A LángTrió hagyatéka

A szokásos reggeli edzésem után már felfrissülve sétáltam be a bérelt kis szobámból a céhház étkezőjébe ahhoz képest, hogy fél 11 volt alig lézengett valaki az általában zsúfolt helyiségben, bár tény akinek valami munkája volt az mostanra összeszedte magát és távozott A pulthoz menet azon gondolkodtam, hogy délután talán bevetem magam a könyvtár régi küldetéseket, feljegyzéseket tartalmazó részébe hátha találok végre valami nyomott, valamit ami elkerülhette eddig a többiek figyelmét.
- Szia Kate, mit adhatok? - Rángatott ki gondolataim közül Richard kérdése.
- Egy szendvicset és egy nagy adag rántottát sok baconnel - soroltam azt latolgatva, hogy mire ez elkészül addigra Night is kimászik nagy valószínűség szerint az ágyából vagy ha más nem én rugdosom ki onnan. Megérzésem vagy legalábbis több évnyi tapasztalat alapján levont következtetésem bejött mivel ahogy leültem a sarokban lévő asztalhoz a két tálcával meg is jelent az ajtóban az említett személy eléggé nyúzott ábrázattal.
- Jó reggelt álomszuszék - vigyorogtam rá amire csak artikulálatlan morgást kaptam válaszul ahogy lehuppant a szemben lévő székre majd a világgal tovább mit sem törődve hátradőlt és becsukta szemét azzal a határozott szándékkal, hogy folytatja a félbehagyott alvását.
- Ha nem kell amit rendeltem akkor megeszem - kezdtem el magam felé húzni a baconnel megpakolt tányért, de alig pár centire mozdítottam azt el máris Night lecsapott és visszarántotta maga elé a tányért.
- Azért van egy határ - morogta majd neki állt ő is a tízórai elfogyasztásának mielőtt még ismét megpróbálnám elenni előle.
- Mi a terved mára?
- Szerintem a könyvtár, de még nem tudom biztosan. Miért csatlakozni szeretnél vagy láttál valami érdekes felkérést a falon? - Lelkesedtem fel a megbízás gondolatára, akartam én nyomokat találni, de sokkal inkább díjaztam ha ezt terepen tehetem nem régi, poros dokumentumokat nyálazva.
- Én? Biztos, hogy nem! Ellenben Goldmine keresett téged.
- Miért nem ezzel kezdted? Mondta, hogy mit szeretne? - Hadartam el a kérdéseimet és mivel csak egy vállrándítást kaptam válaszul befaltam szendvicsem maradékát, intettem a fiúnak és már indultam is a mester irodájába ahova kopogtatás után be is invitáltak.
- Üdv Mester, kerestél - jelentettem ki a nyilvánvalót és Goldmine intésére helyet foglaltam az asztala előtti székben.
-Lenne egy feladatom számodra, van egy elég kényes nem hivatalos megbízás. - Kezdett bele mondandójába én, pedig egyre értetlenebbül ültem ott azon gondolkodva, hogy vajon milyen más megbízás lehetne mint hivatalos? Pláne nekem, akinek még hivatalos megbízása sem igen volt.
- Céhes ügy és mivel azt hallottam szívesen keresgélsz a régi céhes megbízások között így kiváló feladat lenne számodra. A hat évvel ezelőtti Hakobe incidensről gondolom nem kell mesélnem? - Válaszul csak megráztam a fejem, továbbra sem hittem, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb ember, de eléggé elkezdett érdekelni ez az ügy. - Néhány napja elfogtak egy sötét mágust aki hatalmas fizikai erejének segítségével lerombolt egy fél falut, állítása szerint a felrobbant csúcson tett szert az erejére. Mivel eddig kisstílű senki volt hajlok rá, hogy igaz lehet, hogy talált ott valamit Doktor Jópofa kutatásaiból, valamint ezen felbuzdulva most rengeteg kincs-és szerencsevadász indult meg a hegyre, hogy ők is rátegyék a markukat arra ami megmaradt. Mivel ez elég rossz fényt vet a céhre az a feladatod, hogy kiderítsd mi maradt azután az őrült után és tegyél róla, hogy soha többé ne találják azt meg.
-Értem és megteszem a céhért, de miért én? Mármint nem lenne jobb ha a LángTriót küldeni ők mégis csak pontosan tudják, hogy miről van szó és mivel állnak szemben. - Nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel azt a kérdést ami leginkább furdalta az oldalamat, bár tény és való hallva a történteket akkor is szívesen járnék ennek utána ha Triót is küldené.
-  Az kéne még, hogy közben az a három még a maradékot is felrobbantsa. - Dőlt hátra székében Goldmine és fonta keresztbe karját. - De egyébként sem lehet most egyiküket sem elérni így tárgytalan a kérdés. Szeretném ha mihamarabb indulnál valamint Nightot is vidd magaddal.
- Mindenképp - válaszoltam, tudtam, hogy mikor bocsátanak finoman utamra vagy talán nem is annyira finoman. Így hát elköszöntem Goldminetól és vissza indultam az étkezőbe reménykedve, hogy még ott találom fogadott bátyámat, nem is kellett csalódjak nagyot legalábbis, mert pontosan ott ült ahol hagytam, üres tányérokkal maga előtt és a székében hátra dőlve halkan horkolt.
- Hé ébresztő, feladatot kaptunk - lökdöstem meg a vállát közben eljátszottam a gondolattal, hogy az asztalon pihenő fél pohár vizet a nyakába kellene öntenem hátha attól hamarabb felébred.
- Már megint mit sóztak a nyakunkba? - Kérdezte kissé felém fordítva a fejét anélkül, hogy akár csak résnyire nyitotta volna a szemét.
- Egy kis lelkesedést kérnék, feladat a céh mestertől kifejezetten nekünk, legalább most ne nyafogj. - Mondtam és a nyomatékosítás kedvéért közben a vállát lökdöstem ami kellően idegesítette ahhoz, hogy orra alatti motyogás közepette vissza vigye a tálcákat a pulthoz és elinduljon a szobájába összepakolni az utazáshoz.

Ahogy Night eltűnt a szemem elől én is elindultam, hogy pakoljak élelmet, vizet és némi meleg ruhát az útra ki tudja milyen zord idő lesz a hegyen alapon.
- Minden megvan? - Jött elém társam az ő hátán is már ott díszelgett Caintől kapott hátizsákja ahogy az enyémen, kérdésére csupán bólintottam egyet.
- A Hakobe hegyre megyünk - kezdtem bele miközben kifelé haladtunk a városból - úgy tűnik az őrült dokinak nem minden cucca robbant fel szóval nekünk kéne azokat eltűntetni.
- Ez így túl könnyűnek hangzik - a hangsúlyából hallani lehetett, hogy sejti messze nem lesz ilyen egyszerű dolgunk.
- Kincs- és szerencsevadászok meg ki tudja még kik, gondolom tudósok is érdeklődnek vagy legalábbis az embereik.
- Van terved? - Kérdezte miközben a tarkóját vakarta, szóval elkezdett idegeskedni legtöbbször akkor csinálja ezt. Gondolom ugyanaz jár neki is a fejében, hogy vajon azok a kincsvadászok mi mindent képesek megtenni azért, hogy hozzájussanak a kutatásokhoz vagy legalábbis valami értékes anyaghoz.
- Először nem ártana látnunk mivel van dolgunk, az is lehet, hogy a legtöbb még csak úton van és alig páran indultak még csak fel a hegyre - próbáltam saját magam is hitegetni ezzel a gondolattal. Bár pont annyira kevéssé sikerült mint ahogy láthatólag Nigthot. Ezek után mindketten levegőbe emelkedtünk ő a szárnyain míg én levegő mágiának köszönhetően az út egy részét így tettük meg majd mikor már kezdtünk kicsit fáradni inkább kerestünk egy fuvart, szerencsénkre kis keresgélés után találtunk is egy kereskedőt aki a Hakobe hegytől nem messze lévő kis városba vitt árut és hajlandó volt elvinni minket némi gyémánt fejében.
- Innentől inkább sétáljunk, ki tudja mi vár minket, jobb ha tartalékoljuk az erőnket - szólt Night. Nekem ez az eszembe sem jutott szerettem volna minél hamarabb odaérni, egy percet sem vesztegetni azzal, hogy csak sétálunk de volt ráció a szavaiban így egyetértőleg motyogtam és indultam utána.
Arra a látványra ami a hegyhez közel érve fogadott minket egyikünk sem volt közel sem felkészülve, természetesen nagyon furcsa volt látni a csúcsa nélkül, de jobban aggasztott a lábánál felállított tábor. Megannyi jármű és felszerelés volt ott a rengeteg emberről már nem is beszélve, határozottan nem csak pár ember előzött meg minket.
- Talán ha most elindulnánk - kezdtem bele de a nézést amit válaszul kaptam belém fojtotta a szót.
- Biztos, hogy nem! Megőrültél? Értem én, hogy céh ügy, de nem hagyom, hogy belehalj csak azért mert türelmetlen vagy. - Szólalt fel a tyúkanyó, mondandójának nagyobb nyomatékot adva a hegyen tomboló vihar felé mutogatott. - Inkább azon gondolkodj, hogy mit mondasz ezeknek ha valaki megkérdezi, hogy mi miért jöttünk. Asszem elég rosszul venné ki magát ha közölnéd, hogy be akarjuk fejezni amit a LángTrió elkezdett.
- Kéne nekünk egy sátor is, gondolom te se hoztál - tereltem másfelé kicsit a beszélgetés fonalát, kezdtem rosszul viselni, hogy Nightnak akár egy nap többször is igaza lehet.
- Nem, ez valóban eszembe se jutott- mindketten belefutottunk abba a hibába amire, pedig még Cain is felhívta figyelmünk mikor kijelentettük, hogy mi is Quatrosok leszünk. Több órás kiselőadást tartott arról, hogy milyen egy megbízás mire figyeljünk és vigyünk magunkkal, azt, hogy mennyire vettük komolyan remekül mutatja, hogy alig tudnék belőle bármit is felidézni. Mindenesetre ezek voltak beszélgetünk végszavai, ennél több türelmünk nem volt a tábortól pár méternyire maradni így bevetettük magunkat a sátrak közé egy kis felderítést tartani.
