A bánya (Arashi Nagao, Daudy Arizan, Eigo Haruki, Kitaszított, Itachi Sadamesu)

A klánházban éltem már egy ideje. Egészen pontosan két hete. Ez idő alatt a mesteren és nagy néha Meien kívül senkivel sem beszéltem. Egy egészen új életet kellett felépítenem az alapokról kezdve. Akik ott voltak a tárgyaláson azokat csupán annyira kértem, hogy ne mondják meg a nevem senkinek s ne szólítsanak régi rangomon. Én csupán a Kitaszított vagyok. Egy pária, akit megtűrnek maguk között ezen épület falai között, s aki majd egyszer talán bizonyítja érdemét az élet ajándékára. Semmi más. Arcomat senki sem látta a tárgyalás óta, mindig előtte volt a maszkom, mely mint ezüstpáncél a lelkemet is védte. Nem engedte, hogy az emberek arra a férfira nézzenek, aki elvesztett mindent, miért vérei valaha megharcoltak.
Az udvaron alakítottam ki magamnak azt a helyet, ahol a legtöbb időt töltöttem, ha nem étkeztem szobám magányában, nem aludtam vagy nem hivatott beszélgetésre a mester. Léteztem csupán. Tudtam a körülöttem folyó dolgokról, de nem folytam bele. Nem volt rá okom. Az első 4-5 nap jelentette a szenzáció időszakát. A furcsa, maszkos férfi, a Kitaszított. Akik kérdezgettek azoknak szűkszavúan de udvariasan válaszoltam. Hamar leszoktak arról, hogy a társaságom keressék. Itachi Sadamesuval volt a legkülönösebb a viszonyom. Rangban felettem álló mágus volt, akiért vagy akinek parancsára a halálba is mennék, de egyértelmű ellenszenvvel viseltettünk egymás iránt. Az ő indokairól nem akarok találgatásokba bocsátkozni, ez nem tisztem. Nem vagyok gondolatolvasó. Én sem könnyed, minden komolyságot nélkülöző életvidám stílusát sem pedig gyerekes természetét nem tudtam kellőképpen tolerálni. Inkább elkerültem a nagy hatalmú, de a számomra komolytalan fiatalembert.
Itt az udvaron volt az én kis világom. A céh legtöbb tagja az elemi mágia útját járta. Bővében töltötték idejüket a könyvtárban dohos fóliánsok között s különböző céltáblák előtt, néha pedig gyakorló harcokat vívtak egymással. Ez nem az én világom volt. Én a testemet és szellememet edzettem a mágiám tüzében fegyverré. Izmaimat s akaratomat erősítettem meg. Különböző magasságig cölöpöket vertem itt le, a legmagasabbaknál már a nagy tiszteletű mesterek segítségét is igénybe kellett vennem, hiszen közel négy méter magasságig nyúltak. A legalacsonyabb pedig alig 25 centiméterre volt a talajtól. Ezen kisebb rudakból álló labirintusban gyakoroltam én, egyikről a másikra szökkenve, ujjaimmal vagy talppal érve a cölöp tetejére. Akrobatikus szaltóim s fordulásaim néha megbámulták a többiek, elidőztek a hirtelen fegyverrántásokkal és eltételekkel tarkított edzésmunkám látványán, de aztán mentek tovább a dolgukra egyedül hagyva a gondolataimmal, amiket nem is bántam. Nekem is jobb volt így min a haraggal, megvetéssel vagy szánalommal találkozni a pillantásokban.
Láttam egy kisebb csoportot kijönni a klánépületből. Legtöbbjüket már ismertem. Az elegáns, nyugodt, rendezett mozgású Arashi Nagaot mindenképpen, hisz a tárgyalásomon is ott volt. Elegáns és tiszteletet parancsoló fiatal férfi. Érdekes, rá Itachival ellentétben nálam fiatalabb kora ellenére is mint érett férfira gondoltam, míg Sadameshu hatalmas mágiája ellenére is főképp gyermekként élt képzeletemben. Mellette gyakori társa, egy fiatal, csinos nő lépdelt, halkan tárgyalva ki mostanában zajlott eseményeket, azt hiszem, bár jómagam alig értettem valamit, legfeljebb néhány hangfoszlány jutott el hozzám, elsődlegesen amúgy is az ugrásokra és perdülésekre, a gyakorlataimra koncentráltam. Egy fiatal mágus kísérte őket az épület felé. A nevét tudtam csak, Eigo Haruki, elementarista tanonc. Eddig egyetlen szót se beszéltem vele, csak véletlen elcsípett beszélgetésekből tudtam a nevét, így természetesen véleményt sem alakítottam ki róla. A lány egy pillanatra felém mutatott, még én is csak hallomásból tudtam Arashi asszonyáról, netán barátja, vagy testvére, vagy valami ilyesmi, még nem volt teljesen korrekt az információm. Nyilván ő sem tudott még rólam semmit. Válaszoltak neki gondolom, aztán ők sem foglalkoztak velem többet s én sem velük. Ők a klánépületbe léptek be én pedig tovább folytattam a gyakorlatozást.
Mindig készenlétben kell állnod ifjú Rathrick - hallottam a fülemben visszacsengeni egykori kiképző tisztem szavait. - Épp úgy, mint a tengerek és folyók vize, amiket jársz, s amiket parancsodra embereid is bebarangolnak veled. A víz mindig nyugodtnak tűnik, mikor vitorlát bontasz, épp így kell neked is a nyugalom szobrának lenned, s épp úgy készülnöd kell minden váratlanra, mint ahogy az áramlatok ott munkálnak kiapaszthatatlan erejükkel a nyugodt felszín alatt...
Megmerevedtem az oszlop tetején, csupán bal talpamon egyensúlyoztam, jobb bokámat a támaszkodó lábam térdéhez vittem, bal kezem ökölbe szorítva pihent jobb tenyeremben, eltekintve a felfelé kiegyenesített mutató és középső ujjamtól. Szemeim lehunytam a maszkom mögött, hosszú hajam tépte a nyári szél, de egyensúlyomban meg nem ingatott. Ahogy a víztükröt is csupán fodrozza a szellő s a legnagyobb viharok is csak a felszínét érhetik el, úgy álltam most harmóniában és nyugalomban az oszlop tetején a szélben.
...mert bármikor szükséges lehet, hogy védd a tieidet. Mert nem csak ember, nem csak nemes, nem csak tengerész vagy, hanem tiszt is fiam. Egy tisztnek pedig tudnia kell felelősséget vállalni és kiállni a rábízott emberekért!"
Izmaim megfeszítve ugrottam a levegőbe, kirúgtam oldalra egy láthatatlan ellenfél irányába, alkarommal védtem egy másik fantom ütését s a levegőben megperdülve érkeztem két talppal egy oszlopra, hogy abból a mozdulatból vett mozgási energia lendületével perdüljek is tovább. Újabb fantomot rúgtam állcsúcson miközben a levegőben átforduló testtel kézen állásba értem el egy oszlopot, visszalendítettem magam és kifordulva már száguldottam is oldalra, kaszáló lábaim két újabb képzeletem szülte arcost löknének most hátra, hogy aztán tenyérrel elkapva az egyik alsó oszlop tetejét körbe fordítson a lendület és feldobjam magam a levegőbe.
Tudom. Tudom, hogy kikért és miért vállaltam felelősséget, kiknek s minek a védelmére adtam esküm nehéz szavát, mikor a bakó pallosa helyett a nehezebb útra tértem át. Ez a felelősség azt egyetlen, ami még tisztára moshatja szennyes lelkemet. Nincs több esélyem és nincs több türelem. Nem csak a bíráktól vagy klántársaimtól, netán önnön magamtól. Azon ősöktől sem, kiknek nevét tetteimmel gyaláztam meg, kiknek aranyfényű emlékét vérrel koptattam le nevünkről, akik által kivívott címert gyalázatom tépte darabokra. Csak egy esélyem van, hogy jóvá tegyek mindent. Élni fogok vele, esküszöm! Márpedig aki védelmezni akarja a gyengét, a kiszolgáltatottat, a páriát, az nem tehet mást, néha bizony fegyvert kell húzzon...
- Ölt-vált: Mágikus kard!
A levegőben forogva húztam elő egyetlen megmaradt tengerész kardomat a semmiből s visszaesve a föld felé, ahogy talpaim elérték az egyik cölöp tetejét már körbe is villantsam magam körül. Megrogyó lábaim kiegyenesedtek ahogy elugrottam, a képzeletbeli ellenfelek csapásait védtem, nyílvesszők elől tértem ki s pusztító vágásokat osztottam. Gyorsan cseleztem oldalra ugrás közben elvonva egy fantom pengét térdem útjából hogy a fordulatból leosztott sarokrúgás már csak egy haldoklót találna el, ha élesben menne ez a küzdelem. Ugrottam tovább és tovább, cölöpről cölöpre, mígnem...
A nyitott kapun kifulladt, földtől és kosztól borított, jó kötésű férfi rohant be. Az udvarra érve térdre rogyott, sípoló, elakadó lélegzettel küszködött, de már kelt is fel, hogy rohanjon az épületbe. Majd újra lerogyott. Mielőtt megint erőt gyűjthetett volna a futáshoz levetettem magam a cölöpök tetejéről a levegőben engedve vissza a kardomat a köztes terek világába, a Tengerkirály fegyverraktárába s macskamozgással értem földet mellette. Jobb térdem a földre bukott, óvatosan fogtam meg a ziháló, erőlködő férfi vállait:
- Csak lassan. Nagyon kimerült, uram - kezdtem nyugtatni a maszkom mögül kongó hangon.
- Gyorsan... - zihálta azonnal, amint felmérte, hogy a helyi mágusok egyikével beszél. - Kérem... Sújtólég... a bányában... lenn rekedtek... én...
- Jöjjön velem - mormoltam, látva, hogy erői végén jár a szerencsétlen. Már amennyit megértettem az alapján is drága minden perc, de muszáj erőt önteni a férfiba, különben a sípoló tüdejével nem mostanában lesz képes elmondani mi is történt.
Megtámogattam a férfit, lendületből, vállal löktem be a klánház ajtaját az étkezőbe. Mivel italozó helységként és amolyan nappali-társasági helyként is funkcionált, itt lehet a leggyorsabban segítségre szert tenni. Az iménti kis csapat volt benn, akik az ajtó belökésére felkapták a fejüket felénk, majd azonnal felpattantak a kimerült hírnök láttán. Volt velük még egy fiatalember, akit még nem volt alkalmam megismerni. Fiatalos, fürtökbe fogott hajviselet, az ablakon át beáramló napfényben szinte szikrázóan fehérnek tűnő alabástromszín bőr, talán szivarféleség lóg a szájában. Nem sokat tudtam most ilyesmivel foglalkozni. Keményen csattant a hangom a maszkom mögül:
- Mei! Kell valami szíverősítő neki, iszonyúan kimerült!
