Hullajó!: Hóbortos hétvége

Szótlanul, leharcolva sétált a páros az úton. Csendességük oka nem csak önmagában a fáradtság volt. Előző küldetésük nem úgy sikerült ahogy tervezték, ami bár egy megszokott dolog, de most a szerencse különösen nem az ő oldalukon állt. Pedig nem volt különösebben bonyolult feladatuk. Csak kíséretet kellett volna nyújtaniuk a megbízó vidéki rokonaihoz. Ki gondolta volna, hogy úgy a szívükre veszik, hogy a nekromanta rajta lett kapva egy olyan gyűrűvel az ujján, ami a megbízó egyik rokonához tartozott csak az, az egészségi állapotát figyelembe véve már nem tartott rá igényt. Lévén több mint tíz éve elhunyt és az adott gyűrűvel temették el a vidéki kúria mögötti családi kriptába. És bár a család tagjai és azok bérencei nagyon lelkesen marasztalták őket, két kötelet és pár husángot rázva utánuk, de úgy érezték nem élhetnek vissza a vendégszeretetükkel. Még a fizetségüket is elfelejtették elkérni. Miközben pedig fokozott tempóval igyekeztek távozni a marasztaló tömeg elöl váratlanul pár csápos víziszörny kelt a védelmükre. Akik a vadembert különösen szimpatikusnak találták. Nem kellett sok, hogy mély nyomot hagyjon Garamaruban a találkozás. Ő emiatt, a város közelébe érve, különösen megtörten, bizánprém takaróját szorosan összefogva magán másra se vágyott, mint pár kupa hideg sörre, egy olyan forró fürdőre, mint a pokol lángjai és egy durva szivacsra, amivel lemoshatja magáról az egész napi szennyet. Kiya is biztos volt, hogy ezen kalandját nem így fogja elmesélni a jövőben. Inkább vízi sárkánnyal, aminek a gyomrából mentette ki a vadembert és hogy az elnyomott népet fellázítva, az élükön tört be a zsarnokokhoz és szerezte vissza a tőlük lopott kincseket és mentette ki az elrabolt kislányokat. Csak előbb egy ágy kellene. Sky szerencsére cipeli a csomagjaikat, de ennyit szaladgálni és gyalogolni nem gonosz varázslónak való feladat. Fáradtságáról mi sem mesél jobban, minthogy alig veszi észre az egy édes, angyali hangot ami megszólítja. Mikor odafordul, csak akkor tűnik fel az a cuki szeplős kislány, aki néz fel rá kis zöld ruhácskájában, jó pár szórólappal a hóna alatt. Pislog rá a nagy kék szemeivel és a vörös hajával, amit két copfba fogott. A kezébe nyomott papírra még rá se nézett ő már tudja, hogy pont erre volt szüksége.
-Megtarthatlak?
Már ölelgetné is meg a heves reakciójától megriadt kislányt mikor a vadember elkapja a köpenyénél fogva és unalommal keveredett fáradtsággal a hangjában adja a megszokott kioktatást.
-Ne riogasd, azt a gyereket! Mi ez?
Nézi meg ő is a kapott papírt. Kiya nem állja meg, hogy egy rosszalló grimaszt megeresszen ettől még ő is megnézi mit kapott. Ránézésre nem az ő színvonaluk a hely. Ezt a vademberből áradó testszaggal keveredett ázott bizonszag is megerősíti meg az, hogy a belépő ára mögött mintha pár nullát ott felejtettek volna. A hullagyalázó miután elolvasta panaszosan a kislány felé fordul.
-Sajnálom kincsem, de ez a naaaaaagyon fáradt onii-chan nem engedheti meg magának az ilyen luxust, de ha te is ott leszel, akkor biztos összeszedem a pénzt. Ha kell, lopok, fosztogatok. Nem riadok vissza semmitől! Cserébe majd megmasszírozhatnád a kis kezecskéiddel a…
Abban a pillanatban benne ragadt a szó úgy meg lett rázva a vadember által, aki továbbra is fásultan mondta a szokásos okítást.
-Mondtam már, hogy ne riogasd szegény gyereket! Múltkor is ebből lett bajunk a fagyis esetnél.
-Hé ott nem én voltam a hibás! Ki gondolta volna, hogy a fagyi árus a lány apja?
-Ha nem zaklatnál minden gyereket nem is történhetnének ilyenek!
-Ezt úgy mondod mintha valami megbízhatatlan alak lennék, aki bármelyik kislányt…
Eközben a ki szórólapos megpróbál a lehető legészrevétlenebbül kiaraszolni ebből a jelenetből és mikor kellő távolságra van a két fura felnőttől, csak akkor kiabál vissza hozzájuk.
-A lap alján van egy kaparós rész, amivel nyerhetnek egy ingyen belépőt. Sok sikert!
A veszekedésbe belefeledkezett két mágus erre veszi észre magát. A vadember elengedi a kölyköt, aki elkezdi igazgatni a köpenyét és sértetten megjegyzi.
-Elijesztetted.
-Nem én ijesztettem el. Lekaparod?
-Kapard te.
-Jó kaparom.
-Mégse! Én kaptam én kaparom!
-Akkor te kapard!
A vadembernek már kezdett lüktetni az agya a kölyöktől. Ha így folytatják az lesz a vége, hogy ordibálni fog. Ehhez túl fáradt. És vizes. És nyálkás. Ki is rázta a hideg.
~Hol is van egy fogadó?~
Nekiállt szétnézni mikor egy sikoly tört elő a hullagyalázóból.
-Mi van már?
-Készülj! Ma kiöltözünk.
Erre már a vadember egy darabig értetlenül bámult, majd mikor leesett mire céloz a másik felordított és fel is kapta örömében a kölyköt, akivel vidáman röhögtek egy jót. Kellett már ez nekik. Főleg egy ilyen nap után. Mikor a jókedvük csillapodott és kifújták magukat a nagy örömködés után akkor szólalt meg a vadember.
-Amúgy mibe öltözünk ki? A múltkori szép ruhákat eladtuk.
-Majd lopok másikat.
Erre már felcsattant a vadember
-Úgy tudtam te hullagyalázó! Halottak ruháját adtad rám!
-Nem volt semmi baja. Friss sírból ástam ki.
-Nem hordom halottak ruháját! Vegyünk valamit!
-Vegyél akkor magadnak. Én jól vagyok így.
-Úgy nézel ki mint valami…
-Mint egy menő gonosz varázsló igen. A varázsköpeny mindenütt megállja a helyét. Ellentétben a te…
-Hé! Ezt külön nekem készítették az általam puszta kézzel legyőzött bizán bőréből. Ne szóld le!
-Aaaaaaham! Eszem ágában sincs leszólni ezt az ELEGÁNS…
-Jó kitalálok valamit! De keressünk egy fogadót. Egy fürdés rád is rád fér. Olyan a szagod, mint egy sírásónak.
-Ez a gonosz varázslók parfümje. Fragrance de mort.
-Szerintem csak föld és hullaszag.
-Hagyjuk…

Van hol megszállni így változott a fogadókeresős terv. Mégpedig fürdőházkereséssé. Szerencsére, főleg a környezetükben tartózkodók szerencséjére találtak is egyet. Volt mit lemosni magukról, mind fizikálisan, mind mentálisan. Mikor végeztek akkor az épület előtt a nekromanta rákérdezett társánál.
-Nos? Jutottál valamire az elegáns megjelenés kérdésével kapcsolatban.
-Persze. Már meg is vagyok vele.
Lévén ugyan úgy nézett ki mint korábban, csak tisztábban ez meglepte kicsit Kiya-t, de a másik nem hagyta sokáig kétségek közt. Egy pukkanás és némi füst kíséretében egy pillanatra eltűnt, hogy egy alkalmibb viseletben tűnjön fel újra.

Ja hát igen. Mivel általában csak valami állattá vagy bestiává alakul ezért könnyű elfelejteni, hogy ő egy alakváltó mágus. Büszkén vigyorgott is a kölyökre.
-Na? Mit szólsz?
Ha kést szorítottak volna a torkához, akkor se vallotta volna be neki, hogy nem rossz megoldás.
-Nem előnyös.
-Mi az, hogy nem előnyös?
-Az ilyen gombolású zakók rajtad úgy néznek ki, mintha szét akarnának a hasadon szakadni. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen ruha mellett a kalapácsod még idegenebbül néz ki a kezedben.
Az első érv csak a lelkébe gázolt bele, de a másodikkal nem tudott vitába szállni, úgyhogy a vadember csak sértetten elfordult a kölyöktől.
-Így is jobb, mint ahogy te kinézel! Menjünk! Bent rákérdeztem merre van az a hotel.
A nekromanta nem állt le vitázni csak elégedetten vigyorgott. Ami, vigyor az út során lefoszlott róla. Alapból mindketten fáradtak voltak. Ez a séta meg a hátuk közepére se kellett. De legalább a célt nem téveszthették el ugyanis a hotel szabályosan föléjük magasodott. Kiya fejében meg is fordult, hogy egy nap neki is hasonló kastélya lesz. Csak denevérekkel. Meg sárkányokkal. Meg egy naaaagy temetővel! A vadember gondolatait jobban lefoglalta, hogy lehet felesleges volt a fürdőházat meglátogatniuk és, hogy repülve talán hamarabb ott lenne. De azzal csak a varázserejét fárasztaná. Tényleg rosszul áll rajta ez a zakó? Egyszer egy nemes ficsúron látott hasonlót. Rajta nem állt rosszul. Ahogy pedig Sky társaságában baktattak másokkal is találkoztak. Nem elegyedtek beszédbe, de mivel a hotel felé kiemelten jókedvű társaságok mentek ezért a legtöbb olyan hangerővel beszélgetett, hogy hallották így is miről szól a társalgás. Úgy néz ki ez a „wellnes hotel” nem több számukra, mint valami matrózkocsma. Folyjék a szesz, menjen a komázás és orgia? Bizonyára csak rosszul hallották. Bár ki tudja mi az úri módi? Kocsikból is olyanok elmentek mellettük, hogy csak kapkodták a fejüket. Ételek, italok, élő állat. A kétfejű elefánt láttán össze is néztek és a vadember megrázta a fejét, hogy nem neki sincs fogalma, mi lehet az a jószág. Mikor megérkeztek végül a hotelhez, míg sorra kerültek addig kicsit kifújták magukat. A kapuban felügyelő örök, vagyis azoknak nagydarab nem túl barátságos kinézetű vezetője valami érthetetlen oknál fogva megállította őket.

Pedig egy magas, fekete köpenyes, halálmadár, egy jólöltözött, szőrös vadember egy nagy, kalapáccsal a vállán és egy chocobo madár teljesen hétköznapi társaság látszatát adja.
-Segíthetek valamiben az uraknak?
Az említett urak meg is álltak előtte a nekromanta hátravetette a köpenyét meg egy tincset a hajából és a legripacsabb módon előadta magagát még mielőtt a vadember elrontotta volna a lehetőséget a szereplésre.
-Vezess a lakosztályunkba lakáj.
Az eddig se túl kedves arcú kapuőr homlokán megjelent még egy pár ránc mire a Garamaru biztosabbnak látta közbeszólni.
-Kaptunk egy szórólapot és azzal nyertünk egy belépőt valami bulira. Azért vagyunk itt.
Erre felvonta a szemöldökét kapuőr és megenyhülve folytatta.
-Értem. Megnézhetném azokat a belépőket.
Kiya egy hanyag mozdulattal mutatta fel.
-Tessék. Lakáj.
A kapuőrnek bizonyára nem ők voltak a legkellemetlenebb vendégeik ugyanis az újabb lakáj megszólítást úgy engedte el a füle mellett mintha meg se hallotta volna. Megnézte a meghívót, biccentett, egy pillanatra megfordul és a csuklóján lévő lakrimafonon beszélt valakikkel és egy nyájas mosollyal fordult vissza.
-Pár perc múlva érkezik a személyzet, akik felkísérik önöket a lakosztályukba. Pár perc türelmüket kérem.
Kiya felháborodottan karba fonta a kezét.
-Botrányos! A Smaragd Wellnes Hotelben bezzeg már előre vártak minket. Ha majd én ezt a klubban elmondom majd!
Garamaru egy fáradt sóhajjal szólt rá.
-Maradj már kölyök!
A kapuőr kimért, udvarias elnézéskérései közepette érkezett meg három egymásra tökéletesen hasonlító a hotel egyenruháját viselő férfi a társasághoz és a középső szólította meg a nekromantáékat és szívélyes mosollyal szinte ledarálta a köszöntőszöveget.