- Figyelj, hogy hová lépsz - torkolta le egy majd két méter magas kétajtós szekrény Nightot, aki nem tért ki időben előle és így karjuk kissé összeütközött, ezek szerint nem a türelmes fajta. Viszont így, hogy ránézésre nem is a gyenge fajta inkább elkezdtem a fiút a karjánál fogva húzni miközben elnézést kértem, semmi szükség nem volt arra, hogy már most verekedést kezdjünk.
- Ne oda, mondtam, hogy a fegyvereket abba a kupacba rakd. Riley mozogjon már a lábad nem érünk rá egész nap - osztogatta az utasításokat egy ránézésre negyvenes férfi egy nagy fa ládán álldogálva miközben a kezében lévő lapot is tanulmányozta.
Ahogy sétálgattunk a sátrak között egyre csak azt hallottuk, hogy mindenki a holnap reggelre készül, addigra már elvonul a vihar, hogy tényleg így lesz vagy mindenki csak ebben reménykedett azt majd a holnapi nap megmutatja, minden esetere mindenki eszerint készülődött. Ahogy elhaladtunk egy kisebb csoport mellett, akik egy tábortűz mellett üldögéltek egyszer csak az egyikük megszólalt.
- Nincs sátratok? - Ezekre a szavakra rögtön megálltunk és én a kérdezőre mosolyogtam.
- Sajnos nincs.
- Ha nem ragaszkodsz ahhoz a tejfölösszájúhoz az én sátramban maradhatsz estére, mondjuk alvást nem terveztem -  be sem fejezte mondandóját társai már felröhögtek az én arcom, pedig rögtön rák vörös lett részben zavaromban részben dühömben.
- De ragaszkodok hozzá - ennyit bírtam kinyögni és már trappoltam is a lehető legmesszebbre attól a csapattól, ökölbe szorított kezekkel, de Night is követett.
- Hogy lehet valaki ennyire faragatlan tuskó, még, hogy nem tervez aludni, kerüljön csak még egyszer a kezem közé és megfojtom - morogtam ügyet sem vetve arra, hogy éppen merre megyek.
- Van sátratok estére? - Ahogy meghallottam ezeket a szavakat már fordultam is a hang irányába és ütésre emeltem kezem. - Hé, várj már, ha nem hát nem, csak kérdeztem. - Emelte fel védekezőleg a kezét egy nálunk látszólag alig pár évvel idősebb srác, aki támogatást keresve Night felé pillantgatott, én eközben kicsit lejjebb eresztettem a kezem.
- Még nincs - válaszolt helyettem bátyám, de közben kezei már ismét ökölbe szorultak, ő is úgy volt vele, hogy ha ismét csak engem invitálnak akkor tényleg ütünk.
- Ha egy estére tudtok ember módjára viselkedni akkor hozzánk jöhettek, négy személyes sátrunk van a tesómmal, kicsit talán szegényes de jobb mint a semmi. - A végére már ránk vigyorgott, ahogy mindketten egyre inkább vissza vettünk gyilkos pillantásainkból és feszült testtartásunkból.
- Köszönjük lehet, hogy élnénk vele - mosolygott rá Night, de mielőtt bemutatkozhattunk volna egymásnak jött oda hozzánk három tábori őr.
- Kérem jöjjenek velünk Jackson úr beszélni szeretne magukkal - meglehetősen udvariasan kért meg a látszólag rangidős őr minket. Mi, pedig jobb híján elköszöntük az ismeretlen sráctól és szótlanul követtük az őröket. A sátor ami felé haladtunk méreteiben jócskán meghaladta a szomszédait így várható volt, hogy valami fejeshez visznek minket, de az a fényűzés és pompa ami benn fogadott minket attól még így is leesett az állam.
- Jó napot kívánok! - Köszöntünk sokkal inkább reflexből mint bármi másból, mindketten azzal voltunk elfoglalva, hogy szemügyre vegyük azt a sok holmit ami a sátorban volt. Életemben nem voltam ilyen luxust árasztó helységben, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyunk azt hiszem valami szállodába csöppentem nem, pedig egy hegy lábánál lévő sátorba. A sátor egyik sarkában egy látszólag rendkívül puha ágy volt, attól nem messze egy mívesen faragott íróasztal azzal szemben, pedig bőrfotelek és bundák. Az eszem eldobom nagyjából középen még egy óriási tárgyalóasztal volt, mégis hány hetet akar itt tölteni ez az ember, hogy így berendezkedett? A fűtőtesteket mondjuk értettem bár azok száma bőven meghaladta a ténylegesen szükséges mennyiséget.
- Örvendek a találkozásnak, jöjjenek csak beljebb. Egy kis teát vagy kávét esetleg? Egyenek pár süteményt is mellé - irányított minket a tárgyalóasztal elé egy magas széles vállú férfi.
- Öhm teát, köszönöm! - Hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a szívélyes fogadtatással arra számítottam, hogy rögtön kérdőre leszünk vonva, hogy mit keresünk itt és el leszünk innen zavarva.
- Én is teát kérek, köszönöm! - Night egy fokkal összeszedettebbnek tűnt mint én vagy lehetséges csak, hogy jobban titkolta zavarát. Amint megkaptuk italainkat és helyet foglaltunk a férfi arcáról is eltűnt a szívélyes mosoly és egy komolyabb, szigorúbb tekintet vette át a helyét, ragyogó smaragdzöld szemeiben valami keménység csillant.
- Reno Jackson vagyok, én vezetem az itteni expedíciót - kezdett bele mondandójába és közben árgus szemekkel figyelt minket. - Nagyon egyszerű oka van, hogy itt vannak. Brann küldte önöket, ugye?
- Ki az a Brann? - Kérdeztem vissza reflexszerűen valószínűleg nem erre a válaszra számított meghívónk mert egy pillanatra meghökkent majd összehúzott szemöldökkel kicsit előrébb dőlt a székében.
-Brozszakáll Brann, az egykori társam - hatásszünetet tartott a név után, de a továbbra is teljesen tanácstalan arcunkat látva folytatta. - A hegy másik oldalán szervez expedíciót, az a szándéka, hogy lefoglalja a hegycsúcsot már ami maradt belőle és a Mágustanács kezére adja, jótékonykodni akar az a bolond.
Ahogy beszélt a fejemben egyre csak jártak a kis fogaskerekek miközben igyekeztem nem társam fele pillantgatni. Jó lett volna tanácskozni arról, hogy mitévők legyünk, mi lenne számunkra a legcélravezetőbb, mielőtt fejest ugranánk ebbe az egészbe, talán kérhetünk egy pár perc türelmet a férfitól annyira még nem tűnik paranoiásnak, hogy ne engedje meg.
- Jótékonykodjon az akinek két anyja van - fakadt ki hirtelen Night alig, hogy Reno abbahagyta a beszédet. - Kincsekért jöttem nem azért, hogy valaki megveregesse a vállam, hogy szép munka volt.
- Van benned tűz, kölyök, ezt el kell ismernem, de Brann mindig is az ilyen embereket gyűjtötte, nekem, pedig semmi szükségem arra, hogy valaki szabotálja a terveimet.
- Nézze uram, látom, hogy nem bízik bennünk, meg is értem újak vagyunk itt és még soha nem is látott, de csak azért jöttünk mert az a szóbeszéd járja, hogy megéri néhány darabot elhozni a csúcson maradt dolgok közül. Na meg a jó kalandokat sosem utasítjuk vissza. - Szálltam be a beszélgetésbe egyrészt, hogy Night szavait erősítsem másrészt arra jutottam, hogy jobban járunk ha Renot és a csapatát szemmel tartjuk. A járművek által olyan előnyük van ami miatt mi nem tudnánk előttük odaérni, ha velük tartunk legalább a kényes dokumentumokat talán sikerül összegyűjtenünk. Amennyiben meg Brozszakáll emberei érnek oda először, még mindig jobb ha a Mágustanácshoz kerül a terület mint ehhez a pénzhajhász népséghez vagy legalábbis úgy hittem Goldmine egy fokkal jobbnak tartaná, természetesen csak akkor ha nem sikerül a megbízását teljesítenünk. Elbukni márpedig nem terveztem.
- Reno, önökkel tarthatnánk? - Ütötte tovább a vasat Night. - Soha nem voltam még ilyen komoly csapat tagja, csak néhány kisebb expedíciót csináltunk mi ketten meg egy régi barátunk és érdekelne, hogy így milyen lehet.
- Még mindig nem győztetek meg teljesen - ezeket a szavakat hallva szólásra nyitottam volna a szám de házigazdánk gyorsabban folytatta. - De próbáljuk meg, velünk tarthattok, de ha bármi gyanúsat is látok repültök. - Bajsza alatt kissé mosolygott, mintha imponálna neki, hogy a srác elismeri látszólagos szervezettségüket. De szemeiben továbbra is szigorúság csillogott, így voltak kétségeim azt illetően, hogy csak a csapatból repülünk vagy a hegyről is.
- Köszönjük, nem fogja megbánni! - Mintha csak parancsszóra ment volna mondtuk egyszerre Nightal két nagyon hasonló mosoly kíséretében.

- Úgy legyen! Holnap pirkadatkor indulunk  - ez volt a jel arra, hogy most már távozhatunk is ne rontsuk tovább ezt a kellemes meleg levegőt. Kár érte, szívesebben pihentem volna meg itt mint a kis zsúfolt sátorban, bár szó se róla a szabad ég alatt alvásnál szinte minden jobbnak hangzott.
Még egyszer megköszöntük a lehetőséget majd jó éjszakát kívánva kiléptünk a sátorból azzal a lendülettel húztuk is be kicsit a nyakunkat, hogy jobban védve legyen a hidegtől. Szerettem volna Nightal átbeszélni ezt az egészet, de egyikünk sem merte megtörni a csendet, féltünk attól, hogy bárki is fültanúja lenne a beszélgetésnek és azzal el is vesztettük volna az esélyünket arra, hogy időben a csúcsra érjünk.