A pincérlány rögvest felkapott egy poharat és töltött bele némi brandyt, amíg a pulthoz támogattam a munkást, miközben Arashi és társai körénk gyűltek. Elismerően biccentettem Meinek, a brandy remek választás. Nem elég erős, hogy kiüssön, de elég karcos, hogy erőt adjon. Vagy ösztönösen jól ért az italokhoz a kislány... vagy gyakran fordulnak meg itt félholt, kimerült futárok... Arashi beletöltötte a lerongyolódott munkásba az italt, miközben Yuzuha megtartotta a fejét. Én a pultnak támaszkodtam és hallgattam ahogy a lassan magához térő férfi beszélni kezd:
- A város melletti bányákból jövök - kezdte még mindig remegő inakkal. - Segíteniük kell! - pattan fel aztán szinte azon nyomban, a többiek szelíd erőszakkal nyomják vissza a pulthoz. - Nagyon nagy baj történt! Talán... talán sújtólégrobbanás. Bár a kanárinak nem volt semmi baja, de néha megesik... Vagy valaki, valahol rosszul kezelte a robbanószereket, én nem is tudom... és nem is fontos ez most! Berobbant több tárnánk kijárata és... óh egek! Több mint ötven embert nem találtunk meg! Családapák, egyszerű becsületes munkások! Nagyon kérem! Lenn rekedtek a beszakadt járatokban. Meghalnak ha nem kapnak segítséget! Mi... mi abban reménykedtünk, hogy itt, a Titan Nose híres mágusai körében talán valaki... Nagyon kérem! A társaság biztosan hálás lesz, ha...
Végignéztem magamon, miközben a többiek biztosították a férfit arról, hogy segíteni fognak. Sok időm nem volt. Marad ez a cucc. Fekete papucscipő, fehér harisnya, vörös, ezüsthímzéses nadrág, hosszú, széles kék derékselyem. Tartok tőle már az ingemért sincs időm visszaszaladni... Na mindegy. Döntöttem, már ha a többiek is így gondolják persze. Ha valóban új útra akarok térni, új célokat elérni, új, jobb emberré válni, akkor azt nem csak karddal érhetem el. Főképpen nem karddal... A figyelmem lassan visszatért a jelenbe, ahol a bányász már meg is lódult:
- Kérem! Jöjjenek, jöjjenek velem, minden perc drága! - sürgetett minket, majd már meg is lódult a társasággal a nyomában. Én viszont Arashihoz léptem, mielőtt futni kezdhetett volna:
- Menni akarok - közöltem vele kongó, fahangon. - Nincs hatalmam a föld felett, de az izmaimnak hasznát vehetitek. Menni akarok.
Az elöljáró mágus szembe fordult velem, de túl sok ideje nem volt mérlegre tenni engem, vagy a szavaim. Másodperc alatt döntött csupán:
- Gyere! - felelte.
Azonnal eliramodtam a többiek oldalán, ahogy Arashi is. Keresztülvágtattunk a városi épületek közt, majd felfelé a füves réteken át egészen a hegyoldal felé. Nem volt nehéz innentől már behatárolni saját magunkat. Egyrészt már messziről is látszott a kavargó porfelhő a hegyoldalban, másrészt a szélesre vájt út, ahol nyilván a bánya javaival megrakott ökrös szekerek közlekedtek békésebb időkben. egy irányba vezetett csupán elágazás nélkül. Inunk szakadtából rohantunk az utolsó szakaszon, így viszonylag hamar felértünk a szemünket maró porfelhőbe, ahol alaktalan masszaként kavargott a munkások tömege. Teljes volt a pánik, egy-két karszalagos férfi, nyilván a brigádvezetők, köhögve, szentségelve próbáltak rendet teremteni, hogy aztán a szükséges mentési munkákhoz minden alkalmas legyen. A vezetőnk karon ragadta Eigot és így mi is a páros után mentünk utat törve a zavarodott bányászok soraiban. Testes, erősen izzadó férfihoz kísért minket, akinek poros arcán barázdákat vájtak a legördülő izzadtságcseppek. Erőteljes, enyhén pocakosodó alakjához brutális méretű, lapát tenyerek tartoztak. Kérges marka, bikanyaka egy életen át tartó nehéz fizikai munkáról árulkodott, súlyos pillantása a bozontos szemöldök árnyékában szívvel viselt felelősségről. Kézszorítása kemény volt és határozott, első látásra megkedveltem az egyenes modorú férfiút.
- Köszöntöm Önöket! - kezdte recsegő hangon, fogai közt por és homok ropogott, idegesen kapkodó szeme meghazudtolta a hangjára erőszakolt nyugalmat. - Nagyon hálásak vagyunk a segítségért és azért is, hogy ilyen hamar ideértek. Bizony szükségünk lesz a hatalmukra, ha még... ha még életben akarjuk látni a barátainkat. Adunk Önöknek is maszkokat, hogy ne lélegezzék be ezt az iszonyú port.
Intett az egyik emberének, aki egy kisebb ládából fehér maszkokat szedett elő és hozzánk caplatott velük. Én elutasítóan intettem:
- Köszönöm, de van saját - mormoltam.
- Ezzel jobban jár, uram - recsegte az érkező bányász. - Az nem elég zárt, higgye el!
Biccentettem és elfordulva mindenkitől feljebb toltam az ezüstmaszkot, míg alá vettem amit kaptam, aztán visszaigazítottam az arcom elé. Mire visszafordultam a melós már a környéken sem volt. Ellenben egy nagyobb ládán a művezető már széthajtogatott egy nagyobb papírlapot, felteszem a bánya alaprajzát. Mellé lépve én is megszemléltem és várakozóan dőltem előre, ahogy a bányafőnök beszélni kezdett.

Reggel arra ébredtem, hogy valami vakító fény süt a szemembe. Amikor résnyire kinyitottam, akkor láttam, hogy a nap sugarai voltak azok. Már alig vártam a reggelt, és végre itt van. Az alvást nem igazán nekem találták ki, bár nem volt az ágyam se a legkényelmesebb, de sosem tudtam sokáig aludni. Amint megláttam a nap első sugarait már ki is ugrottam az ágyból. Most is annyira csábított a meleg, lágy szellő ami végigjárta a szobám az ablakon keresztül, hogy engedtem a csábításnak és kimásztam az ágyból. Úgy gondoltam, hogy jól fog esni egy kis reggeli séta. Bár nem rég épültem fel a kisebb amnéziámból, de teljesen jól voltam, és nem is akartam tovább ingyen lakni a klánház egyik szobájában, amit Chronaios ajánlott fel a lábadozásom idejére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy nem töltöm tovább tétlenséggel a napjaimat és elvállalok még a nap folyamán egy küldetést. Arra gondoltam, hogy ilyen szép időben elmegyek egy reggeli sétára, de az előtt meg kell ünnepelni ezt a jó időt egy itallal. Lesétáltam a lépcsőn, de a főterem még üres volt, úgyhogy az italt későbbre hagytam és elindultam sétálni.
Amikor úgy gondoltam, hogy eleget barangoltam Shirotsume utcáin, visszaindultam a klánházba. Útközben találkoztam Arashival és Yuzuhával.
- Üdv. - köszöntem nekik.
- Szia. - reagált Yuzuha.
- Jó reggelt. - folytatta a sort Arashi.
- Azt hiszem mi még nem ismerjük egymást, Eigo Haruki vagyok.
- Én pedig Yuzuha vagyok, örvendek. - mutatkozott be ő is.
- Engem Arashi Nagaonak hívnak. - mondta miközben jobb kezét felém nyújtotta.
- Örvendek.
- Milyen csinos vagy ma reggel. - fordultam ismét Yuzuha felé.
- Ohh, köszönöm. - mondta és közben egy kissé elpirult.
- Te újonc vagy itt ugye? - kérdezte érdeklődőn Arashi, hogy terelje a témát.
- Igen, pár hete vettek fel a klánba. - feleltem.
- Üdv köztünk. A mágusok élete veszélyes, úgyhogy vigyázz magadra. - mondta és egy kicsit erősebben megveregette a vállam.
- Jól emlékszem, hogy téged láttalak az Asszonybosszantó nevű kocsmában? - kérdeztem.
- Nem emlékszem rá, de elképzelhető, néha szoktunk oda járni Itachival.
- Azon nem csodálkozom, hogy nem emlékszel, mivel eléggé ki voltatok ütve akkor. - mondtam mosolyogva.
Amikor odaértünk a klánház ajtajához Arashi belökte az ajtót, és besétáltunk az épületbe.
Odamentem a pulthoz, ahol láttam, hogy Daudy és Mei éppen társalognak valamiről, vagyis inkább Daudy beszélt és a lány érdeklődve figyelte. Köszöntünk nekik, de mintha észre sem vettek volna minket.
- Mei drága. Kérnék egy korsó sört. Arashinak és Yuzuhának pedig valami élénkítőt adj légy szíves.
Mei szó nélkül bement a pult mögé és kitöltötte az italokat és elénk rakta, én pedig leültem az egyik székre. Mivel egyelőre más dolgom nem volt, én is hallgattam a történetet és közben rájöttem, hogy Daudy a hazájáról beszélt ahonnan idejött Shirotsuméba.
Elég érdekesnek bizonyult a monológja, ezért gondoltam, hogy meghallgatom én is.
Amikor Daudy befejezte a történetét, felénk fordult.
- Sziasztok, észre se vettelek titeket. - mondta meglepődve.
- Üdv Daudy. - köszöntem.
- Érdekesnek tűnt a sztorid, és úgy gondoltuk csendben maradunk és figyelünk.
Arashi erre ismét csak morgott egyet.
Ekkor hirtelen becsapódott a klánház ajtaja és egyik klántársunk, akivel még nem találkoztam, egy koszos ruhájú alaknak segített megállni a lábain, mire felugrottunk a székekből.
- Mei! Kell valami szíverősítő neki, iszonyúan kimerült! - mondta gyorsan a mágus.
Mei gyorsan előkapott egy poharat és már töltötte is bele a brandyt. Közben a mágus odakísérte a munkást a pulthoz, mi pedig odamentünk, hátha segítségükre lehetünk.
Yuzuha megtartotta a férfi fejét, Arashi pedig csak öntötte be a száján az italt.
- A város melletti bányákból jövök – mondta kimerült hangon. - Segíteniük kell!
Felpattant, de Daudy visszaültette a székére.
- Nagyon nagy baj történt! Talán... talán sújtólégrobbanás. Bár a kanárinak nem volt semmi baja, de néha megesik... Vagy valaki, valahol rosszul kezelte a robbanószereket, én nem is tudom... és nem is fontos ez most! Berobbant több tárnánk kijárata és... óh egek! Több mint ötven embert nem találtunk meg! Családapák, egyszerű becsületes munkások! Nagyon kérem! Lenn rekedtek a beszakadt járatokban. Meghalnak ha nem kapnak segítséget! Mi... mi abban reménykedtünk, hogy itt, a Titan Nose híres mágusai körében talán valaki... Nagyon kérem! A társaság biztosan hálás lesz, ha...
