Aria Hillen

Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Cassidy Angel
Szint: 3. (D szint)
Varázserő:  2620 VE
Pénz: 2.050.000 Gyémánt (mágiákra elköltött)


Név: Aria Hillen
Faj Ember
Nem: Nő
Született: x769. December 23.
Életkor: 19 év

Szint: 3
Osztály: D
Varázserő: 1965 VE

Jellem: Kaotikus Semleges
A Kaotikus Semleges jellem a saját feje után megy. Első, és utolsó sorban is individualistának tekinthető. A saját szabadságát nagyra értékeli, de harcol mások szabadságának megőrzéséért. Elkerüli a hatóságokat, zokon veszi, ha eltiltják valamitől és kétségbe vonja a hagyományok erejét. A Kaotikus Semleges jellem azonban nem törekszik a szervezettség elpusztítására valamiféle anarchista mozgalom tagjaként. Hogy ezt megtegye, valamiféle motivációra lenne szüksége, vagy a jó, vagy a rossz oldalról. A Kaotikus Semleges jellemet igen gyakran "igaz kaotikusnak" is nevezik.
Fontos megjegyezni, hogy a Kaotikus Semleges karakter viselkedése gyakran megjósolhatatlan lehet, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen véletlenszerű. Kisebb az esélye, hogy leugorjon a hídról, mintsem átmenjen rajta.
A Kaotikus Semleges karaktert az igazi szabadságot jelképezi, nemcsak a társadalmi kötöttségektől mentes, hanem a "jótevők" vakbuzgóságától is.

Személyiség: Aria kiszámíthatatlan, hullámzó személyiség, és nagyon nehéz megjósolni, mihez fog kezdeni bizonyos helyzetekben. Abszolút független és csakis a saját feje után megy; aszerint cselekszik, amit a saját érdekei, céljai kívánnak. Nem kezdeményez balhét ok nélkül, de ha valaki az útjába áll, azt eltiporja. Csak bizonyos szabályoknak él, azok is javarészt olyanok, amiket ő maga állított fel az élete során vagy tanult meg a számára kedves emberektől. A szabadság a mindene és utálja, ha bármilyen módon megpróbálják lekötni. Pont ezért nem könnyű vele csapatban dolgozni, mert szeret a saját feje után menni és felrúgni a megbeszélt dolgokat, ha ő maga úgy érzi, az jobb eredményekkel szolgál majd. Nem hallgat másokra, kivéve, ha az illetők erőben jóval fölötte állnak, és még neki is el kell ismernie, hogy jobb, ha vigyáz a szájára.
Noha független és felettébb nagy egoista, jelleme még mindig inkább a jó felé tendál. Nem szereti az igazságtalanságot, és nem ritka tőle, hogy ad egy második esélyt az embereknek - természetesen az általa megtapasztalt jellemüktől függően. Nem stílusa elvenni mások életét akkor, ha az nem feltétlenül szükséges a sikerhez. Keresztülgázol azokon, akik az útjába állnak, de ez nem jelenti azt, hogy meg is öli őket. Az életfilozófiája az, hogy a jó teljesen relatív attól függően, hogy mit miért tesz valaki és milyen következményei lesznek a cselekedeteknek.  
Különösen érzékeny a gyerekekre, lévén, hogy neki is volt egy kisöccse aki után a mai napig is keresést folytat. Ha fiatalakról van szó, akkor legtöbb esetben akár az életét is kockára tenné értük. Ez egy olyan gyengesége, amitől még hosszú évek alatt se volt képes megszabadulni. Nem szeret a nála jóval fiatalabbakkal összeütközni, és ha meg is teszi, igyekszik leverni, ugyanakkor mindenképpen életben hagyni őket. Természetesen a kivétel erősíti a szabályt, és, ha valaki fiatalabb szánt szándékkal kezdeményez vele harcot amiben akár alul is maradhat, ha nem veti be minden erejét, akkor habozás nélkül komolyan veszi a dolgot.

Az érzelmei visszafogottak, és nem szokott nagy örömöt vagy épp haragot mutatni. Kimérten beszél, és általában csak arra válaszol, ami fontos. Nem szereti kimutatni másoknak, hogy hogy érez, mert védtelennek érzi magát tőle.
Önálló és különc, ugyanakkor hűséges és szerető azon pár ember irányába, akik közel állnak hozzá. Tiszteletben tartja az életüket, és ha veszélybe sodorná őket azzal, hogy a saját feje után megy, akkor inkább követi a szabályokat. Nehéz közel kerülni hozzá, mert sokszor szurkálódik és szarkasztikus, ezzel "szelektálva" azokat, akik tényleg érdemesek arra, hogy elkötelezze magát mellettük. Ha képesek elviselni és tolerálni őt, akkor onnantól bármit megtesz értük.
Szarkasztikus, csipkelődő, azonban a hihetetlenül jó színész is. Szeret visszaélni az alakváltó képességekkel és másnak adja ki magát, mint aki valójában. Ennek köszönhetően remek kém, és csak a nagyon jó megfigyelők tudnak átlátni az álcáján, akik ismerik őt a mindennapi életben - vagy épp akik meg tudják különböztetni a többiektől az illata alapján.
Van azonban néhány szokása ami le tudja buktatni őt - ilyen az is, hogy minden alkalommal amikor magyaráz, felteker egy tincset a hajából az ujjára, majd hátrasöpri azt, valamint az is, hogy amikor ideges és ökölbe szorítja a kezét, elrejti a kisujját a többi ujja között.

Kaotikus jelleme van, de a gonosz ellen harcol - ami nála főként a démonokat jelenti, mert őket képes besorolni a "született rossz" kategóriába. Nem szokása véglegesen elkönyvelni az embereket, de általában ideiglenesen elhelyezi őket a 'jó', 'rossz' és 'hülye' kategóriák valamelyikében, és az alapján társalog velük. Ha pedig nem tud valakit egyikbe se elhelyezni, akkor összezavarodik és kissé tanácstalan lesz.
Nem nehéz zavarba hozni, olyankor pedig igyekszik mihamarabb elmenekülni a helyzetből. A saját személyiségét tekintve nem jó a szocializációban. Jól el tudja játszani a barátkozó személyt, de amikor a valós személyiségével próbálna barátkozni, az már nem megy neki olyan könnyen. Sokszor nem tudja, hogyan kéne reagálnia bizonyos helyzetben az emberek közeledésére, ezért is érzi kényelmesebbnek kitalált személyiségeket játszani.

Kinézet: A természetes kinézetében 164 cm magas, vékony testalkatú és nőies. Hosszú, halványrózsaszín haja van, amelyet szeret változatosan viselni, és narancssárga szemei. Szép arca van, ami miatt a legtöbb ember azt hiszi, hogy a jelleme is biztosan kedves lesz - ami nem igazán helytálló. Aria tipikusan az a lány, aki addig tűnik szépnek, amíg ki nem nyitja a száját. Ruhák tekintetében bármit felvesz, amiben kényelmesen érzi magát, és a szoknya viselése sincs ellenére.
Noha alakváltó képességeit már magasra fejlesztette, szereti az eredeti megjelenésében tölteni az idejét. De ha fontosabb dolgok miatt megy a városba vagy egy küldetésre, hajlamos változtatni a külsejét. Például amikor kémkedik, általában egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú és kék szemű lány alakját ölti fel akinek telt idomai vannak, elegáns ruhákat visel, ilyenkor pedig jóval formálisabban is beszél - tipikus ideál lesz belőle.
Másik alakja, amit előszeretettel használ, akkor jön számításba, amikor valaki megpróbálja felszedni őt. Bevált stratégiája, hogy ilyenkor amennyiben ő nem kíváncsi az illetőre, egy csúnya arcú, hiányos fogsorú, erősen sminkelt, alacsony és bőven túlsúlyos huszonéves nő alakját, majd mondván hogy ez az igazi alakja, elriasztja a kellemetlen embereket.
Céh tetoválása fehér színű és a jobb combján látható.

Céh: Soaring Gryphon
Mágia: Take over - Divine Soul

• Transform /Alakváltás/
  
• Basic Level /Alap Szint/ 50.000 Gyémánt
  
• Intermediate Level /Közép Szint/ 150.000 Gyémánt
  
• Advanced Level /Haladó Szint/ 300.000 Gyémánt
  
• Animal Transform /Állati Alakváltás/ 50.000  Gyémánt
  
• Take Over / Megszállás / (ingyen, kezdő mágia)
  
  
• Divine Arm: Camael’s Hand / Isteni Kar: Camael Keze /  (ingyen, kezdő mágia)
  
• Divine Wing: Angel / Isteni Szárny: Angyal / 50.000 Gyémánt
  
• Divine Leg: Azrael’s Leg / Isteni Láb: Azrael Lába / 150.000 Gyémánt
  
• Divine Soul: Camael / Isteni Lélek: Camael / 150.000 Gyémánt
  
• Divine Arm: Nathaniel's Hand / Isteni kar: Nathaniel keze / 150.000 Gyémánt
  
• Divine Wing: Sandalphiel's Feathers / Isteni szárny: Sandalphiel tollai / 150.000 Gyémánt
  
• Divine Soul: Orifiel / Isteni Lélek: Orifiel / 300.000 Gyémánt
  
• Ex-quip: Divine Sword of Nature/ Lecserélés: A Természet Isteni Kardja / 50.000 Gyémánt
  
  
• Jártasságok és Ismeretek
  
• Bestiárium: Angyalok Ismerete (ingyen)
  
• Pusztakezes Harcmodor - 25.000 Gyémánt
  
• Orvoslás - 75.000 Gyémánt
  
  
• Tárgyak
  
• Sterile Husk / Steril Burok /  10.000 Gyémánt
  
• Magic Cloak / Mágikus Köpeny /  10.000 Gyémánt
  
• Wind Reading Glasses / Szélsebességel Olvasó Szemüveg / x6  6.000 Gyémánt
  
• Magic Note Book / Mágikus Notesz / 1.000 Gyémánt
  
• Magic Flashlight / Mágikus Zseblámpa / 1.000 Gyémánt
  
• Bottomless Flask / Feneketlen Kulacs /  2.000 Gyémánt
  
  

(Összesen elköltve mágiákra: 1.670.000 Gyémánt)

Vagyon: 370.000 Gyémánt



1. fejezet: A misztikus remete

Egy eldugott kis faluban, Hishiben születtem egy középrétegbe tartozó család első gyermekeként. Édesapám orvosként dolgozott, édesanyám pedig szakácsként a helyi kis étteremben.
Hishi egy kisebb hegy lábánál helyezkedett el, erdőséggel körülvéve. Gyönyörű, csendes hely volt, a faluban pedig mindenki ismerte egymást, s egyfajta nagy családként éltük a mindennapokat. A falu felnőttei minket, gyerekeket, úgy kezeltek, mintha mindenkihez tartoztunk volna.  Ennek sokszor örültünk, máskor viszont egy kész átok volt, ugyanis bármi rosszat csináltunk, annak a híre garantáltan előttünk ért haza. Kistestvéremmel, Gilbertoval és még két barátunkkal pedig mi voltunk a falu kisördögei. Sosem tudtuk, mikor kéne nyugton ülni a fenekünkön, s heti programnak számított nálunk az, hogy eltévedtünk az erdőben vagy a hegyen. Ennek hála viszont felfedeztünk rengeteg rejtett ösvényt és járatot, mikor pedig nagyobbak lettünk, az egész az ellenkezőjére fordult, és az elveszett kisgyerekekből mi lettünk a környék szakértői.
Szülőhelyem annyira kicsi és rejtett falu volt, hogy, noha híre kelt a mágiának felénk is, mindössze egyetlen ember volt, aki ismerte annak rejtelmeit. Ő azonban nem mondhatnám, hogy egy kedves öregember volt.
Vito a falu remetéje volt, akinek a háza az egyik sziklaszirten feküdt. Messziről is látni lehetett már, de feljutni oda közel sem volt annyira egyszerű, még nekünk, a tapasztalt kalandoroknak sem. Vito olyan helyre építette a házát, hogy mágia nélkül nagyon nehéz legyen elérni. Nagyjából hetente egyszer mutatkozott meg a faluban, amikor lejött élelmet, esetenként ruhát venni magának.

Egy idő után az öreg mágus olyannyira felkeltette az érdeklődésünket, hogy elkezdtük megfigyelni, melyik napokon és hány óra tájékán szokott megjelenni a faluban. Szerettünk volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, azonban erre nagyon nehéz volt alkalmat találni.
- Most ment be a boltba, Nővérkém! – suttogta Gilberto, ahogy megfogta a ruhám ujját és megrángatta kicsit.
Akkoriban ő még csak hat éves volt, én pedig tíz. Mi voltunk a kis csapat legfiatalabb tagjai. Az egyik sikátorban várakoztunk, amivel szemben a falu vegyesboltja volt található. Ez volt az a hely, ahol Vito a legtöbbször megfordult.
- Látom, Gil – paskoltam meg a fejét egy kisebb mosollyal.
- És akkor, mi a nagy ötlet, hogy kapjuk majd el őket? – érdeklődött Neil, egy alacsony, szőkésbarna hajú fiú, ahogy a csapat kapitányára, Deanra tekintett.
Dean volt a legmagasabb és egyben a legidősebb is, akkor volt tizenhárom éves. Félhosszú, fekete haja és világosbarna szemei voltak, s közülünk ő rendelkezett a legjobb állóképességgel is. Bár, hogy messze nem a legjobb jellemmel is, abban mindig is biztos voltam.
- Hmm… - túrt bele a hajába az érintett, majd egyszer csak ököllel a tenyerébe csapott. – Megvan! Aria, menj te, veled biztosan szívesen beszélgetne. Mindenki azt mondja, hogy te milyen aranyos vagy.
- Ez nem volt túl meggyőző, ugye tudod…? – fintorogtam kissé kelletlenül. – Miért mindig engem dobsz bele a mélyvízbe?
- Nincs mit tenni, te vagy az egyetlen lány közöttünk – vont vállat megjátszott drámaisággal. – A lányokra sosem lesznek olyan mérgesen a felnőttek, mint ránk, fiúkra.
- Én is vele akarok menni! – ragadta meg a karomat Gil, szorosan hozzám bújva.
- Kizárt. Te mindig csak útban vagy – szólta be neki Neil legyintve egyet, mire vettettem egy rá egy sötét, fenyegető pillantást.
Semmit nem utáltam annál jobban, mint amikor bárki is megjegyzéseket tett Gilre. Ő volt az én drága kisöcsém, s már a születése óta úgy voltam nevelve, hogy idősebb lévén nekem kell őt megvédenem mindentől. Még az idióta, de szerethető baráti társaságunktól is.
– … Akarom mondani, most lába alatt lennél – javította ki magát Neil a reakcióm láttán.
- Eeeh… - nyüszített Gilberto kelletlenül.
- Na, ha befejeztétek a drámázást, akkor itt jön az öreg – tette a vállamra a kezét Dean, fejével a bolt felé biccentve, melynek ajtaja éppen kinyílt.
Vettem egy nagy levegőt, majd futólépésekben megindultam a férfi felé – aki mily’ meglepő, rám se hederített. Biztos voltam benne, hogy hallotta a lépteimet, de felém se tekintett.