- Akkor irány a testvérpár?
- Kedvesnek tűnt - rántottam meg a vállam rá sem nézve.
- Te mindenkit annak tartasz aki nem invitál az ágyába -elkezdett nevetni a fiú. De egy remekül irányzott könyök támadás az oldalába csodásan el is hallgattatta, de kaján vigyora levakarhatatlan maradt. Ahogy sétáltunk vissza a testvérpár sátra felé elkezdett szállingózni a velünk szembe sétáló emberek akik mind egy-egy tányért szorongattak a kezükben amiben látszólag valami meghatározhatatlan szürkés színű szósz volt és apró húskockák. Illatra nem tűnt visszataszítónak de ránézésre annál inkább.
- Még mindig hajlandóak vagytok befogadni minket? - Kérdezte Night azt a srácot akivel nem rég beszéltünk, mostanra a két testvér egy aprócska tábortűz körül üldögélt és valamiféle töltött kiflit majszolt.
- Ha nem lóbáljátok megint az öklötöket. Ő az öcsém Isaac én, pedig Ezra vagyok. - Vigyorgott ránk, a mondandója elején majd mi is bemutatkoztunk, eszünkbe sem jutott más nevet használni mint a sajátunkat, bár ez lehet, hogy nem volt olyan bölcs döntés.
- Üljetek le, vegyetek ti is, ez még mindig jobb mint a fej adag - nyújtott felénk Isaac egy kis táskát amiben még jó néhány olyan kifli volt amit ők is ettek, némi szabadkozás és köszönetmondás után mi is nekiálltunk vacsorázni. Megkóstolva sem tudtam eldönteni, hogy vajon mivel volt töltve, szokatlan íze volt, de egész finom.
- Mit olvasol ennyire? - Érdeklődtem a fiatalabbik testvértől, míg mi csak ettünk és a tűzbe bámultunk elgondolkodva ő végig valami könyvet bújt, egyre közelebb és közelebb hajolva a lapokhoz, félő volt, hogy a végén még bele esik.
- Max DeLuise: Utazásaim V. kötet - fel sem nézett a könyvből úgy válaszolt.
- Mindig az ő könyveit bújja - tette még hozzá Ezra.
- Biztos jó író lehet akkor - nyugtáztam a dolgot és közben hálát adtam annak, hogy soha az életben nem találkoztunk személyesen Maxel így esély sincs arra, hogy emiatt bukjunk le.
- Az, de most nem ez a lényeg, ebben arról ír amikor Doktor Jópofa fogságába kerültek, azért kezdtem bele megint hátha van valami hasznos információ benne, hogy mégis mire számítsunk az expedíció alatt. Nem szeretem a meglepetéseket. - Fordította most már teljes figyelmét ránk Isaac, Night, pedig úgy döntött ez olyan tudás lehet amire nekünk is szükségünk van.
- És találtál valamit?
- Egyelőre még nem, bár ugye attól függ ti mennyire ismeritek ezt az egészet?
- Csak szóbeszédeket hallottunk - válaszoltam, így utólag belegondolva kicsit talán őrültség volt úgy elindulnunk, hogy nem kérdeztem meg legalább Goldminet a részletekről. De tulajdonképpen miért is tettem volna? Hiszen Jópofa biztosan halott a jegyzeteiből maradhattak csak részletek amik túlélték a hegy csúcsának felrobbantását, ő maga bizonyosan nem.
- Na szóval, a történet szerint egy apró faluban ébredtek gyerekként úgy, hogy semmire nem emlékeztek ami céhes életükhöz kötné őket, amikor rájöttek, hogy ez nem valós és kiszabadultak akkor Jópofa valamilyen kísérleti tartályában ébredtek. Utána hiába szabadultak ki mágiát nem tudtak használni valami lakrima miatt, ami blokkolt minden mágiát. Igazából eddig jutottam de tuti, hogy volt még valami fura vegyület meg talán kiborgwyvern, esetleg még valami lavina is, de nem igazán emlékszem. - Izgatottan magyarázott szinte egy levegővel mondta ezt végig közben kezeivel igyekezett nyomatékosítani mondandóját, azaz hadonászott össze vissza a levegőben.
- Kiborgwyvern? Oké, na ezért nem irigylem őket az biztos. - Jegyeztem meg miközben próbáltam feldolgozni a kapott információkat és ismét hálát adtam annak, hogy ezeken nem mi mentünk keresztül.
- Elég lesz az esti mesékből, holnap korán indulunk - törte meg a hangulatot teljesen Ezra és mivel igaza is volt így egyikünk sem vitatkozott ezzel a kijelentéssel, inkább csak elvégeztük a lefekvés előtti teendőinket. Némi rendezkedés és táskákból előkotort hálózsákok után mindannyian aludni tértünk. Én igyekeztem átgondolni a holnapi napot, valamifajta tervel előállni, de pillanatok alatt elnyomott az álom.
Másnap hajnalban egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy társalogjunk, Nightot alig négy alkalommal kellett meg lökdösni, hogy ne boruljon arccal előre ültében miközben mi többiek igyekeztünk a legrövidebb idő alatt megenni a maradék töltött kiflit.
- Mindig ilyen? - Kíváncsiskodott Ezra bátyámat figyelve aki szinte csukott szemmel sétált mellettem időnként nagyokat ásítva és csak valami felsőbb hatalomnak volt köszönhető, hogy néhány keskenyebb szakaszon nem csúszott le a hegyoldalon.
- Most legalább sétál, általában valamelyik sarokban húzza a lóbőrt. - Jegyeztem meg a fiú hitetlenkedő arcán jót mosolyogva. Annak ellenére ahogy viselkedett Night időnként rendkívül éber pillantásokkal szemlélte az embereket és igyekezett lépést tartani velem valószínűleg sejtette, hogy minél előrébb szeretnék lenni a menetben. Az elöl haladó mágikus hókotrók valóban varázslatos munkát végeztek, minden fennakadás nélkül gyorsan haladtunk felfelé. Az időjárás is mára mellénk állt teljesen kitisztult a tegnapi vihar óta, ha így haladunk még ma délután le is zárhatjuk a megbízást.
- Remekül haladunk - öntötte szavakba gondolataimat Isaac, mire válaszul mindannyian csak bólintottunk. Ő útközben is időnként elővette Max könyvét és lapozgatta. Nem tudom bármennyit is képes volt-e haladni vele így, hogy a lába elé is figyelnie kellett, mindenesetre ha haladt is minket nem avatott be.
- Drága egyetlenem éjjel nagyon hiányoltalak - hallottam meg annak a perveznek a hangját ahogy egy csapatot igyekeztünk előzni a felfelé haladó úton. - Nem illik így váratni egy férfit még ha a szíve hölgye is vagy. - Oktatott ki, természetesen ahogy tegnap úgy ma is rögtön fel röhögött az a csapat akivel volt. Viszont mielőtt még bármit mondhattam vagy tehettem volna izgatott moraj futott végig a menet legelején, pár száz méterrel előttünk láttak valakit. Mivel ez sokkal érdekesebbnek tűnt mint a perverz így elkezdtünk mi is előrébb furakodni, hogy szemügyre vehessük az illetőt közben én már elkönyveltem magamban, hogy minden bizonnyal elkéstünk nem fogjuk tudni időben megsemmisíteni a Jópofa rejtekhelyén még épen maradt holmikat.
- A fenébe - szaladt ki a számon amint megláttam a lavinát ami felénk tartott, az agyam lefagyott, ötletem sem volt, hogy mit kéne tennem azon kívül, hogy minden sejtem azt üvöltötte meneküljünk.
- Lavina! Futás! Visszább van egy barlang - üvöltötte el magát Night mellettem, ezzel többünket kirángatott dermedtségünkből. Akik eddig előttünk haladtak azok gyorsan irányt váltottak és visszafelé kezdtek el rohanni, ahogy elszaladtak mellünk kedves szállásadóinkat kezdtem el lökdösni, hogy ő is induljanak. Nighttal mi a teljes csapat mögött szaladtunk időnként lökdösve vagy magunk mellett rángatva a lemaradókat, nem akartam senkit sem hátrahagyni hiszen elvileg kincsvadászok voltak nem gyilkosok. Végszükség esetén mindketten tudtunk repülni viszont sajnos csak egy-egy embert tudtunk magunkkal cipelni így reménykedtem, hogy mindenki időben visszaér a barlanghoz.

Sosem futottam még ilyen lélekszakadva és tulajdonképpen sosem futottam még az életemért, bár végül is a mesterrel közös edzéseken eléggé hasonlóan éreztem magam időnként. Mindenesetre felemelő érzés volt félig beesni a barlangba még a lavina előtt.
- Tudtam én, hogy szeretsz csak még nem akarod elismerni - mosolygott rám a sátras fazon.
- Fel sem merült benned, hogy bárki mást ugyanúgy mentettem volna? - Értetlenkedve pillantottam rá, most menekültünk meg pár tonna robajló hó elől és már megint itt tartunk.
- De nem úgy hogy az egész úton kézen fogva húzod magad után - kontrázott rá, miközben átkarolta a vállam. Épp rá vágtam volna, hogy ilyen bizonyosan nem történt, de szemem sarkából megláttam Nightot aki rettentően küzdött feltörni vágyó nevetésével.
- Én meg a jó szívem -morogtam miközben könyökkel oldalba vágtam a perverzt  és inkább arrébb sétáltam tőlük. Igyekeztem felmérni hányan maradtunk és kik, volt pár ember akit sajnos nem tudtunk időben felsegíteni és elsodorta a lavina vagy csak túlságosan lemaradt tőlünk. De örömmel konstatáltam, hogy a testvérpár túlélte ezt a kalandot, viszont Renot sehol sem láttam, ez kissé aggasztó volt. Reménykedtem benne, hogy talán valahogy ő is túlélte de elég csekély volt rá az esély így, hogy emlékeim szerint ő legelöl volt a hókotróknál.
