A bánya (Arashi Nagao, Daudy Arizan, Eigo Haruki, Kitaszított, Itachi Sadamesu)

- Bár nem szoktam dohányozni, de legyen, most megkóstolom, hogy miket szívsz állandóan. - vettem el Daudytól a felém nyújtott cigit.
Átadtam neki a feneketlen kulacsomat, amire ránézett, majd felemelte.
- No akkor egészségünkre, és reméljük, hogy a két bolond nem fújtja meg egymást a vízben.
Belekortyolt a sörbe, én pedig beleszívtam egyet a dohányba. Kissé édeskés íze volt, és kaparta is kicsit a torkomat. Mivel nem voltam hozzászokva az ilyenekhez, köhécseltem egy kis ideig. Visszacseréltük az alkoholt és a dohányt, majd Daudy szívott egy slukkot, én pedig meghúztam a kulacsot. Így töltöttük el az időt, amíg a parton ülve vártuk Arashit és Itachit, hogy a vízből visszahozzák Yuzuhát. Hirtelen ismét elkezdtek feltűnni a cikázó árnyak. Ez után furcsa zajra lettünk figyelmesek, ami egyre hangosodott, a falakon táncoló árnyékok pedig egyre nagyobbak és nagyobbak lettek.
- Te is látod és hallod ezt Daudy? - kérdeztem.
- Nehéz nem észrevenni, kedves fiatal barátom. - felelte.
- Egész jó ez a dohány. - mondtam neki mosolyogva.
- Inkább a löttyöd volt romlott azért látjuk ezeket. - vigyorgott.
Ekkor hirtelen kihunytak a fények, és a hangok felerősödtek. Próbáltam befogni a fülem, de az sem segített. Amikor végre újra csend lett, csak a Daudy szájából kilógó égő cigijét láttam.
- Light Magic.
Kézfejem beborítottam fénnyel, aminek köszönhetően ismét rendesen láttunk. Ekkor jött az első meglepetés, már nem a tónál voltunk. Egy dzsungel volt körülöttünk, amiben a növények hatalmasak voltak. A sűrű lombok eltakarták felfelé a kilátást, de alul is annyira sűrű volt a növényzet, hogy nem láttunk messzire. A levegő már szinte kényelmetlenül párás volt, meleg szél fújdogált, a fák pedig mocorogtak, de nem a széltől. A levegőből érezhető volt, hogy valamiféle esőerdőben lehettünk, hiszen kissé nehezebb volt lélegezni, és egyre jobban kezdtem izzadni, pedig meg sem mozdultam.
- Hol a gyíkistenben vagyunk? - kérdezte Daudy.
- Fogalmam sincs.
- Most én vagyok pró és felfedeztem a szerkombinációt amivel teleportálhatunk vagy egyszerűen csak túl erősre sikeredett a cucc.
- Teleportálni tudtommal egyikőnk se tud.
- Pedig igazából ez csak sima cucc, nincs benne semmi tudatmódosító. - mondta kissé aggódva.
Ez után a növények mögül zöld bundájú, négylábú, számomra ismeretlen állatok ugrottak elő, és morogva felénk jönnek.
- Nézd, még azok is vigyorognak. Akkor csak van benne valami más is a sima dohányon kívül.
- Ez nagyon állat, asszem ezt a fajta cigit se kell többet használnom.
Az egyik egy tűzlabdát lőtt felénk, ami nem találta el egyikünket sem, de ahogy elhaladt köztünk, éreztük ahogy szinte éget a hő amit áraszt.
- Még ha a dohány ennyire erős is lenne, ilyent akkor se tud egyik szer se, úgyhogy ezek igaziak, ahogy minden más is.
- Én is azt hittem, hogy az egészet csak elképzeljük.
- Eddig én is, de úgy tűnik ez mind a valóság. Csodálkoztam is, hogy mitől látjuk az árnyakat, és mitől halljuk a hangokat, de én is azt hittem, hogy raktam valamit a cuccba véletlen ami felerősítette hatását.
- Szóval tényleg megtámadtak minket, akkor majd én letörlöm a mosolyt a képükről.
- Úgy egy tucatnyian lehetnek ha még jól látok, huh kicsit sok a cucc.
- Light Beam.
Egy fénysugarat lőttem a lények felé, és egyet el is találtam, ami ettől elterült.
- Knuckle Plant.
Daudy magokat hajította a földre, amikből egy inda nőtt ki, aminek a végén egy ököl volt. Ő is eltalált egyet, ami szintén mozdulatlanul esett össze.
- Akármennyien is vannak, már kettővel kevesebb.
- Takard el a szemed Daudy. Light Magic.
Egy vakító villanást idéztem, amitől megvakítottam kis időre a lényeket, és ettől meg is álltak.
- Knuckle Plant.
- Light Beam.
Újabb két támadást indítottunk, amitől ismét kettővel kevesebb ellenfelünk lett. Ez után újra támadtunk volna, de két lény egy-egy tűzlabdát lőtt felénk, másik kettő pedig meggyújtotta a ruhánkat. Azonnal levettem a felsőm és a földre dobtam, de eloltani már nem volt időm, mivel gyorsan közeledett felém az egyik lángoló labda. Félreugrottam előle, de súrolta a bőröm, és a jobb karomon kisebb égési sérülés keletkezett. Daudy felé néztem, hogy mi van vele, de szerencsére ő is megúszta az esetet kisebb sérülésekkel, viszont a ruháink, szinte teljesen elégtek.
- A mocskok, most miattuk vehetek egy új pólót. - mérgelődtem.
- Mushroom Grenade - Nocturnal darkness.
Daudy rögtön cselekedett és kezébe megidézett egy gombát, ami miután elhajította az állatok felé, felrobbant és sűrű ködbe burkolta őket. Igaz, hogy mi nem láttuk őket, de ők se láttak minket..
- Light Beam.
- Knuckle Plant.
A ködbe irányítottuk támadásainkat. A fekete füstfelhő lassan elszállt, és láttuk, de ekkor váratlanul négy tűzlabda repült az irányunkba. Mivel nem számítottam rá, kettő el is talált. A földre kerültem és iszonyatosan égett a mellkasom és a hasam. Hasra fordultam és próbáltam a hideg földdel csillapítani a fájdalmat, ami hatásosnak is bizonyult. Sietve feltápászkodtam, de nem ment olyan könnyen mint általában. Daudy ekkor már talpon volt és egy indaököllel kiütötte az egyik állatot. Már előttünk álltak, úgyhogy minél előbb, cselekednünk kellett, mielőtt leterítenek és szétmarcangolnak. Egy fénysugarat indítottam el, amivel az egyik állatot sikerült is eltalálni, és az mozdulatlanul zuhant a földre. Nyolcan voltak, és mintha lenne valami stratégiájuk, a fele felém ugrott, a fele pedig Daudyt támadta. Kettő elől sikerült kitérnem, a másik kettő viszont a földre lökött. Rosszul estem, amitől fájt a hátam, de nem foglalkozhattam vele. A fejemet próbálták harapni, de a kezeimmel megragadtam a nyakukat, így sikerült távol tartani magamtól a bestiákat. Lábaimat a hasukhoz irányítottam, majd teljes erőmből lerúgtam őket magamról. Felálltam amilyen gyorsan csak tudtam, és elvakítottam őket a mágiámmal, majd rögtön egy fénysugarat lőttem az egyik felé, és az ettől mozdulatlanul terült el a földön. Eközben a másik kettő amiket az előbb sikerült kikerülnöm, ismét rám támadott. Az egyiket, amelyik a fejemet vette célba, sikerült a kezemmel magam mellé irányítani, de a másik elkapta a lábam. Éreztem minden egyes fogát, ahogyan belemélyednek a húsomba. Finoman szólva sem volt kellemes érzés, de talán az időközben felgyülemlett harci kedvtől, vagy a tudattól, hogy nem veszíthetek pár nyamvadt állat ellen, közel sem éreztem akkora fájdalmat, mint amilyenre számítottam. Másik lábammal egy nagyot rúgtam az állat fejére, amitől elengedett és az oldalára esett. Közben szemem sarkából észrevettem az oldalról közeledő újabb támadást, ezért azt is sikeresen kikerültem, és nem azonnal utána lőttem egy fénysugarat, amitől az is kifeküdt. Még kettő állt előttem, de ekkor hirtelen csipogó hangot hallatva, elmenekültek. Daudy felé fordultam ismét, hogy megnézzem, kell-e neki segítség, de előtte is két bestia feküdt csak, eszméletlenül.
- Szerencsénkre nem voltak túl erősek, de sokan voltak, és sikerült megszorongatniuk. - mondtam lihegve.
- Még jó, hogy a többi elmenekült, elég sok varázserőt kellett elhasználnom.
- Nekem is, de nyertünk, úgyhogy erre igyunk egyet. És az alkohol még a fájdalmat is csökkenti, úgyhogy hasznos is. - húztam meg a kulacsom, majd odanyújtottam Daudynak.
- Köszönöm de azt hiszem most egyelőre nem iszok többet, mivel tisztán szeretném látni a dolgokat. - utasította vissza.
- Most szerintem menjünk és minél előbb keressük meg a többieket.
- Támogatom az ötletet, de merre induljunk?
- Mondjuk menjünk előre, aztán majd csak kilyukadunk valahol.
Elindultunk egyenesen előre. Kicsit sántítottam a harapás miatt, de nem volt különösebb gondom a haladással, Daudy pedig utunk megkönnyítése érdekében, növénymágiájának segítségével, félreirányította a növényeket az utunkból.

