Név: Marshall Corvinus
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 24
Személyiség: Kíváncsi természetű, szinte minden ember érdekli. Szeret másokat megismerni, kitalálni a titkaikat, hogy később azokat a javára fordítsa. Sok időt tölt a háttérbe, megfigyelőként, vitás helyzetekben is hallgat, és csak a saját feje után megy. Meghallgatja a másik véleményét, tanácsait, van, amikor meg is fogadja. Ha azt érzi, hogy parancsot kap, akkor ellenáll, persze nem szóval, inkább tetteivel. Ha a háttérből nem tud semmi hasznosat megtudni, gyakran rájátszva külsőjére egy kíváncsi, kissé naiv gyerek bőrébe bújik.
Jellem: semleges gonosz
Kinézet: Megjelenése becsapó lehet, 24 éves létére egy kisgyerek testét birtokolja. Nagy zöld szemeihez ártatlan kis mosoly társul, amire rakoncátlan szőke hajfürtjei rájátszanak a tökéletes megtévesztéshez. Termete meglehetősen alacsony, rengeteg seb borítja veréstől edzett testét. Bal kézfején ott virít a Corvinisokra jellemző jel, amit gyakran eltakar. Öltözködésére a hangulatfüggőség jellemző, van, amikor csak komor, sötét színeket visel, de a rikító, egymáshoz a legkevésbé sem illő darabok sem elképzelhetetlenek nála.
Mágia: sakk mágia
Jártasság: zsebmetszés
Céh: -
Felszerelés: Ami mindig nála van az egy kopott sakk készlet, és a napló, amiből a mágiát tanulta.
Előtörténet:
Sokan megkérdezhetnék, hogy miért kezdek bele az emlékeim lejegyzésébe. A válasz egyszerű: nem tudom! Talán mert túl sok a szabadidőm, az is lehet, hogy azért, mert érzem, hogy valami nagyra vagyok hivatott. Igazából mindegy is, csak remélni tudom, hogy ezek a lapok az idő múlásával egy fontos, nagyszerű személy izgalmas életét fogják tartalmazni, aki tetteivel bekerül a történelemkönyvekbe.
A nevem Marshall Corvinus. Szüleimről semmit sem tudok, de nem is tartom fontosnak, vagy már meghaltak, vagy elhagytak, valószínűleg sosem fogok velük találkozni ezen a világon. Eddigi életem egy jelentős részét egy szervezet tagjaként töltöttem. Hogy hogy kerültem ide azt sem tudom. Belátom, van néhány sötét folt az emlékeimben, de az itt töltött időre tökéletesen emlékszem. A szervezet fő profilja a mások értékének a megszerzése volt. A tagjait, árva, elhagyott, esetleg megvásárolt kölykökkel bővítette, akiket folyamatosan kiképeztek. Ez az egész azzal kezdődött, hogy a város különböző pontjain kiraktak minket koldulni, és a megszerzett alamizsna alapján kaptunk valami ehetőt. Reggelire semmit sem fogyaszthattunk, sokkal jobban adományoznak a korgó hasú gyerkőcnek, mint a jóllakottnak alapon. A koldulás mellett nap-nap után egy bábunál kellett gyakorolni, ami rendesen fel volt öltöztetve, és egy csengő volt ráerősítve. A gyakorlat kényege az volt, hogy megtanuljuk, hogyan kell kizsebelni az embereket észrevétlenül. Ha megszólalt a csengő, akkor büntetésképp alaposan megvertek, és a vacsoráról is lemondhattunk. Nem tudnám megszámolni, mennyiszer szenvedtem végig az éjszakát, mert nem tudtam elaludni, annyira éhes voltam. Az idő múlásával persze egyre jobban ment, már-már ösztönösen a testem magától mozdult, elkerülve a legapróbb hibát is. A másik fontos gyakorlat, amit végezni kellett, az a bal kéz használata. Minden második nap csak a bal kezünket használhattuk a mindennapi teendőinkhez, így mindkét kezünk ügyessége ugyanolyan ütembe fejlődött. Rengeteg előnye van a kétkezűségnek, amiért úgymond hálás is vagyok. Persze voltak olyanok is, akik nem voltak sikeresek, ők vagy megtanultak valamilyen hangszeren játszani és utcazenészeké váltak, vagy testüket edzve útonállóként folytatták karrierjüket, legalább is én ennyit láttam akkoriban.
