Hullajó!: Hóbortos hétvége

Néha a csend beszédesebb a szavaknál. A család, nem mert megszólalni, de nem akartak volna találkozni azzal a szörny gyárossal, Garamaru nem látott a kölyök fejébe, de ha rajta múlt volna a dolog, csak mutassák meg hova kell ütni és ő minden koponyát betör, a két zsoldos pedig, azt szűrte le a tervből, hogy a nekromanta nem változott semmit és egy gyáva féreg továbbra is. A tábornok ábrázata se ígért sok jót. Egy darabig szigorú vonásokkal méregette őket, majd bólintott.
-Van benne valami.*Erre mindenki felkapta a fejét.*A segítőnk halott. És bár nem a legjobb a pozíciónk a tárgyalásra, de több esélyünk van a sikerre mintha láthatatlan ellenféllel próbálnánk szembe szállni. Doyle fiam, oda tudsz vezetni minket az úrnődhöz?
Az egy aranyfogú vigyorral válaszolt.
-Hogyne tábornok. Ha elenged.
Ő, így tett és míg az aranyfogú, az égett és alapból se túl jó állapotban lévő ruháját igazgatta, a családapa odalépett Kiya mellé, hogy óvatosan megszólítsa.
-Elnézést, de ez biztos jó ötlet? Mi múltkor se képeztük részét az alkunak.
A nekromanta hetykén, gondolkodás nélkül válaszolt.
-Igen, de most már kétszer annyian vagyunk, egy magas rangú katona társaságában.
-Jó, de ha…
-Nem kötelező velünk tartani. Mehetnek egyedül is csak nem tanácsos.
Erre a férfi nem tudott mit mondani. Garamaru nagyon szúrósan nézett a kölyökre, de őt ez nem érdekelte. Doyle pedig egy széles vigyorral megindult.
-Utánam!
Követték őt. A Vadember ment elől, egyik oldalt, Heff, másik oldalt Kiya, hátul a maradék két katona, középen pedig a család. A hangulat nem volt túl kellemes. A két zsoldos Kiya-ékat és Doyle-t méregette, Garamaru Doyle-t és a két zsoldost, a nekromanta pedig a tábornok kivételével mindenkit. Szegény család pedig szólni se mert középen. Méghozzá hiába lifteztek lefelé ezek után megint felmentek egy másik felvonóval. Ezen az emeleten még dolgoztak az élőholtak. Az egyik nyitott ajtóban, ami előtt elmentek a szemük láttára ontotta ki a belét egy csapat csontfarkas egy sikoltozó nőnek és míg az kapálódzott addig azok falatoztak a gyomrából. A Vadembernek dühösen villant a tekintete és megindult volna, de Doyle vidáman rászólt.
-Nonono! Így nem lesz alku.
-Baszd meg az alkudat!
Kiya is rászólt.
-Hagyd!
-Hogy mersz…
-Mit teszel érte? Ez a két gyerek nem számít?
A férfi a két reszkető fiúra nézett, akiket az anyja próbált óvni a látványtól. Hallotta a rettegő sírásukat és neki is elszorult a torka. A fejét leszegte és könnybe lábadt szemmel nézett maga elé.
-Megölöm! Ezt nem ússza meg!
Kiya egy elnézést kérő pillantást küldött Doyle felé, aki mintha mi se történt volna bólintott és folytathatták az útjukat. A nekromantát látszólag nem hatotta meg a halál és a gyilkosság. Pedig kimondottan változatos halálnemeknek lehettek szemtanúi. Akasztás, lefejezés, az egyik kövérkés pirospozsgás arcú szakállas bácsikának szinte kirobbantak a gyomrából a csontpatkányok, amik ki tudja, honnan kerültek oda? Kiyának volt egy olyan sejtése, hogy csak körbe-körbe járkálnak. Aminek vagy az a célja, hogy megtörjék őket, vagy pedig, hogy vendéglátójuknak, legyen ideje valami meglepetéssel felkészülni a fogadásukra. Egyszer csak Doyle hátrafordult.
-Huh, micsoda fagyos hangulat. Lehet, a hideg szaladgál a hátamon, csak én már nem érzek semmit. Kiya gyere csak!
Ő a többiekre nézett, akik értetlenül, aggódva, gyanakodva néztek vissza, majd a másik mellé sétált, a helyét pedig átvette Cole, hogy a kör ne törjön meg. Az elmúlás ura szinte érezte a tarkóján az árnymágus tekintetét, amitől határozottan jobb kedve támadt. De nem fordult volna meg, hogy csak jelét is adja, hogy érzékeli. Az aranyfogú valamin nagyon jót mosolygott.
-Tudok egy történetet. Szerintem neked tetszene hisz tragikus a vége.
-Jól hangzik.
Mellettük konkrétan félbe téptek egy nőt, akinek a vére majdnem rájuk fröccsent. A lélekmágus nem zavartatta magát úgy kezdett bele, Kiya hasonlóképp hallgatta.
-A történet egy közeli faluban kezdődik és egy fiatal fiúról szól. Jó hírű, gazdag család sarja, de egy igazi lázadó. A saját útját akarja járni és élvezni az életet. Képtelen elviselni, hogy a szülei állandóan beleszólnak az életébe. Nem tetszenek nekik a barátai, a szórakozása, az öltözködése, az ötletei miképp akar élni. Úgy érzi, ostobának tartják. Sőt, mindezeken felül akarata ellenére egy lányt választanak neki és kötelezik, hogy hozzámenjen ugyanis, annak családja nem kicsit gazdag. Csakhogy a két fiatal nagyon nem szívleli egymást a fiú pedig képtelen ezt az igazságtalanságot elviselni így úgy dönt, elszökik. Sikerül is ezt megtennie. Megszökik a családjától és a család embereitől úgy, hogy meg se tudják találni. Egyenesen egy hotelba. Na, abban a hotelban az a kis rosszcsont bizony élvezi az életet. Itt aztán van minden. Megmutatta a szüleinek, hogy ő nem ostoba. Csakhogy nem tudja, hogy az öreg bácsikája követte a nyomait. Akinek az a terve, hogy hazavigye. Akár akarja akár nem. Már épp sikerrel is járna, mikor valami nagyon szörnyű dolog történik. A személyzet váratlanul eszét veszti és a vendégekre támad. Mind élőholtak és akit megharapnak, az is átalakul. A fiú, úgy tesz, mint a házasságával kapcsolatban. Elbújik. De miközben rejtőzködik olyanokat lát, amit nem szabad neki. A bácsikája viszont küzd rendületlenül az elfogyhatatlan élőholt seregek ellen. Mint egy jó katona nem hátrál meg az ellenfél láttán csakhogy…
Ekkor a mesét egy sikoly és kiáltások törték meg. Míg, Cole figyelmét az foglalta le, hogy megpróbáljon tarkón keresztül szájról olvasni hirtelen csak a szeme sarkából vett észre valami mozgást, elhajolt, de már meg is történt a baj. Egy háló mellette kicsapódott, elkapta a nagyit és berántotta a szobába ahol is egy póktestű, hatkarú, élőholt lény fogadta, akinek a teljesen csupasz, szemöldök nélküli kerek feje, hosszában nyílt ketté és több száz fogával egy pillanat alatt feltépte az öregasszony nyakát. A család felvisított, az anya minden erejét összeszedve térdre borulva, de visszarántotta a két fiát, a zsoldosok szinte lefagytak, Garamaru pedig megindult. Volna ha Kiya nem idéz az árnyékából láncokat, amik lefogják. Szinte vicsorogva fordult felé, de ő komolyan nézett a szemeibe és intett a fejével a család felé. Hosszú másodpercek teltek el, amit a lény szörcsögése és a gyerekek meg a szülők sírása kísért, míg végül a férfi ismét lehajtotta a fejét és lassan bólintott. Ekkor a láncok visszahúzódtak. A vadember szabályosan reszketett ezek után a haragtól és tekintete nem kerülte el Cole-t se, aki nem tudott rá visszanézni. Ez most az ő hibája volt. Kiya ezek után visszafordult az aranyfogúhoz. Arca mosolyra húzódott és úgy kérdezte.
-Hol is tartottunk?
Annak tekintete hidegen csillogott és komorabb hangnemben folytatta.
-A jó katona végül elbukik. Viszont mivel utolsóként maradt életben így kap egy ajándékot. A felejtést. A hotel, következő mészárlásánál és az, azt követőnél is ott van, de immár egyre kevesebb és kevesebb emlékkel és egyre zavarosabb elmével. Ugyanis a hotel úrnője a holtak és a lakrimák szakértője, de a lélek formázásában nem tökéletes még. A mesének pedig vége. Lassan odaérünk. Remélem tetszett.
Kiya mosolya bár annak tűnik, de nem őszinte.
-Nagyon érdekes volt. Tanmese?
-A hallgatótól függ.
A nekromanta hátra lépett Garamaru mellé. Bizony ez a történet kicsit megvariálja a helyzetet. Cole egyből odalépett mellé.
-Mit beszéltél az öcsémmel?
Kiya egykedvűen ránézett.
-Azt, mondta sajnálja, hogy majd meg kell ölnie minket és keressük meg az úrnő tit...kát.
Ekkor ugyanis nem várt dolog történt. Az, azt követő szobából, amiben egy csontvázak által körbetáncolt, karóba húzott, de még élő férfi nézett feléjük segítségkérőn, egy kislány akadozó sírása szűrődött ki. Mikor oda fordult elsőnek a barna hajjal keretezett kisírt szempár vonta magára a tekintetét.

Ez után vette észre a helyzetet, amiben a lány volt. A karoknál és a lábaknál, pont bizonyos inak elhelyezkedésénél bordószín foltokkal tarkított mályvaszín ruhácskát. Hogy a teste a levegőben lóg és négy természetellenesen izmos élőholt a kezeire és a lábaira kötött kötelekkel tartják. Azt, hogy az egyik élőholt egyik karja helyén egy félméteres penge van, amiről csöpög a vér. A szobában feldarabolt felnőtt emberi holtesteket és a vérrel kikent falakat.Mire mindent felfogott megfeszültek a kötelek és a lány felsikoltott. Az inak és az izmok szinte szakadtak és a vörös foltok rohamosan elkezdtek terjedni a kis ruhán. A nekromanta nem szólt egy szót se, de a kis torokból feltörő sikolyt mégis elnyomta egy csettintés hangja. Két esemény indult meg annak hatására. Egyrészt a nekromanta kezéből tizenhat darab kétarasznyi csonttüske vágódott az élőholtakba, kimondottan azok végtagjai mozgatásához szükséges izmait célozva és a négy kötélre. A másik esemény, amit ez a csettintés elindított az volt, hogy a Vademberben eddig felgyülemlett feszültség, mint egy végső tűrőképességéig kihúzott nagyon erős acélrúgó kirobbant és a férfi nevéhez méltón bömbölve ugrott előre és lendítette a kalapácsát az aranyfogú felé, hogy törött csontokkal, de talán még élve a bátyjához sodorja.
-Te öcséd! Intézd!
Majd rontott a következő ellenség felé miközben Kiya, siker esetén ismét csettintett és fekete füstté robbanva a kislány mellett termett, akit elkapott a levegőben és egy újabb csettintéssel egy pillanat alatt a levegőbe emelkedett miközben árnyak ölelték körbe karjait.
~Sikerült felbosszantani.~