Célpontom gyors volt, de nem hagytam, hogy eltűnjön a szemem elől. Az üldözés közben dühöm lassan koncentráltabb, csendesebb lett. Végre kikerültem a bizonytalanságból, végre egy konkrét célt láttam magam előtt, bár a harag így is majd szétszakította a mellkasomat. Újabb és újabb széllökésekkel hajtottam magam előre, de a távolság nem akart csökkenni köztem és prédám közt; az árnyék hol eltűnt, hol ismét előkerült. Megpróbáltam útközben szélmágiával több levegőt csinálni magamnak, de nem volt időm megfelelően megformálni egy levegőgömböt, mert akkor nyomát vesztettem volna a valaminek. Egyre sötétebb és homályosabb lett a látótér, ezért még mindig nem tudtam, hogy mi is az, amit követek. Mérete alapján ember is lehet, bár nem vagyok biztos benne... besiklott egy üregbe, én pedig kezdődő kimerültséggel, de habozás nélkül követtem.
Úsztam, hajtottam magam előre... Egyre nehezebb volt visszaküzdeni a légzési reflexet, a szívem pedig vadul kalapált a levegőhiány és az úszás miatt. Semmi nem számított... nem megyek fel amíg nem kapom el - zakatolt a fejemben újra és újra a gondolat, mint valami fogadalom.
Egyre jobban tépte a tüdőmet a fuldoklás, de lassú, erőltetett mozdulatokkal úsztam tovább. Mágiához már végképp nem maradt elég erőm, de a testem szinte magától mozgott, és csak úsztam, úsztam...
Erős kéz kapott el, és éreztem, hogy felgyorsulok. Nyilván ez ragadta el Yuzuhát is... - gondoltam az öntudatomra nehezedő ködön keresztül.
A következő pillanatban ki lettem rángatva a levegőre, a tüdőmet hűvös, éltető levegő töltötte meg, ismét éreztem a mágia duruzsolását a gondolataim közt. Tisztuló látásom előtt Itachi arca bontakozott ki...
Azonnal felugrottam, bár kicsit beleszédültem a hirtelen mozdulatba. Yuzuha sehol nem volt. Itát szívesen kibeleztem volna, de nem volt rá időm...
- Félre - mondtam neki, és már indultam volna a víz felé. Egy halk, alig hallható sóhajt hallottam tőlünk kissé távolabbról.
Yuzuha ácsorgott ott, kissé sápadtan, ázottan, de épen. Valami kaparni kezdte a torkomat, és mielőtt megállíthattam volna magam, előtört belőlem a vadállat.
Fordulatból behúztam egy hatalmasat Itachinak. Az öklöm is belefájdult.
- Kösz - morogtam halkan, remegő kezekkel, majd Yuzuhához futottam és átöleltem.
- Arashi... Mi a baj? Mit csinálsz Itával...? - kérdezte gyengén.
- Jól vagy?
- Jól...
Szegény hevesen didergett, pedig a nyomok alapján kicsavarta a ruháját, már amennyire lehetett. Ajkain viszont lágy, erőtlen mosoly játszott, bizonyítva, hogy a történtek ellenére megmaradt száz százalékig Yuzuhának. Láttam, hogy ismét szólni akar, és semmi kedvem sem volt arról beszélni, hogy mi történt odafent és útközben, ezért inkább hasznossá tettem magam: levettem a felsőruhámat, és én is kifacsartam belőle a vízet, majd egy kicsit tűz fölé tartottam, hogy ha meg nem is szárad, de legalább meleg legyen.
- Ezt húzd fel addig, amíg felszárad a ruhád - adtam neki. Nem volt semmi, amiből tüzet gyújthattunk volna, ezért végig a kezemben kellett tartanom a mágikus lángokat, de szerencsére legalább ki lehetett teríteni a kövekre az átázott holmikat. Több mágikus energiát adtam a varázslatba, amitől megnőtt a tűz, és összekuporodtunk a meleg körül. Élesen villant be az a viharos nap, amikor az erdőben rekedtünk...
Persze akkor csak mi ketten voltunk ott.
- Gyere te is - mondtam kedvtelenül Sadamesu irányába, bár nem néztem rá. - Nem hiányzik hogy tüdőgyulladásban patkolj el.
Innentől nem is érdekelt különösebben, hogy mi lesz vele; inkább Yuzu felé fordultam, aki a lángokba meredt.
- Mi történt?
- Nem tudom - nézett fel rám. - Miután lerántott az a valami a vízbe, itt találtam magam...
- Én láttam valamit - motyogtam. - De nem tudom mi volt az.
Innentől nem volt mit mondani; hiába törjük a fejünket, ennél többet nem fogunk megtudni. Az biztos, hogy furcsa volt a viselkedése... miért rántotta le Yuzuhát, aztán hagyta annyiban a dolgot? Csendben töltöttük a pár percet, amíg többé-kevésbé megszáradtunk. Ugyan még mindig nyirkosak voltak a ruhák, de már nem volt veszélyes a helyzet. Gyorsan felhúztuk őket, és elindultunk, hogy kiutat keressünk, ugyanis Ita mágiája szerinte kevés lenne mindannyiunknak.
Nem kellett sokáig mennünk, hogy egy újabb hatalmas kiöblösödésbe érjünk: egy mély szakadék volt előttünk, aminek az alját még fénymágia mellett sem lehetett látni, a feneketlen sötétségből kőoszlopok nyúltak fel, mint valami óriás ujjai. Egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy repülve mehetnénk tovább, de inkább úgy döntöttünk, hogy nem pazaroljuk az erőnket, és egyik oszlopról a másikra ugrálva elindultunk. Ha később szükség is lesz a szárnyainkra, most felesleges használnunk.

Már jó ideje haladtunk előre a dzsungel sűrű növényzete közt, de a végét még csak nem is láttuk. De hamarosan egy kisebb tisztáshoz értünk, aminek közepén egy furcsa építményt láttunk meg. Fákból állt az egész, amik mind befelé hajlottak, és így alkották meg a falakat és a tetőt. Rengeteg óriási fa volt ott összezsúfolva, amik annyira sűrűn helyezkedtek el, hogy meg se lehetett volna számolni mennyi van ott. A hely maga hatalmas volt, az elején egy óriási bejárattal. Közelebb mentünk, hogy jobban szemügyre vegyük ezt a nem hétköznapi építményt. A bejáratnál megálltunk és benéztünk. Bent is rengeteg fa volt, amik úgy helyezkedtek el, hogy szabadon hagytak néhány utat a belseje felé. Daudy megpróbálta növénymágiájával félrehajtani a fákat, hátha jobban belátunk, de hatástalan volt.
- Nem túl biztató, hogy nem hat a növényekre a mágiád, de azért kíváncsi lennék rá mi lehet ott bent.
- Ahogy én is. - mondta Daudy, majd elgondolkodott, és hamar folytatta. - Akármennyire is kíváncsi vagyok ki alkotta ezt az építményt és, hogy mit rejthet nincs időnk amit erre pazarolhatnánk. Meg kell találnunk elveszett társainkat és persze ott vannak a bányában rekedt emberek akiken minél hamarabb segítenünk kell. Szerintem kerüljük meg az épületet és menjünk tovább.
- Egyetértek.
Folytattuk utunk az épület megkerülésével. Útközben tűnt csak fel igazán, hogy mekkora is ez az építmény, ami nem csak a látványból volt leszűrhető, hanem a sok gyaloglásból is, amitől kezdtem elfáradni. Időközben meg is szomjaztam, ezért elővettem a kulacsomat, és belekortyoltam. A hideg sör íze feltöltött egy kis energiával, és kissé megnyugodva tapasztaltam, hogy legalább a aranyszínű ital íze ugyanolyan mint amilyen szokott lenni, ha már a hely nem volt hétköznapinak mondható. Órák óta voltunk úton, és egyre fáradtabb lettem. Ezen a hely magas páratartalma se segített, amitől patakokban folyt rólam a víz. Szerencsére sok ital elfért a feneketlen kulacsomban, így legalább a folyadék utánpótlás biztosítva volt, de sajnos előbb utóbb az is kiürül. Belegondolni is rossz volt, hogy akár egy percet is az italom nélkül kell kibírni ezen a helyen. Egyre nehezebben mentek a léptek, és a levegőt is egyre szaporábban vettem, mert fogytán volt az erőm a sok gyaloglástól. Daudyra néztem, hogy ő hogyan bírja, de ő sem nézett ki jobban. Egész úton csendben voltunk, aminek csak egyetlen oka volt, hogy a nehéz menet miatt, még a beszélgetés is csak felesleges energiapazarlás lett volna. Hamarosan megpillantottam egy sziklafalat a fák között. Összeszedtem maradék erőmet, és gyorsabbra vettem a lépteimet.
- Végre, kiértünk ebből a dzsungelből.
- Már éppen ideje volt. És oda nézz, ott egy nyílás a falban. - mutatta Daudy.
- Ez pont jókor jött, már eléggé elfáradtam. - jegyeztem.
- Én sem vagyok ezzel másképp. - értett egyet a társam.

Az ugrálás gyorsan feledtette a hűvösen tapadó ruhákat. Fogalmunk sem volt pontosan merre tartunk, de a kőállványok egyértelműen egy irányba mutattak. Teljesen elvesztettem az időérzékem, és lassan kezdtem úgy érezni, mintha legalább fél éve szökdelnénk szikláról sziklára.
Kezdtem már kissé felengedni Itachi felé, bár még mindig nem hagyott nyugodni hogy mi is történt odafent. Nem voltam benne biztos, hogy egy ilyen emberre számíthatok. Akármilyen racionálisan is gondolkodott, miből gondolja hogy jót tett velem? Utálom az ilyeneket. Akik meg vannak róla győződve hogy tudják mi a jó a másiknak.
De felesleges is ezen gondolkodni, mert csak hiábavalóan felidegesítem magam. Egyébként is, végül nem történt komoly baj.
