Kiya Tadao

Sötétség borult a kis alagsori rendelőre. Egyedül egy kis lámpás világította be a zsúfolt, ablaktalan helyiséget. A falak mentén polcok. Rajtuk különböző könyvek és emberi vagy állati testek/testrészek formaldehidben tartósítva. A már rég halott békák élettelen tekintete az orvosi eszközökkel megpakolt kisasztal mellett ügyködőkre irányult. A műtőasztalon épp egy fiatal srác feküdt félmeztelenül ájultan. Sima kicsit gyerekes arca szinte halál sápadt volt. De karjára nézve ez érthető is volt, hisz azon keresztbe egy vágás futott végig, amit a kecskeszakállas öreg épp bevarrt. Miközben ezzel ügyködött a fiatal nyúlánk, félszemű, hollóhajú tanítványa épp, azt az eszközt nyújtotta, ami kellett és nagyot sóhajtott.
-Imádom a romantikát mester!
Az öreg épp morgós kedvében volt. Ehhez méltóan is válaszolt.
-Ez is mit ért vele?
-Jaj ne már! Ne mondd már mester, hogy ez nem romantikus?
-Hogy veled varrom egy hősszerelmes kezét, aki még az erét se tudja rendesen elvágni? Nem annyira. Ha a kis Jenny volna itt a cukrász lánya! Ha ő adná az ollót a kis kezével!
-De mester! Gyerek kezébe nem való éles dolog! Még megvágja magát!
-Hmmm. Ebben van valami. Na, itt végeztem! Szólj ki, hogy elvihetik. Ha más nincs, adjunk magunknak kimenőt. A szerelmesek ünnepe van vagy mi. Rontsuk el nekik, hogy mi is szórakozzunk kicsit. Én megérdemlem.
Kiya ezen jót vigyorgott majd kisietett és fel a lépcsőn, de már ott veszekedés hangjai ütötték meg a fülét. Az érdekes az volt, hogy se az áldozat, se pedig annak a szerelmének a családjának a hangja volt.
~Jaj, ez kezd komplikált lenni. Talán egy szerelmi háromszögbe csöppentünk?~
Mikor kinézett az ajtón akkor meglepetten vette tudomásul, hogy nem. Legjobb esetben is egy elég sok szög lehetett az ugyanis az egész folyosó sérültekkel volt tele. Mintha egy hatalmas tömegverekedésből kerültek volna ide. Ez a szerelem ünnepe nagyon úgy néz ki, hogy izgalmasabbá vált, mint Kiya hitte volna. Bár belegondolva ez nem egy rossz szokás. Egyes párok egy életen keresztül tudnak azon vitatkozni, hogy ki hordja a nadrágot. Ha mindenki megverekedne, akkor ez könnyebben eldönthető dolog lenne. De stressz oldónak se rossz. A mindennapi életben felmerülő feszültségeket évente egyszer kiadhatnák egymásból. Azt, hogy a férj későn ér haza vagy az asszony mindig odaégeti a húst. A nők esetleg kaphatnának annyi könnyítést, hogy kapnak egy sodrófát vagy egy seprűt. Őszintébb ünnep lenne mint, hogy csokit meg szerelmes levelet küldenek annak aki tetszik nekik, hogy miután az övék lett, a fent említett dolgok miatt lassan megutálják a párjukat és mással csalják, akinek szintén csoki és szerelmes levél kell. Mindenesetre a tömeg amint meglátta őt egyből letámadta és elkezdték a panaszaikat mondani meg, hogy ki volt először és kinek fáj jobban. A segéd pedig próbálta csitítani őket, hogy lassabban és egyesével és, hogy ne lökjék már le a lépcsőn, de nem nagyon hallgattak rá. Aztán hirtelen megérezte a fagyos borzongást a hátán és a tömeg is lesápadva lépett egyet hátra. Maga mögé nézve pedig Kiya a mesterét látta, ahogy fagyos tekintettel kilépett a sötétségből és a kezében egy szikén megvillant a fény. Időnként az öreg képes volt olyan félelmetesnek lenni, hogy azt a saját tanítványa se tudta megszokni még ennyi év után se. Szájából pedig csak egy szó hangzott el, de olyan ellentmondást nem tűrően, hogy egyáltalán nem lehetett vele vitatkozni.
-Mi folyik itt?
Tekintete az egyik vérző fejű fiatal srácra villant, aki remegő hangon elkezdte magyarázni a dolgot.
-Va-va-va-va-valami má-má-mágia. Bárki is vett bonbont ha, azt kibontotta akkor a csoki felvette az ő alakját és gonoszkodni kezdett. A városban elszabadult a káosz.
Ose mesternek egy arcizma se rezdült ennek a hallatán. Mintha természetes lenne, hogy édességek törnek a város életére. Egyszerűen csak rámutatott a súlyosabb sérültekre.
-Ti velem jöttök. A többiek fent várnak. A segédem megvizsgálja magukat. Oh és…*Egy ijesztő vigyor húzódott a ráncos képére.*Amennyiben valaki nem tud fizetni…
Végighúzta jelzésértékűen a szikét a nyakánál mire mindenki ellenőrizte nála van-e a tárcája és akinek nem volt az sietve hazarohant. Még egy olyan nő is, aki csak bicegve tudott járni. Kiya pedig elképesztő menőnek érezte a mesterét, aki mellé lépett és kihasználva a zűrzavart halkan megszólította.
-Ha elintézted őket küld ki a szolgáid, hogy gondoskodjanak a lehetséges betolakodókról. Nem akarok káoszt a házamban.
