Magánküldetés: A lángtrió hagyatéka

Reggel hangos csörgésre ébredtem. A mágikus ébresztőórám volt az.
- Ó hogy az a…
Még félálom állapotomban kidugtam a kezem a jó meleg takaró alól és keresni kezdtem az órámat az éjjeliszekrényemen. Ott mindent megtaláltam, amit csak lehetett, de az órát nem, ami egyre hangosabban csörgött. Ezek a szemét kis órák úgy voltak megbűvölve, hogy addig bosszantsa az embert, amíg az föl nem kell. De nem fog ki rajtam, akkor is aludni fogok. Így visszahúztam a kezemet és a hasamról átfordultam az oldalamra, háttal az órának. De az a kis rohadék előjött a rejtekhelyéről és hangos csörgés közepette elkezdett pattogni az éjjeli szekrényemen. Próbálkoztam nem törődni vele és egy párnát raktam a fülemre tompítva a csörgés zaját. Az óra csak nem adta fel, elkezdett hajigálni az éjjeliszekrényemen lévő cuccokkal. Szerencsére a vastag takarónak köszönhetően meg se éreztem ezeket, kivéve egyet. A szekrényen lévő fényképkeretet, aminek a sarka belehasított a párnát szorongató kezembe. Az óra látva, hogy ez eredménytelen aljasabb módszert keresett. Ráugrott az ágyamra onnan pedig felmászott rám és rajtam kezdett ugrálni, mondanom sem kell, hogy még hangosabb csörgéssel. Néha-néha leugrott rólam és befurakodott a párnám alá, hogy megrugdossa az orromat. A harmadik ilyen után nem bírtam tovább, hangos csatakiáltással ledobtam magamról a párnát és lerúgtam a takarót. Az óra pánikszerűen menekülni kezdett, de nem volt elég gyors.
- Na most legyél kemény kicsi óra! Fireball!
A kis lánglabda telibe kapta az órát, ami persze darabjaira robbant.
- Muhahaha!
Most már nyugodtan aludhattam tovább, így hát vissza is feküdtem az ágyba.
- Hülye óra… azt hitte, hogy addig bosszanthat, míg föl nem…éb…redek…
Lassan tudatosult bennem, hogy az akcióm után teljesen kiment az álom a szememből. Így hát szitkozódva fölkeltem.
- Ezt nem hiszem el… Már negyedszerre játsszák el velem ezek az órák. Ilyen nincs. Hát az összes erre van beprogramozva mágiával?
Az ágyam mellett még nyújtóztam egy nagyot, majd a hátamat vakarva elsétáltam a beépített szekrényhez és kivettem belőle a partvist. Összesöpörtem az óra maradványait, majd kiszórtam a szemetesbe a többi mellé. Gyorsan megejtettem egy reggeli tornát, mivel nagyon izgatott voltam. Miután felébredtem eszembe jutott, hogy ma mindenképp egy izgalmas küldetést fogok elvállalni. A kora hajnali fölös energiáimat levezetve felöltöztem és a szekrényből elővettem egy újabb órát, majd az éjjeli szekrényemre helyeztem.
~ Fél tíz múlt.
- Remek, akkor ideje lemenni enni!