Egy emberként bólintottunk neki, jelezve ezzel, hogy segítünk rajtuk.
- Kérem! Jöjjenek, jöjjenek velem, minden perc drága! - sürgetett minket, majd megindult az ajtó felé.
Bár látszott rajta, hogy nagyon fáradt, ez sem tántorította el, hogy segítsen a többieken és minél előbb odavezessen minket a bányához. Yuzuhával és Daudyval rögtön a férfi után indultunk, viszont Arashi és a másik mágus egy pillanatra lemaradtak, majd ők is követtek minket.
A férfi futva kivezetett minket a város nyugati peremére, majd egy kisebb erdős szakaszon átvágva, elértük a közeli hegység lábát. Egy felfelé vezető, szekérnyi széles sziklába vájt úton haladva nemsokára a bányánál voltunk. Óriási felfordulás fogadott minket, por és pánikba esett emberek. Annyira tömény volt a porfelhő, hogy szinte nem is láttuk a bánya bejáratát.
A munkás megragadta a karomat és odavezetett minket a műszakvezetőhöz.
- Köszöntöm Önöket! Nagyon hálásak vagyunk a segítségért és azért is, hogy ilyen hamar ideértek. Bizony szükségünk lesz a hatalmukra, ha még... ha még életben akarjuk látni a barátainkat. Adunk Önöknek is maszkokat, hogy ne lélegezzék be ezt az iszonyú port.
A hangja nyugodt volt, de az ő arcán is látszott a nyugtalanság és a félelem.
Intett egyet, majd odajött egy munkás aki fehér maszkokat hozott, átadta nekünk, majd rögtön vissza is ment a dolgára.
Mire mindenki felhúzta a maszkját, a műszakvezető egy ládán már szét is hajtogatott egy térképet. Körbeálltuk, és figyeltük az eligazítást.

Frissen indultam be a klánházba Yuzuhával Shirotsume kisvárosias forgalma közepette. Még otthon, ébredés után megbeszéltük, hogy nincs nagy kedvünk munkát vállalni, ezért inkább arra gondoltunk, hogy néhány menet gyakorlás után megismerkedünk az új tagokkal. Ezt is inkább formaságnak terveztem csak: az egyik srác Bob haverja, ez már alapból kizárja, hogy komolyabb barátságot akarjak kialakítani vele, azt meg pláne, hogy normális legyen... a maszkos báró pedig túlságosan magának való volt. Ez még nem is baj, sok ilyen embert ismerek, de ő valahogy... hát, nem tudom. Nem emberi...? Túlságosan szolgálatkész, túlságosan elhivatott. Nincs gyengéje, legalábbis semmi látható. Nem kifejezetten ellenszenves, de valahogy mégis tartózkodik tőle az ember. Aztán ott van ez az Eigo nevű - őt nem ismerem, de rendes fickónak tűnik.
- Üdv - bukkant fel előttünk, mintha csak a gondolataimból lépett volna elő.
- Szia - mondta Yuzuha.
- Jó reggelt.
- Azt hiszem mi még nem ismerjük egymást, Eigo Haruki vagyok.
- Én pedig Yuzuha vagyok, örvendek - mosolygott az újoncra Yuzu.
- Arashi Nagao, szervusz - ráztam vele kezet. Nem burkolózik füstfelhőbe, barátságos, és nem hord össze hülyeségeket - örülök, hogy egy normális taggal is bővült a klánunk. Épp meg akartam kérdezni, hogy nem-e tart velünk egy italra...
- Milyen csinos vagy ma reggel.
- Oh, köszönöm!
Már rándult volna a kezem a kardom felé, de gyorsan észhez kaptam.
- Te újonc vagy itt ugye? - kérdeztem, és csoda, hogy minden morgás nélkül, majdnem barátságosan tudtam kimondani a szavakat. Ez inkább költői kérdés volt; csak újoncok próbálnak meg bókolgatni Yuzuhának.
- Igen, pár hete vettek fel a klánba.
- Üdv köztünk. A mágusok élete veszélyes, úgyhogy vigyázz magadra - veregettem meg a vállát.
Erre Yuzuhától kaptam egy szinte láthatatlan, de erős bokánrúgást. Úgy tűnik a srác nem vette észre, és én sem mutattam ki a fájdalmat, pedig igen jól eltalálta a legérzékenyebb pontot. Eigo egy kissé elgondolkozva nézett rám. Most meg mit akar?!
- Jól emlékszem, hogy téged láttalak az Asszonybosszantó nevű kocsmában?
- Nem emlékszem rá, de elképzelhető, néha szoktunk oda járni Itachival.
- Azon nem csodálkozom, hogy nem emlékszel, mivel eléggé ki voltatok ütve akkor.
Alighanem egy ér elkezdhetett lüktetni a nyakamon, mert Yuzuha a szája elé kapta a kezét, és finoman megrázkódott a rejtett nevetéstől.
- Nyilván mást láthattál, mert én nem vedelek annyit mint Ita - feleltem kedvesen mosolyogva. Ezt még egyszer lehívom a gyakorlótérre, az fix...
Közben, ahogy a bejárathoz értünk, észrevettem hogy a báró éppen gyakorol, de nem nagyon figyeltem rá - azt hiszem férfitársaim megértik, ha azt mondom, hogy inkább a mellettem lépdelő hölgyre figyeltem. Yuzu is észrevehette a másik újoncot, mert egy gyors pillantás után, halkan, hogy Eigo se hallhassa, megjegyezte:
- Azért elég bunkó voltál a tárgyaláson.
- Na ide figyelj... - kezdtem volna suttogva, de csak kinyújtotta rám a nyelvét. Kis szemtelen.
- Csak vicceltem. Valahogy itt kellett tartani, különben lecsukják. De azért egy kicsit többet is beszélhetnél vele, olyan magányosnak tűnik...
- Tudod hogy mindig hülyén érzem magam ha csak úgy oda kell mennem egy idegenhez beszélgetni...
- Mehetnék én is, de akkor lehet hogy félreérti - mosolygott kajánul.
- Jól van, jól van, majd ha lesz rá alkalom - adtam be kedvtelenül a derekam, ahogy belöktem az ajtót. Belépve a teljesen szokásos, hétköznapi látvány fogadott, bár alig néhány bajtárs volt csak bent. Úgy gondoltam először bedobunk Yuzuhával egy frissítőt, mielőtt birtokba vennénk az egyik gyakorlótermet, de amint megláttam a Meit szóval tartó fazont, megtorpantam. Ez az a Daudy srác, Bob haverja... mindegy, lesz ami lesz, valamit innom kell, különben kiszáradok. Mellesleg Eigo meghívott minket egy italra, azt meg nem akartam visszautasítani. Ha másért nem, hát azért, hogy következő körben meghívhassam egy Shirotsumei Nyakrobbantóra, na arra kíváncsi leszek, hogy reagálja le... eddig Bobon kívül senki sem tudott állva maradni utána. Már a szagától kikészül az ember. Hamar elénk került az ital, Daudy pedig csak mondta, és mondta... úgy tűnik észre se vett minket, nekem meg kezdett zsibbadni az agyam a sok hülyeségtől, ezért az agyam automatikusan elkezdett másra figyelni. Ez a mentális pajzs nem sokat ért, mert kezdtem egyre bágyadtam lenni. A srác csak egy jó tíz perc múlva (amikor már másodszor számoltam meg a poharakat) vett észre minket.
- Sziasztok, észre se vettelek titeket.
- Üdv Daudy.
Csak morogtam egy gyengét, mert még nem egészen tért vissza a lelki erőm.
- Érdekesnek tűnt a sztorid, és úgy gondoltuk csendben maradunk és figyelünk.
Erre meg már végképp nem tudtam mit mondani. Egy újabb morgáson kívül nem is kellett hozzászólnom ehhez, mert hatalmas csattanással kivágódott az ajtó, és a báró rontott be rajta, egy alélt férfit cipelve.
- Mei! Kell valami szíverősítő neki, iszonyúan kimerült!
Mei azonnal előkapott egy brandys üveget, miközben a férfi a pulthoz lett támogatva. Azonnal abbahagyta mindenki azt, amit éppen csinált; aggódó és kíváncsi tekintetek meredtek a jelenetre.
Átvettem Meitől a brandyt, és Yuzuha segítségével töltöttünk egy kicsit a fogai közé. Jó erőben volt, szakadt és poros ruhája alapján egyértelműen kétkezi munkás, bár szerencsétlen úgy nézett ki, mint aki egyenesen egy csatatérről jött ide. Viszonylag gyorsan magához tért, és mielőtt leállíthattuk volna, már bele is kezdett a mondandójába:
- A város melletti bányákból jövök - pattant fel, de Daudy gyengéden visszaültette. - Nagyon nagy baj történt! Talán... talán sújtólégrobbanás. Bár a kanárinak nem volt semmi baja, de néha megesik... Vagy valaki, valahol rosszul kezelte a robbanószereket, én nem is tudom... és nem is fontos ez most! Berobbant több tárnánk kijárata és... óh egek! Több mint ötven embert nem találtunk meg! Családapák, egyszerű becsületes munkások! Nagyon kérem! Lenn rekedtek a beszakadt járatokban. Meghalnak ha nem kapnak segítséget! Mi... mi abban reménykedtünk, hogy itt, a Titan Nose híres mágusai körében talán valaki... Nagyon kérem! A társaság biztosan hálás lesz, ha...
Gyorsan bólintottam, jelezve, hogy induljunk.
- Kérem! Jöjjenek, jöjjenek velem, minden perc drága!
Lódultam volna utána, amikor a báró - azt hiszem már csak így fogom hívni - megállított. Ingerültem perdültem felé. Mégis mit akarhat ilyenkor?!
- Menni akarok. Nincs hatalmam a föld felett, de az izmaimnak hasznát vehetitek. Menni akarok.
Egy pillanatra meglepett; nyilván ezért válaszoltam azonnal az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Gyere! - törtem ki futásban, nyomomban a fegyvermágussal.
Nem tudtam, hogy merre vannak bányák Shirotsume közelében, ezért nem tudtam előrerepülni, akármennyire is sürgős lett volna. Vadul kalapált a szívem a szokatlan erőfeszítéstől, de a Báró, nem kis irigységemre, jól bírta. Hiába fontos a kardvívásnál a lábmunka, nem elsősorban a futásra szokás koncentrálni edzéskor... erről jut eszembe, igazán ott hagyhattam volna a Titan Noseban, mert most ez a pár kiló fém igazán nem hiányzik a futáshoz. Pláne, hogy a mellettem - elnézést, most már előttem - futó fazonhoz képest gyenge a vívótudásom, a széles, nagy ívű mozdulatok, amik a levegőben olyan jól működnek, a földön csak hatalmas réseket hagy a védelmemen. Oh, és persze nem is beszélve arról a körülményről, hogy egy mentéshez nem kardra van a legnagyobb szüksége az embernek.