- Vito bácsi! – szólítottam meg, majd beértem, s mellette sétálva felnéztem rá.
- Mit akarsz, vakarcs? – morrant rám, továbbra is kerülve a tekintetem.  
Hangja mély, tiszteletet parancsoló és kissé ellenséges volt. Ez egy kicsit fájt, de próbáltam ignorálni és a feladatomra koncentrálni. Nekünk sose tűnt kedvesnek, de a felnőttek mindig azt mondták, hogy arany szíve van.
- Igaz az, hogy maga egy mágus? – tettem fel a kérdést, szokás szerint kerülve a felesleges beszédet.
- Nem mindegy az neked? – csettintett a nyelvével kissé irritáltan, nekem viszont nem állt szándékomban ennyitől feladni. – Az pedig nem „maga”, hanem „ön”.
- Nagyon érdekelnek minket a mágusok! - hangoztattam lelkesen, és rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, mennyire öregnek nézett már ki, rendesen kapkodnom kellett mellette a lábaimat, hogy tudjam tartani a tempót.
- Jó neked – felelte tömören, és beszélgetésünk folyamán még mindig nem volt hajlandó lenézni rám.
- Meséljen a mágiáról, kérem! – léptem be elé, hogy végre megállásra késztessem, és kénytelen legyen rám pillantani.
Azonban ezt a döntésemet hamar meg is bántam. Ahogy felnéztem rá, ő pedig le az én szemeimbe, egy pillanatra kirázott a hideg. Tekintete egyértelműen azt sugallta, hogy kezd irritált lenni a felesleges kérdezősködésemtől. Haboztam egy kicsit, hogy folytassam-e a beszélgetést vagy sem, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult, mint a félelmem.
- Kérem! – hangsúlyoztam, makacsul állva előtte.
- Nem mondták még nektek elégszer a szüleitek, hogy ne zaklassátok a Remetét? – morrant fel ellenségesen. – Van jobb dolgom is, mint a hozzátok hasonló kis mitugrászoknak mesedélutánt tartani. A mágia nem olyasmi, amit nektek tanulnotok kéne. Maradjatok távol tőle. Most pedig, hess, hess – legyezett a kezével, ahogy kikerült engem és újra elindult. – Menj vissza játszani vagy akármi. Ne legyél a lábam alatt.
Még akartam volna makacskodni, ugyanis felbosszantott az utálatos viselkedése; azonban mielőtt szóhoz jutottam volna, hirtelen szárnyak jelentek meg a hátán, és elrugaszkodott a földről. Felemelkedett a magasba, majd néhány fehér tollat hátrahagyva tovaszállt, mint valami madár, fel a kis házikójához a hegyoldalra.
Annyira elképedtem ezen, hogy még a szám is tátva maradt, s úgy is lett volna még egy ideig, ha Dean nem ér be engem és csap hátba.
- Elrontottad! – hordott le, ahogy a hátba csapást követően még homlokon is pöckölt.
- Nem az én hibám volt! – feleltem kissé hisztisen. – Én próbáltam beszélgetni vele, de ez a vén morgós medve csak elküldött játszani!
- Ch… az emberek csak mondják, hogy mennyire kedves… úgy tűnik, tényleg kőből van a szíve – grimaszolt Neil, ahogy ő is beért minket, mögötte pedig Gilberto szedte a lábát.
- Nővérkém, jól vagy? – érdeklődött, ahogy a ruhámba kapaszkodott és felnézett rám. – Az a bácsi nagyon csúnya volt!
- Jól vagyok, ne aggódj – simítottam végig a fején, mire csak elvigyorodott és széttárta a karjait.
- Ha megint ilyen gonosz lesz veled, akkor majd én megvédelek!
- Egy tüsszentéssel elsöpör téged – jegyezte meg Dean vigyorogva, mire kisöcsém csak kiöltötte rá a nyelvét.
- Majd meglátod, buta Dean! Én leszek a Nővérkém hőse! – bizonygatta, mire akaratlanul is mindenki nevetésben tört ki.
Ezen természetesen Gil megsértődött, és percekbe telt, mire együttes erővel le tudtuk csitítani. Mindig is könnyen meg lehetett bántani őt, de az elmúlt két évben mióta elkezdett koslatni utánunk, már mindhárman hozzászoktunk.
Mikor elindultunk visszafelé a házunk felé, én még egyszer hátranéztem. Tekintetem az innen is látható apró házra tévedt, amerre Vito korábban elrepült. Visszagondolva arra a pillanatra, amikor elrugaszkodott, átfutott bennem a gondolat, hogy nem is egy madárra, hanem sokkal inkább egy öreg angyalra hasonlított…


2. fejezet: A falu védőszentje

Ezek után már alig láttam a remete mágust. Miután rájött, hogy kilestük az időket, amikor ő lejött, elkezdett teljesen véletlenszerű időpontokban megjelenni a faluban. Volt, hogy kéthetente többször is lejött, de akadt olyan alkalom, amikor három hétig nem mutatkozott.
Nagyjából két év telhetett el, amikor egyik este nagy vihar tört ki a falu felett. Odakint az eső úgy ömlött, mintha egyenesen borították volna ránk, villámlott, dörgött az ég, a szél pedig szinte kitépte a fákat a helyükről. Két nappal ezelőtt apát elhívták a szomszéd faluba azért, hogy egy súlyosan beteg öregembert ellásson. Ma már haza kellett volna jönnie, az időjárás azonban az útjába állt.
Ez pedig olyasmi volt, ami aznap nekünk hatalmas gondot jelentett.

Anya ágya mellett álltam, és kicseréltem a borogatást a fején, az elmúlt egy órában már negyedik alkalommal. Gilberto könnybe lábad szemekkel állt az ágy sarkán és kapaszkodott belé, mintha azon múlna az élete.
Édesanyánk már tegnap este mutatta a rosszullét jeleit, ma délután azonban ágynak esett. Hiába vett be gyógyszereket, az állapota nem akart jobb lenni. A láza nagyon magasra ugrott, szaporán vette a levegőt és az egész teste úszott az izzadságban. Egyértelmű volt, hogy valami nagy baj van vele. Akkoriban Apától még csak pár hónapja kezdtem el tanulni az orvosságokról, így képtelenség volt, hogy segítsek rajta.
- Nővérkém… anya meg fog halni? – kérdezte Gilberto, mire finoman tarkón legyintettem.
- Még jó, hogy nem! – mordultam rá. – Ne is mondj ilyeneket. Anya nem olyan, aki ennyivel ne birkózna meg.
- De… de…
- Minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni őt is, és saját magamat is.
- De apa nincs itthon, ő az orvos! Én semmit nem tudok, te pedig még csak nemrég kezdted el tanulni a gyógyszerek használatát! – fakadt ki kétségbeesetten. – Ha tovább megy fel a láza, akkor az már…!
Ökölbe szorítottam a kezem, és vettem egy mély levegőt. Mindegy, hányszor és hogyan gondoltam végig a dolgot, mindig arra jutottam, hogy csak egyetlen személy van most, akitől segítséget kérhetek; aki biztosan ért is hozzá. Csakhogy ez közel sem volt annyira egyszerű akció ilyen időben.
- Gil – néztem le a kistestvéremre komolyan. – Vigyázz Anyura, rendben?
- Huh? Várj, hová mész? – fordult utánam rémülten, ahogy elindultam kifelé a szobából.
- Utána nézek valakinek, aki tudna segíteni – feleltem tömören, miközben az előszobában nekiálltam felvenni csizmám és a kabátomat.
- Ugye nem Vito bácsihoz akarsz menni? Ne legyél buta!
- Mégsem vagy te olyan lassú felfogású, mi? – mosolyogtam rá kissé szomorúan. – Ne aggódj. Rendben leszek.
- Nem! Ilyen időben nem! – makacskodott, mire a fejére tettem a kezem, és összeborzoltam a haját, ahogy mindig is szoktam, amikor meg akartam nyugtatni.
- Sietek vissza, amennyire csak tudok.
- Én is megyek!
- Ki fog akkor Anyura vigyázni? – kérdeztem, mire ő csak összeharapta a száját, és könnybe lábadt a szeme. - Gil, hamar visszajövök. Ígérem. Légy nagyfiú, és vigyázz addig Anyura. Rendben?
- I… Igen – felelte végül, és hátrébb lépett.
Elmosolyodtam ezen, majd az ajtó felé fordultam. Egy pillanat erejéig még álltam egyhelyben, s észre kellett vennem, hogy a lábaim már akkor remegni kezdtek. Próbáltam erős lenni a kisöcsém előtt, de egyáltalán nem voltam annyira bátor. Odakint hihetetlen vihar tombolt, én pedig nem voltam se nehéz, se erős. Mégis, ahogy Anyu ágyban szenvedő arca felrémlett előttem, hirtelen lendülettel kinyitottam az ajtót, és kiszaladtam a vadító szélbe, amely majdnem fel is kapott a földről.
- Vigyázz magadra, Nővérkém! – kiáltott utánam Gil, azonban annak ellenére, hogy csak négy házzal jártam odébb, hangja már nagyon messzinek tűnt a szélben.
Alig láttam, ami a szemem előtt volt, mégis haladtam tovább előre. Biztos voltam benne, hogy Vito tud majd valami gyógyszer, ami javíthat édesanyám állapotán. Nem volt semmi bizonyítékom rá… egyszerűen csak az, hogy így éreztem.

Számomra csigalassúságúnak tűnő sebességgel haladtam előre a szélviharban, és alig láttam, ami az orrom előtt volt. Időnként megálltam egy-egy póznánál, és azokba kapaszkodva kifújtam magam, majd újult erővel folytattam az utam előre. Korábban sokszor próbáltunk meg feljutni az öreg remete házához, így egy ideig tudtam az utat. A hegyoldal alja még fákkal volt tele, így ott rengeteg minden került az utamba, amibe meg tudtam kapaszkodni. Úgy éreztem, mintha a szél egy kicsit alább is hagyott volna, bár lehet, hogy ez csak a fák takarása miatt volt.
Aztán elérkezett az a pont, ahonnan már a fiúkkal sosem jutottunk tovább. Fel kellett volna másznunk ahhoz a nagyobb sziklaszirthez, amin a kunyhó elhelyezkedett. Ehhez azonban egy öt méter magas kőfalon kellett volna keresztül vergődnünk magunkat, amit mindaddig túl kockázatosnak éreztünk.
- Vito bácsi! – kiáltottam, azonban a szél olyan erővel süvített végig egy pillanat erejéig a szirten, hogy még én is alig hallottam a saját hangomat. – Vito bácsi! Hall engem? – igyekeztem túlkiabálni a szelet - sikertelenül.
Megragadtam a hozzám legközelebb eső kiálló követ, majd lépésről lépésre elkezdtem felfelé mászni. A lábam azonnal megcsúszott, én pedig rémülten próbáltam meg jobban megragadni a kezem alatt lévő követ. A fal olyannyira nedves volt, hogy szinte képtelenség volt megmaradni rajta. Annak gondolatára, hogy akár le is eshetek, kirázott a hideg, és ledermedtem, mindössze pár centiméter magasan a földtől.
Ha magasabbra megyek, és leesek, akkor biztos meghalok. De, ha nem érem el a remetét, akkor ki tudja, mi fog történni édesanyámmal. Hatalmába kerített a rettegés, két oldalról is. Mégis haladnom kellett tovább, noha a kezem a testem úgy remegett, mint a nyársfalevél. Minden egyes lépésnél háromszor kellett próbálkoznom, mire legalább nagyjából meg tudtam kapaszkodni, az ujjaim pedig átfagytak, fájtak, a szél pedig újra kezdett egyre erősebbé válni.
- Vito bácsi, hall engem?! – ismételtem meg olyan hangosan, ahogy csak tudtam. – Kérem, se-…
Ahogy léptem volna fel, a lábam lecsúszott a kőről, és egy pillanattal később már zuhantam is lefelé. Annyira meg voltam rémülve, hogy nem voltam biztos abban se, hogy sikítottam, vagy pedig elkapott a némaság. Láttam, ahogy a sziklaszirt hirtelen távolodni kezd, s lehunytam a szemem.
Pillanatokkal később azonban már ki is nyitottam, ugyanis éreztem, hogy valaki megragadott engem. Felnézve Vito hihetetlenül mérges tekintetével találkoztam, akit ismét angyalszárnyak vettek körül.
- Mégis mit gondolsz, mit csinálsz, te ostoba kölyök?! – rivallt rám erőteljes, mérhetetlenül dühös hangon. – Meg akarsz halni, te szerencsétlen?
- Kérem, segítsen! – ragadtam meg a ruháját azonnal, figyelmen kívül hagyva a dühét. – Mentse meg Anyut! Kérem! Nagyon rosszul van! Maga meg tudja menteni, igaz?
Szavam hallatára a szemei elkerekedtek, aztán ismét összeszűkültek. Csak ekkor tűnt fel, hogy számomra hihetetlen magabiztossággal lebegett a levegőben még ekkora szél mellett is.
- Ezért akartál felmászni, te bolond? – morogta, majd elindult velem lefelé a földre. – Gondoltál te egyáltalán a következményekre? Mi lett volna, ha nem kaplak el?
- Segít neki, igaz? – makacskodtam, és ezúttal nem hagytam, hogy témát váltson.
Noha a testem még mindig remegett, akkor is csak erre tudtam gondolni abban a pillanatban.
– Tudom, hogy maga nem gonosz ember! Kérem, mentse meg Anyut! Bármit megteszek! A házunk nem mesz-…
- Mégis miről beszélsz? – sóhajtott fel lemondóan, hogy földet ért, a szárnyak pedig eltűntek. – Már itt vagyok a házad előtt. Szerinted ez mit jelent?
Elképedve fordultam balra, és nem hittem a szememnek. Felismertem a házunk ajtaját a rajta lévő, Gil és általam készített vésésekről.
- Mégis… hogy-…?
- Majd később elmesélem. Most befelé. Sietni kell, igaz? – tett le, majd az ajtó felé lökött.
A biztonság kedvéért én azonnal megragadtam a karját, nehogy véletlenül is eszébe jusson lelépni. Most, hogy ideáig eljutottam, eszembe se volt elengedni őt.
Betoltam az ajtót, és szinte szó szerint beestem rajta, hogy hirtelen elmúlt a szélvihar. Az ajtó nyitódásának hallatára Gilberto azonnal kifutott hozzánk, és a nyakamba ugrott, a sírás határán állva.
- Nővérkém! Hála Istennek…! Már azt hittem, hogy… hogy…
- Itt vagyok, és jól vagyok – válaszoltam, nyugtatóan simogatva a hátát. – De most erre nincs időnk. Erre, Vito bácsi! – néztem rá, miközben ő levette a kabátját, majd Gil fejére dobta, mintha ő lenne a fogas.
A ruhanemű annyira nehéznek bizonyult, hogy kisöcsém majdnem fenékre ült tőle.
Befutottam édesanyámék szobájába, Vito pedig az ágyhoz lépett. Kezét Anyu homlokára tette, majd kicsit elfordította a fejét, végül pedig ismét felsóhajtott.
- Vakarcsok – nézett hátra ránk. – Van bármilyen allergiája az anyukátoknak?
- Amennyire én tudom, nincs… - ráztam meg a fejem.
- Voltatok mostanában az erdőben a Fehér Tisztás körül? – jött a következő kérdés, miközben elkezdett kotorni az övéről leakasztott kistáskában.
- Igen! Tegnap. Szedtem Anyunak vadszedret, mert nagyon szereti! – felelte Gil.
- Azok a szedrek mérgezettek voltak – felelte könnyedén, mire mindkettőnknek földbe gyökerezett a lába.
- Hogy mi-…
- A gyerekek hajlamosak összekeverni a mérgező szedret az ehetővel, mert csak pár árnyalattal sötétebb. Sokszor még maguk a felnőttek se veszik észre, ezért ajánlottabb mindig megkérdezni egy szakértőt, mielőtt bármit csináltok vele – csavarta le egy üvegcse tetejét. – Ha valaki mérgező szedret fogyasztott, annak vannak jól látható jelei. A magas láz és gyomorfájdalom mellett kiütések jelennek meg az illető nyakán - mutatott anya tarkójára, majd bedörzsölte azt egy fehér színű krémmel.
- Én… én Anyut meg… meg-… - hebegte Gilberto, és könnyek gördültek végig az arcán.
- Ne aggódj, nem fog meghalni. A mérgező szeder négy napnál előbb nem öl meg senkit, addig viszont súlyos károkat okozhat a szervezetben kezelés nélkül. Még időben szóltatok, így nem lesz semmi baja. Két nap, és teljesen rendbe jön – nyugtatott meg minket, miközben beadott egy injekciót anyunak, amit Gil nem is volt képes végignézni és eltakarta a szemeit.
- Akkor biztos, hogy rendben lesz? – faggatózott a kisöcsém, mire csak egy sóhajtás volt a válasz.
- Megmondanám azt is, ha a halálán lenne. Nem szeretem a vicceket, főleg nem ilyesmiben. Még jó, hogy rendben lesz.
Erre annyira megkönnyebbültem, hogy a lábaim megadták magukat, és elültem a földön. Eddig annyira rettegtem, hogy nem éreztem a fáradságot sem, most viszont hogy megnyugodtam, hullámként söpört végig rajtam a kimerültség. Emellett pedig a gondolata annak is, hogy ha akkor és ott Vito nem jön és nem ment meg, már rég halott lettem volna. A visszaemlékezés miatt kirázott a hideg, és ökölbe szorítottam a kezem. Én tényleg… majdnem meghaltam.
- Most pedig téged is ideje lesz ellátni – fordult hozzám Vito, észlelve az összezuhanásom, s karcolásokkal teli arcomra nézett. – Nem árt majd neked egy kis gyógyszer se a láz megelőzésére.