***

A küldetésfalnál pásztáztam a plakátokat, de egyik se volt álmaim munkája. Aztán felcsillant a szemem. A legendás tűz lámpás megtalálása. Már a király cím letaglózott, de ami hab volt a tortán, az a jutalom.
- 240.000 ékkő? Huhú!
Azonnal letéptem a falról és lehuppantam a pulthoz. Max pont ott ült és épp a szokásos rántottáját ette.
- Áh, jó reggelt Max!
Vigyorogva ráköszöntem, mire ő biccentet. Valószínűleg nem akart udvariatlan lenni, mert tele volt a szája. Richard-hoz fordultam és a pulton felé csúsztattam a megbízásos papírt.
- Mond csak hallottál már erről a lámpásról?
Richard felém fordult és közelebbről szemügyre vette a papírt.
- Ó arról a lámpásról… Hát persze. Nos, hol is kezdjem a történetet…
Látszott az arcán, hogy az emlékei között turkál, miközben egy poharat tisztogatott épp.
- Áh meg is van. Tudod, hajdan volt három mágus akik a legjobb barátok voltak. Kilétüket, származásukat, korukat, sőt még azt sem lehet tudni milyen neműek voltak. Csak egyetlen információt hagyott meg a sors, hogy mindhárman Tűzmágusok voltak. Erejüket a világnak szentelték, és hogy egymást segítsék. Csakhogy egyikük, a legerősebb erejétől megrészegülve, elvesztette józan eszét, s halomra égetett föl városokat, falukat és embereket. Ami csak az útjába került. Mindent, amit csak eltudsz képzelni. Még két társa se tudta lecsillapítani fékezhetetlen tombolását. Ezért nagy áldozatot hoztak. Annak érdekében, hogy társukat megfékezzék, erejét egy apró lámpásba zárták. Annak ellenére, hogy a lámpást teljesen elszigetelték a külvilágtól, a tűz a mai napig lángol, valami élteti... A bosszú? A düh? Ki tudja... A hármas szövetség két tagja áldozatul esett harmadik társuk pusztításának, mikor is elzárták erejét, s saját testét fölmorzsolta a tűz, ami benne égett. Erről szól a legenda. A legendát igazoló lámpás pedig fönt, északon nyugszik a hegyek közt s lobog a végtelenségig. Ám úgy tűnik ez most eltűnt, vagy legalábbis gyanítják a küldetés szerint.
Azzal visszacsúsztatta a papírt hozzám.
- Ha megengedsz egy tanácsot. Erre a küldetésre semmiképp se menj egyedül. Túl nagy falat ez neked. Legalább még két embert találj magad mellé.
- Még kettőt? De kik lehetnének azok?
Elkezdtem gondolkodni erősen, majd nézelődni, hátha valakiről eszembe jut valami. Végül a tekintetem a nem sokkal mellettem ülő Max-re terelődött.
- Hmm, Max…

Korán keltem, olyan hatóra fele. Minden nap rengeteget edzettem,
és tegnap végre elszántam magam egy küldetésre.
Ez lesz az első...
Mielőtt neki mentem volna egy küldetésnek úgy gondoltam egy picit még rádolgozok.
Futottam néhány kört, fekvőtámasz, célba dobás tűzlabdával, meg még ami kell. Nagyrészt Kurk edzéstervét folytattam, csak a saját módszerem szerint, ésszerűbb formában.
Nyolc órakor bementem még az egyik üzletbe segíteni kipakolni. Ez volt az egyik munkám, bár nem nagyon fizettek (Egy öreg házaspár vezeti a boltot, egyszerűen nincs szívem pénzt kérni érte).
Majdnem fél tíz volt, amikor végeztem.
Ideje lesz keresni egy küldetést!- mondtam a két öregnek és elköszöntem
azzal elindultam a klánház felé.