A porfelhő már messziről látszott, ezért be tudtam mérni, hogy milyen messze járunk. Le-lemaradoztam egy kissé, és már szárnyra akartam kapni, amikor eszembe jutott, hogy csak feleslegesen meríteném ki magam: talán még nagy szükség lesz az erőmre. Végül odaértünk a bányához: Daudy, Eigo és Yuzuha már ott voltak, bár ők se régen érkeztek. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugtassam a szívemet, de ez a kavargó por miatt nem sok hasznot hozott. A bányatelep úgy nézett ki, mint egy felszakított hangyaboly: a bányászok, mind meglett férfiak, kétségbeesetten csinálták a dolgukat, próbáltak segíteni a helyzeten, ahogy csak tudtak. Dühös és kétségbeesett kiabálástól volt hangos a környék. Egy viszonylag nyugodt kiállású, de láthatóan zaklatott férfi lépett elénk.
- Köszöntöm Önöket! Nagyon hálásak vagyunk a segítségért és azért is, hogy ilyen hamar ideértek. Bizony szükségünk lesz a hatalmukra, ha még... ha még életben akarjuk látni a barátainkat. Adunk Önöknek is maszkokat, hogy ne lélegezzék be ezt az iszonyú port.
Hálásan kaptam el a felkínált maszkot, és egy perc múlva már éreztem is, ahogy lassan elernyedek az oxigénhiány megszüntével. A bányafőnök közelebb intett minket egy térképhez, és beszélni kezdett.

- Üdv! Remélem nem veszi tolakodásnak, ha én is részt veszek a mentőakcióban - hangzott fel a hátunk mögött, mire megperdültem. Nos... Az emlegetett, vagyis legalábbis akire gondoltam. Sadameshu mester. Nem vagyok benne biztos, hogy ott, ahol emberéletek forognak kockán megfelelő az ő felelőtlen stílusa, de nem az én tisztem mindezt megítélni. Az elemi mágiák mestereként minden bizonnyal értékes segítséget nyújthat a számunkra, ez viszont vitathatatlan. Derékból meghajoltam felé, udvariasan, de semmitmondóan. A munkavezető ellenben érthetően csak hálásan sóhajtott:
- Ami azt illeti minden elképzelhető segítség jól jöhet most nekünk jó uram - felelte. Aztán visszagörnyedtünk a hordóra terített térkép fölé, amelyen mutogatni kezdett: - Ez a bánya megközelítőleg pontos alaprajza. Nagyjából 1500 méter mélységben történt a fejtés eleddig, a tárnarendszer igencsak kiterjedt, mint láthatják, de eddig semmiféle problémával nem találkoztunk. Ezt a Mágustanács is megerősítheti, folyamatos ellenőrzésük alatt álltunk, így végképp érthetetlen számomra, hogy mi vezethetett ehhez... ehhez a tragédiához - csuklik egy pillanatra a kemény kötésű férfi hangja, de aztán gyorsan magára találva folytatja: - Egyelőre nem is vizsgáltuk a baleset körülményeit, addig nem fogok ilyesmivel foglalkozni, amíg minden egyes rám bízott munkásomat vissza nem tudom adni a családjának! - csattan hatalmasat a művezető tekintélyes ökle a hordón, hogy táncot jár rajta a hevenyészett térkép. Nem is baj, legalább kiadja valahogy a felgyűlt feszültséget. - Van egy régebbi barlang itt - bökött a térkép keleti oldalára - ezt nem tudtuk használni eleddig fejtésre. Nagyon sok... khmm... baleset történt itt. Nem fogom szépíteni a valóságot, aki ezekbe leereszkedett, azok közül senki vissza nem tért. De a tárnák elérhetők rajtuk keresztül, ez biztos. Nézzék... szeretném hangsúlyozni: senki sem kötelezi magukat arra, hogy belépjenek azokba az elátkozott...
- Tudjuk - hallottam Arashi hangját nyugodtan csengeni. - De attól még lemegyünk oda.
A művezető hálásan bólogatott én viszont csendesen megszólaltam:
- Viszont nem rohanhatunk fejjel a falnak, szükségünk lesz mentőfelszerelésre és információkra. Beszélhetnénk a robbantómesterrel és a telep orvosával? Ennyi emberre veszélyes szakmában gondolom jut egészségügyi személyzet...
Néhány társam egyet értő, néhány inkább türelmetlen pillantást küldött felém, de a művezető azonnal bólintott és elszalasztotta az egyik bányászt a két emberért. Addig is a térképre mutattam:
- Az elhagyott barlang természetes képződmény, vagy régebben bányászati, netán raktározási célzattal lett kialakítva? - érdeklődtem.
- Természetes barlang, uram. Voltak ugyan tervek a kiaknázására, de végül túl veszélyesnek bizonyult, mert hát ugye... - tárta szét a karjait kétségbeesetten a művezető, én csak bólintottam, hogy megértem.
- Kell valamit tudnunk a kibányászott anyagokról? Gyúlékony? Robbanékony? - érdeklődtem, tekintetbe véve a társaim hatalmának természetét.
- Nem, uram, ettől nem kell tartaniuk - rázta meg a fejét. - A lakrima kristályok alapanyagát bányásszuk itt, ezért is van a kiemelt érdeklődés a mágustanács részéről. Még mágus őrök és szakemberek is dolgoztak lenn, de eleddig még sajnos ők sem jelentkeztek. A kristályos anyag nyers formában semmilyen káros vagy veszélyes tulajdonságot nem mutat tudomásunk szerint. Na meg is jöttek! Bemutatom Cruskot, a telep robbantómesterét - intett egy futva érkező alacsony, köpcös, de erőteljes alkatú, lángvörös hajú, csupa szeplő férfi felé - és doktor Hollan baleseti sebészt, a bánya vezető orvosát - váltott a karja egy magas, szikár, deres hajú, idősebb úriember irányába.
A két férfi meghajolt üdvözlésként, nyilván nem akartak többet beszélni a maszkon át is fojtós porban, mint amennyit nagyon muszáj. Én feléjük fordulva kezet ráztam velük majd érdeklődni kezdtem:
- Doktor! Odalenn szükségünk lesz valamiféle elsősegély felszerelésre a súlyos sérültek miatt. Kötszerek, sebfertőtlenítők, fájdalomcsillapítók és egy csontfűrész...
Az orvos rögvest elsietett, így most a robbantómesterhez fordultam:
- Crusk uram, szükségünk lesz a szakértelmére! Jó lenne ha be tudná határolni, nagyjából hol történhetett a bányán belül a detonáció, annak a környékén a legveszélyesebb az út feltehetően és ott lesznek a legsúlyosabb sérültek, akiknek legelőször van szükségük ápolásra - gondolkodtam hangosan.
A köpcös férfi megvakarta a tarkóját:
- Bá' csak segí'hetnék, de eztet nem tudom megmondanyi - rázta a fejét. - Jó pár légkürtőn áltat csapott ki a por, ha engemet kérdölnek az uraságok, akko' szerintem biza több robbanás is vó't odale', mégpediglen egy időbe', de hogy hun... A liftek nem gyárnak má', ú'hogy nem vó't még érkezésöm lemennyi megnézni no...
- Van még odalent robbanószer? Azt mindenképpen biztonságba kell helyeznünk - kaptam fel a fejem, ahogy eszembe jutott ez az égető kérdés.
- Há' ez a'! - morgolódott Crusk. - Senkise vihet oda le semmitse csak én! Má'pedig nem vittem le mán vagy egy hete egyetlenegy robbanó lakrimát se! És odale' nem is táró'hatunk ilyet, mer' a' erai mágusok egybű' kiverik a ba'hét. Szóva' télleg nem tudom hunnaj vó't ott valami ami pukkant szerencsételeneknek...
A művezetőhöz fordultam:
- Szükségünk lehet még erős szövetekre egy hátizsáknyira, ha lehet, feltehetően építenünk kell majd saroglyákat. És jelölő kréta sem jönne rosszul - vetettem fel.
- Mindent felforgattunk a raktárainkban az események után, védőruhákat, sisakokat, maszkokat kellett előszedetnem, csak az égiek tudja hány féle ládát borítottunk fel abban a kapkodásban... Elég sok idő lenne, míg előkerítem ezeket, de odalenn a csilléket fedő posztók is meg fognak felelni erre azt hiszem. Kréta van nálam két-három darab, de az minek? - lepődött meg a fickó.
- Ismeretlen és jó eséllyel többször elágazó barlangrendszeren kell keresztül mennünk, ha eltévedünk, az nagyban növeli a mentési időt - feleltem gyorsan, mire a kezembe nyomta a krétákat.
- Tessék, és esetleg vigyenek magukkal fáklyákat is a lámpa mellé - mormogta. - A szenes végét a falhoz nyomva van olyan jó, mint a kréta.
Futva érkezett vissza Hollan doktor egy hátizsákot cipelve, kifulladva tette le, amit azonnal fel is kaptam:
- Itt van minden, amit bele tudtam zsúfolni - zihálta az idős férfi a maszkja mögött. - Maga katona volt? - nézett rám, amint bólintottam megnyugodva folytatta: - Akkor nem kell elmagyaráznom. Felcsercsarabot raktam bele, elállítja a vérzést és fájdalomcsillapítónak is megfelel. Ezt használja a sereg is, gondolom ismeri. Minden egyéb is ott van, amit kért.
A vállamra kaptam a hátizsákot és bólintva köszöntem meg a segítséget a három férfinak, aztán várakozni kezdtem, míg mindenki elvégzi amit szükségesnek vél. Ahogy valamelyik rangidős mágus jelez, rögtön el is indulok a többiekkel, kezembe véve egy olajlámpást.

Már éppen belekezdett volna mondandójába a műszakvezető amikor valaki megszólalt a hátunk mögött.
- Üdv. Remélem nem veszi tolakodásnak, ha én is részt veszek a mentőakcióban.
Egyik klántársunk volt az, de ennél többet nem is tudtam róla, még a nevét se ismertem. Mivel sietnünk kellett, csak bólintottam neki köszönésképpen.
A munkavezető intett neki, hogy jöjjön közelebb.
- Ami azt illeti minden elképzelhető segítség jól jöhet most nekünk jó uram.
Mindenki visszaterelte tekintetét a hordón levő térképre, majd a műszakvezető nekikezdett az eligazításnak.
- Ez a bánya megközelítőleg pontos alaprajza. Nagyjából 1500 méter mélységben történt a fejtés eleddig, a tárnarendszer igencsak kiterjedt, mint láthatják, de eddig semmiféle problémával nem találkoztunk. Ezt a Mágustanács is megerősítheti, folyamatos ellenőrzésük alatt álltunk, így végképp érthetetlen számomra, hogy mi vezethetett ehhez... ehhez a tragédiához. - ennél a pontnál egy pillanatra megcsuklott a férfi hangja. - Van egy régebbi barlang itt. - mutatott egy pontra a térképen. - Ezt nem tudtuk használni eleddig fejtésre. Nagyon sok... khmm... baleset történt itt. Nem fogom szépíteni a valóságot, aki ezekbe leereszkedett, azok közül senki vissza nem tért. De a tárnák elérhetők rajtuk keresztül, ez biztos. Nézzék... szeretném hangsúlyozni: senki sem kötelezi magukat arra, hogy belépjenek azokba az elátkozott...