Garamaru-ból szabályosan kitört a vadállat. Csak mert ismeri és nagyon fontos számára is a család ezért volt benne annyi önkontroll, hogy nem csapta szét a másik fejét a testvére szeme láttára. Viszont így se finomkodott. A karcsontok reccsenéséhez nem kellett orvosnak lenni, hogy valaki felismerje. A bordák, szervek és egyéb dolgok állapota viszont orvost vagy egy másik nekromantát igényelhet, hogy meg legyenek vizsgálva. Arról nem is beszélve, hogy volt szó róla, hogy lakrimák is voltak a másik testébe beleültetve. Ez persze nem futott végig se a megvadult férfi sem pedig Cole fején, aki azt látta, hogy az egy órája se „visszakapott” öccsét úgy csapta félre az a hatalmas kalapács, mintha egy vonat ütötte volna el. Egyből elkapta. A teste hideg volt és a végtagjai élettelenül lógtak. Tekintete megtalálta az övét és feltűnően elkezdett szenvedni.
-Oh, bátyám! Micsoda fintora ez a sorsnak, hogy amint újra találkozunk, szinte egyből el kell válnunk. Érzem ahogy elhagy az élet. Látom is a fényt. Anyánk te vagy az?
Majd elkezdett röhögni. Azon hallatszódott, hogy valami sípolt, aminek nem kellett volna, de nem zavartatta magát. Nagyon jól mulatott a helyzeten.
-Mondanom se kell. Nincs alku.
Abban a pillanatban szinte az egész ház életre kelt. A falak megremegtek és elkezdtek mocorogni. A szőnyegek, mint a partra vetett halak kezdtek csapkodni. Garamaru szinte ösztönlényként kereste az ellenséget és volt kész lecsapni az első útjába kerülőt. A család kiabált, apa pofára esett egy szőnyegtámadás miatt, Heff és a tábornok viszont igyekeztek képességeikhez méltóan elbánni vele. Ez a kalapácsos esetében, azt jelentette, hogy rácsapott egyet az életre kelt bútordarabra majd igyekezett lecibálni a fegyveréről, a tábornok viszont megnyúlt karjaival és méretes kezeivel jó messzire el tudta azokat hajítani. Kint a folyosón viszont így se volt akkora gond. Mint bent a szobában. Kiya, aki tudta, hogy ez egy veszélyes terep nem is akart volna sok időt itt eltölteni. Sikerült elkapnia a kislányt, aki szinte beleájult a karjaiba. Hogy a végtagjai megmenthetőek-e és milyen áron, azt, majd később tervezte felmérni. Egyelőre az eltűnés volt a cél. Csakhogy váratlan helyről érte támadás, mégpedig a padló irányából. Konkrétan az egyik szőnyeg kapta el a lábát és rántotta le. Ő is érzékelte, azt ahogy a falak remegtek és mintha egyre erősödne a mozgásuk. Olyan rémkép éledt benne, hogy menten minden rájuk szakad. Az ablakoknál is összezárult a fal.
~Él a ház? Lehetetlen!~
A Vademberrel ellentétben, aki ösztönből használja a képességeit ő főként elméleti tudását szokta csiszolni. Minden alkalmat meg szokott ragadni ahhoz, hogy a mágia titkait megismerje. Ami, itt történt az pedig valami olyasmi volt, amit nem tudott hova tenni. Mivel a hagyományos érzékszervei megcsalták egy dologhoz tudott fordulni. Vett egy nagy levegőt és rákoncentrált az őt körülvevő eternano részecskékre. Érezte a Vademberből szinte vulkánként ömlő mágikus energiát és hogy vele szemben a zsoldosok igyekeztek spórolni az erejükkel. A tábornok felöl áramló precíz hullámok tökéletesen illettek a másik tapasztalatához és harctéri gyakorlatához. De nem erre volt kíváncsi. A szinte mindenhonnan áradó rideg borzongató kisugárzást magukban hordozó részecskéket igyekezett értelmezni és kiismerni. Mikor sikerrel járt alapból is sápadt bőrének sikerült még pár árnyalatot halványodnia, szája tátva maradt és egy pillanat alatt kiverte a víz. Biztos volt benne, hogy ellenfelüknek van egy aduásza, de ez minden elképzelését felülmúlta. Az egész ház és az összes bútor elhunytak darabkáiból készült. Bizonyára csontport kevertek a falak anyagába és állati szöveteket használtak a szőnyegek készítésénél. Ez a megoldás lenyűgöző. Akárki is ez az úrnő minden bizonnyal egy zseni lehet. Viszont valami nincs rendben. Senkinek se lehet ennyi mágikus ereje. Nem először jut ez eszébe. Az élőholtak kapcsán a lakrimák adtak neki magyarázatot. Annak idején pont Doyle volt az, aki mesélt neki a lélek mágiáról. Annak a lényege, hogy szövetséggel vagy mágikus hatalmaddal kényszeríted a lelkeket, hogy behódoljanak az akaratodnak és veszed át felettük az irányítást. Valószínűleg valami hasonlót használhat több élőholtján is ezért voltak képesek megőrizni a személyiségüket és ezzel veszi le magáról a terhet, ugyanis azokra már nem kell pazarolnia az erejét. Viszont, hogy mennyire uralja őket az jó kérdés. Ezt akarta kihasználni a kizárólag abszolút uralomban hívő nekromanta. De ez most megváltoztatta a terveit. Valami nem állt össze. Az egész hotelt így irányítani lehetetlen. Kell legyen valami a háttérben. Egy nagyon erős forrásnak ugyanis egyedül egy mágus erre képtelen. Ez persze csak egy feltételezés. De érezte a bizonytalanságot az őt körülvevő még így is hatalmas mágiában. Úgy mérte fel, lehet képes lenne fogást találni rajta, de ahogy finoman tapogatózott, azt is megtudta, hogy nagyon erős ellenfélről van szó és sok erejét felemésztheti egy ilyen hatalmi harc. Már ha valóban sikerrel jár egy nekromanta zseni ellen. De nem csak a láthatatlan eternano részecskék szintjén zajlott ez az összecsapás. Az a szőnyeg igyekezett legyűrni a másfelé figyelő Kiyát, a hotel pedig időközben elkezdett egyértelműen felébredni. A falai véletlen szerűen egymáshoz csapódtak, minden recsegett és ropogott. Az egyik ilyen összezáruló falszakasz Heff-et is elkapta. A szótlan fickó felüvöltött fájdalmában. A bal karjából egyből elkezdett ömleni a vér. A tábornok kinyújtotta a kezeit, amiken most az izmok is jelentősen megnőttek, azokkal tartotta a falakat, hogy a többiek ne járjanak így. Ha mindez nem lett volna elég, az egyik folyosóról egy hömpölygő élőholt tömeg indult meg feléjük. A vadember óriásbika alakjában püfölte kalapácsával a falakat. Cole pedig öccsét a hátára vette és felkészült a futásra. Csak a hova volt kérdéses. Mikor a szőnyeg már Kiya torkára tekeredett, a nekromanta befejezte a gondolkodást. Tartalékolni akarta a hatalmát, de ha most nem ad bele mindent, akkor itt veszik mindenki. Köztük ő és a kislány, akik számítanak is. Gyűrűs kezét hiányzó szeme elé emelte, amin abban a pillanatban megvillant a gyűrűben lévő lakrima kristály és érezte ahogy szinte szívja magába a mágikus részecskéket amik túl is töltötték hatalommal. Ezt használta fel arra, hogy megpróbálja kitépni az irányítást házigazdájuk kezéből.
~Én vagyok a halál ura, a sírok közt fúvó szél, az elmúlás hegedűse, a végzet prófétája, a kárhozat karmestere! Megmutatom milyen egy igazi nekromanta!~
Amennyiben sikerrel jár első körben a rátekeredett szőnyegtől szabadulna meg, ami pár lila foltot hagyott a nyakán, majd ismét kézbe véve az ájult lány testét immár tényleg kirepülne és röviden közölné a tervet.
-Valahonnan lopja az erőt, hogy ezt fenntartsa. Az ereje forrását vagy őt magát pusztítjuk el. Indulás!
Azzal megpróbálná a folyosón feléjük masírozó élőholt sereget szétzúzni a falakkal és abba az irányba megindulni.
Amennyiben túlbecsülte a gyűrű hatalmát, megidézi a kegyenceit, azokkal próbálja letépni a nyakából a szőnyeget, velük besegít a falak tartásába és míg Garamaru széles kalapácsütésekkel szórja szét az útjukba kerülő holtakat addig ő ebben lándzsásait újra leidézve támogatja.

gyűrű:

