Imolatus

Ahogy Fiore-ra beköszöntött az ősz, úgy hosszabbodtak az éjszakák, és rövidültek a nappalok. Imolatusak ez egyet jelentett: extra lustálkodási időt! Ezzel az elgondolással sajnos egyedül volt. Nem hivatalos rabszolgahajcsárjai, más néven a céh magas rangú nőtagjai, páratlan odafigyeléssel és gondoskodással látták el olyan feladatokkal, amiket a következő jelzők tetszőleges permutációi jellemeztek: hosszú, fárasztó, unalmas, életveszélyes, megalázó, rosszul fizető.
A mai nap azonban kivétel volt. Imolatus elégedetten nyújtózott az ágyában, kifejezve abbéli örömét, hogy senki sem zavarta meg a pihenését. Nagyokat nyújtózva kikászálódott az ágyból. Rápillantott az éjjeli szekrényén álló órára, és ekkor jött a meglepetés: délelőtt fél tizenegy? Amióta csatlakozott a Golden Phoenix-hez, még sosem volt alkalma ilyen sokáig lustálkodni. Határozottan gyanús. Felöltözött, és követve korgó gyomrának utasítását lement az ebédlőbe.
Miközben megreggelizett, átértékelte a helyzetét. Valami nincs rendben. Egészen idáig mindenki élt-halt azért, hogy foglalkoztassa őt. Most pedig még a szemkontaktust is kerülik vele. Ideje változtatni a hozzáállásán. Ha nem akarnak munkát adni neki, akkor csak azért is kiharcol magának egy feladatot. Lehetőleg egy jól fizetőt, ugyanis igencsak le van égve. Eltakarítva maga után a kései reggelije maradékát, elindult megkeresni Marigoldot. Rendes esetben ez felért volna egy öngyilkossággal, de az érzékei azt súgták, tegyen egy próbát.
- Helló lányok, van számomra valami munkátok? Kalandéhségem van – mondta nagy vidáman Imolatus, ahogy lábával enyhén berúgva az ajtót bemasírozott a privát tárgyalóba. Marigold és Elektra meglepetten kapta fel a fejét. Az év háromszáz hatvannégy napján a két lány egy ilyen merész tettet olyan brutalitással torolt volna meg, hogy az illető gyorsabban köt ki a gyengélkedőn egy nyolc napon túl gyógyulóval, mintsem hogy kimondhatná: céhen belüli erőszak.
Ma azonban hatott a fordított nap hatása. A fiú legnagyobb megrökönyödésére a két mágusnő zavartan kapkodták le a különböző papírokat és tervrajzokat az asztalról, miközben gondosan kerülték a tekintetét. Imolatus úgy érezte, nyerő pozícióban van, úgyhogy tovább ütötte a vasat.
- Ti meg mit csináltok itt? Remélem semmi gyanúsat, amelyet jelentenem kellene a Mesternek! – kérdezte nagy szigorúan. A lányok csak döbbenten meredtek egymásra, az arcukon a félelem és a tanácstalanság árnya játszott. A fiú határozottan élvezte a helyzetet. Marigold ocsúdott előbb.
- Ez egy tárgyaló, amit S-osztályú mágusként jogom van használni. Te viszont mit csinálsz itt? Csak nem hallgatóztál? – a hangjában nyoma sem volt annak a hideg nyomatéknak, amivel általában sarokba szorítja a bűnösöket, sokkal inkább tapogatózó kérdésnek tűnt. Éppen ezért Imolatus sem ijedt meg, hanem ellentámadásba lendült.
- Nem, de úgy látom kellett volna. Ti ketten nagyon gyanúsan viselkedtek.
- Itt nincs semmi gyanús! Menny innen! Kifelé – kiáltotta Elektra olyan arckifejezéssel, amit kamasz kislányok használnak, akiket a szüleik először kapnak erotikus regények olvasásán. Még el is pirult, ami egyértelmű jele volt, hogy vaj van a füle mögött.
- Akkor megnézhetem én is? Hátha tudok segíteni.
- Azt már nem – Elektra felvetette magát az asztalra, hogy testével fedje el a bizonyítékokat.
- Hagyjad, Elektra. Imolatusnak joga van megtudni. Különben is, nincs miért szégyenkeznünk – szólt közbe Marigold, aki szemmel láthatólag összeszedte magát, sőt a szemében csillogó ravasz kis fény arról árulkodott, hogy kész tervvel állt elő.
- Tessék? – kérdezte meglepetten a két mágus. Elektra alig akart hinni a fülének. Imolatusban viszont ott motoszkált a balsejtelem, hogy fordult a kocka. Marigold nyugodt eleganciával az asztalhoz sétált, és rövid keresés után felvett egy lapot, amit oda is adott a fiúnak.
- Egy felhívás? Méghozzá a Golden Phoenix felkérése? – olvasta fennhangon. Meg volt rökönyödve, hiszen nem ilyen titokra számított.