- Tudjuk. De attól még lemegyünk oda. - vágott közbe Arashi.
- Viszont nem rohanhatunk fejjel a falnak, szükségünk lesz mentőfelszerelésre és információkra. Beszélhetnénk a robbantómesterrel és a telep orvosával? Ennyi emberre veszélyes szakmában gondolom jut egészségügyi személyzet... - érdeklődött a céhtársunk.
Mivel már indultam volna a bányába, először kissé időhúzásnak tartottam amiket mondott, de miután kissé átgondoltam a dolgot arra jutottam, hogy igaza lehet, így csak egyetértően bólogattam.
Közben a műszakvezető jelzett az egyik munkásnak, hogy hozza ide az említett személyeket.
- Kell valamit tudnunk a kibányászott anyagokról? Gyúlékony? Robbanékony?
- Nem, uram, ettől nem kell tartaniuk. A lakrima kristályok alapanyagát bányásszuk itt, ezért is van a kiemelt érdeklődés a mágustanács részéről. Még mágus őrök és szakemberek is dolgoztak lenn, de eleddig még sajnos ők sem jelentkeztek. A kristályos anyag nyers formában semmilyen káros vagy veszélyes tulajdonságot nem mutat tudomásunk szerint. Na meg is jöttek! Bemutatom Cruskot, a telep robbantómesterét, és doktor Hollan baleseti sebészt, a bánya vezető orvosát.
A két férfi meghajolt előttünk, majd maszkos klántársunk folytatta a szervezkedést.
Már kissé kezdett kissé idegesíteni, de még próbáltam türelmesen kivárni a fejleményeket.
Megbeszélt pár dolgot a robbantásvezetővel, amire már nem tudtam figyelni, mivel úgy beszélt a férfi, hogy nehezen lehetett megérteni, másrészt pedig a hangzavar miatt is nehezen lehetett hallani azt amit beszélnek.
Közben visszaérkezett az orvos egy hátizsákkal a kezében amit lerakott a földre. Az orvos tudatta maszkos társunkkal, hogy mindent be tudott szerezni amit kért.
Mivel végre szóhoz jutottam, ki is használtam az alkalmat.
- Tudnak adni nekem két darab zsákot? - fordultam a műszakvezető felé.
A műszakvezető bólintott egyet és már intézkedett is az ügyben.
- Elég időt fecséreltünk már el itt. Induljunk végre. - mondtam a többieknek türelmetlenül.
Miután megkaptam a zsákokat, átdobtam őket a vállamon és elindultam a bejárat felé.

Örömmel fogadtam Itachi érkezését... kezdtem magam kissé kényelmetlenül érezni a sok újonccal együtt. Gyorsan letámasztotta a motorját, majd hozzánk sietett. A munkavezető nem is tétlenkedett tovább, azonnal belevágott a részletekbe:
- Ami azt illeti minden elképzelhető segítség jól jöhet most nekünk jó uram - fordult a térkép fölé. - Ez a bánya megközelítőleg pontos alaprajza. Nagyjából 1500 méter mélységben történt a fejtés eleddig, a tárnrendszer igencsak kiterjedt, mint láthatják, de eddig semmiféle problémával nem találkoztunk. Ezt a Mágustanács is megerősítheti, folyamatos ellenőrzésük alatt álltunk, így végképp érthetetlen számomra, hogy mi vezethetett ehhez... ehhez a tragédiához... Egyelőre nem is vizsgáltuk a baleset körülményeit, addig nem fogok ilyesmivel foglalkozni, amíg minden egyes rám bízott munkásomat vissza nem tudom adni a családjának! Van egy régebbi barlang itt - hívta fel a figyelmünket a keleti oldalra - ezt nem tudtuk használni eleddig fejtésre. Nagyon sok... khmm... baleset történt itt. Nem fogom szépíteni a valóságot, aki ezekbe leereszkedett, azok közül senki vissza nem tért. De a tárnák elérhetők rajtuk keresztül, ez biztos. Nézzék... szeretném hangsúlyozni: senki sem kötelezi magukat arra, hogy belépjenek azokba az elátkozott...
- Tudjuk - tört elő belőlem, egy kissé hűvösebben, mint ahogy szerettem volna. - De attól még lemegyünk oda.
Minél tovább udvariaskodunk, annál kisebb az esély, hogy valakit még élve találunk.
- Viszont nem rohanhatunk fejjel a falnak, szükségünk lesz mentőfelszerelésre és információkra. Beszélhetnénk a robbantómesterrel és a telep orvosával? Ennyi emberre veszélyes szakmában gondolom jut egészségügyi személyzet...
Érdeklődve figyeltem a Báró megnyilvánulását. Végre mutat valamit magából... kérésére már el is indult az egyik bányász a két emberért. Közben kiderült, hogy az elhagyott rész természetes barlang; ettől egy kicsit rossz érzésem támadt, de talán csak azért, mert túl sok történetet olvasok.
- Kell valamit tudnunk a kibányászott anyagokról? Gyúlékony? Robbanékony?
- Nem, uram, ettől nem kell tartaniuk - felelte a vezető, amitől jelentősen megkönnyebbültem. Az én mágiámnak nem igazán lehet odalent hasznát venni, de jó volt tudni, hogy véletlen sem tudok kárt okozni. - A lakrima kristályok alapanyagát bányásszuk itt, ezért is van a kiemelt érdeklődés a mágustanács részéről. Még mágus őrök és szakemberek is dolgoztak lenn, de eleddig még sajnos ők sem jelentkeztek. A kristályos anyag nyers formában semmilyen káros vagy veszélyes tulajdonságot nem mutat tudomásunk szerint. Na meg is jöttek! Bemutatom Cruskot, a telep robbantómesterét és doktor Hollan baleseti sebészt, a bánya vezető orvosát.
A két férfi meghajolt felénk, amit egy gyors biccentéssel viszonoztam. A fegyvermágus gyorsan el is kért mindent, amire szükség lehet... remélem azért a csontfűrészt használatlanul hozzuk vissza. Jól esett, hogy valaki más intézkedik helyettem, az meg főleg, hogy ennyire profin... egy piros pontot megérdemelt az én szememben. Szinte pörögtek a szavak a szájáról, amit eddig nem lehetett elmondani róla; úgy látszik, inkább a tettek embere, mint a felesleges szavaké. Hamarosan került is minden, amire csak szükségünk lehet. Időközben kissé közelebb húzódtam Yuzuhához, akit legszívesebben hazaküldtem volna.
- Meg ne próbáld - villant a tekintete, én pedig jobbnak láttam csendben maradni. Nőkkel nem érdemes vitatkozni, és Yuzu a legékesebb példája ennek a bölcsességnek. Fogalmam sem volt, hogy mi hasznunk lenne a mentésnél , elvégre a mágiánk kifejezetten a tűzerőre alapoz... Hát, ha valami démon miatt van baj a tárnákban, akkor mi ketten jól szerepelnénk, de különben... Nem volt sok időm ácsorogni, mert úgy tűnt, mindenki indulásra kész. Mindenki, kivéve...
- Tudnak adni nekem két darab zsákot? - dobta fel Eigo. A kért holmi szerencsére a közelben volt, mert rögtön meg is kapta. Ugyan mire kell neki? Fogalmam sem volt, de néhány idióta ötlet felmerült a gondolataim közt, egyik se jobb a másiknál.
- Elég időt fecséreltünk már el itt. Induljunk végre.
Kissé fintorogva néztem össze Itachival és Yuzuhával. Ez hiányzott még, egy forrófejű újonc. Persze tulajdonképp igaza van, sietnünk kell, ha még valakit ki akarunk menteni, de... rossz előérzetem volt, és a srác hozzáállása nem fog segíteni a mentésben.
Csapatunk zöldebb része rögtön elindult egy bányász társaságában a bánya felé, akiket mi, "veteránok" nyomban követtünk.

Gyors léptekkel indultam meg csapatunk előtt a barlang bejárata felé, majd eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.
- Őőő... Merre is van a barlang? - fordultam kérdőn a többiek felé.
- Minek mész előre, ha az utat se tudod? - morgott a motoros mágus.
- Crusk majd elkísér titeket a barlanghoz, ami levezet a tárnákba.
Épphogy elindultunk, a művezető utánunk kiabált.
- Ezt itt ne hagyják! - rohant felénk a férfi, kezében a térképet lobogtatva.
Daudy volt hozzá a legközelebb, így átvette tőle.
- Szükségük lesz rá. Sok szerencsét!
Sietős léptekkel útnak indultunk. Egy ideje már haladtunk kísérőnk mögött, és kezdtem unatkozni. Úgy gondoltam itt a remek alkalom, hogy megismerkedjek a többi klántársammal is akikkel eddig még nem állt módomban.
- Üdv. Eigo Haruki vagyok. - mutatkoztam be a motoros mágusnak.
- Itachi Sadamesu.
- Te milyen mágiát használsz? - kérdeztem tőle.
Egy kissé dühös pillantást vetett rám, és mivel úgy tűnt, hogy nincs valami beszédes kedvében, ezért nem firtattam tovább.
- Eigo Haruki vagyok. Örvendek. - fordultam maszkos társunk irányába, miközben jobbom felé nyújtottam.
- Egyébként mi van a maszkod alatt? - irányítottam tovább kezem a feje irányába.
- Üdvözöllek, nekem már nincs nevem. - lépett hátra egyet. - Az arcom van alatta.
- Felpróbálhatom a maszkod?
- Nem. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Úgy tűnt, hogy ő is inkább a saját gondolataival van elfoglalva.
Az út további részén csendben haladtunk előre. Időközben odaértünk egy vékony úthoz amin egy embernek is alig volt hely, így egymás mögött, libasorban kellett haladnunk. Egy mély szakadék tátongott előttünk, ezért háttal a falhoz simulva, oldalazva mentem előre. Egy idő után végre újra normális úthoz értünk, ahol már biztonságban éreztem magam. Úgy egy óra telhetett el az indulás óta, mire végre elértük a barlang bejáratát.
- Innentű' magukon múlik mindön'. Sok szerencsét. Na viszlátásra'! - mondta kísérőnk, majd visszaindult az úton amin idejöttünk.
Habozás nélkül beléptünk a barlangba. Közben Arashi elkérte Daudytól a térképet, és irányított minket, hogy merre kell mennünk.