-Jó napot kívánok! Önök volnának a versenyünk nyertesei? Engedjék meg, hogy gratuláljak maguknak, a nevem Nourrurts, fivéreim Chreowich és Eduru. A mi feladatunk lesz, hogy az önök ittléte alatt biztosítva legye, hogy a nálunk töltött időre egy felüdülésként emlékezzenek majd vissza. Engedelmükkel, megmutatnám a lakosztályukat. A csomagjaikat elkérhetjük? A kedves madaruk miatt se aggódjanak. Szakképzett állatgondozóink felügyelete alatt kizárólag a legjobb ellátásban lesz része.
Talán az a tény is, hogy mindezt egy levegővel mondta el, még a nekromantába is belefojtotta a szót. Összenézett a vademberrel és kicsit megrökönyödve csak egy mondatot mondott.
-Nem szükséges.
Azzal Sky csőrére koppintott mire ő visszaváltozott agyagfigurává. Nourrurts és az eddig szótlan fivérei szakértelmét dicséri, hogy ez a jelenet még csak meg se repesztette a tökéletes vendágláói maszkjukat. Hogy meglepődött csak annyiból derülhetett ki, hogy egyet azért pislogott mielőtt a legnagyobb természetességgel közölte.
-Így valóban praktikusabb. Felvisszük akkor őt is a lakosztályukba.
Az két szótlan fivér elvette Kiyaéktól a csomagjaikat, az eddig madárháton szállítottakkal együtt és utánuk is indultak őket ugyanis már vezették is be. Csendben ezek után se maradtak, mert míg feljutottak a középső torony tetején lévő lakosztályukba az alatt az idő alatt szinte mindent is megtudtak a hotelről. Mikor épült, ki építette, akkor hány szoba volt, milyen szolgáltatások voltak, most hány szoba van, most mit vehetnek majd igénybe, milyen programok lesznek, a lift milyen mágiával működik… És nem ő volt az egyetlen ok, ami miatt szóhoz se jutottak. Kívülről se nézett ki a hely rosszul, de belülről… Minden csillogott, a bútorok csak az előtérben olyanok voltak, hogy szégyelltek volna ráülni, lakrimák megvilágította hatalmas kristálycsillár árasztotta a fényt, a falakon igényes festmények, az oszlopokon faragások. A többi vendég méghozzá, velük ellentétben illettek ebbe a környezetbe. Rajtuk a szép ruha nem úgy állt, mint Garamaru-n és sokkal természetesebben viselkedtek, mint a hirtelen ingerek hatására megszeppent párosuk. A szobába felérve egy kis pihenőt kértek és addig szedték magukat össze. Csak úgy hüledeztek a dolgokon. A vadember mindenre rácsodálkozott.
-Mekkora szoba már ez? Mekkora a fürdő? Mekkora a kád? Milyen magasan vagyunk? Mekkora az ágy? Mekkora ez az elvé?
-Az nem egy elvé.
-Nem?
-Persze, hogy nem. Várj már! De ez tényleg egy elvé. De hisz ez rohadt nagy!
Döbbenten fedezték fel a lakosztályuk többi különlegességét. A wc egyben egy szökőkút, a kád vize bugyborékolni is tud, a villany több színben is tud világítani, az ablaküveg elsötétíthető… Mikor ezzel elfoglalták magukat úgy döntöttek soká lesz még az este és nekik addig is enniük kéne valamit. Vadember inni is kívánt valamit. Attól ugyanis mindig megjön a bátorsága és csicsa kis fehérnépek jöttek ám ide. Kiya pedig ki kívánta érezni milyen az úri élet. Mikor, azt tesz, amit akar. Mikor a szabályok még kevésbé kötik, mint valaha. Eldöntötte, csak édességet fog ebédelni. És senki nem állíthatja meg ebben! Eközben szét is váltak pedig céljuk ugyan az volt. Miután jóllaktak, Garamaru társaságban, Kiya egyedül, de felfedezik ezt a hatalmas hotelt. Körbejárják. A fiú bent, a vadember kint és talán megkeresi azokat az állatidomárokat. Kíváncsi a kétfejű elefántra. Azt, azért még megbeszélték, hogy majd a parti előtt a szobában találkoznak.

Mindketten mentek a maguk dolgára. Kiya akármilyen lenyűgöző természet, azért hosszútávon elviselve érthető, ha kell egy kis szünet belőle. Jóleső ebédje után neki is szüksége is van egy kis sétára. Csak ő, azt a hotelen belül tervezi megtenni. Kár tagadni ez az első alkalom, hogy ilyen helyen jár. Kíváncsi. A személyzet udvarias vele. Úgy néz ki ők már tájékoztatva lettek. Hogy a vendégek azért megbámulják észreveszi, de kicsit se zavarja. Még élvezi is. Bámulják is meg Fiore első számú gonosz varázslóját! Nemsokára a nevét amúgy is mindenki tudni fogja és rettegik majd! Ahogy ezen álomképekbe ringatja magát valaki azért veszi a bátorságot, hogy meg is szólítsa.
-Nézzenek oda milyen érdekes fiatalember!

Érdekes? Egy kép, vers vagy egy gondolat lehet érdekes. Ő egy örökös rejtély. A vég nélküli sötétség, amibe mikor belenéznek, visszanéz. A kacaj az éjszakában. Viszont mikor megnézte az öreget, aki megszólította annak nyugalma valahogy visszafogta attól, hogy mindezt szóvá tegye. Szó nélkül méregette az öreget, aki mintha észre se venné a fiatal idegenkedését, úgy folytatja.
-Bocsáss meg, de hasonlítasz a fiamra. Ő is ilyen nyurga alkatú volt, mint te. Nem akarlak megsérteni, de nem úgy nézel ki mint, aki ilyen puccos helyekre szokott volna járni. Bár pont ez a vén csataló beszél. Én is szívesebben lennék a fiúk közt a táborban, de a kedvenc unokaöcsém imádja az ilyen helyeket és el kellett kísérnem. Erre nem magamra hagyott az-az eleven kölyök?
Kiya megértette mi zavarta a másikban. Egy sokat látott katona önbizalma. Méghozzá ezek szerint magas rangot is érhetett el ugyanis nem sokan engedhetik meg maguknak a hasonló nyaralásokat. Ennek ellenére megnyugodott. Egy unatkozó vén bakától nem kell tartania.
-Fiatalság bolondság nem igaz?
Ezen az öreg is felnevetett.
-Jól mondod, jól mondod.
-Gondolom a személyzet tud segíteni megtalálni.
-Nem kell.*Legyintett az öreg.*Hadd kószáljon. Itt amúgy se eshet semmi baja. Meg ugye meg tudja magát védeni. Ő is varázsló, mint te. Fegyvermágus.
~Éles szeme van. Vagy meg tudja érezni?~
-Ő is katona volna? Családi hagyomány?
-Mondhatjuk igen. A fiam is idegenföldön harcban veszett oda.
-Részvétem. Bizonyára derekasan küzdött.
-Nem hozott szégyent a családra. Nem voltak egyszerű idők azok. Ne is beszéljünk róla. Bocsáss meg, hogy feltartottalak. Éppen indultam megnézni magamnak azokat a fürdőket. Állítólag remek kilátás nyílik onnan. Utána pedig lehet, néhány kislánnyal megmasszíroztatom magam.
-Lehet az unokaöccse épp ott van csak megelőzte.
Ezen is jót nevetett az öreg.
-Lehet, lehet. Yukimura te rosszcsont. Remélem az esti partin még találkozunk.
-Úgy legyen.
Ezzel tovább is indultak volna mikor az öreg a homlokára csapott.
-Jaj, én vén tulok. Be se mutatkoztam.
-Nem történt semmi. Kiya Tadao a végzet elhozója.
-Hangzatos cím. Takeda Shingen. Nekem csak azzal kell beérnem, hogy tábornok. Jó szórakozást.
-Önnek is.
Mosolya abban a pillanatban olvad le a képéről, hogy az öreg hátat fordít. Nem szívleli az ilyen vén rókákat. Ha nem vigyáz velük az ember, akkor képesek a fejére nőni. Érdemes lehet odafigyelni erre is meg a pereputtyára. De ha már meg voltak említve azok a masszőrök oda is ellátogathatna. Az emberi test szakértőjeként pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatásai vannak a vándorló kalandozó életmódnak. Ha nem volna olyan lusta hozzá, akkor naponta néhány gyakorlatot elvégezne, hogy az eljövendő hátfájását elkerülje, de ez is megoldás. Ahogy sétál tovább az egyik folyosón mintha ismerős arcokat látna szembe jönni, de nem tudja honnan. Valljuk be. Sokfelé jár. Nem teheti meg, hogy minden jöttmentet megjegyezzen. Majd ha köszönnek, visszaköszön mintha tudná kik azok. Nem úgy néznek ki, mintha ismernék őt. Épp elsétálna mellettük mikor váratlanul éri a támadás. Az öreg szavai, hogy itt mi baj történhet visszhangoznak a fejében miközben felismeri az árnymágiát és nagyon ijesztő észrevételt tesz. Nem érzi a saját mágiáját. Mármint érezni érzi, de mintha nem akarna működni.
~Ennyi! Be kell szereznem egy botot ez már biztos.~
Ismerősei nagyon nem örülnek neki. Érthetetlen pedig nála szeretni valóbb személy kevés van ezen a földön. De aztán eszébe jut miről is van szó. Nem azért mert olyan mély nyomot hagyott volna benne a dolog. Inkább mert volt az a nagyon csecse szem formájú gyémánt, amit akkor szerzett. Gondolkozott is rajta, hogy használhatná a hiány pótlására. De ez talán nem a megfelelő pillanat, hogy ezen elmélkedjen. Megpróbálja kizökkenteni, azt a kettőt és a hangját letompítva, halkan, komoly hangon szól hozzájuk.
-Pont jókor. Mindent megmagyarázok, de ez most nem alkalmas. A nyomomban vannak. Engedjetek és beszéljünk egy csendesebb helyen!
~Hogy is hívták őket? Heff meg, Clyde? Nem Clyde. Áh! Nem ugrik be!~

Hogyishívják és Heff értetlensége jogos. Kiya olcsó trükkel próbálkozott és reménykedett benne, hogy igen ők vannak olyan ostobák, hogy be is veszik. Nem jött össze. Sőt, mint kiderül, itt a folyosó közepén akarják végleg lezárni közös ügyüket. Te szent ég tényleg így megsértődtek egy ilyen kis apróságért? Hány zsoldos van, aki nem úgy tett volna a helyében néhány idegennel, akiket csak egy napja ha ismer?
-Hé! Hé! Hé! Ne heveskedjünk! Tudjátok hol vagytok? Ennek nem itt van a helye. Beszéljük meg. Hé! Legyen már eszetek!
Az utolsó mondatokat szinte ordítja, mert akkor már meg lesz idézve egy kalapács, amivel le akar súlytani a szótlan figura és neki is kezd a mozdulatnak. Annak ellenére, hogy ő az elmúlás ura attól még, a halál közeli élményeket nem szereti. Mialatt a kalapács feje megindul az ő feje irányába, le is fut a szeme előtt az ahhoz képest amilyennek mesélni szokta valójában nem olyan izgalmas életének filmje. A hirtelen sötétséget nem tudja hova tenni. Nem hallt meg. Ez önmagában még nem lenne rossz, de jó lenne többet is tudni. A sokk hatására annyit tud tenni, hogy összekuporodik a földön és négykézláb elkezd kúszni minél messzebb a hangoktól. Hallja Hogyishívják értetlenkedését majd teljes csend.
~Sötétség mágia!~
Garamaru ilyet nem tud, sőt nem is számított rá, hogy összefut egy másik feketemágussal. Rajta akar segíteni vagy mi lehet a célja? Ne vicceljünk, biztos nem önzetlenségből teszi amit tesz. Mikor a mágia megszűnik, akkor ott találja magát egy üres folyosón a kérdéseivel együtt. Remegő térdekkel tápászkodik fel és szólal meg hangosan.
-Hálát ne várj!
Ha akart volna, akkor az idegen valószínűleg kihasználja a lehetőséget. Ha nem érkezik válasz, sietős léptekkel tovább indul valami népesebb rész felé. Ott talán biztonságban lesz. Hogy mi történt arról fogalma sincs. Az is kérdés, hogy őt akarták megmenteni, rendet akartak tartani vagy annak a kettőnek egy régi ellensége kihasználta a lehetőséget. Ha az első kettő a helyzet, akkor újabb kérdések merülnek fel. Miért és mióta figyeltek fel rá? Honnan tudták, hogy most fognak rajtaütni? Garamaru meg van még? Meg kéne őt is keresni. Ebből se lesz wellnes meg felüdülés.