- Úgy bizony. A helyzet az, hogy megrendeltünk egy igen ritka és értékes lakrimát, de a szállítást végző karaván elakadt a Hakabe hegyen való átkeléskor. A helyzet azért kellemetlen számunkra, mert a céh nevében végeztük a rendelést. Éppen emiatt csak hivatalos úton végezhető a kármentés. Ezért volt szükség a felhívásra.
- És a többi papír? – bökött a fejével a meggyűrődött papírhalmaz felé.
- Jótállások, igazolások, hivatalos nyomtatványok. Ha akarod, olvasd el.
- Kösz nem. És bocs a zavarásért. Mármegyek is – felelte színpadias sóhajtás közben Imolatus, és elindult kifelé.
- Úgy hiszem, az előbb valamilyen munkát emlegettél – a mágus szinte a tarkóján érezte a Marigold szavaiból áradó fagyot. Mire megfordult, már mindkét lány magabiztosan mosolygott. Visszanyalt a fagyi.
- Mivel céhtag vagy, úgy illő, hogy te jelentkezz a felhívásra. Így legalább családban marad.
Imolatus látta lelkei szemei előtt, ahogy becsapódik a feje felett a csapda teteje. Azonban nem adta magát ilyen könnyen.
- Rendben, akkor viszont jár nekem némi extra jutalom is, a rendes fizetség mellett.
- Tessék?! Pimasz fráter! Hogy van bőr a képeden hasznot húzni a bajba jutott céhtársaidból? Úgy illene, hogy ingyen vállald!
- Nyugalom, Elektra. Imolatus önként jelentkezett, ezért meglesz a méltó jutalma, ha elvégzi a feladatot. Most pedig indulj, mi addig elintézzük az adminisztrációt.
A mágus beletörődően motyogott valamit, majd nekilátott szedelőzködni.

A Hakabe hegyet nem hiába csúfolták fagyos pokolnak. A magas ormok közt jeges szél fújt, a hó pedig egész évben nem olvadt el. Az itt lakók csak nagy nehézségek árán tudtak alkalmazkodni a szélsőséges időjáráshoz. Imolatus áldotta a saját előrelátását, hogy még annak idején beruházott egy Mágikus köpenyre, ami melegen tartotta a szakadó hó ellenére is. Hősünk a Mágikus térképét szorongatva kaptatott felfele a hóviharban, közben saját botorságát szidva, amiért önként és dalolva belehajszolta magát ebbe a kalamajkába. Ha nem ugrál, az egész napot végiglustálkodhatta volna. Kora délután volt, mire megérkezett a hegy lábához. Közben meg is kellett állnia a meghiúsult szállítást végző kereskedő céhnél, hogy ihletet gyűjtsön a keresést illetően. A kapott információk szerint úgy számolta, hogy valahol az északkeleti hágónál kell kezdenie a keresést. Persze az elakadt karaván felkutatása csupán a kezdet. Ezt követően biztosítania kell, hogy a szekerek újra útra keljenek. És ekkor szerencsésnek mondhatja magát. A rosszabbik forgatókönyv szerint rablók támadták meg a kereskedőket, és mostanra már hűlt helye van a portékáiknak.
Egy örökkévalóságnak tűnő küszködés után az őrülten táncoló hópelyhek fátylán egy magányos szekérvár roncsai tűntek fel. Imolatus félelmei beigazolódni látszottak: életnek semmi nyoma nem volt, de a környéken mindenfele üres ládák és szétszórt faszilánkok hevertek. Ha voltak is nyomok, azokat már rég betemette a hó. Kénytelen kelletlen hazaindult. Kisvártatva vette csak észre, hogy rossz fele menetelt. Úgy tűnik, eltévedett. Rövid keresgélés után talált magának egy barlangot, ahová behúzódhatott a tomboló hóvihar elől. A mágus csalódott volt és dühös: nem mert üres kézzel visszamenni, Marigold ezúttal kétszer olyan komoly büntetést róna ki rá, lévén a céh becses tulajdonát hagyta veszni. Mostanra azonban ki tudja, merre járhatnak a rablók. Reménytelen helyzetét egy hatalmas hókupacba való belerúgással próbálta meg levezetni. Nem kicsit lepődött meg, amikor a hókupac megfordult, és véreres szemekkel rábámult. Imolatusnak sikerült kifognia egy barlangi Balkant. Ráadásul egy igen termetes példányt. A mágus nem volt szakértő, de a bestia sebhelyes pofájából úgy ítélte, hogy ez egy alfa-balkan, fajtájának legerősebbike.
- Husiiii! – visította dühösen a szörny, és fenyegetően megindult a hátráló mágus felé. Kezeiben mindenféle lomot lóbált, amelyekkel (rövid habozás után) elkezdte hősünket dobálni.