Eddigi magabiztossága egyetlen forrása ez a gyűrű volt, amit ha kicsit megfontoltabban egy általános gonosz nekromantához illően használ fel, a kislánnyal nem törődve, az űrnő közvetlen közelében, akkor minden bizonnyal hasznosabb lett volna. Viszont nincs mit tenni. Vannak dolgok, amiket nem lehet elnézni és most sikerült ennek az úrnőnek felbosszantani őt. Kis mantrája és a gyűrű ereje megtette a hatását. A szőnyeg engedelmesen szinte meghunyászkodva csusszant le róla. Ő pedig édes kis terhével kirepült a többiekhez. Érdekes érzés volt számára, ahogy a sötétség mágia hasonlóan működött, mint eddig, de a nekromancia gyerekjáték volt számára. Felkacagott, ahogy egyetlen mozdulatára a fal összezúzta a zombi áradatot.
~Megmutatom milyen az igazi ura a halálnak!~
A társaság szinte döbbenten nézett, rá miközben ezek után ő kiadta az ukázt. Mindenkit sikerült meglepnie. Kivéve a tábornokot, aki csak elismerően mosolygott és Vadembert, aki semmivel se törődve rontott a maradék élőholtakra. Mivel ezen cselekedete, a tervbe pont bele illett, így nem akadtak fenn a dolgon. Elindultak a nyomában. Elöl a tábornok, két oldalt a két zsoldos, hátul a nekromanta, középen a család. Annak a három élőholtnak, aki az útjukat állta, ha lettek volna még érzelmei biztos elöntötte volna őket a pánik a látványtól, ahogy a bömbölő óriásbika rohant feléjük és kalapácsával, mint egy legyet úgy kente szét őket a falon. A halál önjelölt urának keze közben precíz, szakértő mozdulatokkal mérte fel a kislány állapotát. Jó hír, él és fog még szaladgálni, rossz hír, egy darabig ez még nem fog menni és egy orvosnak is érdemes lenne megnéznie. Azért nem kis magabiztosság kell ahhoz, hogy miközben levadásznak egy máguszsenit, másfelé is figyeljen valaki, de Kiya tudja, önbizalom nélkül nem is érdemes kiállni egy mágus ellen. Egyértelműnek kell lennie benne, hogy ő irányít és ez megváltoztathatatlan. Ugyanis ő az igazi gonosz varázsló! A legjobb! Biztos kézzel irányítja az úrnőcske babaházát és ha időben megtalálják a titkot vagy magát úrnőcskét akkor nyertek. Csakhogy önbizalma nem tűnik elégnek. Hirtelen megemberelte magát ellenfele és sikeresen visszavette az irányítást. A nekromanta amint érzékelte ezt, szólni se volt ideje a deszkák máris megnyíltak a védendő család alatt és mire bárki utánuk kapott volna már késő volt. Csak az ordításuk hallatszott fel. Garamaru majdnem a tábornokot is félrelökve rohant oda és egyből elkezdte eszét vesztve kalapácsával ütni a padlót. Kiya rászólt volna, de az egész ház megremegett és összezárult mögöttük a fal, ahogy több folyosó is.
~Francba.~
Hogy mennyi erő kellhetett az úrnőnek ahhoz, hogy visszavegye az irányítást az jó kérdés. Főleg mert eddig se foglalkozott a tartalékolással. Kiya egyre biztosabb volt benne, hogy kell legyen valami tőle független dolog, ami ezt az egész játszóházat irányítja. Kizárt, hogy saját erejéből képes legyen erre. Nem egy istenről vagy a mítoszokban élő Zeref-ről van szó. Azzal nyugtatta magát, hogy azért biztos nem örült a meglepetésének.
-Garamaru, elég! Tartalékold az erőd, szükség van rád.
Nagyokat fújtatott és óriásbika tekintete jó ideje először villant a nekromantára. Észrevette a kölyök kezében a gyereket és követve annak pillantását a többiek állapotát is látta. A jajgató aranyfogú élőholtat, akinek elég csúnyán odavágott, a másik kalapácsos fickót, akinek a keze nem nézett ki jól. Kérdéses mennyi hasznát tudják venni a harcban. A fülében még visszhangzottak a gyereksikolyok és szíve szerint az egész házat szétütötte volna, de azért teljesen ő se ostoba. Most egy kis gőzt kiadott és bár helyzetük még mindig idegesítette, de be kellett látnia, hogy nem volt idő a dühöngésre. Bólintott. Közben a nekromanta is felmérte a helyzetet. Sejtése miszerint meglepték az úrnőt beigazolódni látszott, az ugyanis taktikát váltott. Ahogy haladtak nem találkoztak csapdákkal. Többet nem zargatta őket kivégzések és ízlések rémségek bemutatásával. A falak nem mozdultak. Pár elágazáshoz érve megfigyelhették az egyik folyosó mindig szabad volt, míg a másikon egy nagy csapat élőholt állta az útjukat, de azok meg sem mozdultak. Kiya a szabad folyosókat választotta, de szólt a tábornoknak, hogy vigyázzon a falakkal. A sokadik elágazásnál már egyértelmű volt, hogy felesleges az óvatoskodás.
~Csak kiadta nekik a parancsot és közvetlenül nem irányítja őket. Mintha terelne minket valahová. Ez csapda. Ha visszafordulunk vagy szétcsapjuk a csapatait, akkor viszont kevésbé finoman fog terelni. Jó lenne tudni, hol vagyunk és merre lehet amit nem akar, hogy lássunk.~
Miközben ezen járt az agya addig a tábornok és Garamaru nem túl szakértő segítségével, de Heff karja el lett látva valamennyire és a nekromanta karjában is elkezdett mocorogni a lányka. Ezt észlelve végigsimított annak buksiján miközben nem túl megnyugtató mosolyával lenézett rá.
-Semmi baj kincsem. Kiya Tadao a sötétség császára vigyáz rád. Nem fog bántani már senki.
Garamaru egyből felháborodott. „Kölyök, ne ijesztgesd szegény gyereket!”Azok a kisírt zöld szemek pislogtak párat a nekromantára, majd arcát annak mellkasába fúrta.
-Köszönöm Kiya bácsi.
Nem hétköznapi dolog az ilyesmi. Egyrészt, hogy köszönetet mondjanak neki, másrészt, hogy ne féljen tőle egy gyerek. Meg is ölelgette, miközben szinte felsikkantott örömében és jobbra-ballra ringott vele a levegőben.
~Sokk vagy csapda?~
-Gyönyörűm még szép, hogy nem hagyok bántani egy ilyen édes kisangyalt! Majd, valahogy ki is jutunk innen rendben? Fáj valamid? Hogy hívnak, elmondod nekem?
Csak az enyhén göndör barna hajzuhatagot és a bókjaitól egyre vörösebb fülecskéket látta a lányból, aki egyre jobban bújt köpenye alá zavarában. Majd hirtelen megremegett és még mindig kicsit elpirulva, de értetlenül nézett fel rá és aggódva szólalt meg.
-Nem emlékszem, hogy hívnak. A nevem…
Próbált gondolkozni, de nem jöttek szavak a szájára. Garamaru aggódva nézett a többiekre. A tábornok ezt viszonozta, a két zsoldos inkább elfordult. Hogy mi járhatott a fejükben igyekeztek maguknak megtartani. Kiya nyugtatólag simogatta a lányka hátát és kicsit sem akadt fenn a dolgon. Arcszerkezete bár nem tette erre alkalmassá, de igyekezett bátorítón mosolyogni és nyugodt hangon reagált.
-Semmi baj. Arra sem emlékszel, hogy hol laksz? Vagy, hogy mikor jöttetek ide a hotelba?
Erre lelkesebben tudott válaszolni a lány. Látszólag megnyugtatta, hogy van amire emlékszik.
-A fővárosban lakunk. Onnan jöttünk anyával és apával.
-Tényleg? Úgy hallottam a főváros nagyon szép és tele van virágokkal. Nektek is vannak szép virágaitok?
-Igen vannak. Szép sárga és lila virágok is. Nekem is vannak. Én ültettem őket.
-Te is szoktad locsolni?
-Igen. Anya mondta, hogy nem szabad nagyon sok vizet önteni rá, mert, azt nem szereti csak annyira, hogy nedves legyen a földje. És az enyémet csak én szoktam meglocsolni.
-Te aztán egy nagyon ügyes kislány vagy. Mesélj még nekem kincsem! Emlékszel mikor jöttetek ide a hotelba?
-Hát…*Kicsit zavarba jött, elkezdett gondolkozni, majd előbb óvatosan majd egyre felszabadultabban nekiállt mesélni. Talán a horror hotel és a háttérben jajgató Doyle így kevésbé volt ijesztő számára.*Anyával és apával jöttünk ide vakációzni. Megnéztük a kertet, meg ettünk nagyon finom málnás sütit is, amik rózsa alakúak voltak. De tényleg olyanok voltak. A színűk is meg az illatuk és anya mondta is, hogy olyan szépek, hogy sajnálja őket, de apa meg, azt mondta, hogy majd akkor ő megeszi, úgyhogy anya gyorsan bekapta és csupa krém lett a szája utána. Vicces volt.
-Te is ettél azokból a sütikből?
-Még szép! És tényleg finomak voltak. Olyan málnásak jó sok fincsi krémmel. Egy egész tálcával meg tudtam volna enni, de anyuék mondták, hogy majd megyünk fürdőzni, úgyhogy inkább oda akartam utána menni, mert azt még jobban szeretek. Csak apa mondta, hogy itt nem szabad majd ugrálni a vízbe, meg fröcskölni és hogy viselkedjek. A nénik és a bácsik a fürdőben mondták is, hogy milyen ügyes vagyok.
-Bizony. Szinte egy nagylány.
Ez a bók különösen betalált. Büszkén mosolygott a kislány. De hirtelen leolvadt az a mosoly és elkomorulva folytatta.
-Utána felmentünk a szobába pihenni. És kopogtak és anyáék…
A nekromanta értőn bólintott és megsimogatta a buksit.
-Nagyon sajnálom kicsim. De most bátor, nagylánynak kell lenned és nem szabad sírni. Csak ha már kijutottunk a hotelből. Addig erősnek kell lenni és félni se szabad. Megígérem, hogy vigyázok rád és nem hagyom, hogy bajod essen. Rendben?
Párás lett az a zöld szempár, párat szipogott is, de meglepő határozottsággal bólintott. Mintha tényleg magától értetődő lenne, hogy Kiya megvédi mindentől. Az ezen, jelenetet hallgató Vadember ebben a pillanatban hangosan felköhögött, morgott párat és hirtelen valami fontos néznivalója lett a folyosó egyik sarkában. A tábornok szó nélkül, némi keresgélés után átadott neki egy kendőt, amit átvett tőle és kicsit sem finoman mondhatni, a folyosó is beleremegett, olyat belefújt a fekete bika formáját viselő férfi. Visszanyújtotta, de meggondolva magát inkább eltette.
-Majd kimosom.
Az öreg bólintott. A kislány pedig váratlanul megint megszólalt.
-Kiya bácsi vigyázz! A gonosz boszorka néni nem örült annak, amit csináltál és most találkozni akar veled. Most terel a búvóhelyére.
Ezt hallva a jajgató Doyle, aki eddig a bátyja lelkét kínozta is közbeszólt.
-Az biztos! Csak sikerült elérned, azt a találkozót, amit annyira akartál. Hehehe! Jaj, a tüdőm! Bátyus ne rázz már ennyire vagy talán meg akarsz ölni? Miért haragszol így rám? Még mindig azért a játék katonádért, amit eltörtem kiskorunkban? Könyörgöm, bocsáss meg! Ne kínozz tovább! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen a haldokló öcséddel?
A névtelen kislány bújt a megmentője köpenyébe, a többiek morcosan vagy szánakozva/együttérzőn néztek feléjük, Kiya pedig épp az elhangzottakat mérlegelte miközben, változtatott a lebegése stílusán. Megdőlt és a levegőben hanyatt fekve, mágiával tartotta kettejüket. Elfáradt a karja. A tábornok is megszólalt.
-Nekem erre nincs időm. Yukimurát meg kell találnom. Ki tudja mi történt vele ebben a káoszban?
A nekromanta kivételével, aki lebegés közben épp a kislány barna fürtjeivel játszadozott, ezen a váratlan kifakadáson mindenki meglepődött. Cole szólalt meg először.
-Tábornok úr, biztos, hogy…
-Biztos Cole fiam! Ti is láttátok mi történt a többi vendéggel. Szüksége van a támogatásra. Nincs vesztegetni való idő! Sosem hagytam hátra katonát. Nem az unokaöcsémmel kezdem el!
Kiya előre repült az öreghez és nyugodtan szólalt meg.
-Tábornok úr, hiszen épp maga mondta, hogy az unokaöccse kiváló fegyvermágus. Katonaként pont ilyen helyzetekre képezték ki nem? Bizonyára ő is felmérte a helyzetet és ugyan arra jutott, mint mi. Meg kell találni minden gond forrását és likvidálni a célpontot. Viszont egyedül ő gyorsabban haladhatott, mint mi, akiknek eddig civilek tempóját kellett felvennünk. Talán már előttünk is jár. Biztos vagyok benne, hogy ha velünk tart, akkor az úrnő rejtekhelyén megtaláljuk, majd Yukimurát is. Ott a cél. Méghozzá a bajtársainak szüksége van magára. Nézzen rájuk tábornok! Ne hagyjon, minket magunkra kérem!
~Valamennyi katonai szakzsargon, logika, kötelességtudat és némi lelkiismeret furdalás kihasználása. Vajon ez vagy a lélekmágiád erősebb Úrnő?~
Cole gyanakodva nézte a jelenetet. Valami egyértelműen gyanús volt neki. Kiya viszont ezzel igyekezett nem törődni és a másik zsoldost is megszólította.
-Heff ez rád is igaz. Ne bolondozz azzal a kalapáccsal. Meg se tudod lendíteni. Ha hasznos akarsz lenni, használd ezt!
Azzal egyik karját lelógatta és a földből egy csontpajzsot húzott elő. Azt, nyújtotta a félkezűnek.
-A kalapácsod pedig, talán oda adhatnád másnak.
Nézett a Vadember felé, akinek kezében a célját tökéletesen ellátó, de egyszerű fa kalapácsa volt.