Amíg Gil Anyura állapotát figyelte a szobában, addig én az előszobában ültem le az egyik kanapéra. Vito arca ugyan nyugodt volt, amíg lefertőtlenítette a karcolásaimat, de mégis éreztem belőle némi idegességet.
- Köszönjük a segítségét – jegyeztem meg, igyekezve megtörni a csendet. – Ön nélkül-…
- Szóra sem érdemes – vont vállat, majd a homlokomon lévő sebhelyre erősebben rányomta az ujját. – A gond inkább ezzel van itt.
Felszisszentem, és hátrébb húztam a fejem.
- Elfertőződött? – kérdeztem kissé megrezzenve.
- Nem, nem a sebedre gondoltam – felelte könnyedén. – Arra, hogy nem vagy normális, kölyök. Hogy az Istenbe jutott eszedbe megpróbálni felmászni azon a sziklaszirten ilyen időben, ennyire fiatalon? Sőt, egyáltalán, hogy kimenj a házból?
- Nem volt más ötletem, hogy mivel segíthetnénk Anyunak – feleltem makacsul. – Apa nincs itthon-… Tényleg! Honnan tudta, hogy hol van a házam? – ugrott be hirtelen az, amit már korábban is meg akartam kérdezni tőle.
- Mindenkit ismerek ezen a helyen névről, arcról, és tudom, hol laknak. Ennyi az egész, Aria – szólított a nevemen, bizonyítva a korábbi állítását, majd leragasztotta az egyik nagyobb karcolást az arcomon.
Erre egy ideig meglepetten pislogtam rá, majd elmosolyodtam és elkuncogtam magam.
- Ön tényleg olyan, mintha a falu védőszentje lenne! - Kijelentésemre meglepetésében elkerekedtek a szemei és megállt a keze. - Az előbb is, amikor megmentett, olyan volt azokkal a nagy szárnyakkal, mint egy angyal. A védőszent, aki vigyáz a falunkra a mágiájával! – magyaráztam, mire a fejemre tette a kezét, hogy elhallgattasson.
- Örülök, hogy így gondolod – eresztett el egy halvány mosolyt, ami annyira meglepett, hogy alig bírtam megállni, hogy eltátsam a számat.
- Vito bácsi – kezdtem bele a következő kérdésbe, ahogy újra megtaláltam a hangomat. -, miért lakik fent a hely oldalán? Miért nincs háza itt a faluban, mint a többieknek?
- Szeretem az embereket, de nem szeretem a tömeget és, ha sok ember él körülöttem – vont vállat érdektelenül. – A hátam közepére se kívánom, hogy a figyelem középpontjában legyek. Bár már így is abban vagyok… - sóhajtott lemondóan, majd elindult a konyha irányába.
- Merre megy? – keltem fel, s utána siettem.
- Csinálok neked egy gyógyszert – felelte tömören.
- Vito bácsi! Tudna nekem mesélni a mágiáról?
- Nem.
- De miért? – nyüszítettem kelletlenül.
- Nem szeretném belekeverni az embereket a mágia világába, főleg nem a hozzád hasonló törpéket. A mágia nagyon hasznos, de nagyon sok árnyoldala is van – válaszolta, olyannyira komoly hangon, hogy nem tudtam ellent mondani neki.
Így inkább csak csendben maradtam, és elnéztem oldalra. Próbáltam nem duzzogni, ha már egyszer ennyit segített rajtunk, de az, hogy ennyire titkolózott, csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
- Idd meg ezt – tolt az orrom alá egy pohár gyógyitalt, mire visszanéztem rá.
Elvettem a csészét és beleszagoltam. Furcsa módon semmi illata nem volt. Amikor azonban belekortyoltam, azt hittem, azonnal ki is fogom hányni.
- Fúj! Mi ez! – köhögtem undorodva és a számat törölgetni.
- Gyógyszer. Idd meg az egészet.
- Ezt? Kizárt! Ez gusztustalan!
- Nővérkém! Minden rendben? – nézett be Gil a konyhába, megállva az ajtóban.
- Persze… azt hiszem – feleltem, s visszanéztem az ellenségre a kezemben.
Kisöcsém a lehető legrosszabb pillanatban jött…
- Aria nem tudja meginni a gyógyszert, amit neki készítettem – jegyezte meg Vito, mire mérgesen felé pillantottam.
- Nem is igaz! Ez semmiség! – morrantam rá, majd vettem egy hatalmas levegőt, és két kortyra eltüntettem a gyógyszert.
Letettem a poharat az asztalra, és az arcomra nyomtam a kezem, hogy elrejtsem a hirtelen jött undort. Nem is tudom, mihez lehetett volna hasonlítani azt az ízt. Sosem kóstoltam még semmit, ami ennyire rossz lett volna, pedig Apának is volt néhány érdekes gyógyszere.
- Nocsak, micsoda nagylány – nézett le rám Vito egy kissé gonoszkás mosollyal. – Most már biztos, hogy rendben leszel. Ami azt jelenti, hogy mindennel végeztem.
- Már megy is? – kérdezte Gil, miközben a férfi felállt, és elindult kifelé.
- Igen – felelte tömören. – Sok dolgom van, és itt már mindennel végeztem. Ha bármi gond lépne fel, amíg édesapátok még nem ér haza, használjátok ezt.
Azzal, mikor beértük, a kezünkbe nyomott egy egyszerű sípot. Értetlenül emeltem közelebb az arcomhoz, és mindketten arra próbáltunk rájönni, mi olyan különleges benne.
- Ez egy mágikus síp – tájékoztatott minket a remete. – Ha belefújtok, meg fogom hallani akár több kilométer távolságból is.
- De menő! – lelkendezett Gil, majd futásban megindult Vito felé. – Köszönjük, Vi-…
Gilberto egyértelműen azt tervezte, hogy megöleli, ez azonban meghiúsult, mikor Vito kinyújtotta a kezét, kistestvérem pedig abba futott bele. A remete tartotta egy ideig a fejét, majd sóhajtott egyet.
- Vigyázzatok magatokra – azzal mielőtt még rendesen köszönetet mondhattunk volna, kilépett az ajtón és eltűnt a szemünk elől a viharban.

3. fejezet: Lesújt a katasztrófa

Eltelt újabb két év, én pedig már a tizennegyedik életévembe léptem. Azóta a nap óta, hogy Vito megmentette édesanyám életét, hetente egyszer megtettem a házához vezető utat. Megtanultam, hogyan másszam meg a korábban lehetetlenül magasnak tűnő sziklafalat, ami az évek múltával egyre könnyebbé és könnyebbé vált. Először persze minden alkalommal halálfélelmem volt, azonban pont ez volt az oka, hogy annyira próbálkoztam. Úgy éreztem, ha leküzdöm a félelmem azzal a fallal szemben, akkor más dolgokban is előre tudok majd lépni. Ahogy pedig a testem is nőtt és erősödött, már semminek bizonyult eljutni a házáig.
Ez első pár hónapban Vito hihetetlenül mérges volt rám minden alkalommal, amikor felvergődtem magam hozzá látogatóba. Sokszor mondta, hogy valami elképesztő őrangyalnak kell velem lennie és védelmezni, amiért még egyszer sem estem le és nem haltam szörnyet. Később viszont már hozzászokott az állandó zaklatásomhoz, és pár hónap elteltével teával, sőt, később süteménnyel is várta a látogatásomat.
Nagyapám meghalt, amikor már kicsi voltam, így nem sokra emlékeztem belőle. A morcos, titokzatos, ugyanakkor szeretteljes remete mágus mégis olyan személy volt, akire képes voltam egyfajta nagyapaként tekinteni. Valamint, noha soha nem mondta, abban is biztos voltam, hogy ő szintúgy egyfajta unokaként tekintett rám.
Sosem kérdeztem őt a családjáról vagy a számára fontos személyek hollétéről. Még akkor sem, amikor néhány régi fényképre bukkantam az egyik fiókban, amikor evőeszközök után kutattam. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha nem próbálom meg beleásni magam az életébe. Valamint…
Vito öregedett. Ahogy teltek-múltak az évek, így, hogy közvetlen közelről és sokszor láttam, még inkább feltűnt, mennyire meglátszik már rajta az idő múlása. Járása lassabbá, óvatosabbá vált, de még ennek ellenére is megőrizte erőteljes kisugárzását. Kopaszodni kezdett, a haja pedig immár hófehérré vált. Nem tudtam, hány éves volt, de akkortájt már bizton állítottam volna, hogy legalább a 85. életévét túllépte. Ez pedig aggodalommal töltött el engem. Bármennyire is igyekeztem nem gondolni rá, úgy tűnt, a számomra a falu őrangyalának minősülő férfi egyre gyorsabban közeledett a halál kapujához…

- Aria, most komolyan! – morrant fel Dean szemrehányóan, mikor egyik délután ismét a faluhoz közeli tóparton ültünk Neillel és a kisöcsémmel. – Meddig akarsz még ahhoz a vénemberhez mászkálni?
- Mi bajod van vele? – fintorogtam, ahogy leszakítottam egy hófehér virágot, és nekiálltam letépkedni a szirmait, jobb dolgom nem lévén.
- Sok! – fonta össze a karjait sértetten. – Ennyi idősen már rég valami mást kéne csinálnod, nem egy öregember után lófrálnod.
- Ennyi idősen már rég feleség után kéne kutatnod – vágtam hozzá fél szemmel rápillantva, mire elvörösödött, s duzzogva hátat fordított nekem.
-  Tudod, kinek kell akkora nyűg! Tizenhét éves vagyok, majd gondolok a házasságra, amikor én akarok!
- Ki fogsz futni az időből – pimaszkodott Neil is.
- Kuss legyen! Te is csak hét hónappal vagy fiatalabb nálam!
- De én még mindig a tizenhatodik évemben vagyok – vigyorgott pimaszul a másik srác, mire Dean sértettségében verekedést kezdeményezett.
Ez persze nem volt semmi komoly, csak a tőlük megszokott erőfitogtatás és balhézás. Épp ezért eszembe se jutott, hogy megállítsam őket.
- Ugyan már, fejezzétek be, ti ketten! – próbálkozott a csitításukkal Gilberto. – Muszáj ezt?
- Hagyd csak, Gil, boldogulok! – vigyorgott Neil, majd kihívó tekintetet vetett Deanra. – Le tudom verni azt, aki éppen a mellőzöttség érzése miatt hisztizik!
Erre felkaptam a fejem, Dean pedig hirtelen akkora lendületet vitt az ütésébe, hogy Neilnek nem volt ideje reagálni rá. Olyan nagyot kapott az arcára, hogy elterült a földön, mint egy zsák krumpli.
- Neil!– kiáltottunk fel egyszerre az öcsémmel, s mindketten hozzá futottunk.
- Basszus… ez fájt… - nyögte a sérült, ahogy felült, majd oldalra köpött egy adag vért.
- Bírj magaddal, Dean! – szóltam rá indulatosan, ahogy elővettem egy zsebkendőt, és Neil arcára nyomtam. – Nem kell így megőrülni egyetlen gyerekes beszólás miatt! Viselkedj már korodhoz méltóan!
- Neil-kun, jól vagy? Nagyon fáj? – guggolt le mellé Gilberto, szinte halálra rémülve.
- Persze – nevetett egy kicsit Neil, bár hangjában ott csengett a fájdalom. – Kutya bajom.
- Én… - kezdte Dean, de szokásához híven nem akart bocsánatot kérni.
Sose akarta elismerni, amikor ő hibázott valamiben. Ezúttal is hirtelen hátat fordított nekünk, és elindult vissza a faluba. Felkeltem, és indulatos léptekkel utána iramodtam.
- Dean! Hé!
- Ne kövess! – kiáltott hátra rám, mire ösztönösen lefékeztem. – Hagyjatok békén. Majd ha lenyugodtam, beszélünk. Hülye banda - azzal már el is tűnt az erdő fái mögött.
Lemondóan felsóhajtottam, miközben Gil felsegítette Neilt a földről.
- Hű… azt hiszem, egy kicsit eltúloztam. Sajnálom, srácok – vakarta meg a tarkóját egy zavart mosollyal.
- Miért te kérsz bocsánatot? Dean az, aki úgy viselkedik, mint egy kölyök… - fintorogtam, ahogy visszaléptem hozzájuk.
- Nem kellett volna azzal a témával hergelnem, amiről tudom, hogy érzékenyen érinti – rázta meg a fejét. – Aria-chan, neked nem tűnt fel, de mióta elkezdted látogatni Vitot, kevesebbet lógsz velünk. Közben pedig Dean szülei sincsenek itthon az elmúlt hetekben… ő pedig mellőzve érzi magát… ezért ilyen kiállhatatlan mostanában.
- Hah? – vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve. – De hát én nem-…
A szavaimat egy akkora robbanás szakította félbe, amelybe az egész föld beleremegett, s egy hatalmas széllökés követte, ami mindhármunkat a földre taszított. A madarak szinte visító hangot adtak ki, ahogy felrebbentek a fák közül, s pillanatokkal később már kisállatok, aztán nagyobbak is elrohantak mellettünk. Aztán beköszöntött a félelmetes, néma csend.
- Mi a franc volt ez?! – kelt fel Neil elsőként, igyekezve megállni a lábán.
- A falu… a falu felől jött, nem? – kérdezte Gil remegő hanggal, ahogy segítettem neki felktápászkodni.
- Megyek és megnézem. Ti ketten, maradjatok itt! – szólt ránk erélyesen, majd máris elrohant arrafelé, amerre Dean ment pár pillanattal korábban.
- Várj! Ez őrültség! – kiáltottam utána, de semmi értelme nem volt.
Ha hallott is, nem állt szándékában megállni. Lenéztem a mellettem gubbasztó kisöcsémre, aki annyira rémült volt, hogy már könnyek gyűltek a szemébe és az egész teste remegett… Aztán vissza a falu felé, és vettem egy nagy levegőt.
- Gil, figyelj rám – ragadtam meg a vállait, visszarázva őt a döbbenetből. - Emlékszel még, hogy hol van az a barlang, amit a múlt hónapban fedeztünk fel, igaz?
- Arra… arra gondolsz, ami az egyik sziklaszirt alatt van, arrafelé? – bökött a háta mögé remegő kézzel.
- Igen, arra – bólintottam. – Menj oda és várj meg engem ott.
- Mi? Nem! Kizárt! Nem! – rázta meg a fejét hevesen, és azonnal megragadta a ruhámat. – Gyere velem te is, Nővérkém! Mit akarsz csinálni?!
- Megyek és megnézem, mi van Anyuval és Apuval. Ott találkozunk. Nemsokára visszajövök, ígérem.
- Nem! Nem és nem! – makacskodott, miközben könnyek gördültek végig az arcán. – Gyere velem! Félek egyedül!
- Gil, kérlek, erre nincs most idő!
- Nem! Gyere velem!
- Gilberto! – csattantam fel, olyan erőteljes hangon, amit életének tíz éve során még egyszer sem hallott tőlem.
Ez annyira meglepte, hogy azonnal elengedett engem, sőt, még hátra is lépett kettőt. Ennek látványa a szívembe mart, de akkor is úgy éreztem, ez volt a legjobb, amit tehettem. Az ő érdekében.
- Menj – utasítottam komolyan, egyenesen a szemeibe nézve.
Láttam, hogy még ellenkezett volna velem, de korábbi reakcióm annyira megdöbbentette, hogy végül csak tompán bólintott egyet. Habozott egy ideig, de aztán összeszorította a szemeit, és hátat fordítva nekem szaladni kezdett a megadott irányba. Eleresztettem egy fáradt sóhajt, majd én is elindultam, visszafelé a faluba.
- Nővérkém! – hallottam még meg a hangját, már aránylag messziről, mire hátranéztem a vállam fölött. – Megígérted! Ne felejtsd el! – kiabálta a sírástó eltorzuló hangon. – Várni foglak! Tartsd magad a szavadhoz…!
Erre csak hátraintettem neki, majd rohanó léptekkel eltűntem a fák között.