- Nyugalom pajtás! Nem akartam betörni a lakhelyedre! – Imolatus megpróbált diplomatikus lenni az értelemmel bíró lénnyel, ám próbálkozását nagyban megnehezítették a nagy sebességgel felé repülő tárgyak. Nem volt más választása, fejét takarva hátat fordított, és reménykedve, hogy a Balkan fogyjon ki a munícióból, kirohant a barlangból. A bestia azonban követte, és éles hangján különböző húsnevekkel illette. A jeges szél a menekülő mágus arcába csapott, és alig látta, merre fut. Más se hiányzott a mai kudarca mellé, mint egy jól fejlett Balkan, akit esélye sem volt legyőzni.
- Fasíííírt! – hallatszott vészes közeliséggel a háta mögül. Mielőtt reagálhatott volna, egy hatalmas test letaglózta, és megfejelte a havas utat. Amikor feltekintett, maga előtt látta a szörnyet, amint dühös bikaként fújtatva újabb rohamra indult. Azonban hősünk nem adta magát olyan könnyen. Lehunyta a szemét, és a földön elterülve védtelen áldozatnak tetette magát. Valójában a föld remegését hallgatva várt az alkalmas pillanatra. Amikor a rengés elhalt (biztos jelét adva annak, hogy ellenfele elrugaszkodott a földtől), megidézte a szárnyait, és gyors csapásokkal előre lökte magát, átcsúszva így a vetődő Balkan hasa alatt. A trükk olyannyira meglepte a szörnyet, hogy elfelejtette megfékezni magát: csak trappolt tovább, mintha a prédája még mindig előtte lenne. A rohamnak csupán a hegyi út végén tátongó mélység vetett véget. Imolatus viszont kihasználta a lehetőséget, és ellenfele után repült. Amikor a Balkan az út végén lefékezett, a mágus a hátára pattant.
- Uzsiiii! – vicsorított nem túl meggyőzően. Ő is érezte, hogy fordult a kocka.
- Bocs pajtás, ma elmarad a vacsora – válaszolta Imolatus, és Camael kezével tarkón vágta. A monstrum az ütés erejétől megszédült, majd a szakadékba tántorgott. A mágus elégedetten nézte a mélybe zuhanó Balkant, majd visszament a barlangba. Miután kifújta magát a hegyi odú falai között, szemügyre vette azokat a tárgyakat, amelyeket a szőrmók a fejéhez próbált vágni. Legnagyobb meglepetésére a karaván tartalmát vélte bennük felfedezni: vázák, fegyverek, háztartási cikkek hevertek a barlang szikláin szétszórva. Ezek szerint nem a banditák felelősek a támadásért, hanem a pórul járt Balkan. Utolérte a sors keze. Jobban mondva Camael keze. Imolatus lázas keresgélésbe kezdett, és végül ráakadt egy dobozra, amelyre a Golden Phoenix jelképét nyomtatták. Kinyitotta, és odabent egy szív alakra vágott, vörös színű lakrimát talált. A vak is látta, hogy egy igazi mestermunkával áll szemben. A mágus a zsákmányát egy puha ruhába csavarta, és a hátizsákjába dugta.
Hazafelé menet már sokkal jobb kedve volt. Örült a szerencséjének, még ha nem is jött könnyen. Alig várta, hogy hazaérjen, és lássa Marigldot és Elektrát megalázkodva köszönetet mondani, amiért kisegítette a céhet egy ilyen kényes helyzetből. A pénzjutalom pedig csak hab a tortán. A jókedvét csak fokozta, hogy a hó is elállt. Úgy döntött, szakít egy kis időt a tájban való gyönyörködésre, és kiállt egy sziklaszirtre. Miközben magába szívta a táj szépségét, dögletes bűz is megcsapta az orrát.
Atya ég, add, hogy ne a Balkan által kicsinált kereskedők hullái legyenek, fohászkodott magában Imolatus, majd a háta mögé tekintett. Ahogy farkasszemet nézett a fölé magasodó Blizzardvern-el, azt kívánta, bárcsak a kereskedők oszló hullái lennének. Az se baj, ha mozognak. Bármit, csak ne a Fehér Sárkánygyíkot. Imolatus a rettenet első hullámai után nyugalmat erőltetett magára. A Blizzardvern növényevő, biztos csak ismerkedni akar velem. Ekkor észrevette, hogy az óriásgyík nem is őt nézi, hanem a lábát. Letekintett, és a látványtól még levegőt venni is elfelejtett. A nagy természetjáró, a Balkanok réme a nagy tájnézésben belegyalogolt a repülő gyík vacsoráját képező ritka gyógynövényekbe. Ennyit a szerencsés napról…
A Blizzardvern ordítása akkora légáramlatot keltett, hogy Imolatus hátratántorodott. Ahogy a szirt széle felé hátrált, jobbnak látta, ha mélybe veti magát, és úgy próbál menekülni. Az óriáshüllő azonban követte. A mágus egyre reménytelenebbnek látta a helyzetét: jelenlegi állapotában még arra sem volt elég ereje, hogy angyalszárnyaival lehagyja üldözőjét. Mindent megpróbált: a hegyormok között cikázott, hirtelen irányt változtatott, lebukott, mindenféle égi manővert kipróbált, ami csak az eszébe jutott. A Blizzardvern azonban minden erőlködés nélkül követte, azzal a szándékkal, hogy bosszút álljon a vacsorája tönkretevőjén. A mágus ereje egyre fogytán volt, hiszen sosem használta ilyen intenzíven a mágiáját. A hideg levegő felsebezte az angyalszárnyait, de még a bőrét is. Mozdulatai egyre lomhábbak és esetlenebbek lettek. Csak ezt éljem túl, esküszöm, ezentúl kétszer olyan kitartóan fogok edzeni.