A szótlan zsoldos tekintete sokat elárult, ahogy ránézett a felé nyújtott pajzsra. Hogy az zavarta-e jobban, akitől származik vagy inkább az, hogy miből van jó kérdés. De végül fintorogva biccentett és a kalapácsát a Vadember felé nyújtotta.
-Vigyázz rá!
Villantak szigorúan a szemei. Garamaru kézbe vette a fegyvert, kipróbálta annak súlyeloszlását, végül bólintott.
-Semmi gond koma. Szükséged lesz rá, majd mikor jön a visszavágónk.
Mások egy kupa sörre szoktak valakit olyan barátságos vigyorral meghívni, mint ahogy a Vadember most kifejtette, hogy össze fognak még csapni ők ketten. Heff nem szólt semmit csak szúrósan nézett rá miközben elvette a pajzsot a nekromantától. Közben Shingen látszólag megnyugodott, de egyértelműen felkavarta ez a helyzet. A korábbi határozott vonások ellágyultak és a sokat tapasztalt katona tekintete is inkább egy rémült gyermekére kezdett hasonlítani. Kiya hálásan rámosolygott.
-Köszönjük tábornok úr! Na, akkor haladjunk!
Már fordult is volna előre mikor a közvetlen közelében valami megmozdult. Az addig jajgató és szenvedő Doyle akrobatákat megszégyenítő mozdulattal pattant le testvére válláról és kezdett el röhögni.
-Micsoda előadás! Micsoda előadás! Bravó! Méghozzá pont az beszél, aki az úrnő kezére adta a kis Yukimurát. Persze mit lehet várni egy árulótól nemde bátyus?
A tábornok megint megtorpant és elveszetten nézett hol Kiyára, hol Doyle-ra vagy a nekromantát egyre ellenségesebben néző két zsoldosra. Garamaru a kölyök elé állt és dühösen rámordult az aranyfogúra!
-Befogod a pofád, szarkavaró!
Kiya egyből rászólt!
-Ne a gyerek előtt!
Az aranyfogú csak röhögött.
-Hiszen ti magatok mondtátok és hallotta mindenki. Szegény napok óta csak szappanon élő, bujkáló Yukimura, hagyott nektek egy üzenetet reménykedve, hogy megbízhat bennetek, ti pedig álnok módon feladtátok a személyzetnek. Ne aggódjon tábornok! Yukimura jó helyen van a veremben. Viszont, hogy élve vagy halva, azt nem tudom. Azt, is tudom, hogy a vermet arra lehet megtalálni.*Mutatott maguk mögé.* Nos, mi lesz tábornok úr azzal, hogy sosem hagyunk hátra katonát?
Az említett, a hallottak hatására teljesen szétesett. A hajába túrt, elkezdett remegni, az arca idegesen rángott, egyre őrültebb pillantása szinte cikázott a folyosón lévőkön, majd váratlan erővel torkaszakadtából, egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a száját.
-Yukimura!
Aztán megfordult és korát meghazudtoló fürgeséggel megindult visszafelé. Ebben az is segítségére volt, hogy pár lépés alatt emberfeletti módon megnőttek az izmai olyan mértékben, hogy az addig viselt elegáns kimonó szét is szakadt rajta. Félelmetes látvány volt, amin az talán csak növelt, hogy bizonytalanul néha egy-egy oldalfalat is áttört a vállaival. A két zsoldos határozatlanul Kiyára, Garamarura, Doyle-re és egymásra néztek, majd valami megmagyarázhatatlan, több éves bajtársiasság által létrejött szavak nélküli kommunikációval, összebiccentettek és megindultak a tábornok után. A nekromantát elfogta a harag.
-Hogy basszátok meg!
Doyle ezen nagyon jót kacagott és utánozta Kiya korábbi hangját.
-Ne a gyerek előtt!
Ha tekintettel ölni lehetett volna, az aranyfogúnak ez lett volna az utolsó vicce. Kiya dühösen fújt egyet majd a Vademberhez fordult, aki szintén épp azon tanakodott, hogy mi legyen.
-Fogd ezt a bohócot. Utánuk megyünk!
-Összetörhetem megint?
A nekromanta nem válaszolt, mert már repült a zsoldosok után. Garamaru balkan-á változva próbálta elkapni az élőholtat, ami ha sikerült neki, akkor rohant vele a többiek után. Ha nagyon ellenállt, akkor ígéretéhez híven nem sajnálta megint megkóstoltatni a kalapácsával. Kiya közben részben önmaga, részben a lány nyugtatására is, de megölelgette remegő utasát.
-Semmi baj! Foglak erősen.
Nem sajnálta arra se kihasználni a pillanatot, hogy újra ellenőrizze a másik állapotát. Ha korábban elnézte volna és egy folyamatosan gyógyuló élőholtat tart a kezében, aki csak várja a pillanatot, hogy lecsapjon rá, az kellemetlen meglepetés lenne. Ha beéri a zsoldosokat, utánuk szól.
-Ez egy csapda! Meg kell állítanotok!

Ahogy a hatalmas gorillatermetű Vadember Doyle fölé magasodott, az csak színpadiasan széttárta a karjait és megadta magát. Garamaru a hóna alá kapta és megindult vele a többiek nyomában. Az, közben szomorúan sóhajtott.
-Meg is kérdezhetted volna mennék-e a saját lábamon. De legalább saját szememmel láttam, hogy téves a tudományos elmélet. Emberből lesznek a majmok és nem fordítva.
-Befogod a pofád, vagy összetörlek!
-Az előbb is mennyit értél vele?
Előrébb Kiya is kommunikációs problémákba ütközött a két zsoldossal. Vagyis inkább Cole-al. Heff szokásához híven meg se szólalt.
-Hazudsz te patkány! Nem tudom mi a célod, de látom, hogy valamit megint ténykedsz. A tábornokkal is tettél valamit!
-Mit tettem volna vele? Ha nem tűnt volna fel nemrég megöltem a bábmesterünk több tucat hulláját, megmentettem a bőrötöket, de ő most tiszta ideg rám és rá is szükségem van, hogy élve kijussunk innen.
-Akkor mit sugdostál az öcsémmel?
-Pont ezt! Az öreget is az úrnő irányítja. De nem teljesen. Fél tőle és ezért is csalja csapdába. Állítsátok már meg!
-Miért nem te teszed?
-Mert akkor rám támadna. Ha figyeltél volna az öcsédre, akkor nem tudott volna mindent így elkúrni. Tedd jóvá!
-Hogy van pofád így beszélni velem? Ha te, annak idején nem csak magadra figyelsz Doyle nem így nézne ki.
-Tényleg úgy érzed, hogy erre ez a legjobb pillanat, hogy felhozd?
-Egyszer bíztam benned, többé nem dőlök be a hazugságaidnak.
-Hogy… Áhhh!
Kiáltott fel és dühösen csettintett. Az öreget abban a pillanatban árnyláncok ölelték körbe, de ő úgy tépte le magáról őket mintha ott se lettek volna. Ez meglepte a nekromantát. Elkezdte csettintgetni Shingen-re az árnymágiákat, de az semmivel se törődve eszét vesztve rohant előre továbbra is. A láncok, kötelek, ordítozás, könyörgés nem érdekelte. Egyszer csak azon kapta magát Kiya, hogy a két zsoldos eltűnt. Nem tűnt fel neki, hogy előbb az egyik, alatt, majd a másik alatt tűnt el a padló. Arról meg nem is tudott, hogy mögötte Garamaru nem is folyosóval, hanem lépcsővel találkozott. A halál ura egyre idegesebb lett. Ezt pedig a kezében lévő kislány is látta.
-Semmi baj. Én tudom, hogy Kiya bácsi, majd mindenkit megvéd.
-Oh, kincsem…
Fáradtan felnevetett, majd megindult az öreg után és egyből egy fal állta el az útját, ami mellett két szobából egy-egy elágazás vezetett másik folyosókra.
~Shingen mágiájának nyomai!~
Ismét a mágikus érzékeléséhez nyúlt és így választotta ki, azt a folyosót, amin úgy érezte közelebb viszi a tábornokhoz. Egyértelműen érződött, ahogy az öreg elvesztette az önkontrollt nemcsak az elméje, hanem a mágiája felett is. A korábbi finom kontrollált eternano részecskék most meg voltak szédülve.
~Ha így folytatja, felemészti magát, amit nem kéne az ő korában.~
Ez az egész egy verseny volt az idővel. A folyosó pedig egyre váratlanabb kanyarokkal és újabbnál újabb elágazásokkal próbálta összezavarni. Tudta jól, hogy most minden szét volt esve. Nem elég, hogy egyedül, nem elég, hogy csak remélni merte, hogy jó úton halad, de a legfőbb gond az volt, hogy abba az irányba ahova az úrnő akarja, hogy haladjon. Majd, véget ért a folyosó és egy olyan helyre érkeztek ahol más körülmények közt minden bizonnyal nagyon jól el tudott volna maga is szórakozni, de most ő se volt abban az állapotban. Túlságosan rá volt feszülve, hogy az öreget megtartsa. Ezzel a lépésével ugyanis egyértelművé tette ellenfele, hogy fél Shingen-től. Utol is sikerült érnie a tábornokot. Sőt, a csarnok különböző ide vezető járatain megérkeztek a többiek is. A Vadember Doyle-al a hóna alatt valami fenti talán szellőzésért vagy ki tudja miért felelős járatból ugrott ki. Az aranyfogú örült a találkozásnak és nem felejtette el kifejteni a bátyjának, hogy megköveti magát, Garamaru még nála is rosszabb beteghordó. De se a megszólított, se akiről szó volt nem figyelt oda rá. Ugyanis az öreg és Kiya kivételével mindenkire nagy benyomást tett, hogy térdig merültek a belsőségekben és az egész csarnokban megülepedett gyomorforgató a szag. A nekromanta öreg róka volt már. Meg ő ugyebár épp repült. A köpenyével azért eltakarta a kislány szemeit, hogy ő ne láthassa hol vannak, de Kiyát jobban lefoglalta a szituáció értelmezése. A többiek megérkezése, a belek funkciója, lehetséges csapdák és ilyenek. Az öreg csak járt a hullahalmok közt kétségbeesetten feltúrva őket és közben az unokaöccsét szólongatta. A két zsoldos és a Vadember is összeszedték magukat és óvatosan elkezdtek a tábornok után nyomulni és nem foglalkozni a talpuk alól minden lépésnél felhangzó szörcsögő hangokkal. Közben idegesen figyelték mi fog történni. Az egyik nagyobb hullahalom mögött történt meg, hogy Shingen egyszercsak artikulálatlanul felüvöltött és elkezdett rohanni előre. Az elé táruló látvány csak parázs volt az őrületének. Bár egy ép eszű ember elméjét is megviselte volna, ami a szeme elé tárult. Látott valami hatalmas halott bestiát, aminek csak a felsőteste volt meg és az alsó részéből és ömlöttek ki belőle a belei. Erre voltak valamiféle fémrészek hozzácsatlakoztatva és az egész tetején egy élettelenül csüngő, de ismerős testet pillantott meg, aminek a karjai helyén ágyúk voltak. Ezen az akármin pedig egy púpos alak ügyködött, aki a kiáltására felé fordult és sietősebb tempóra váltott.
 