Rövid idő után hirtelen elkezdett remegni a föld, amitől sziklák hullottak a falakról és a plafonról. Egy nagyobb darab elől félre kellett ugranom, nehogy eltaláljon. Amilyen gyorsan jött a rengés, olyan gyorsan el is állt, de az egész bejárat beomlott, amitől vak sötétség lett a barlangban.
- Mindenki jól van? - kérdezte Itachi.
- Ááááááááá! A lábam, nagyon fájj. Áááááááááá! - hallottam Daudy hangját.
- Mi... mitörtént a lábaddal. - kérdezte tőle Arashi kissé ijedt hangon.
- Á semmi, csak vicceltem. - felelte rá Daudy, majd fütyörészésbe kezdett.
Arashi morgolódásából arra következtettem, hogy nem tetszett neki ez a poén.
- Light Magic. - mondtam el a varázsigét, amivel fénybe burkoltam jobb kézfejem.
- Így sokkal jobb.
Mágiámnak köszönhetően újra fény árasztotta el a barlangot, aminek köszönhetően gyorsan meg is tudtunk bizonyosodni róla, hogy senkinek nem esett semmi baja. Tovább haladva, néhányszor felzargatott denevérek repültek el fejünk felett, a kijárat irányába. Az út amin haladtunk egyre szűkebb lett, míg végül csak egymás mögött kúszva tudunk előrehaladni, az egyre nedvesebb talajon.
- Bár nem ezért hoztam a zsákokat, de a célnak megfelel.
Egymásra helyeztem a zsákokat, és magam alá raktam őket, hogy ne a vizes talajon kelljen fetrengenem.
Kis idő múlva Arashi megállt előttem.
- Itt egy lefelé vezető út. - mondta, majd a térképre nézett. - A térkép szerint ezen kell most lemásznunk.
- Megyek előre, jól mászom. Majd dobjátok le nekem a hátizsákot. - mondta maszkos társunk.
Arashi egyetértően bólintott.
- Rendben, menj előre, én jövök utánad, Yuzu, te gyere utolsónak, jó? Ha valaki megcsúszik, azt el tudjuk kapni. Eigo, Daudy, gyertek utánam, óvatosan.
Arashi hátán szárnyak jelentek meg, majd elindult, mi pedig utána mentünk.

Érdeklődve néztem ahogy Eigo magához vesz két régi, enyhén foszladozó zsákot, elképzelésem sem volt róla, hogy mit is akar vele kezdeni, de mivel nem részletezte ki, így nem is foglalkoztam a kérdéssel, tény, hogy bármikor hasznos lehet efajta tároló eszköz.
Miután mindenki összeszedelőzködött megigazítottam magamon a hátizsák keresztpántját és gyors léptekkel felzárkóztam a társaim mögé, mögöttünk haladtak az utóvéd szerepét betöltve az elöljáró mesterek. Alig pár lépés után az élen haladó ifjú zavarodottan megállt és kérdőn nézett hátra a válla felett:
- Őőő... Merre is van a barlang? - érdeklődött kínos mosollyal az arcán.
- Minek mész előre, ha az utat se tudod? - zsörtölődött Sadameshu mester, szerencsére a művezető hamar mentette a helyzetet:
- Crusk majd elkíséri Önöket a barlanghoz, ami levezet a tárnákba - ajánlotta fel, s mivel senki nem volt aki ez ellen tiltakozott volna, így a zömök férfi mellettünk elhaladva máris az élre állt, súlyos teste ellenére is remek kondícióját igazolták szapora léptei. Olyannyira szaporák, hogy a hirtelen eszmélő művezető alig ért minket utol emelt hangerővel kiabált utánunk:
- Ezt itt ne hagyják! - futott oda hozzánk az időtől megsápadt térképpel, amit Daudy átvett tőle. - Szükségük lesz rá. Sok szerencsét!
- Köszönjük - recsegtem tompán. - Szervezzen meg mindent a túlélők ellátására, addig is mi megteszünk mindent azért, hogy mihamarabb a felszínen legyenek újra - szóltam oda megnyugtatóan a férfinak, majd a többiek után iramodtam.
Eseménytelen, de nehéz túra volt lefelé a hegyoldalban a kicsit mélyebben fekvő barlang irányába, alig néhány helyen kellett kapaszkodóként használnunk a falat és az azon tenyésző nyamvadt bokrokat, de így sem volt egyszerű a lejtős talajon haladni. Edzett vagyok és szívós, de azért megéreztem a lábizmaimban a folyamatos ellentartást a mélység hívogató karjainak. Mögöttem egykedvűen masírozott a két mester, nem sok szó esett köztük. Eigo is mereven maga elé szegezte a tekintetét és elszántan tört előre. Egyedül Daudy volt valamivel oldottabb, sűrűn meghúzva a kezében tartott lapos flaskát, melyről valahogy éreztem, nem tiszta patakvizet hurcol benne. Engem az egész a kiképzésem alatt végrehajtott menetgyakorlatokra emlékeztetett. A legtöbb újonc épp olyan kemény, elszánt arccal ment, mint pl Haruki itt nem sokkal mellettem. Na és persze ott is volt mindig egy-két mókamester, akiket a tisztek kemény fegyelmezése sem tudott rendre szoktatni. A legkevésbé sem örültem, hogy felvetődtek bennem ezek az emlékek, de hiába, nem tagadhatom meg azt ami vagyok. Amivé neveltek, kiképeztek. Ösztönösen mérem fel a terepet, mennyire ideális lenne egy rajtaütésre, rengeteg remek fedezéket és búvóhelyet jelentő növényzet a környéken, egyértelműen nehéz terep, kimerült ellenséges egységek. Itt csak a gyors ellenlökésben lehetne bízni, pajzsot pajzshoz lökve, zárt alakzatban haladni az ellenséges csapásmérő egység felé. De mindez hamis kép. Mert már nem vagyok az, akinek kiképeztek. A saját kardommal ontottam vérét a bálványnak, akit generációk óta szolgált a családom, a bálványnak, minek neve: becsület. Már...
- Eigo Haruki vagyok. Örvendek - zökkentett ki egy fiatalos, kellemes hang komor gondolataim közül, s szavait nyomatékosítva kezét nyújtotta felém. Boldog ifjú ártatlanság, hisz azt sem tudja kivel beszél... és talán addig jobb... - Egyébként mi van a maszkod alatt?
- Üdvözöllek, nekem már nincs nevem - feleltem kezet rázva vele röviden, de ösztönösen távolodtam is egy lépést. Néha úgy érzem magam, mint aki leprás. Mintha a puszta érintésem, a jelenlétem, a lélegzetem is megfertőzné bűneimmel ifjú és romlatlan társaimat, kik még hódolnak a bálványnak. - Az arcom van alatta.
- Felpróbálhatom a maszkod? - kérdezte naiv kíváncsisággal.
- Nem - közöltem tömören, reméltem elveszi a kedvét a további beszélgetéstől. Nem akartam a közelemben tudni. Nem akartam senkit a közelemben tudni. Megteszek mindent, hogy segítsem őket az útjukon, de ez más... Nem akarom bemocskolni őket a lényemmel. Mindenkinek jobb ez így...
Újra eszembe jutott az előző szituáció. Ha valóban katonai szakaszként érne itt minket támadás. Egyedül csak én nem élném túl talán. S miért? Mert csak viselem a céh jelvényét, azt is csupán rejtve, maszkom alatt. Nem vagyok igazán a csapat része. "Mert jegyezzétek meg, ha igazán beüt a ménkü kopaszok, akkor másra nem számíthatsz, csak arra, akivel közösen zabáltátok a babot a kondérból és együtt hajolgattatok a kiképző pályán! Csak az mentheti meg a seggeteket, más nem lesz ott, vagy ha igen, attól jóra ne számíts. Vagy beilleszkedsz a szakaszodba, vagy faragtasd már most a sírkövedet, ez alapszabály!" Máig igazak a kiképző hadnagyom szavai, de sokkal egyszerűbb kimondani a bölcsességeket, mint azok szerint cselekedni.
- Innentű' magukon múlik mindön'. Sok szerencsét. Na viszlátásra'! - térített újból magamhoz a merengésből a robbantómester hangja. Köpcös alakja már el is tűnt az ösvényen visszafelé. Egymásra néztünk a cseppkövekkel tarkított barlangszájban állva, mintha a népmesék lovagjai elevenednének meg a sárkány torka előtt. Azokhoz hasonlóan bújkált némi aggodalom a pillantásokban, vagy talán csak én vetítettem bele a sajátomat a többiekébe is? Aggódtam az út miatt, de főleg, hogy nem érünk le időben a szerencsétlenül járt mágusokhoz. Halkan odaszóltam Arashinak:
- Javaslom a maszkokat vegyük vissza, valami oka van a barlang kétes hírnevének. Esetleges föld alól feltérő kén vagy klórgáz is vezethetett az eddigi csapatok halálához, ad talán valamennyi időt ez a holmi - jegyeztem meg, de a vezető mágusra bíztam a döntést természetesen. A szólított biccentett, mutatva, hogy konstatálta a szavaimat, de közben átvette Daudytól a térképet és gyorsan átnézte Yuzuhával és Itachival még egyszer. Okos dolog, a frissebb emlékek mindig élesebbek. A raszta hajú fiú volt mellesleg messze a leggondtalanabb közülünk. Ezt legalább részben az elfogyasztott ital számlájára írtam.
Most már Arashi állt az élre kezében a térképpel és határozottan vezetni kezdett minket befelé, így további gondolkodás nélkül léptünk be a sötétségbe. Az olajos sötétség komor nyugalommal ölelte körbe a testünket, hamar pislákolni kezdett a lámpásaink gyatra fénye, de ez sem segített a barlang hangulatán, torz szörnyek sziluettjeiként festette árnyékunk a falakra a sápatag fény, mely utolsó védharcait vívta a sötétség mindent elöntő seregével, mint körülzárt várba szorult végvári vitézek elkeseredett gyülevész népsége. Nem, nem lett tőle jobb a hangulatom.
Néhány perce haladtunk csak befelé, amikor enyhén megrázkódott a talpunk alatt a föld. Felkaptam a fejem mint kürtszó hallatán a jól idomított csataló. Aztán már el is szabadult a pokol. Előbb csak néhány kisebb kavics hullott le, majd már emberfejnyi s még nagyobb kődarabok záporoztak körülöttünk. Alig pár másodperccel később pedig mintha az egész hegy indult volna meg, hogy maga alá temessen minket. Vállaimon átvetődve kerültem el egy nagyobb sziklát, még tovább gördülve pedig egy szekérnyi darabot. A lámpásom összeroppanva hevert a kövek alatt valahol. Daudy jellegzetes árnyalakja roskadt a sziklákra tőlem nem messze. Az egész nem tartott talán egy percig, de a barlang száját eltorlaszolta.
- Mindenki jól van? - kérdezte a hamar eszmélő Itachi.
Mielőtt bármit mondhattam volna Daudy panaszos hangja törte meg a csendet:
- Ááááááááá! A lábam, nagyon fájj. Áááááááááá! - nyöszörögte fájdalmas hangon.