Hátratekintett, és látta, hogy a fehér gyík már majdnem utolérte, ezért elszánta magát, hogy zuhanórepülésben megközelíti a lenti fenyőerdőt, hogy a fák közt lerázza. Így is tett, igaz a szúrós fenyőágak még jobban összekarmolták. Ám ez nem számított, úgy tűnik az örökzöld lomb kellően eltakarta, mert a bestia bömbölését egyre közelebbről hallotta. Már éppen ki akarta magát fújni, amikor egy fülrepesztő hang ütötte meg a fülét:
- Virsliiii! – Imolatus látta a felé ugró balkant, ám sem fizikai, sem lelki ereje nem maradt, hogy kitérjen előle. A szörny még a levegőben megragadta hősünk lábát, majd hatalmas erővel a földhöz csapta. Ugyan a hó tompította a becsapódást, a jobb kezében mégis iszonyatos fájdalom lüktetett, míg a szája megtelt vérrel.
- Vacsiii! – vicsorított rá az előző ellenfele, akinek egy hatalmas dudor tanúskodott az eséséről, ám még így is jobb színben volt, mint Imolatus. A mágus nagy levegőt vett, és Balkan képébe köpte a vért.
- Ahogy gondolod, de jobb, ha tudod, hogy hoztam magammal egy vendéget – mondta, és odébb gurult.
Éppen időben: a Blizzardvern időközben rájuk talált, és bömbölve csapott le. Imolatus látta a feléjük érkező több mázsás veszedelmet, de a Balkant lekötötte a bosszúja, ezért a hüllő támadása váratlanul érte. Azonban nem olyan fából faragták, mint aki könnyen feladja (a Balkanok amúgy is bosszúálló természetűek). Az óriásgyík fejére ugrott, és csépelni kezdte annak szemeit. Ám a Blizzardvern sem hagyta magát, és a fején csimpaszkodó bestiát a fák törzsének csapkodta. Szerencse a nap szerencsétlenségében, hogy mindketten igen erős teremtmények voltak, így kellő ideig harcoltak egymással, ami elég időt adott Imolatusnak kereket oldani.

- Borzalmasan nézel ki – konstatálta érzelemmentes hangon Marigold, miután hősünk nagy nehézségek árán hazavergődött.
- Borzalmasan érzem is magam – felelte Imolatus, aki tele volt zúzódásokkal, vágásokkal, és a karjai is kificamodott. – De mit számít ez? A lényeg, hogy megszereztem a lakrimát.
- Arról azért nem volt szó, hogy közben megöleted magad – válaszolta a lány, miközben átvette tőle a lakrimát. A hangja továbbra is hideg volt, ám az érintése kellemes meleget sugárzott. Közben bejött Elekra is. Imolatus állapotát egy futó undorral az arcán nyugtázta, majd a lakrimát a kezébe véve dédelgetni kezdte.
- A küldetésért járó jutalmadat az éjjeli szekrényedre raktam.
- Köszönöm. És mi a helyzet a jutalmammal?
- Parancsolsz? – kérdezte rideg éllel a hangjában Marigold.
- Azt mondtad, hogy nem marad el jutalmam, ha elvégzem a rám kirótt feladatom.
- Igaz. Én mindig állom a szavamat. Mit akarsz? Még több pénzt?
- Nem. Magánórát. Veled – ez a kijelentés mindkét lányt meglepte. Elektra majdnem elejtette a lakrimát. – A hegyekben rútúl ráfáztam, hogy nem tudtam rendesen repülni. Ezért szeretném, ha segítenél formába jönni, hogy úgy repüljek, mint egy igazi Főnix.
Marigold elmosolyodott, majd a fiúhoz lépve ennyit suttogott a fülébe:
- Pihend ki magad. Holnap nehéz napod lesz.

- Azt mondtam, hogy feljebb! – parancsolta Marigold. – Azok a ládák tele vannak élelmiszerrel. Még reggeli előtt meg kell érkezniük!
Az ifjú mágus angyalfeletti kitartással gyorsított egy kicsit a tempón, és az utolsó ládát is felvitte a konyha tornácára. Mivel a Golden Phoenix épülete idilli völgy közepén található óriási kőszoborra épült, nem kell csodálkozni, hogy még a bazárváros Fressia tapasztalt kereskedőinek is egy rémálmot jelentett az áruk leszállítása. Kapva kaptak hát az alkalmon, amikor Marigold Imolatust jelölte ki a cipekedésre, ezzel is fejlesztve a kitartását.
