Hétvége. Azon kevés napok egyike, mikor nem kell korán kelni, és a "megfáradt" tanuló addig húzhatja a lova bőrét, míg akarta. Kiváló alkalom arra, hogy nyugiban el tudjak tiplizni a helyi parkba, és ne a férfiillattól bűzös edzőterembe gyakorlatozzak (ahová egyébként mennem kellene). Edzőruhámat gyorsan magamra kaptam; sokkal testhezállóbb ruházat volt, mint az átlagos, hogy lökhárítóim ne ugráljanak. Gyűlölöm ezt, de így jártam. Út közben néhány őr mellett haladtam el, kik szerencsére megtanulták, vagy megszokták, hogy inkább a dolgukat végezzék bámészkodás helyett.
A park közel volt, nyugodt, idilli környezet, és a fák, bokrok takarásában, ilyen korán nem szokott senki sem megzavarni. Mély levegő, nyúúúúúúújtás, mély levegő, másik irány. Egyik végtag, másik végtag, csípő, derék, könyök, csukló, térd, lábfej, és kész. Ezután futás a park körül: kétélű fegyver, ilyenkor már a koránébredők tanúi lehettek, hogy én egy világmegváltó dologra készülök. Igyekszem nem tudomást venni ezekről, köreimet lefutom, kifújom magam, majd következik a fekvő, has, hát, és ismétlés. Amikor karjaimat nem érzem, hasam zsibbadt, hátam olyan, mintha nem hozzám tartozna, akkor végzek a reggeli "tornával". Lenyújtás, visszaút, zuhany, és reggeli. Ilyenkor este kihagyom az edzést, nem szeretem, ha van nézőközönség, és esténként mindig szokott lenni. Amióta Reginald elment sokkal bátrabban legelnek rajtam identitászavarban szenvedő szemek.
Ma reggel, azonban kedvem támadt a kardjaimat elővarázsolni, és hadonászni velük egy kicsit. Eléggé gyengén ment még, ezt én is éreztem, de nem volt eddig partnerem, akivel tudtam volna gyakorolni, így megmaradtam az önmagam ellen való "párbajozásnál". Többször is kicsin múlott, hogy megvágjam magam, idegen volt még a kétkezi kardforgatás, és nehezen is ment; hiába a szólás-mondás, nőknek sem megy könnyen az egyszerre többfelé figyelés. Vagy mégis? Hideg futott végig a hátamon, ismerős hideg: szemeket éreztem rajtam. Gyorsan felrántottam kardot tartó kezeim, ezáltal fegyvereimet is készenlétbe helyezve így, és azonnal megpillantottam a kibicelő idegent: egy vékony, szőke, enyhén jóképű srácot. A düh azonnal elöntötte, talán indokolatlanul is, az agyamat. Nem kellett volna felkapnom ennyire a vizet, normálisan is meg lehetett volna neki mondani, hogy takarodjon el, vagy a szemébe állítom minimum egy kardomat. De nem, én hangos csatakiáltást hallatva rongyoltam felé, fegyvereimet fenyegetően lóbálva, mint egy barbár. A srác, szerintem, gyorsabban töltötte meg a nadrágját, mint egy hasmenésben szenvedő ló, megfordult, hogy elfusson, de két lépés után saját lábában esett hanyatt, és én már rajta is voltam, kardjaimmal jó közel hajolva, hogy érezze, ki az úr(nő) a parkban.
- Élvezted a műsort, cukros fiú? - Sziszegtem az arcába. A reakciója váratlan volt, ugyanis kifordultak szemei, és orra elkezdett vérezni. Nem is kicsit. Ez elbizonytalanított. Megütöttem volna? Vagy ennyire nehéz lennék? Ne....nem, biztos nem, az a tegnapi süti nem lehetett ENNYIRE nehéz étel. Megbököm bizonytalanul, hátha csak elájult. - Eh... ez kimúlt. Hé, haver, vérzel, mondjuk eléggé nagyon, ööööö.... - Hátha erre felébred, ha csak tetteti, de mi van, ha nem? A félelem szele futott végig mellkasomon - Mit csináljak, úristen megöltem valakit. Eeeeeee. - A pánik kezdett eluralkodni rajtam. Bevillant egy kép egyik órámról: "... Az ájult ember hideg vizes borogatással lássuk el, így az esetleges láz lemehet. ..." Ebből a hideg víz materializálódott előttem szökőkút formájában, így váratlan társaságom odarángattam, és "gyengéden" belehajítottam. Igen, magához tért, konstatáltam elégedetten, ahogyan irgalmatlanul prüszkölni kezdett, majd ismét megijedtem, mert kinéztem belőle, hogy lehet, annyira szerencsétlen, és belefullad. Újból megragadtam a hülyét, kirántottam a kútból és a kelleténél is erősebben kezdtem el csapkodni az arcát, mindenféle nyomós indok nélkül. Jutalmam nem maradt el, a szájában lévő vizet arcomra köpte, amitől végre valahára megnyugodtam. Én is.