- Eh srácok? - Szólalt meg Isaac kissé reszketeg hangja a barlang beljebb lévő részéből. A kis csapattal közelebb érve hozzá egy egész nagy halom csonttal találtuk szembe magunkat.
- Asszem nem kéne sokáig itt maradnunk - volt erre Night válasza. Ezt a fennforgást természetesen a többi megmenekülő is észrevette és ők is közelebb jöttek amitől egy kisebb fajta rettegés hullám söpört végig a társaságon annak a gondolatára, hogy milyen lény lakhatja ezt a barlangot.
- Talán egy jégbika barlangjában vagyunk - indult el a találgatás.
- Dehogy, ilyen csontokat vízköpők szoktak hagyni - tetézte valaki hátulról.
- Vagy wendigó - ezt már szinte csak suttogta valaki. Erre a társaság nagy része már tényleg megborzongott és jó páran inkább a hóval eltorlaszolt kijáratot kezdték vizslatni, hogy vajon mennyi lephette be azt.
- Én amondó vagyok inkább próbáljunk más kijáratot keresni nem hiszem, hogy egy bejárat van csak - vetette fel egy középkorú férfi aki inkább hasonlított egy medvére mint egy emberre, mind magasságban mind szőrzetben.
- Meg akarsz mindannyiunkat öletni azzal a lénnyel? Inkább ássuk ki magunkat! - Torkolta le az a negyvenes férfi válaszul, akit még a tábornál láttunk dirigálni. Míg a nagyobb csapat neki állt azon vitatkozni, hogy mégis mit tegyenek én addig Nightra néztem, azt kutatva ő mit tenne.
- Szerinted? - Kérdeztem tőle mire csak egy vállrándítást kaptam válaszul és egy nagy ásítást.
- Szerintem valaki őrködjön mi meg aludjunk, elfáradtam ebben a nagy rohanásban.
- Hogy tudsz ilyen helyzetben az alvásra gondolni? Még az is lehet, hogy valami kiborgwyvern van itt. - Borzongott meg mondandója végére Isaac. Azt hittem mostanra ő meg Ezra inkább az expedíció többi tagjával vitatkozik azon, hogy mi legyen nem, pedig mellettünk ácsorog tovább.  
- Ezért kell az őr - jött az unott hangú válasz bátyámtól.
- Szavazzunk - kiáltotta el magát a kis főnök megunva a vitát, mire még egy-két percig ment a fennhangon való érvelés egyik vagy másik út mellett de utána mindenki elcsendesült.
- Ki szavaz arra, hogy ássuk ki magunkat? - Kérdezte és nagyjából a társaság fele felemelte kezét, köztük Night is, ami meglepett, azt hittem tartózkodni fog vagy felveti a harmadik opciót.
- Ki szavaz arra, hogy derítsük fel a barlangot másik kijárat után kutatva? - Kérdezett ismét és szinte ugyan az a mennyiségű felemelt kéz érkezett válaszul, köztük tőlem is.
- Túl vakmerő vagy - bosszankodott nekem Night halkan.
- Te meg lusta.
- Ezzel semmire nem mentünk, váljunk inkább szét. - Dobta fel az ötletet a medve kinézetű fazon, ezt mindenki jó ötletnek tartotta akik inkább a barlang felderítésével kívántak próbálkozni köré álltak míg akik ástak volna a kis főnök köré.
- Mi lenne ha mi is - még be sem fejeztem a kérdésemet már olyan szúrós pillantást kaptam a bátyámtól, hogy inkább elhallgattam közben.
- Biztos, hogy nem válunk szét.
- De sokkal több esélyünk lenne.
- Meghalni, maximum. - Ezen a ponton jöttem rá, hogy itt és most nem nyerhetek, megmakacsolta magát, nem fog belemenni abba, hogy mi is váljunk külön, pedig úgy bármelyik csoport is jut ki először lett volna esélyünk időben megsemmisíteni a fennmaradt kutatási anyagokat.
- Feladom, mit javasolsz? - Kérdeztem egy óriási sóhajt után, és ezek után volt képe csak egy vállrándítással válaszolni nekem.
- Akkor ne válaszolj - morogtam és elindultam a medve felé, némileg több esélyét láttam annak, hogy találunk valami másik kijáratot mint, hogy a napokban sikerül kiásni magunkat. Némileg nálam lassabb léptekkel és a fejét rázva, de Night is követett viszont végezetül még a válla felett a testvérpárra pillantott.
- Ti is jöttök? - Kérdezte a két fiú csak egymásra és bátyámra pillantgatva próbálták eldönteni mitévők legyenek.
- Kiborgwyvern - motyogta Isaac.

- Azzal már végzett a LángTrió, nem? - Kérdezte Ezra mire öccsétől egy kis reszketeg bólintást kapott válaszul. - Minden mással meg el tudunk mi bánni.
- Ebben azért én nem lennék olyan biztos - válaszolt Night, miközben az itt maradó csapatot figyelte akik szépen lassan nekiálltak ásni.
- Ne legyél már ilyen pesszimista. - Lököm meg a vállammal miközben a mi csapatunk elindult a barlang mélye felé, legelöl haladt a medvére hasonlító mágus és egy társa utána következtünk mi. Halkan beszélgettünk, miközben társaimmal együtt azért fél szemmel a környezetünket pásztáztuk a barlang lakóit keresve, azokkal ugyan nem találkoztunk azonban még több csontot találtunk útközben.
- Remélem mi azért nem így járunk - mondta Isaac a nemrég felfedezett összeaszalódott tetemet bámulva.
- Csak nem - válaszoltam egy könnyed kis mosoly kíséretében. Zavart ez a lehangoltság, ami úrrá lett a csapaton azóta, hogy a barlangban rekedtünk, tény nem a legjobb dolog a világon, de mágusok vagyunk így vagy úgy de ki fogunk innen jutni.
- Te bizonyosan sokkal szebb lennél ennél - kapcsolódott be a beszélgetésbe a perverz is, miközben próbált megnyerően rám mosolyogni. Mondanom sem kell nem jött össze neki, pontosabban inkább az ellenkező hatást sikerült elérnie vele mint amit remélt.
- Azért én mégse próbálnám ki - válaszoltam kissé élesen majd határozott léptekkel indultam tovább a barlang mélye felé Night halk nevetését hallgatva.
Bő fél órát sétáltunk így tovább a félhomályban néha egy-egy csontot vagy tetemet találva, majd a járat végéből már lilás fény kezdett derengeni ezen a változáson fellendülve sietősebb léptekkel igyekeztünk mindannyian a fény felé. Nem sokára egy hatalmas csarnokba értünk ami lila és kék fényárban úszott, lenyűgözőnek nézett ki a sziklákon ez a fényjáték, de még lenyűgözőbb vagy inkább ijesztőbb volt az az óriási méretű koponya aminek tátott szájából a fény áradt. A koponya részben csontokból részben, pedig valamiféle fém talán acél implantokból állt.
- Azt a rohadt - motyogta mellettem Night. Nos úgy tűnt nem én vagyok az egyetlen aki csak keresi a szavakat erre az egészre amibe belebotlottunk. Bár Isaac már nem a koponyát sokkal inkább könyve lapjait bámulta, szeme szélsebesen falta a sorokat és oldalakat majd minden bizonnyal megtalálta amit keresett mert diadalittasan felkiáltott.
- Ez az! A Kiborgwyvern.
- Azt hittem az csak valami költői túlzás - szállt be a beszélgetésbe Ezra is miközben a sátras fazon is egyre közelebb araszolt hozzánk.
- Max csakis az igazat írja - már-már sértődötten válaszolt Isaac. - Egyébként azt írja, hogy ezt a csarnokot Reigen Hawkins készítette a szörny elfogására mert a társukat Alicet egészben az lenyelte, így nem ölhették meg csak úgy. Ha megnézitek akkor látszik is a falakon, hogy elemi mágiával készültek. De ha ez itt van akkor ezen keresztül talán kijuthatunk.
- Ezen keresztül? Mondjuk valahogy csak le kellett jutnia - szúrtam közbe. Kezdtem egyre jobban bánni, hogy Goldmine mestert nem faggattam ki jobban a történtekről vagy legalább szereztem volna egy példányt Max könyvéből mielőtt ezt a feladatot vállaltam volna.
- Hát ez az, a LángTrió is a felszínről csalta le a wyvernt és szorították be ide, látjátok mekkora csak a koponyája szóval a test másik fele simán lehet, hogy a felszínen van. Ez mondjuk azért van mert a doki titánmágiát használt rajta, hogy megsokszorozza  a méretét.
- Ki ne akarna egy több méteres gyilkos szörnyet házikedvencnek - mondta Night, bár kissé aggasztott a hanghordozása, mintha némi vágyakozást is kihallottam volna belőle.
- Eleget hallottam, köszönjük az információt - szólalt meg a medve külsejű mágus, akinek a jelenléte fel sem tűnt, teljesen azt hittem, hogy ők valahol messzebb kutatnak további utak után. Viszont, hogy ezt elmondta már el is indult a wyvern szája felé és kis habozás után be is mászott a csapat nagy része, pedig egész nagy lelkesedéssel követni kezdte.
- Gyönyörűek ezek a fények, nem? - Lépett mellém a perverz, ugyan most is bosszantott jelenléte, de kivételesen most semmi rosszat nem mondott így csak bólintottam válaszként miközben Ezra és Isaac is a szörny szája felé indultak. -Hát még a te meztelen testeden milyen gyönyörű lenne - vigyorgott szemérmetlenül.
- Na azt sose fogod látni - vágtam rá fülig vörösödve.
- Pedig igazán élveznéd - karolta át a derekam, de mielőtt én ellökhettem volna Night lépett elé és lökte hátra olyan erővel, hogy szinte neki esett a mögöttünk pár lépésre lévő falnak.