Gyorsan meghúzott pár csavart, bevert néhány fémrudat és kezét az alsó szörny homlokára téve, sötétlila mágikus energiát pumpált bele. A többiek is szemtanúi voltak ennek a jelenetnek, ahogy a szörny és a fiatal férfi üvöltve magához tért. Bár Yukimura hangja inkább kínokra utalt, mint harci kedvre. Látták a menekülő púpost is. A tábornok megindult volna utána, de a lény az útjába állt. Vagyis nem állt, hanem felé nyújtotta alsó része megmaradt ép karját és mintha valami láthatatlan erő megragadta volna, azt az óriási embert. Dühösen erölködött, hogy kiszabaduljon a szorításból. Közben az unokaöccse keze helyére épített ágyú felé fordult és kékes energiahullámok kezdtek gyűlni benne. Az egészen csak rontott a két kéz között tehetetlenül vergődő Yukimura, aki próbált ellenállni és közben ordított.
-Shingen bácsi! Nem én akarom ezt! Ne! Neeeeee!
De minden igyekezet ellenére a kezet elhagyta a sugár és megindult az öreg felé, aki elé az utolsó pillanatban vetette oda magát Cole és emelt egy árnykupolát maga köré. A mágikus sugár viszont így is eltalálta. Olyan erővel lökte neki a tábornoknak, hogy az hatalmas csobbanással vágódott a rothadó belsőségek közé. Yukimura ordított a nagyapja után akinek, bár nagyon súlyosan megégett a mellkasa, de egykori embere megmentette az életét. Aki, szintén megsérült-e közben. Nem sikerült teljes mértékben felfognia a mágiát. Rákvörösre égett bőre jelezte ezt. A lény nem akarta megvárni, hogy felkeljenek. Egy karcsapással valami láthatatlan energianyalábot küldött feléjük, aminek az útját a felcsapó belsőségek jelezték. Most Heff-en volt a sor, hogy eléjük álljon és a lábát megvetve a Kiyától kapott pajzsot maga elé tartva megvédje a társait. Bár hátravetette a becsapódás és fájdalmasan felkiáltott mikor sérült karjával földet fogott, de viszonylag könnyen megúszta ezt. Ekkor Kiya csettintett mire a szeme vörösen felizzott.
-Most nem látnak. Tünés onnan!
Nem hazudott. Yukimura is értetlenül forgatta a fejét és pislogott.
-Mi történt? Mi ez a sötét?
Ennek ellenére érkezett a nekromanta felé a mágikus ágyúból egy energianyaláb, ami elől épen, hogy ki tudott térni. A Vadember felöl csontok roppanása hallatszott és egy hulla halomra dobta a szintén vak Doyle ismét összetört testét.
-Ott maradsz!
Azzal, két kézzel megragadta a kapott kalapácsot és megindult a lény felé. Kiya ötlete, hogy elvakította a szörnyeteget nem volt rossz. Az tényleg nem látott. De hallani tudott. A környezet így hátrányukra vált. Bár, a mágikus lövedékei már kevésbé voltak pontosak, de az irányukat viszonylag jól be tudta lőni a dög. Veszélyes volt megközelíteni, de mikor hallotta, hogy valaki a közelébe ért akkor a beleivel is elkezdett csapkodni feléjük így teljesen lehetetlen volt a dolog. Főleg mert az öreg csak kétségbeesetten ült a földön és nézett az unokaöccsére. Ömlöttek a könnyei és annak nevét szólongatta. Kiya odarepült hozzá. Már nem figyelt arra, hogy takarja a kislány szemét, mert ő se látott semmit.
-Tábornok úr! Szükségünk van magára. Nekünk és Yukimurának is. Le kell őt szedni arról a lényről! Az unokaöccse magát szólítja. Tudnia kell mi a kötelessége!*Az öreg csak rázta a hatalmas fejét, amiről a szakállába ragadt belsőségek csapódtak szerte szét. Rá se akart nézni a nekromantára. Átölelte a térdét és elkezdett hintázni. Közben Yukimura nevét ismételgette. Ezt se most akarta elővenni, de Kiya taktikát váltott és kétségbeesetten elkezdett könyörögni neki.*Apa kérlek, mentsd meg Yukimorát! Könyörgöm, ne hagyj magamra! Segíts!
Erre az öreg tekintete megváltozott. Zavartan ránézett Kiyára, aztán az unokaöccsére, teljes zavara helyét egy pillanatra átvette a régi kötelességtudó katona. Maga alá kapta a lábát és dühösen üvöltve megindult a lény felé. Csak úgy remegett a csarnok Shingen lépteitől. Ezt a szörny is érzékelte és felé emelte az egyik ágyúját viszont Doyle egy árnykötéllel elkapta, azt a kart és Garamaru segítségével izomszakasztó erőlködéssel, de sikeresen félre rántották azt. A másik kezet Kiya és Heff próbálta tartani hasonló módszerrel, de nekik ez nem annyira ment olyan biztosan. Nagyjából épp, hogy elkerülték az öreget a lövedékek, de egy nyalábnak azért sikerült célba érnie és eltalálta a tábornok karját, aki erre felüvöltött fájdalmában, de nem állt meg. Habzó szájjal vetette megát a lényre. A csapat, akik eddig lefogták az ágyukat azok a lendület hatására repültek szerte szét. Kiya is megmártózott kicsit a belsőségekben. Arra odafigyelt, hogy testével védje a kislányt, aki rémülten felsikított a dolog hatására. Shingen szabályosan maga alá temette a lényt és egy mesteri birkózófogásba fogta, annak lábak funkcióját ellátó alsó karját és teljes erejéből nekifeszült. A rothadó végtag szó szerint kiszakadt a testből. Csakhogy ezzel egy időben Yukimura is kínok közt kezdett vergődni a szörnyeteg fején. Egyértelműen érezte ezt, amit az öreg tett a lénnyel, amihez hozzávarrták. Shingen erre nem számított. Mint egy kétségbeesett kisgyerek nézett a kezében lévő hatalmas végtagra, az unokaöccsére, a neki szegezett ágyukra, a többiekre, akik a nevét ordították aztán jött a fény. Takeda Shingen tábornok teste élettelenül dőlt el immáron a hiányzó fél fejjel. A hatalmas ember elkezdett zsugorodni, míg nem egy egyszerű, meztelen öreg holttesté nem vált. A továbbra is élő szörnyeteg tetején, unokaöccse kiabálni kezdte a nevét és mikor nem hallott semmit egyre kétségbeesettebb lett. Ettől a sokat próbált zsoldosokban is eltört valami. Tátott szájjal, hitetlenkedve nézték a tábornok maradványait. Heff szeméből is patakokban kezdett ömleni a könny. Garamaru bár nem ismerte az öreget, de ez a fajta embertelenség a lelkéig hatolt. Fizikai fájdalmat érzett a mellkasában, ahogy arra a szegény szörnyszülöttre nézett, akivel megölették a nagybátyját és szégyent amiért részben ő is hibás ezért. Kiya-t, aki egyszerre használta ki az öreg őrületét és fia iránti szeretetét, őt aki előre a halálba küldte Shingen-t, szintén megrázta ez a dolog.
~Nélküle még kevesebb az esélyünk. Megint az úrnő győzött.~
A szörny vakon a semmibe lövöldözött az ágyújával miközben immár fél karjával vonszolta magát és csapkodott. A nekromanta csettintésére árnyláncok fogták le, azt a két ágyút. Hangja bár határozottan akart csengeni, de érződött benne a megtörtség.
-Emberek! Ennek most van itt az ideje? Nem akarom játszani a szentet és nem is fogom. Én csak a saját bőrömet féltem, de ti így akarjátok, hogy ennek vége legyen? A tábornok és a többi vendég szerintetek ezt érdemlik? Így akarjátok ti is végezni? Össze kell szedni magunkat különben minden, amit eddig tettünk nem számított semmit és aki a háttérből irányított, legyőzött minket. Úgy, hogy mindez nem volt több számára csak egy színjáték. Adjunk neki olyan előadást, aminek tragédia a vége!
A tekintetek felé fordultak. Nem a szavak ereje, inkább a jelentése és az a csepp őszinteség volt, ami megtette a hatását. A Vadember szívta meg az orrát és szólalt fel.
-Mi a terv?
-A cél közös, de nem lesz könnyű. A tábornok unokaöccsén már nem tudunk segíteni. Gyorsak leszünk és könyörületesek. Aztán égjen minden! Innen mással nem játszatnak többé.*Nézett a tábornok teste felé, amit mikor a többiek megértettek akkor a Yukimura megölésével kapcsolatos minden aggályt félretolt a felismerés. Tényleg, a tábornok teste. Nem hagyhatják itt. Nem tudták, hogy közben Kiya már átvette felette az uralmat, csak nem mozdította meg, nehogy az úrnő megelőzze. Az árnyláncok amik a szörny ágyúit fogták közben kezdték megadni magukat és sorra pattantak el.*Első lépés ti ketten előre és védjetek minket. Robbantani fogok. Cole ha tudod úgy, hogy vissza a feladónak.
Bólintottak. Heff a pajzzsal a kezében, Cole maga előtt megnyúlt árnyékkal várta, hogy mi fog történni. Kiya csettintett mire nyolc csontváz jelent meg a szörny körül. Csettintett még egyet mire azok szabályosan szilánkokra robbantak. Heff pajzsa jól megvédte őket és a Cole árnyékából kinyúló csápok is ügyesen visszaküldték a felé repülő repeszeket a lény irányába. Yukimura üvöltött fájdalmában.
-Most előre!
Senki se gondolt abba bele, hogy ennek az volt az értelme, hogy a férfi fájdalomkiáltásai elnyomják az ő hangjukat. Mikor elég közel értek akkor Kiya csettintésére a lény másik oldalán is élőholtak jelentek meg és támadtak rá. Mivel az nem látott a hirtelen megnövekedett minden irányból érkező hangok megzavarták. Beleivel a csapkodott mindenfelé és ágyújából lőtte az energiasugarakat. Heff, hogy megvédje társát egy csapásba beleállt a pajzsával, de utána métereket gurult a padlón. Cole viszont megmutatta milyen is a híres mágusvadász céh egyik tagja. Árnyékából kilépett a klónja, aki vele párhuzamosan, csak a lény másik oldalán szaladt. Az eredetinek közben egy csákány jelent meg a kezében. Garamaru egy hatalmas csapással kicsapta a lény egyetlen ép kezét mire az eldőlt. ÁrnyCole pedig mintha a legtermészetesebb dolog lenne, ugródeszkának használva a lény fejét Yukimurára vetette magát. Mögé lendült és ráakaszkodott. A lábaival annak a két karját fogta le, karjait pedig annak torka köré fonta úgy, hogy könyökével a két nyaki ütőeret elszorítva ájulásra kényszerítse. A belsőségek Kiya élőholtjaival viaskodtak, a két ágyú veszetten igyekezett a klónt lelőni, Garamaru pedig egy újabb csapást mért, immár a lény könyökére. Talált és eltört. Az igazi Cole közben a letépett végtag irányából közelített. Csákányát a szörny fejébe vezető csőbe akasztotta és egy pillanat alatt felrántotta magát annak tetejére majd lendületből lecsapott a Yukimura gyomrába vezető csőre amiből ömleni kezdett valami lilás folyadék. Az áldozat felüvöltött. A lény még jobban megvadult. Elkezdett vergődni. A Vadember az utolsó pillanatban vetült el, hogy ne guruljon rá. A bundája eredeti fehér színét már nem lehetett volna felismerni. Kalapácsával megint a lényre csapott, de most csak egy kis húst tépett le vele. ÁrnyCole viszont rosszul járt. Lezuhant és agyonnyomta a szörny súlya. Az igazi szerencsére még időben leugrott, a kezében lévő csákányt kwan dao-vá alakította, azzal finomította a földet érését, majd forogva párat újra lecsapott immár a szörnyfejbe vezető egyik csőre. Onnan is elkezdett ömleni a lila folyadék. Több tucat bél indult meg felé, de abban a pillanatban megjelent előtte két természetellenesen izmos élőholt, akik felfogták azokat és elkezdtek birkózni velük. Már megnyugodott volna, de Heff hangjára figyelt fel.
-Az ágyúk!
Felkapta a fejét és látta, hogy azok bizony pont felé néznek és mindkettő elsült. Cole-nak hűlt helye maradt. Garamaru felüvöltött és újult erővel esett a bestiának. Az egyik kart szabályosan szétzúzta. A harcot Yukimura kínlódó üvöltései festették alá. A kegyelem megadása nem volt olyan egyszerű. Heff a pajzsot most félredobva indult meg a lény felé. Hasonló manővert mutatott be, mint előtte ÁrnyCole csak ő egyetlen ép karjával kapta el szegény fickó torkát és mindkét lábát a még működő ágyút, tartó karra kulcsolta. A lény mozgásképtelen volt. A Vadembernek szabad volt a pálya. Megállt a szörnypofa előtt, felemelte a rúnakalapácsot, felugrott és teljes erejéből lesújtott. Abban a pillanatban Heff hallott a háta mögül valamit, de azért sem eresztette az ágyút. Szerencséjére nem ellenség volt, hanem az árnyak közül kiugró Cole, aki egy kisebb árnypengével a kezében pont akkor döfte át Yukimura szívét mikor a Vadember kalapácsa, mint egy diót törte be a rothadó szörnykoponyát. A sikolyok abbamaradtak. A szörny sem mozdult többé, Kiya még működőképes élőholtjai a tábornok kivételével mind eltűntek. Mindenki szinte csodálkozva nézte a szörnyet. Nem hitték el, hogy tényleg legyőzték. Ekkor szólalt fel Doyle hangja.
-Na! Ki nyert? Ne hagyjatok kétségek közt!