A klánházban már nagyon sokan voltak, az egyik srác pont egy küldetéssel
a kezében távozott a küldetésfaltól, amikor beléptem az ajtón.
A fal tele volt mindenfélével, de egyik sem volt hozzám való.
Olyan kell, ami rendesen fizet, de nem olyan vészes.Olyan ami egy első küldetésnek lenne kell.
Elkeseredetten rogytam le a pulthoz.
Mond csak hallottál már a lámpásról?- kérdezte az előbbi fiú.
Most, hogy így alaposabban megnéztem, már láttam többször is.
Ó arról a lámpásról... Hát persze. Nos, hol is kezdjem a történetet...
A csapos egy poharat tisztogatott, de az már rég tiszta volt, csak úgy elmerűlt a gondolataiban, hogy észre sem vette.
Áh, meg is van. Tudod, hajdan volt három mágus akik a legjobb barátok voltak.Kilétüket, származásukat, korukat, sőt még azt sem lehetett tudni milyen neműek voltak. Csak egyetlen információt hagyott meg a sors, hogy mind hárman Tűzmágusok voltak. Erejüket a világnak szentelték, és hogy egymást segítsék. Csakhogy egyikük, a legerősebb erejétől megrészegülve, elvesztette józan eszét, s halomra égette föl a városokat, falukat és embereket. Ami csak az útjába került...
Na várjunk csak! Ezt én ismerem!- Gondoltam magamban- Duke mesélt róla többször is.
... Mindent amit csak el tudsz képzelni. Még két társa sem tudta lecsillapítani fékezhetetlen tombolását. Ezért nagy áldozatot hoztak. Annak érdekében, hogy társukat megfékezzék, erejét egy apró lámpásba zárták. Annak ellenére, hogy a lámpást teljesen elszigetelték a külvilágtól, a tűz a mai napig lángol, valami éltei... A bosszú? A düh? Ki tudja... A hármas szövetség két tagja áldozatul esett a harmadik társuk pusztításának, mikor is elzárták erejét, s saját testét felmorzsolta a tűz, ami benne égett. Erről szól a legenda. a legendát igazoló lámpás pedig fönt, északon nyugszik s lobog a végtelenségig. Ám úgy tűnik ez most eltűnt, vagy legalábbis gyanítják a küldetés szerint.
Miközben vissza adta a papírt a fiúnak én képzeletben agyonrugdostam magam.
Mekkora hülye vagyok! Ha nem gyakorok, hanem azonnal ide jövök akkor...
Ez egy tök jó küldetés, én meg elbénáztam a lehetőséget!
Most mit kéne tennem?
Mintha a pultos tudott volna olvasni a gondolataimba:
Ha megengedsz egy tanácsot. Erre a küldetésre semmiképp se menj egyedül. Túl nagy falat ez neked. Legalább még két embert találj magad mellé.
A fiú ezen elgondolkodott.
Még kettőt? De lehetnének azok?
a mellette ülő fiúra nézett. Biztosan ismerték már egymást.
Hmm, Max...
Azonnal felpattantam. Itt a lehetőség! Még én is beszállhatok. Persze csak ha megengedik.
Ő elnézést! Véletlenül hallottam, hogy miről beszélgettek. Ha titeket nem zavar, hogy egy teljesen újonc emberrel kell együtt dolgoznotok, én szívesen leszek a harmadik.
De hülye vagyok!!! Hisz a másik fiú még nem is válaszolt a srác kérdésére.
Jaj, én túlbuzgó hülye!

Napok óta egyfajta betegségben szenvedtem. Minden bajom volt, olyan voltam, mintha elvonási tünetekben szenvedtem volna. Tagjaim remegtek, testem minden porcikája verejtékben úszott, annak ellenére, hogy a hideg rázott. Remegő kezeimmel valami után mindig matattam, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kínlódjak valamivel. Ajkaimat belülről már össze-visszaharapdáltam.
Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Még Probulus is kétségbeesetten kereste a megoldást, de mindhiába. Lassan már ötletem sem volt, hogy mit kezdjek magammal, mikor hosszú napok csendje után megérkezett egy megváltó szó, ami kész felüdülésnek számított.
~Mozduljunk ki valamerre!
Eszemben sem volt, hogy ellenkezzek, bár nem is tudtam volna. Ace már tette a dolgát.
Furcsa módon az utcára kilépve már azonnal jobban éreztem magam, pedig még semmi különöset nem csináltam.
~Ez mégis mi volt?
~Hm, talán elvonási tüneteid voltak…
~Mi miatt?
~Mikor is voltál legutoljára a klánházban?
~Na, ez jó kérdés. Már egy ideje kerültem a munkát.
~Látod? Már hónapok óta nem voltál küldetésen. Tuti, hogy ez itt a probléma! A szervezeted, már nem bírta tovább, hogy ilyen passzív voltál, és ezért tüntetésbe kezdett.
Miközben Ace nyomta az okos szövegét már arra lettem figyelmes, hogy egy pultnál ülök és pont nyomják az orrom elé az imádott hagymás-rántottám.
Minden egyes porcikámat öröm járta át, nem sokon múlt, hogy tapsolni kezdjek. Gondolkodás nélkül nekiestem az éteknek.
Már éppen félúton jártam, hogy lássam a tányér egészét, mikor hirtelen Rei cimborám huppant le mellém. Sajna pont olyankor köszönt rám, mikor tele volt a szám, így csak egy biccentéssel tudtam viszonozni a dolgot.
~Jó nap lesz! Jó nap lesz!
~Talán érzel valamit a levegőben?
~Nem, csak használom a fülem és van egy olyan érzésem, hogy nemsokára kiruccanunk.
~Miből következtetsz erre?
~Evés közben neked nem működnek a füleid?
Ekkor hirtelen egy felém irányzott szó ütötte meg a fülem.
- Hm, Max… - hangzott Rei-től.
- Ő elnézést! Véletlenül hallottam, hogy miről beszélgettek. Ha titeket nem zavar, hogy egy teljesen újonc emberrel kell együtt dolgoznotok, én szívesen leszek a harmadik.
Az események egy pillanat alatt felgyorsultak, szerencsétlenségemre… Már az alap szituációt sem ismertem, nemhogy azt mire készül a kissé kiszámíthatatlan barátom. Bár volt egy sejtésem, valami küldetés lesz a dologban.
~Ne idiótásodj! Indulj!
- Rendben, gyerünk! Már úgy is hiányzott egy kis kaland. – szavaim után még két villám mozdulattal befejeztem a reggelim.