A megkönnyebbülés azért túlzás. Az előbb majdnem úgy loccsantották szét a fejét a falon, mint egy érett dinnyét. A megmentője szótlansága pedig nem nyugtatja meg. Fekete mágusok ok nélkül nem szoktak jótékonykodni. Abban reménykedni, hogy hátha csak pont az ő rosszakaróival volt problémája az illetőnek meg naiv dolog lenne. Viszont nem most akar ennek utána járni. Össze kell szednie magát és nyugodtabban átgondolni a helyzetét. Meg megtudni mi a helyzet a Vademberrel. Rég vágyott már ennyire emberi társaságra, mint most. Mármint élőre. Mikor végre vendégek közé ér akkor kicsit fellélegzik. Itt nem érheti támadás. De egy pillanatra múlva már idegesen kezdi nézegetni azoknak a képét is. Lehet köztük van a megmentője. A szobába felérve Garamaru már várja őt. Méghozzá a képén egy olyan széles vigyorral, amit nem tud hova tenni és aminek láttán erős vágy kel benne, hogy a másikra omlassza az egész hotelt. Méghozzá rá is tesz a nagydarab fickó.
-Meglepetésem van.
Kiya képe kicsit megnyúlik ennek hallatán. Nem akar meglepetéseket. Elég meglepetést kapott már.
-Milyen meglepetés?
A másik meg elkezdi húzni az agyát.
-Nem is sejted? Egyáltalán nem, hogy miről lehet szó?
-Bökd már ki!
-Hát, először mikor feljöttem, azt hittem az elefánt lesz a legnagyobb téma, hogy majd a partira készülnek vele valami műsorral, de megleptél kölyök. Nem is gondoltam volna.
Itt már a nekromanta kifakad.
-Mit nem? Miről van szó? Mondd már!
-A kis barátnőd levelet hagyott neked.*Villogtatja meg Kiya előt, aki azonnal kikapja a kezéből.*Egy kis ajándékot is a szekrényben*Mutat az eszméletlen fickóra.*és tudom általában nem nézem az ilyen dolgaid jó szemmel, de most megértem. Én is voltam fiatal és mióta mondom már, hogy erre van szükséged? Nem dohos várak és hullaszag után kell vágyakozni, hanem szép lányoknak, kell udvarolni. Mi van? A megszokottnál is sápadtabb vagy? Kosarat kaptál?
A levél egyértelművé teszi a dolgot. Szóval az egész egy színjáték, aminek a célja egy dolog volt. A szem. Hogyne emlékezne rá. De az valóban ilyen értékes lenne? Lehet valami varázstárgy. Mi lenne, ha megtartaná? Megérné? Ha ideáig utána jöttek, akkor nem engednék ezek után se és legközelebb nem ilyen szépen kérnék. A szappanost bizonyára azért nem ölte meg, hogy ne okozzon nagyobb felfordulást a kelleténél. De pont ő tudja jól, hogy egy sötét varázslóban akkor is csak vonakodva érdemes megbízni, ha annak a keze bánná az árulást. Ő is ilyen. Ha tényleg olyan értékes az a szem, akkor nem biztos, hogy akarna tanúkat, akik beszélnek róla. De az se kizárt, hogy ez az egész csak csapda és nem is fontos a szem. Most megfontoltnak kell lennie. Töprengéséből a Vadember rázta fel. Szó szerint.
-Hallod kölyök? Minden rendben? A lányok nem ijesztőbbek, mint azok a tigrisek voltak vagy a kannibál nagymamák. Nincs nagy gond.
Erre a naivitásra már nem tudott mit reagálni. A másik képébe vigyorgott és visszatért a szokásos komolytalan, ripacs stílusához.
-Pedig de! Vagyis nem, de nem túl rózsás a dolog.
-Mert?
-Mert ez kérlek szépen nem szerelmes levél hanem… Mi is már a másik? Tudod, mikor valamit kérsz a másiktól és büntetést helyezel kilátásba, ha nem teszi meg? Jaj már! Totálisan nem jut eszembe.
Ezen azért a nagyobb férfi alaposan ledöbben.
-Megzsaroltak?
-Nem, nem az! A másik. Mi már? Megvan!*Csattan fel.*Fenyegetés! Bár a zsarolás se rossz tipp, mert egy tárgyat akar ez a fekete mágus.
Garamaru szeme itt egy pillanat alatt kistányérméretűvé nő a meglepettségében.
-Mi? Mit? Ki?
-Hát a fekete mágus, aki ezt írta. Vagy a szolgája. Női sötét varázslók azok… Jó persze biztos vannak, de szerintem ritka. Nem sokkal találkoztam. Ez inkább férfivilág. Gondolkoztam már rajta miért és szerintem az lehet az oka, hogy…
-Hé! Állj meg! Ne beszélj félre! Miről van szó? Add, a levelet!
A nekromanta átadja neki a levelet, majd könnyed léptekkel a szappanoshoz lép, megvizsgálja a pulzusát, majd a zsebei tartalmát. Garamaru meg úgy olvassa a sorokat, hogy szinte bele bújik a papírba. Azon, hogy ő is meg lett említve meglepi.
-Ez én vagyok? A mindkettő? Hogy van pofája! Kitaposom a belét!
Kiya egykedvűen csitítja, miközben beles a bútorok mögé és alá valami élőholt bogarat vagy rágcsálót vagy egy lehallgató lakrimát keresve.
-Nyugodj meg! Ez nem segít.
-Majd segít ha… Milyen szemről van szó?
-Egy démonszemről. Nagy piros és naggggyon durva!
-Komolyan!
-Én mindig komoly vagyok.
-Ez az egész ugye most nem egy vicc?
Ezen a kérdésen a nekromanta kicsit fennakadt.
-Most, hogy mondod baromi jó poén lenne. Főleg az ájult fickó szappannal a szájában. Ááááá! Bárcsak nekem jutott volna eszembe. Amúgy nem. Volt szerencsém találkozni vele. A zsarolónkkal, de nem láttam. Sötétségmágia. Biztos fekete mágus. És a szemről amiről ír is tudom mi csak…most nincs nálam.
-Hogy?
-Nem hordok magamnál értékes dolgokat. Butaság volna.
-Akkor mit akarsz tenni?
-Megbeszélni vele. Biztos megérti. Megértőnek tűnik.
Mutat a szekrényben fekvőre a Vadember meg fáradtan sóhajt. Nem így tervezte ezt a wellness hétvégét.
-Vele mi lesz?
-Őt, aki kicsit felöntött a garatra és a folyosón találtunk rá? Ráhagyjuk a személyzetre. Az is lehet, hogy a nagybátyja már hiányolja.
-Ki?
-Nem fontos. A lényeg, hogy öltözzünk ki, őt vigyük innen mi meg élvezzük a partit. Van még időnk a randiig.
Azzal fütyörészve besietett a fürdőbe és nekiállt rendbe tenni magát. Ma jelenése lesz.

A nekromanta nem talált semmi gyanúsat fent. A helyzetet a maga részéről meg is beszélte a másikkal. A többi majd eldől. Most buli van. Ki is csípték magukat. Ami, a nekromanta esetében a hajának a rendbetételét jelentette. Garamaru, hogy továbbra is tartsa a színvonalat nem hagyhatta, hogy ugyan abban a ruhában menjen a partira, mint amiben délelőtt járkált. Egy rikítóan sárga frakkot varázsolt magára színben hozzá passzoló cilinderrel és fehér krokodilbőr szerű cipőkkel. Kiya nem felejtette el megjegyezni, hogy nevetségesen néz ki, de nem foglalkozott vele. A szappanos fickó szájából a fürdőszobai kelléket kiszedték, némi szesszel megnedvesítették a ruháját, hogy szaga legyen majd a vadember elegánsan a vállára kapta a testét. Most már mehettek is a bálba. Út közben pár meglepett alkalmazottra rábízták az illetőt azzal a történettel, hogy a folyosón találták. Úgy néz ki mint, aki megpróbált ráhangolódni a partira csak kicsit túlzásba esett. Meg is lepődtek, hogy nem kezdték el őket kérdésekkel zaklatni vagy gyanúsan méregetni. Úri körökben hétköznapi lenne, hogy valaki taccsra vágja magát? Vagy ez része lenne annak, hogy vendégekkel udvariasan kell bánni? Mindenesetre nem akadtak fenn a dolgon. Elindultak a bálterembe. Oda érve látták a gyülekező úri tömeget és a rongyrázás minden jelét. Minden ujjon gyűrű, minden nyakban és fülben ékszer, az egyik termetesebb asszonyságnak valami hosszú patkányszerű jószágnak a teteme is ott volt a nyakában. Garamaru a fejével felé is bökött.
-Ugye, hogy nem gáz a prém viselése? Jöhettem volna bizánbőrbe.
-Igen, de neki a prém mellett akkora gyöngyökből van a nyakbavalója, mintha szemgolyók lennének.
-Fúj!
Az egyik öregúr egy olyan pipából pöfékelt, ami minden bizonnyal mágikus lehetett ugyanis gyémánt formájú füstfelhőket fújt ki. Egy csapat hangosan röhögő uracson pedig a szmoking úgy váltotta a színét, ahogy a fény rásütött. Azért ilyen körökben könnyű zavarban éreznie magát az embernek. Ezen zavar leküzdésére Garamaru az ételt hívta segítségül. Az egyik pincér táljáról leemelt valami kis szendvicsszerűséget és egybe bekapta. Egyből meg is állt a falat a szájában. Már nem azért mert nem ízlett volna a kapros citromos tonhalkrém, hanem mert olyat látott, ami megdöbbentette és nem csak őt. A nekromantával együtt nagyokat pislogtak a terem közepén meredező szobor láttán. A vadember oda is hajolt a kölyökhöz.
-Az ott egy?
-Szerintem az.
Ilyen helyzetben nehéz mit mondani. Úgy érezték nagyon eltévedtek. Ekkor szinte a semmiből két dekoratív hölgy karolt Garamaruba és még kettő a vállát fogta meg. Koktélruhájuk mutatós volt. Megmutatott szinte mindent. A férfi a látvány hatására hirtelenjében meg se tudott szólalni, de szerencséjére nem is kellett. A hölgyek beszéltek helyette. A szót egy szőke kisasszony vezette. akinek olyan dekoltázsa volt, hogy szinte el lehetett tűnni benne.
-Figyelemre méltó nemde bár? Mármint a szobor. Úgy hallottam valami attrakcióhoz lesz köze. Alig várom. Sosem lehet csalódni ebben a hotelban. Most jár itt először? Még nem találkoztunk. Steph vagyok. A barátnőim Lind, Cind és Mind. Mi gyakran ellátogatunk ide. Meséljen ön merről érkezett?
-Hát… Én Greengrave környékéről.
-Greengrave? De bájos. Az merre van? Szívesen hallanék még róla. Jaj, de nagy a tömeg. Nem keresünk valami csendesebb helyet?
-Igen nagy… Mármint. Hehe!
Zavartan a nekromanta felé nézett, akit a nők úgy ignoráltak mintha ott se lenne. Ő intett, hogy menjen csak.
-Nem nagymamák.
Az utalást nem értette a vadember, de nem volt kedve ilyesmiken gondolkozni.
-Merre van az a csendes rész?
Kiya megtette, amit megtehet. Ha a másik tényleg veszélybe kerül és nem jut eszébe gyanakodni a szokatlan szerencséjére akkor nincs mit tenni. Nem félti a másikat. A kalapácsa nélkül is meg tudja védeni magát. És úgy nézett ki, hogy neki se kell sokáig társaság nélkül maradnia. Aminthogy a nőkoszorúban elindult a társa egy ismerős duó lépett oda hozzá. Meglepte a viszontlátás, de vigyora nem tűnt el.
-Nocsak!
Azoknak a tekintete nem sok jót ígért, de jelenleg nem úgy néztek ki mintha harcra készülnének. Sőt, ruhájukat nézve jobban illettek a helyre, mint a fekete mágus. Hogyishívják gyilkos tekintettel nézett rá és intette közelebb. Ő pedig értetlenül nézett és tartotta a fülét. Bár inkább az árnyékát figyelte, de nem kerülte el a figyelmét az se, hogy a másik keze ökölben volt miközben közelebb hajolt hozzá.
-Múltkor szerencséd volt, de biztos lehetsz benne, hogy nem mész haza innen élve.
-Ugyan már! Nem lehetne elfelejteni inkább, azt a buta esetet?
Heff tolta arrébb Hogyishívjákot akinek a szemei szikrákat hánytak a nekromanta érzéketlenségét hallva. Aki, értetlenül pislogott utánuk, hogy mit is mondhatott ő? Valójában segítségére volt ez a kis közjáték. Kimondani, hogy a titokzatos megmentője összeállt volna a rosszakaróival még megalapozatlan, de hogy a lehetőséget számításba vegye ahhoz ez elég volt. Hogyishívják jelenlegi lelki állapotáról pontos képpel még nem rendelkezik, zsoldosoknál nehéz is pontos megállapításokat tenni, de az biztos, hogy mély gyűlöletet érez iránta. Olyan mértékűt, hogy hajlandó lett volna véletlenül összefutva helyben kivégezni. Lehet, van alapja ennek a magabiztosságnak, amivel most elengedte. Úgy látszik ez a hotel nem lesz Kiya kedvence. Majd megszólal a zene és elszabadul a pokol. Amit az eddigiek alapján csak sejthettek, az most egyértelművé válik. Ezek az úri népek tudnak mulatni. Az eddig várokozó tömeg egy pillanat alatt ritmusosan ugráló és rázkódó testek vad tengerévé vált. Hullámzó karok és dobbantásoktól dübögő föld. A kifinomult urak és hölgyek vad bennszülöttek mákonyos törzsi táncait megszégyenítően adták át magukat a zenének. Ennek láttán Kiya vigyora őszintébb lett.
~Hát jó. Mutassuk meg, hogy is kell ezt.~
Azzal ő is „táncra” perdült. Már ha, azt a bizarr mozgáskultúrát annak lehet mondani. Mozdulatai keveréke volt a diszkónak, a katonai menetelésnek, hullamerevség és élettelenül lógó végtagok egyaránt részét képezték a koerográfiának, de volt benne robot, zombi és múmia is. Meg is bámulták páran. Ez is volt a célja. Feltűnést kelteni. Alaposan beleélte magát a dologba kicsit ki is fulladt. Mikor épp a zene ütemére futott át egy hullám az egész testén akkor lett figyelmes egy a tömegbe nagyon nem illő kis pocakos alakra, aki nem is korával vagy egyszerűbb megjelenésével, inkább morcos ábrázatával tűnt ki a mulatók közül.

