Magánküldetés - Sok lúd disznót győz

Hátamat a kémény falának támasztva próbáltam élvezni a lenti utcáról felhangzó utcahuligánok zenéjének ricsaját. Tisztán emlékeztem még arra, amikor apám kezembe nyomta életem első hangszerét. Az a hangszer nem túl megfontolt módon egy hegedű volt, aminek húrjai pár perccel a kezembe kerülése után szép sorban elpattantak - jól megvágva az ábrázatomat. Azóta sem voltam hajlandó hegedűt venni a kezembe, hála a borzalmas hangoknak, amit én produkáltam vele, s az azt követő incidensnek. Az odalenti mellékutcán is valami hasonló szárnypróbálgatás folyhatott, hiszen a srácok borzalmas macskazenét hoztak össze a silány minőségű, valószínűleg lopott hangszereikkel. Amikor az első idióta elkezdte verni a kukát azt hittem, hogy én magam is becsatlakozom. Mondjuk én akkor a kuka helyett valaki egészen más fejét vertem volna... Végül inkább ráhagytam. A múlthét eseményeit még nem igazán heverte ki a fejem, szóval nem volt éppen kellemes dolog az ugrálás.
- Szóval így kell könyvet írni? - csendült fel mellettem Probulus hangja, aki éppen ebben a pillanatban ült le mellém.
- Ihletet gyűjtök... - válaszoltam, szemeimet fel sem nyitva.
- Hmm... valóban? Akkor jó régen csinálhatod, mert három napja is egy oldalnál tartottál - lapozgatta a bőrkötéses könyvet, amibe a kalandjaimat kellett volna írnom.
- Nem olyan könnyű ezeket felidézni - válaszoltam egykedvűen.
- Tudván tudom, hogy nem múlik el pillanat, hogy ne jutna eszedbe a Gyémántszem, vagy esetleg a Puszták eseményei.
- Na jól van, ezt most hagyjuk abba! - mordultam fel, majd Probulusnak hátat fordítva átfordultam jobb oldalamra, akárcsak egy taknyos kölyök hétfő reggel a nap fénye elől bujdosva.
- Igazából Goldmine küldött utánad, hogy átadjam az üzenetét, ami szerint a lehető leghamarabb jelenj meg az irodájában.
- Húh, akkor gyorsan! Sietnem kell! - morgolódtam, majd fészkelődni kezdtem, hátha sikerül elaludnom a kémény tövében.
Semmi kedvem nem volt az idióta öreg hülyeségeit hallgatni, arról nem is beszélve, hogy a múltkori arénázós majomparádéja végképpen betette nálam a kaput. Nem volt neki elég, hogy elküldött egy rakás őrülttel teli eszelős társasjátékba, de még egy púpot is biggyesztett a hátamra, Csipkerózsika személyében. Az a hisztis némber úgy vonzotta a baj, mint mágnes a vasat, feltéve ha nem ő maga idézte elő. Kevés nő létezett, aki nála messzebbre kívántam, pedig én mondom, Thislev óta az összes nőt gyűlöltem.
- A mester számított erre a reakciódra, szóval azt is üzeni, hogy ez a régi tartozásod lerovásáról szól - csillingelte Probulus olyan hangon, amiről már előre tudtam, hogy hatalmas baj leselkedik rám. Ilyenkor mindig tudtam, hogy az elkövetkezendő napokban én leszek a világ legbalszerencsésebb embere.
- Jól van... Jól van... Máris indulok! - tápászkodtam fel, majd téptem ki Probulus kezéből a könyvet.
Dzsekim átszabott belső zsebébe bebújtattam a könyvet pontosan a toll mellé, majd útnak eredtem. Már majdnem átrugaszkodtam a szomszédos házra, amikor a párduc-ember rám szólt:
- Max, a céh az ellenkező irányban van!
Mintha csak egy villám csapott volna belém, úgy dermedtem szoborrá.
- Khm... Tudom, éppen azért megyek a céhtől a lehető legtávolabb!
- Milyen ember az, aki egy ilyen fontos adósság teljesítése elől menekül? Örökké nem odázhatod el azt a katedrálist!
Társam szavai úgy álltak bele a hátamba, mintha dobótőrök lettek volna. Kénytelen voltam belátni, hogy igaza volt, akármennyire is nehezemre esett. Én romboltam le azt a katedrális, még ha annak már három éve is. Én hoztam szégyent a céhre. Egyedül én voltam a felelős mindenért, de Goldmine mégis kiállt mellettem, és elvitte helyettem a balhét. Megvédett a Tanács haragjától, s egy szót sem kérdezett a történtekről. Eljött hát az ideje, hogy törlesszek. Persze ehhez semmi kedvem sem volt, mert tudtam nem lesz benne örömöm, viszont a becsületem megkövetelte, legyen az akármi is.