Majd hangosan zsörtölődve megindult le a lépcsőn. Akiknek mondta azok követték őt vagy le vettek víve, a maradék embereket Kiya vizsgálta meg. Jöttek folyamatosan emberek, de bekötözni a sebeket meg hasonló egyszerűbb dolgokra még a nekromanta is képes volt és nem kellett a mestere segítsége. Ezt az zavarta meg, hogy hirtelen kívülről kiabálás szűrődött be. Az ablakhoz furakodva Kiya látta is mi a gond. Néhány csokiból álló hvcs(helyi vagány csávó) megtámadta a rendelőt. Lányok neveit hörögték és haladtak az ajtó felé. Az adott lányok ott is voltak szinte közvetlenül Kiya mellett és reszkettek a félelemtől. A nekromanta sóhajtott egyet.
~Ez, de problémás.~
Csettintett egyet és a csoki vagányok körül megtört a föld, hogy öt darab élőholt másszon ki belőle. Az ablakban csoportosulókon ekkor még inkább úrrá lett a pánik hangulat. A lányok Kiya fülébe sikítottak, ami miatt a fiúban megfogalmazódott néhány nem túl kellemes gondolat a szerelem ünnepéről. A látvány, pedig ami ezek után az emberek szeme elé tárult szavakkal elég nehezen leírható. Az, ahogy a rothadó élőholtak rávetik magukat az embernek kinéző csokoládélényekre és beléjük vájják a fogaikat majd „élve” felzabálják őket… Néhányan el is ájultak. Szerencsére ezek közt voltak a sikoltozó lányok is. Már épp megnyugodhattak volna mikor kellemetlen fordulat történt. Mégpedig, hogy egy újabb alak bukkant fel. Karakteres arcvonások, átható tekintet, sűrű barna haj, amit ha nem tömör csokoládé lenne, akkor egy szellő épp hátrafújna. A város szépfiúja. Ami még nem is lenne probléma önmagában. De a gond, hogy ez a szépfiú egy rúnalovagnak készült. Karjából vékony gumicukor indák nőttek és megindult a bejárat felé. Itt már Kiya is érezte, hogy kezd a dolog kicsúszni a kezei közül. Két hullát a csoki mágus elé küldött gondolati paranccsal, kettőt meg a két oldalára, hogy megkerüljék. Egyet meghagyott tartaléknak. Kellett is, mert mikor megindultak az édesség mágus elé akkor az egy kezdő rúnamágus tudásával mozdult. Gumicukor indáival megragadta az egyik hullát és mint egy láncos sarlót megforgatta maga körül és elsodorta az őt körbevevő élőholtakat. A probléma az volt, hogy Kiya meg tudta állapítani, hogy az ellenfele egy tapasztalt harcos és a mágiája is jobb, mint az övé. Kezdett is pánikba esni, hogy egyedül ez nem fog neki menni és szólnia kell a mesterének mikor megszólalt mellette egy középkorú nő hangja.”Tudom, hogy csak egy csokiszörny, de olyan menő és édes!” Ettől eszébe jutott valami. Ismét a lényre küldte az élőholtjait és a rájuk való koncentrációt is beszüntette, majd nekiállt az elsősegélycsomagban keresgélni, amivel korábban az embereket látta el. Kötszert és szeszt vett elő. Előbbit a másikba lógatta úgy, hogy a vége kint legyen az üvegből, majd lerohant a rendelőbe. Ott a mestere épp egy fejsérültet látott el és kérdőn felé fordult.
-Gond van?
Kiya meggyújtotta a molotov koktélt és szaladt is fel.
-Megmentem a házat!
Ose mester ezt hallván mintha mi se történt volna folytatta a munkát.
-Akkor jó. Lelkes fiatalság.
Felérve Kiya épp látta, ahogy nyílt a bejárati ajtó és gondolkodás nélkül dobta is az üveget. Ha ne adj isten más lépett volna be, akkor ez a történet kellemetlenebből is zárulhatott volna, de igen, a csokoládé mágus volt az. Egyik kezéből továbbra is gumicukor indák lógtak le, de a másikat már krumplicukorból készült kesztyű védte. Észlelve a támadást, azt felemelte védekezésképpen, de nem elég gyorsan. Arcon találta a dolog és felgyulladt az egész felsőteste. Lángoló feje előbb az asszony felé fordult, aki édesnek nevezte. Ennek fel is derült, az arca ettől. De aztán a mellette álló izmos, szakállas pasira tévedt és egy széles vigyor húzódott az ábrázatára, mielőtt vonásai meg nem nyúltak volna és egy barna masszaként el nem kezdett leolvadni az arca. A szerelem tárgya, vagyis a szakállas fickó halálra sápadtan ájult rá a korábban kidőlt lányokra. Az édességmágus még megindult volna felé, de a lábai nem engedelmeskedtek és orra bukott aztán felé nyúlva elolvadt a földön. A nekromanta pedig fáradtan a földre borulva nézi a dolgot. Fejében meg csak úgy suhannak át a dolgok, ahogy az adrenalin löket alábbhagy. Mi lehet a hulláival, megmentette a házat, milyen menő volt már mindenki szeme láttára. Ekkor érzi meg mestere kezét a kobakján. Büszkén fel is néz, mikor megfagy benne a levegő. Olyan rideg tekintet néz rá vissza, hogy inkább választaná újra a csokimágust.
-Mit tettél a házammal? Tudod te, hogy ha az odaszárad, akkor milyen nehezen jön le a deszkapadlóról?
-Öhm , mester?
-Van róla fogalmad?
-MESTEEEEER!!!!!!!!!!!
A szeret ünnepe abban az évben se talált utat a nekromanta szívéhez.