Kiya ujjait begörbítve, egyik lábát húzva oda is „zombizott” hallótávolságba. A hangulat az öregét leszámítva nem volt rossz.
-Azonnal kapcsolják le a zenét és oszlassák fel a tömeget! A hotelt gyilkossági nyomozás miatt lezáratom! Asszonyom ne fogdossa a nyakkendőmet!
-Milyen muris egy kis alak maga! Itt tényleg kitalálnak valamit mindig.
Egy ittas hang messzebbről kiabált be.
-A lakáj! Mindig a lakáj a gyilkos.
Az öreg ebben a helyzetben, igyekezett megőrizni a türelmét.
-Én Lupin százados vagyok a rendfenntartó erőktől és ez nem műsor. Fejezzék be a rendbontást és mindenki fáradjon a szobájába! Működjenek együtt!
-Ez nagyszerű! Tényleg úgy hangzik, mintha igazi lenne.
-Igazi is vagyok és hagyja már a nyakkendőmet!
Érdekelte volna a folytatás, de ekkor másik ismerőst pillantott meg. A korábban megismert Shingen tábornokra figyelt fel, ahogy az kicsit magába szállva bámult a táncoló tömeg felé.
~Tökéletes.~
Egyből legszélesebb vigyorát elővéve, meg indult az öreg felé és már messziről köszöntötte.
-Tábornok úr! Milyen volt a fürdő? Meglett már Yukimura?
Mikor az felé fordult inkább udvariasan, mint őszintén mosolyodott el. A kedve nem olyan volt, mint korábban.
-Még nem. Nem tudom hol lehet az a gyerek.
-Valóban? Itt a hotelben nem eshetett baja nem? Az én társaságom is elrabolta a szebbik. Én is magamra lettem hagyva.
-Valóban. Valóban.*Mondta a másik jól láthatóan fejben másfelé járva. De aztán kicsit igyekezett összeszedni magát.*Elnézést. Meghívhatom egy italra Tadao úr?
-Örömmel venném. Kicsit elfáradtam. Rám férne egy frissítő.

Kerestek valami csendesebb, helyet maguknak ahol tudtak beszélgetni. Természetesen közben se hagyták abba a társalgást.
-Szóval a végzet elhozója a táncparketten se jön zavarba?
-Muszáj. Egy varázslónak a tánctudás kiemelten hasznos képesség.
A tábornok ezen jót mosolygott.
-Valóban az volna? Erről még nem hallottam. Tényleg érdekes egy fiatalember maga. Mi a fiúkkal énekeltünk. Főként katonadalokat. Bár fiatalkoromban az is megesett, hogy a feletteseinkről gúnydalokat. Csak egyszer rajtakaptak. Hajjaj! Egy hónapig takaríthattuk utána a latrinát.
Kiya nevetett az öreggel a történeten. Közben helyet is foglaltak egy a tánctértől távolabbi bárnál. Többen is ide menekültek az őrjöngők elől. Volt egy vidám társaság, akiknek az egyik tagja már nagyon lógatta a fejét és egyértelmű volt, hogy neki már nem tart sokáig az este. Úgy nézett ki a társai a tánctérről vezették le, de csak ideáig jutottak vele ugyanis állítása szerint ő még nem fáradt. A pult mögött hárman voltak. Egy idősebb férfi két fiatal legénnyel. A kezük csak pörgött, ahogy az italokat keverték és vették le a szükséges üvegeket a hátuk mögötti egész falat beterítő készletből. A nekromanta nem egy nagy ivó és az úri löttyökhöz nem is ért így nem sokat ismert a választékból. Volt egy szimpatikus fekete üveg, amin egy ezüst koponya díszelgett. Ha az este folyamán nem kéne majd még az életéért is küzdenie szívesen megismerkedett volna vele. Így viszont mikor az öreg megkérdezte akkor csak egy sört kért magának. A tábornok is követte a példáját. Koccintottak majd ittak. Takeda szólalt meg újra.
-És te mivel foglalkozol mikor épp nem wellnesezel?
-Én ott vagyok, ahol épp szükség van rám. Ideiglenes munkák. Múltkor egy feltárásban kellett segédkeznem pár kutatónak.
-Oh! Amolyan tudósféle volnál?
-Ami, éppen kell. Nem áll tőlem távol az se.
-Ez nem egy haszontalan tulajdonság. Érdemes több lábon állni. Azt, látom sok fiatalon, hogy eltervezik a jövőjüket és úgy gondolják, hogy a siker majd az ölükbe fog hullani. Pedig azért tenni kell. Tanulni, ha kell kockáztatni és tudni megmutatni mit tud az ember.
-Bizonyára vannak érdekes történetei.
Az öreg értette mit akar a másik. Mesét. Tapasztalt katonaember, akinek a történetei még akár hasznosak is lehetnek. Még szép, hogy Kiya kihasználta a lehetőséget. Takeda meg hagyta magát vezetni.
-Akadnak. Nekem se csak úgy az ölembe hullott a rang. Az embereim szerettek, mert mikor kellett nem köntörfalaztam és mert nem csak parancsolgattam hanem oda is tettem magam. A feladatot akartam elvégezni, a hogyan, mellékes volt. Csakhogy mikor ostoba parancsokat kaptam, azt is megmondtam mindig. A feletteseim viszont pont ezért ritkán kedveltek. Volt egy, aki egyenesen utált és alám akart rúgni úgy, hogy mindig a legkivitelezhetetlenebb feladatokat bízta rám. Egyszer például, azt hogy egy szigeten meghúzódó erődünket elfoglaló kalózbanda táborába jussunk be és juttassuk be a fő sereget úgy, hogy a tenger folyamatos megfigyelés alatt állt. Nem mehettünk hajóval, nem mehettünk levegőből. Felmerült, hogy valahogy el kéne terelnünk a figyelmüket. Végül merészebb tervet eszeltünk ki. Sikerült jó pár alakváltó lakrima segítségével jómagam és a legjobb embereim egy kereskedő egzotikus élőállat szállítmányának álcáznunk. Elhíreszteltük, hogy a tengeren tervezi szállíttatni a különösen értékes rakományát, majd hagytuk elrabolni magunkat. Mikor pedig bejutottunk nem volt nehéz dolgunk a mit sem sejtő kalózok közt a legnagyobb felfordulást kelteni. Megmérgezni az italkészletet, használhatatlanná tenni a védműveket, és lecsapni a tisztekre. A küldetés átütő sikerrel zárult, a rosszakaró felettesemnek pedig visszaütött a terve ugyanis nemhogy nem kerültem szégyenbe még kitüntetést is kaptam.
-Micsoda kaland! Vannak még hasonlók?
-Tudnék mondani. De ha érdekelnek a bakasztorik nem gondolkoztál még azon, hogy te is beállj a seregbe?
Szépen belelépett a tábornok csapdájába, de Kiya nem jött zavarba.
-A latrina pucolás része annyira nem vonz.
-Pedig olyan, az mint a feltáró munka a kutatóknál.
Ezen nevettek. Kiya szólalt meg, hogy elterelje a témát.
-A fia, akit említett, hogy hasonlít rám. Ő, hogy viselte? Vele szemben gondolom az elvárások is nagyobbak voltak hisz tudták ki az apja.
Az öreg vállat rántott.
-Nem tudom. Ilyenekről sosem beszéltünk. Jobban lefoglalt, hogy hogyan halad a tanulmányaival és igyekeztem kihasználni a lehetőséget mikor otthon voltam, hogy felügyeljem a képezését. Katonai karrier mellett a családnak nem sok hely marad. De kiváló kölyök lett. Jó esze volt és első rangú mágus lett belőle. A sereg tökéletes arra, hogy valaki kellő tehetséggel magasra tudjon törni.
~Nézzenek oda! Még a végén besoroz. De játsszunk kicsit.~
-Izgalmak és lehetőség a feljebbjutásra. Gondolom, manapság békeidőben más a helyzet és nincsenek olyan nagy akciók.
-Dehogynem! Múltkor is beszéltem egy öreg katonatársammal, aki mesélte mi volt Slimey Town-nál. Arról hallottál?
-Slimey Town? Sikamlósan hangzik, de nem tűnik ismerősnek.
-Egy egész várost agyevő élőholtak szálltak meg.
-Tényleg? Mekkora városról beszélünk?
-Csak egy kisvárosról, de meg se lehetett menteni akkora pusztítás történt.
-Jó ég! És mit tudtak tenni?
-Nos…*Mosolyodott el az öreg.*Te mit tettél volna egy városnyi élőholt ellen.
Kiya úgy tett mintha elgondolkozna.
-Nem is tudom. Gondolom első körben. Lezárni valahogy a várost?
-És hogyan?
-Kerítés? Vagy… Inkább valami lakrima fal. Meg akna lakimák. Amiknek a robbanása felhívja a figyelmet arra, ha valahol próbálnak kiszökni. Utána vagy inkább közben felmérni az ellenséget.
-Hát igen. Kellemetlen lenne körbeaknázni egy várost, hogy aztán kiderüljön, hogy át tudják repülni. Nézzenek oda!
Csillant fel a tábornok tekintete és mikor Kiya is odafordult akkor egy pillanat alatt vált a mosolya kevésbé őszintévé. Heff és Hogyishívják jött feléjük, akiket az öreg úgy köszöntött, mint régi ismerősöket. A nekromantának úgy néz kis muszáj lesz újratervezni az eddigi elképzeléseit. Shingen viszont őszinte örömmel fogadta, azt a kettőt.
-Heff, Cole? Micsoda meglepetés! Hát ti mit kerestek itt?*Visszafordult Kiya-hoz.*Annak idején ők is alattam szolgáltak. Mi van veletek? Csak nem ledobtátok az angyalbőrt?
A páros pár rejtett gyilkos pillantást megejtett a nekromanta irányába, aki fejben hálát adott érte, hogy most már mindkettejük tudja a nevét, de Cole tisztelettel válaszolt az öregnek.
-Tiszteletem! Nem sokkal az után, hogy a tábornok urat nyugdíjazták mi is más irányt vettünk. Jelenleg a Southern Wolves céh zsoldosai vagyunk.
-De kár. Hadd, mutassam be Kiya Tadao-t. Épp a katonai pálya szépségeit magyaráztam neki.
Ha szemmel ölni lehetne a nekromanta ott pusztult volna. Cole a legfagyosabb hangsúllyal szólalt meg.
-Nem mindenki való katonának.
~Miben, hogy fejben úgy mondja nem méltó katonának?~
A tábornok legyintett.
-Ugyan belőletek is sikerült katonát nevelni. Pedig láttad volna őket mikor a kezem alá kerültek. Most, hogy szóba került. Mi a helyzet az öcséddel? Hogy van Doyle?
Kiya magában már sírt. Akármilyen megnyugtató is volt eddig egy magas rangú tábornok társaságában legalább annyira szeretett volna inkább valahol nagyon másutt lenni. Bár ez még így is biztonságosabb, mint egyedül. Épp azon pörgött az agya, hogy milyen szöveggel próbálja magát megmenteni. Az öreg értelmesnek tűnt, talán a helyzet logikus körülírásának hatására az ő pártját fogja fogni, megenyhíti, azt a kettőt és lebeszéli a bosszújukról is. De jót kell hozzá hazudni. Talán szerencsére, de nem volt szükség ezt kockáztatni ugyanis a terem ajtaja hangosan kivágódott. Pont jókor.
-Ott meg mi készülhet!
Használta is ki a dolgot, hogy elterelje a témát. Ami, sikerült is átmenetileg. A megjelenő elefánt láttán eszébe jutott, hogy Garamaru mondott is valamit róla. Úgy nézett ki, hogy a műsorának a szoborhoz lesz valahogy köze. Valahogy félt belegondolni mi fog történni, de nem mert nem odanézni. Próbált találgatni, de csak olyan bizarr dolgok jutottak eszébe, amik még számára is betegnek számítottak. Majdnem meg is könnyebbült mikor az a hatalmas bestia eszét vesztve a nézőkre támadt. Lehet komoly károkat szenved az érzékeny kis lelke attól amit az elefánt azzal a szoborral tett volna. A káosz természetesen kitört. Ő bár erre nem számított, de nem jött zavarba. Igyekezett elemezni a szituációt. Lehet félreismerte a zsarolója stílusát, vagy csak több van a dolgok mögött, mint gondolta. A két zsoldos egyből karon ragadta az öreget és igyekezett kivinni, amin az, teljesen felháborodott.
-Mit csináltok? Engedjetek oda! Mutassuk meg annak az ormányosnak! Mint a régi szép időkben. Mit képzeltek magatokról?
Kiya még hallotta Cole elhaló hangját a tömegben.
-A hotel személyzete megoldja parancsnok úr! Mi inkább maradjunk ki ebből.
~Pedig megnéztem volna, mit tud az öreg. De ezek szerint ők sem véletlenül látogattak el ide. Az elefánt vagy a gyilkosság, ami az ő munkájuk? Jó lenne látni mi lesz Takeda sorsa, de elsőnek én legyek biztonságban. Kezdetnek meg kell találnom, azt a vadbarmot, mert elkezdődött a műsor és még lemarad róla. Csak tudnám merre mentek!~
Bele is vetette magát a tömegbe ahol egy csettintésére árnyéka levált és kicsivel odébb önmaga pontos másaként szaladt egy teljesen másik irányba hangosan kiabálva a vadember után. Figyelemelterelésnek tökéletes. Ha Kiya jól mérte fel a helyzetet, akkor nemsokára vissza is kapja majd az árnyékát. Addig valódi önmaga is igyekezett Garamaru-t vagy félreeső szobákat keresni ahol megtalálhatja őt.