Az első éles bevetés előtt szörnyen ideges voltam, tudtam, hogy ha elszúrom, nekem annyi. Szerencsére a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Gondolkodás nélkül, ösztönösen szereztem meg azt a pár érmét, amit egy idős asszonytól csórtam el. Így teltek az évek, majd történhetett valami, mert újabb szigorítások történtek. A napirendünk üres helyeibe bekerültek a csatornarendszer bemagolása, a vallatásra készülés, és a bonyolult szituációk kivitelezésének gyakorlása. A második pont volt a legrosszabb, rengeteget kínoztak, hogy hozzászokjunk, mintha a vallatásnak nem lenne egyéb eszközei, ami teljesen megtört. Abban az időszakban nem beszéltem senkivel, csak azt csináltam, amit mondtak, hátha csökken a szenvedésem, de nem így volt. Utólag belegondolva számukra tökéletes tag lett belőlem, egy robot, aki nem gondolkodik.
Egy nap arra ébredtem, hogy egy égő fájdalom hasít bele a bal kezembe. Eddigre megtanultam, hogyan tűrjem a fájdalmat, de ez más volt, ez valamiért jó érzés volt. Alaposan szemügyre véve egy sosem látott szimbólum rajzolódott ki, ami kicsit, na jó, nagyon megrémisztett. Nem tudtam, mit csináljak vele. „Említsem meg a kiképzőnek? Nem lehet, újabb büntetést kapnék. De talán tudná, hogy mi ez. De nem lehet.” Ez, és ehhez hasonló párbeszédek zajlottak le bennem, végül csak bekötöztem egy rongydarabbal, mintha csak megsérültem volna. Nem mertem rákérdezni, mert azt jelentené, hogy valamit nem tudok, és ha valamit nem tudok, akkor gondolkodom, amit meg nem szerettek. A kíváncsiságomat mégsem tudtam legyőzni, hogyan is tudtam volna, hiszen az én testemmel történt valami megmagyarázhatatlan. Sokkal figyelmesebb lettem a környezetemre, nehogy bárki is rájöjjön, hogy mit rejtegetek, az utcán is egyre jobban érdekeltek maguk az emberek, az erszényeiken kívül. Valahogy olyan furcsák voltak. Úgy tűnt, hogy nekik nem osztják be az idejüket, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak. Tudom, hogy ez nem teljesen igaz, de akkor annak véltem. Nem voltak rácsok közé zárva, és tényleg volt olyan pillanataik, amikor „bármit” megtehettek. Zavart, hogy ők kiváltságosak, én is így akartam élni, kötöttségek nélkül. Ez a vágy, és a kezem rejtélye vitt arra az útra, ami ezelőtt elképzelhetetlen volt, munkaidő alatt egyszerűen leléptem. Sosem éreztem magam ennyire izgatottan, ha visszagondolok rá, ugyanúgy elkap ez az érzés, és hát ez leírhatatlan. Nehéz lehet ezt elképzelni olyannak, aki nem tapasztalta meg azt, amit én, és nem is akarom, hogy tökéletesen megértsenek. Azt akarom, hogy ez az enyém legyen, és csak is az enyém.