- Devin gyere már, kellenél a szereléshez - kiáltott ki a medve társa a koponya szájából ezzel félbeszakítva az épphogy elkezdödő farkasszem néző versenyt a két férfi között.
- Szerencséd van kölyök - morogta a sátras fazon miközben elsétált közben azért persze nekiment kicsit Nightnak.
- Nem kell mindig megvédened, de azért köszi - löktem meg kicsit vállammal bátyám vállát egy apró mosollyal majd mi is elindultunk be a szörny szájába. Ott ben halk ütemesen dobbanó hang is hallatszodott ami eléggé szívveréshez hasonlított, de ezt a gondolatot el is hesegettem mondván a mumifikálódott maradványokat elnézve, biztosan nem él már a wyvern. A szörny belsejét még ragyogóbb fény töltötte be ami remekül megvilágította a maradványokat. Pontosabban az abban sűrűn feltünő gépi alkatrészeket, amiket a csapat többi tagja nagy serényen neki is állt kibontani főleg azokat amik még fényt is árasztottak magukból, gondolom abban reménykedtek ha valaminek hát annak lesz értéke.
- Szerinted majd ki kell robbantanunk magunkat a végén vagy már csak a csontjai maradtak a felszínen? - Találgattam Nightnak miközben a többiek mellett elsétálva az élre törtünk. Minket nem túlzottan érdekeltek a drága alkatrészek sokkal inkább a küldetéstudat hajtott mint a pénz, bár az sem volt utolsó, hogy az e havi lakbért már kifizettem és mégsem volt különösebben gyémánt híján.
- Szeretnék végre aludni szóval remélem az utóbbi - a mondandóját hangsúlyozva a mondat közepén ásított egyet a fiú.        
- Na ez nem semmi - mondtam ahogy elértük a szívhez. Egy része, a szerves teljesen elrohadt mostanra viszont a másik fele valami lakrima és gépi szerkezet keveréke volt ami még most is dobogott annak ellenére, hogy nem volt már semmi dolga.
- Ezt nézzétek, biztos egy vagyont érhet - éljenzett az expedíciós csapat egy tagja mikor közelebbről megszemlélte a szívet. Nem telt bele sok időbe már elkezdődött a licitálás, hogy ki szerint mennyit érhet és egyáltalán miként készülhetett, végül egy dologban mindannyian egyetértettek, ezt el kell innen vinni. A hogyan egyelőre még kérdéses volt mindenesetre az egyik ember feljegyezte, hogy pontosan hol és mit is találtunk, hogy később elszállíthassák. Erről értesíteni akarták az ásó csapatot így elküldték az egyik embert ha emlékezetem nem csal Rileyt akivel a kis főnök még előző este kiabált, hogy mindent rosszul csinál. Viszont szinte abban a pillanatban, hogy szem elől eltűnt hangosan felsikoltott.
- Megnézem mi van vele - indult el a medve visszafelé de pár lépés után a visszaút felől kis kétlábú, gyíkszerű lények tűntek fel óriási túlerőben létszám tekintetében hozzánk képest. A mágus nem ijedt meg a hirtelen megjelenő szörnyektől a kezében lévő feszítővassal csapott a gyíklények közé, de azok meglepő fürgeséggel ugrottak el a támadás elől és az első sorban levőkből jó pár jégcsapokat köpött felé.
- Ezek ellen így nem harcolhatunk, túl sokan vannak - jelentettem ki és a levegőben kézzel egy kis mozdulatot tettem a szél pengék varázslatot előhívva, hogy kicsit hátráltassam a gyíkokat amik miután párszor eltalálták a medvét mindenki mást is célba vettek a jégcsapjaikkal.
- Futás a felszín felé - noszogatta a többieket Night ahogy elkezdtünk hátrálni, volt olyan aki tűzlabdákat kezdett el a lények felé dobálni, de a létszámukból adódóan ezzel túl sokra nem mentünk.
- Szólnunk kell az ásóknak is - ellenkezett Ezra, de rögtön lehurrogásra került az ötlete, ennyire vesztes csatában még én sem akartam részt venni.
- Kintről visszajövünk értük - jelentettem ki és ismét szél pengéket lőttem a szörnyek felé. Mellettem Nighton látszott, hogy gondolkodik, hogy miként segíthetne, de lévén, hogy egy távolsági támadása sem volt így megelégedett azzal, hogy mindenki mást noszogatott, aki megakart állni harcolni.
- Kis rohadék - kiállított fel bátyám, amikor egy gyíklény a wyvern oldalába kapaszkodva rávetette magát és az alkarjába harapott és egy kisebb tenyérnyi fagyás nyomot hagyott a harapása helyén.

Egy napon belül már másodjára rohantunk, hogy mentsük a bőrünket, azt hiszem a mai napot lassan tényleg el könyvelhetjük egy meglehetősen szerencsétlen napnak. Ez a gondolat járt a fejemben miközben társaimmal együtt a wyvern maradványaiban cikáztunk a jégcsap köpetek és gyíklények között. Futás közben valahogy talán nem is annyira akaratlanul ismét úgy rendeződtünk, hogy mi Nightal voltunk leghátul ezért vállam fölött sűrűn tekintettem hátra és idéztem meg szél pengéket a kis gyíkok irányába. Bátyám eközben a sérülés hatására inkább felvette egy démon karját, hogy a túl közel kerülő szörnyeket apríthassa karmaival.
- Ezek aztán tényleg nem akarnak elfogyni - morogtam miután egy újabb adag lénytől sikerült megszabadulnom, de minimum kétszer annyi került azok helyére.
- Ráadásul kitartóak is a kis dögök - érkezett a válasz a balomról. Ezt megerősítve épp ekkor ugrott el az egyik gyík a csapása elől és lendült a feje felé, de még pont időben sikerült egy szél labdával azt eltalálnom.
- Nem úgy volt, hogy te vigyázol rám? - Nem bírtam ki, hogy ne csipkelődjek egy kicsit, viszont örömöm elég rövid életű volt mivel Night egy a vállamra vetődő gyíkot szelte szinte ketté.
- Mondtál valamit? - Vigyorgott vissza rám.
-  Nézzétek, ott ki tudunk jutni - hallottam meg elölről Ezra hangját ha jól néztem épp a wyvern combjáig futottunk vagy legalábbis eléggé annak tűnt az a hatalmas csont ami mellé értünk. A csapatnak nem is kellett más csak egy cél és az elől lévők szinte egy emberként kezdték aprítani a megmaradt pikkelyréteget így pillanatok alatt ki is jutottunk a fényre. Tekintve, hogy a kis dögök már szinte a csizmámat kezdték el rágni ennek végtelenül örültem pláne amikor megláttam, hogy ki a szabadba már nem követnek minket. Bár egy-kettő azért még megpróbálkozott egy jégcsap köpettel, de azok szerencsére cél tévesztve a hóba fúródtak a lábaink helyett.
- Háh még élünk - tapogatta meg mellkasát Isaac egy óriási mosollyal az arcán amitől leginkább egy a kedvenc játékát visszaszerző öt évesre kezdett igazán hasonlítani.
- Látod öcsi mondtam én, hogy izgalmas helyre hozlak - bokszolt a vállába Ezra, miközben ő is vigyorgott. De nem csak rajtuk, hanem az egész csapaton látszott a megkönnyebbülés, hogy ezt is túlélték, mi Nighttal is szinte már levakarhatatlan mosollyal az arcunkon álltunk ott.  
- Viszont megelőztek minket - mutatott fel medve a nem messze lévő csúcsra ahova épp akkor ért fel egy csapat.
- Vajon Bronzszakáll az vagy a főnök élte valahogy túl? - Találgatott a társa az állát vakarászva.
- Nincs más mód, ki kell derítenünk.
- Mi lesz a többiekkel? - Intettem a barlang felé jelezve, hogy pontosan kikre is gondolok.
- Rengeteg cucc van nálunk először menjünk fel a csúcsra hátha Renoék értek oda akkor le pakolunk és egy csapat visszajön a többiekért - szólalt fel az a mágus, aki a kis gyíkokra tűz labdákat dobált. Barna szemeit mondandója közben társaira szegezte mintha csak figyelmeztetni akarta volna őket valamire.
- Rendben.
- Azért ez durva - szólalt meg a wyvernt figyelve Isaac miközben a csapat többi része elindult a csúcs felé. - Gondoljatok bele Reigen Hawkins tényleg csak elemi mágiával érte ez el, mármint mégis, hogy? Ez a szörny brutálisan nagy és mégis.
- Jah ez a dög még holtan is ijesztő - válaszolt Night, ahogy ő is a kiborgot figyelte.
- Egyszer nekem is ilyen erős mágiám lesz - jelentettem ki magabiztosan. Erre bátyám csak felnevetett és egy nem is te lennél megjegyzéssel fordult a csúcs felé, jelezve, hogy ő most már azért indulna a többiek után.
Mi négyen is útnak indultunk a csúcs felé és mindannyiunk örömére semmi probléma vagy váratlan dolog nem történt. Részünkről elég hallgatagon telt az út viszont a többiek heves ötletelésbe kezdtek, hogy a wyvernből szerzett alkatrészekért vajon mennyi pénzt kapnak majd a fekete piacon. Egy kicsit megütköztem a feketepiac megjegyzésen, de aztán észbe kaptam, hogy valószínűleg Doktor Jópofa által eszkábált szörny darabjait nehezen lehetne bárhol máshol értékesíteni. A csúcsra érve ismerős arcokkal találtuk szembe magunkat valahogy valóban túlélte Reno pár emberével együtt, hogy hogyan arra mondjuk valószínűleg nem fog választ adni.
- Főnök! Jó látni, hogy egyben van - jegyezte meg a medve.
- A többiek nem voltak ilyen szerencsések - szólalt meg kissé keserűen Jackson mögött álló szőke férfi, akinek testét látszólag jó néhány karcolás és zúzódás tarkította.