A hitetlenkedő, megtört fáradt szuszogásokkal teli csendet csak az élőholt vidám faggatózása törte meg, amire végül a bátyja válaszolt.
-A tábornok úr és az unokaöccse is meghalt.
Ebből a válaszból kiérződött az önmarcangolás is. Mégiscsak az ő pengéje járta át annak az ártatlan srácnak a szívét. Öccse mintha mi se történt volna vele egy hullahalmon ücsörögve elégedetten füttyent erre.
-Ezek után mehettek favágónak is hisz szépen megritkítottátok a Takeda családfát.
Jót röhögött a viccén, de most ő az egyetlen. Sőt, Cole-nál itt tört el a mécses. Füsté vált és közvetlenül előtte jelent meg újra, hogy rávesse magát. Öklével újra és újra lecsapott az öccse képére, miközben annak arcába ordított.
-Hát, nem maradt benned semmi? Szedd már össze magad! Szállj szembe ezzel a kurvával! Ne hagyd, hogy irányítson! Gyere vissza Doyle! Képes vagy rá én tudom! Gyere vissza! Kérlek!
Ütései nyomán vér már nem serkent. Csak pár fog, köztük az arany repült ki és a halott hús roncsolódott. A többiek néma csendben nézték végig ezt. Kiya a kezében lévő kislány füleit befogta a káromkodás hallatán és megint ellenőrizte annak sérüléseit, nem-e tűntek el varázslatos módon. Heff nézni se bírta. Elfordulva a jelenettől a csarnok egy másik végét vette szemügyre. A Vadember pedig ismételten a könnyeivel küszködött. Ki az a szörnyeteg, aki ilyet tesz egy testvérpárral? Az élőholt csak rötyögött a bátyja kiakadásán.
-Kérhetnél mondjuk szebben is.
Kiya számára ez is csak a játék része volt. Ha már ellenfelük kezébe került egy ilyen hasznos fegyver, akkor miért ne vetné be. Így lehet a legkönnyebben megtörni egy egyébként sokat próbált katonát. Valószínűleg neki is szólna a dolog, ha volna benne bűntudat vagy empátia. Viszont ezek híján inkább a technikai rész érdekeli őt. Mi mozgatja a bábot? A lélek lakrimás elmélet azért nem teljesen kizárandó, mert korábban említett emlékeket. A bátyjával közöseket is. Viszont a probléma, amit a többieknek direkt nem említett meg korábban az, hogy ez nem egy üres lélek lakrima. Ha megszűnik a kapcsolat az eszköz és aközött, aki konkrétan a mágiát fenntartja, akkor az így befogott lelkek nem biztos, hogy megmaradnak. Nagyobb az esély arra, hogy vagy képes lesz a lakrima alkalmazója új lelkeket szolgálatába állítani vele vagy egyenesen megsemmisül az eszköz. Az se kizárt, hogy gyengébb csiszolás vagy az eddigi sérülések miatt véletlenszerűen nem-e fog kiszökni a mágia a lakrimából. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a lélek képtelen a parancsolója ellen szegülni. Ha nem is ilyen tudományosan levezetve, de Cole is ehhez a végső megállapításhoz jutott el. A könnyei végigcsorogtak az arcán, amit szinte eltorzított ez a fájdalmas felismerés.
-Sajnálom Doyle! Bocsáss meg öcsi!
Azzal a saját árnyéka, mint valami fekete massza elkezdett a kezébe kúszni és egy tőr formáját vette fel a sötét anyag. Garamaru ennek láttán felmordult és megindult feléjük, de Kiya elé állt a fejét rázva.
~Így kényelmesebb lesz. Nem okoz már több gondot.~
A Vadember eddig tervezett hallgatni a kölyökre. Hogy közbe kell szólnia abban az élőholt is megerősítette, aki a fegyver láttán kicsit eltúlzóan, de mintha kétségbe esett volna.
-Mit akarsz azzal bátyus? Csak nem ölnéd meg a saját öcsédet? Miért utálsz ennyire? Azt, hittem soha többé nem látjuk egymást te pedig ennek ellenére képes lennél a saját kezeddel megölni? Ne tedd ezt! Szeretlek bátyám! Könyörgöm ne!
Garamaru épp félrelökte volna az útjába álló nekromantát, az árnymágus pedig teljesen összetörve már döfésre emelte a pengét miközben megtört hangon kérte az öccse bocsánatát mikor Heff hangosan felmordult és elhajította a Kiyától kapott pajzsát. Mindenki odakapta a tekintetét és így látták ahogy az pont elsuhant a jajveszékelve menekülő púpos feje felett miközben az felborult egy hullahalmon. Mindenki egyszerre indult meg a szörnykovács felé. Kiya árnyláncai fogták le elsőként a fickót, következőnek Garamaru balkan keze szorult annak a torkára. Kapálódzott volna, de a láncok nem engedték. Cole-nak volt csak köszönhető, hogy a rúnakalapács feje nem találkozott a púposéval mivel vissza fogta a dühösen vicsorgó Garamaru-t kezét. Így az csak beleüvöltött annak képébe.
-Kinyírlak te beteg szörnyszülött!
A leláncolt mozdulni sem bírt csak fejét rázta és próbált a nyakára szoruló kéz ellenére magyarázkodni.
-Ihan nem beteg! Nem beteg Ihan! Nem köhög, csak hátán van púp! Nem bántani Ihan! Sajnálja nagyon, hogy csinál bumm, bumm fegyver fiúból. Nem csinál többet ilyen. Kérlek ne bántani Ihar!
Az eleinte vörös feje már kezdett kékülni mikor Kiya is odalépett és egy sokatmondó pillantással kezét a Vademberére tette, aki ettől engedett a szorításon. A földön fekvő egyből kihasználta a lehetőséget és elkezdte kapkodni a levegőt. De aközben is magyarázott.
-Ihar nem beteg. Nem azért veszi nagylevegő. Csak majomember keze szorít eddig Ihar torka és nem tudott venni levegő. Most veszi levegő, amit nem tudott eddig. Mi az zöld golyó?
A nekromanta kezében formálódó mocsárzöld energiák felkeltették a figyelmét és nem nagyon tetszett neki, ahogy az arca felé közelíti. A dühösen fújtató vademberrel ellentétben Kiya vonásai nem árultak el semmit arról mi jár a fejében. Mint egy darab húst úgy szemlélte az elé kerülőt. Hasonlóan rideg hangnemben is szólalt meg.
-Haragszom rád Ihar. De még nem döntöttem el, hogy a pokol összes kínjával megismertesselek, egyesével eltörjem minden csontod vagy élve rád rohasszam a húst. Esetleg ebben a sorrendben.
Szegény eszelős egyből elkezdett könyörögni és pityeregni.
-Ihar sajnálja! Esküszik nem csinál mégegyszer ilyen! Ne bántsa félig szemű szegény Ihart! Ihar előbb beütötte kobak. Fájt már neki az is.
Az a fél szem továbbra is ridegen meredt a földön fekvőre. A kezében tartott zöld fény pedig csak még rettenetesebbé tette az egyébként se barátságos vonásait.
-Talán ha őszinte leszel hozzánk, akkor nem bántalak.
-Ihar őszinte! Nem hazudik. Tényleg fáj kobakja. Esett földre és puff neki oda.
-Miért tetted ezt Yukimurával?
-Yumimuma?
-Fegyver fiú.
-Fegyver fiú! Ihar nem akar baj. Nem akar harag félig szeművel. Ő csak akart csinálni jó, úrnőnek. Akarta úrnő mondja neki Ihar volt ügyes. Úrnő dicsérje Ihar.
-Valóban? Mit tudsz az úrnőről?
-Ihar tud úrnőről. Úrnő szép. Úrnő csodálatos. Úrnő legszebb rubint a drágakövek között. Úrnő legcsodásabb a világon. Úrnő mérgező szépség. Neki egy pillantás és megy férfi halálba neki.
Cole szinte undorodva köpte a szavakat.
-Ez is csak egy szolga.
Kiya képén megjelent egy halvány mosoly. Bár ez pont nem tette barátságosabbá az ábrázatát. Kicsit közelebb tolta az átokenergiát a földön fekvő képéhez és pontosított.
-Nem elég.*Hátraszólt a többieknek.*Figyeljetek Cole-ra ne okozzon újabb meglepetést!*Majd újra a földön fekvőre emelte a pillantását és lassan elkezdte sorolni a kérdéseit.*Hogy néz ki az úrnő? Hol lakik? Van olyan szoba ahova nem szabad senkinek se bemennie és amiről senki nem tudhat? Titkos szoba. Esetleg egy ékszer vagy akármi. Egy smaragdszemről tudsz valamit? Fontos az? Mi irányítja a hotelt és az úrnő szolgáit? Van módszer őket felszabadítani úgy, hogy ne haljanak bele? Ha Ihar hazudik, Ihar úgy jár, mint fegyver fiú. Lesz sok sikoly és naagyon, naaaaagyon lassú halál.

Ihar ostoba arcára a vak rémület ül ki és a maga módján, de dalolni kezd neked. Az Úrnő haja fekete, mint az ejszaka enyhe vörös árnyalattal. Haja hosszú, de vállait nem éri el. Szemei mint a rubint úgy csillognak. Bőre világos, már-már hófehér. Alkata kecses, nőies. Léptei kimértek és csábosak. Ő a végzet asszonya. Régen a Koponya Rendhez tartozott. Titkos szoba mindíg volt, van és lesz, mert a hely folyton változik belűlről. Az Úrnő az épületbe épített maradványokkal és a föld lakrimával kénye-kedve szerint parancsol. Akkor jön és megy a falak között, amikor csak akar. Senki sem találja meg, hacsak azt ő maga nem akarja. Az ékszereket, mint minden nő ő is szereti. A smaragd szemet egy barátjának szeretné ajándékba, Emeraldnak. A halottakat pedig nem lehet felszabadítani mert nincs mit felszabadítani egy élettelen testen, de ezt minden ostoba nekromanta tudja! Az Úrnő csak irányítja a halottakat, csak nagyon ügyes, démonian ügyes.
Ihar beszámolóját követően az egész helyet egy hatalmas robbanáss rázza meg a fentebbi szintekről. Doyle meg is jegyzi, hogy a lovasság végre megérkezett. Éppen idóben mert kezdett ellaposodni a buli. Ekkor feltépi a saját mellkasát és elővesz belőle egy sérült lakrimát, ami elég bajjóslatúan pulzál. Ez volt az állati seider mágiáért felelős lakrimája, ami Garamaru egyik kalapácsütésétől megrongálódott és most egy igazi bomba a kezében. Fentről újabb robbanás rázza meg a helyet. Doyle színpadiasan a fentről hulló porba néz, majd megjegyzi, hogy eljött az ő ideje. Az élőhalott rászorít a markában tartott sérült lakrimára, mire az karcosan felsikolt és erős, vakító fényt áraszt magából, majd óriási pusztítást végezve felrobban.
Ha már Doyle nem is, azért remélem ti túlélitek ezt az öngyilkos akciót. Valahogy...