A folyosó kínosan hosszúnak tűnt az iroda ajtaja felé haladva, főleg azután, hogy megpillantottam Erik-et, aki az ajtó mellett támasztotta a falat. Olyan ráérősen viselkedett, mintha jobb dolga sem lett volna. Támasztotta azt az átokverte falat, mintha rajta múlt volna a nyomorult épület sorsa. Amikor észrevett, hogy én közeledem egy elégedett mosoly rajzolódott a képére. Egy undorító, vigyor, amiért legszívesebben addig vertem volna egy péklapáttal, amíg le nem szakadnak a karjaim. Egy ideje olyan érzésem volt, mintha élvezné, ha a mostanihoz hasonlóan sarokba szorulok, s kénytelen vagyok valami igen kellemetlen feladatot teljesíteni.
- Azt hittem, hogy még pár óráig hezitálni fogsz - szólalt meg vidáman Erik.
Ennyi bőven elég volt tőle, tudtam, hogy egy mocskosul nagy csapdába keveredtem, ami egy hatalmas, ellenem szőtt összeesküvés végeredménye. Ilyenkor mindig megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy Gnoryll mennyire gyűlölhet engem, amiért nem enged meghalni, keveredjek akármekkora veszedelembe.
- Lesz ez még fordítva is - morogtam Eriknek, mielőtt kopogás nélkül benyitottam az irodába.
- Hát addig állj fél lábon! - kuncogott.
Válaszul rácsaptam az ajtót, mit sem törődve, hogy Goldmine mélyen a papírokba mélyedt.
- Megjöttem. Elő azzal a guillotine megbízással, és hadd tudjam le az adósságomat.
- Ez aztán a VAD belépő, Max! Üdvözöllek! - köszöntött szívélyesen, de nekem ez a kedvesség inkább csak olyan volt, mintha arra akart volna rávenni, hogy önkéntesen feküdjek a hóhér keze alá. - Kérlek, foglalj helyet! - mosolygott, s közben lelki szemeim előtt láttam, ahogy az ördögi szarvai kinőnek a homlokán, s villásnyelve felém villan.
Kelletlenül leültem a bőrfotelbe, ami olyannak hatott, mintha izzó szögekkel verték volna ki. Néhány kósza pillanatig némán méricskéltük egymást, aztán én magam törtem meg a csendet:
- Szóval, mit kell csinálnom?
- Gondolom te is észrevetted, hogy megszaporodtak nálunk az újoncok... - dőlt hátra a foteljében, elégedett arckifejezéssel.
- Hát... őőőő... Igazából nem - bukott ki belőlem az igazság. - Amikor lehet nem vagyok itt, amikor pedig itt vagyok akkor Lukiszékkal játszunk egytől tíziget.
Válaszomat követően szinte hallottam, ahogy Goldmine belső kis világa szilánkokra robbanva dől össze, s hull a porba. Arckifejezése ebben csak tovább erősített. Hirtelen élvezni kezdtem a helyzetet, viszont ez csak néhány múló pillanatig tarthatott.
- Nos semmi gond, most már tudod. Tudod, nagyon örvendek ennek a sok kis VADócnak. VADsággal tölti el a lelkemet, hogy ilyen sokan akarnak velünk együtt VADulni. Öhm... Max...? Jól vagy?
- Áh, p...Persze - dadogtam, miközben felriadtam, s a nyálamat töröltem le. - Figyelek!
- Szóval tömören: szeretném, ha két újoncot magaddal vinnél egy megbízásra. Úgymond tesztelned kellene őket. Ha nem elég VAD a megbízás, akkor VADítsd meg nekik, ha pedig még túl VAD nekik, akkor VADulj velük te is!
- Legyek megint bébiszitter?! - pattantam fel a fotelből. - Na, azt meglesheted!
Hirtelen felelevenedtek bennem azok az emlékek, amikor arra a csordára való árvára kellett vigyáznom. Az a rakás taknyos... Kész csoda, hogy akkor nem hullott ki az összes hajam, vagy éppen, hogy nem őszültem bele abba a pár napba.
- Max... - Goldmine hangja hirtelen tekintélyt parancsolóvá vált. - Ha ezt most megcsinálod, akkor a katedrális el lesz felejtve.
- Végleg, örökre és soha többé nem hivatkoztok rá? - kérdeztem gyanakodva.
- Pontosan. És ha gondolod vihetsz magaddal és hozzád hasonlóan tapasztalt mágust, hogy ne érezd magad egyedül.
Hatalmasat sóhajtottam, majd elvettem Goldmine-tól azt a két papaírt, amit felém nyújtott. Duzzogva, morogva csattogtam ki az ajtón, amit be sem csuktam magam mögött. Inkább az egyik papírba temettem magam, amin a két zöldfülű neve és egyéb fő adatai díszelegtek.
- Szóval Miss... Mi a...?! - próbáltam kibetűzni a neveket a puccos neveket, de azoknak kiejtése is túlságosan sznob volt nekem. - Kander... Karbel... Karalábé... - zártam rövidre a névbetűzgetést.