Éppen egy alig egy méter széles keskeny kődarabon haladtunk, így libasorba kényszerültünk, amikor a következő sziklán megláttuk a fickót. Csuklyával takart arcát talán akkor sem láttuk volna, ha nem lett volna félhomály. Először megörültem, hogy végre találtunk valakit, de mielőtt megszólalhattam volna, utolérte az eszem a számat és nem szóltam semmit. Nem bányász, az biztos. Kevés bányász hord köpenyt, mágusbotot meg főleg. Legalábbis mágusbotnak tűnt - a hatalmas, kereszt alakú bot tetején valamiféle koponya ült, köré ékszerek aggatva. Az összhatás minden volt, csak megnyugtató nem. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy a csuklyás fiatal, bár ha el kellene magyaráznom, hogy ezt miből gondoltam, nem tudnék ésszerű magyarázatot adni.
Kicsit vártam, de az csak állt szótlanul. Végül Yuzu törte meg a csöndet.
- Öh... szia - kezdett bele a mondókájába esetlenül. - Olyan jó hogy nem egyedül tévedtünk el itt lent... mármint nem jó hogy eltévedtél, nehogy félreértsd...
A fickó csak bámult valahonnan a csuklyája mélységeiből, de egy szót sem szólt, és egy rezzenésnyit sem moccant. Már kezdtem volna azt hinni, hogy a furcsa, földalatti fénynél embernek néztünk egy itt felejtett szobrot, de volt valami leírhatatlan dinamizmus az alak mozdulatlanságában is.
- Tudod a kiutat innen? - próbálkozott még egyszer.
Az csak állt hangtalanul. Éppen szóltam volna hozzá, de Itachi megelőzött.
- Úgy látszik nem túl bőbeszédű típus. Menjünk. Nem akarok senkit lelombozni, de nem érünk rá. Ha a fickó nem segít, akkor nélküle kell boldogulnunk.
Ez ésszerű volt, úgyhogy átugrottunk a következő kőoszlopra, ahol a fazon állt. Óvatosan figyeltem, de az továbbra sem mozdult. Egy vállrántással csatlakoztam a többiekhez, és elsétáltunk mellette.
Azaz csak próbáltunk. A bot, mintha önálló életet élne, kivágódott elénk, elzárva az utunkat.
A hirtelen mozdulat hatására a szívem dörömbölni kezdett mellkasomban.
- Öreganyáddal szórakozz - morogtam rá, majd megpróbáltam félreütni a botot. Az, egy rövid kitérő után, egyenesen felénk sújtott. Azonnal szétugrottunk. A mágiám rögtön felelt a támadásra, forró dübörgéssel töltve el tagjaimat. Pedig még csak harcolnunk sem kell, gondoltam. Hátamból előtörtek a szárnyak, és kirepültem a szakadék fölé, hogy felvegyem Itachit és egyszerűen itt hagyjuk a néma férfit.
Amint a mélység fölé értem, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kéz ragadt volna meg és próbált volna meg lerántani. Küszködve verdestem a szárnyaimmal, hogy legalább egy oszlopig eljussak. Némileg tudtam tompítani az esésemet, de így is durván érkeztem, éppen a szélére. Idegesen néztem körbe. Yuzuha éppen egy másik oszlop tetejére kapaszkodott fel, Itachi már harcban állt a csuklyással. A villámok ide-oda cikáztak a két harcoló fél közt. Ellenfelünk meg sem próbált kitérni, a villámokat egyszerűen a botjával hárította, majd rögtön vissza is lőtte belőle azokat.
- Fire Projectiles - mutattam előre jobb kezem ujjaival. Az apró tűzlövedékek süvítve repültek a célpontom felé, de még oda sem értek, a botból újabbak repültek elő, pontosan ugyanannyi, mint az én varázslatomé. Útközben találkoztak, és lágy nesszel egymásba olvadtak, majd kihunytak. Ami igazán furcsa volt, hogy még a lövedékek madárformája is ugyanolyan volt, mint az enyém. Egy másik Kiyonaga-mágus? Nem valószínű. Nem tudok olyan szövetségesről aki villámot és tűzet is ad a mágusnak. De ha mégis a Rend leszármazottja, akkor lesz pár kérdésem hozzá. Az eddigiekből persze nem reméltem hogy békés cseverészéssel fogjuk folytatni, vagy ami azt illeti, hogy egyáltalán válaszolna.
Előre szegeztem a kezeimet, és hagytam, hogy a mágia orkánként áradjon elő ujjaim végéből. Tűz és szélpengék formálódtak a levegőben és száguldottak ellenfelünk felé, és a szemem sarkából láttam hogy Ita villámai mellé becsatlakoztak Yuzuha varázslatai is. A kultista egy darabig szélsebes botforgatással hárított és ellentámadott, majd egyszerűen felröppent a levegőbe. A célpont nélküli varázslatok egymásba értek, és vad küszködés után kioltották egymást.
Karjaim követték a lebegő alakot, de vártam. Még pár villám semlegesítődött az ellentámadástól, majd társaim is beszüntették a tüzelést. A fickó, utánozva minket, meg sem mozdult. Lassan kifújtam a levegőt, és leengedtem a kezem.
A szikla felett tud repülni, de a szakadékok felett ő sem tud. Valószínűleg.
Csak egyféleképp tudhattam meg. Intettem Yuzuhának, hogy húzzuk el a csíkot, és szökellve továbbindultunk eddigi útvonalunkon. Úgy tűnt működik a dolog, de éppen gyorsan hátrapillantottam volna hogy Itának sikerült-e átjutnia, amikor az idegen valahonnan felülről leereszkedett közénk és a következő kőoszlop közé. A koponya felénk fordult, és egy termetes villámot indított útjára. Átugrottunk egy-egy szomszédos oszlopra, és szélvágásokkal próbáltunk áttörni a védelmén, de pár saját szélvarázslattal könnyedén semlegesítette őket.
- Elég volt most már - mondtam, és tűzlabdákat idéztem meg, majd felé hajítottam.
Tervem talán sikerült volna, talán nem, de ezt sosem tudtam meg, mert Itachi vízoszlopával találkozott útközben, és fülzúgató sistergéssel párafelhőbe burkolta előlünk a csuklyást.
- Mit csinálsz? - morrantam rá.
- Ne lövöldözz felelőtlenül. Ha azt visszacsapja, nem tudtál volna kitérni előle! Ezen felül meg úgy látszik a távolsági harc kevésbé sikeres, amíg az az átkozott bot nála van.
Nem a fenéket, morogtam volna, de visszaharaptam a szavakat. Ideje lenne komolyan venni az egészet. Elvégre ezerszer dolgoztunk már együtt. Úgy szerencsétlenkedünk itt mintha most harcolnánk először.
Itachi előrelépett, mi pedig felemelkedtünk a levegőbe. Amíg az oszlop felett maradunk, nincs gond... igazán nem terveztem pazarolni a mágiámat, de nem volt mit tenni. Itachi lépett még egyet, majd a lépésből ugrás lett. Öklén villámokkal repült ellenségünk felé, mi pedig azonnal bombázni kezdtük a csuklyást. Ugyanúgy kivédte a támadásainkat, Ita elől meg egyszerűen felrepült, de egy kósza szélvágás eltalálta. Ez éppen elég idő volt hogy Ita vízkígyója becsapódjon.
Beszüntettük a támadást, de a csuklyás még mindig harcképes volt, és ezúttal nem hagyta annyiban a támadásunkat. Mindannyiunk felé varázslatokat kezdett lövöldözni, miközben a föld felé ereszkedett. Azonnal megszüntettem a repülést, és én is a föld felé zuhantam, de egy kósza szélvágás mélyen a bal karomba harapott. A ruhám rögtön átvéresedett. Nyögve rántottam elő a kardom, és aktiváltam a markolatába rejtett lakrimát. A penge fellángolt, és lassan átforrósodott. Remegő kézzel érintettem hozzá a vörös fémet a sebhez, de a várható kín ellenére muszáj volt megállítanom a vérzést. A fájdalom pokoli volt, de a vérzés elállt.
Reszketegen sóhajtva álltam fel, és vettem szemügyre a harcot. Nem sok sikert tudtunk felmutatni; a csuklyás állta a villámokat és viszonozta is azokat. Mindegy, mit használtak ellene, szélmágiát, jeget vagy vízet, szinte mindet semlegesítette és tökéletesen lemásolta, bár néha-néha már betalált egyik-másik varázslat.
Mély lélegzetet vettem, hogy megállítsam bal kezem remegését, és tűzet idéztem a bokáim köré. A világ felgyorsult, ahogy előre lódultam.
- Ita, vízsugarat!
A mágus szerencsére gyorsan reagált, és egy erős vízoszlopot lövellt ellenségünk felé. Az elkerülte felfelé, és szerencsére pont ezzel számoltam. Alácsúsztam Itachi varázslatának, és három erőteljes Wind Blasttal három vízlövedék indítottam útjának. Mielőtt elérték volna célpontjukat, társaim, mintha tudnák mit akarok csinálni, két villámot lőttek a lövedékekbe. A csuklyás botjával fürgén hárította a víztámadást, ami szétloccsant.
A villámoknak ez tökéletesen mindegy volt.
A feszültség görcsbe rántotta a csuhás testet, de még mindig a levegőben volt. Végül, mintha hirtelen eldöntene valamit, vagy csak egyszerűen kifogyna a mágiája, egyenesen lerepült a mélységbe.