Azért hamar meg kellett tanulnom, hogy az életben maradáshoz ebben a világban pénz szükséges, és mivel semmihez sem értettem, a jól bevált módszerrel sikerült talpon maradnom. Ez is sokkalta másabb volt, hiszen nem kellett leadnom a zsákmányt, most minden az enyém volt, és sikerült elegendő alapot összeszednem a kutatásom kezdetéhez. Először is egy papírra felvázoltam a jelet, kicsit változtatva rajta. Mivel nem igazán tudtam hol kezdjem, az utcán kérdezősködtem, nem ismerős-e esetleg valakinek, de kielégítő választ nem kaptam. Volt, aki meg se nézte, volt, aki csak annyit mondott, hogy „nem”, és olyan is, aki „Húzz innen büdös kölök!” szavakkal illetett. Egy ember volt, egy összes fejű, kissé görnyedt hátú öregember, aki segítő szándékról tett tanúbizonyságot. Ő tanácsolta, hogy próbáljam meg a könyvtárban. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen, így útba is igazított, sőt még szállást is biztosított számomra. Nagyon beszédes volt az öreg, elmondta, hogy hasonlítok az unokájára, akit már nem is tudom miért nem látott egy ideje. Az igazat megvallva nem figyeltem annyira rá, egyszerűen nem érdekelt, csak a könyvtár nevű helyre koncentráltam. Éjjel, amikor az öreg elaludt, magamhoz vettem az unoka otthagyott ruháiból néhány darabot, meg az összes pénzt, amit sikerült megtalálnom, és agyonhasznált rongyaimtól megszabadulva, hagytam el a házat. Hamar megtaláltam a már korábban említett helyet, de zárva volt az ajtaja, és sajnos zárfeltöréshez nem értettem. Hosszú órákat vártam a hideg ég alatt, mire kitárult az ajtó előttem. Hatalmas terem fogadott tele szekrényekkel, amik könyvek seregét tartalmazták. Tátott szájjal bámultam, ötletem sem volt, itt hogy találom meg, amit keresek, meg az is felmerült bennem, hogy mennyi pénzt lehetne keresni a feketepiacon, ha mindezt eladnám. Oda is lépett hozzám egy magas, vékony izgága alak beesett szemekkel, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Megmutattam neki a rajzomat, meg regisztráció, meg miegymás után egy könyv halom fogadott az egyik asztalon, hogy talán azokban találok valamit. Rengeteg időt elpocsékoltam itt, mire egy képen mintha azt láttam volna, ami a kezemen díszeleg, de csak valami olyasmit írtak, hogy egy régi, kihalt családhoz tartozik. Csalódottan hagytam magam mögött, tanácstalanul ballagtam végig az utcákon. Kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt otthagyni a szervezetet, de vissza mégsem mehettem. Másnap hirtelen felindulásból a család után kezdtem el kutatni, és sikerült belőni, hogy körülbelül merre is lehetett a birtokuk. Fellógtam az egyik vonatra, ami arra fele tartott, de elkaptak, és mivel annyi pénzem nem volt, azt a lehetőséget kaptam, hogy ledolgozhattam az utat, vagy kidobnak a semmi közepére. Csak annyit mondok, hogy hosszú út volt. Igazából magam sem tudom, hogy mit vártam az egész utazástól, mire bukkanhatok. Nem kellett sokat keresgélnem, a város határától nem messze rá is találtam egy hatalmas kastélyszerűség romjaira. Az ablakok beverve, az ajtó kiszakítva, omladozó falak, és leszakadt tető fogadott, mintha bármelyik pillanatban összedőlne az egész, mégis bementem. Bent is csak az omladozó vakolat volt, ami magára vonta a figyelmet. Egy értékes tárgy, vagy bútor sem maradt, ami belegondolva nem meglepő, csak egy ajtó volt, ami szinte újnak tűnt, és rajta volt a jelkép, ami ide hozott. Odamentem, megérintettem, mire az ajtó kitárult előttem. Egy sötét, ablaktalan szoba fogadott, amiben egy ágy volt, egy asztal egy székkel, és az asztalon egy könyvvel. Felkapva egy megbarnult lapú kopottas borítójú naplóféleséget ismertem fel benne, amibe minden le volt írva, és a minden alatt azt értem, hogy minden. Kik voltak a Corvinusok, miről voltak híresek, hogyan szerezték vagyonukat, meg ami a legfontosabb, hogy mit jelent a kezem dísze. A család mágiájához volt szükség rá, ami szintén le volt írva, hogyan tudnám elsajátítani. Magamhoz véve a naplót otthagytam a romokat, és megszálltam a helyi fogadóban. Elszomorított, hogy az itteniek semmit sem tudtak elmondani lehetséges őseimről, mintha nem is léteztek volna. Elhatároztam magam, hogy visszahozom a köztudatba a Corvinus nevet, és ettől a pillanattól kezdve Marshall Corvinusnak szólíttattam magam, a napló írója után szabadon.