Az ebédlőben értetlenül bámultam ki a fejemből, s azon gondolkodtam, hogy már megint miért én? Miért élvezik, ha ennyit szívathatnak? Aztán hirtelen megvilágosodtam, amikor Lukisz és Muki feltűnt. Rádöbbentem, hogy ez a kis meló még akár egy jó szórakozás is lehet. Az öreg csahos azt mondta, hogy vihetek magammal társat is a két púp mellé. Lukisz és Muki ideális társak lettek volna!
- Héj, sárcok! - kiáltottam rájuk. - Nem volna kedvetek velem jönni egy megbízásra? - ugrottam oda eléjük a kérdéssel.
A két barát lassan egymásra nézett, majd végül vissza rám.
- Bocsi, de...
Itt már tudtam, hogy valami nem lesz kerek.
- Igen, bocsi!
Itt már tudtam, hogy rápacsáltam, és nem kicsit, hanem nagyon.
- Sajna nekünk is van egy megbízásunk! - kapta elő zsebéből Lukisz a söralátétjét. - Látod, itt a hátulján vannak az adatok.
Igen ott voltak. Egy ez előtt két évvel felvett és teljesített megbízásuk információi.
- De hát ez... - a mondatot be sem fejezhettem.
- Már mentünk is, már biztos nagyon vár a megbízó! - és azzal mind a ketten kirohantak az épületből.
- Csak tudnám, hogy mivel fizet le titeket Erik... - morogtam a semmibe meredve, miközben a tény, hogy nagyon hosszú és kínszenvedős megbízás elé nézek lassan tudatosult bennem.

- Hmm... Hmm... - hümmögtem, miközben próbáltam megbizonyosodni afelől, hogy tényleg az újonc kislány szobája előtt állok.
Ugyanis volt akkora szerencsém - annak ellenére, hogy nem találtam -, hogy a lány a céhben lakott. Amikor teljesen biztos voltam, hogy az ő szobája előtt állok, fogtam magam és benyitottam. Vagyis nem, mert lendületből nekimentem az ajtónak, ami csukva volt. A kis nyavalyás biztos tudta, hogy mi vár rá, és most megpróbált lerázni. Engem viszont nem olyan fából faragtak, hogy ennyitől elriadjak és feladjam.
- Ne szórakozzunk itt egymással! - csattantam fel, majd minden további tétovázás nélkül berúgtam az ajtót.
Az ajtó hatalmasat csattanva vágódott be. Határozottan beléptem a szobába, ám sehol sem láttam a lányt. Biztos voltam benne, hogy elbújt! Először az ágyában néztem meg, de ott nem volt. Aztán eszembe jutott a legklasszikusabb búvóhely. Az ágyat fél kézzel szinte kihajítottam a szoba közepére, ám az ágy alatt sem volt. Tovább gondolkodva a szekrény jutott eszembe, amit azonnal ki is rámoltam, eredménytelenül. A szekrényt kidöntve a helyéről megnéztem, hogy nem-e a mögött bújik, mindhiába. Aztán a fiókokat hajigáltam ki a helyükről, s borogattam szét a tartalmát, sohasem lehetett tudni hol bújik meg egy nő a felelőssége elől. Végül a szoba teljes egészét feltúrtam, és a feje tetejére állítottam mindent, ami mozdítható volt, sőt még olyant is, amit nem igazán lehetett mozdítani... Végül kénytelen voltam feladni, nem maradt már egyetlen pont sem ahol nem néztem meg, s lassan már közlekedni sem lehetett a kis lyukban, a széthajigált bútoroktól.
- Hát itt nincs... - állapítottam meg. - Richard talán tud segíteni... - bújtam újfent a papírt, miközben átgázoltam a bútorhalmon, annak néhány darabját megrongálva kissé.

- Richard, nem tudnál segíteni megtalálni ezt a két zöldfülűt? - nyújtottam neki oda a papírt.
- De! - vágta rá szinte azonnal ,amint elolvasta a neveket. - Éppen ott vannak annál az asztalnál! - mutatott egy salátafejű lányra és egy szőkehercegre.
- Áh, tényég? Köszi! - és azzal meg is indultam feléjük.
Sebesen végigmasíroztam az asztalok között, majd a bájcsevejük közepébe beleállva az asztalra vágtam a Goldmine-tól kapott két papírt.
- A nevem Max - mutatkoztam be gyorsan. - És a mester parancsa alapján el kell, hogy vigyelek titeket, egy küldetésre...


A leányzók hiányzása miatt csak eddig jutottam. Amint sikerül egyeztetni velük a részleteket, bővítem a postot, hogy megfeleljen a követelményeknek! Ja, és a mágiák? Igazából sárkányölő vagy, szóval minden megvan alapból. Ezért nem tartom okvetlenül fontosnak a lista írását, persze ha mégis van rá igény tüstént elkészítem!