Sejtettem, hogy valami baj lehet, és furcsálltam is a hirtelen erősödő világosságot a falu felé menet – de ahogy kiléptem a fák rejtekéből, olyan látvány fogadott, amire még a rémálmaimban sem számítottam volna. Az falu helyett egy hatalmas tűztenger került a szemem elé, amely szinte egybeolvadt a lemenő nap sugaraival. Nem hallottam ordítások, sikítások összemosódott zaját, ahogy kellett volna. A tűz ropogását kivéve néma, rémisztő csend honolt mindenhol, mintha egyszeri csapásra a falu minden lakosát eltörölték volna a föld színéről. A lábaim a földbe gyökereztek a látványra, és úgy éreztem, mintha a szívem is elfelejtett volna dobbanni. Próbáltam feldolgozni a látottakat, de képtelen voltam rá. Azt hiszem, sokkot kaptam. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy innen látnom kellett volna már a házunkat – amit azonban hatalmas tűztenger lepett el. Minden megsemmisült, mielőtt még felfoghattam volna. Egyetlen pillanat alatt…
Gondolataimból egy újabb nagy robbanás rázott fel, melynek a lökéshulláma ezúttal is hátrataszított, neki egy nagy fának. Felnéztem, s ezzel egy időben a falu közepéből egy hatalmas szörnyeteg emelkedett fel. Teljes sötétség lengte körbe, és bőrének fekete színe egy igazi démon hatását keltette. Olyan erő sugárzott belőle, amit még én is könnyedén megéreztem ilyen távolságból is.
Aztán észrevettem egy hozzá képest törpének tűnő alakot lebegni a levegőben, aki éppen a magasba emelte a kezét. Nem kellett gondolkodnom rajta, ki lehet, hiszen csak egyetlen ember jöhetett szóba ilyen szárnyakkal: Vito, az öreg remete. Az öregember felett a sötét viharfelhők spirálszerűen kezdtek összeállni, majd azokból rengeteg villám csapott le, többségük egyenesen bele a szörnyetegbe. Az felüvöltött, hangja pedig hullámként söpört végig a falun. Vito felé legyintett hatalmas kezével, akinek éppen, hogy sikerült elkerülnie azt. A szörnyeteg léptei azonban olyan nehezek voltak, hogy hallottam őket még a tűz ropogása alatt is. Bármi is volt az, nem volt emberi…
- Aria…-chan.
A tompa hang hallatára azonnal felkaptam a fejem, s forgolódni kezdtem. Jól ismertem már ezt a hangot.
- Neil! Merre vagy? Válaszolj! – nézelődtem kétségbeesetten, majd a lángoló épületek közül kilépett az emlegetett személy.
Ruhája megégett és szakadt volt, az arcát pedig por és vér borította el. Nem tudott egyenesen menni, szédelegve próbálta meg kikerülni a tűz sújtotta épületek romjait. Szinte rá se lehetett ismerni, annyira rossz állapotban volt. Azonnal hozzá rohantam, s vállamra véve a karját kihúztam őt a lángok közül vissza oda, ahol korábban álltam. Csak akkor, amikor lefektettem a földre vettem észre, hogy egy hatalmas seb tátongott a gyomrán, melyből szinte ömlött a vér – olyannyira, hogy mikor megérintettem, az én kezemet is beborította. Ezt látva éreztem, hogy az egész testem elkezdett remegni, és könnyek gyűltek a szemembe. Végleg elvesztettem az önuralmam.
- Neil… ne merészelj meghalni, hallod?! – förmedtem rá, ahogy megragadtam a vállait, majd elengedtem, s letéptem a szoknyám egy darabját, s a sebhelyre nyomtam, hogy megállítsam a vérzést.
Erre ő kicsit felnevetett, de még ez is keserves nyögésbe torzult a végére.
- Sajnálom, Aria-chan… hidd el, engem se csábít a túlvilág… - jegyezte meg, majd a végén felköhögött, amellyel együtt vér is érkezett. – De az a gerenda, ami belém állt… nem volt egy kis darab…
- Inkább ne is beszélj! – szóltam rá indulatosan.
- Legalább hagyd már, hogy… utolsónak is azt tegyem, amit annyira szeretek… és idegesítselek – mosolygott rám, mire éreztem, hogy forró könnycseppek gördültek végig az arcomon. – Anya és Apa meghaltak… láttam őket… - hunyta le a szemeit. – Deant se találtam sehol… mégis hogy fajult ez ideáig… ennyire hirtelen? – sóhajtott fel, majd újra elkapta a köhögés. – Azt hittem, ilyen csak a rémtörténetekben van… egyetlen… rohadt pillanat. … Gil… ő rendben van, ugye? – nyitotta résnyire a szemeit, hogy még rám tudjon nézni.
- Igen – bólintottam rekedt hangon. – Elküldtem a barlanghoz, amit nemrég találtunk. Te is rendben leszel. Már itt vagyok veled! A vérzés el fog állni és-…
- Remek… legalább ti jól vagytok… ezt jó hallani – mosolyodott el, majd lehunyta a szemét – ezúttal véglegesen.
Olyan szinten elfogott az elkeseredés, félelem és fájdalom, hogy szinte észre sem vettem a körülöttem zajló eseményeket. Csak felnéztem az égre, s könnyázta szemekkel figyeltem Vito harcát a szörnyeteggel, amely egyetlen pillanat alatt annyi ember életét törölte el. Olyan volt, mintha egy angyal és a démon harca játszódott volna le előttem.
Valahogy mégis… mindent üresnek éreztem. A könnyeim patakokban folytak, mégis hirtelen jött üresség járta át a testem. Ha a falu látványától még nem kapott el egy tényleges sokkos állapot, akkor ettől már egészen biztosan…
Nehéz lenne pontosan elmondani, hogy mit láttam akkor. Olyan volt, mintha csak néztem volna ki a fejemből, bele a nagy semmibe. Semmire nem emlékeztem a harcból… az utolsó pillanatot kivéve. Az egyetlen, ami teljes pontossággal megmaradt bennem, az az volt, amikor Vito kardjával a szörnyeteg felé sújtott, amelyet ezáltal hatalmas, mindent elvakítóan fényes villámcsapás talált el. Aztán a nagy test elkezdett hátrafelé dőlni, s ezzel egy időben oszlani. Végül a naplemente utolsó sugarai mellett beköszöntött az éjszaka, s a levegőben lebegő Vito maradt az egyetlen általam látható alak…


A csatát követően minden hatalmas csendbe burkolózott. Olyan volt, mintha megállt volna az idő – egy katasztrófa kellős közepében, ahonnan se előre, se hátra. A falu hátsó fele volt az egyetlen hely, amely nem volt olyan szinten megsérülve. A háromszázhúsz fős kis faluból mindössze negyvenkét ember jelent meg a szörny eltűntét követően, a mentési munkálatokban pedig még további nyolc embert találtunk. Anya, Apa és Dean nem voltak közöttük. Mintha pedig ez nem lett volna elég, amikor a sokktól még kábán elmentem a barlanghoz, ahová elküldtem a kisöcsémet… senkit nem találtam ott. Még késő éjjel is lámpafénnyel jártam végig újra és újra az utat, végig Gilberto után kiabálva, de semmi válasz nem érkezett. Mindössze néhány perc leforgása alatt egyetlen személy, Vito kivételével elvesztettem mindent és mindenkit, aki valaha igazán fontos volt számomra. Elvesztettem a családomat…
Hajnalra járt már, amikor fáradtan, kisírt szemekkel és elcsigázva, szinte már élettelenül visszaértem a faluba. Nem volt egyetlen ház sem, amely teljesen ép maradt volna, kivéve Vitoét, amely fent volt a hegyoldalon. De az túl kicsi volt ahhoz, hogy két sebesülten kívül bárki elférjen ott.

Aznap este kint aludtunk a romok között, a csillagos ég alatt. Vito csak néhány takaróval tudott szolgálni nekünk, ami messze nem volt elég – de a semminél több volt. Én viszont képtelen voltam aludni. Ha lehunytam a szemem, újra és újra Neil holttestét láttam magam előtt, a falu lángoló képét s a fölé magasodó szörnyeteget. Azok a képek örökre az elmémbe égtek.
- Vito-sensei… - fordultam felé, mire óvatosan kinyitotta a szemeit.
Mellettem feküdt, és lassan, egyenletesen vette a levegőt. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, de akkor még betudtam az egészet a korábbi sokk hatásának, amelynek még mindig egyértelmű nyoma volt rajtam.
- Mit szeretnél? – kérdezte tőle szokatlan kedvességgel és nyugalommal a hangjában.
- Mi volt… az a szörnyeteg? Kérem… most már mondja el nekem. A mágiával volt kapcsolatos, igaz? – ültem fel, s lenéztem rá.
- Úgy bizony – hunyta le a szemeit egy pillanatra a helyeslés jele képpen. – Az, ami megtámadta ezt a falut egy Démon volt. Luftfararen… Az álcázás mestereként ismert, aki tűzvészt és pusztulást hoz magával, bármerre is jár. Sajnálom, Aria… - sóhajtotta lemondó fájdalommal a hangjában. – Az Angyalod végül nem volt képes megvédeni az utolsó dolgot, amit akart. Mindössze egyetlen támadással… az a szörnyeteg szinte mindent elsöpört.
- Ez nem az ön hibája – feleltem színtelen hangon, noha őszintén így gondoltam.
De akkor és ott úgy éreztem, a sok sírás után nem voltam képes kifejezni az érzéseimet.
– Minden… csakis annak a démonnak a hibája. Ön megmentett minket… láttam, amikor a végén megölte azt a szörnyeteget.
- Sajnálom… - mondta ismét, lehunyva a szemeit.
Láthatóan nagyon fáradt volt már, és a légzése is mintha kicsit lassulni kezdett volna.
- Mégis mit? Mondtam már… Ön megmentett minket – eresztettem el egy elkeseredett, halvány mosolyt.
- Nem tudtam megölni – mondta, mire szemeim kikerekedtek a döbbenettől. -  Az a test, amit a végén elpusztítottam, csak egy másolat volt – folytatta, mielőtt kérdezhettem volna. – Csak egy másolat, semmi több. Elbuktam, mint mágus és védelmező… eljárt felettem az idő, és nem volt már erőm befejezni, amit elkezdtem, mielőtt még késő lett volna. Bocsáss meg, Aria.
- Miről beszél? – tartottam a mosolyt, miközben megfogtam a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan bosszút állhat. Ön majd képes lesz elpusztítani azt a szörnyeteget a legközelebbi találkozásukkor!
- Nem lesz már legközelebb – felelete, egy elfáradt mosoly kíséretében. – Kimerültem. Minden erőmet felhasználtam ebben a harcban, ami megmaradt. Számomra nem maradt több idő… túlterheltem a már gyenge szervezetem.
- Várjon… mi-… - hebegtem, ahogy kezdett eljutni a tudatomig, amit mondott. – Nem akar ön is itt hagyni, igaz? Nyissa ki a szemét! – rivalltam rá, olyannyira hangosan, hogy a közelünkben pihenők is felkapták a fejüket.
- Nyugalom, Aria – mosolygott békésen, mégis szomorúan, s nem nyitotta ki a szemeit. – Biztos vagyok benne, hogy egy hatalmas, erős angyal védelmez téged. Túléltél már számtalan olyan dolgot, ami másoknak nem sikerült volna. Te egy olyasvalaki vagy, akit megkérhetek erre. Aria… biztos vagyok benne, hogy pár nap múlva egy nagyszerű mágus fog ebbe a faluba érkezni. Ugyanúgy Divine Soul mágus lesz, mint én voltam. Ha megjelenik… tégy meg mindent azért, hogy magával vigyen téged a Rejtett Oázisba, az Angyalok Földjére. Ott képes lehetsz megtanulni mindazt, amitől én távol tartottalak az elmúlt években. Ott képes leszel megkapni azt az erőt, amit szükséges, hogy befejezhesd ezt az ügyet… - hangja kezdett gyengülni, én pedig egyre jobban szorítottam a kezét. – De ne feledj valamit. Változnod kell… de ha teljesen eldobod azt, aki most vagy… akkor az angyalok nem fognak melléd állni. Légy ügyes. Tudom, hogy te meg tudod csinálni… – azzal elmosolyodott, majd éreztem, hogy a keze hirtelen elnehezült.
Azzal együtt pedig, ahogy leengedtem a kezét vissza a földre, úgy éreztem, hogy búcsút mondtam az addigi életem legutolsó darabkájának is. Annak az életnek, ami egy pillanat alatt elrepült, és soha többé nem fog visszatérni…

4. fejezet: Allrick

Négy nap telt el a katasztrófa óta, s az életben maradt emberek mind elvándoroltak már a faluból. Érkezett segítség a szomszéd városokból, s elszállítottak mindenkit, aki beteg, sérült volt vagy már meghalt. Engem is el akartak volna vinni onnan, mivel még bőven fiatalkorú voltam, de emlékeimben tartva Vito mester utolsó szavait, nem hagytam magam. Elrejtőztem a közeli erdőben, amelyet már olyan jól ismertem, s még mindig nap, mint nap elmentem a kis barlanghoz, amelyhez Gilbertot irányítottam. De egyik nap sem történt változás – az öcsém nem került elő. Miután a segítők elmentek, abban a hitben élve, hogy már mindenkit kimenekítettek, én felköltöztem Vito régi házába.  

Három napot töltöttem a faluban teljesen egyedül és magányosan, ami bőven elég idő volt arra, hogy végiggondoljam az eddig történteket számtalan alkalommal. Azonban mindegy, hányszor és hogyan tettem ezt, sosem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjek ez után. Elveszett voltam. Egyetlen pillanat alatt elvesztettem mindent, ami eddig fontos volt a számomra. Egyszerűen… cél nélkül maradtam, ami egy korábban sosem tapasztalt ürességet hozott magával.
A csatát követő hetedik nap éjszakáján kint ültem a sziklaszirten, az elpusztult falut figyelve Vito helye mellől. Ugyanaz a látvány fogadott éjszakáról éjszakára, mégis minden alkalommal ezt csináltam. Vártam valamire… akármire. Hittem a mesterem utolsó szavaiban, hogy valaki jönni fog majd.
Hirtelen halvány fényt vettem észre az épületek romjai között, mely úgy bolyongott, mint egy szellem, ami kutat valami után. Ezt észlelve lemásztam a sziklaszirten, majd futóléptekben végigrohantam az erdőn, be a faluba. Párszor majdnem el is estem, de egyszerűen éreztem, hogy ez az. Ez az a jel, amire egészen eddig vártam ezen az elsorvadt helyen. Vélhetően a vendég is meghallott engem, ugyanis amint kiértem az erdőből, ő már ott állt előttem, s egyenesen a szemembe nézett.
Magas, erős testalkatú és komoly arcú férfi volt, aki a negyvenes évei körül járhatott. Haja sötét volt és jól fésült, szemeinek pedig átható, mélykék színe volt. Vastag ruhát viselt, felette egyfajta páncélzattal. Egyértelműen olyan személy volt, aki nem fordult volna meg itt ok nélkül.
- Nem hittem volna, hogy még van egy valaki, aki nem hagyta el ezt a helyet – jelentette ki engem bámulva, mire csak közelebb léptem hozzá. – Ez itt Hishi faluja, igaz?
- Ez volt – javítottam ki komoly, színtelen hangon, ahogy felnéztem rá. – Te… vagy az a Divine Soul mágus, amiről a Mesterem beszélt?
A mágia hallatára a férfi egy pillanatra lehunyta a szemeit, mielőtt válaszolt volna.
- Kiről beszélsz?
- Vitoról, az öreg remetéről, aki ebben a városban élt. Halálakor azt mondta, pár nap múlva biztosan fog jönni egy mágus, akitől majd megtanulhatom azt, amire szükségem van, hogy erősebbé válljak. Maga-… Ön az a személy, igaz?
- Értem… szóval az Öreg valóban elhalálozott – sütötte le a szemeit ismét pár másodpercre. – Így van. A nevem Allrick, s ahogy mondtad, egy Divine Soul mágus vagyok. Emellett pedig Vito legfiatalabb fia is.
- A… fia?
Az elmúlt napokban ez volt az első olyan dolog, ami kicsivel komolyabb érzelmet csalt ki belőlem. Vito sosem beszélt a családjáról, így én azt hittem, mindenkije meghalt már. Egyszer sem jött őt látogatni senki, most pedig megjelent egy férfi, mondván, hogy az ő fia…
- Igen. Úgy vélem, eléggé hasonlítunk egymásra Édesapámmal – felelte komolyan, mire én megráztam a fejem.
- Szerintem cseppet sem – ellenkeztem, ahogy magam elé képzeltem Vito arcát.
Bár egy dologban egyet kellett értenem, mégpedig abban, hogy a morcos arckifejezésük nagyon is hasonlított. Az az egy egészen biztosan. Viszont a személyiségük már most merőben különbözőnek tűnt, mivel Allrick nagyon udvariasan és választékosan fogalmazott a mesteréhez képest.
- És te ki lennél? Szeretném, ha bemutatkoznál – mutatott rá az udvariatlanságomra, jelenleg azonban nem éreztem szégyent miatta.
- Aria Hillen. Ennek a falunak az utolsó itt maradt lakója, és Vito egyik közeli barátja vagyok. Mondhatnám, hogy ő volt a mesterem.
- Értem. Ettől függetlenül… - azzal egyszer csak hátat fordított nekem, és elindult visszafelé. – Semmi okom nincs rá, hogy téged bármilyen módon tanítványommá fogadjalak és mágiára tanítsalak.
Szavai szinte pofonként értek, és ledermedve néztem utána. Annyi idő után, amit várással töltöttem, most… most komolyan…
- Várjon! – kiáltottam utána, mire megtorpant. – Mégis miért nem? Nem is ismer engem!
- Pont ez az ok, amiért nem vállalom el a tanításodat – fordult hátra hozzám hideg tekintettel. – Én nem vagyok olyan, mint az Édesapám. Fiatal vagy és gyenge. Nem lenne semmi hasznom belőle, ha magam mellé fogadnálak téged. Mit tudnál adni érte cserébe? Ha van bármid, hallgatlak.
- Én… nekem… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de semmit nem sikerült.
Igaza volt. Gyenge voltam, fiatal, és semmi nem volt. Semmim nem maradt. Egyetlen nap alatt elveszítettem mindent, amit eddigi életem során felépítettem magamnak.
- Nincs… semmim, amit adhatnék cserébe – feleltem végül esetlenül.
- Látod? – fordított nekem hátat ismét. – Menj, és keress magadnak egy várost. Ebben a lepusztult faluban már semmi nem vár rád, csakis a halál.
- Nincs semmim… de pont ezért önnel akarok menni! – kiáltottam utána annyira hangosan, ahogy csak tudtam, mire ismét rám kellett emelnie immár döbbenettől kikerekedett szemeit. – Vigyen magával, és segítsen nekem találni egy új helyet! Ahogy mondta… itt már minden elpusztult. Semmi és senki nem maradt itt. De épp ezért, el akarok innen menni, önnel, akire még a Mesterem is nagyként tekintett! Ha megvan az új célom, akkor fogok találni valamit, amivel majd visszafizethetem a segítségét. Tudok főzni és kicsit értek az orvosláshoz is. Erős nem vagyok, de haszontalan se. Kérem, segítsen nekem… és egy nap ígérem, hogy mindent visszafizetek majd! Kamatostul! Bármi áron! Csak ne hagyjon itt engem!
Hevesen kapkodva a levegőt igyekeztem rendezni a légzésem, s kétségbeesetten, ugyanakkor határozottan néztem mély, kék szemeibe. Próbáltam kitalálni, hogy mi zajlott a fejében, de nem voltam képes rá. Olyan volt, mintha tökéletesen tudta volna palástolni minden érzelmét.
- Azt hiszem, kezdem érteni, miért keltetted fel Édesapám érdeklődését – felelte végül higgadtan. – Követhetsz, ha akarsz, de nem foglak tanítvánnyá fogadni. Ha tudod velem tartani a tempót, elvezetlek a Rejtett Oázisba.
- Meséljen nekem a mágiáról is! Kérem… - tettem hozzá, érezve, hogy kezdett a jellemem erőszakossá válni.
- Nem fogok. Egyébként pedig, tegezz – érkezett a rideg felelet. – Ha elkezdenélek tanítani, az azt jelentené, hogy közel kerülnék hozzád. Ez pedig nem áll szándékomban. A mágusok között nem csak jók vannak, hanem rosszak is. Az utóbbi időben pedig a sötétség kezd egyre jobban elhatalmasodni. A tiszta lelkű mágusok általában meg akarnak védeni valamit… jobbára azt, ami a szívükhöz a legközelebb áll. Egy tanítvány számomra pont ilyen lenne. Én azonban nem szeretnék több emberrel kapcsolatba kerülni, mint amennyivel feltétlenül szükséges. Ha túl sok emberrel találkozol, túl sok olyan személy kerül az életedbe, akiket elveszítesz, utána pedig napokig zokoghatsz magadat okolva a halálukért. Nem engedek közel magamhoz olyat, kiben nem látom az erőt, s akiről hiszem, hogy nem fogja tudni megvédeni magát. Ezért jobb, ha te is rendesen megválogatod, kik azok a személyek, akikért egy napon akár az életedet is képes lennél feláldozni. Ezt jól jegyezd meg.
Csak döbbenten álltam még egy ideig, majd amikor elindult, én is utána futottam. Az ember, aki előttem állt… egy olyan személy volt, akiben kifejezéstelen arca ellenére nagy és mély érzelmek keringtek. Mindössze ebből a pár szóból már rá tudtam jönni erre. Igazából nagyon is hasonlított a mi öreg remeténkre… ő is mindig próbálta távol tartani magától az embereket, közben azonban vigyázott mindnyájunkra. Kíváncsi voltam, mégis mi történhetett vele… vagy inkább velük.
- Meg fogom jegyezni – biztosítottam, ahogy közelebb értem hozzá.
- Az Édesapám egy ostoba ember volt, aki életének utolsó éveit, ahelyett, hogy békében élt volna, arra tette fel, hogy visszajöjjön a szülőfalujába és megvédjen mindenkit… és látod, mi lett belőle. Szánalomra méltó vége lett az egésznek.
- Egyáltalán nem szánalomra méltó! – vetettem ellen kissé irritáltan, mire lenézett rám. – Vito mester mindent megtett azért, hogy megvédjen minket a démontól. Képes volt legyőzni… még akkor is, ha az egy másolat volt, ami csak elterelésre szolgált. Igenis… hősies volt.
- Ha tudnád, hogy hány éve üldözte már ezt a démont sikertelenül… nem lenne ekkora a szád – jegyezte meg, mire értetlenül néztem rá, de ő nem volt hajlandó a szemembe nézni.
Sőt, ennél többet mondani se. Ismét csendbe burkolóztunk, ahogy mellette lépdeltem, követve a lámpa halvány fényét a sötétben.
- Ha nem akarsz mágiára tanítani… van valami könyved, amit olvashatok? Nekem az is jó. Vito Mesternél sok könyvet láttam, de sose engedte nekem, hogy olvassam őket…
- Akkor mégis miért hívod mesterednek? - kérdezett rá, némi meglepettséggel a hangjában.
- Mágiát nem tanultam tőle, ez tény. De három évvel ezelőtt… megmentette az édesanyám életét. Segített számtalan embernek a faluban, és engem is olyan dolgokra tanított meg, amiket nélküle nem sajátíthattam volna el. Apa mellett ő is tanított az orvostudományra… és főzni is.
- Szóval az életben volt a mestered, huh? – kérdezte, én pedig valamiért éreztem egy enyhe piszkálódást a hangjában.
- Úgy van – helyeseltem, mire már nem válaszolt. – Tehát, van valami könyved a számomra?
Erre a kérdésemre megállt egy pillanatra, levette a táskáját majd a kezembe ejtette azt. Annyira nehéz volt, hogy kis híján összeroskadtam alatta.
- Használd egészséggel – fűzte hozzá, majd folytatta az útját, mintha mi sem történt volna.
Fáradt sóhajjal vettem tudomásul, hogy úgy tűnt, igencsak meg fog gyűlni a bajom a megmentőmmel való összeféréssel kapcsolatban. De ha Vito azt mondta, hogy mellette tanulhatok, akkor hinni fogok benne…