Használt varázslat:

Lévén Kiya mindig is lelkesedett a mágia elméleti részéért és valamennyi tudást már sikerült magára szednie. Így a mágiahasználó elefánt lenyűgözi őt és szívesen alaposabban is megismerné. Akár fel is használná valami projecthez. Élőholt elefánt. Hátasnak se lenne utolsó. A lovak kényelmetlenek, de kellően letisztogatva az elefántkoponya tökéletes lehet rajta ücsörögni. Ennek ellenére még nem jött meg a kedve, hogy beálljon segíteni a személyzetnek. Bár azoknak a megfogyatkozása erősen aggasztja. Tényleg kezd félni, hogy ő is sorra kerül mikor is az egyik ajtón belépve még vadabb bulit talál. Színben a vörös és a fekete dominálnak, jelen van a kinti szobor mása több méretben, színben, formában, vannak itt bilincsek, ostorok, olyan eszközök amiket Kiya egy kínzókamrában tudna csak elképzelni és azt is csak tippelni tudja, hogy miért van tükör a plafonon. Ami, viszont még ennél is furább az a széttépett női hulla és a félájult egy száll fundoshi-t viselő Garamaru, akit éhes vadakként vett körbe a maradék még nála is kevesebb ruhát viselő nőcsapat. Kiya nem is bírta megállni a hangos felháborodott megjegyzés nélkül.
-Fúj! Ne már! Szent ég Vadember! Ennyi szőr egy medvén nincs!
A nők Kiya értelmezése szerint nem örültek a zavarásnak mivel felé ordítottak és mint a vadállatok indultak meg az irányába. Ez buta dolog volt ugyanis amint a közelébe értek a nekromantának csak hűlt helyét találták és éles csontfogak vágódtak a hátukba. Élő emberek úgy rogytak volna össze, mint a rongybabák, de ezek nem. Pedig létfontosságú szervekre volt célozva.
-Nocsak. Ilyen telhetetlen nők ellen nem csoda ha Garamaru nem bírta.
A második menetbe Kiya kicsit többet adott. Mikor támadói felé fordultak egy csettintésére csontváz kezeket teremtett a földből, amik elkapták azok bokáját, a következő adag csontfog kapcsán pedig változtatott a célzásán. Siker. Hogy miért arról volt egy sejtése, de odalépett hozzájuk le is ellenőrizni.
~Nagyon szép munka. Elsőre még engem is átvertetek. Különösen a varrásokkal egészen elegáns megoldásai voltak.~
Bizony. Élőholtakat egy átlyukasztott tüdő vagy szív nem tud zavarni. Azért tényleg nem semmi, hogy neki se tűnt fel a dolog. Persze nem is igyekezett eddig olyan munkát kiadni a keze közül, ami smink nélkül is élőnek tűnik. Viszont most nem áll neki úgy kigyönyörködni magát abban a munkában, ahogy az megérdemelné. Visszamegy a Vademberhez és elkezdi pofozgatni. Mikor már emberesebbeket is lekever, akkor rázza az meg a fejét és háborodik fel még teljesen nem felfogva hol van.
-Te meg mit csinálsz itt? Hol vannak a lányok?
Kiya egykedvűen válaszol.
-Cind-et megették és mielőtt te jöttél volna sorra még engem is étlapra akartak venni, de megültem a gyomrukat.
-He?
Néz szét értetlenkedve. Kiya pedig nyugodtan magyaráz továbbra is.
-Amúgy nem is éltek. Ha nagyon haragszol majd varrhatok neked én is ilyeneket.
-Miiiii?
Vegyül egy kis undor is meghökkenésbe.
-De most nincs rá időnk. Öltözz, mert helyzet van! Elszabadult a pokol. Kint az elefánt tombol, volt egy gyilkosság és nemsokára mi kerülünk sorra az ajándékozásban.
Garamaru csak értetlenül kapkodja a fejét és míg felveszi a nadrágját addigra sikerül valamennyire észhez térnie.
-Milyen gyilkosság? Meg akar valaki ölni minket?
-Nem ezek a nők csak puszilkózni akartak. Ha visszajön az árnyékom, akkor rájöttek, hogy nem tudják hol vagyok és keresni kezdenek engem is. Ne vágj már hülye pofát! A magyarázatom tök érthető. Na, gyerünk!
Körbe is járná a szobát, de úgy néz ki innen nincs más kiút csak a vissza. Garamaru meg értetlenül követi. Az ajtóban nem bírja megállni, hogy egy utolsó undorodó pillantást ne vessen arra, ami a nőkből maradt, de ha azt gondolta az eddigi borzalmak szörnyűek voltak, ami kint fogadja az egy valódi mészárszék. Le is sápad főleg mikor a megmozduló holtakat észreveszi. Egyből a kölyökre néz, de Kiya szinte sértetten megrázza a fejét.
-Nem az én munkám. Menjünk!
-Jó, de izé… Nem kéne segíteni?
-Szerintem egyedül is megoldja. Van alapanyag bőven. Tűzzünk!
-Hova?
-Ahol már várnak. A szobánkba.
-Mi? Öhm… Hogy?
A Vadember kezdte feladni, hogy megértse a helyzetet, de Kiya még tudta még ezt tetézni.
-Természetesen felülről.
Azzal pont a zene ütemére csettintett egyet és közvetlenül az elefánt fölött a plafonon zöldes fényjáték kezdett játszani, míg az be nem szakadt.
-Repülés!
Kiáltott Kiya és egy pördülés után kicsapta a kezeit, amik körül sötét szárnyak materializálódtak majd azokkal felemelkedett.
-Ne maradj le!
Garamaru nem értett semmit, de attól még úgy tett, ahogy a kölyök mondta. Az egész teste felfénylett, elkezdett összezsugorodni és egy madár formáját vette fel majd a fény elmúltával egy feketerigó alakjában követte a kacagó kölyköt.

Ahhoz, hogy tervezni tudjon kicsit jobban át kéne látnia a helyzetet. Amiben bizonyos, hogy valaki valamiért vadászik rá. Hogy ebben a vadászatban kik vannak benne, sőt egyáltalán, hogy ki igazi ember a környezetében az is kérdéses számára. Viszont eldöntötte, hogy amíg képes rá, addig igyekszik az eltervezett előadás menetét akadályozni. Ezért is igyekszik elkerülni, az óriáselefánttal történő összecsapást és egyből arra a jelenetre ugrani, hogy a szobájukban már várják őket. Ugyanis ha menekülni akarnának, a felszerelésükért még mindenképp be kell oda ugraniuk szóval magától értetődő, hogy kell hagyni ott valami meglepetést számukra. A Vadember is próbálta azért az agytekervényeit megmozgatni. De az ő gondolatai más utat járnak be. Mikor az emeleten visszaváltozott és gyalog folytatták az útjukat ki is jelentette, azt amire eddig jutott.
-Te nem mondtál el mindent.
Kiya ezen a vádon meglepődött, de kár lett volna tagadni.
-Igen láttam.
-Mit?
-Hogy fundoshi-t hordasz.
-Hülye! Ne viccelődj! Te tudod mi folyik itt! Miattad egy másik hullagyalázó vadászik rám. Ki az?
-Szerinted ki lehet?
-Most hagyd abba a mellébeszélést kölyök!
A férfi hangja szokatlanul hidegen csengett. Az élőholt nőkkel történtek és az, amit a bárban történt benne nyomot hagyott. Ártatlanok haltak meg fekete mágusok miatt. Az a kölyök meg csak viccelődik és játssza az agyát. A másik idegességét Kiya is megértette és ő is komolyabb hangnemre váltott.
-A szobánkban várnak majd…
-Ne beszélj félre!
-…És ha elintéztük te leléphetsz. Engem akar.
Ez meglepte Garamaru-t. Válaszolni se tudott hirtelenjében. Magára hagyni a kölyköt? Miért mondott ilyet a másik? Vagy neki nem kellett volna úgy begorombulnia? Komoly hangnemben folytatta.
-Mekkora a baj?
-Nem tudom. De eléggé.
-El tudod mondani, miért történik minden?
-Majd utólag.
-Rendben.
Közben el is érték a szobájukat ahol nem teljes meglepetésükre, de már várták őket. Csakhogy nem egy csapat fekete köpenyes rosszarcú fickó, élőholt förmedvényekkel az oldalukon, hanem egy gyenge barikád egy csomó felcicomázott rettegő vendéggel. A szószólójuk egy bajszos vézna fickó volt, aki egyből fenyegető hangnemben szólította meg Kiyáékat.