Hősünk sajgó karjait masszírozva várta, hogy a mágusnő megbeszélje a kufárral a következő szállítmány részleteit, és kifizesse az előző adagot. A napi tréningnek (amit még fiú meggondolatlanul jutalomként kért hetekkel ezelőtt) a szárnyas pakolás csak a kezdete volt, ezt követték a különböző gyakorlatok. Ez a nap azonban valami teljesen mást tartogatott.
- Rendben, mára azt terveztem, hogy megtanítalak tüzes esőben manőverezni, ám ezt el kell napolnunk –mondta Marigold, ahogy leereszkedett a ládákon bóbiskoló ifjonc mellé.
- Csak nem jött közbe valami fontosabb feladat? Mondjuk elevenen felgyújtani, és nézni ahogy elégek? Az biztos sokkal tanulságosabb lenne. Számodra – jegyezte meg ásítás kíséretében Imolatus.
- Hanyagold a pimasz megjegyzéseid, ha kérhetem – felelte szárazon az S-osztályú mágus. – Nem, a feladatod ennél sokkal prózaibb: segítő kezet kell nyújtanod az egyik régi ismerősömnek.
- Tudnál egy kicsit konkrétabb lenni? – kérdezte Imolatus, miközben lelki szemei előtt megjelent, ahogy pusztakézzel kell Mantikórokat etetnie.
- Levina azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy a tanulmányai gyakorlati teszteléséhez szüksége lenne egy asszisztensre – közölte Marigold semleges arckifejezéssel. Ez nem meglepő, neki szinte mindig kifejezéstelen az arca.
- És ez a Levina szakmáját tekintve egy… - puhatolózott tovább hősünk.
- Feltaláló – a lány szemei vészesen kezdtek összehúzódni, ami annak a jele, hogy még egy értelmetlen kérdés, és mégiscsak visszatérnek a tűzesős edzéshez.
- Rendben, rendben, önként vállalom a megbízatást! – felelte a fiú feltartott kézzel. - Hová kell mennem?

A célállomás Rivendell városa volt. A település egy völgybe épült, és magas falak vették körbe. Imolatusnak tetszett a város, sokban hasonlított a céhéhez: mindkettő elzárkózott a tömegek elől, és megválogatta, kit fogadnak be. Ahogy sorban állt a vámellenőrzésnél, feltűnt neki egy furcsa kis öregasszony, aki egy táblát lóbált, amire valami absztrakt rajzot mázoltak. Valószínűleg sztrájkolt. Milyen emberek vannak manapság… Közelebbről megnézve feltűnt neki, hogy az nem egy elmaszatolt rózsa, hanem egy madár. Egy főnix? Ez a nő őt várja. Imolatus kilépett a sorból, és odament a nénihez.
- Kezi csókolom. A Golden Phoenix mágusa vagyok. Engem tetszett várni?
- Igen, igen. Már számítottunk rád. Levina már tűkön ül – tördelte a kezét az öregasszony, és közben idegesen mozgatta a szemét ide-oda. Majd karon ragadta hősünket, és bevonszolta a városkapun. Az őrök nem állították meg őket, de miután elhaladtak mellettük, sokatmondóan összenéztek.
Miközben a város utcáit rótták rohamtempóban, Imolatus megpróbált néhány választ kicsikarni az öregasszonyból, de az csak hümmögött, és zavartan nevetett. Valami sántított ezzel az üggyel. Végül egy katonai laktanyához hasonló épület előtt álltak meg.
- Hát, erről lenne szó – rebegte a néni, és a bejárat felé lökdöste. A fiúnak kezdett elfogyni a türelme, és megmakacsolta magát.
- Tessék már megmondani, mi ez az egész? Itt lakik Levina? Én elvileg segíteni jöttem, de az a gyanúm, elhallgat előlem valamit.
A néni azonban csak taszigálta, és a szemén látott, hogy egy szót sem fogott fel abból, amit mondott neki. Ez a fajta viselkedés mindig kihozta a sodrából a mágust. Ne várják tőle, hogy szó nélkül zsákbamacskát vesz! Sarkon fordult, és elindult visszafelé.
- Ha nem világosít fel most rögtön, itt hagyom! – szólt vissza a válla fölött. Az öreganyó meredten bámult rá, majd elkezdett pityeregni. Imolatusnak ettől lelkiismeret furdalása támadt. Mire azonban megfordult, a néni berohant egy közeli viskóba. Az ifjú alakváltó döbbenten állt a kihalt utcán, és azon töprengett, mitévő legyen. Rövid tanakodás után úgy döntött, belép a laktanya kapuján, ahogy azt eredetileg tennie kellett volna. Bedugja a fejét egy olyan lukon, aminek nem tudja, mi van a másik felén. Ennyi erővel azt is pingálhatták volna az üdvözlő táblára, hogy „balek”, akkor is magára ismert volna.