A rum, és a hirtelen jött akadályokon való keresztül küzdés hatására már nem tudtam volna biztosan megmondani, hogy mitől vizes is a ruhám. Az időközben patakokban folyó verítékemtől, avagy a bányató hatásától, de mindegy, nem is volt fontos. A levegő hideg volt és nyirkos, de ez sem jelentett túl nagy akadályt. Erősen koncentráltam minden lépésemre, hiszen ha megcsúszok az egyik kőszigeten, és elvesztem egyensúlyomat, könnyen azon kaphatom magam, hogy a láthatatlan mélység felé zuhanok. Őszintén szólva egyáltalán nem volt ínyemre a helyzet. Ahogy követtem társaim, akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy talán Arashival többé sosem lesz olyan felhőtlen a barátságunk, mint azelőtt. Éreztem a belőle irányuló haragot, s habár az ő érdekében cselekedtem úgy, ahogy, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy helyesen cselekedtem. Ahogy elméláztam gondolataimban, elvétettem a lépést, és megcsúsztam az egyik kövön, amitől majdnem elestem. Ijedten, és kapkodva kezdtem kapálózni a levegőben, hogy visszanyerjem egyensúlyomat. Szerencsére ezúttal sikerült.
- Jobb lesz, ha nem gondolkodok hülyeségeken - jegyeztem meg halkan, majd miután visszanyertem lélekjelenlétem, folytattam utam a többiek után.
Hamarosan elérkeztünk egy szakaszhoz, ahol libasorban voltunk kénytelenek haladni, ami mondjuk nem különösképpen zavart, hiszen eddig is hátul kullogtam. A feszült csend furcsa mód kellemesen hatott rám. Örültem, hogy nem kell kényelmetlen magyarázatokba kezdenem, bár tisztában voltam vele, hogy hamarosan eljön annak is az ideje. Yuzu és Ara hirtelen lefékezett, s én majdnem ráugrottam az utóbbi hátára, de szerencsénkre sikerült megmaradnom a saját sziklámon. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy számot kérjek a hirtelen megálljról, de aztán Yuzuha hangja belém fojtotta a kitörni készülő szavakat.
- Öh... szia . Olyan jó hogy nem egyedül tévedtünk el itt lent... mármint nem jó hogy eltévedtél, nehogy félreértsd...
Kíváncsian tekintgettem előre, míg meg nem pillantottam egy ismeretlen alak körvonalát.
Alaposan megfigyeltem magamnak az illetőt, s szemem megakadt az irgalmatlanul ronda botján.
- Tudod a kiutat innen? - hangzott fel a természetes kérdés.
Az alak mozdulatlanul, csendben állt továbbra is.
- Nincs időnk vele foglalkozni. Nem szórakozásból vagyunk itt. Ha a fickó válaszra sem méltat, akkor semmi dolgunk vele . - adtam hangot gondolataimnak, ingerülten.
Bármit keres is itt ez az alak, biztos nem azért jött, hogy útba igazítson, vagy segítsen. Ha segítségre lenne szorulva, akkor meg közölné, de egyiket sem tette. Biztosan jól meg van itt egyedül. Átugrottunk a következő oszlopra, ahol a fickó állt mereven. A kő talapzat itt már jóval szélesebb volt, akár négy-öt ember is kényelmesen elférhetett rajta. Ahogy haladtunk volna el mellette, a botja hirtelen elém vágódott, mint egy sorompó.
- Öreganyáddal szórakozz - mordult fel Rashi, majd kísérletet tett a bot félreütésére.
Hamar azon kaptam magam, hogy a husáng egyre gyorsabban közeledik az arcomhoz, ahogy az az alak meglendítette. Egy lépést hátráltam, s így is csak éppen, hogy el tudtam hajolni a kereszt alakú undormány elöl.
- Ez aztán az udvariasság - köptem a szavakat, s kedvességét egy válasz csapással viszonoztam- Lightning bolt - szegeztem rá tenyerem, s körülötte azon nyomban felizzott z aranysárga pecsét, s mennydörgő hangot hallatva csapódott ki belőle a kékes fehér jóindulatom.
Legnagyobb megrökönyödésemre a férfi a botjával egyszerűen csak visszacsapta nekem a mágiám, ami elől éppen hogy csak át tudtam ugrani a szomszédos oszlopra.
- Water Snake - motyogtam, s a vízkígyó nyílegyenesen haladt a csuklyás mitugrász felé, de az ismét visszaverte a támadást. De erre most felkészültem. Ahogy beszüntettem a mágiát, a vízkígyóba eresztettem egy újabb villámot, reménykedve benne, hogy eléri a férfit, de mindhiába. A villámocskám ezúttal egy másik villámmal találkozott, s ahogy a két mágia összetalálkozott, hangos robajjal, robbantotta szét a víz maradékát, enyhe vízpermetet zúdítva ezzel a környékre. Egy újabb villámcsapás elől átvetettem magam egy másik oszlopra, majd ismételten rázúdítottam egy villámot, majd meg sem várva, hogy talál-e, átvetettem magam egy másik kőképződményre, ha netán a barátunk viszonozná a támadást. Az elektromos löketet egy könnyed mozdulattal félre ütötte, ami valahol a barlang falába csapódott.
- Fire projectiles - csendült fel Arashi hangja.
A tűzlövedékék sisteregve röppentek a férfi felé, aki ezúttal meg sem várta, hogy oda érjenek, ugyan azzal a mágiával hatástalanította a támadást.
Láttam, ahogy Rashi újabb csapásokkal kedveskedik, így én is összeszedtem magam.
- Lightning Bolt! - zengtem.
Hamarosan már Yuzu is becsatlakozott. Bármennyire is próbálkoztunk, nem nagyon tudtunk kárt tenni ellenfelünkbe. Mikor talán sikerült volna átjutnunk a védelmén, az alak egyszerűen csak a levegőbe röppent, s a mágiáink egymásba ütköztek. Nem adtam fel. Újra, és újra szabadon engedtem mágikus hatalmamat, de ezúttal különböző testrészét céloztam, s mellesleg Yuzu sem tétlenkedett, ám még mindig hiába. Befejeztem az esztelen pocsékolását, a mágikus erőmnek.
Láthatóan nincs gyenge pontja, legalábbis még nem jöttem rá, hogy mi. Ahogy összegeztem a helyzetet, arra lettem figyelmes, hogy Arashi, és Yuzu megpróbál elsiklani a férfi mellett, ám az gyorsabb volt náluk, és elzárta az utukat, majd egy villámnyalábot indított feléjük. Jómagam csendben álltam, és figyeltem az eseményt, hátha eszembe jut valami taktika. Társaim elmanővereztek, majd támadást indítottak, de ezeket a csuklyás illető semlegesítette.
- Elég volt most már - fakadt ki Arashi, és néhány tűzlabdát idézett.
Meg kell akadályoznom, hogy ki lője. Nem figyel a környezetére - üvöltött a belső hang.
Jól láttam, ha ezt Arashi ellövi, és netalántán visszafelé sülne el a dolog, jelenleg nem lett volna elég helye a menekülésre, s nem viselném szívemen, ha lezuhanna.
Kapkodva nyúltam a mágia után.
- Water Snake! - duruzsoltam sietve a szavakat, s a levegő párájából kivontam a kellő mennyiségű vizet, megduzzasztottam, s az így alkotott vastag kígyót egyenesen Arashi Elé irányítottam, hogy falat tudjak képezni közte, s az ellenfele között. Nem nagy védelem, de legalább a tüzet kioltja. Az általam alkotott elementál pont akkor emelkedett fel a szakadékból, amikor társam ellőtte a labdákat. A tűz sisteregve aludt ki a vízlény testében, aztán megszüntettem a varázslatot.
- Mit csinálsz? - adott hangot nem tetszésének.
- Ne lövöldözz felelőtlenül. Ha azt visszacsapja, nem tudtál volna kitérni előle! Ezen felül meg úgy látszik a távolsági harc kevésbé sikeres, amíg az az átkozott bot nála van. - jegyeztem meg savanyú szájízzel. - Lightning Fist - ejtettem ki a szavakat, s öklöm köré csoportosítottam az erőmet, minek hatására villámok kezdtek cikázni körülötte. - Majd meglátjuk hogyan védi ki a jobbomat.
Nem késlekedtem, megindultam az ellenfél felé. Arashi és Yuzu bőszen sorozta, hogy lefoglalja, míg én a közelébe kerülök. A terv egyszerű volt, és szavak nélkül is megértettük egymást. Az utolsó kőoszlopról ütésre emeltem karom, és úgy ugrottam. Minden erőmet beleadtam az ütésbe, de az a féreg egyszerűen csak felreppent, így kerülve el a támadást. Nem csüggedtem. Meg volt az esélyem, hogy alulról is támadjak.
- Water Snake!
A kígyó gyorsan emelkedett felfelé, s telibe találtam. Nem hittem a szememnek. A fickónak látszólag semmi baja nem esett, de nagyon úgy festett, hogy sikerült kihoznunk a sodrából. Nem láttam az arckifejezést, de mindhármunk irányába gyilkos varázslatokat szórt, miközben lassan ereszkedett a föld felé.
- Ice Make: Ice Wall - üvöltöttem, ahogy néhány tűzgolyó tartott felém. Az utolsó pillanatban sikerült felhúznom a jeget, ami ahogy elkészült, hamarosan szilánkokra robbant a tűzgolyók erejétől. A szétrepülő szilánkok szerencsére nem okoztak kárt bennem, bár az igaz, hogy a ruházatomat néhány helyen megtépázták. Arashi fájdalmas ordítására felé kaptam a tekintetemet, de amint megpillantottam mit művel azzal az istenverte karddal, azonnal elfordultam. Erre nem vagyok kíváncsi - tettem hozzá magamban.
- Ita vízsugarat!
Nem kérdőjeleztem meg Rashi kérését, s mintha tudtam volna, mit akar. Olyan régóta küzdöttünk már egymás oldalán, hogy szinte már szavak nélkül is megértettük egymást.
Nem késlekedtem.