5. fejezet: Az Angyalok földje

Már eltelt majdnem két év, és még mindig nem értük el a Rejtett Oázist. De nem voltam már annyira gyerek, hogy nem jöttem rá ennek a háttérben megbúvó okára. Allrick egyértelműen a képességeimet mérlegelte, továbbá hagyott nekem időt arra, hogy megtanuljam a tőle kapott mágiáról szóló könyvből az alapokat. Ami meg kell hagyni, érdekes volt, de feleannyira se egyszerű, mint szerettem volna. Sokkal könnyebb lett volna, ha Allrick segített volna, de hamar rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolta a távolságtartással kapcsolatos korábban tett megjegyzését. Egyértelmű volt, hogy ugyan nem zavartam különösebben, de nem akart szoros kapcsolatot kialakítani velem. Fogalmam sem volt, mi történhetett vele a múltban, de olyan személyisége volt, amin nem tudtam kiigazodni. Vitohoz hasonlóan ő is távolságot tartott másoktól, ugyanakkor a morálja a helyén volt, és egyértelműen éreztem, hogy mások segítése a célja. A vele eltöltött idő alatt rengeteg faluban jártunk már, ahol láttam, hogy csak jó dolgokat cselekedett. Mind orvostudománnyal, mint az erejével emberek százait mentette meg, anélkül, hogy bármilyen különleges fizetséget is várt volna érte.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább arra a következtetésre jutottam, hogy valami hasonló tragédia kellett, hogy történjen Vitóval és Allrickkel is, mint ami velem. Valami, amiben szinte minden szerettüket elvesztették, és ami arra sarkallta őket, hogy tartsák magukat távol a komoly kapcsolatoktól másokkal, de mégis igyekezzenek megóvni az élőket. Tiszta szívű, de magányos emberek voltak mindketten.
Lévén, hogy Vito és ő is ilyen hozzáállást tanúsítottak az élethez, már egy hónap után éreztem, hogy kezdett rám is átragadni ez a távolságtartás. Mióta elhagytam a falum, bennem is hasonló az érzések keringek. Hiába volt mellettem Allrick, mégis magányosnak éreztem magam és általában csendbe burkolóztam – szerettem volna mások társaságát, ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy kellenek-e nekem az új kapcsolatok. Amikor korombeliekkel találkoztam az utak során, ők sokszor hozzám szóltak s próbálkoztak barátkozni velem – én mégis távol éreztem magam mindenkitől. Hiába volt minden kedves reakció és mosoly amiket produkáltam, legbelül úgy éreztem, egy szakadék választott el engem tőlük.
Sőt, jobban belegondolva… egyszerűen az egyetlen, ami igazán érdekelt akkoriban az volt, hogy megszerezzem az szükséges erőt Luftfararen démon elpusztításához. Teljesen a mágia tanulásába temetkeztem a szabadidőmben.  

Egyik nap aztán hatalmas hegyoldalhoz érkeztünk, ami nem volt rajta a kezemben tartott térképen. Elképedve forgattam az említett tárgyat a kezemben, de hamar futóléptekre kellett váltanom és túljutnom a döbbeneten, ugyanis Allrick lankadatlanul gyors tempóval haladt előre. Igyekeztem nem lemaradni tőle, de közben az útvonalat is megjegyezni.
Semmi konkrét okom nem volt még rá, mégis úgy éreztem, hogy valami nagy dolog van készülőben. Végül egyszer csak Allrick elfordult jobbra, és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Utána rohantam, nehogy tényleg elveszítsem, s mikor én is jobbra léptem egy barlang tárult a szemem elé.
- Szedd a lábad, Aria – szólt rám a támogatóm, visszarázva engem a döbbenetből.
A barlang belsejében egyre sötétebb és sötétebb volt, Allrick viszont nem úgy tűnt, hogy tervezett volna bármilyen világítást használni. Annyira közel haladtam mögötte, amennyire tudtam, és óvatosan megfogtam a kabátja szélét, hogy ne vesszek el. Szerencsére nem volt erre semmilyen reakciója, és úgy tett, mint aki észre sem vette.
Ahogy haladtunk egyre beljebb és beljebb, észrevettem, hogy a fal egyre alacsonyabbá vált, s nem egyszer meg is fejeltem a lelógó köveket. Allrick felől bezzeg egyetlen koppanást se hallottam, szemmel láthatóan már ismert minden csapdát ezen a helyen. Mikor pedig megállt, én még bele is mentem a hátába.  
- Válts alakot valami apró állatra. Akkorára, ami elfér egy üregben – mondta, s csak hangja közelségéből tudtam megállapítani, hogy hátranézett rám.
A mágiája által egy pillanatra felizzott egy kisebb fény, amitől látni véltem, ahogy egy pocokká változott, s beszaladt egy nagyjából akkora járatba, amibe még egy kisebb termetű macska is befért volna. Követtem a példáját, és igyekeztem nem lemaradni, attól félve, hogy ez is valami útvesztő lesz. Legnagyobb meglepetésemre az út egyenes volt, mindenféle elágazás nélkül, és egy perc futás után már kint is voltunk a fényen.

Allrick azonnal visszaváltozott, én viszont olyannyira elképedtem a látottakon, hogy pocok formában maradtam. Olyan gyönyörű és misztikus látvány tárult elém, amely minden álmomat felülmúlta. A pusztításhoz képest, amit a démon a falumban rendezett és a pokolra emlékezetett, ez olyan volt, mint a mennyország. Egy hatalmas sziklaüregben kötöttünk ki, ahol kellemes meleg levegő járt át mindent, virágillatot hordva magával. Az egész terület közepén egy nagy, sima tükrű folyó terült el, körülötte pedig egy hófehér színekben pompázó kisebb város alakját véltem felfedezni. Mindent gyönyörű, trópusi és mediterrán növények nőttek be, egy igazán különleges kisugárzást kölcsönöve a helynek.
- Ez itt a Rejtett Oázis – szólalt meg Allrick ismét. – Amint azt láthattad, az idevezető járat nagyon szűk, és aránylag hosszú. Ez egy hatalmas, vastag falat jelent azoknak, akik nem képesek az Alakváltó Mágia használatára. Ily módon szelektálják azokat a mágusokat, akik ide beléphetnek – magyarázta kimért hangon, majd lenézett rám. - Változz vissza, ha csak nem akarod pocokként megtanulni az angyalok mágiáját.
Erre végre feleszméltem, megfogadva a tanácsát visszaváltoztam, s még mindig a döbbenettől kábultan fordulódtam körbe. Olyan volt, mintha egy valóságos álomba csöppentem volna.
- Már elsajátítottad az alakváltás alapvető képességet, így úgy éreztem, itt az ideje, hogy lásd ezt a helyet, ahogy Édesapám is kívánta. Én nem segíthetek a Divine Soul megtanulásában, de el tudlak látni ötletekkel, hogy hol és hogyan kezdj hozzá. Az első angyal, akit fel kell kutatnod, az Camael. Emlékszel rá a könyvből, amit korábban adtam?
- Igen – bólintottam, miközben felidéztem az angyalt ábrázoló rajzot is.
- Menj a tóhoz, amelyet már innen is tisztán látsz. Ha odaérsz, csak annyit kell tenned, hogy nevén szólítod őt, és az angyal meg fog jelenni előtted. Az, hogy hajlandó lesz-e segíteni neked vagy sem, már az ő döntésén múlik.
Ez gyanúsan egyszerűnek hangzott, s úgy éreztem, hogy Allrick rejteget előlem valamit. Vagy, ha azt nem is, de már előre tudta, hogy mi fog következni, csak nem akarta elmondani nekem.  
- Rendben – feleltem végül, némi bizonytalansággal a hangomban.
- Egy ideig még én is errefelé leszek. Van egy angyal, akivel beszédem van. Sok sikert - mondta nyugodt hangon, majd hátat fordított nekem, és elindult a fák sűrűje felé, míg én futóléptekkel elindultam a tó felé.
Az erő, amire annyira vágytam, már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Az erő, amellyel úgy éreztem, képes lehetek bosszút állni, már majdnem az enyém volt…

Annyira siettem a tó fel, hogy még a gyönyörűen díszített épületeket se volt hangulatom megcsodálni – pedig lett volna min ámulni. Teljesen elvakított a gondolata annak, hogy már ilyen messzire eljutottam, és semmi másra nem tudtam figyelni abban a pillanatban. A tóhoz elérve lefékeztem, és nagy levegőt véve elkiáltottam magam.
- Camael! Kérlek, mutasd magad!
Szavaimat követően mindössze egy pár másodpercnyi csend honolt, majd olyan volt, mintha az angyal a semmiből jelent volna meg előttem, a tó felett lebegve.
Magas, erős testalkatú férfi volt, s már csupán a megjelenése tiszteletet parancsoló volt. Sötét bőre volt, melyet furcsa festések díszítettek, hófehér és lilás színekben. Zöld nadrágot viselt, kezein pedig vastag, sötét színű kesztyűket hordott, melyek színtiszta fémből készültek. Számomra mégis hatalmas szárnyai voltak a leglenyűgözőbbek, melyek egyfajta nosztalgikus érzést keltettek bennem. Pont olyan színe volt, mint azoknak, amelyet Vito Mester használt…
- Te szólítottál, ifjú hölgy? – érdeklődött mély, udvarias hangon. – Camael vagyok, a hetvenhét angyal egyike. Miben nyújthatok segítő kezet?
- Aria Hillen – mutatkoztam be kapkodva, majd azonnal a tárgyra is tértem. – Kérlek, add nekem az erőd!
Kérésem láthatóan cseppet sem érte meglepetésként, annak ellenére sem, hogy mennyire modortalan voltam, s továbbra is rezzenéstelen, komoly arccal tekintett le rám.
- Mi célból kívánod megszerezni a hatalmamat?
- Bosszút akarok állni azon a démonon, aki lemészárolta a családomat és a szeretteimet. Erőre van szükségem ahhoz, hogy elpusztítsam őt. Kérlek, segíts nekem! – léptem közelebb hozzá, ő pedig csak mozdulatlanul és továbbra is kifürkészhetetlen meredt rám.
- Visszautasítom.
Erre egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, Camael azonban türelmesen várt a reakciómra. Be kellett vallanom, hogy soha egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy az angyalok majd segítenek nekem. Itt álltam az erő megszerzésének kapujában, és ennek ellenére…
- De miért nem? – fakadtam ki kétségbeesetten, mikor végre újra megtaláltam a hangom. – Az angyalok azért születtek, hogy elpusztítsák a démonokat, nem?
- Kérlek, beszélj csendesebben, ifjú hölgy. Hallom minden szavadat, anélkül is, hogy megemelnéd a hangodat – tájékoztatott formaias stílusban, majd választ adott a kérdésemre is. – Valóban azért létezünk, hogy a gonosz erőkkel szembeszálljunk. Úgy van, ahogy mondod.
- Akkor miért? – értetlenkedtem.
- Az erőnk védelmezésre és nem pusztításra teremtetett – felelte teljes nyugalommal. – Nem fogok egy olyan személy segítségére lenni, akit csupán a bosszú hajt. Harcolni a gonosz ellen miközben a saját céljaidért is küzdesz, és a gonosz kitűzni magad elé egy indokként, miközben csupán bosszúvágyad után rohansz, két merőben különböző dolog. Te jelenleg az utóbbit teszed.
Szóra nyitottam a számat, azonban ezzel nem tudtam ellenkezni. Csak álltam előtte tehetetlenül, s hallgattam a komoly, korábban fel nem fedezett igazságokat. Sosem állt szándékomban megmenteni a világot, vagy minden ember segítségére lenni. Amikor kicsi voltam, akkor persze voltak ilyen nagyra törő gondolataim… de az már a régmúlt részét képezte. A katasztrófa óta elvakultam a bosszúvágytól, és minden cselekedetemet követően csak az lebegett előttem, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerültem az olyannyira gyűlölt démon elpusztításához. De mim van még emellett a vágy mellett...?
- Ha netán az erőm megkapnád, s további angyalok segítségével legyőznéd az olyannyira gyűlölt démonod, mihez kezdenél utána? – vette fel a kérdéseket, mintha csak olvasni tudott volna a gondolataimban. – Mire használnád azt az isteni erőt, amit mi átruházunk rád? Képes lennél tovább hordani ennek a felelősségnek a terhét azután is, hogy az életcélod beteljesedik, s ezáltal semmivé válik?
- Én… az… - hebegtem, miközben igyekeztem összekaparni a gondolataimat.
- Noha a célod megértem és tisztelem, jelen állapotodban a választóvonal kellős közepén álldogálsz. Mindössze egyetlen lökésre volna szükség a jó vagy a rossz irányába. Nem áll szándékomban bármilyen formában is tanítani téged, amíg nem győzöl meg az igaz szívedet illetően.