Hirtelen egy lány pattant fel a pultnál.
- Ő elnézést! Véletlenül hallottam, hogy miről beszélgettek. Ha titeket nem zavar, hogy egy teljesen újonc emberrel kell együtt dolgoznotok, én szívesen leszek a harmadik.
Egy hosszú, fekete hajú, barna szemű lány volt. Tényleg még új lehetett, mert még soha nem láttam itt. Az újaknak mindig örültem és szívesen fogadtam őket. Vidáman rámosolyogtam a lányra.
- Nem zavar. Örülünk a társaságodnak! Amúgy én Reigen vagyok ő pedig Max – mutattam a mellettem ülő illetékesre.
- Sziasztok, én Alice vagyok.
- Üdvözöllek köztünk! – mondtam neki nevetve, majd Max felé néztem – Na? Te is benne vagy?
- Rendben, gyerünk! Már úgy is hiányzott egy kis kaland.
- Remek, akkor már kész is a csapat! – jelentettem ki vidáman – Akár indulhatunk is!
- Én a helyetekben azért vinnék melegebb ruhákat…
- De miért?
- Mert az utatok a hegyekbe vezet és ott azért jóval hidegebb van.
Belenéztem a papírra és tényleg ott volt, hogy a hegyekbe tartunk.
- Oh, valóban. Akkor…
Fölpattantam a székemről és előre szökkentem párat, majd feléjük fordultam.
- Találkozzunk a klán előtt egy félóra múlva! Addig összepakolok!
A kijárat felé még hátra intettem neki, majd eltűntem az ajtóból kifordulva a szemük elől.

***

Összedobáltam a táskámba a cuccaimat, majd a szekrényemből kibányásztam egy jó meleg kabátot, amit magamra kanyarítottam. Mivel eléggé elhúzódott a pakolás rohantam is le a találkozási ponthoz. Max már ott volt, de Alice még nem.
- Bocs, csak elszámoltam kicsit magam. Hehe..he… - nevettem zavarodottan.

Az előbbi srác rám mosolygott. Kedvesnek tűnt.
Nem zavar.Örülünk a társaságodnak! Amúgy én Reigen vagyok ő pedig Max.- eközben a mellette ülő srácra mutatott.
Sziasztok én Alice vagyok.-mutatkoztam be én is.
Üdvözöllek köztünk!- mondta és a Max nevű fiúhoz fordult.- Na? Te is benne vagy?
Rendben gyerünk, már úgyis hiányzott egy kis kaland.
Remek akkor már kész is a csapat!- mondta vidáman Reigen.- Akár indulhatunk is.
Picit túlbuzgó, de nem baj. - Gondoltam magamban vidáman.- Én se vagyok különb, szavam se lehet, sőt így még jobb lesz.
Én azért a helyetekben vinnék melegebb ruhát.
De miért?- Kérdezte Reigen a pultostól.
Mert az utatok a hegyekbe vezet és ott azért jóval hidegebb van.
Reigen gyorsan belenézett a papírba.
Oh, Valóban. Akkor...
Fölpattant a székről és előre szökkent, majd visszafordult.
Kicsit túl van pörögve! De én is tele vagyok most energiával: Az első küldetés!!!
Találkozunk a klán előtt egy fél óra múlva! Addig is össze pakolok.
Elindult a kijárat felé, de még vissza intet nekünk, aztán eltűnt.
A pultost megkértem, hogy csináljon nekem egy szendvicset, majd amikor megkapta, búcsút intettem Max-nak, és hazarohantam.