A fura kantin szobáit nézve rá kellett jönnie, hogy az épület valaha egy őrtorony részeként funkcionálhatott, és ide lehettek az őrök elszállásolva. A legtöbb szoba üresen ásítozott, néhány ajtó pedig zárva volt. Miközben a szűk folyosót rótta, munkáltatója nevét kiabálva, egy kisebb teremben egy padlóra elhelyezett csapóajtóra lett figyelmes. Megragadta a kallantyút, ám az nem mozdult, helyette azonban felizzott, és hangos kolompolást hallatott.
- Ki az, és mit akar? – hallatszott egy tompa hang a túloldalról.
- Imolatus vagyok, a Golden Phoenix mágusa. Levinát keresem, Marigold küldött azzal…
- Gyere le! Mi tartott eddig? – akasztotta meg a mondókáját a türelmetlen hang. Az ajtó most már engedett, és feltárt egy mélybe vezető lyukat, a lejutást pedig egy létra volt hivatott megkönnyíteni.
- Csukd be magad mögött! – hallotta a visszhangzó utasítást.
Leérve egy földalatti katakombában találta magát. Ahogy a járat fényesebbik vége felé botorkált, hősünk azon gondolkozott, hogy ez az asszisztensi munka nem is olyan ártatlan, mint hitte. Lehet, hogy Marigold már kezd bízni benne, hogy ilyen kényes munkát adott neki?
A keskeny út egy kivilágított csarnokba torkollott, amely igényesen be volt rendezve mindenféle holmival. Faltól-falig polcok álltak, állványok, szekrények és munkapadok váltogatták egymást. Nagy részük tele volt tekercsekkel és bonyolult alkatrészekkel. De az egyik sarokban például egy alkímiai labor is volt.
- Kigyönyörködted végre magadat? – érdeklődött egy fiatal hangú lány, miközben keresztbe font karral méregette a jövevényt. Nem lehetett több tizenhat évesnél, hiába vágott olyan komoly arcot, mint az életbe megroskadt felnőttek. Termete apró volt, és vékony. Kék szeme és két csenevész copfba kötött zöld haja volt. Egyszerű ruhája fölött egy laborköpenyt viselt.
- Levina, ha jól sejtem? – kérdezte barátságosan Imolatus, és kezet nyújtott neki. A lány nem fogadta el, mozdulatlanul szemlélte tovább. Végül bólintott.
- Már vártam rád. Mi tartott ilyen sokáig?
- Elég nehéz rád találni, ha ilyen jól elbújtál itt a csatornában. És az idegenvezetőm sem volt túl szolgálatkész.
- Ez itt nem csatorna, hanem a városi katonaság laktanyájának földalatti menedékhálózata. Mirta nénivel pedig ne törődj. Elég roskatag az idegrendszere. Azért jelölték ki, hogy a gondomat viselje. Nem végzi túl jól a feladatát – Levina higgadt, szenvtelen hangnemben beszélt, mintha csak egy kísérleti egér viselkedését kommentálná. Imolatus egy darabig nem szólt semmit. Az volt az érzése, hogy a lány érettnek és ridegnek akar mutatkozni, ám ez inkább egy álarc, mint természetes viselkedés. Nem csoda, hogy olyan jól kijönnek Marigolddal.
- Értem. Az öreg bébicsősz ötlete volt, hogy leköltözz ide, a katonai kazamatákba?
- Nem, a kutatásaimhoz ez a megfelelő terep. Nincsenek zavaró tényezők, akik megsérülve feljelentenének a városházán – ez közönyös kijelentés elég baljóslatú volt.
- Tehát a város hozzájárult, hogy itt lent kutass? – érdeklődött a fiú.
- Először nem akarták, de Hugi meggyőzte őket – vont vállat Levina. Úgy tűnt frusztrálta a látszólag céltalan beszélgetés. Imolatus azonban igyekezett minél többet megtudni róla.
- Hugi? Azt akarod mondani, hogy Marigold a testvéred? – kérdezte megrökönyödve a mágus. Levina a szemöldökét ráncolta.
- Ez így nem helytálló. Mindazonáltal elég időt pazaroltunk irreveláns társalgásra. Tegyük a dolgunk – azzal elindult az asztalok között. Imolatus átkozta magát amiért óvatlanul kérdezett, de megfogadta, hogy a munka végeztével még rákérdez erre a témára. Ha jól végzi a feladatát, a fiatal tudóspalánta talán beszédesebb lesz.
- Én készen állok bármire - jelentette ki magabiztosan a fiú. Levina erre nem reagált, csak odalépett egy hatalmas asztalhoz, aminek a tartalmát egy vastag lepel takarta el. Szó nélkül lerántotta a takarót. Imolatus odament. Okkultista könyvekre, kristályokra, vagy szörny bébiket tartalmazó lombikokra számított. Az asztallapon azonban egy emberméretű bábu feküdt, takaros szolgálólány ruhában és masnival a (mű) hajában. Hősünknek a fél szárnyát is feltette volna rá, hogy már látott valahol ilyet, de akárhogy erőltette is az agyát, nem jutott eszébe, hol.
- Gondolom, most már mindent értesz.
- Ne vegyél rá mérget.