- Ben, ezt már megbeszéltük. Tudták mire vállalkoznak amikor elindultak és egyébként sem olyan nagy ár ez ahhoz képest ami itt vár majd ránk, gondolj bele mennyit fogunk ezzel itt keresni. - Reno hangja vitát nem tűrően csengett és smaragdzöld szemeiben olyanfajta keménység és számítás látszott, amit eddig még nem láttam tőle, bár ahogy a társai arcát néztem ők igen.
- Mindenesetre örülök, hogy jól vagytok, ott vannak a sátrak, pakoljatok le és lássunk munkához, a kincs nem ássa ki magát - csapta össze mondandója végén tenyerét, jelezve, hogy részéről a beszélgetés lezárva.
- Mivel eddig eléggé ember módjára viselkedtetek, jöhettek megint hozzánk - vigyorgott ránk Ezra ahogy visszautalt az előző esti beszélgetésünkre.
- Köszönjük, most is élnénk vele - vágtuk rá szinkronban Nightal és közösen elindultunk lerakni táskáinkat. Miután ezzel megvoltunk a nekünk kijelölt terület felé vettük az irányt.
- Nem tetszik ahogy az emberi életeket kezeli - morogtam halkan társamnak sétánk közben figyelve arra, hogy más ne hallhassa beszélgetésünket.
- Nekem sem, de abban igaza van, hogy tudták mire vállalkoznak és nem valami nemes szándékkal indultak ide hanem a pénztárcájuk miatt. - Tudtam, hogy igaza van és nem feltétlen ártatlan emberek vesztek oda, de ettől még zavart, hogy így félre lettek söpörve mint nem nagy ár, mint járulékos veszteség. - Egyébként, páran elindultak lefele.
- Szerinted nekünk nem kellene segíteni a barlangban rekedteknek?
- Kellene, de most feladatunk van - célzott a mestertől kapott megbízatásra. Válaszul csak bólintottam és mivel egyikünknek sem volt több mondandója szétváltunk ki-ki a maga parcellája felé. Mivel a legtöbb gép megsérült vagy le szánkázott a hegyről a lavina során így nekünk állítólagos suhancoknak csak kézi ásók jutottak, tűzmágia hiányában nem volt alkalmasabb eszközöm így azzal álltam neki a munkának. Nem voltam túl bizakodó az eredményt illetően, de azért csak rövid szünetekre álltam meg hátha mégis a szerencse végül rám mosolyog és én leszek az aki először talál valamit. Nem túl meglepő módon egyelőre kizárólag csak havat és némi üvegdarabot találtam valamint olybá tűnt, hogy ismét megnyertem magamnak a perverz társaságát, aki az elmúlt percekben pár lépés távolságból figyelt.
- Nincs jobb dolgod?
- Éppenséggel lenne, de még mindig kéreted magad - mondta majd sokatmondón futatta végig rajtam tekintetét, amitől még a hideg is kirázott.
- És ez nem is fog változni, szóval minek próbálkozol még? - Néztem fel rá egy pillanatra majd folytattam tovább az ásást részben abban reménykedve, hogy akkor megunja és itt hagy részben, pedig azért, hogy ne ezzel az ásóval verjem agyon.
- Semmibe nem kerül és talán végre igent mondasz.
- Devin, húzz innen mielőtt én húzok be neked egyet- untam meg állandó szövegelését.
- Ohoh még a nevem is megjegyezted és milyen tüzes. Ha mindenképp erre vágysz ígérem hagyom, hogy elfenekelj. - Vigyorgott majd mondandója végén kacsintott is egyet felém. Ez volt az a pont ahol meguntam a dolgot és dobtam a földre az ásót, de ő csak nevetve fordított hátat és indult a sátrak felé. Én pedig, fülig elpirulva néztem utána, a fenébe is, hogy sose tudom az ilyen idiótákat lekoptatni morogtam magamban majd pufogva vettem ismét kézbe az elhajított szerszámot és folytattam az ásást.
- Mára elég lesz, pihenjen mindenki - zengett végig a csúcson Reno hangja, ahogy kezdett besötétedni. Így fáradt, fájó tagokkal indultam el a többiekkel együtt a sátraink felé, hogy végre pihenjek és közben abban reménykedtem a holnapi nap jobb lesz.

A munka után a jól megérdemelt pihenés következik vagy legalábbis ezt hittük, viszont hajnalban riadó hangja zendült végig a táboron, erre a hangra ébredtünk Nighttal. Eleinte csak alvástól elhomályosodott tekintettel meredtünk egymásra majd felfogtuk, hogy valami gond van. Még ő félkómásan a plusz pulóverrel és a kabáttal bajlódott én addig a kabátom felvétele közben meglepődve tapasztaltam, hogy Ezra és Isaac nincs a sátorban, biztosan már a riadó okát keresték.
- Ott talán megtudunk valamit - mutattam a tábor széle felé ahol két sátrat többen is körbeálltak. Ám amit ott találtunk arra a legkevésbé sem számítottam, jobb szó híján lemészárolták mindkét sátor lakóit, testüket mély sebek vagy mágia okozta nyomok tarkították. Night a halottakat látva elkáromkodta magát én csak fagyottan meredtem magam elé, igyekeztem nem az élettelen szemeikbe nézni, de azok mintha csak minket bámultak volna. A látványra a gyomrom felkavarodott és egy oldalpillantást követően egyértelművé vált számomra, hogy bátyám sincs sokkal jobb bőrben.
- Minden eltűnt - lépdelt ki a sátorból a hullák között az egyik kincsvadász. Szavai hatására még nagyobb zűrzavar lett úrrá a többieken, dühös kérdésáradat indult meg, hogy vajon hova tűnhetett minden alkatrész amit a wyvernből szereltek ki. Eközben mi csak hitetlenkedve járattuk végig a tekintetünket az itt összegyűlteken, hát tényleg senkit nem érdekelnek a halottak csak az, hogy mennyi gyémántot buktak el.  
- Te látod valahol Isaacet vagy Ezrát? - Fordultam Night felé, aki minthogy majdnem egy fejjel volt magasabb nálam talán láthatott olyat is amit én nem az előttünk állók miatt.
- Nem - érkezett nem sokkal később a szűkszavú válasz. A halottak közt nincsenek ez már önmagában jó jel, az kevésbé, hogy mindenki, akit meggyilkoltak az velünk mászott ki a wyvernből, aligha tűnik véletlennek, hogy pont őket ölték meg.
- Vajon csak az alkatrészek miatt ölték meg őket? - Találgattam hangosan, miközben elindultunk körbenézni a sátrakat hátha azokon kívül találunk valami nyomott, ami a gyilkosok felé mutatna.
- Korán van még a találgatáshoz - ásított egy nagyot Night, ahogy nagy ívben került ki egy földön fekvő testet. - Bár gyanítom az ellopott szajréval nem maradtak itt a táborban - mutatott egy kitaposott kis ösvény felé, ami a hegyről lefelé vezetett. Az, hogy ezt az expedíció tagjai járták ki így vagy a gyilkosok nyoma nem tudhattuk, de elég nagy esélyt láttunk arra, hogy erre menekültek.
- Nézzük meg hátha arra van valami nyom - intettem az ösvény felé, bátyám válaszul csak bólintott így elindultunk arra. Meg akartam oldani ezt a rejtélyt, de leginkább csak messzebb akartam kerülni a holttestektől, mielőtt még kiadom magamból a tegnapi vacsora maradékát. Csendesen haladtunk végig az ösvényen, miközben a nap első sugarai kezdték meg világítani a hegyet, gyönyörű látvány volt ahogy az érintetlen hótakaró visszatükrözte azt. Ez a gondolat rögtön megállásra késztetett, valami nincs rendben, valami hiányzik, pár másodpercnyi nézelődés után beugrott, hogy mi a hiba. A wyvern tetem eltűnt, az egész, mintha soha itt sem lett volna.
- Mégis hogyan?
- Vagy inkább miért most? - Válaszolt kérdéssel kérdésemre Night és remek lett volna ha bárki megtudja ezeket válaszolni. Ütemes lépések hangját hallottam magunk mögül, már kezdtem reménykedni, hogy a testvérpár jött utánunk, de ahogy hátrafordultam Reno két őrével találtam szemben magam.
- A főnök beszélni akar veletek - zengett az egyikük hangja, rövidre nyírt szőke haja volt, barna szemeiben bizalmatlanság csillant. Nem túl jó kezdet.
- Kérlek mutasd az utat - mosolyogtam rájuk, de olyan ellenséges pillantást kaptam válaszul, hogy mosolyom rögtön lehervadt arcomról. A szőke elindult, utána következtünk mi, majd az őr társa jött mögöttünk, ha eddig kételkedtem volna benne, ezzel végképp kiderült, hogy egyáltalán nem bíznak bennünk. Én, pedig már egy pillanatra azt hittem, hogy a testvérpár eltűnése miatt küldetett utánunk, hátha közös erőkkel megtaláljuk őket.
- Na végre, hogy előkerítettétek őket - mordult Reno. Az első találkozásunkkal ellentétben hollófekete haja most nem rendezetten keretezi arcát hanem kissé össze-vissza áll mintha többször dúrt volna bele frusztráltságomban.
- Miben tudunk segíteni uram? - Night ezzel a kérdéssel mintha csak egy bekapcsoló gombot nyomott volna meg Renon úgy kezdtek el belőle záporozni a szavak.
- Még, hogy miben segíthettek, kölyök? Kezdjük azzal, hogy megmondjátok hova dugtátok az ellopott szajrét vagy azt a két társatok már le menekítette a hegyről, hogy ne kaphassunk el vele? Komolyan azt hittétek, hogy itt maradhattok kémkedni, mi több ellopni azt amit ezután találunk?  
- Mr. Jackson erről szó sincs, azt hittük…
- Ne Mister Jacksonoz nekem! Mit hittetek, hogy hagyom, hogy ezt megússzátok? Nem is magatoktól találtátok ki az egészet, mi? Mégiscsak Brann küldött titeket, felbérelt holmi zsoldosokat, hogy szabotálja az expedíciómat! - Az újabb szóáradat végével mi csak összenéztük Nighttal ugyanazt járt mindkettőnk fejében. Mindegy mit mondunk, most semmi hatása nem lesz a dolognak, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogunk próbálkozni. Reno zöld szemei szinte villámokat szórtak felénk, miközben előttünk fel alá kezdett járkálni.