Nem volt sok ruhám, mivel ideérkezésem előtt ellopták az összes holmim.
Lementem az ebédlőbe. Kristen, a fogadós lánya szerencsére Éppen ott volt.
-Kris, kölcsön tudnád adni a melegebbik kabátod? Tudod, a nagy pirosat.
-Persze, mindjárt hozom.- Kiment, de néhány perc múlva vissza is ért. - Egy küldetésre mész?
-Igen! Az első!!
-Sok sikert. Várj csak!
-Bocsi, de pakolnom kell.Sietek.
-Akkor menj, mindjárt utánad megyek.
Felrohantam a szobámba, és minden meleg holmit össze kapartam.
Elképesztő, hogy kesztyűm az van, de kabátom az nincs.
Valaki kopogott.
-Ki az?
Kris lépet be, kezében egy halom kajával.
- Ez kelleni fog nem?
-Te egy istennő vagy!! Hogy nem jutott az eszembe.
-Ja pedig imádsz enni.
Bepakoltam a Kris-től kapott kaját a táskába, és rohanni kezdtem a klánház felé. Szerencsére, még senki sem volt ott.
Vagy már elmentek?

Reigen még kitalálta, hogy mindenki szedje össze a holmiját, amit szükségesnek láttak. Az mondjuk megértette, hogy meleg ruházatot mindenképpen akartak magukkal hozni.
Mivel engem a hideg nem túlzottan zavart, így feleslegesnek tartottam, hogy úja hazavágtassak a semmiért. Ami egy küldetésre kellett az mind nálam volt. Természetesen ez annyit takart, hogy nálam volt a nagybátyámtól kapott láncom.
Nem akartam tovább odabent ücsörögni, főleg nem egyedül, ezért úgy határoztam, hogy kimegyek a találkozási ponthoz, ahol megvárom a többieket.
Eleinte csak nyugodtan álldogáltam és néztem a környéket, ami kellemes nyugalommal töltött el. Persze rövidesen ráuntam a várakozásra, és végül leültem a bejárat mellé. Hátamat a falnak döntöttem, fejemet pedig előre hajtottam. Ezek voltak azok a pillanataim, mikor előkaptam volna a gitárom és játszottam volna rajta valamit, de azt ma sajnos otthon hagytam. Ilyen helyzetekben pedig azt szoktam csinálni, hogy elkezdek léggitározni.
A kezembe képzeltem a gitárom, és már azonnal fogtam is le az első akkordot, majd képzeletben megpengettem a húrokat, fejemben pedig már fel is hangzott az ismerős nóta. Vicces módon annyira beleéltem magam a léggitározásba, hogy végül már hangosan dúdoltam a dalt. Szerencsémre, nem láttam a körülöttem közlekedőket, hogy mennyire néznek bolondnak, bár túlzottan nem is érdekelt.
Már elképesztően belemerültem a képzeletbeli gitározásba, mikor Rei a megérkezésével kizökkentett.
- Bocs, csak elszámoltam kicsit magam. Hehe..he…
Hirtelen akkorát pendítettem a képzeletbeli gitáromon, hogy annak húrjai elszakadtak. Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem és azt követően felálltam a földről.
- Akkor mivel megyünk? – érdeklődtem, de kérdésem végén már magamnak választ is adtam. – Tudjátok mit? Menjünk vonattal! – Imádtam a vonaton való utazást, legfőképpen az apámhoz kapcsolódó szép emlékek miatt. Persze vonaton soha életemben nem utaztam becsületesen, mindig is a vagonok tetején potyáztam, pont úgy, ahogy édesapám tanította.

Max mintha léggitározott volna, ám amint megjelentem abbahagyta.
- Alice hol van?
- Nem tudom, még nem láttam azóta.
Körbe néztem és elkezdtem kémlelni a környezetet. Pár perc után észrevettem, ahogy nem messze tőlünk ott áll a klánház előtt. Biztos a köztünk lévő fa miatt nem vettük észre egymást. Úgyanis a klánház körül egy hatalmas park terült el, rengeteg fával és paddal. Egyre felpattantam és integetni kezdtem.
- Alice! Itt vagyunk!
Némi kiabálás és kalimpálás után észrevett minket és oda jött hozzánk.
- Akkor mivel megyünk? –kérdezte Max, ám mielőtt szólhattunk volna, saját magának adta meg a választ – Tudjátok mit? Menjük vonattal!
- Oké! – kiáltottam vidáman – Akkor irány az állomás!
Egy bő öt perc alatt ki is értünk az állomásra, ahol Alice-el elmentünk megvenni a jegyet, addig pedig Max elindult, hogy helyet béreljen magának a tetőn.
Mikor végeztünk felszálltunk a vonatra és letelepedtünk ketten egy négyszemélyes ülőhelyre.
- Hát eltart egy darabig az út. Nem mesélsz addig magadról? Hogy kerültél a klánba?
Közben belenyúltam a táskámba és kihúztam belőle egy doboz kekszet.