Valamikor régen:

Spoiler:

Kiya kis előadása tökéletes eredményt hozott. Belül meg is nyugtatta ez ugyanis valójában nem kívánta megkínozni szerencsétlent ugyanis könnyen visszaüthetett volna a dolog. A Vademberrel vitázhatott volna, hogy mi a különbség aközött, hogy megfojtja és hogy ő kínozza, ha a púpos nem csak megjátssza az ostobát akkor lehet válaszok helyett csak üvöltött volna, a kislány füle hallatára se illendő ilyesmit tenni. Meg lássuk be. Így azért tisztább munka ez. A púpos szinte hadarva kezdett magyarázni. Ahogy egyre jobban belemerült az úrnőjének leírásába úgy vált az arca egyre megszállottabbá. Egy idő után nyál is kezdett folyni a szájából.
-Ihar nem akar olyat! Ihar nem akar olyat! Ihar mesél. Mindent mesél Ihar. Úrnő szép. Úrnő legszebb. Úrnőnek haja fekete éjszaka, amire süt rá vörös holdnak fénye. Úrnőnek bőre fehér, mint legszebb tányérok, amikből Ihar nem szokott enni, de látott már olyat. Úrnőnek szeme csillog, mint rubint. Úrnő gyönyörű! Úrnő a legcsodálatosabb! Úrnőnek alakja kecses. Szép hosszú lábai vannak és szép formás…
Kiya itt szolt közbe.
-Velünk maradsz vagy emlékeztesselek a helyzetedre?
Ekkor vette észre az a félnótás, hogy ez valóban nem az ábrándozás pillanata. Neki is állt mentegetőzni.
-Ihar csak ad válasz! Félig szemű kérdez Ihar ad válasz. Ihar mond minden, ami tud. Nem titkol. Úrnő szép lábai járnak kecses. Teszi őket egymás után, lassan. Szépen. Iharnak tetszően. Gömböt ne! Gömböt ne! Ihar mesél más. Úrnő hord ékszerek! Sok ékszerek. Szemet nem akar úrnő magának. Akar adni Úrnő barátja Emerald! Meg… ő…Úrnő szeret férfiak. Férfiak halnak utána meg. Volt úrnő tagja koponya rend.
Erre felcsillant a nekromanta tekintete. Sajnos a társadalom a sírok kifosztását és a feketemágiát igaztalanul elítéli így kényszerűségből még egy olyan jól nevelt gonosz varázslónak is, mint ő, kapcsolatot kell tartania az alvilággal, hogy beszerezzen pár olyan könyvet, amit máshonnan nem lehet. Mondjuk a koponyákkal személyesen nem volt dolga, de hallott róluk. Nem varázslócéh csak piti bűnözők voltak, akik jó pár éve eltűntek. Ha közülük egy ilyen személy kiemelkedett az elárul valamennyit annak tudásáról és a körökről, amikben ténykedhet. Közben a púpos tovább magyarázott.
-Titkos szobák vannak. Titkos szobák voltak. De változik hotel mindig. Úrnő épít bele halottak falakba és használ föld lakrima és úgy mozgat minden. Jár keresztül falakon. Ezért nem lehet őt elkap, csak ha ő akar. Ihar mesél még. Volt kérdés…
-Élőholtak felszabadítása.
-Ihar emlékszik! Ihar nem felejt. De nem lehet élőholt felszabadít. Élőholtnak neve halott. Halott nem él. Mindenki tud ez. Úrnő irányít halottak, csak csinál ügyesen. Démonian ügyesen. Ihar válaszol minden kérdés. Ihar ugye nem lesz bánt?
Ekkor megremegett az egész épület. Ezen mindenki meglepődött. Kiya kezében a kislány kicsit felsikkantott. Doyle pedig vigyorogva megszólalt mögöttük.
-Nos, megérkezett a lovasság. Már vártam is őket. Ez a buli ugyanis nem bántásból, de kezdett kicsit ellaposodni.
Majd feltépte a mellkasát és kitépett belőle egy nem túl megnyugtatóan pulzáló lakrimát. A többieknek számára is gyanús lehetett ez, de mint lakrimológusnak a nekromantának volt fogalma róla, hogy mi az a másik kezében. A sérült seidr lakrima, ami már nem bírta magában tartani a mágikus energiákat és ezért különösen robbanásveszélyessé vált. Hogy mi a terve az úrnőnek, aki „Doyle” testét mozgatta egyértelmű volt. Egyből elkezdett pörögni az agya, hogy mik a lehetőségeik. De nem sok időt kapott gondolkozni ugyanis „Doyle” felnézett a plafonról lehulló porra és egy sóhaj kíséretében elbúcsúzott.
-Eljött az én időm.
Azzal rászorított a kezében lévő lakrimára, az felvisított és vakító fény tört fel belőle. A nekromanta egyből felkiáltott.
-Robban!
Erre mindenki szinte egyszerre cselekedett képességeihez méltón. Cole egy árnykupolát emelt maga elé, Heff a kölcsönpajzsot és megpróbált egy hulla halom mögé beugrani, Garamaru is hullák mögé ugrot és megpróbált még időben alakot váltani. Ember test, fekete bika mellkas és vízköpő szárnyak hátha megvédik. Kiya pedig csettintett kettőt és a hajánál fogva maga és a kislány elé próbálta rántani a púpos testét, akit egyből elengedtek az árnyláncok. De a csettintés nem ennek szólt. Bár nem szeret mindent bele adni, mert az nem túl menő, de most muszáj volt. A mellette megjelent két Kimura tesó vetette magát Doyle-ra, hogy megpróbálják földre nyomni, legideálisabb esetben úgy, hogy legalul a robbanó lakrima legyen és rajuk kívül, majd félszáz élőholt jelent még meg Kiyáék és Doyle között, akiknek az első két sora csontpajzsot tartott maga elé. Hogy ez a tömeg megvédi-e őket a robbanástól, abban így se volt biztos. De komolyabb számításokat elvégezni most nem volt ideje.

Az egész termet elárasztotta a fény és minden hangot elnyomta a robbanás zaja. Utána csak a fülzúgás és a sötétség maradt. Még élt az egyértelmű volt, hisz érezte a fájdalmat és a portól terhes levegőt, ami egyből megtöltötte a tüdejét. Már amennyire képes volt lélegezni. Beszorult valami leszakadt falrész alá. Ahogy a zúgás kezdett elmúlni úgy tértek vissza a világ hangjai. Garamaru valahol nagyon káromkodott a két zsoldos hangját viszont nem hallotta. A kezén ismerős ragacsos anyagot érzett és nem kellett sokat tapogatóznia, hogy látatlanul is megmondja az Ihar maradványa. Viszont még valamit hallott. Halk pityergést. A sziklák, a holtest és közte ugyanis úgy néz ki még ott volt a kislány és mindezek ellenére, amiken ma este átesett még élt. Neki, az emberi test szakértőjének is képes volt meglepetést okozni ez a gyerek. Végigsimított annak hátán mire felerősödött a sírás.
-Még itt…
Folytatta volna, hogy ott van, de elkapta egy köhögő roham. Pedig meg akarta kérdezni, hogy mi a baj. Fáj valami, megijedt? Az eszébe se jutott, hogy a mozgásra képtelen lány mit érezhetett mikor egyetlen megmentője mozdulatlanul feküdt ő pedig egyedül maradt. Nemsokára újabb hangok érkeztek. Érkezésükre Garamaru felröhögött.
-Na, végre! Elkéstetek fiúk!
Majd Kiya fölül is el lett takarítva a törmelék. Elég csúnyán meg lett rongálva az épület. Egy helyen még a szabad ég is kilátszott. Csoda, hogy túlélték.
~Tényleg csoda lenne?~
Megmentőik a rúna lovagok egyenruháját viselték és mindegyikük kezében ugyan olyan fémbot volt lakrimával a végén. Míg ketten félrelökték róla a faldarabokat egy fickó kitépte a kezei közül a síró kislányt, aki egyből elkezdett pánikolva kiabálni.
-Ne! Ne bántsanak! Kiya bácsi! Kiya bácsi segíts!
Kiya bácsit viszont lefoglalta, hogy épp a torkára tapostak és durván megragadva a kezét egy mágikus bilincset tettek arra. Közben egy középkorú lovag nem túl finoman felültette és undorodva nézett végig rajta.

-Micsoda egy szörnyeteg.
A hangos káromkodásból és a lovagok üvöltözéséből ítélve Garamaru is hasonlóan járt. Az idősebb lovag miután a nekromantát veszélytelennek ítélte a kiabáló kislányt tartó katonájához fordult.
-Vigyétek a felcserhez! Nem tudom mit akartál vele tenni, de nem is érdekel. Ha megtehetném, itt helyben kivégeztetnélek.
A Kiya csak röhögött.
-Nem gyanús valami?
-Fogd be a pofád! Világos minden nekromanta.*Az utolsó szót szinte köpte.*Volt egy szemtanú is. Forsetti nyomozó, majd meghallgatja a meséd.
Időközben Heff és Cole is előkerült. A lovagok kiáltottak a helyzetet tökéletesen átlátni vélő középkorú fickónak.
-Eero kapitány itt is van még kettő. Ájultak. Ezek céhes mágusok. A Southern Wolves tagjai.
-Valóban?*Vágott mindent tudó képet.* Szóval ők voltak, akik beleköptek a levesedbe. A biztonság kedvéért tartsátok őrizetben azokat is. Forsetti nyomozó, majd kihallgatja őket is. Én megyek és megnézem mi a helyzet az emeleten.
Garamaru dühösen magyarázott a lovagoknak, hogy hülyeséget csinálnak. Ők ártatlanok, de azok oda se figyeltek rá. Kiya csak lehajtotta a fejét és igyekezett kifújni magát és értelmezni a helyzetet. Ezek tapasztalt varázslóknak tűntek, akik nem adják magukat egykönnyen. Méghozzá ezek szerint körbe is vették a helyet. Miután alaposan fölmérték a helyet kicsit csillapodtak. Mármint a közelében lévők. Páran még beszélgetni is elkezdtek. Az egyik hevesen magyarázott a másiknak.
-Hiába mondod akkor is valami nincs rendben. Alig találtunk pár holtestet, de túlélők se kerültek elő. Mi történt az áldozatokkal?
-Kuss már! Lehet, itt vannak a lábunk alatt. Bele se akarok gondolni.
-De te is láttad mi volt ott fent! Egy mészárszék! Az újoncok fel se mertek oda menni. Annyi testnek kell, hogy nyoma legyen.
-Nem a mi dolgunk ezt tudni! Nem akarom tudni. Csak kövesd a parancsot és fogd már be! Elegem van ebből az egész helyzetből!
Ott is hagyta a társát, aki ment utána és folytatta az elméletek gyártását. Egy másik mellette elsétáló páros jóval vidámabb hangnemben csevegett.
-Azért ez nem semmi. Lemerem fogadni, hogy az a csinibaba áldani fogja egész életében ezt a napot, hogy túlélte.
-Na, persze! Láttad te, hogy nézett az ki? Mint akit bele mártottak egy kád vérbe. Nem is csoda, hogy szabályosan beájult a kapitányság ajtaján. Szerintem pont, hogy kitörölné ezt a napot az életéből.
~Csinibaba… Szóval mi csak az elterelés vagyunk valami nagyobb dolog kapcsán.~
A többi körülötte járó kelő katonától viszont már nem hallott semmi érdemlegeset. Inkább csak azok a szövegek mentek, hogy „Láttam már pár durva dolgot, de ez a legkeményebb.” „A faldarabok alatt mintha egy vágóhíd lenne.” „Azzal viccelődtem az asszonynak, hogy egyszer majd elhozom ide. Ha tudtam volna.” „Azok a szegény családok!” „Hogy történhetett ez egyáltalán meg!” „Otthon, majd megölelem a gyereket.”Ami, viszont a leginkább nem tetszett a nekromantának az a következő volt. „Esküszöm nem értem minek ezekhez a férgekhez Forsetti. Van kötél és kint egy pózna is. Nem kell nekik kihallgatás!” Eddig se tervezte megvárni a nyomozót. Nem azért mert ebből ne tudta volna magát kimagyarázni, inkább az volt a gond, hogy a fekete mágia még nem is, de a nekromancia már problémás dolog a mágus tanács szemében. És, azt feltételezni, hogy elnézik neki, csak mert megmentett egy kislányt és elmond pár titkot, egy a törvény szemében nála is nagyobb bűnöket elkövető kollegináról naiv dolog lenne. Garamarusan naiv dolog. Méghozzá látta, hogy kelt fel a nap.
~Nincs sok idő. A szárnyaimmal, ha meglepem őket, talán ki tudok jutni még azelőtt, hogy tudnak reagálni, eggyé válok a sötétséggel és igen hamar elég messze kerülhetek tőlük ahhoz, hogy mire a nyomomba erednek a bábmester is megjátssza a kártyáit.~
Ebben a tervben a Vadember nem szerepelt. Kár érte, de a kislány már biztonságban, a következő fontos személy pedig ő maga. Megpróbált árnymágiával eltűnni és Heff teste környékén felbukkanni így kibújva a bilincsből, majd úgy tenni, ahogy eltervezte. Ha nem jön össze, akkor se adná magát könnyen. Ha sikerült az árnylépés csak a bilincs nem tűnt el, akkor a Heffnél lévő antimágikus lakrimához próbálná érinteni a kezét miközben, odakiáltana a Vadembernek”Ne bízz bennük! Ezek az úrnő emberei!” Ha létre se jön, akkor gyalog kezd el szaladni Heff teste felé hasonló célokkal. Kétségbeesett.  Ha sikerül gond nélkül megszöknie, akkor a Vadember csak értetlenül néz utána és kiabál, hogy „Mit csinálsz, így csak rontasz a helyzeten!” Viszont ha szól neki a kölyök, hogy ezek az úrnő emberei ő elhiszi és rájuk támad. Tényleg trükkös volt az a nekromanta. Kiya meg miért hazudna neki?