-Kik vagytok és mit akartok itt?
Inkább udvariasságból, mint valóban kényszer miatt megálltak a barikád előtt, megnézték a fickó kezében lévő valami asztallábhoz hasonlító fegyvernek szánt eszközt és egymás felé fordultak várva, hogy ki fogja kezdeni. Most Garamaru szólalt meg.
-Inkább ti kik vagytok és főleg mit csináltok a szobánkban?
-A ti szobátokban? Nem úgy néztek ki mint, aki idevaló lenne.
-Mert?
Morrant fel az azóta ismét a valódi ruháit viselő Vadember és mielőtt sértettségének hangot is adott volna egy szőke nő hátulról megszólalt.
-A fekete ruhást láttam lent a bárban táncolni. Tényleg vendégek ők is.
A bajszos erre egy hangyányit megenyhült, de nem engedte le a „fegyverét”.
-Te akkor sem jöhetsz be. Látom, hogy megharaptak.
Értetlenül néztek és hátulról is egy asszony közbeszólt.
-Ne tedd ezt!
De a bajszos indulatosan leszólta.
-Ha nem tűnt volna fel az élőholtak megszállták az egész hotelt. Akit megharapnak, az átváltozik, rátámad az élőkre és megeszi az agyukat. A személyzettel kezdődött, de már köztünk is itt vannak. A bentiektől is meg kéne szabadulni és neki is ott a nyakán a nyomuk. A barátod bejöhet, de te tűnj innen. Most azonnal.
Egy dühös fickó hátulról megint közbe szólt, amibe mások is becsatlakoztak és heves vita alakult ki az eddig se túl egységes védvonalban.
-El ne engedd! Átváltozik és visszajön. Még most kell agyonütni.
-Nem ölünk embert!
-Mi lenne ha csak levágnánk, azt a részét amit megharaptak?
-A nyakát?
-Öljük meg!
-Csak égessük ki a sebet!
-A családom is itt van! Nem kockáztathatunk.
-És ha megkötöznénk?
Miközben folyt a vita a Vadember-t teljesen sokkolta ez a dolog. El is kezdte a nyakát fogdosni.
-Az nem lehet. Én nem érzek semmit. Tényleg nem.
Kiya pedig tenyerét az arcára téve, hátrahajolva teli torokból elkezdett röhögni mintha a legjobb poént hallotta volna. Ezen a barikád mögöttiek és a Vadember egyaránt megrökönyödött, de utóbbi szólt rá idegesen.
-Mit röhögsz te barom? Tényleg át fogok változni? Ne röhögj már!
A nekromanta ugyanis a másik riadalma láttán csak hangosabban kezdett nevetni. Aztán egy szem szemét törölgetve veregette meg a férfi vállát.
-Nyugodj már meg! Természetesen majd meghalsz, de nem ebbe a harapásba. Ez csak egy nekromanta vicc.
Erre előkerült Lupin százados is, aki nekiállt okoskodni.
-Ezt mondom már én is maguknak mióta? Nincs olyan, hogy élőholt vírus. Ezek mágiával meganimált testek, amit egy vagy több varázsló irányít. A rendfenntartó erőknél nem egy hasonló eset volt már. Bizonyára az a céljuk ezzel, hogy egymás ellen uszítsák a túlélőket. Ezt nem hagyhatjuk, hogy sikerüljön neki! Első sorban nyugodjon meg mindenki! Szedjék össze magukat, ezeket az úriembereket pedig engedjük be! Jelen helyzetben minél többen vagyunk annál könnyebben meg tudjuk védeni magunkat. Ha túl akarjuk élni, minden segítségre szükségünk lesz és nincs időnk ilyen badarságokra.
Nehéz egy tömeget valamiről meggyőzni. Egyrészt azért mert önmagában az igazság nem elég hisz, mi van, ha mégis. Másrészt az se mindegy ki mondja és hogyan mondja. A hangosabbnak könnyebb hinni mint, aki nyugodtan fejti ki a véleményét. Meg persze az igazság elfogadásának nehézsége se utolsó körülmény. Könnyebb arról meggyőzni valakit, hogy a csokoládé egészséges, mint arról, hogy nem az, mert előbbit a hallgató el is akarja hinni. Jelen esetben, mivel mint szakértő bukkant fel a százados és mivel nem sokaknak fűlik a foga a megharapottak megöléséhez vagy megcsonkításához többen kezdenek hajlani a felé, hogy talán hihetnének neki. A bajszos is jól láthatóan elgondolkozott a dolgon. Azért óvatosan visszakérdezett.
-És ha mégis átváltoznak? Gyerekek is vannak itt.
-Mint a Rendfenntartói erők tisztje jelentem ki, hogy annak nem sok esélye van. Viszont a segítségükre szükségünk lesz a védekezésben ugyanis, mint mondta gyerekek és asszonyok vannak itt. Nincs időnk nem létező vírusok miatt aggódni.
A hangulat kezdett normalizálódni, a nagyobb bajusz kezdte meggyőzni a kisebbet, mikor is az egyik szoknya mellől egy kis szeplős, copfos vörös, buksi bukkant fel és a legártatlanabb hangon szólalt meg.
-A bácsinak miért piros a karján a ruha?
Vihar előtti csönd. Lupin százados karja ugyanis be volt kötve és a vér már kezdte, azt is átáztatni. De a kislány kivételével nem sokan, mint szegény bácsi gondoltak most rá. Az előzőnél még hevesebb vita alakult ki. A már majdnem megenyhült bajszos fickó szinte habzó szájjal ordított a századosra, amiért az hazudott nekik, de többen voltak, akik mellé és többen, akik a százados mellé álltak a vitában ugyanis mégiscsak egy hivatalos szerv volna. Garamaru pedig aggódva nézett a nekromantára, aki gyanúsan csendessé vált és mosolya nem sok jót sejtetett. Mikor megindult a barikád felé akkor elé is állt.
-Hé! Mit akarsz? Ezek ártatlan emberek!
Kiya meglepetten ránézett majd elnevette magát.
-Hova gondolsz? Szerinted én mészárlást rendeznék gyerekek előtt? Nem vagyok szörnyeteg. Félre!
Csattant olyan határozottan a parancs, hogy gondolkodás nélkül elállt az útjából. Kiya kezét pedig elkezdte körbevenni valami ködszerű mocsárzöld energia, amit mindennemű figyelmeztetés nélkül ráhajított a kisebb bajszú, de nagyobb hangú fickó combjára, majd miközben kiterjesztette az auráját a megrettent vendégekre, határozottan felemelte a hangját.
- Bemegyünk a felszerelésünkért mindketten, akár tetszik akár nem! Aki, az utunkba áll annak az élőholtaktól nem kell többé tartania. Amint mindent magunkhoz vettünk távozunk és nem érdekel mi lesz veletek. Őt*Mutat a vörös kislányra.* és ha rajta kívül van még gyerek, kijuttathatjuk és a faluba vagy legközelebbi biztonságos helyre elvisszük, de nem vagyunk jótékonysági szervezet. Mást nem. Félre az útból és addig döntsetek, mit akartok, míg összeszedjük a dolgainkat. Különben…
És a mágia aktiválódott. Most az is kiderülhet, hogy a szószóló élő ember vagy az irányítója ki tudta találni, hogy a nekromanta milyen átkot sütött el, különben vagy nem történik semmi vagy nem az amire Kiya számíthatna.

Elsütött varázslatok::

Az emberek hátrahőköltek. A mágia önmagában nem valószínű, hogy elég lett volna ehhez, de Kiya sokat gyakorolt gonosz varázslós fellépése és hogy bajusz úr összegörnyedt a fájdalomtól megtette a hatását. Úgy húzódtak el tőle, mint a tűztől. Garamaru persze nem örült a megoldásnak bele is kezdett volna valami feddésbe, de a nekromanta határozottan rászólt.
-Kölyök, ez azért…
-Nem hal bele és sietünk. Fogd a kalapácsod és pakolj!
A Vadember vakarta a fejét. Hogy hátrahagyja ezeket az embereket ahhoz nem kimondottan fűlött a foga. Viszont a nekromanta segítségével legalább a gyerekeket biztonságban tudhatnák. A többiekért meg visszajöhet később. A másik sietségét se tudta nagyon hova tenni. Bár ha nem hazudott és tényleg őt üldözik, akkor jogos. A nyakán lévő harapás ügye se hagyta teljesen nyugton. De nem szólt semmit csak pakolt. A vendégek közben egymás közt sugdosva próbálták megbeszélni mi legyen. Volt, aki az időközönként felordító bajszost próbálta istápolni, aki könnyek közt panaszkodott, hogy mennyire fáj. Lupin százados igyekezett tartani a rendet. Épp hevesen magyarázott valamit a többi vendégnek valószínűleg a gyerekek kapcsán mikor is, amint a szobában lévő óra mutatói éjfélt mutattak a kisöreg teste megmerevedett és egy puffanás kíséretében összeesett. Sikoltások hangzottak és pár rémült tekintet egyből a nekromantára vándorolt, de egyrészt őt is váratlanul érte a dolog, másrészt hamar más vonta el az emberek figyelmét. Ugyanis azok, akik lehajoltak megnézni az összeesett öreget hangosan felkiáltottak és szinte négykézláb kezdtek menekülni a testtől, ami váratlanul magához tárt és vadul rájuk támadt. Egy fiatal nőnek végig is karmolt a karján. Erre Kiya nem számított. Látta vérezni az öreget. Nem lehetett élőholt. Egyszerre mozdultak a vademberrel. A fiatalabb csettintésére árnyéka megnyúlt és több mint egy tucat lánc tört ki belőle és fogta le a testet. A Vadember pedig néhány útjába kerülőt nem túl finoman félrelökve nekifutásból sújtott le a százados fejére. Nem volt szép látvány. Volt, aki elájult, volt, aki öklendezett a test közelébe senki nem mert menni. Kivéve Kiya akinek a láncok lassan visszahúzódtak az árnyékába. Az egyik szőke ficsúr szedte össze magát leghamarabb.
-A vírus! Mégiscsak létezik a vírus. A megharapottakat fogjátok le!
Volt, aki így tett. Páran óvatosan megindultak Garamaru felé is bár közülük valahogy mindenki, azt várta, hogy a másik mozduljon. Főleg mivel a Vadember kalapácsán még ott volt a százados fejének maradéka. Kiya a káosszal nem törődve guggolt a testhez és kezdte megvizsgálni.
~Nem lehet. Valami újfajta átok volna? Vagy a vér nem volt valódi?~
Nem kell sokat keresnie a megoldást. Enyhe vérfolt a háton pont a szívnél. Precíz szúrás. Így már annyira nem lepődik meg a dolgon. Sejtette azért, hogy lehetnek a vendégek közt élőholtak. Bajusz úr és Lupin százados volt az egyedüli, akiket kizárt. Egyiket az átok, másikat a vérző karja miatt. Ezért is hagyja itt a felnőtteket és viszi csak a gyerekeket. Őket főleg a kislányokat nincs szíve hátra hagyni és majd mikor a karjában lerepül velük, akkor észrevétlenül megvizsgálja a pulzusukat. Ez a terv viszonylag hamar eldőlt benne nagyjából a vörös kislány láttán. De úgy néz ki, nem akarja a gyeplőt kiadni a kezéből a rendezőjük és a darabot mindenképp a saját elképzelése alapján akarja folytatni. Kiya nem jött zavarba. Már épp a megoldáson járt az esze mikor érzékelte, hogy odalépnek hozzá.
-Szervusz kincsem! De édes vagy.
Majd jött a felismerés. A lányt látta már. Tőle kapták a nyertes szórólapot. Újabb kirakós darabok kerültek a helyükre és jött a felismerés. Ő is csapda. Ezt megerősítendő meg is szólalt kedves kis hangján.
-A gazdám már várja a szemet.
Kiya egyből reagált. Miközben hátraugrott csettintésére árnyéka életre kelt és különböző sziluettek nyúltak ki belőle, de lebecsülte az ellenfelét. Varázslatát a szeme láttára egy karom mintha ott se lett volna úgy vágta ketté és a szétfoszló árnyalakok közül egy groteszk humanoidnak nehezen nevezhető szörnyeteg rontott rá, amit csak a haja és a szétfoszlott ruhái alapján tudott azonosítani, hogy a kislány lehetett. Túl gyors volt és túl közel. A természetellenesen megnyúlt karmos kéz a következő pillanatban újra felé csapott és felhasította a nekromanta mellkasát. Nem halálos, nem is súlyos sérülés volt, de a vér elkezdte átáztatni a férfi felsőjét. A fenekén ülve, vérző mellkassal, azzal a cápaszerű fogsorral szembenézve Kiya bepánikolt. Ordítva mászott el tőle és folyamatosan csettintgetett közben. A lény viszont a csontvázkezek közül kitépte magát, az árnyláncoktól elugrott, az árnykötelet pedig a karmaival vágta szét majd váratlanul megnyúlt hajával tekeredett a nekromanta bokájára, úgy rántotta magához. Közben folyamatosan ordított immár eltorzult hangon, hogy „A szemet.” Már csaptak volna le újra azok a karmok mikor váratlanul egy méretes kalapács repült neki és döntötte le a lábáról. A helyzet láttán teljes pánikba eső vendégek közül, akik közt voltak akik már inkább kifelé menekültek, de voltak akik bezárkóztak a fürdőbe és voltak akik annak az ajtaján dörömböltek, hogy engedjék őket be. Bajusz úr fájdalomkiáltásai a fürdőből harsantak néha-néha fel. Ebből a káoszból lépett ki a Vadember, aki egyedüliként meg tudta őrizni a nyugalmát. Arca dühöt tükrözött ahogy lassan kezdett átalakulni. A pofája megnyúlt és bikaszerűvé vált, a lábai patákká alakultak és szarvak nőttek a fejére. Azokkal indult meg a szörnyeteg felé szaladva.
-Hagyod békén!
Az élőholt kislány mit sem törődött vele. Négykézláb indult meg a nekromanta felé, aki többtucat csontfogat lőtt felé, de a vörös copfok megnőve pajzsként fogták fel a támadást és pár pillanat múlva már ott is volt a továbbra is földön fekvő előtt majd rávezette magát. A karmok úgy szántottak át a fiatal kölyköt mintha ott se lett volna. Mivel valóban nem volt ott. Csak egy árnyékklón. Viszont az oldalról felé lőtt csontfogak igaziak voltak. Ezeket már nem tudta a hajával időben felfogni. Jó pár megsebezte és ezt megtoldotta az őt hátulról felöklelő fekete bika alakban lévő vadember is, aki átdobta a feje felett majd puszta kézzel vetette rá magát és kezdte el püfölni. Fogak repültek ki, a bordái és jó pár helyen a csontjai is kilátszottak már, de ismét felüvöltött. „A szemet!” Azzal nyolc hajököl egyenesen a plafonig felütötte a vadembert, aki mint egy rongybaba esett onnan le. Vörös tincsekkel az arcában kelt fel a földről és fordult újra Kiya felé. Kidülledt szemei rámeredtek, hosszú hegyes nyelve megrándult párat a pofájában, majd lassan lejjebb ereszkedett, felugrott a levegőbe míg a haja rugószerűen összeugrott alatta majd, hogy mikor arra érkezzen szinte követhetetlen gyorsasággal kilője vele magát a nekromanta irányába. Találkozásuk pillanatában hangos puffanás és fekete füst szabadult fel. A kislány a falon végezte, kitekert végtagokkal kapaszkodva azon és fejét hátrafordítva kereste a célpontját, a kölyök pedig méterekkel odébb vérző karját fogva sziszegett. Nem volt elég gyors. A Vadember bika alakban hangosakat nyögve a fejét rázva tápászkodott fel. Rég kapott már ilyen pofont. A lény megpróbált új technikát választani. Felmászott a falon és a plafonon közelítette meg a nekromantát. Aki, a fogát szívva nézett felé.
-Hát jól van. Muszáj vagyok komolyan venni. Vadember készülj!
Csettintés. Csontvázkezek fogták a falhoz. Kapálózott és elkezdte kitépni ki magát a kezekből. Csettintés. A falon zöldes fényjátékok jelentek meg alatta, a kezek egyre inkább fogynak. Repedések futnak végig alatta a plafonon. Sikerül az utolsót is letépnie magáról, de már késő. A fal beszakad és a törmelék maga alá temeti. Felüvölt, lelöki magáról a törmeléket. Csettintés és körbevették. A négy teremtett élőholt tökéletes koordinációban esik neki. Minden kivédett támadást egy gyenge pontra történő másik támadás követ. Míg a karjait lefoglalják addig az egyik, a térdhajlatába taposva viszi földre. A hajából öklöket teremtve, félre üti a támadóit, de újabb csettintés, árnyékkötél ragadja meg, azt a hajat, csettintés, csontkezek fogják ismét a földhöz, majd valahonnan egy dühös bestiaszerű ordítás, nem tud hátrafordulni, mert a hajánál fogják, pont ezért azzal se tud védekezni, a kalapács pedig könyörtelenül lesújt. Többször is, míg már tényleg nem marad belőle semmi. Mindkettőjükből sokat kivett ez a harc. Kiya árnyékkötele lassan visszahúzódik, az idézett élőholtak eltűnnek oda ahonnan előkerültek, ő pedig csak fogja a sebesült karját és néz maga elé.
~Nincs rendben. Ez nincs rendben. Túl erős volt. Egy kegyenc nem lehet ilyen erős. Nem fog kegyelmezni. Menekülni sincs sok esély. Sötétségmágus ebben az éjszakában úgy tűnik el, ahogy nem szégyell és eddig csak játszott velünk.~
A Vadember is látta, hogy a kölyök most nagyon magába zuhant. Miközben visszaváltozott odasétált a másikhoz és karon ragadta.
-Menjünk!
-Minek?
-Itt akarod megvárni míg, jön a következő akármi is volt ez?
-Túl erős. Ez csak egy szolga volt. Láttam már mire képes és ez még csak a kezdet. Felesleges menekülni.
-Akkor mit akarsz csinálni?
-Nem tudom.
-Szedd már össze magad kölyök! Eddig mindig olyan rohadt nagy szád volt mikor pedig be kéne mutatni a tudományod összezuhansz? Te ismered a legjobban egy sötét varázsló a gyengéit és a gondolkodásukat. Ne mondd már, hogy semmi nem jut eszedbe, amivel a tetves életedet megmentheted?
-Pedig nem! Mondtam ez csak egy szolga volt! Valahonnan messziről irányította mivel a szemeivel látott. Sötétség mágiát is ismer és az éjszakában úgy tud eltűnni, hogy észre se vesszük. Addig tud ránk vadászni, míg el nem kap és egy egész városnyi élőholtja van plusz az a két barom, akik amúgy is ki akarnak nyírni, mert rám fogják a társuk halálát és következőnek ők jönnek majd értem.
Garamaru nem értette teljesen, hogy miről beszél a másik, de az lejött, hogy nagyon rossz helyzetben vannak. Helyette is megmakacsolta magát. Odarángatta a felszerelésükhöz és a másik hátára tette az övét, majd a maga cókmókját is felvette.
-Menjünk! Nem várjuk meg, míg érted jönnek. Aki, velünk akar jönni, most döntse el! Nem várunk senkire.
Azzal akár jött velük valaki, akár nem elkezdte a kölyköt kiterelni a folyosóra.