- Water Snake!
A kígyó, mint hatalmas oszlop tört elő kezeimből, s azonnal kedves ellenfelünkre irányítottam, ám mielőtt a szörnyetegem feje elérte volna, egy gyors mozdulattal felfelé irányítottam. Arashi kihasználta a helyzetet, és szélmágiája segítségével, máris három vízzel vegyített lövedék tartott az ismeretlen mágus felé. Beszüntettem a vízsárkány irányítását, s mind két kezemből, egy-egy erőteljes lightning boltot eresztettem a vízbombákra, s Yuzu szintúgy. A férfi könnyedén elbánt a vízburkokkat, ám ekkor kellemetlen meglepetésben lehetett része, amint megcsapta a magasfeszültség. Teste görcsöktől küzdött, ahogy az áram keresztül járta a testét. Már készültem volna egy újabb támadással kedveskedni neki, amikor is elmúlt az elektromosság hatása, és a férfi leereszkedett a semmibe...

Bementünk a falban levő hasadékba, ahol egy szűk folyosó fogadott minket. A fal jobb oldalán fáklyák mutatták az utat, úgyhogy követtük is azokat.
- Nem mondanám, hogy örülök neki, hogy megint sétálnunk kell, ráadásul ki tudja hol van ennek a járatnak a vége, de jó lenne legalább Arashi-ékat megtalálni. - osztottam meg gondolataimat Daudy-val.
- Miért, mit gondoltál felvonót találunk a falba rejtve? - felelte ironikusan Daudy. – Én is remélem hamarosan megtaláljuk a többieket.
Az út további része ismét csendben telt. Nem tudtam, hogy mennyit kell még gyalogolnunk, és nem akartam pazarolni a már így is kevés energiám. A falak végig ugyanúgy néztek ki, és a fáklyák is körülbelül ugyanakkora távolságra voltak egymástól, és mind egyforma magasan lógott. Annyi változatosság volt az egész helyen, hogy néhol csöpögött a plafonról a víz. A dzsungelben még tűrhető volt a gyaloglás, de itt még a tájat se lehetett figyelni. Egy jó dolog volt az egészben, hogy nem kellett annyit menni, mint a növények között, mert néhány perc séta után egy csigalépcsőhöz értünk, ami lefelé vezetett.
- Úgy tűnik nincs más hátra, mint lefelé.
- Remélem végre valami nagyobb helyre kerülünk mert kez bezártsági érzésem lenni ezektől a monoton falaktól.
Elindultam, Daudy pedig követett. Az unalom elkerülése végett elkezdtem számolni a lépcsőket, de elég hamar meguntam azt is, úgyhogy ismét nézegethettem a falakat. Mivel azon kívül, hogy lefelé haladtunk semmi nem változott, ezért nem volt túl jó elfoglaltság. A lépcsőzésben is volt egy jó dolog, méghozzá az, hogy lefelé még mindig könnyebb volt haladni, mint felfelé. Itt már éreztem, hogy kezd visszatérni az energiám, ami nem csak azért volt, mert lefelé sétáltunk, hanem mert közben továbbra is ittam a söröm a laposüvegemből. Már lehet, hogy berúgtam volna ettől a mennyiségtől, amit megittam, de a dzsungelben olyan meleg volt, hogy még az alkoholt is kiizzadtam. Jó ideje lépcsőztünk már, amikor végre elértük a kijáratot.
Egy körülbelül 10 méter átmérőjű, kör alakú sziklaszigeten találtuk magunkat. A hely közepén, egy csuhás alakot láttam meg, aki egy pillanatig minket bámult, azután elfordult a velünk szemben lévő oszlop felé. Egy lépcsősort figyelt, ahonnan hirtelen Arashi, Itachi és Yuzuha bukkantak fel. Odamentem hozzájuk.
- Végre megtaláltunk titeket.
- Egen - mondta zavartan Arashi.
A csuklyás felé fordult, és látszott rajta, hogy mondani akart valamit, de hirtelen megtorpant. Ekkor Yuzuha lábai alatt egy mágikus pecsét jelent meg, Arashi pedig közelebb lépett hozzá, és feszülten figyelt. Én is körbenéztem, hátha látok valamit, és csak ekkor tűnt fel, hogy valamilyen kavargó köd vette körbe az egész kőszigetet. A szigetről nyolc sziklákból épített keskeny híd indul, amikből csak annyi látszik, hogy merre vezetnek. A terepszemléből Arashi hangja zökkentett ki.
- Pedig... - kezdte, de a csuklyás félbeszakította.
- Mit kerestek idelent? - kérdezte közömbös hangon.
- A bányában rekedt embereket jöttünk megmenteni. Nem tudod merre vannak? - kérdezte Yuzuha.
A férfi nem válaszolt, csak felemelte a botját, és az egyik lefelé vezető hídra mutatott. Lábai körül apró lángok jöttek ki, amik a padlóba vésett mágikus szimbólumokat követve a hídig futottak.
- Szóval azt mondod, hogy arra kellene mennünk? - kérdeztem.
A csuklyás nem válaszolt, csak mozdulatlanul állt, mintha kővé dermedt volna.
- Ez elég gyanús. Nem igazán bízok meg benne. - mondta Daudy.
- Nem tudjuk hol vagyunk, és hacsak ti nem tudjátok hogy merre menjünk akkor kénytelenek leszünk megbízni a fickóban. Bár találkoztunk már hasonlóval, az nem volt valami barátságos - tette hozzá Arashi.
Jobb nem jutott eszünkbe, ezért elindultunk lefelé a hídon. Az út annyira keskeny volt, hogy csak egymás mögött tudtunk menni. Ahogy haladtunk befelé a ködben hirtelen minden varázserőm elszállt.
- Mi a...? - kérdeztem értetlenül.
- Csapda - mondta Arashi, és ismét a ködöt nézte. - Ita, fogd a kardom. Úgyse tudom most használni.
- Hogy-hogy nem tudod használni...? - kérdezte gyanakvóan Yuzuha.
- Megsérült a karom. De nem súlyos - felelte Arashi. - Vigyázz hova lépsz - tette hozzá.
Amint befejezték a beszélgetést folytattuk az utunkat, ami nem volt veszélytelen, mert nem láttunk messzebb két méternél, és a híd néha hirtelen elkanyarodott. Óvatosan haladtunk, de ennek ellenére is megbotlottunk egyszer-kétszer, és reflexből, mindenki az előtte állóba kapaszkodott. Úgy fél óra botorkálás után kiértünk a ködből, és hirtelen a varázserőnk is visszatért, ami mindenkit megnyugtatott. A híd végén egy sziklafalba nyíló járatba értünk, ami valamivel kényelmesebb méretű volt, mint amin eddig haladtunk. Alig mentünk néhány lépést, máris véget ért az út, és egy szakadék tátongott előttünk. A lyuk mögött ismét folytatódott a járat, de valahogyan át kellett jutnunk rajta. Itachi varázsolni kezdett, és egy jéghíddal kötötte össze a két utat, aminek segítségével tovább haladhattunk a célunk felé.

Némán lihegtem, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a karomba nyilalló fájdalmat és egyidejűleg elrejteni Yuzuha elől. Egy kicsit vártunk, hátha visszatér a fickó, de úgy látszik rendesen betaláltunk neki, mert többet nem bukkant fel. Szó nélkül tovább mentünk, bár már kevésbé lendületesen mint ahogy indultunk.
Fél óra szenvedés után végre változott a terep: a sziklafalban egy alagutat találtunk, és mivel nem volt más irány, ezért kénytelenek voltunk arra folytatni az utunkat. A 'kénytelen' egy kicsit erős szó persze, mert éppenséggel örültem hogy sétálva mehetünk tovább.
Ráadásul rendes fénynél... a falon fáklyák sorakoztak.
- Bányászok...? - kérdezte Yuzuha halkan.
- Remélem - mondtam. Örültem volna ha valaki felveti a pihenő lehetőségét, de senki sem tette, úgyhogy tovább mentünk, míg egy csigalépcsőhöz nem jutottunk. Ez már gyanúsabb volt; nem esélyes hogy a bányászoknak sok idejük lenne lépcsőket farigcsálni. Valaki más csinálhatta ezeket a föld alatti termeket, bár ez elég egyértelmű volt már a kőoszlopoknál is.
Itachi ment előre, én pedig időnként a sebemet megragadva követtem őket. Tudom hogy nem tesz jót neki, de ez valamiféle ösztönös emberi viselkedés, mint amikor a fájó fogat piszkálja az ember a nyelvével újra és újra.
Ita halkan visszaszólt nekünk, hogy talált egy kijáratot. Odaléptem Ita és Yuzu mellé, hogy megnézzem miért torpantak meg.
Egy csuklyás állt előttünk, de nem ugyanaz, mint az előző, ez egyértelmű volt. Stílusra viszont teljesen ugyanaz; egy szó nélkül hátat fordított nekünk és elindult. Talán azt akarja, hogy kövessük...?
Két alak jelent meg. A két újonc.
- Végre megtaláltunk titeket - mondta Eigo.
- Egen - motyogtam. Ezeket is szépen ott hagytam amikor Yuzu eltűnt.
Hogy zavaromat leplezzem, odafordultam a csuklyáshoz, hátha ez beszédesebb, de mielőtt szólhattam volna elöntött a hideg és valami furcsa bizsergést éreztem.
- Démon - morogtam összeszorított fogakkal.
Yuzuha lába körül sárga-kék mágikus pecsét villant fel, ahogy pásztázni kezdte a terepet. Egy darabig még koncentráltam a csuklyásra, de semmit nem éreztem felőle, úgyhogy közelebb húzódtam Yuzuhoz, és feszülten figyeltem a tejszerű ködöt. Semmi sem bukkant elő.