Szavai igazi hidegzuhanyként értek engem. Sőt, egy jéghideg cunami jobb hasonlat lett volna rá. Egy pillanat alatt érkezett, és mindent elsöpört. Csak álltam ott szótlanul, azon gondolkodva, hogy ez után mégis mihez kezdjek. Mit válaszoljak? Mit mondjak…? Csupa olyan dolgot kérdezett, amelyek az erő utáni sóvárgásom közepette fel sem merültek bennem.
- Nincs semmi más mondanivalód, ifjú hölgy? Ugyanis ez esetben távozni szándékozok – érdeklődött, mire ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Ez esetben azt akarom, hogy segíts nekem találni egy jó utat! – jelentettem ki, mire egy pillanatnyi meglepettség ült ki az arcára. – Jelenleg a sötétség és a fény között állok, igaz? Ha csak egy kis lökésre van szükségem, akkor angyalként legyél te az, aki megadja nekem. Meg akarom valósítani a saját céljaim, viszont nem áll szándékomban ártatlanok életét elvenni az előrelépésemért cserébe. Nem akarom, hogy másoknak is át kelljen élniük azt a borzalmat, amiben nekem részem volt. Független akarok maradni, de nem olyan, aki hátat fordít az igazán rászorulóknak. Kérlek, segíts nekem elindulni egy ehhez megfelelő úton!
Kérésemet egy perces néma csend követte, mely alatt végig farkasszemet néztünk egymással. Az angyal láthatóan mérlegelte, hogy mennyire voltak őszinték a szavaim, valamint, hogy mennyire éri majd meg erőt fektetnie a taníttatásomba. Végül legnagyobb meglepetésemre eleresztett egy halvány, ugyanakkor barátságos mosolyt.
- Az angyalok természetes tisztasággal születtek. Ez nem olyasmi, amivel a halandók természetüknél fogva rendelkezhetnek – érkezett az arckifejezéséhet nem illően rideg válasz. – Ugyanakkor, ezen szavakkal megbizonyosodtam róla, hogy több benned a jóság, mint a gonoszság. Ha az életben el akarsz érni valamit, halandóként képtelenség, hogy ne taposs át másokon és, hogy időnként ne vedd el ellenfeleid életét. Ezzel jómagam is tisztában vagyok, s minden más angyal is. A jó és a rossz relatív, jelentése személyenként és a tettek következményeitől függvén változik. Az, ami számunkra oly sokat jelent, hogy képes légy egy hatalmas erő mellett is tiszteletben tartani mások életét, s ne használd értelmetlen mészárlásra a rád ruházott hatalmat.
- Sosem állt szándékomban értelmetlen gyilkolászásba kezdeni. Ha az valaha megtörténne… semmiben se lennék különb a démonnál, aki megsemmisítette a falumat egy évvel ezelőtt – feleltem komolyan, állva fürkésző tekintetét.
Ezt követően ismét néma csend következett, és elképzelésem sem volt róla, hogy mit fog majd erre válaszolni. Kérdései alaposan elgondolkodtak, és biztos voltam benne, hogy egy kisebb bizonytalanság is észrevehető volt a hangomban. Ennek ellenére az angyal leereszkedett a földre pontosan előttem, s egy kicsit meghajolt.
- Szavaid komolyak és őszinték, ugyanakkor nem hiszem, hogy a súlyukkal is ennyire tisztában lennél. Ám legyen. Látom benned a tanulás utáni vágyat, a tiszta érdeklődést az élet és a világ iránt. Jelenlegi céljaid ingatag lábakon állnak… így gondoskodni fogok róla, hogy az első angyalként, akivel életed során találkoztál, én legyek az, aki megerősít téged a jó oldalon. Mindent el fogok követni, hogy elindítsalak az úton, amelyen egy számodra megfelelő egyensúlyra találhatsz majd. Hogy onnan miképp folytatod az utad, az csupán rajtad áll majd…


A Camael angyallal történt beszélgetést követően úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megkeressem Allrickot, és elújságoljam neki a történteket. Olyan sokáig kellett mászkálnom a környéken, hogy egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy egyszerűen itt hagyott engem. Pár óra keresést követően azonban rábukkantam az egyik nagyobb épület mögött az árnyékban heverve. Jöttömet hallva fél szemmel rám nézett, majd visszahunyta a szemeit.
- Sikerült – újságoltam neki egy kisebb mosollyal. – Camael azt mondta, megtanít, hogyan maradjak a jó úton, és hogyan használjam az erejét.
- Ez egy nagyszerű hír – felelte teljes közömbösséggel a hangjában.
Noha hozzászoktam már az évek alatt a távolságtartásához, most valahogy mégis jobban fájt, mint korábban valaha. Számomra ez egy hatalmas előrelépés volt, ő azonban úgy állt hozzá, mintha csak a semminek örülnék. Nem vártam tőle semmi kitörő örömöt vagy nagy reakciót, de remélem, hogy legalább pár kedves szóval megillet és megdicsér. Persze ez nem történt meg…
Nem tudván, hogy erre mégis hogyan reagáljak, lehuppantam mellé és csendben maradtam. Számára nem, számomra viszont kifejezetten kényelmetlen volt a csend.
- Sajnálom, de nem tudok úgy reagálni, ahogy egy mesternek kellene – sóhajtott fel hirtelen Allrick, amivel annyira meglepett, hogy kikerekedett szemekkel néztem rá. – Nem vagyok jó az érzelmeim kimutatásaiban. Így azt hiszem szóban kéne megjegyeznem, hogy tényleg örülök a sikerednek, és nem csak úgy mondtam. Szép munka volt, bár a neheze még csak most fog kezdődni.
- K-köszönöm… – feleltem gyorsan, s éreztem, hogy elpirultam, ezért elfordultam.
Szerettem volna, hogy így reagáljon, viszont nem voltam felkészülve rá. A szituáció hamar kicsúszott az irányításom alól, de szerencsére Allrick témát váltott – valami sokkal komolyabbra és kissé félelmetesre.
- Úgy látom, rendben leszel. Sikerült elsajátítanod a mágia alapjait, és már szövetségre léptél egy angyallal, aki majd segít neked a kezdetekben. Ezek után rám már nem lesz szükség.
Azzal felkelt, s miután leporolta magát, rám emelte a tekintetét. Csak némán néztem vissza rá, és beletelt pár másodpercbe, mire feldolgoztam a hallottakat.
- Ez… azt jelenti, hogy itt hagysz? – kérdeztem elképedve.
- Igen. Erős lány vagy, és már betöltötted tizenhatodik életévedet is. Minden rendben lesz veled.
- De én-…
- Fogunk még találkozni. Ebben biztos vagyok – szakított félbe, majd közelebb lépett hozzám. – Szeretnél csatlakozni bármilyen céhhez, azok alapján, amikkel eddigi utunk során találkoztál? – érdeklődött.
- Nem… hiszem – feleltem egy kisebb gondolkodást követően. – Túlságosan… le vannak kötve. Azok alapján, amiket a városokban és falvakban hallottam, a Mágiatanácsnak mindent uraló hatalma van. Nem igazán szeretném lekötni magam a szabályokkal…
- Ahogy sejtettem – bólintotta, majd leguggolt elém. – Van egy Soaring Gryphon nevű cél, amelyről nem sokkal ezelőtt hallottam az egyik kocsmázás során. Senki nem tudja, merre vannak, de állítólag egy független és nagyon erős céh. A jó oldalon állnak, ugyanakkor nem tartoznak a Tanács hatásköre alá. Egy olyan hely, ami a magadfajtáknak tökéletes lenne. Ha egy napon majd találkozol az egyik tagjukkal, biztos vagyok benne, hogy képes leszel eldönteni, érdekel-e a dolog vagy sem.
- Te nem akarsz csatlakozni hozzájuk? – kérdeztem rá, mire megrázta a fejét.
- Mint azt láthattad, én egy állandó vándor vagyok. Nincs szükségem rá és nem is szeretnék egy állandó otthont… neked azonban nélkülözhetetlen. Keresned kell egy helyet, amit majd az otthonodnak hívhatsz, s ahol fejlesztheted a képességeidet.
- Rendben… észben tartom – feleltem, s miközben ő is felegyenesedett, követtem a példáját. – Akkor… - azzal vettem egy mély levegőt, s meghajoltam, tiszteletem kifejezése végett. – Köszönök minden eddigi támogatást.
- Nem tettem érted túl sokat… - vakarta meg a tarkóját, majd az együtt töltött éveink alatt most először eleresztett egy halvány mosolyt. – De legyen jó életed. Maradj erős és hű a saját céljaidhoz és álmaidhoz. Biztos, hogy nem leszel képes tisztán tartani a kezedet az idő múlásával, de sose feledd el, mi az, amiért igazán harcolni akarsz – majd vett egy nagy levegőt, mintha csak valami nagyon nehezen kimondható dolog készült volna elhagyni a száját. – Örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra, s várom a napot, amikor majd újra összefuthatunk.
Azzal, mielőtt még bármit is válaszolhattam volna erre, a hófehér angyalszárnyak alakot öltöttek a hátán, s felrepítették őt a magasba. Visszament az Oázis bejáratához, s onnantól kezdve soha többé nem láttam őt.

6. fejezet: Új utakon

Miután Allrick magamra hagyott engem, egy jó ideig a Rejtett Oázisban és a körül maradtam. Találtam egy falut nem messze onnan, s a későbbiekben nap, mint nap visszajártam az angyalok közé.
Amíg Allrick mellettem volt, biztonságban éreztem magam, nélküle viszont már nem volt senki, akire támaszkodhattam volna. Igazából a vele töltött évek alatt se igazán lehetett azt mondani, hogy védelmezett engem, de nagyon sok dolgot tanultam mellette és mindig ott volt, ha valami igazán szorult helyzet lett volna. Most azonban teljesen egyedül voltam a nagyvilágban, egy immáron felnőtt nőként. Nekem kellett megtalálnom, amire szükségem volt, és ha kellett, akkor megszerezni azt. Mikor rá kellett jönnöm, hogy elfogyott minden pénzem, amit a lelépése előtt pár nappal kaptam Allricktől, a közeli városban járva észrevettem egy felhívást, melyen kisegítőt kerestek egy újonnan nyílt étterembe. Korábban sokat főztem, otthon és Allrick mellett egyaránt, úgy kaptam az alkalmon, hogy valami olyan munkát űzzek, amelyben már nagyjából jártas voltam. A munka és a mágia tanulása mellett az idő szinte repült mellettem. Camael volt az első angyal, aki a segítségemre volt, s a vele töltött idő rengeteg dolgot megtanultam arról, hogy kéne látnom az életet. Nem volt hajlandó mágiát tanítani nekem pár hónapig, amíg nem stabilizálódtam lelkileg, de igazából nem is bántam annyira.
Az évek alatt haragom és fájdalmam lassan elcsitult egy kicsit, s rájöttem, hogy azzal, ha a bosszúm az egyetlen, ami hajt, nem leszek képes igazán nagy előrelépéseket tenni. Egy nap majd ott fogok állni, hogy elvesztem és cél nélkül maradtam. Nem tettem le a bosszúról és Camael se várta el tőlem – ugyanakkor kerestem mellette valami mást is. Camael mindig azt hangoztatta, hogy ahhoz, hogy elpusztítsak valamit, kell valami, amit meg akarok védeni, különben értelmetlen vérontásba fog átfordulni az egész. Számomra pedig a későbbiekben ez bizonyult az egyik legmeghatározóbb tanításnak. Tiszteltem az életet, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy lesznek olyan idők, amikor majd el kell vennem valaki életét ahhoz, hogy másokat megmentsek. Ehhez a kettősséghez hozzá kellett szoknom.
Miután lelkileg stabillá váltam, Camael úgy döntött, alkalmas vagyok arra, hogy technikákat is tanuljak. Először arra tanított meg, hogyan idézzem meg és használjam az angyalszárnyakat. Mivel ő volt az első angyal, akivel találkoztam, mesteremhez hasonlóan én is Camael szárnyaival lettem felruházva kezdésként. Beletelt egy kis időbe, mire megtanultam manőverezni velük, de mikor sikerült, már meglepő gyorsaságra voltam képes. Csak ezt követően tanította meg nekem a Divine Arm: Camael’s Hand technikát, mikor felvettem az ő karjának alakját, s ezzel megszereztem az általa birtokolt páncélkesztyűket is. Ennek hála az fizikai és ütőerőm jócskán megnőtt, amivel gyakorlás közben nem egyszer tettem kárt a körülöttem lévő dolgokban. Mikor már ez is ment, megtanultam lemásolni az egész testét.
Később Camael azt is elmondta nekem, hogy nem lesz minden angyal annyira segítőkész, mint ő. Ahogy egyre erősebbé válok majd, sokak képességét csak akkor fogom tudni elsajátítani, ha én magam győzöm le őket és tanulmányozom őket. Az, amit tőle megkaptam, még csak a jéghegy csúcsa volt.
Összesen közel három évet töltöttem azzal, hogy az Rejtett Oázisban folyamatosan angyalok után kutattam s a technikáikat tanultam. Mind más és más egyéniségek voltak, de alapvetően segítőkésznek bizonyultak. Az egyetlen, akivel már jobban meggyűlt a bajom, az Orifiel volt, az utolsó angyal, akinek átvettem az erejét, mielőtt úgy döntöttem volna, elég erőssé váltam ahhoz, hogy rendesen útnak induljak. Oly sokszor jártam már a Rejtett Oázisban, hogy biztossá váltam benne, bármikor képes leszek visszatalálni oda. De egyelőre más terveim voltak: kutatni Luftfararen démon után, valamit az öcsém nyomára bukkanni. Többször is el akartam volna indulni a keresésére az idő alatt, mióta elhagytam a falum, hiszen nem hittem benne, hogy halott lenne. De Allrick mellett erre nem volt lehetőségem, Camael pedig állandóan azt sulykolta belém, hogy addig, amíg nincs meg a kellő erőm, könnyen lehet az öngyilkossággal egyenlő az utána való kutatásom. Most már azonban más volt. Már találkoztam öt angyallal: Camaellel, Azraellel, Nathaniellel, Sandalphiellel és Orifiellel is, s birtokoltam párat a képességeik közül. Már erősebb voltam.


Nagyjából négy hónapja hagyhattam el a Rejtett Oázis, amikor egy igazán nagy előrelépés történt az életemben. Egy hűvös hétfői késő délután volt, amikor az egyik kocsmába tértem be, hátha hallok valami érdekeset, ami alapján előrébb juthatok. Szokásomhoz híven egy elegáns, szőke hajú, kék szemű és jó testi adottságokkal megáldott lány alakját vettem fel. Ilyen formában a részegek állandóan megkörnyékeztek engem, ezt pedig ki tudtam használni arra, hogy mindenféle információkat szedjek ki belőlük. Az idő alatt, amit még Allrickkel töltöttem, megtanultam hogyan legyek udvarias, rideg vagy épp nagyon barátságos, akkor is, ha az általam játszott személyiség köszönőviszonyban sem volt a valódi énemmel. Amit igazán jól megtanultam tőle, az az volt, hogy egy igazán jó alakváltónak az álcázás mesterének kell lennie. Én is azon az úton voltam, hogy ezt elsajátítsam.
Alig telt el két perc, miután leültem a pulthoz, és egy férfi máris célba vett engem. Annyira részeg volt már, hogy nem kellett sokáig terelnem a témát ahhoz, hogy az egész átforduljon a démonokkal kapcsolatos kérdezősködésbe. Persze rögtön jött azzal a hülyeséggel, hogy ő egy igazi démon, főleg az ágyban, de ügyesen kikerültem ezeket az egyértelmű célzásokat. Hozzászoktam már az ilyen alacsony intelligenciájú szerencsétlenekhez. Már éppen kezdtem volna feladni, hogy bármi értelmeset kiszedjek belőle, amikor kimondta az általam keresett démon nevét. Ezen olyannyira meglepődtem, hogy megugrottam, kissé túlságosan is feltűnően. Erre persze röhögésben robbant ki, hogy a kislány megijedt a szörnyeteg neve hallatán, és hasonló baromságok. Mindezek ellenére a beszélgetés végére sikerült kivágnom magam a helyzetből, sőt: meghívást kaptam a táborhelyükre aznap éjszakára. Ebben viszont már nem voltam annyira biztos, hogy elfogadjam-e. Rossz érzés kerített hatalmába, de végül arra jutottam, hogy az alakváltó mágiámmal úgyis képes lennék majd időben kereket oldani. Akkor még nem gondoltam arra, hogy valószínűleg túlbecsültem magam. Nagyon is…

Csak akkor, amikor elértük a helyszínt tűnt fel, hogy drága vendéglátóm egy sötét céh tagja. Az egyik épületen egy nagy festéssel örökítették meg a szimbólumot, melyből rájöttem, hogy a Black Scar nevű céhbe csöppentem, melyekről nem is olyan régen hallottam pletykákat. Megtámadták majd általában megölték az errefelé tévedőket. Ennek a gondolatára a bennem keringő rossz érzés egyre csak erősödött, de még mindig nem akartam visszafordulni. Főleg nem akkor, a férfi elkezdett Luftfararenről beszélni.
- Luftfararen mester egy igazán erős démon ám! Rosszabb és ravaszabb, mint a rémálmaidban gondolnád! – mondta magasztaló, ugyanakkor részeg örömtől eltorzuló hangon. – Csak ritkán mutatkozik, de akkor igazán nagy nyomot hagy. Elég nap port kavart, amikor eltörölt a föld színéről egy kis falut úgy öt évvel ezelőtt… mi is volt a neve… Hasa? Hisha? Hmm… Á, Hishi! – röhögött fel a férfi hangosan. – Ember, az aztán nem volt semmi! Luftfararen mester egyetlen mozdulattal eltörölt mindenkit a föld színéről. Meg aztán ott volt az a szerencsétlen agyal vagy ki, aki megpróbálta megállítani őket. Úgy hallottam, egy vénember volt, aki már egyébként is a halálán volt. Az a szerencsétlen nem is tudta megö-…
Nem hagytam neki, hogy végigmondja az ócsárolást. Sikerült egy olyan pontra tapintania, amit még nem tanultam meg kontrollálni. Beletaposott a régi emlékeimbe, amelyek olyan szintű haragot váltottak ki belőlem, hogy felöltöttem Camael karját, s minden erőmből behúztam neki egyet. Ő ettől előre repült, egyenesen bele az egyik szemközti épületbe.
- Remélem a saját halálod is ennyire szórakoztatónak találod majd, te mocskos rohadék – vetettem oda neki tőlem is szokatlan ridegséggel és mély hanggal.
Tudtam, hogy ennyitől még nem halt meg és nem is állt szándékomban elvenni az életét, de szavai után forrt bennem a düh. Emellett sikeresen felvontam magamra a figyelmet, s a céh környéken lévő tagjai szinte egységesen hördültek fel. Már éppen használni készültem volna az Divine Wing: Angel mágiámat, hogy gond nélkül lelépjek, amikor hátulról egy lövést kaptam, egyenesen a vállamba. Fájdalmasan felnyögtem, és a sérült részhez kaptam a kezem. Fél szemmel hátranézve, de közben futásnak eredve vettem tudomásul, hogy egy fegyvermágus áll a hátam mögött. Naiv voltam, és jól ráfizettem.
- Öljétek meg a csaj! – ordította az egyikük hangosan, mire mindenki, aki a közelbe volt, felém kezdett rohanni.