A Vadember felszólítására némi tanácskozás után végül egy család döntött úgy, hogy velük tartanak. A család feje egy negyven körüli nem természetes vörös szakállú úr volt elegánsan szabott ezüst öltönyben, minden ujján más, de nem kicsi gyűrűkkel, gyönyörű mandzsettagombokkal és egy Fiore címerét ábrázoló nyakkendőtűvel. Nála csak a nem kicsit hörcsögarcú neje volt jobban feldíszítve. Férjével csak a túlzásba esett tupirozott haja miatt voltak egy magasak különben egyértelmű lett volna a magasságkülönbség. A nyakában és a fülében diónyi gyöngyök lengedeztek, viseletes ruháján az ezüst és az arany minden variációja jelen volt és az összhatást csak az rontotta, hogy menekülés közben, vagy véletlenül vagy muszájból, de meg kellett válnia a cipőitől így mezítláb járkált. Látszott is az arcán a nemtetszés mikor a beszakadt plafon egy-egy darabjára lépett rá. Két gyereke ki se mozdult termetes hátsója mögül. Onnan nézett varázslókra a két kisfiú, akik szerencsétlenségükre inkább az anyjukra ütöttek, de nyúlfogakkal is szépítettek az összképen. Egyébként egységesen barna hajuk és barna szemük meg, hogy mindketten apjukéhoz hasonló öltönyt viselve nem volt egyszerű megkülönböztetni őket egymástól egyértelművé tette, hogy ikrek lehetnek. A család utolsó tagja egy verébcsontú idős nénike valószínűleg a nagymama volt, aki nem kicsit túlzásba esett a rúzzsal és a sminkkel. Szivárványos haj, lila szemhéjak, arany szemöldök, túlzott pirosító az arcán és a legerősebb lila rúzs, amit csak el lehet képzelni. Ezen felül nyakán, kezén, fülében és ruháján arany és ezüst érmék és lapocskák zörögtek szinte minden mozdulatára. Színes sminkválasztásán rontott halottsápadt bőre, ami talán csak az események keltettek rajta, de Kiya még ilyen letört állapotában is megjegyezte magának. Mikor elkészültek akkor a vademberhez az apa lépett hozzá.
-Üdv! A nevem Trinton Cladwell. Mi önökkel szeretnénk tartani amennyiben megengedik.
Az időközben előkerült a már jobban lévő bajusz úr is, aki egyből odalépett és megfogta a vállát, hogy feddőn rászóljon.
-Trinton! Nem gondolod, hogy…
-De igen! Ezek az emberek legalább biztos meg tudnak védeni. Nem ücsöröghetek itt.
-Jönnek majd a rúnalovagok és…
-És mi erre a garancia? Vagy, hogy addig nem törnek be ide és végeznek ki mindenkit vagy nincs köztetek még egy olyan szörnyeteg vagy nem változnak át a megharapottak? Láttuk, hogy ők meg tudják védeni magukat és talán minket is. Ha kijutottunk küldünk segítséget. Én nem bírok itt tétlenül ülni.
Az bajusz úr aggódva nézett a szakállasra, de az hajthatatlanul nézett rá vissza. Végül sóhajtott.
-Vigyázz magadra barátom.
-Ti is.
Összeölelkeztek. Garamaru pedig bár megérintette a dolog, de tudta, hogy nincs sok idejük. Megindult az ajtó és a barikád felé.
-Indulnunk kell. Jöjjön, aki akar.
Más nem akart. A Vadember homlokán mély ráncok jelentek meg a helyzetük láttán. Valaki vadászik rájuk, a kölyök magába zuhant és ezt a családot meg kell védeni. Muszáj lesz erősnek lennie, ha innen ki akarnak jutni és élve. Mikor észrevette a két gyereket akiknek, majd belefehéredett a keze úgy kapaszkodtak az anyjuk szoknyájába és egymásba megengedett feléjük egy bátorítónak szánt mosolyt. Viszont messzire nem jutottak ugyanis a folyosó végén lévő lift kinyílt és egy egyértelműen nem élő alak sétált ki belőle szarkasztikus tapssal kísérve. Vigyorát pár aranyfog tette kevésbé barátságossá bár összeégett teste se volt túl bizalomgerjesztő. A Vadember egyből szorosabban fogta a kalapácsát. Az idegen meg is szólalt.
-Szép volt! Slimey Town óta lettél ennyivel jobb vagy csak ott nem akartad megmutatni mit tudsz? Minden esetre nem hittem volna, hogy elbántok Priscillával. Nem mintha sajnálnám. Folyton hajba kaptunk. Érted? Hajba!
Kiya tekintetében felcsillant valami. Garamaru egyből rá is kérdezett.
-Ismered? Ő akar bosszút állni?
-Nem. Őt öltem meg.
Az égett képű szenvtelen hangon szólt közbe.
-Hát igen. Kicsit égő helyzetbe kerültem, de semmi gond. Szemet hunyhatunk a dolog felett, ha megkapom tőled. A szemet. Az úrnő már várja. Utána nincs harag. El is mehettek. Mármint te és a nagydarab. Ők azért maradjanak.
Mutat a család felé, akik közül a gyerekek erre elsírták magukat. A Vadember rámarkolt a kalapácsára és a tekintete szinte szikrákat szórt. A folyosó végéről elkezdtek a személyzet ruháját viselő élőholtak feltünedezni. A helyzetük drasztikusan romlott. Kiya pedig fáradtan sóhajtott.
-Egyrészt miből gondolja az úrnőd, hogy egy böhöm gyémánttal a zsebemben járkálok? Nem ok nélkül tartotta a gazdája se bankban. Másrészt miért hinném el, hogy elengedtek minket? Nem vagyunk hülyék és egyértelmű, hogy ez így nem fog menni. Mi lenne, ha mondjuk a bizalom jeléül, visszahívnád a barátaid és személyesen megbeszélnénk a dolgot az úrnővel ezek nélkül a felesleges körök nélkül?
Hangján is érződik, hogy nem hiszi, hogy sok esély lenne ilyen békés módon lerendezni a dolgot. Ha pedig nem jön be az ajánlata akkor muszáj lesz leomlasztani a padlót maguk előtt és szólni Vadembernek, hogy készüljön mert Doyle viszont tud repülni.