Az elkövetkező évek a mágia tanulásával, bujdosással és meneküléssel telt. Rám találtak előző „társaim” és vissza akartak vinni. Ezt nem értettem, sőt a mai napig nem értem, miért üldöztek oly sokáig, miért érte meg nekik. Jó tolvajnak tartom magam, de nem ennyire. Mindegy is, nem akartam visszamenni, élveztem az új életem, ezért menekültem városról városra. Talán ez nehezítette meg a tanulásomat is, mert nem ment zökkenőmentesen. A napló szerint már kettő gyalogot is képesnek kellett volna lennem megidézni egyszerre, de egy is csak nehézkesen ment, hol sikerült, hol nem, pedig mindent úgy csináltam, ahogy le volt írva, betűről betűre. Elképzeltem, ahogy az „erő” beleáramlik a bal kezembe, és megjelenik egy mágikus kőr, eddig ment is, de utána mintha hírtelen eltűnt volna az az erő. Napokon át gyakoroltam, ha sikerült is egyet lehozni, nem bírtam sokáig fenntartani. Újra, és újra elolvastam keresve, hogy mit csinálok rosszul, de semmi. Semmire sem jutottam. Csalódottságom mérhetetlen volt, ingerült lettem, amit tetőzött, hogy ismét megjelentek üldözőim. Nem tudtam felfogni, hogy tudnak ilyen rövid idő alatt rám találni, sőt egyre gyorsabban. Tudtam, hogy ennek így sosem lesz vége, ezt el kell intéznem egyszer, s mindenkorra, hát hagytam, hogy leüssenek, és elhurcoljanak. Egy sötét szobában ébredtem, egy székhez kötözve, és éreztem, hogy nem csak egy ütést kaptam utolsó emlékem óta. Valaki megszólalt mögöttem, és újabb ütések sorozatát nyeltem be, majd két erős marok megragadta a karjaimat, és a kiképző irodájába húztak, persze már a szék nélkül. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ahogy ledobtak a földre, de még tartottam magam ilyen téren. Nosztalgikus volt újra hallani a szigorú hangú az óta már öregebb kiképzőt, akitől volt idő, amikor rettegtem. Nem sok mindenre emlékszem mondandójából, igazából csak annyit tudok felidézni, hogy „Nem kevés gondot okoztál nekünk az elmúlt két évben. Ha rajtam múlna, már halott lennél…” Nem tudom, ki miatt élek még, de ne várjon hálát, mint ahogy az öreg sem tehette. Ismét megpróbálkoztam, megjelent a mágikus kőr, majd sikeresen megjelent a gyalog is, ami szinte azonnal lecsapta fogva tartóm fejét, és el is tűnt. Sosem örültem még annyira, hogy nem egy újabb kudarc lett a próbálkozásból. Feltápászkodtam, ráborultam az asztalra, majd magamhoz vettem azt a kevés felszerelést, amit elkoboztak tőlem, pluszba még egy sakk készletet is, amivel az öreg mulatta az időt.
Sokszor mondják, hogy utólag okos az ember. Ez most is igaz, túl könnyen ment ez az egész, oké, hogy most nem keresnek, senki sincs a nyomomba, vagy ha igen, akkor sokkal profibb, mint én, de ez akkor is túl könnyen ment. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára találkoztam a szervezettel, és abban is, ki ellenezte a megölésemet. Bár nem sok idő telt el azóta, de most már biztosabban meg tudom idézni a gyalogot, a kettő nem mindig sikerül, sajnos. Tudom, hogy erősödnöm kell még, de legalább sikerült példát statuálni, hogy az, aki megpróbál bármit elvenni tőlem, az a kiképző sorsára jut.
Csüt. Okt. 29, 2015 11:41 am