- Ez egy gólem. Pontosabban automatron. Egy távvezérlésű segéd és harcos. A felhasználási módja közelít a végtelenhez.
- Ühüm. De ha ez az asszisztensed, akkor mire kellek én? – csóválta a fejét a fiú.
- Nem az. Ő.
- Mi?
- Azt mondtad: „az az asszisztensed”. Ez így nem helytálló. Habár neked csupán egy élettelen tárgy, de kellő kezekben ő egy intelligens társ is – Levina most komolyan a hibás szóhasználat miatt oktatja ki? Ettől talán felsőbbrendűnek érzi magát?
- Hagyjuk. Viszont még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mire kellek én? – a mágus egyre türelmetlenebb lett.
- Funkciótesztelésre – a botcsinálta tudóspalánta azzal kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy marokba simuló karokkal és gombokkal ellátott irányítót. Néhány mozdulattal beüzemelte a babát, aminek sárgán felvillantak a szemei, majd követhetetlen sebességgel felült az asztalon. Egy szempillantás alatt pedig már Imolatus mellett ált. A fiú idegesen nyelt egyet. Csúcskategóriás lehet ez a vacak. De miért olyan átkozottul ismerős?
- Tehát az lesz a dolgom, hogy betanítsam ezt a robotot, emberi viselkedésre?
- Ez így nem helytálló. Gólem, nem robot. És nem, a feladatod csupán annyiból áll, hogy maradj életben, ameddig tudsz - hősünknek lett volna némi ellenvetése, ám a gólem kemény szorításával szó szerint belefojtotta a szót. Levina egyetlen gombnyomására a baba szemei vörösre váltottak, és támadó üzemmódba kapcsolt. A mágus mindent megtett, hogy kiszabaduljon, ám ellenfele szorítása hihetetlenül erős volt. Mint a fuldokló, csapkodott mindenfelé, kevés sikerrel. A gólem végül megperdítette, és néhány doboz közé hajította. Ám nem sok ideje maradt elkergetnie a szeme körül táncoló csillagokat, a fura gép-lény a magasba ugrott, és a sarkait előre szegezve készült halálra tiporni. Imolatus végül csak úgy tudta kikerülni, hogy a szárnyait megidézve a levegőbe lökte magát. A baba csupán néhány centivel vétette el. Ám a lény egy pillanatra sem pihent, rögtön megragadta a szárnyait, és a falhoz szorította.
- Állítsd már le – könyörgött a fiú, miközben a házvezetőnőnek öltözött automatron markában vergődött.
- Még nem vagyok meggyőzve. Próbálkozz még egy kicsit.
- Neked elment az eszed! Ez az izé megöl, ha nem kapcsolod ki!
- Igen direkt a „könyörtelen” modellt kértem. A hirdetés szerint kétszer olyan gyors a reakcióideje, mint a többi modellnek – Levina teljes egészében belefeledkezett a használati utasítás tanulmányozásába. A fiú sorsa szemmel láthatólag hidegen hagyta. – Ez a gomb fölé azt írták, hogy „BLITZKRIEG”. Kíváncsi vagyok, mit tud.
- Neee! – hősünk elhaló könyörgése süket fülekre talált. A baba szemei felizzottak, majd a mellkasán kinyílt egy csapóajtó, fölfedve annak szívét képező lakrimát. Szó szerint, ugyanis azt szív alakúra vágták. A központi magból ezután egy energianyaláb csapott ki, telibe találva a mágust. Imolatus ebben a pillanatban megvilágosodott.
Az első megbízás, amit Marigold adott neki… Amikor el kellett hoznia egy dobozt. A doboz eltörött, és kiszóródott a tartalma, ami egy szobalány kosztümös babát tartalmazott… Amikor a Hakobe-hegyre kellett mennie, elhozni egy értékes lakrimát Marigoldnak… Az a lakrima szív alakú volt… Az a démoni hárpia felültette! Egész végig az orránál fogva vezette! Mindent eltervezett előre: vele szedette össze annak a fegyvernek a darabjait, ami elé oda készült vetni! Vele éleztette meg a bárdot, amivel ki akarták végezni! És ez a lány… ő segített neki…
Imolatus, mint egy dühödt Főnix, robbant ki a láda és falszilánkok közül. Egész testét nagy fényesség járta át, ahogy egy bonyolult alakváltásba kezdett, és felvette Camael angyal formáját. Lábán egy fémveretes bőrcsizma volt, nadrágján két oldalt tollakat idéző minta futott végig. Ujjatlan bőrvértet visel, amelyen elől kapcsok sorakoztak. Meztelen felkarján bőrszíjak fogták közre, kezét és csuklóját pedig egy acélbokszer védte. Fején kámzsát viselt, amely enyhén leárnyékolta az arcát. Szemei kéken világítottak, homlokáról egy fehér csík tetoválás indul le, amely az állán végződött.
Levina meglepetten vonta fel a szemöldökét a látványra.