A Kiya pontosan tudja milyen kétségbe esett próbálkozás ez tőle. Nem ok nélkül van maga alatt. Ismeri egy nekromanta gondolkodását és emiatt tudja átlátni a helyzetüket. Ez a mágia az uralkodásról szól. A halál felett, a harctér felett, az ellenfél felett… Mivel pedig ellenfelük ilyen erős szolgákat képes létrehozni és ki tudja honnan irányítva küldi feléjük őket úgy, hogy nincs hova menekülniük, az irányítás teljes mértékben az ő kezében van. Önmagát megmutatni pedig ebben a helyzetben a legnagyobb hiba lenne, amit egy nekromanta megtehet, ugyanis azzal csökkentené a biztos pozícióját és az irányítása megkérdőjelezhetetlenségét. Nem is meglepő, hogy Doyle nevetve rázta a fejét. A folytatáson viszont felvonta Kiya a szemöldökét. A másik intésére az élőholtak úgy tettek, ahogy kérte és folytatták az emeleten maradtak kivégzését. Garamaru a sikolyok hallatán fel is morrant és már mozdult volna, de rászólt.
-Ne! Maradj itt!
Dühösen a kölyökre nézett, de annak a tekintetében látott valamit. Az aranyfogú mosolygott.
-Ezzel elrontjátok az úrnő szájízét, de legyen. Elviszlek titeket.
~Ez váratlan. Csapda vagy ennyire lenéz minket?~
Bármelyik is, de sok esélyük nem volt. Ha valóban esélyt keresnek arra, hogy élve kijussanak innen harccal vagy a nélkül, akkor ez a valószínű csapda a legjobb lehetőségük. Megindult hát a lift felé. Garamaru követte.
-És az emberek?
-Ahogy látom, mögöttünk jönnek.
-És a többi?
-Örülj ennek az ötnek. Nem lehet mindenkit megmenteni.
-Kölyök!
-Ez van. Bízz bennem! Majd elmagyarázok mindent.
Nem tudta lerázni magáról a rossz érzést, ahogy hallotta mások sikolyait. De volt valami abban, amit a hullagyalázó mondott. Nem lehet mindenkit megmenteniük. Méghozzá valamiért visszatért a másikba az élet és nem csak lógatja az orrát. Talán van egy terve? A liftben az aranyfogú és Kiya közé állt. A család pedig a mágusoktól a lehető leghátrább próbált behúzódni. Látszólag az is gondot okozott nekik, hogy egyáltalán ránézzenek az összegégett holtestre. Levegőt venni zárt térben vele együtt pedig egynesen megviselte őket. Doyle rájuk ügyet sem vetett. Folytatta a csevegését.
-Amúgy eddig határozottan jó műsort nyújtottatok az úrnőnek. Az, ahogy az elefánt elől megléptetek kimondottan tetszett neki.
Kiya erre szerényen elmosolyodott.
-Megtisztelő az elismerés. Meg kell hagyni én is csak dicsérni tudom az úrnő ízlését. Már Slimey Town-ban is feltűntek az elegáns megoldásai. Az agyevés és harapásos megfertőzéssel való riogatás, gondolom a bankban a két székhez kötözött is megfigyelő volt. Nem volt az se babramunka, de ez! El se tudom képzelni mennyi idő lehetett előkészíteni. Az, ahogy a zenekar még az elefánt tombolására se hagyta abba a játékot tökéletes hangulatfokozó volt. Azokon a rosszlányokon használt varrástechnika pedig bámulatosra sikeredett. Egyértelmű, hogy el tudnék lesni pár fogást tőle.
-Tényleg nem változtál semmit Slimey Town óta. Ott is ugyan így odavoltál mindenért. Közben megérkeztünk.
Azzal nyílt az ajtó és már várták őket. A tábornok és a két jómadár.
~Csapda vagy kíséret?~
Meglepte Doyle kijelentése.
-Ez baj. Erre nem számítottam.
Mikor észrevették őket akkor rajtuk is látszott a meglepettség. De hamar eldöntötték mi a teendő. Doyle egyből megnyújtotta az árnyékát, amiből elkezdte apró árnytüskékkel lövöldözni őket. A nők és a gyerekek sikítottak, az apa megpróbálta védeni őket Kiya pedig csettintett mire három élőholt jelent meg előttük csontlándzsát és pajzsot fogva a kezükben. Azzal védték a liftben lévőket a záporozó lövedékektől. Kihasználva, hogy nem tudnak menekülni Heff is megindult, hogy bekerítse őket, ami feltűnt Garamaru-nak is. Kőszárnyakat növesztett, megnőtt a mellkasán a bőr és elkékült a lába, amin összenőttek a lábujjak míg wendigokéhoz hasonlatossá nem vált. Úgy ugrott ki a liftből, szárnyaival védve magát és csapott a másik felé, aki elhajolt és visszacsapott. Ott egy kisebb összecsapás bontakozott ki. Közben a liftben levők sikoltoztak, de az élőholtak pajzsai nagyrészt felfogták az árnytüskéket. Kiya pedig kérdőn fordult az aranyfogú felé.
-Azt, hittem veletek vannak.
-Azt, hitted? Ezt mondja a tolvaj is mikor megkérdik, honnan van a ló. Hát ott állt a temető előtt, azt hittem meghalt a gazdája.
-Hehe! Ez nem rossz. Zavaró ez a zaj. Cole fejezd már be!
De az nem nagyon akarta engedni őket. Teljesen el volt szállva az agya.
-Most megvagy te féreg! Nem úszod, meg amit itt tettél!
-Mit tettem?
-Tudod jól! Az ártatlan vendégek halála is a te lelkeden szárad, de most megdöglesz!
Kiya sóhajtott.
-Szerinted így néznék ki, ha benne lennék ebben. Egyáltalán miért kezdenék ilyen feltűnő mészárlásba?
-Fogd be és pusztulj!
Majd lehajolva az árnyékából egy kötelet rántott elő, amit párszor megpörgetett a feje fölött és kikapta az egyik élőholt lábát. Kiya egy csettintéssel egyből csontfogakat lőtt felé, de a zsoldos félre ugrott és a kötelével újabb élőholtra támadt. Kiya kezdett ideges lenni.
-Nem tűnik fel valami a liftben?
A fickó szeme csak egy pillanatra villant oda majd mikor felfogta kit lát, megint odakapta a fejét. Öccse vigyorogva odaintegetett neki, ami ledöbbentette majd teljesen elszállt az agya.
-Rohadék!
És elkezdett szaladni Kiya-ék felé. Az árnyékából egy klón ugrott ki az eredeti kezébe pedig szintén árnyékból egy kard nőtt. A mágusvadász harci technika. A nekromanta nem is becsülte le. Hüvelyk és gyűrűsujja egymásnak feszült és várta a találkozás pillanatát mikor is mindkét harcoló oldalon ugyan az történt. Egy-egy megnyúlt kar kicsapódott a két fél közé és a zsoldosokat hátralökte. Heff csak felmorrant, de Cole az öreg tábornok felé fordult, akinek a keze visszarántotta.
-Mit csinál?
Az öreg, egy parancsnokhoz méltó nyugalommal szólt rá.
-Lehiggadni! Emlékezzetek a szappannal mázolt üzenetre a szekrény hátáról. Már hónapok óta megy itt ez a játék. Nekik nem lehet ehhez közük.
-De az ott az öcsém.
-Látom, de hallgassuk meg őket.
-Tábornok úr! Én ismerem ezt a patkányt. Tudom, hogy benne van könyékig!
Ez volt a pillanat mikor Garamaru kifakadt.
-Mindenki tudja mi folyik itt csak én nem? Valaki elmondhatná már, de tényleg. Ki van benne miben és miért vadászik ránk mindenki?
Az öreg felvont szemöldökkel nézett a Vademberre és rosszallón megcsóválta a fejét annak haragját látva.
-Fiatalember. Először is, hadd mutatkozzam be. Takeda Shingen tábornok volnék, de a kollégájával már ismerjük egymást. Nyugodjon meg, szívesen felvilágosítom a helyzetről. Aki, ezt a hotelt üzemelteti, az minden hónapban megrendezi ezt a mészárlást. A hotel összes alkalmazottja élőholt, köztük a nagyobb hatalmúakban lakrima kristályok vannak, amikkel különböző mágiákat képesek irányítani.
~Jó ötlet.~
Csillant fel Kiya szeme, Garamaru pedig lassan bólintott.
-Találkoztunk már olyannal.
A tábornok folytatta.
-Ezen felül, aki a drótokat rángatja az mindent hall és lát, ami itt történik. Ezt egy szappannal a szekrényünk hátulján hagyott üzenetből tudjuk egy illetőtől, aki már a harmadik vadászatot élte túl úgy, hogy elkerülte a nekromanta szemeit. Jelenleg ezt az urat keressük. Hogy miért vadászik magukra mindenki, arra az után tudok válaszolni, hogy elmondja önök mit terveztek?
Az utolsó mondatnak volt egy kis sötét fennhangja. Nem is illett bele a szituációba az a elismerő füttyentés, ami Doyle irányából származott. A tábornok olyan gyorsan mozdult, hogy a többiek még reagálni se tudtak. Ismét kinyúlt a karja, de most már a keze is megnőtt azzal fogta át az aranyfogú egész testét és rántotta ki a liftből. Garamaru lenyűgözve nézte az öreget.
-Titán mágia.
Az erre nem reagált. Szomorúan nézett a kezében lévőre. Heff elő vett egy lakrimát, amivel megindult az élőholt felé, de az csak vigyorgott.
-Szerintem nem szeretnéd te, azt rajtam használni. Már ha nem akarsz megölni.
Ennek hallatán megállt a kalapácsos és kérdőn nézett a többiekre, de az aranyfogú nagyon jót mulatott.
-Mi az abszolút patthelyzet? Mikor egy állat és egy ember seidr lakrima van a feltámasztott cimborádban és ha megpróbálod elvágni az irányítást azzal meg is ölöd.
Ezen nagyon jót kacagott, de látszólag csak ő értette a poént. Kiya ezt találta alkalmas pillanatnak, hogy közbe szóljon.
-Mi az a lakrima?
Heff csak egy gyilkos pillantást küldött felé, de Cole azon kívül válaszolt is.
-Mikor te magunkra hagytál minket, mi Rachel segítségével szereztük ezeket és úgy éltük túl. Taszítják a mágiát. Amihez hozzáérünk velük arra utána nem hat a mágia. Téged is így kaptunk el. Három darab van még. De miért ölne meg téged tesó?
-Szerinted mi tart engem ebben a testben és miért tudok varázsolni? Egy állati seidr lakrima, ami a varázsláshoz kell és egy emberi, ami a lelkem tárolja. Látom nem érted. Ezt elmondani annyira értelmes volt mint kígyónak a láb.
Kiya megmentette a helyzetet.
-Ha eltűnik belőle a mágia, akkor a lelkét tároló lakrima se működik. És végül is az baj?
Cole egyből mozdult a nekromanta felé, de Garamaru elé állt. Kiya pedig folytatta.
-Nem kell leharapni a fejem! De így akarjátok látni? Holtan valaki szolgájaként?
-Nem hagyom az öcsémet megöletni megint. Főleg neked em! Ha ezt a nekromantát elkapjuk akkor szabad lesz megint!
Garamaru Kiyára nézett kérdőn.
-Az működhet?
Erre ő vállat rántott.
-Ha jól értettem a mágia működését és célját elméletileg akár megtörténhet. De függ attól is, hogy milyen lakrimát használtak. Ez nem hétköznapi mágia. Hallani csak hasonlóról hallottam és csak történeteket más mágikus hagyományokból. Ha látnám a pontos működési elvet, akkor biztosabbat tudnék mondani, de gondolom ezt is kifogásoljátok.
-Te fel akarod vágni az öcsém?
-Na, erről beszéltem!
Doyle csak röhögött.
-Egész jó műsort adtok az úrnőnek. Persze nem kell velem foglalkozni. Csak folytassátok nyugodtan.
A tábornok szigorúan lépett közbe és szólalt fel.
-Elég a bohóckodásból! Cole! Katonát, ahogy eddig se, most se hagyunk hátra. De a fejetlenséget nem engedhetjük meg magunknak. Higgadj le! Meg kell keresnünk a bujkáló vendéget, a nekromantát és Doyle-t felszabadítanunk.
Az említett illető bólogatott a tábornok kezében.
-Jó terv. Jó terv.
A tábornok vele nem törődve Kiya-ékhoz fordult.
-Ismét kérdezem. Ti mit terveztetek?
Feszült csend. A nekromanta kicsit gondolkozott majd válaszolt.
-Üzletet kötni, hogy szabadon távozhassunk.
A két zsoldos nem szólt semmit, de a tekintetük mindent elárult. Kiya meg is sértődött.
-Bocsánat, hogy fontos az életem. Amúgy meg, azt a családot is vittük magunkkal. Szóval nem lehet semmit ránk fogni. Azt, mondjuk igen, hogy a káosz kitörése előtt egy szappanos fickót átadtunk a személyzetnek, akit a szekrényünkben találtunk szóval ő nem biztos, hogy él még.
Az árnymágus ennek hallatán teljes lényéből gyűlölte a nekromantát.
-Azt, hittem tolvaj vagy csali, aki alapján meghurcolnak majd minket. Egy szappan volt a szájában és a szekrényben aludt. Ha a gyanús dolgoknak volna listája, akkor ezek rajta lennének.
A tábornok komoly hangon kérdezett rá.
-És mi a tervetek most?
Erre Kiya felemelte az ujját mintha válaszolni akarna, de egyből utána az állát kezdte el vele vakargatni és feltűnően gondolkozni.
-Nos, az is kérdés maguk mit akarnak, mondjuk azzal a családdal. Mert a kikísérésüket nem egy szolga kíséretében kéne megtenni. Már ha közülük egyáltalán mindenki él.*Engedett meg oda egy vigyort.*De ez persze a többi tervre is igaz. Ha valaki szeme láttára történik, akkor könnyű neki felkészülnie ellene. Amúgy nem szívesen menekülnék, hisz úgy üldöznek majd. Harcolni…
Erre Doyle közbeszólt.
-Harcolni?
Kiya rávigyorgott.
-Rossz embertől várod, hogy megmentsen. Tanulhattál volna a múltból.
-Hahh! Égés! Na, ez szép volt!
-Szóval harcolni se szívesen harcolnék. Sőt, önöknek se ajánlanám. Lássuk át a helyzetet! Engem is elfogadott volna az úrnő, merthogy a nekromantánk egy nő, alkupartnernek. Nekem kellett volna valami, épségben kijutni innen és adtam volna valamit. Maguknak kell valaki,*Néz Doyle felé.*talán sikerülhetne megegyezni valami árban, ami mindkét félnek megfelel. Erről mit gondol az úrnő? Mit gondol a tábornok úr? Miért lenne elkerülhetetlen a harc ha beszélgetni is lehet?