Sikerült felbukkannia Heff mellett viszont a kezét tartó bilincsek nem engedték el. Odakiáltott a Vadembernek, aki érteni vélve a helyzetet egyből felpattant és felöklelte az egyik lovagot, amiből kisebb tumultus lett arrafelé. Bár Kiya a kalapácsosnál lévő lakrimákat vészhelyzetre tartogatta, de számára ez az. Amint a bilincs hozzájuk ért, ahogy a zsoldosok mondták egyből megszűnt a mágia és ismét szabaddá vált. Közben felé is megindultak páran, de ő két csettintéssel szárnyakat növesztett és míg egy sötétségből álló kéz magához húzta a csomagjaikat, és a Kimura tesók eltűntek addig ő megindult a Vadember felé, aki épp betörte az egyik lovag orrát a fejével. A meglepetés még mindig az övék volt így lett egy kis ideje kimentenie, azt a marhát is. Menekülés közben ennek ellenére üldözői a botjuk végén lévő lakrimákból láncokat lőttek felé, amik elől a nekromanta sikeresen kitért és a vademberhez érve annak bilincsét elkapva indult meg vele a plafonon ütött lyuk felé. Ezen akciója kicsit hangosabbra sikerült, mint várta. Fent ugyanis fogadóbizottság várta, akik közt ott volt Eero kapitány is, aki botját lecsapta a földre maga elé ezzel a Kiya közelében lévő falakból és törmelékekből vagy fél tucat lánc indult meg a menekülő nekromanta után. Bár fájt mindene és a mágikus kifáradás is kezdett nyomokat hagyni rajta, de összeszorította a fogát és egy csettintéssel élettelen csontvázakat idézett, hogy azokat kapják el a láncok. Mikor pedig kellő távolságban volt egy újabb csettintéssel szilánkokra robbantotta azokat. Eredetileg nem akart megsebezni senkit, mert nem akarta hergelni őket, de nem tud mit tenni. Ha ilyen elszántan akarják őt elkapni, akkor muszáj mindent megtennie. A támadása eredményével nem foglalkozott, bár még hallotta a kapitány hangját, ahogy ordított utána. „A saját kezemmel nyuvasztalak meg te kutya!” Míg egy kis sötétség volt addig azzal eggyé válva menekült mindentől messzire. Jó lett volna megnézni mi történt a lovagok központjában, de nem érzett magában ahhoz erőt. Mikor úgy gondolta kellően távol kerültek akkor leszállt a Vademberrel egy erdősebb részen. Őt úgy dobta, de hogy puffant is kicsit, majd maga is földet ért és remegve elterült a földön. Rég tépázták már meg ennyire. Egyértelműen neki is szüksége volt egy alapos orvosi ellátásra. Nem a sebei súlyossága, hanem azok állapota miatt. Nekromantákkal hadakozni ugyanis nem csak azért problémás, mert menők és erősek, de azért is mert a szolgáiktól kapott sérülések nagyon csúnya fertőzésekhez vezethetnek ha nem figyelnek oda rájuk. De annak nem most volt az ideje. A Vadember nekiállt a bilincsével hadakozni.
-Hozhattál volna nekem is azokból a lakrimákból!
-Nem tudtam, hogy működnek és tartottam tőle, hogy ha hozzájuk érek, nem tudok majd varázsolni.
-Akkor is!
Erre nem válaszolt csak fáradtan sóhajtott. Most csapódott le rajta az egész este felgyülemlett összes fáradtság és ott helyben el tudott volna aludni. Garamru is fáradt volt. Ő ezért is nem akart megpihenni. Tartott tőle, hogy akkor már nem kel fel. Beszélt hát.
-Mi lesz a következő?
Kiya laposakat pislogva válaszolt.
-Eltűnünk. Ha rájönnek mi történt a központban, akkor talán eltusolják az ügyünket.
-Ezt nem értem.
-A nekromanta nő volt az, aki ránk küldte őket, hogy bejusson a rúnalovagok helyi központjába.
Ennek hallatán a Vadember lesápadt.
-Azt, mondod ők tényleg rúnalovagok voltak.
-Nem mondtam, hogy nem.
-DE IGEN! ROHADTUL, AZT MONDTAD! MIRE VETTÉL TE RÁ ENGEMET!?
Azzal rávetette magát a földön fekvőre és a köpenyénél fogva húzta annak unott ábrázatát a sajátja elé. Kiya ismét csak sóhajtott.
-Megöltek volna.
-HONNAN VESZED?
-SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SENKI NEM ALKALMAZHAT VAGY KÍSÉRELHET MEG ALKALMAZNI FELTÁMASZTÓ MÁGIÁT! HÁT NEM ÉRTED?
Erre a Vadember kicsit lehiggadt és inkább hitetlenkedve válaszolt.
-De…mi…
-Megmentettem egy kölyköt és két, céhes mágust. A tényen nem változtat. Te pedig velem voltál. Tudom, hogy dolgoznak.
A nagydarab férfi erre a nekromanta képébe fejelt és földre lökte úgy, hogy annak szinte koppant a feje.
-Nem igaz! Ez nem igaz! És hazudtál!
Kiya fáradtan egy fához vonszolta magát, hogy a hátát annak támassza és megdörzsölte a sajgó homlokát.
-Slimey Town-ban ártatlanokat öltek. A mese ugyan ez volt. Ha megharapnak, átváltozol. A saját szememmel láttam, ahogy segítségért könyörgő egyszerű polgárokat szemrebbenés nélkül élve elégettek. Lovagoknak hazudják őket, de ezek csak katonák. Sőt, rosszabbak. Ők hozzák a törvényeket, ők tartatják azokat be és ők ítélik el a bűnösöket is. Az igazság, amiért küzdenek a saját igazságuk.
A Vadember ennek hallatán hitetlenkedve nézett rá.
-Te tényleg így gondolod?
Csak felröhögött.
-Nem csak gondolom. Ez így van.
-Sajnállak.
-Menj vissza hozzájuk, ha akarsz és próbálj meg magyarázkodni. Ölesd meg magad engem nem érdekel, de én nem teszem bitó alá a nyakam.
Ettől a makacsságtól megint ökölbe szorult a Vadember keze.
-Ez a baj a te…
-KIYA BÁCSIII!
Mindketten megrezzentek az éles kis hangra, ami az egyik fa mögül felvisított. Egyikük se számított meglepetésre főleg nem a névtelen lánykára, aki egyből odaszaladt a nekromantához és sírva a nyakába ugrott. Öröm helyett viszont inkább döbbenten néztek rá. Kezein-lábain kötések voltak és a ruháján és haján ott volt még a hotelben töltött éjszaka véres és poros nyoma, de egyébiránt valamennyire meg már volt mosdatva. Az arca tiszta volt. Garamaru, mint egy kísértetet úgy nézett a gyerekre és tekintete egyértelművé tette mit gondol, ahogy megszólította Kiya-t.
-Hullagyalázó…
Ő továbbra is fáradt volt, de ostoba az nem. Egyértelmű volt, hogy nem szabadott volna felbukkannia a lánynak. Ez egy csapda. De mást is tudott. Többször ellenőrizte és egyszer se talált semmi gyanúsat rajta. Ő nem egy élőholt. Maradt a lélekmágia vagy valamilyen bűvmágia. Megrázta a fejét a Vadember felé és megsimogatta a kis buksit.
-Ejnye, szépségem még a végén megint összekoszolod, azt a bájos kis pofidat. Itt vagyok. Ügyes vagy megtaláltál.
Csak nagyon lassan csillapodott a sírás és váltott át szipogássá. Közben a nekromanta végig lágy hangon nyugtatta a gyereket. Garamaru ugrásra készen nézte a jelenetet. A sok nyugtatás és simi hatására lassan a picur lenyugodott annyira, hogy legalább szóhoz tudjon jutni.
-Soha többé nem engedem el Kiya bácsit! Soha! Itt leszek mellette örökre.
-Nagyon örülök, hogy ezt hallom, de mesélj, hogy találtál rám?
-Nagyon féltem! A lovag bácsik csak úgy szó nélkül vittek el és meg se hallgattak és láttam, hogy Kiya bácsival milyen csúnyán bánnak pedig Kiya bácsi megvédett mindenkit, de hiába mondtam nekik pedig én tényleg eskü elmondtam nekik csak nem figyeltek oda.
-Tényleg elmondtad? De kis kedves vagy. Ez nagyon jól esik ám nekem. De nem bántottak téged ugye?
-Nem. Nem bántottak. Csak a felcser bácsi nagyon sokáig varázsolt mindenféle gyógyító mágiát rám pedig én mondtam neki, hogy nekem dolgom van. Kiya bácsit bántják a buta lovag bácsik hiába ő védett meg mindenkit.
-Ennyire féltettél kicsim? Igazán kár volt hisz nem bántottak nagyon. De, hogy találtál rám?
-Hát, miután eljöttem a felcser bácsitól utána idejöttem. Tudtam, hogy ide kell jönnöm, mert itt van Kiya bácsi, én meg nem akartam, hogy Kiya bácsi elmenjen és elhagyjon. Akartam itt lenni és jöttem és itt vagyok most már és itt is leszek és nem megyek vissza!
~Tudtad, hogy itt vagyok.~
-Te aztán egy igazán bátor kislány vagy tudod. Egyedül jöttél utánunk? Nem féltél?
Egy félénken lehajtott buksi és egy kis bólintás volt a válasz.
-Nagyon féltél?
Bólintás.
-Olyan rossz volt a lovag bácsik közt?
Erre a kérdésre szégyenlősen a nekromanta köpenyébe bújt a lányka, onnan válaszolt.
-Kiya bácsi volt, aki megvédett nem a lovag bácsik.
Ez szépen hangzott. Olvadozott is tőle a halál urának szíve.
~Míg ő velünk van, addig nem mehetek a műhelybe a szemért, mert az úrnő tudni fogja. Egy rúnalovag lohol a nyomomban, megfogyatkoztak a hulláim és feltűnő vagyok. Legalább erre a napra meg kell húznom magam és az éjszaka leple alatt betörnöm valami kis faluba. Ez terv.~
-Nem szeretnél hazamenni?
-Nem emlékszem milyen a haza.
-A nevedre sem.
A lány a fejét rázta. Kiya elhúzta a száját majd megszólította a Vadembert.
-Neked mi a terved Vadbarom?
A megszólított nem sértődött meg a megjegyzésen. Gyanakodva nézett a lányra, akiben ez után az éjszaka után nem tudott megbízni. És bár becsülettudata arra ösztökélte, hogy menjen a lovagok elé és számoljon be nekik mindenről, de tudta, hogy egyedül hagyni a kölyköt azzal a valószínűleg élőholttal egyenlő volt annak a halálos ítéletével. Mivel pedig, végül is a két zsoldos is el tudott mindent mondani így erősebb volt a bűntudat, hogy nélküle a félszemű nem élné meg a holnapot. Azt, meg azért nem kívánta volna neki.
-Maradok. De érdekel a teljes történet.
-Most mondta, hogy nem emlékszik.
-Nem a lányé! A tied.
-Az enyém? Pont most? Hát jó egy tűzhányó belsejében lévő, kis halászfaluban születtem…
-Nem ez és elég a viccelődésből! Honnan ismerted, azt a kettőt, milyen szemről van szó és mi volt ez az egész?
-Hosszú történet én meg fáradt vagyok.
-Utána alszol.
Fáradt sóhaj.
-Hát jó. Úgy volt, hogy hírét vettem egy élőholt vírusnak Slimey Town-ban. A tünetek hasonlóak voltak, mint itt a hotelben…