű dolog is elhagyta a számat, majd elsötétült minden.
Mire magamhoz tértem, már a város, az ismert környezet sem volt sehol, a nyüzsgő utcák és a művészien megmunkált házak helyett nem láttam mást, mint fákat, rengeteg fát. Hiába néztem körbe, nem láttam elrablómat, s mivel úgy gondoltam hiába próbálok meg visszamenni, hiába való lenne, mert nem tudom hol vagyok, s merre kell mennem, így leheveredtem az egyik árnyékot adó fa tövébe, és vártam, hátha lesz valami, mert valószínűleg az a gerinctelen illető, csak nem hagyott magamra, itt a semmi közepén.
Órák teltek el, mióta felkeltem, és sehol senki. Egyszer csak lépteket hallottam, így hát felkeltem eddig használatos fám tövéből, hogy megnézzem mi az. Az állítólagos új mesterem volt, akinek volt bőr a képén magával hurcolni. Mosolygott, és csak annyit mondott:
-Üdv kölyök, most megkezdjük a kiképzésed, nem fogok veled kesztyűs kézzel bánni, majd a kezeim között kikupálódsz.
A kiképzés kemény volt, s sokszor értelmetlennek tűnt, minden reggel testedzés, utána kardforgatás, majd harcművészet, késő délután pedig pihenésképp jó vastag könyveket magoltatott be velem a szadista mester. Az első pár évben kísérletezett velem az öreg, hogy vajon milyen mágia illik hozzám. Mígnem az elemi mágiák következtek. Innen már egyértelmű volt, hogy van érzékem hozzájuk, de mivel már nagyon untam azt a sok tanulást, meg varázslat gyakorlást, (aminek a legtöbb esetben semmi értelme sem volt, mivel a lelkemben nyugvó mágia magvak nem nagyon reagáltak a különböző varázslatokra) így csak egy elemet voltam képes, s hajlandó megtanulni. Az erdőben laktunk, egy barlangban aludtunk, az volt az öreg úgynevezett „palotája”. Életem elkövetkező hat éve kín keservesen telt el, spártai körülményekkel kellett megbirkóznom, és ha a tata henyélni látott, keményen megbüntetett. Nem értettem miért kell a rengeteg testedzés, kardpárbaj, ha igazából csak mágiát kéne tanítania. Persze mindig trehányan válaszolt, mondván, a mágia nem húz ki minden slamasztikából, és ha túl akarom élni, akkor jobb ha azt teszem amit mond. Ez számomra elfogadhatatlan volt, hiszen nem kerülhetek bajba, ha nem csinálok semmit. A tanulás után este a vacsora közben, mindig innom kellett vele, és ha nem tudtam tartani vele a tempót, másnap keményebben dolgoztatott. Azt már végképp nem tudtam felfogni, minek kell vedelnem vele minden este, mint egy disznó. Erre is csak annyit válaszolt, hogy a pia erősíti a testet és a lelket... S ez így telt 6 éven keresztül minden egyes nap. A 3. év után, mikor már úgy ahogy megerősödtem fizikailag, egy hatalmas kardot nyomott a kezembe, amit alig bírtam el. Megtanultam forgatni. Persze a mester minden hónapban elment, beszerezni dolgokat a városba, s elvállalt néhány küldetést is, ilyenkor volt egy-két szabad napom, amit pihenéssel töltöttem. 18. életévemet betöltve a mester odajött hozzám, s így szólt:
-Megtanítottam neked az alapokat, a továbbiakban neked kell pallírozni az elméd, csiszolni a képességeidet. Mostantól kezdve azt teszel amit akarsz. A képzésed itt véget ért. Ne feledd, a hatalomhoz vezető út hosszú és rögös. Rajtad áll, mit kezdesz magaddal, az életeddel. –mondta.
-Ennyi?! Hat évig gyötörtél, és most csak hirtelen azt mondod hogy kész vége, hazamehetek?
-kérdeztem kifakadva.- Hiszen még csak egy éve ébredt fel a mágikus erőm, és a villámmágiából az alapokon kívül semmit sem tanítottál, öreg!-vágtam hozzá, most már nyugodtabb hangvételben.
-A bácsikád felé letudtam az adósságom, és átadtam minden tudást, amire szükséged lehet valaha is!-Mondta hűvösen. - Ha nagyobb erőt akarsz, akkor azt szerezd meg magad. Nincs már mit tanítanom neked. Nekem most küldetésre kell mennem, úgyhogy ég veled Kölyök.- mondta, majd egy szempillantásra eltűnt.