- Magadnál vagy már, cukorfiú? - Kérdeztem szükségtelenül, és mogorván. Persze, hogy magánál van... Szerencse, hogy nem fehér, hanem fekete a felsőm, a víz által átlátszana és még több éhes tekintet lenne a reggelem végeredménye.
- Öhm, sz-szeretném megköszönni... hogy megmentettél. Amúgy Charles vagyok, Charles Wingbell. - Most mentettem meg az.... ez beverte valahova a fejét. Nem akartam hős lenni, meg akartam leckéztetni, és ahogyan elnézem sikerült is, de a szerepek eléggé megcserélődtek, és újak is bukkantak fel. Kicsit értetlenül néztem, de aztán ráhagytam: kicsit zizi a srác.
- Megmen..... én nem mentettelek meg, cukroska, én csak helyrepofoztalak, mert láttam, orrodban a vérerek eléggé labilisak. Lilienne vagyok, hívj, ahogyan akarsz. - Zártam rövidre mondanivalóm, majd elfordultam tőle, és sóhajtottam egy mélyet. De legalább nem halt meg, ez is eredmény.
- Nincs kedved eljönni a házamba? Van lovarda, meg szauna.... Meg egy hatalmas fegyvertár is, egy gyakorló területtel... - Beszédet hallottam magam mögül. A srác volt az, méghozzá olyan szavak jutottak el a fülemhez, melyek előítéletre engednek utalni, magabiztosságra, vagy csak szimplán botorságra. Majd megmutatom neked...
- MICSODA!? - Még én is megrettentem a környezethez teljes némaságához képesti csattanó hangomtól, majd takarékra véve a fogaim közt préseltem ki minden szót a fiú arcába, miközben galléron ragadtam, és megint fenyegetésbe kezdtem, egyik fegyveremmel - Minék nézek én ki, valami egyszerű kurvának? Mit érdekel engem, hogyan néz ki más lakhelye? ..... Bár...... a fegyverraktár érdekelne. - Felmerült a nyugodt edzés, nem kell parkban bujkálnom..... cserébe ez a kis botember, és barátai nyáladzhatnak a nyakamba, kösz nem. Visszaváltottam az agresszív hangnemre - Ez manapság az új trend? Lányokat így randira hívni? Nem kellene előtte étkezni elhívni, séta ilyesmi? Azonnal szobára? -
- Tudom, csak azt hittem érdekel. Akkor meghívhatnálak egy kávéra? Vagy esetleg máshoz van kedved? - Azt hitte érdekel... miért hitte azt? Sose fogom megtudni, viszont most szavaimon próbál fogni; nem hagyhatom, nem lesz neki ma gyereknap.
- Nem. De szívesen meghallgatom, hogy mi volt olyan érdekes, ami miatt egy bokorból engem kellett nézegetned? - Szegeztem neki a kérdést. Ha ebből jól ki tudja magát vágni, akkor talán megfontolom, hogy tiszteljem e még társaságommal.
- Hát jó. Tudni akarod az egészet? Akkor ülj le, és elmesélem hogy kerültem ide ... - Leheveredtünk a fűbe, én végignyúltam, karjaimat a nyakam mögé kulcsoltam, de nagyon hamar elálmosított a szövegelése. Most már biztos voltam benne, hogy zakkant ez a srác: elkezdte a 18. születésnapjától mesélni az élettörténetét, valami Clarát is említett; ezek szerint nem volt dolga sok nővel, legalábbis a flörtölés egyik alapszabálya, hogy nem beszél az ember kiválasztottja előtt az ex-eiről. Majd egy legális céhről, a Quattro Cerberusról is esett szó, majd megint egy lányról beszélt, aki elől elmenekült. Ez a srác nagy nőcsábász lehetett, ha folyton csak ezekre tereli a szót, de ez engem nem nyűgözött le.
- Ez.... fenomenális. És miért mondtad el élettörténeted majd felét? Elég lett volna az utolsó pár mondat. - Tudattam vele, majd felálltam, és nyújtogatni kezdtem végtagjaim, életet lehelve beléjük. - Ha hétköznap lenne, már rég iskolában kellene lennem, de szerencséd van, legalább a délelőttöm eltelt, úgy ahogy hasznosan. Most már meghívhatsz arra a kávéra. - engedtem meg neki, mert éreztem, hogy ebből még ingyen reggeli is lesz, ha jól csinálom.
- Tudsz valami jó helyet? -
- Én? A fiú dolga a triviális dolog. Nekem akármelyik jó, nem járok gyakran ilyen helyekre, érthető okokból. - Közlöm vele a helyzetet, ezzel próbálva takarni, hogy még sosem jártam Erában, csak a Mágustanács közvetlen környékén, és utalni arra, hogy miért nem teszem én ezt. Érdekes lesz ez a nap még, érzem.
Csüt. Május 30, 2013 7:27 pm