- Pedig... - kezdtem tétován, de az ismeretlen ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon.
- Mit kerestek idelent?
Összenéztünk a többiekkel, és látszott rajtuk, hogy nem igazán értik min akadtunk ki Yuzuhával, de most nem is volt idő megmagyarázni. Finoman megérintettem Yuzuha karját.
- Miért megint nekem kell? - motyogta halkan, de rögtön fel is emelte a hangját és válaszolt a férfinek. - A bányában rekedt embereket segítünk kimenteni. Tudja merre vannak?
A férfi visszatért hasonszőrű társa stílusához. Válaszra se méltatta a lányt. A mágusbotjával kinyúlt oldalra, és egy lefelé vezető hídra mutatott. Most vettem csak észre a padlóba vésett bonyolult mágikus szimbólumokat, ahogy a botból előszökkenő lángok végigrajzolták őket, egyenesen a hídig.
- Szóval azt mondod, hogy arra kellene mennünk? - bukott fel Eigoból.
A csuklyás ezúttal is néma maradt. Még csak nem is mozdult.
- Ez elég gyanús.
- Nem igazán bízok meg benne.
Bólintottam, de kénytelen voltam megosztani az én véleményemet is.
- Nem tudjuk hol vagyunk, és hacsak ti nem tudjátok hogy merre menjünk akkor kénytelenek leszünk megbízni a fickóban. Bár, találkoztunk már hasonlóval, az nem volt valami barátságos - tettem még hozzá, a mozdulatlan férfit bámulva.
Életnek szinte semmi jelét nem mutatta, úgyhogy kénytelen-kelletlen elindultunk lefelé a hídon. Ismét csak egyesével tudtunk haladni, és bár a sűrűsödő köd miatt nem láttuk pontosan, de szinte biztos voltam benne, hogy továbbra is szakadék felett haladunk. Most már nem volt kedvem kipróbálni hogy tudunk-e repülni, és egyébként sem akartam tovább pazarolni a mágiámat, aminek legalább a felét így is elhasználtam már.
Mint később kiderült, felesleges volt a nagy takarékosság, ugyanis egyszer csak, mintha hirtelen kiszívták volna belőlem, elvesztettem minden kapcsolatot a varázserőmmel. Mintha az ereimet vágták volna el, úgy folyt el. Hirtelen nagyon gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam. A többiek is valami ilyesmit érezhettek a hangjuk alapján. Azt szokták mondani, hogy sorstársakkal elviselhetőbb bármi, de ez most nem nyugtatott meg.
- Csapda - mondtam, idegesen pásztázva a ködöt. - Ita, fogd a kardom. Úgyse tudom most használni.
Yuzu gyanakvóan nézett rám.
- Hogy-hogy nem tudod használni...?
Hoppá.
- Megsérült a karom. De nem súlyos - mondtam sietve. Az őszinteség jobb politika, mintha később egyedül jönne rá. - Vigyázz hova lépsz - tettem még hozzá, abban a reményben hogy el tudom terelni a témát. Gyenge próbálkozás volt, és láttam, hogy valamit még mondani akar, de végül csendben maradt.
Tovább indultunk, de vigyáznunk kellett, mert a híd néha hirtelen elkanyarodott, és alig két méterre láttunk el. Néhány veszélyes botlás és fél óra óvatos botorkálás után végre kiértünk a ködből, és egy kő esett le a szívemről amikor visszatért a mágiám. A híd egyenesen egy újabb sziklafalba nyíló járatba vezetett, ahol már némileg kényelmesebben elfértünk.
Vezetett volna, ha nem lett volna egy lyuk köztünk és a célunk közt. Nem volt kedvem kipróbálni hogy itt már repülhetünk-e, és amúgy sem bírtam volna el senkit a karom miatt, de szerencsére nem is kellett. Ita jégmágiája kipótolta a hiányzó hídat, úgyhogy már semmi sem állt utunkban. Legalábbis egyelőre.

A karom egyre jobban sajgott, de igyekeztem tartani magam a többiek, főleg Yuzuha miatt. A mágiám szerencsére még mindig erős volt amióta kiértünk a ködből, ez enyhített valamelyest a fájdalmaimon. Éppenséggel a kardomat is elbírtam volna, de nem akartam hogy Itachinak jobb legyen, úgyhogy egy szót sem szóltam.
Csak mentünk, raktam egyik lábam a másik után. Szívesen megálltam volna lemosni és újra bekötözni a sebet, de nem akartam ezzel lassítani a haladásunkat. Így is jócskán késve fogunk a bányába érni, már ha valaha is odaérünk és nem tévedünk el.
Hamarosan újabb deszkákat láttunk, elzárva az utat. Elég gyengének tűntek.
- Mindjárt eltakarítom - mondtam, előrelépve.
- Biztos jól vagy? - kérdezte Yuzuha.
- Persze - vágtam rá, éppen csak elkerülve a szisszenést ahogy szerencsétlen módon egyszerre emeltem a kezem és nyitottam a szám.
Tenyerem előre tartottam, és egy széllökést idéztem. Elsőre megrepedezett a deszkafal, a másodikra már betört. A szilánkok furcsa hanggal pattogtak a kövön. Óvatosan leengedtem a kezem, és követtem Yuzuhával a többieket akik már majdnem túl voltak a nyíláson.
Odaát már valóban a bányában találtuk magunkat. A robbanás nagy pusztítást végzett - a mennyezett lassan omladozott, az egyik kisebb szikla épp előttünk zuhant le. A csillék szanaszét, tartalmuk a földön szétszóródva, a támoszlopok fele törött vagy hiányzott...
- Jó buli lehetett itt - szólalt meg az egyik újonc. Eigo, jutott eszembe a neve. Valahogy mindig összekevertem a kettőt, pedig nem nagyon hasonlítottak egymásra, maximum hülyeségben.
- Nem sok időnk maradt a bánya mennyezete hamarosan beomlik. Minél hamarabb meg kell találnunk a túlélőket.
Ez finom meglepetésként ért. Csak szorult beléjük egy kis józan ész. Szerencsére nem volt sok lehetőségünk; egyetlen irányba vezetett a tárna amiben voltunk, úgyhogy óvatosan elindultunk arra, fel-felkémlelve a fejünk fölé, laza köveket keresve. Párszor ránk ijesztett egy-egy leszakadó szikla, de senki sem sérült meg amíg eljutottunk a központi csarnokig.
- Ott vannak a liftek - krákogtam. Az átkozott por mindenhová bejutott, és a torkomon is megtapadt.
Ide kell majd visszajönnünk a túlélőkkel. Már csak őket kell megtalálni, feltéve hogy van itt lent még élő ember...
- Ez szép és jó, de most inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy mihez kezdünk azzal a köddel, ami a falból szivárog - szólalt meg Eigo. A végén még meg kell változtatnom róla a véleményem.
Igaza volt sajnos. Rohadt életbe. A köd tényleg szivárogni kezdett a hasadékon keresztül, úgyhogy jobbnak láttuk tovább sietni. Elkerülni nem tudtuk a ködöt, de egyelőre még nem éreztük a hatását. Eszembe jutott, hogy talán jobb lenne szétválni és úgy átfésülni a bányát, de azzal megint csak időt vesztenénk ha a szerencsés megtaláló elkezdi keresni a többieket. Egyébként is, szívesebben maradtam együtt Yuzuhával minthogy még egyszer eltűnjön a szemem elől.
Alig húsz perccel később, egy szűkebb teremben találtuk meg a túlélőket. Nem voltak sokan - vagy máshol találjuk majd a többieket, vagy ennyien maradtak csak életben. Talán harmincan ha voltak. Szakadtak és megviseltek voltak, sokan közülük könnyebben megsérültek. Kíváncsian, majd reménykedve néztek fel ránk, amikor meglátták a céhtetoválásunkat.
- Ed - mondtam, felismerve az egyik bányászt. A szomszédos utcában volt a háza, olykor megálltam vele pár szót beszélni.
- Arashi... - mosolygott kínosan.
- Mi történt itt?
- Valami felrobbant - szúrta közbe egy idősebb férfi, valószínűleg a csoport vezetője. - Fogalmunk sincs mi történhetett...
- Talán a lakrimák...?
- Eddig nem történt ilyen - rázta a fejét az öreg. - De nem vagyok mágus, nem is tudhatom.
Átnéztem a többiekre, de jelezték, hogy ők sem tudnak semmiről.
- Khm... - köszörülte meg torkát Ita. - Jelen pillanatban értelmetlen azon merengeni, mi okozta mindezt.
- Igaza van - mondta Yuzuha, keresztbe téve karjait. - Lehetnek még túlélők?
Az öreg szomorúan megrázta a fejét. - Csak mi vagyunk már.
Megint éreztem azt a szívó, üres érzést. A köd utolért minket, és rohamosan fogyni kezdett az erőm.
- Démon - morogtam ismét, bár már nem voltam biztos benne hogy a köd nem zavarja-e össze az érzékeimet. De ha így is van, akkor Yuzuha szeme villanásából láttam, hogy vele is ugyanaz történik.
A közvetlen közelemben nem volt démon, legalábbis nem láttam, úgyhogy egyelőre szőnyeg alá söpörtem az aggodalmaimat.
- Tűnjünk innen de gyorsan nem igazán szeretnék ismételten valami ránk támadó állatkákkal találkozni - mondta Daudy.
- A liftekkel el tudunk menni - szúrtam közbe.
- Egyik sem működik. Viszont a liftaknában a létrákon fel tudunk mászni, ha segítetek a sebesültekkel.
Ebbe gyorsan beleegyeztünk, mert a köd már erősen éreztette hatását. El is indultunk volna...
- Az... az meg mi?! - kiáltott Ed, a falra mutatva. A falra pislantottam. Árnyak kúsztak a falakon, mint amit a vízben láttam, amikor...