- Reno, ne szórakozzon, már megmondtuk, hogy nem Brannak dolgozunk, mi is a szajrét akarjuk… - ezzel a mondattal követett el egy hibát Night. Mielőtt még folytathatta volna mondandóját Jackson megpördült és mutatóujjával bátyám mellkasába bökött.
- Kibújt a szög a zsákból, a szajrét akarjátok, de az az enyém! Most, pedig tűnjetek…
- Reno, romokat találtunk - kiáltott messzebbről egy futva érkező alak. Expedíció vezetőnknek sem kellett több, feszült tartása kissé enyhült és a düh helyét az izgatottság vette át.    
- Ne tévesszétek őket szem elől - parancsolt a két őrre, majd már szalad is a nemrég érkezett férfi iránymutatásával. Én kezemmel az arcomat dörzsöltem meg fusztráltságomban, nem sok híja volt, hogy ki lettünk hajítva a táborból, ami az esti gyilkosság után nem is lett volna olyan rossz. Kivéve, hogy itt a tábornál vannak a romok, amiket nekünk kellene megsemmisíteni vagy legalábbis ha maradt bármi amit el kell tűntetni.
- Nézzük meg mit találtak - mondtam miután észbe kaptam, hogy feladatunk van ha találtak valamit. Mielőtt egy lépést is tehettünk volna arra amerre Renoék indultak a két őr állt elénk.
- Ti nem mehettek oda - szólalt meg ismét a szőke.
- Reno ilyet nem mondott - válaszolt Night majd a két őr között egyszerűen előre indult őket kissé arrébb lökve. Én kihasználtam a lehetőséget és rögtön utána indultam, őreink némi késéssel ugyan de követtek minket csak annyi távolságot hagyva, hogy szinte a sarkunkba léptek. Ahogy közeledtünk az ásatáshoz már látszott, hogy sokat haladtak, több acélszerkezetű állvány maradványa volt látható, azok tövében összezúzott dobozok, acélketrecek meg némi üveg törmelék, talán fiolák maradványai.
- Raktár lehetett - motyogta bátyám.
- Nem úgy látom, hogy maradt volna belőle bármi is - válaszoltam halka, bár őreink így is hallották a beszélgetésünket. Így, hogy szinte ránk tapadva álltak a romok szélén lehetetlen volt bármit is megbeszélnünk, pedig lett volna, pár dolog. Többet közt, hogy továbbra sincs sehol a testvérpár valamint mégis mi a fenét csinálunk ha találnak valamit, ennyi emberen nem igen tudjuk átverekedni magunkat márpedig jobb ötletem egyelőre nem volt.
- Gyerünk, mindenki az ásással foglalkozzon, itt biztosan találunk valamit és akkor gazdagok leszünk. Lehet azt is megtaláljuk amiből azt a szörnyet készítették - lelkesítette Reno az embereket. Sok ösztönzésre mondjuk látszólag nem igen volt szükségük, az alkatrészek elvesztése és a romok megtalálása arra sarkallta őket, hogy ismét találjanak valamit amit el is tudnak adni, nem csak a főnök akart sok gyémántot keresni.

Mivel megszabadulni nem tudtunk a két őrtől anélkül, hogy a többiek figyelmét ne hívtuk volna fel ezzel, így velük a nyomunkban sétáltuk körbe az ásatást. Igyekeztem kitalálni vajon a romok merre folytatódhatnak tovább hiszen bármi is maradt meg a robbanás után azt nekünk kellett először megtalálni utána már gondolkozhatunk azon, hogy hogyan tűnünk el innen. Annyira a romokat és az embereket figyeltem, hogy a saját lábam elé nem néztem a következő lépésnél a hó besüppedt alattam és utána nem volt megállás. Egy apró kiáltásra futotta mielőtt teljesen elsüllyedtem és elnyelt a sötétség majd zuhanni kezdtem, mire átfutott az agyamon, hogy mágiához folyamodjak valamifajta lejtőn landoltam és azon csúsztam tovább. Kezeimmel oldalra kezdtem kapálózni valami fajta fogódzkodót kerestem, hogy a csúszásomat megállítsam vagy legalább le lassítsam. Ezzel annyit sikerült elérnem, hogy valamibe beleakadt a bal kezem egy pillanatra és nagyot rántott a karomon, de egyáltalán nem lassított le zuhantam tovább. Egyre jobban zavart a sötétség, nem elég, hogy szánkáztam az ismeretlenbe még fény se volt sehol vagy legalább valaki, aki társaságot biztosítson, hogy a rettegést féken tudjam tartani. Végül pár száz méter után nagy nyekkenéssel és csörömpöléssel landoltam a földön, végre egy helyben maradtam, megkönnyebbültem ettől a tudattól. Egészen addig amíg rá nem jöttem, hogy teljes sötétség vesz körül, sehol nem volt egy kis fényfoszlány sem. Mielőtt még teljesen úrrá lett volna rajtam a pánik egy erős csapást éreztem a fejemen és utána már csak a teljes sötétség maradt ahogy elájultam.
- Kate, angyalom ébredj - ismerős aggódó hangot hallottam miközben valaki finoman a vállamat rázta. Mindenem fájt és nehéznek tűnt minden tagom, ennek ellenére kinyitottam a szemem, ami viszont ott fogadott azt már a legmerészebb álmaimban sem mertem elképzelni. Ott álltak az ágyam mellett a szüleim, akik látszólag semmit nem változtak pontosan úgy néztek ki mint amikor legutóbb láttam őket. Nem értettem ez hogyan lehet, hiszen már hatvan éve megállás nélkül kerestem őket és ők mégsem öregedtek egy napot sem csak én, viszont ez mit sem számított hiszen végre itt voltak.
- Máskor ne ijessz ennyire ránk, így leesni a lépcsőn a te korodban - rázta meg a fejét édesapám, fekete haja csak úgy repdesett ettől az arca körül. Vissza akartam vágni neki, hogy mit számít ez hiszen ők tűntek el az életemből ennyi évre, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Torkomat összeszorították az érzelmek, szemeimet, pedig könnyek szúrták, annyira örültem neki, hogy megint hallhatom és láthatom őket.
- Apa, anya, annyira hiányoztatok - ugrottam hirtelen a nyakukba már amennyire vén csontjaim engedték. Gyerekkoromból ismerős virágillat csapott meg Lily felől és ahogy még szorosabban öleltem őket magamhoz Jack felnevetett.
- Te is hiányoztál, de lassan eltörőd a bordámat.
- El se hiszem, hogy végre megtaláltalak titeket. Annyi mesélnivalóm van - mondtam hogy elengedtem őket és miközben megtöröltem könnyes szemeimet leültem az ágy szélére.


(Sajnálom most egyszerűen nem telik tőlem többre)

Az elmúlt pár órában folyamatosan kérdések záporoztak felém arról, hogy mi minden történt velem azóta, hogy nem találkoztunk. Pár apró dolgot ők is meséltek, de azok csak apró részletek voltak régről és, hogy mennyire sajnálják, hogy nem láthattak felnőni.
- Miért pont Dravent kérted meg, hogy tanítson? - Kérdezett apa, mint az elmúlt órákban legtöbbször most is ő volt aki kérdezett anya, pedig csak mosolyogva bólogatott és kommentárt fűzött az elhangzottakhoz.
- Ki mást kértem volna meg? Mármint azért a vihar mágia mégis csak jobb mint a fegyver mágia, nem? - Vigyorogtam rá ő, pedig sértődötten húzta fel az orrát, ez a mozdulat eléggé hasonlított arra ahogy Night szokott regálni. Gyanítom még kisgyerekként tanulta el Jacktől, amikor vigyáztak rá. Erre a gondolatra az a kérdés merült fel bennem, hogy hol is lehet most a kedves bátyám? Hiszen annyit kerestük a szüleimet együtt, hogy most neki is itt kéne lennie velünk, de mégsem volt itt és nem is emlékeztem arra, hogy miért nem.
- Már mégis, hogy lenne jobb? Sehol egy csodálatos páncél vagy lenyügöző fegyver csak holmi szellőcske meg néhány szikra. - Adott végre hangot nemtetszésének édesapám.
- Drágám - szólalt meg anya jeges hangon, szemeiben mintha vihar gyülekezet volna - szellőcske meg néhány szikra?
- Tudod, hogy nem úgy értettem - visszakozott rögtön, erre Lily tekintete ellágyult és nevetni kezdett.
- Szóval Draven, mennyire volt rabszolgahajcsár? - Tért vissza anya az előző témához.
- Nem volt vészes, mármint persze egy csomó kört futatott velem, meg állandóan valami fura gyakorlatot kellett csináljak, de mindig figyelt rá, hogy vacsorára visszaérjek Cainhez. Meg hétvégén sem edzettünk általában, bár akkor meg Night nyaggatott szóval végül is pihenni akkor se tudtam.
- Tulajdonképpen akkor hozta a régi formáját - bólogattak mindketten, de ettől én csak rosszul éreztem magam, én nem így éreztem. A mester egyszerűen csak elterelte a gondolataimat a rengeteg edzéssel és információval. Akkoriban ha egyedül voltam mindig csak azon szomorkodtam, hogy  nem emlékszem a szüleimre valamint, hogy nem tudom megkeresni őket vagy akár megmenteni, bármilyen bajba is kerültek.
- Night is mindig ezt mondta, de tudjátok rengeteget mesélt rólatok közben, szóval végül is jó volt. - Rántottam meg a vállam, ami egy kisebb fájdalom hullámot indított el a vállamban, a fené vinné el ezeket a vén csontokat.
- Szóval elmondta, hogy milyen arrogáns és minden lében kanál vagyok, aki soha nem lesz elég jó anyádnak?