- Mi... mi történt a lábaddal? - csattant azonnal Arashi ideges hangja, ahogy próbált utat törni pár sziklát kerülgetve az ifjú felé. Én szavaira azonnal elé térdeltem valami fényforrás után nézve, hogy megnézzem igényel-e ellátást a sérült végtag.
- Á semmi, csak vicceltem - válaszolta a hangján érezhető vigyorral Daudy, majd gondtalanul fütyörészni kezdett. Inkább nem nyilvánítottam véleményt, de egyetértettem volna azt hiszem Arashival, aki nem éppen kellemes hangnemben mormogott valamit az orra alatt.
- Light Magic! - dörrent mellettem Eigo hangja s erős derengés vette körbe a jobb alkarját. Elismerő pillantással néztem a fiatal varázslóra, ő szélesen vigyorgott vissza: - Na, így már sokkal jobb!
Újra megindultunk hát előre, bár az út határozottan szűkülni kezdett. Végképp nem volt kedvünk szót váltani egymással már, nehéz is lett volna a felzavart denevérek sikongatása közepette. Egyre szűkült az útszakasz, eleinte csak meggörnyedtünk, később már a hasunkon csúszva küzdöttük magunkat előre. Eigo maga alá gyűrte ha jól láttam a két zsákot, én nem zavartattam magam, noha néhány felületi horzsolást sikerült összehoznom a köveken meztelen felső testemen, de hát ez "szakmai ártalom" ilyenkor. Végül az elől haladók megálltak, közelebb csúsztam én is, amennyire tudtam. Arashi a gyenge fénynél a térképet tanulmányozta, ami nekem egy talány volt. Ha innen senki sem jutott még ki, akkor ki a rosebb rajzolta? Többek között ezért utálom az ilyen ősi legendákat. Meg az ősu térképeket. Megbízhatatlanok...
- Itt egy lefelé vezető út - silabizálta az iratot Arashi hunyorogva. - A térkép szerint ezen kell most lemásznunk.
- Megyek előre, jól mászom - feleltem a szavaira azonnal, hiszen a vitorlákon jól megtanultam ezt a mesterséget. - Majd dobjátok le nekem a hátizsákot - néztem kérdőn a mestermágusra, beleegyezik-e?

Alig léptünk párat, Eigo már meg is állt. Engedelmesen megálltam én is; hátha elfelejtett valamit, amire szükségünk lehet.
- Őőő... Merre is van a barlang?
- Minek mész előre, ha az utat se tudod?
Gondolatban elvigyorodtam. Úgy látszik, Itachi sem szívleli különösebben a fickót, bár, hogy őszinte legyek, nekem is csak a Yuzuhával szembeni megnyilvánulásával volt bajom, semmi mással... arra meg nem igazán lehet tartós ellenszenvet felépíteni, ha valaki udvarias egy hölggyel. Nem számít; éles helyzetben derül majd ki, hogy milyen ember valójában. Na meg - jutott eszembe futólag - Kirinél idegesítőbb nem lehet.
A robbantómester nem vesztegette az időt, felajánlotta, hogy elvezet minket a lejárathoz. Még időben eszembe jutott, hogy lecsatoljam a kardomat: ha szűk járatokban kellene mászkálnunk, akkor csak útban lenne, a mentéshez meg teljesen felesleges. Yuzuha is ledobta a kardját, és indultunkban jeleztünk egy bányásznak, hogy vigyázzon rájuk.
A térképet, amit kis híján ott felejtettünk, utánunk hozták. Ez után már gyors tempóban haladtunk, elvégre nem volt sok időnk... talán már rég nincs semennyi, de addig nem lehetünk biztosak, amíg meg nem próbáljuk.
Nehéz volt a menet, de tudtam közben néhány szót váltani Yuzuhával. Felesleges lett volna győzködnöm, hogy menjen haza, úgyhogy inkább az őszinteséget választottam.
- Örülök hogy te is itt vagy. Mit gondolsz a járatokról? Senki nem tért vissza onnan... - húztam el a számat.
- Senki nem tért vissza onnan... ha ez egy regény lenne akkor azt mondanám valami titkos testvériség vagy szörnyek tanyáznak ott.
- Éppenséggel lehetséges a valóságban is - mutattam rá, miközben megérintettem a derekamat. Furcsa érzés volt, hogy nem nyomta a kard.
- Lehet... az lenne még a könyebb eset. De ha mérges gáz vagy ilyesmi van ott, akkor nem számít, hogy mágusok vagyunk, úgyis ott veszünk.
Erre nem válaszoltam semmit, amire Yuzuha csak kíváncsian fürkészni kezdett. Végül ő szólalt meg először:
- Nahát, haza se akarsz küldeni? - mosolygott.
- Haza akarlak, de úgyse mennél.
- Eltaláltad. Egyébként ha robbantani kéne valahol, akkor csak bennem vagy Ita villámaiban bízhattok.
Erről jutott eszembe, Daudy és Eigo mágiájáról fogalmam sem volt... majd alkalom adtán meg kell beszélnem velük, hogy tudjam, miben számíthatok rájuk.
- Remélem arra nem kerül sor... elég veszélyes lenne - mondtam, miközben megpillantottuk a bejáratot. Cseppkövekkel tarkított barlangszáj elé érkeztünk.
- Innentű' magukon múlik mindön'. Sok szerencsét. Na viszlátásra'!
Egy röpke pillanatig mélázva néztem a távolodó robbantómestert, aztán odaléptem Daudyhoz. Nem sok kedvem volt vezetőt játszani, de Itachit ismerve ő nem fogja felvállalni a kellemetlen feladatot, Yuzuhát meg nem fogom előre engedni.
- Daudy, a térképet légy szíves - nyújtottam a kezem, majd megköszöntem, amikor megkaptam. A báró közben megjegyezte, hogy a maszkokat feltétlen magunkon kell hagyni, és pontosan így gondoltam én is. Valószínűleg nem szűri ki a mérgeket, de talán tovább bírja az ember bennük. Bólintottam a többiek felé, hogy feltétlen legyen rajtuk a maszk, majd kitekertük a térképet, és jobban megnéztük. Itachi csak halvány érdeklődéssel, egyrészt azért, mert ő Itachi, másrészt meg azért, mert már a tábornál áttanulmányozta alaposan a járatokat.
- Gyerünk - indultam el, amikor már fejből tudtam, hogy merre kell mennünk. Tűzmágiával segítettem meggyújtani a lámpásokat, aztán beléptünk a barlangba. Kissé nyomott hangulat volt odabent; a sötétséget nem is annyira elűzte, mint sejtelmesebbé tette a fény. Az első dolog, amit észrevettem, az a levegő illata volt; furcsa szagú, de tiszta, kissé párás levegő. Éppen hogy elindultunk a térkép alapján, megmozdult a föld... leszakadó sziklák recsegő-ropogó hangja kísérte a kőzáport; elhűlve néztem, ahogy az omlás eltorlaszolja a bejáratot. Eszembe jutott, amit Yuzu mondott: ő és Ita talán kirobbanthatnák az akadályt, de lehet, hogy csak rontanának a helyzeten. Ha nincs más választásunk, megpróbálkozhatunk vele, de egyelőre fontosabb dolgunk van.
- Ááááááááá! A lábam, nagyon fájj! Áááááááááá!
- Mi... mi történt a lábaddal? - indultam meg azonnal felé. Rohadt életbe, most mit csináljunk?
- Á semmi, csak vicceltem.
Élesen beszívtam a levegőt, de időben megnyugtattam magam, és ott hagytam.
- Hülye barom, látszik hogy Bob idióta füves agyú haverja, hogy az ilyenre...
- Ugyan, ugyan - mosolygott Yuzu, aki meghallotta, hogy mivel próbáltam levezetni az idegességemet. - Daudy csak próbálta oldani a hangulatot.
- Választhatott volna jobb időt is.
- Olyan vagy mostanában mint egy bolhás kutya, állandóan csak morogsz - mondta kedves, de kötekedő hangon.
- Csodálkozol? - sóhajtottam, ahogy egy bal kanyar felé vezettem a társaságot - Mostanában több idiótával találkoztam mint amennyivel az egészséges.
- Ó, csak nem Kirin jár az eszed? A végén még féltékeny leszek - mondta tréfálkozva.
- Csak az ad erőt, hogy ő nincs itt - mosolyodtam el.
Úgy látszik ezzel Yuzuha elérte, amit akart, mert elégedetten bólintott egyet, és nem szólalt meg egy ideig. Időközben egyre szűkült az alagút, és bár nem láttunk messzire előre, úgy tűnt, hogy a helyzet semmit sem fog javulni. A pára okát már láttuk: minden nyirkos volt, nyilván a fentről leszűrődő víztől. Egy cseppkőbarlangban jártunk; életemben nem sokszor láttam még ilyet, és ha nem egy komoly küldetésen lennénk, akkor minden bizonnyal élvezném is a látványt. Még pár perc múlva már térdre kényszerültünk, végül már szabályosan kúsznunk kellett. Utálom a szűk helyeket; talán azért alakult ki bennem ez a fóbia, mert már túlságosan megszoktam a repülés szabadságát. Eljutottunk egy lefelé vezető járathoz, ami után tovább folytatódott az út. Előkotortam a térképet, óvatosan, hogy nehogy vízes legyen, és ujjam végére egy kis fényt idéztem meg. Nem volt valami sok, így is rosszul láttam.
- Itt egy lefelé vezető út - jelentettem, miközben a térképet nézegettem. - A térkép szerint ezen kell most lemásznunk.
- Megyek előre, jól mászom - jelentkezett azonnal a báró. - Majd dobjátok le nekem a hátizsákot - pillantott rám, én pedig bólintottam.
- Rendben, menj előre, én jövök utánad, Yuzu, te gyere utolsónak, jó? Ha valaki megcsúszik, azt el tudjuk kapni. Eigo, Daudy, gyertek utánam, óvatosan - tártam ki a főnixszárnyakat. Normális esetben nem fértek volna el teljesen, de mivel nem anyagiak, inkább csak amolyan kivetülések, a végük már a sziklába olvadt. A kékes derengés azt jelezte, hogy Yuzuha is megidézte a sajátjait.

Már jó ideje ereszkedtünk lefelé a járaton, és ha időérzékem nem csal, akkor körülbelül fél óra telhetett már el. Kezeim és lábaim kezdtek már fáradni, nem volt egy könnyű menet, de nem volt mit tenni. Egyszer csak Arashi megállt, leértünk a járat aljára.
- Itt egy nagy tó, úgy húsz méterre alattunk. Nem lenne szerencsés leugrani. Yuzuhával egy-egy embert le tudunk vinni nagy nehezen, de egyvalakinek addig itt kell maradnia.
- Ne aggódj, megoldom. - vágta rá Itachi.
Leugrott, majd mágiájával egy jégből álló csúszdát formált amin lecsúszott egészen a víz partjáig.