Ökölbe szorultak a kezeim, minden fájdalmat elfelejtettem. A fal repedései közül kutyaszerű lények másztak elő, bár mozgásuk inkább macskaszerű volt. Fehér, világtalan tekintetük nyugtalanítóan hatott. Talán nem is lett volna nagy a baj, ha valamelyikünknek maradt volna még egy varázslatnál több mágiája.
Az egyik szerencsétlen bányász felordított, mire a lények arra kapták a fejüket.
- Ssssh... - intette le halkan Yuzuha. - A hangra figyelnek.
Utáltam magam azért, amit mondani készültem, főleg mert Yuzuhát nem fogom tudni lebeszélni hogy menjen a bányászokkal.
- Mi itt maradunk - sóhajtottam. - Tűnés innen, mi majd eltereljük a figyelmüket valahogy.
Ha a hangokra reagálnak, az lehet azt jelenti hogy vakok... a szemük alapján nem lenne csoda. Akkor jó esélyünk van még mágia nélkül is.
- Cöh... miért nem mehet végre valami olajozottan? - elégedetlenkedett Ita, majd előhúzta a kardomat. - Ti ketten - biccentett az újoncok felé - fedezzétek a bányászok visszavonulását! Yuzuha, te velük mész, ha esetleg valami történne, kéznél legyen egy mágus. Én leszek a csali.
Elhúztam a számat. Örülnék neki, ha Yuzu hallgatna Itachira, bár kis esélyt látok rá. Eigo meg Daudy nem hallgatott rá, az biztos.

A szakadékon átkelve tovább folytattuk utunkat, de hamarosan újabb akadályba ütköztünk. Néhány deszka zárta el az utat, de nem tűntek valami erősnek.
- Mindjárt eltakarítom – lépett előre Arashi.
- Biztos jól vagy? - kérdezte Yuzuha.
- Persze - felelte, de látszott rajta, hogy valami nincs rendben.
Tenyerét a deszkák felé tartotta, és egy széllökést indított útjára. Az első próbálkozás nem elég, mert csak megrepesztette az akadályt, de másodszorra már darabokra robbant. Rögtön el is indultam és a többiek előtt haladva elsőnek léptem át a hasadékon.
A bányában találtam magam, ami nem volt egy szép látvány. Mindenhol csak a robbanás nyomai látszottak. Mindenfelé sziklák voltak, amik még mindig folyamatosan omladoztak a plafonról, a csillék eldőlve, tartalmuk pedig szétszóródva.
- Jó buli lehetett itt. - jegyeztem meg.
- Nem sok időnk maradt a bánya mennyezete hamarosan beomlik. Minél hamarabb meg kell találnunk a túlélőket. - mondta Daudy.
Miután mindenki körbenézett kicsit, tovább indultunk és követtük az utat. Fél szemmel figyelnünk kellett a lábunk elé, nehogy elessünk valamiben, fél szemmel pedig a fejünk fölé kellett nézni, mert nem lett volna jó, ha ránk esnek a sziklák. Néhányszor ránk ijesztett egy-két darab, de épségben elértük a központi csarnokot.
- Ott vannak a liftek - krákogta Arashi.
Ebben igaza volt, de közben észrevettem valamit, ami aggódásra adott okot.
- Ez szép és jó, de most inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy mihez kezdünk azzal a köddel, ami a falból szivárog.
Senkinek nem kellett kétszer mondani, rögtön tovább indultunk. A köd nem ért el minket, de nem állhattunk meg. Ahogy haladtunk egyre jobban eltávolodtunk a veszélyforrástól.
Körülbelül húsz perc után egy kisebb teremben végre megtaláltuk a túlélőket. Első ránézésre csak könnyebb sérülteket láttam, de senkinek nem esett komolyabb baja. Látszott rajtuk a kétségbeesés, de amikor megláttak minket, reménykedve néztek ránk.
- Ed - lépett oda Arashi az egyik bányászhoz.
- Arashi... - mondta egy kínos mosollyal az arcán.
- Mi történt itt?
- Valami felrobbant. - felelte egy másik férfi. - Fogalmunk sincs mi történhetett...
- Talán a lakrimák...?
- Eddig nem történt ilyen. - rázta a fejét az öreg. - De nem vagyok mágus, nem is tudhatom.
- Khm... - vonta magára a figyelmet Itachi. - Jelen pillanatban értelmetlen azon merengeni, mi okozta mindezt.
- Igaza van. - mondta Yuzuha. - Lehetnek még túlélők?
- Csak mi vagyunk már. - rázta meg a fejét az öreg.
Hirtelen ismét azt éreztem, hogy valami elszívja a varázserőm. A köd utolért minket.
- Démon - morogta Arashi.
- Tűnjünk innen de gyorsan nem igazán szeretnék ismételten valami ránk támadó állatkákkal találkozni. - vágta rá Daudy.
- A liftekkel el tudunk menni.
- Egyik sem működik. Viszont a liftaknában a létrákon fel tudunk mászni, ha segítetek a sebesültekkel.
Nem volt idő a késlekedésre, mert a köd folyamatosan szívta el az erőnket.
- Az... az meg mi?! - kiáltotta az Ed nevű bányász miközben a falra mutatott.
Odakaptam a fejem, és a falon árnyakat láttam, majd a repedésekből kutyaszerű lények másztak elő. Bőrüket szürke rajzolatok fedték, szemük pedig fehér volt.
Az egyik bányás ijedtében felordított, mire a lények arra kapták a fejüket.
- Ssssh... - intette le halkan Yuzuha. - A hangra figyelnek.
Egyértelműen látszott, hogy csak a ködben mozognak és nagyon óvatosak. A gond az volt, hogy míg a köd egyre nagyobb lett, nekünk annál kevesebb helyünk volt.
- Mi itt maradunk - sóhajtotta Arashi. - Tűnés innen, mi majd eltereljük a figyelmüket valahogy.
Összegyűjtöttem a varázserőm, és felkészültem a lények elleni harcra.
- Cöh... miért nem mehet végre valami olajozottan? - mérgelődött Itachi, miközben előhúzta Arashi kardját. - Ti ketten. - bólintott felénk. - fedezzétek a bányászok visszavonulását! Yuzuha, te velük mész, ha esetleg valami történne, kéznél legyen egy mágus. Én leszek a csali.
- És mégis mióta parancsolsz te nekem?
- Che még hogy „kéznél legyen egy mágus” - fordult Itachi felé Daudy. - Remélem lerágják az egyik karod.

Kellett néhány pillanat, míg sikerült összeszednem magam, s a többiek után indultam. Varázserőm határait már nagyon rég nem feszegettem ennyire, és ennek megvolt a hatása. A túlzott fáradtság, ami elöntött, s néha ködbe borult a látásom is.
- Átkozott kimerültség - sóhajtottam, ahogy haladtam a többiek nyomában. - Ha egyszer túlleszek ezen az egész hercehurcán, három napig fel sem fogok kelni az ágyból! - jelentettem ki halkan, hogy a többiek ne neszeljék meg a jelenlegi állapotomat. A kard már kezdett a terhemre lenni, hiszen nem tartozott a könnyű darabok közé, de ezt a világért sem vallottam volna be a többieknek.
A büszkeségem erősebb volt, mintsem gyengének mutatkozzak. Ahogy harcoltam az ébrenlétért, hirtelen azon kaptam magam, hogy majdnem beleszaladtam valamelyik újonc hátába.
- Mi a... - szitkozódtam volna, de aztán megláttam a nem kívánatos akadályt.
Legalább némi pihenő idő, gondolkodtam el a dolgon, de aztán Arashi némi pusmogás után szabadá tette az utat, s végre
megérkeztünk a bányába.
A benti káosz, és törmelékkupacokat látva, majdnem szúrós megjegyzéssel illettem fafejű társam, hogy miért kellett az ajtóval egyetemben átrendezni a helyet, de aztán a komor hangulatra való tekintettel elhesegettem az ötletet.
- Jó buli lehetett itt - szólalt meg Eigo.
- Nem sok időnk maradt a bánya mennyezete hamarosan beomlik. Minél hamarabb meg kell találnunk a túlélőket -szólalt fel a másik retardált is, bár most legalább értelmesen.
Miután mindannyian alaposan kinézegették magukat a hely új látványosságaiban, végre tovább indultunk, s ezzel egyetemben rájöttem a kard gyakorlati hasznára is. Tökéletes séta pálca.
A további út tartogatott némi meglepetéssel, hiszen itt ott a mennyezetből lepotyogott némi ajándék.
- Ott vannak a liftek – krákogta Arashi krehácsolás közben.
- Ez szép és jó, de most inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy mihez kezdünk azzal a köddel, ami a falból szivárog.
Némán bámultam a jelenséget, majd legyintettem egyet. Sokmindent már nem tud elszívni az a valami. Lassan előkaptam a laposüvegemet, és kiittam belőle a tartalmat. Jóleső, meleg érzéssel töltött el a keserű folyadék, s mintha az erőm egy része is visszatért volna. Hamarosan megtaláltuk a bajbajutottakat.
Igazán leharcolt állapotban voltak, de ezt nem lehetett felróni nekik, így inkább hallgattam a többiek társalgását.
- Ed!
- Arashi...
- Mi történt itt?
- Valami felrobbant - szúrta közbe egy idősebb férfi, valószínűleg a csoport vezetője. - Fogalmunk sincs mi történhetett...
- Talán a lakrimák...?
- Eddig nem történt ilyen - rázta a fejét az öreg. - De nem vagyok mágus, nem is tudhatom.
- Khm... - avatkoztam közebe, az értelmetlen találgatásokba. - Jelen pillanatban értelmetlen azon merengeni, mi okozta mindezt.