- Aha, elmondta meg azt is, hogy tévedett, de nem akarja az egódat hizlalni - válaszoltam. Erre viszont ő egyáltalán nem számított mert eléggé meghökkent arcot vágott és gondolkodva vakargatta az állát.
- Látod, mindig is mondtam, hogy nem utál - jelentette ki anya miközben megölelte apát és egy óriási puszit nyomott az arcára, én, pedig csak mosolyogva figyeltem őket. Jó volt látni a fiatal, önfeledt arcukat, mintha soha semmilyen szörnyűség nem is történt volna velük, míg én itt ültem ráncosan és öregen, de kétségtelenül rendkívül boldogan. Ez a gondolat viszont kezdett zavarni miként lehet, hogy majd hatvan év után találom meg őket és ők mintha egy napot sem öregedtek volna ez idő alatt.
- Én ezernyi dolgot meséltem, most már ti jöttök, mi történt veletek? Miért nem jöttetek haza? - Eleinte próbáltam nem vádlónak vagy sértődöttnek hangzani, de a kérdésem végére mégis csak az szűrődött ki hangomból. Végül is valóban megsértődtem, hogy egész eddig nem tértek haza, hiszen láthatóan jól voltak.
- Nem tudjuk, mi sem értjük igazán, egyszerűen mintha csak ott ragadtunk volna és amikor végre eljöhettünk addigra sok-sok év telt el - válaszolt Jack. Ezzel a válasszal viszont egyáltalán nem voltam előrébb és még annyira sem értettem ezt az egészet mint eddig.
- De, hogy lehet, hogy semmit nem öregedtetek? - Tettem fel még egy kérdést ami nem hagyott nyugodni, bármennyire is örültem nekik, egyre inkább volt egy olyan érzésem, hogy valami nincs rendben, valami nem helyes.
- Mi sem értjük, de a lényeg, hogy végre együtt vagyunk itt mindannyian - fogta meg a kezem Lily.
- Nem, nem mindannyian. Night és Cain, ők még hiányoznak.
- Majd ők is jönnek - válaszolt ismét anya. Majd, ez egy olyan szó volt amit nem igen akartam hallani többet. Egyszer, talán vagy leginkább soha. Hiszen ők is azokkal a szavakkal búcsúztak, hogy majd találkozunk és hát végül is így lett, alig hatvan évet kellett várni erre.
- Hívjuk át őket, nekik is itt a helyük. - Ezzel a mondattal álltam fel az ágyról, hogy átmenjek hozzájuk, hiszen ők is ugyanúgy éveket töltöttek azzal, hogy szüleimet keresték, megérdemlik, hogy itt legyenek. Valamint reménykedtem abban, hogy ők majd segítenek megérteni nekem ezt a helyzetet.
- Ne menj, ez most családi megbeszélés. Úgy hiányoztál nekünk, mesélj még inkább valamit. - Kelt fel apa is az ágyról és sétált elém, ezzel elállva az utat az ajtó felé.
- Ők is a családhoz tartoznak, tíz évig Cain nevelt. - Nem akartam velük vitatkozni, de ez volt az igazság számomra ők is ugyan úgy a családhoz tartoztak mint a szüleim. Viszont őket mintha boszantotta volna az, hogy én így gondolom, csak azt nem tudtam megérteni miért, hiszen régen elválaszthatatlannak tűntek ők hárman.
- Ez igaz kincsem, de annyi ideig voltunk külön, szeretnénk most csak veled lenni még egy kicsit - mondta békítőleg anya én, pedig közelebb léptem hozzá vissza az ágy fele. De közben egyre inkább azt éreztem, hogy itt valami tényleg nincs rendben, lehet, hogy a mágia világában élünk, de arról még sosem hallottam, hogy valaki ne öregedne. Ráadásul hiába járattam az agyam, az emlékeim valahogy olyan furcsának és kuszának érződtek,  hogyan kerültek haza a szüleim és mikor? Ezekre bizonyosan nem emlékszem. Rendben leestem a lépcsőn ez némi emlékezet kiesést valóban meg magyarázna, de ez valahogy mégsem olyan érzés mint régen volt. Ez valami mélyről jövő zsigeri érzés volt, ami eleinte suttogásként, majd egyre hangosabban azt mantrázta, hogy itt valami nincs rendjén és rá akartam jönni, hogy mi az.
- Mesélj még - lépett közelebb apa és fogta meg a kezem.
- Miről? - Kérdeztem vissza reflexszerűen és időhúzásként egyaránt. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy miért ilyen kuszák az emlékeim úgy gondoltam, hogy ha azt ki tudom bogozni talán azt is megfejtem, hogy ők miért néznek ki ilyen fiatalnak. És egyszer csak beugrott valami még pedig Doktor Jópofa laborjának keresése, Reno és Night. Halovány emlék volt csupán mégis megannyi érzést indított el bennem.
- Meg kell keresnem Nightot - motyogtam és Jack kezéből kihúzva a sajátom indultam ismét az ajtó felé, azonban most anya állított meg azzal, hogy a kezem után nyúlt és maga felé húzott.
- Kincsem, minden rendben van Nightal, nem sokára ő is biztosan átjön, maradj még kicsit.
- Valami nincs rendben - motyogtam a fejemet rázva. - Sosem állítottál meg ha Nighttal akartam beszélni, mindig azon viccelődtél, hogy tényleg testvéreknek tűnünk.
- Minden rendben van. Igen, emlékszem, de nem várhatod azt, hogy miután végre tényleg láthatom a lányomat, ne akarjak minden percet vele tölteni legalább pár napig - kapaszkodott egyre kétségbeesettebben a kezembe.
- Ígérem nem sokáig leszek oda.
- De már így túl sokáig hiányoztál nekünk.
- Tudom, ti is nekem, de most akkor is mennem kell. - Válaszoltam és ráztam le magamról anya kezét. Nem akartam őket igazán itt hagyni, de egy kis távolságra volt szükségem, valamint arra, hogy néhány választ kapjak és úgy éreztem ehhez először el kell menjek innen. Apa még próbált utánam nyúlni, de arrébb léptem tőle is, mielőtt még kiléptem volna az ajtón hallottam ahogy ismét marasztalni próbálnak, én azonban nem néztem vissza hanem csak léptem még egyet előre ki az ajtón.
Hirtelen valami zöld zselé akármiben ültem, szívem sebesen vert mintha csak Draven őrült edzését csináltam volna végig. Fejemben még ott kavargott a szüleimmel való találkozás emléke, de egyre inkább az éreztem, hogy az csak az én elmémben játszódott le.
- Nem volt igazi - suttogtam magam elé megrendülten, ahogy szemem elé emeltem egyáltalán nem ráncos kezemet. A csontjaimból a fájdalom is teljesen eltűnt, kivéve a fejem az úgy fájt mintha valaki fejbe ütött volna, ami azt illeti emlékeim szerint mintha ez is történt volna.
- Ez vajon a doki laborja? - Motyogtam magam elé miközben a világoszöld zselé szerű anyagot tapogattam, szó se róla elég undorítóan nézett ki és tapintásra sem volt sokkal jobb. Ráadásul a ruhám is teljesen elázott benne, remek lenne most egy kádnyi meleg víz is.
- Amennyiben Doktor Jópofára utalsz ezalatt úgy a válasz, igen ez az ő laborja - válaszolt egy hang balról, rögtön abba az irányba kaptam a fejem. Egy kisebb labdaméretű gólemmel néztem farkasszemet, a fejemtől alig egy méternyire lebegett, fejének oldalából egy fénysugár világította meg az arcom.
- Oh értem, köszönöm. Öhm te ki vagy? - Érdeklődtem, miközben az aranyos kis gólemet figyeltem, nem tűnt barátságtalannak, de azért ha igazán elhatározza magát minden bizonnyal megtudott volna fojtani azokkal a karokkal.
- S.A.M.I 8, Doktor Jópofa személyi asszisztense - ez volt az a pont ahol kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon milyen gyorsan mozoghat mikor megpróbál eltenni láb alól. -  Ezen a szinten legalábbis.
- Én Kate vagyok.
- Igazán örvendek! Gondolom van még kérdésed?
- Igen. Doktor Jópofa is itt van? - Tértem rögtön a tárgyra, hiszen többek közt mégis csak ezért küldtek ide.
- A robbanást nem élte túl. Viszont javaslom a további kérdések előtt inkább mássz ki J.M. Paszta Zseléből, eddigi kutatásaink alapján éber állapotban lévő egyéneknél maradandó agykárosodást okozhat. - Amint ezek a szavak elhagyták a gólem száját már másztam is ki a trutyiból, eddig sem volt túl bizalomgerjesztő, de így, hogy milyen hatása lehet pláne nem akartam akár egy percig is tovább benne tartózkodni.
- Köszönöm az információt. - Mondtam agyam megmentőjének miközben most már jobban szemügyre vettem a helyiséget, egész jó állapotúnak tűnt. Persze a hegycsúcs felrobbanásának itt is meglátszottak a következményei összetört fiolák és ládák darabjai hevertek egy kupacban, valamint néhol törmelék darabokat is lehetett látni.
- Gondolom nem csak ez az egy szint volt, a többi is ilyen jó állapotban van? - Kérdeztem ismét a kis gólemet, ha már ilyen segítőkészen szolgált válaszokkal minél több mindent meg akartam tudni erről a helyről. Szerettem volna az átélt hallucinációról vagy bármi is volt az kérdezni tőle, de valahogy féltem a válaszoktól, miközben nagyon is tudni akartam volna, hogy mégis mi volt az. Ez a kettősség jellemezte az egész élményt magát is, jó volt látni őket és beszélni velük még ha nem is ők voltak azok igazából csak az emlékeim, mégis most még jobban érzem a hiányukat mint eddig.
- A labor többi szintje megsemmisült a robbanásban és csak én vagyok itt egyedül.
- Sajnálom. - Válaszoltam, bár közel sem éreztem sajnálatot azért, hogy a labor megsemmisült csakis azért mert egyedül maradt. - Várjunk csak egyedül, de akkor mégis mi vagy ki ütött fejbe?