- Rendben. Én elviszem Eigot, Yuzuha te hozd légy szíves Daudyt.
- Oké. - felelte a lány, majd odarepült a társunkhoz.
Arashi elkapott a hónaljam alatt, és elkezdtünk ereszkedni lefelé. Elég furcsa érzés volt így repülni, és ahogy elnéztem a két mágust, nekik sem lehetett valami könnyű cipelni minket.
Végül is biztonságban leértünk mi is a partra, és megnyugtató volt érezni, ahogyan szilárd talaj van a lábaim alatt. Kicsit körbenéztem a helyen, és ámulatba ejtő volt a hely mérete. A plafonról beszűrődő fény visszaverődött a kristálytiszta víz felszínéről, és így bevilágította a helyet.
- Azt hiszem a fénymágiámra itt már nincs szükség. - mondtam, majd megszüntettem a mágiámat.
Arashi a térképet nézegette, majd elindult, én pedig utána mentem. Menet közben feltűnt, hogy bár első ránézésre is hatalmasnak tűnt a hely, de ahogy gyalogoltunk a parton, egyre jobban úgy tűnt mintha végtelen lenne ez az állóvíz. Először az idevezető út, aztán a mászás, aztán már megint jó ideje sétáltunk, ebből fakadóan pedig kezdtem kissé elfáradni, de nem állhattunk meg. Aztán mintha valamit láttam volna az egyik sziklán. Odakaptam a fejem és egy árnyék suhant el.
- Ti is láttátok? - mutattam abba az irányba, ahol láttam valamit.
Mindenki odanézett, de addigra már semmi nem volt ott.
- Menj kicsit távolabb Daudytól, mert úgy tűnik az sok akármi amit szív már neked is megárt. - mondta Arashi.
Én sem voltam benne biztos, hogy tényleg láttam valamit, mivel olyan gyorsan eltűnt, ezért hallgattam rá és pár lépéssel eltávolodtam Daudytól. Továbbmentünk, és kis idő után Itachi állt meg hirtelen.
- Valami tényleg van itt. Én is láttam.
- Daudy, most már tényleg dobd el azt a vackot. - szólt rá Arashi.
Ismét haladtunk tovább, de egy jó darabig semmi nem történt. Az egész helyen egyedül a lépteink és a földre eső vízcseppek visszhangját lehetett hallani. Mindenki csendben volt és követtük Arashit, amikor hirtelen valami kinyúlt a vízből és lerántotta Yuzuhát.
- YUZUHA! - kiáltotta Arashi, majd rögtön a vízbe ugrott és a lány után ment.
Arashi néha feljött a felszínre levegőért, de Yuzuha sehol se volt. Itachi bement a vízbe és próbálta kivonszolni klántársunkat, de ő nem hagyta magát, mindenképpen meg akarta találni a lányt.
- Nem maradt más választásom. - mondta nyugodt hangon.
Leütötte Arashit, aki ettől elvesztette az eszméletét. Kivonszolta a partra, ahol Daudyval segítettünk neki kicsit arrébb vinni a víztől, hogy szárazon legyen, és ne rántsa le őt is az a valami.
- Ne hagyjátok, hogy megint a vízbe ugorjon. - adta ki az utasítást Itachi.
Beugrott a vízbe, ami örvényleni kezdett körülötte, majd szépen lassan elmerült.
Nem tudtunk mást tenni, minthogy vártuk, hogy visszajöjjön. Közben Arashi máris kezdett magához térni. Kinyitotta szemeit, és lassan felült.
- Azt hiszem ideje komolyan venni a dolgokat. - mondta Daudy.
Zsebéből elővett egy nagy adag dohányt és egy papírt, amibe beletekerte, majd meggyújtotta. Szívott belőle pár slukkot, majd folytatta.
- Na ez aztán a komoly anyag. - vigyorodott el.
Közben Arashi hirtelen felállt és elindult.
- Nyugalom, Itachi vízmágus is, ha Yuzuha a vízben van, akkor ő megtalálja. - próbáltam megnyugtatni Arashit.
Hatalmas ordítással tűzlövedékek záporát lőtte felénk.
- Mi a francot csinálsz? - pattantam fel, és ugrottam félre a lövedékek elől.
Szerencsére egy se talált el, és mind a földbe csapódott. A becsapódás miatt nagy porfelhő keletkezett, így egy darabig semmit nem láttam. Egy csobbanást hallottam, amiből tudtam, hogy Arashi is a vízbe ugrott. Amikor kezdett elülni a por, Daudyra néztem, hogy ő is jól van-e, de úgy tűnt neki sem esett semmi baja. Most már ketten is a vízben vannak, mi pedig csak várhatunk.
Leültem és a zsebemből elővettem a feneketlen kulacsom, kinyitottam, és belekortyoltam.
- Te is kérsz? - nyújtottam Daudy felé.
- A sör még ilyen helyzetben is jól esik.
- Esetleg egy cigi? Hidd el jól esik az is ilyenkor. - nyújtotta felém a cigijét mosolyogva.

Yuzuhával óvatosan ereszkedtünk lefelé, szemmel tartva a többieket. Nagyon hosszú ideje másztak lefelé, amikor lentről észrevettem egy barlangi tavat. Azonnal visszarepültem Eigo magasságába.
- Itt egy nagy tó, úgy húsz méterre alattunk, nem lenne szerencsés leugrani. Yuzuhával egy-egy embert le tudunk vinni, de valakinek addig itt kell maradnia.
- Ne aggódj, megoldom - érkezett Itachi hangja felülről, és egyszer csak elsuhant mellettem... már zuhantam volna utána, de láttam, hogy útközben egy jégcsúszdát idézett meg, és azon halad lefelé. Remélem nem töri össze a képét esés közben...
- Rendben. Én elviszem Eigot, Yuzuha te hozd légy szíves Daudyt.
- Oké - hallottam fentről, és láttam, ahogy a kékesfehér szárnypár közelebb sodródik a másik újonchoz.
Én közben elkaptam Eigo karjait a hónalja alatt, és elkezdtem ereszkedni vele, annyira gyorsan, amennyire az óvatosság engedte. Igen sok mágikus energiámba került volna, ha sokáig kellett volna kettőnket fent tartanom, de szerencsére húsz méter gyorsan letelik. Lágyan földet értünk, és pár pillanat múlva Yuzuha és Daudy is leszálltak. Kicsit kinyújtóztattam elgémberedett karjaimat, és körbenéztem.
Egy gyönyörű kiöblösödésben voltunk. A tó hatalmas volt, és szinte fénylett a plafonról beszűrődő, furcsa fénytől.
- Azt hiszem a fénymágiámra itt már nincs szükség - jelentett be Eigo, és megszüntette a varázslatát. Helyes - gondoltam - ki tudja, mikor lesz még szükség a mágikus erőnkre. Előkotortuk a térképet, bár inkább csak formaságból, mert tulajdonképpen csak egy irányba tudtunk haladni. Óvatosan kellett mozognunk, mert az állandó nedvességtől csúszósak voltak a kövek. Ismét hosszú szakaszon mentünk végig, de idő híján nem állhattunk meg pihenni, ezért csak mentünk, és mentünk.
- Nem füstölődtél meg nagyon lefelé jövet? - kérdeztem halkan, vigyorogva Yuzuhától, aki közvetlen mögöttem jött. Igyekeztünk kicsit hátrébb hagyni a többieket.
- Egy kicsit... azt hiszem olyan illata van a ruhámnak mintha egy részeg füvet nyírt volna rajta - kuncogott óvatosan, nehogy a hátul jövök meghalljanak minket.
- Ti is láttátok? - szakított meg minket Eigo a beszélgetésben. Sóhajtva odanéztem a pontra, amire mutatott. Ő is ilyen mókamester, mint Daudy, nagyszerű...
- Menj kicsit távolabb Daudytól, mert úgy tűnik az sok akármi amit szív már neked is megárt - mondtam végül, mert Bobbal fennálló ismeretségem folytán jól ismertem azokat a vackokat, amiket ezek "cuccnak" hívnak. Kis idő múlva viszont Itachi is megállt.
- Valami tényleg van itt. Én is láttam.
- Daudy, most már tényleg dobd el azt a vackot - mondtam kissé bizonytalanul, mert, már amennyire Itachit ismertem, úgy éreztem, hogy ő nem csak viccelni akart. Tovább indultunk, de óvatosságból jobban kezdtem figyelni a környezetemet. Úgy tűnik, nem eléggé...
Yuzuha lábát elkapta valami, és lerántotta a víz alá.
- Yu... - állt el a lélegzettem egy szívdobbanásnyi ideig. Fel sem fogtam, mi történt... egyetlen hang, egyetlen előjel nélkül történt az egész.
- YUZUHA! - ugrottam a vízbe, szinte azonnal. Megpróbáltam utána kapni, de sehogy sem találtam. Nincs... nincs... - dübörgött kétségbeesetten a gondolat a fejemben. A jelenet olyan volt, mintha a rémálmaimból lépett volna elő; valami ostoba remény motoszkált bennem valahol a gondolataim árnyékában, hogy nemsokára felébredek. Lebuktam a víz alá, és a fényben megpróbáltam kivenni valamit, de sehol sem láttam. Feljöttem levegőért, amikor hirtelen csattanást éreztem a koponyámon, és alámerültem a sötétségbe.

Észhez tértem, és lassan felültem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mennyi idő telhetett el, de pár pillanat múlva felpattant a szemem. Azonnal felálltam, és elindultam.
- Nyugalom, Itachi vízmágus is, ha Yuzuha a vízben van, akkor ő megtalálja.
A lelkem legmélyéről felbugyogó gyűlölet elvakított. Hatalmas ordítással mindkét kezemből tűzlövedékek záporoztak elő, egyenesen a két újonc felé. Meg sem vártam, hogy betaláljanak, már a vízbe vetettem magam.

Dühödten rúgtam a vízet, de már nem annyira kétségbeesve, mint sötét, tomboló elszántsággal. Úgy éreztem, ha most azonnal nem tombolhatom ki magamat, szétszakad a testem... Itachi!!! Ha Yuzuhának bármi baja esett, az a rohadék megdöglik... hogy merészelt hátba döfni? Mit képzel magáról, ki ő? Darabokra vágom azt az nyomorult, unott fejét, addig ütöm amíg csak pép marad belőle! Mivel tud többet mint én? Ki ő, hogy az idióta arrogáns baromságaival kérkedjen? Ki ő, hogy a földbe tiporja a becsületemet?! Nem, kit érdekel a becsület...! KI Ő HOGY VISSZATARTSON YUZUHÁTÓL?!
Hátralöktem a tenyeremet, és egy szélütéssel felgyorsítottam az iramot. Ha minden igaz, még nem telhetett el sok idő... Szemem sarkából megpillantottam valamit; nem láttam, mi az, de mozgott, ezért azonnal arra indultam, amilyen gyorsan csak tudtam.