- Igaza van - mondta Yuzuha, keresztbe téve karjait. - Lehetnek még túlélők?
Az öreg szomorúan megrázta a fejét. - Csak mi vagyunk már.
- Démon – Morogta Arashi a közeledő ködfelhőt kémlelve.
- Tűnjünk innen de gyorsan nem igazán szeretnék ismételten valami ránk támadó állatkákkal találkozni.
- A liftekkel el tudunk menni – válaszolta Arashi.
- Egyik sem működik. Viszont a liftaknában a létrákon fel tudunk mászni, ha segítetek a sebesültekkel.
Helyeseltük a dolgot, és biztosítottuk a népet, hogy számíthatnak a segítségre.
- Az... az meg mi?! - kiáltott Ed, a falra mutatva.
Pillanatok alatt előtünk néhány undorító dög.
Valaki ijedtében felbőgött, mire yuzuha rögtön lepiszmogta a társaságot.
- Ssssh... a hangra figyelnek.
Milyen gyors következtetés, és milyen igaz, hiszen azért vannak a füleik.
- Mi itt maradunk – sóhajtotta Arashi. - Tűnés innen, mi majd eltereljük a figyelmüket valahogy.
A két újonc hadrendbe szerveződött, aminek hatására rosszallóan fogtam a fejem.
- Cöh... miért nem mehet végre valami olajozottan? - adtam hangot nem tetszésemnek, és kezembe vettem az irányítást, valamint rendeltetésének megfelelően előhúztam a kardot hüvelyéből. - Ti ketten. - böktem fejemmel a két pelenkásra - fedezzétek a bányászok visszavonulását! Yuzuha, te velük mész, ha esetleg valami történne, kéznél legyen egy mágus. Én leszek a csali.
- És mégis mióta parancsolsz te nekem?- puffogott Eigo.
- Che még hogy „kéznél legyen egy mágus” - esett nekem a másik is.- Remélem lerágják az egyik karod.
- Pff... ti tényleg nem gondolkodtok idióták. Ha mind itt maradunk, ki fog segíteni a sebesülteknek, és ki véfi meg őket, ha netalántán még több ilyen korccsal futtok össze? Tényleg ecsetelnem kell nektek? Barmok...
Yuzuha, legnagyobb meglepetésemre nem is ellenkezett, ő jól átlátja a helyzetet szerencsére, nem úgy mint ez a kettő.
További figyelmet nem szenteltem az ostobáknak, hiszen még le kellett vágnom a vacsorát.
Yuzuha valamit morgott feléjük, amitől végül megindult a mentőakció.
A köd hamar körbeölelt bennünket, s hátam Arashi hátának vetettem.

A többi még megbeszélésre szorul.

- Pff... ti tényleg nem gondolkodtok idióták. Ha mind itt maradunk, ki fog segíteni a sebesülteknek, és ki véfi meg őket, ha netalántán még több ilyen korccsal futtok össze? Tényleg ecsetelnem kell nektek? Barmok... - förmedt ránk Itachi.
Még mielőtt komolyabb vita bontakozott volna ki Yuzuha gyorsan felénk fordult.
- Igaza van, meg kell védenünk a bányászokat. Ez a küldetésünk most. Ha akarjátok, akkor később lerendezitek vele, de most azért vagyunk itt, hogy megmentsük ezeket az embereket. - mutatott a sérült bányászokra.
Ezzel az érveléssel nem lehetett vitatkozni, és igaza is volt, úgyhogy elindultunk a túlélőkkel a liftaknák felé. Mindegyikőnk segített egy-egy olyan férfinak, akinek nehezebben ment a járás, ezért kicsit lasabban haladtunk, mint ahogyan szerettünk volna. A köd nem állt meg arra az időre se, amikor megpróbáltunk valami taktikát kieszelni és ez miatt nem haladtunk előre, ezért mostanra megint utolért bennünket. Amikor hátranéztem még láttam Itachit és Arashit amint háttal állnak egymásnak, és próbálják távoltartani maguktól és tőlünk a furcsa lényeket. A ködög ez sem állította meg, és lassan elnyelte őket. Szerettem volna én is segíteni nekik és harcolni, de ők tudnak vigyázni magukra, a bányászok pedig nem, ezért ismét előre fordultam és próbáltam gyorsabb tempóra sarkallni a többieket.
- MÁR NINCS MESSZE A KIJÁRAT, SIESSETEK! - kiáltottam.
A sérültek miatt lasabban haladtunk, mint ahogyan a köd szétterjedt a járatokban, ezért egyre közelebb és közelebb ért hozzánk, mígnem a célunktól nem messze utol is ért minket. Ismét éreztem ahogy lassan kiszívja a varázserőmet a köd, ami nem volt kellemes, és nem is jött jókor. A köddel együtt jöttek a lények is, nekünk pedig távol kellett tartani azokat a bányászoktól.
- Hé, ti ott. - szólt az előttünk haladó néhány férfihoz Daudy. - Fogjátok meg a társaitokat és segítsetek nekik. Mi itt maradunk és feltartjuk ezeket az árnyakat.
Hatan odajöttek hozzánk és mindhárom férfit, akiket eddig mi támogattunk, két-két másik bányász segítette tovább az úton. Eléggé összetarthatnak ezek az emberek, ha még ilyen szorult helyzetben is rögtön segítenek a társaiknak, annak ellenére, hogy ők maguk is sérültek. Megfordultunk, és vártuk a lényeket. Nem várattak meg minket, és gyorsan meg is támadtak. Az első árny máris felénk ugrott.
- Wind Blades. - reagált gyorsan Yuzuha.
A lény a földre esett, de hamar fel is állt, és a szélpengék csak apró vágásokat hagytak rajta. Ebből gyorsan le is szűrtük, hogy nem lesz könnyű dolgunk.
- Knuckle Plant. - ütötte félre a következő ellenséget Daudy.
Ezt se sikerült harcképtelenné tenni, mert felállt, megrázta magát, ismét felénk tartott.
- Light Beam.
Ugyanazt a lényt vettem célba, hátha két csapás már nyomot hagy rajta. Szerencsére így is lett, mert ahogy jött, úgy el is tűnt. Közben a köd egyre jobban körülvett minket, és az árnyak is egyre többet lettek. Már több mint egy tucatnyian voltak, és össze-vissza mozogtak, ami miatt nem lehetett kiszámítani, hogy honnan fognak legközelebb támadni. Egymásnak háttal álltunk, és így próbáltuk elkerülni azt, hogy hátba tudjanak támadni minket. Két lény rögtön felém is ugrott, én pedig egy fénysugárral próbáltam kivédeni a támadást, de csak az egyiket tudtam félrelökni. A másik kibillentett az egyensúlyomból amitől nekiestem a többieknek, és mindhárman a földön landoltunk.
- ÁLLJATOK FEL, KÜLÖNBEN ESÉLYÜNK SINCS A FÖLDÖN FEKVE! – kiáltotta Yuzuha.
A lábaimmal lerúgtam magamról az árnyat, és próbáltam időt nyerni magunknak.
- Light Magic.
Egy vakító villanást idéztem meg, és közben felpattantunk. Nem tudom, hogy hatott-e rájuk egyáltalán a mágiám, de mindenesetre talpon voltunk. Ekkor hirtelen kiáltásokat hallottunk.
- SEGÍTSÉÉÉÉG!
- ÁÁÁÁÁÁÁ!
A bányászok felől jöttek a hangok, és ez nem volt jó túl hír.
- Meg kell mentenünk őket! Türjünk ki innen! Knuckle Plant! - mondta határozottan Daudy.
Yuzuha és én is követtük rögtön, és próbáltunk helyet csinálni, hogy segíthessünk a bányászoknak.
- Wind Blast!
- Light Beam!
Miután félrelöktük a lényeket az útból elkezdtünk futni ahogy a lábunk bírta. Amíg a ködben harcoltunk addig az tovább terjedt, így nem tudtunk kifutni belőle, ami azért se jó mert már nagyon kezdtem kifogyni a mágikus erőmből. Hamarosan kirajzolódott előttem a túlélők alakja, mellettük pedig az árnyak készültek támadni őket.
- Wind Blades! - reagált elsőként Yuzuha.
Az ellenségeink közül kettőt sikerült is eltalálnia és ennek köszönhetően minket vettek célba. Nem álltunk meg a futással egészen addig amíg a bányászokig el nem értünk, utána pedig hátat fordítva nekik, hátrálva próbáltuk a lényeket visszatartani.
- Light Beam.
Amint kimondtam a varázsigét rájöttem, hogy valami nincs rendben. Nem tört elő a megszokott fénysugár a kezemből. Elfogyott a varázserőm, és a puszta kezeimen kívül nem tudtam mással harcolni.
- Knuckle Plant. – próbálkozott Daudy, de már neki sem sikerült megidéznie az indáit.
Úgy tűnt, hogy Yuzuhának még van mágiája, mert a széllökéseitől röpködtek az árnyak. Közben elértük a liftaknát, és a bányászok egymást segítve próbáltak felmászni rajta. A szélmágusunk se bírta sokáig, és a köd az ő mágiáját is elszívta. Ami ennél is aggasztóbb volt, hogy ekkorra utolért minket az a csapat lény is, amiken áttörve a túlélők után siettünk.
- Aki tud segítsen a mágusoknak! – lépett oda mellénk az egyik bányász.
Azok a férfiak, akiknek a sérüléseik nem voltak túl súlyosak, csáklyákkal és ásókkal jöttek oda hozzánk, hogy segítsenek visszatartani a lényeket, amíg kijutunk a bányából. Mi hárman is kaptunk egy-egy csáklyát, de a túlerő miatt az esélyeink még így sem voltak a legjobbak.


/befejezetlen/