- Már deaktiváltam az automatront. Ami a teljesítményed illeti, egyáltalán nem vagyok megelégedve, amit jelezni is fogok… - befejezni már nem tudta, mert a dühöngő angyal megragadta a grabancát, és a levegőbe emelte.
- Teszek a jelentésedre. Mi ez az egész? Ennek az izének én szedtem össze a darabjait? Ti most szórakoztok velem? – követelte a választ Camael. A lány dühösen vergődött a karjában. Imolatus is így tehetett néhány perccel ezelőtt…
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! A gólem Hugi ajándéka volt!
- Sejthettem volna… De várj csak, nem azt mondtad, hogy kikapcsoltad ez a vackot? – szó mi szó, a gép-lány éledezni kezdett.
- Biztos aktiválódhatott benne a gazdát védő protokoll. Most aztán megkapod a magadét! – Levina dölyfössége sértette az angyal fülét, de sajnos most mással kellett foglalkoznia. Ellenfele a maga gépies precizitásával és hidegségével nekiugrott, és a földre teperte őket. Imolatus és a tudós csemete nagyot nyekkentek. Ami viszont ekkor történt, attól mindkettejükben meghűlt a vér. A haláli matróna mintha értelemmel bírt volna: kitépte gazdája kezéből az irányítót, és apró galacsinná gyűrte. A szemei körül vörös szikrák pattogtak. A mechanikus őrület egyik legbiztosabb jele.
- Meg… meghibásodott… Ez hogy lehet? Az irányító nélkül nem lenne neki szabad… - hebegte holtra váltan Levina. Végre levetkőzte a karakteridegen hűvös hozzáállását, és úgy viselkedett, mint egy megszeppent kamasz kislány. Az Camael azonban nem tudott őrülni ennek a szerfelett őszinte pillanatnak, mert lefoglalta az életükre törő őrült gólem. A gépezet eddig is gyors volt, ám most mintha megtáltosodott volna. Pechjére azonban Camael a közelharc és nyers fizikai erő mestere volt, és egy villámgyors rúgást kikerülve szó szerint felkente ellenfelét a plafonra. A szobalány nem adta föl, a földre hullva pók módjára támadt újra.
A küzdelem meglehetősen kiegyenlített volt, ám a helyiség tagadhatatlanul megsínylette a csetepatét. A tárolók széttörtek, a szekrények fogpiszkáló méretű szilánkokra amortizálódtak, mindenhol papír fecni és üvegszilánk borította a földet. Az angyal végig azon töprengett, hogyan tudna kárt tenni a gépben. Ugyanis akárhogy törte szét, mindig újra összeállt. Az a lakrima, ami mozgatta, biztos nagyon erős lehetett. Akkor viszont…
- A centrális erőforrásától foszd meg! Akko energia nélkül marad, és megszűnik működni! – kiáltotta neki oda a sarokban kuporgó lány.
- Tudom, épp azt akartam! – kiáltotta vissza Camael. Mintha csak hallotta volna őket, a gólem újra kinyitotta a mellkasán lévő csapóajtót, hogy egy halálos sugárral tegyen pontot a küzdelem végére. A fiú odakapott, hogy kivegye a szívét, ám ez nagy ostobaságra vallott: az alkatrész sokkszerű fájdalommal megrázta. A gép-lény közben töltött. Valószínűleg ekkor pont nem lehet megfosztani a magjától. Akkor viszont nem maradt más választás, tönkre kell tenni. Az angyalmágus összeszedte minden erejét, és mindkét kezével ráfogott a lakrimára. Nem törődött a fájdalommal, csak szorította és szorította. Erős nyomásának hála egyre több repedésből „vérzett” az automatron. Levina mintha mondott volna valamit, de a sistergés és búgás közepette, amit a haldokló gólem kiadott, már nem hallotta. A kristály végül megadta magát, és ellenfele élettelenül összeomlott.
- Idióta! Mindannyiunkat megölsz! – kiáltott rá a tudóspalánta. Az angyal értetlenül nézett rá. Ahogy újra szemügyre vette, megértette miért: a meggyötört géptest szikrával és füstfelhővel adta a tudtukra, hogy fel fog robbanni. Mielőtt a lány még mondhatott volna valamit, a szárnyas mágus a hóna alá kapta, és a plafonon keresztül utat tört maguknak a felszín felé. Már csak néhány méterre járhattak, amikor egy hatalmas robbanás egy lángcsóvát lövellt feléjük, óriási erővel lökve ki őket a föld alól. Az alagút megsemmisülését persze szeizmikus rengés követte, aminek hála az őrtorony is jobbnak látta, ha összeomlik.
Ott állt tehát az angyalból időközben visszavedlett Imolaus és Levina, lihegve, riadtan, enyhén megpörkölődve. Aki azonban azt hitte, hogy a nehezén túl voltak, és hogy megmenekültek a halál torkából, azok tévedtek. Ugyanis ott állt előttük karba tett kézzel Marigold. És a változatosság kedvéért az ő szemei is szikrát szórtak.

Folytatás: Camael ereje - 4. rész (A mindent felülmúló inas)