Korábban sikerült a céh által kisajátított falunak szinte a közepére értünk, ami számomra nem volt egy kedvező felállás. Szitkozódva fordultam be az egyik épület mögött, remélve, hogy ott majd kapok egy pillanatnyi nyugtot, amit ki tudok majd használni arra, hogy még egy próbát tegyek a szárnyaim megidézésére… vagy, ha arra nem is, de legalább arra, hogy valami kisállattá változva meglépjek. Azonban a dolgok messze nem mentek úgy, ahogy azt szerettem volna. Rossz szokásomhoz híven most is túlzottan naivnak bizonyultam.
Három lépés után a föld felizzott alattam, a mágikus pecsét pedig még azelőtt felrobbant, hogy egyáltalán szitkozódni időm lett volna, nem, hogy rendesen reagálni. Elfojtottam egy fájdalmas sikolyt, miközben szó szerint kirepültem a ház mögül, és nekicsapódtam a szemközti épület vastag falának. Az ütközés erejét sikerült a már egyébként is súlyosan sérült vállammal felfognom, amitől úgy éreztem, a csontjaim össze fognak roppanni. Felnyögtem, s a számba haraptam, nehogy sikítás legyen belőle. A vállamra szorítottam a kezemet, és éreztem, hogy már az egész testem remegett a fájdalomtól. Az ujjaim között forró vér áradt szét, és már nem is tudtam eldönteni, hogy a korábbi lövés, vagy a robbanás fájt-e jobban. A bőröm pár helyen megégett a pecsét erejének köszönhetően, arról nem is beszélve, hogy a bal lábam, amivel ráléptem, legalább annyira sajgott, mint a vállam. Nem volt használhatatlan, de futni se tudtam vele, azt biztosra mondhattam. Rá kellett döbbennem, hogy talán soha életemben nem voltam még ennyire rossz állapotban. Mire pedig felnyitottam a szemem, cseppet sem meglepő módon már körülvett az ellenség tagjainak túlnyomó többsége. Mind diadalittas, megvető vigyorral néztek le rám, majd az egyikük elém sétálva a sérült vállamra taposott, hogy még jobban a falhoz nyomjon. Mérhetetlen fájdalom hasított belém, de még így is képes voltam megállni, hogy különösebben hangot adjak neki. Csak az arcom árulkodott arról, hogy milyen fájdalmakat élek át.
- Ugyan már, kislány, ez így nem vicces! – hajolt közelebb a férfi, szinte bele az arcomba. – Hadd halljuk a hangod! Fáj, nem igaz? – érdeklődött, miközben még jobban odanyomta a vállam a falhoz, s bele is dörzsölte a lábát.
- Csak szeretnéd… – néztem fel rá, egy helyzetemhez képest meglehetősen magabiztos és gúnyos mosollyal.
Erre ő olyannyira dühbe gurult, hogy gyomron rúgott, majd rögtön azután behúzott egyet, amitől eldőltem oldalra és elterültem a földön.
- Nem tudod, hol a helyed mi, te kis ribanc? – mordult rám idegesen. – Ne aggódj, fogsz te még kegyelemért könyörögni! Megfizetsz, amiért megpróbáltál beszivárogni közénk és majdnem kinyírtad az egyik tárunk! - azzal megragadta a nyakam, és felemelt a földről a magasba.
Csak azzal nem számolt, hogy ezúttal nem voltam fegyvertelen. A korábbi boruláskor kikaptam a pólóm alatt lévő öven elhelyezett kések egyikét, s azzal a lendülettel, ahogy ő felemelt engem, én az ép kezemmel a hasába mélyesztettem a fegyvert. Ő erre felordított, majd elengedett és hátratántorodott, végül pedig hörögve összeroskadt a földön. Nem voltam biztos, hogy a támadásom eltalált-e bármilyen létfontosságú szervet, de még tudott mozogni. Eredetileg a színét terveztem célozni, de valamiért mégsem sikerült. Úgy tűnt, nem voltam elég bátor hozzá...
- Bassza meg…!
- Ez a csaj tényleg nem viccel, mi?
- Micsoda problémás csitri… - mordultak fel a többiek, majd hat közülük elkezdett közelebb jönni hozzám.
Már csak a mosolyukból meg tudtam állapítani, hogy a korábbi férfi nem jelentett sokat nekik, és, hogy úgy tervezték, velem majd jól elszórakoznak, mielőtt eltesznek láb alól.
Innen már nem volt kiút. Eggyel több vagy kevesebb, még mindig legalább harmincan álltak előttem. Sosem hittem korábban a lehetetlenben, de ez egy olyan szituáció volt, amelyben semmi csodával határos végkifejletet nem tudtam elképzelni. Akárhogy gondolkodtam, csak a rossz végét kaphattam a dolognak.
- Azt hiszem, ezúttal igazán megszívtam… – sóhajtottam fel, majd eleresztettem egy keserédes, de büszke mosolyt, s úgy vártam a közeledtüket.

Azonban, még mielőtt elérhettek volna engem, hatalmas robaj hangzott fel, s tőlünk nem messze háztömbökön át végigrepült egy alak, mindent letarolva. Valaki a csapattársaik közül volt, aki természetesen nem élte túl a becsapódást. Igazából akkora ereje volt a dolognak, hogy abban se voltam biztos, hogy egyáltalán egyben maradt.
Pillanatokkal később egy fekete, nagyjából farkaskutya nagyságú állatka lépett elő, meglepően nagy büszkeséggel és hősiességgel. Igazából elkezdtem aggódni magamért és mentális állapotomért egy kicsit, amikor még ebben a helyzetben is az első gondolatom az volt, hogy mennyire aranyos…  
- Rátok találtunk, gonoszság kutyái! Rettegjetek, mert eljött értetek az igazság! Ha még most feladjátok magatokat, élve megúszhatjátok! – kiáltotta magabiztosan, kihúzva magát. - Legalábbis remélem… - fűzte hozzá, de olyannyira halkan, hogy abban se voltam biztos, hogy jól hallottam.
- Hah? Feladni magunkat? - röhögött fel az egyik férfi, bár hangjában ott bujkált némi meglepettség a korábbi repülő alak hatására.
- Egy vakarcs kiskutyának biztos nem adjuk meg magunkat! - kontrázott rá egy másik.
- Ne kezdj ki velük - szóltam oda a hirtelen jött kis hősnek, annak ellenére, hogy nem tudtam hová tenni a helyzetet. - Nem tudom, mi volt az az előbb… De nem szeretném, hogy bundát csináljanak belőled. Ezek az emberek hülyék, de nem annyira gyengék.
- Kit hívsz te hülyének, te kis ribanc? - mordult rám az egyik alak.
A farkaskölyök a látottakra némileg csalódottan oldalra billentette a fejét, aztán sóhajtva hátralépett.
- Én megadtam az esélyt… - jegyezte meg. - A lányt ne öld meg lehetőleg, kérlek… Úgy tűnik, nem velük van.
Szólt valakihez, de nem tudtam megállapítani, hogy kihez beszélt. Az égvilágon senkit nem láttam.
Aztán a közeli ház faláról lekúsztak az árnyékok, s a sötét céh tagjai és a farkaskölyök között lassan összeálltak, kiadva egy magas, teljes páncélzatot viselő férfi alakját. Alkarján meglehetősen nagyméretű fémkarmok voltak elhelyezve, amelyeknek már csak a látványától kirázott a hideg. Ugyanakkor annyira nagy volt a páncélzat, amit viselt, hogy kételkedtem benne, mennyire lehet ebben gyorsan mozogni.
Arra se volt időm, hogy végiggondoljam, milyen mágiát használhatott, máris ismét szertefoszlott, aztán az újra összeállt, immár a sötétcéhesek gyűrűjében. Mágiát azonban ezt követően nem használt ellenük, mindössze a súlyos páncél ellenére hihetetlen gyorsasággal mozogva kaszabolta le a férfiakat egymás után, vagy épp rúgott beléjük egyet. Harcnak nem igazán tudtam volna nevezni azt a látványt, ami elém tárult, hiszen egyértelműen az erejének a felét se vetette be ez ellen a csőcselék ellen. Ugyanakkor sosem láttam még olyan higgadt brutalitást, mint amivel eltette a bandát láb alól. Elképedve néztem, ahogy a fémkarmokkal szinte felszeletelte az ellenséget, minden erőfeszítés és kegyelem nélkül. Ennek a látványára a céh maradék néhány tagja ordítva futásnak eredet az életükért, de esélyük sem volt. A férfi árnyékká vált majd újra előtűnt a semmiből, és egyetlen lelket se hagyott életben. Nem volt kedvem végignézni a vérontást, ugyanakkor nem is tudtam elemelni róla a tekintetem, talán mert attól féltem, hogy ha egy pillanatra is másfelé nézek, én leszek a következő. Végül pedig az utolsó ellenség is a földre hullott, mint valami darab zsák, az idegen pedig kiegyenesedett.
- Összesen harminckilenc hulla. A Black Scar megsemmisült - a maszkon keresztül a hangja kifejezetten mély volt.

Annyira döbbent voltam a látottak után, hogy még a vállamban és lábamban uralkodó fájdalomról is megfeledkeztem egy pillanatra. Felnéztem a páncélba burkolózott férfire, aki eközben körülnézett, megbizonyosodva arról, hogy valóban mindenkit eltett-e láb alól. Akaratlanul is elgondolkodtam rajta, hogy ha az a farkaskölyök, aki ezúttal már felém kezdett rohanni nem szólt volna neki, hogy engem kíméljen, valószínűleg rég darabokban hevertem volna. Ahogy elképzeltem saját magamat vérbe fagyva, kirázott a hideg. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy testközelből láttam ekkora irtást.
Mivel láthatóan lenyugodtak a kedélyek, próbáltam valami másra koncentrálni. Például arra, hogy akárhogy néztem, a két ismeretlen sehogy sem illett egymás mellé. Már csak az eddigi néhány reakciójukból ítélve akkor különbséget éreztem közöttük, mint ég és föld között. Persze az megint más, hogy én néha túl sokat adok az első benyomásra… ami a páncélos alakot tekintve vitathatatlanul menő volt, ugyanakkor hátborzongató.
- Hát… ez egy szép irtás volt – jegyeztem meg végül, félig csak magamnak, ahogy megpróbáltam feltápászkodni a földről.
Mindenem fájt és egy kicsit remegtem, bár nem tudtam eldönteni biztosra, hogy a fájdalomtól vagy a félelemtől, amelyet próbáltam mélyen elnyomni. De örömmel vettem tudomásul, hogy semmim nem sérült meg annyira, hogy ne tudjak mozogni.
- Te nem közülük való vagy, ugye? - kérdezett rá kíváncsian a farkas, miközben elém ért. - Mit kerestél ebben a faluban? Te is csak eltévedtél, mint az eddigi áldozatok? Vagy elraboltak? – olyan gyorsan darálta a kérdéseket, hogy alig bírtam követni.
- Nem vagyok közülük való – ráztam meg a fejem, majd igyekeztem minden kérdésre válaszolni, mielőtt még jobban belendült volna. - Nem tévedtem el és nem is raboltak el, kémkedni jöttem… ami nem igazán jött össze. Elrontottam, és ha nem jöttök véletlenül pont erre, akkor azt hiszem csúnya vége lett volna az életemnek – adtam egy tömör leírást a helyzetemről, miközben végigtekintettem a halottakon. A vállam még mindig elég rendesen vérzett, de egyikük ruhamaradéka se volt olyan állapotban, hogy kötszernek akartam volna használni.
- Nem véletlenül jártunk erre, a sötét céh levadászása volt a feladatunk – jegyezte meg a kölyök elgondolkodva. - Kémkedtél? Mit akartál megtudni az ehhez hasonlóktól?
- Ez esetben mondhatom, hogy az időzítésetek és a véletlen mentett meg. Nos… Évek óta kutatok már egy Luftfararen nevű, hihetetlenül erős démon után. Ez a népség egy rakat hulladék volt… azt mondta az egyikük, hogy kapcsolatban állnak vele, de ha így el lehetett söpörni őket, akkor már kevés hitelt adok a szavaiknak – fintorodtam el egy kicsit.
- Nem hallottam még erről a démonról… Bár meg kell hagyni, ez nem jelent sokat… - gondolkodott el a farkaskölyök, s ezáltal megbizonyosodtam afelől, hogy tényleg fiatal lehet még. - Bárhogy is, szerintem most először a válladdal kellene foglalkoznod. Van itt egy-két épen maradt ház, lehet, valamelyikben találnál elsősegélyládát.
- Az átverés démonaként ismert, és bárhol jár, mindent elsöprő tűzvészt hoz magával. Addig jó, amíg nem ismered – adtam neki egy elég tömör leírást válaszul. – Ezek a szennyek szerintem még az elsősegélyládában is piát tartanak, de azért lehet, hogy teszek egy próbát – egyenesedtem ki, s meggyőződtem róla, hogy lábam nem épp jó állapota ellenére képes vagyok járni.
Ugyanakkor mérlegeltem egy kicsit a helyzetet, és a továbbra is némán a falnak támaszkodó férfire néztem, aki a feladat elvégzése óta ott állt és egy szót sem szólt, majd vissza jóval barátságosabb társára. Nem voltam benne biztos, hogy meddig maradnak még, pedig lett volna mit kérdeznem. Beszélgetőpartnerem mindennek tűnt, csak gonosznak nem, a másik felet viszont nem tudtam hová tenni.
- Jössz velem, vagy mentek? – kérdeztem rá.
- Végül is, segíthetek neked kötszereket keresni – mosolyodott el a farkas, a páncélos férfi pedig csak felemelte a fejét az égre, mintha elgondolkodott volna valamin.
- Köszönöm – biccentettem, majd elindultam az egyik legközelebbi épület felé.
Járásmódom leginkább egy sánta részegére emlékeztethetett, de ez volt akkor a legkevesebb bajom.
– Egyébként Aria Hillen vagyok, egy vándor mágus – mutatkoztam be, mikor rájöttem, hogy már jó ideje anélkül beszélgetek vele, hogy tudnám a nevét.
Az épület előtti ajtóban tartottam egy kis pihenőt, és megtámasztottam a hátam a falnál. Kezdtem összeszedni magam, de azért nem mert ez annyira gyorsan.
- Az én nevem Karna, a Soaring Gryphon egy büszke mágusa! – mutatkozott be, s szemmel láthatóan nagyon büszke volt a hovatartozására. - Sajnálom egyébként, hogy nem tudok sokat segíteni… Nehéz az emberek dolgait elvégezni mancsokkal – emelte fel az egyiklábát.
- Semmi gond, örülök, hogy elkísérsz. … Várj, Soaring Gryphon? – jutott el a tudatomig a mondandója első fele, felidézve Allrick szavait, és lenéztem rá. – Azt a céhet keresem…