Lehiggadva eszembe jutott, hogy sem az erő, sem a hatalom a mágia felett nem érdekel különösképp, de azért bele mehettünk volna kicsit részletesebben a villám elem használatába, amit tanított. Amit nem tudtam felfogni, az az volt, hogy minek hordjam ezt a böhöm nagy bicskát magammal, hisz azzal a csekély villámmágiámmal, amit megtanított, meg tudom magam védeni ha kell. Aztán legyintettem rá egyet, hisz elfér a hátamon, nincs útban, és néhanapján még támaszkodni is lehet rajta.
Gondoltam, a szenvedéstörténetem végével, nincs más dolgom, mint haza menni, a bácsikám kocsmájába...
... Otthon a bácsikám kocsmájába belépve, egyből megütötte az orrom a dohos, cefre és bagószaggal átitatott bűz, mit már évek óta nem éreztem. Kicsit melankólikus volt, hisz nem gondoltam volna, hogy azt az alkoholista, inkább verőlegény, mint mágus képzést túlélem, s valaha újra érezhetem a hely szagát, és hangulatát. Persze szinte semmi sem változott itt, körbenézve, még mindig rosszarcú, bűnözőket láttam csak, kikben a tisztesség szikrája már rég kihunyhatott. A terem elég sötét volt, a kék ég alól bejövő szemlélők szempontjából, ami sejtette, hogy itt nem jámbor birka pásztorok tengetik a napjaikat. A hosszú napok alatt míg ideértem, eléggé elfáradtam, s a torkommal egyeztetve eldöntöttük, hogy ránk férne egy ital.
Így hát nem volt mit tenni, már csak pár lépést kellett letudnom a pultig.
A pulthoz érve, unott, és szomjas arckifejezéssel nyugtáztam azt a vadidegen lányt, aki valószínűleg az első pincérnő lehetett az Asszony bosszantó történetében.
- Egy korsó sört ide. – vetettem neki oda rendelésem unottan.
Széles mosoly keretében nyugtázta rendelésem, majd nekiállt kitölteni.
-Parancsoljon uram, egészségére.-tette le elém a korsót.
Meghitt pillanat volt, mikor ajkam a korsóban rejtőző folyékony aranyhoz ért, s hatolt egyre beljebb, egészen a gyomromig. Mámorító érzés lett úrrá rajtam, és egy az egyben lehúztam a korsó tartalmát. Ezután, kértem még egyet, s még egyet és ezt így folytattam, mígnem ájulásig ittam magamat. Reggel pihe puha ágyikóban keltem, s körbenézve azt tapasztaltam, hogy a régi szobámban fekszek. A kardom a falnak támasztva az ajtó mellett.
-Hogy jöttem fel? – elmélkedtem.
Próbáltam emlékezni mi történt este, de sajnos szalagszakadás problémája lépett fel, így úgy gondoltam, nem töröm rajta a fejem tovább. Nagy nehezen feltápászkodtam, s elindultam az ajtó felé. Kiérve a szobámból, egy viszonylag hosszú, sötét folyosó vezetett, a krimóba, ahol bácsikám üdvözölt szeretettel. Sok kérdéssel zaklatott, de nem voltam a beszélgetésre fogékony, mivel úgy hasogatott a fejem, a tegnap esti dorbézolás után, mintha egy végtelen hosszúságú gőzmozdony haladt volna végig rajta. Végül addig nyúzott az öreg, s itatott, míg el nem meséltem neki mi minden történt velem, az elmúlt években. Ezek után minden napom, ivászattal töltöttem, de azért néha elmentem beszerezni egy két dolgot a bácsikámnak, segítség képpen. A mágiával nem hagytam fel, s minden reggel gyakoroltam, könyveket bújtam, próbáltam minél beljebb hatolni a tudásban. Tudtam, hogy rengeteget kell tanulnom még mágusként, hisz mágusok közt is csak gyenge tanoncnak számítok. Unatkoztam, egy-két tanulás mellett, nem nagyon csináltam mást, mint ittam, ami kellemes időtöltés, de rendkívül unalmas. A bácsikám elég sokat zaklatott, hogy kerítsek valami munkát, mert többet egy sört sem iszok meg itt ingyen. Savanyú képpel felkeltem az asztalom mögül, egyik ilyen kifakadása alkalmából, hogy keressek valami munkát magamnak, így legalább az öreg nem zaklat tovább, és nekem is nyugalmam lesz, meg neki is. Így indult a történetem mint kezdő varázsló.