Ez akkora meglepetésként ért, hogy már megint elfelejtettem egy pillanatig a vállamat ért támadásról, egészen addig, amíg észre nem vettem a véres kezem. Ez már arra sarkallt, hogy bebicegjek a házba és komolyan elkezdjek valami kötszer után kutatni.
- Igen, Soaring Gryphon… - követett engem az épületben mászkálva. - Bár mi is csak nemrég csatlakoztunk Ceur-al…. ő a páncélos alak, aki egyébként valószínűleg már megunt a várakozást és elindult hazafelé… Na, szóval, mi is csak pár hete csatlakoztunk a céhhez, egy nagy, északon megvívott csatát követően. Jó kis hely, én szeretek ott lenni [/color]– lelkesedett fel, s szinte darálta a további részeket. - Sok ott az erős céhtag, és vannak barátaim. Van ott egy beképzelt, vicces macska; egy kifejlett, hatalmas farkas; egy valamiért tök fincsinek kinéző nyúllány; meg egy mókás rókalány, aki folyton oktatni akar mindenféle butaságról, hogy ő valami hercegnő, meg ilyenek…
- Lassabban, nem tudlak követni – eresztettem el egy kisebb mosolyt, majd végre megtaláltam az olyannyira keresett dobozt az egyik szekrény alján.
Szerencsére még volt benne minden, ami nekem kellett, így nekiálltam ellátni a vállam.
- Elég színes társaságnak hangzik. Mennyire van messze innen és mennyire nehéz bejutni? – kérdezősködtem, mialatt nekiálltam áttekerni a vállam kötszerrel.
Gyakorlott voltam már saját magam ellátásban is, így nem okozott különösebb gondot ezt csinálni egy kézzel. Szerettem volna beszélgetni azzal a Ceur nevezetű férfivel is, de még negyed annyira se tűnt beszédesnek, mint Karna, így nem hittem, hogy jelenleg egyáltalán szóra méltatott volna. Pedig mióta láttam az erejének csupán részletét is, máris azon kattogott az agyam, hogy neki lehet, elég nagy lenne az ereje Luftfararen elpusztításához. Sőt, szint biztos voltam benne.
- Mennyire van messze…? Nos… – gondolkodott el kicsit, mérlegelve a helyzetet, miközben hátsó lábaira ült. - Nem tűnsz rossz embernek, szóval azt hiszem nem lesz túl nagy baj, ha elmondom… A Hakobe hegységen fekszik a kastélyunk, elvezethetlek oda, ha gondolod, amúgy is egyedül kell most már visszamennem nekem is. Ha be akarsz kerülni… Nos, arról nem én döntök, a képességeidre lesznek kíváncsiak, a céljaidra, meg… Már nem rémlik nagyon, van valamiféle procedúra, én annyira nem figyeltem, mert az a narancssárga macska végig dumált, hogy most már ő a mesterem, meg ilyenek.
- Kellemes lesz egy belépési tortúra ezek után… bár tény, hogy nem számítottam egyébként sem semmi egyszerűre - sóhajtottam fel, ahogy megmozgattam kicsit a vállamat és megbizonyosodtam róla, hogy a kötés rendben van. – Ezúttal tény, hogy a szándékaim tiszták, és nem áll szándékomban bajt keverni. Főleg, hogy nélküled… vagyis nélkületek már halott lennék – fűztem hozzá, miközben elkezdtem gyorsan bekötni a lábamat is. – De jegyezz meg valamit, Karna. Jobb, ha nem bízol meg túlságosan az alakváltó mágusokban. Én is egy vagyok közülük, bár jelenleg nem tudnám különösebben fitogtatni az erőmet… pihennem kell egy kicsit. De egy alakváltó mágus bármilyen alakot felölthet, és bármilyen személyiséggel rendelkezhet – sőt, akár többel is. Mi az átverés mesterei vagyunk. Lehet, hogy jelenleg jó embernek tűnök a számodra, de a jó elég relatív értelemmel bír attól függően, hogy a tettek milyen következményeket vonnak maguk után.
Azzal mondandóm vérégre érve a lábam kezelésével is végeztem. Elgondolkodtam, hogy ellássam-e az apróbb karcolásaimat is, de arra a következtetésre jutottam, hogy egyik se halálos, így nem lesz bajom, ha csak hagyom őket.
- Ceur egyszer azt mondta, hogy az emberek nagyon könnyen hazudnak, és nagyon kifizetődő a számukra. Nekem is van egy barátom, egy ember lány, aki sokszor hazudik, ha valamit rosszul csinál, és kifogásokat akar rá találni – magyarázta, farkát ide-oda csapkod, szinte sepregetve a koszos földön, én pedig követtem a tekintetemmel egy kicsit. - De nem hinném, hogy te hazudós lennél… Ha pedig mégis, nem vagyok ám olyan védtelen, mint elsőre hinné az ember. Az igazság tüze lángol a testemben.
- Azt gondoltam, hogy nem lehetsz annyira gyenge – néztem le rá egy halvány mosollyal. – Ha az lennél, nem hiszem, hogy Ceur itt hagyott volna… vagyis inkább egyáltalán elengedett volna. Jelenleg nem hazudok, mert nem áll érdekemben. A saját személyiségemhez hű vagyok, de másoknak kell rájönniük arra, hogy az melyik – eközben óvatosan tettem pár lépést.
Éltem már jobb napokat is, de azért úgy éreztem, boldogulni fogok.
- Hmmm… Rá kell jönni? Ha nem hazudnál sose, mindenkinek egyszerűbb volna - döntötte oldalra a fejét Karna, ahogy követett engem. - De ha készen állsz, akkor indulnunk kellene lassan. Még vonatot is fognunk kell a Hakobe-hegy lábáig.
- Ha nem hazudnék, túl könnyű lenne engem kiismerni – legyintettem, majd felegyenesedtem és elindultam kifelé az épületből. - Ez esetben menjünk. Egy kicsit még inkább sétálnék, hogy pihentessem a vállam, de később megpróbálhatok repülni veled a megállóig.
- Magamtól is tudok repülni - mosolyodik el büszkén, mire csak biccentettem egyet.
- Akkor még könnyebb lesz.
Ahogy kiléptünk az épületből, oldalra néztem a falhoz, ahol korábban Ceur állt. Valóban nem volt már ott, erre pedig kicsit elfintorodtam. Nem is azért, mert annyira beszélgetni akartam volna vele, de nem igazán tette szimpatikussá őt a szememben az, hogy egy Karnához hasonló kölyköt magára hagy, hogy majd egyedül hazatalál. Persze biztos nem volt annyira gyenge, de akkor is bármi történhetett volna vele.
Végül azonban csak megráztam a fejem, eldöntve, hogy nem az én dolgom, így felesleges gondolkodnom rajta.

Az út zökkenőmentesen telt, és Karna szinte egész végig beszélt. Leginkább apróságokról beszélt, mégis megnyugtatott, hogy nem voltam egyedül. Mióta elhagytam a Rejtett Oázis hónapokkal ezelőtt, nem töltöttem több időt egyetlen emberrel sem. Igaz, hogy Karna sem volt ember, de barátságos természete olyasmi volt, amit rég nem tapasztaltam, és ami a korábbiak után nyugtatóan hatott rám.
Szerencsére a pihenésnek hála a sérüléseim okozta fájdalmak is enyhültek, noha tudtam, bele fog még telni egy kis időbe, amíg újra a régi leszek. A hegyen felfelé menet csak abban reménykedtem, hogy nem fognak hátráltatni az előttem álló felvételi vizsga során. Nem éreztem magam kifejezetten gyengének vagy bármi hasonló, de jól tudtam, hogy ha esetleg harcolni kellene, egészen biztosan alul maradnék.
- Nos, itt volnánk – állt meg Karna a méretes, egyfajta királyi palotára emlékeztető épület előtt, majd pár másodpercnyi nézelődés után beléptünk az ajtón.
Belül még inkább egy kastélyra emlékeztetett a hatalmas előterével és a viktoriánus korabeli búrokkal.
- A legjobb az lesz, ha megkeressük a céhmestert... – meredt kísérőm az üres előcsarnokra. - A legtöbben általában vagy házon kívül vannak, vagy a szobáikban tartózkodnak.
- Hű… nem semmi ez a hely - fordultam körbe, alaposan szemügyre véve minden berendezést. - Ha a többség házon kívül van, akkor nem lehet túl forgalmas. Pont nekem való. Hát, akkor… vezess, kis mester, én tanácstalan vagyok.
Karna erre elindult fel a csarnok közepétől felvezető lépcsősoron, majd egy nagyobb, irodaszerű helység ajtaja előtt fékezett le. Manccsal kopogott – amit én kifejezetten aranyosnak találtam - majd betolta az ajtót.
Jöttünk hallatán egy fiatal, hosszú, vörös hajú és hasonló szemszínű lány fordult felénk, aki éppen néhány iratot rendezett. Akárcsak Karnának, neki is volt egyfajta barátságos kisugárzása, én pedig elgondolkodtam ezt látvány, hogy vajon a korábbi páncélos férfi-e az egyetlen, akibe a látottak alapján nem szorult sok kedvesség. Vagy ha igen, jó mélyen elrejthette.
- Ó… egyre több új arcot látni errefelé az utóbbi időkben – jegyezte meg a nő meglepetten.
- A lányt Ariának hívják, nemrég találtuk Ceur-al, miután elvégeztük a Black Scar céh likvidálására szóló feladatot. Azt mondta érdekelné a csatlakozás – mutatott be a farkaskölyök.
- Ó, mint mondtam… Egyre több új arc. Én Angelica vagyok. És, mi okod volna csatlakozni hozzánk, akikről a legtöbben még csak nem is hallottak? - kérdezett rá egy kedves mosollyal.
Bemutatkozásom mellett meghajoltam egy kicsit, hogy legalább az alapvető formaiságoknak megfeleljek.
- Örülök a találkozásnak. Az egyik mesteremtől hallottam pár szót erről a céhről, bár csak Karnának hála sikerült idejutnom. Úgy tudom, hogy ez egy erős céh amely a gonosz ellen küzd, de a Tanács befolyásától mentesen, más szervezetektől függetlenül. Nem szeretem a törvények szabta gátak alatt végezni a feladataimat, ugyanakkor nem áll szándékomban sötét dolgokra se fordítani az erőm. Szeretnék független maradni, és a hallottak alapján erre esélyem lenne ezen a helyen - feleltem tisztelettudóan, de lényegre törően.
- Hasonló elképzelésektől vezérelve alapítottuk mi is ezt a szervezetet… - gondolkodott el egy pillanatra. - Sajnos a céhmester, Rohdandar jelenleg nem tartózkodik itthon, de azt hiszem ő sem volna ellenére a létszámunk további gyarapodásának, különösképp, ha a közelmúlt eseményeit nézzük. Persze, pár dolgot azért nem árt megtudnom előtte - kezdett el kutatni az egyik fiókban, majd pár pillanattal később elővett egy lakrimát, s fényével átvilágított engem
Korábban sosem láttam még ilyet, de nyugodtan álltam egy helyben, várva a magyarázatot.
- Jó, a mágikus lenyomatod nem egyezik meg egy, általunk ismert sötét máguséval sem… Elővigyázatosság a kémekkel szemben – rakta vissza a kis tárgyat a helyére. - Most pedig… Mutasd be a mágiádat kérlek, de ha lehet, ne rombold le ezt a szobát...
Sosem láttam még ilyen szerkezetet korábban, de kifejezetten menőnek és hasznosnak véltem. Ilyennel tényleg egyszerűbb volt kiszűrni a kémeket… ha egy sötét céhből jöttem volna, biztos rég halott lettem volna.
- Rendben – feleltem végül, majd vettem egy mély levegőt, és próbáltam a pihenés után visszatért erőm túlnyomó többségét használatba venni. – Divine Soul: Orifiel - suttogtam nyugodt hangon, mire a felvettem az említett angyal alakját.
Még aránylag újnak számított nálam ez a technika, de már kezdtem rájönni, hogyan használjam. Orifiel volt az legutóbbi angyal, akivel a Rejtett Oázisban találkoztam, így még időbe telt, amíg rendesen hozzászoktam a tőle átvett képességek használatához. Végül a nagyobb hatás kedvéért még a hozzátartozó másfélkezes kardot is megidéztem, melyet zöld mágikus erő lengett körbe.
- Divine Soul mágus vagyok - fűztem hozzá, csak egyfajta tájékoztatás céljából. - Jelenleg öt angyaltól birtoklok különböző képességeket. Ez a legutóbbi, amit próbálok kitapasztalni.
- Hűűű, nem rossz – mondta mosolyogva Angelica. - Azt hiszem nem lesz gond a csatlakozásoddal… Persze, nem árt majd a mesterrel is beszélned, ha visszatér, de tőlem mindenesetre megkapod a pecsétet.
- Az igazság harcosa megtestesülve… - ámult el Karna az átalakulásomat látva, ami hosszú ideje először egy nagyobb őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Köszönöm.
Karna döbbenete büszkeséggel töltött el, de igyekeztem nem különösebben kimutatni az örömömet. Reakciója leginkább arra emlékezetett, amikor én először megláttam Vito Mester mágiáját. Én is egy igazi angyalt láttam benne.
- Később majd még ennél is sokkal erősebb leszek… és szebb is – tettem hozzá, s éreztem, hogy így a felvételin túllépve kezdtem egy kicsit megnyugodni.
Legalábbis addig, amíg nem kellett szembenéznem magával a céhmesterrel, úgy éreztem, rendben leszek.
- Az jól hangzik! Ha mind erősebbek leszünk, semmi sem állhat majd az utunkba.
- Még elég sok üres szobánk van, bár ha így folytatjuk, nem tudom, meddig marad ez így… - merengett el az előttünk álló lány. - Mindenesetre, válassz magadnak nyugodtan egyet közülük, és rendezkedj be. Ha beszéltél a céhmesterrel, valószínűleg feladatokat is kapsz majd, ha pedig a saját ügyeidet intézed éppen, azt ebben az irodában jelents előtte, kérlek.
- Köszönöm - bólintottam. - A konyhát valószínűleg sokszor igénybe fogom venni, ha nem probléma. Szeretek főzni.
Igazából pontosabb lett volna azt mondani, hogy az évek alatt hozzászoktam, hogy minden alkalommal, amikor elmerültem a gondolataiban, nekiálltam főzni valamit. Így egyszerre ütöttem el az időt két hasznos dologgal… már amennyire azok az elmélkedések előre mozdítottak az életben.
- Csak nyugodtan, elég nagy az a helyiség is mindenkinek.
- Jeanne még így se szereti, mikor Ceur leküldi oda… - szólt közbe Karna. - Bár ő nem is jó szakács, mondjuk a müzlit, meg a nyers húst finoman megcsinálja…
Korábban sosem hallottam még azt a kifejezést, hogy valaki nyershőst készít, de ahogy elképzeltem, mosolyra kúszott a szám. Biztos voltam benne, hogy ez a bizonyos Jeanne iszonyú lehet a konyhában.
- A nyers húst jól készíteni már egy igen magas szint - ironizáltam, és alig bírtam megállni, hogy ne kuncogjam el magam. - A magam fényezését mellőzve, én egész jó szakács vagyok. Legalább ott biztosan hasznomat veszitek majd. Karna - néztem le rá. -, számíthatok rád, hogy körbevezetsz egy kicsit és segítesz szobát választani? Egyedül még elég elveszettnek érezném magam. Vagy van valami fontos dolgod?
- Nem hinném, Jeanne csak hétvégén jön haza az Akadémiáról, Ceur pedig a kastélyon belül ritkán csinál bármi érdekeset… - mosolyodott el. - Mondhatni szabad vagyok.
- Remek. Akkor menjünk.
Meghajoltam Angelica felé, majd kiléptem az ajtón, követve Karnát a hosszú folyosón.

Azzal, hogy idekerültem, tudtam, hogy ismét nagy változások fogják kezdetüket venni. Végre megtaláltam azt a helyet, amiről a mesterem beszélt, a fejlődés azonban nem fog annyira gyorsan menni, mint én azt szeretném. Erre már akkor rájöttem, amikor Camael tanítani kezdett engem. Legszívesebben most azonnal elmentem volna, hogy megkeressem Allrickot és elújságoljam neki a történteket, de jól tudtam, hogy úgysem találnám meg. Mióta ott hagyott engem a Rejtett Oázisban, még csak a hírét sem hallottam.
Úgyhogy egyelőre inkább arra fordítottam a figyelmem, hogy feltérképezzem a helyet, ahol az új életem kezdetét vette…

Spoiler:

Üdvözöllek - újra - köreinkben!

Ami legelőször szembetűnt számomra, hogy talán a legrészletesebb jellemleírással találkoztam az oldalon. Kerülted a végleteket, igazi kis jedi jellemű karaktert biggyesztettél ide, ha nem haragszol, így, a premierhez közeledve. Ami másodszorra feltűnt, hogy úristen de hosszú! Aztán, ahogy elkezdtem olvasni, olvastatta magát a történet, és egy-kettőre elfogytak a sorok. Vito mestert igazán megkímélhetted volna, tekintve, hogy a fia kicsit sem közelít az öreghez, de azért remélem, hogy találkozunk még vele.
Hibának nem is tudok túl sok mindent felhozni, akadt egy-két elgépelés, talán egy színezési hiba is, de akasztottak már rosszabbat, nem fogok akadékoskodni.

Üdvözlöm Karnát, és remélem hamar elsajátítod a nyershús készítés csínyját és bínyját, az előtörténetedet pedig elfogadom, menj, és készítsd el az adatlapod!