Végül szerencsémre nem hagytak itt.
A klánház előtti park egyik fája betakart, így nem vettem őket észre, csak amikor meghallottam Reigen hangját:
- Alice! Itt vagyunk!- Integetett nekem.
Jaj, de jó, nem késtem el.Végre fellélegezhettem.
Odamentem, és Max azonnal nekünk szegezte a kérdést:
Akkor mivel megyünk?
Mielőtt még elgondolkozhattam volna, ő már ki is találta:
Tudjátok mit? Menjünk vonattal!
Hamar kiértünk a pályaudvarra. Amíg Reigen és én megvettük a jegyeket, addig Max elment, hogy keressen magának egy jó helyet a vonat tetején.
Egy négyszemélyes üllőhelyet béreltünk ki.
-Hát eltart egy darabig az út.Nem mesélsz magadról? Hogy kerültél a klánba?- Zúdította rám kérdéseit Reigen, miután megtaláltuk a helyünket és leültünk. Kis kotorászás után elővett egy doboz kekszet.
-Hát hogy kezdjem... Eljöttem Magnoliába, mert a mesteremet kerestem.
-Egyik nap amikor a boltból indultam hazafelé egy sikátoron mentem keresztül. Egy fickó elkezdett követni. Hamar észre vettem, mert minden kukát fellökött a közelben. Ám amikor megfordultam, hogy megérdeklődjem mit akar, hátulról az egyik társa leütött.
-Amikor felkeltem egy barlangban voltam megkötözve egy kőasztalon.
-Valami szektás marhák fel akartak áldozni, csak azt nem tudták, hogy kinek és, hogy miért pont engem áldoznak fel. Kiakarták sorsolni, hogy kinek áldozzanak fel, amikor hirtelen megjelent egy Vulcan és leverte a körülötte levőket. Egy picit aggódtam, hogy talán még én is megkapom tőle a magamét, ezért a köteleket elégettem, és én is beszálltam a harcba. Mikor mindenki ki lett ütve a Vulcan egy férfivé változott. Ő a Quatro Cerberus klán tagja volt, az volt a feladata, hogy elkapja a szektásokat.Nem értette, hogy mit keresek ott, megkérdezte, hogy melyik klán tagja vagyok, de mikor meghallotta, hogy egyik klánhoz sem tartozom meghívott, hogy csatlakozzak. Én meg igent mondtam.
-Bevallom eleinte a Fairy Tail-hez akartam csatlakozni, de nem bántam meg, hogy végül mégsem oda mente.
-És te? Te hogy kerültél a klánhoz?
Kíváncsi voltam. Alig vártam, hogy meghallgathassam, az ő történetét.

Talán öt percig sem tartott, amíg gyalogszerrel kiértünk az állomásra. Itt társaimtól szinte már-már reflexszeszűen elváltam és megindultam a vonatunk felé. Nem értettem, hogy barátaim miért költötték az értékes vagyont a vacak jegyekre, mikor egyszer ingyen is lehetett utazni.
Mikor elértem az egyik vagont a sok közöl, akkor észrevétlenül körbenéztem, hogy felmérjem a terepet. Mint mindig most is mázlim volt, hiszen senki sem figyelt rám.
~Nyuszi hopp!
~Hehe, ez jó volt, de egy kicsit túl olcsó poén.
~Nem is vagyok nyuszi!
~Persze…
Nem szándékoztam az idióta Jimmyvel vitát nyitni, inkább egy hetyke ugrással feljutottam a vagon tetejére. Majd azonnal hanyatt feküdtem és vártam az indulást.
Úgy tervezetem, ha elindul a vonat, akkor megkeresem társaim és majd az ő fejük felett foglalok helyet, de vicces módon ők pont alattam foglaltak maguknak helyet. Ezzel pedig megtakarítottak nekem, egy kis felesleges mászkálást a száguldó vonaton.
Kezeim összekulcsoltam a tarkómon, miközben hallgattam, hogy Reigen és Alice miről is beszélgetnek. Mondhatni talán papírformaszerűen pont arról beszélgettek, hogy ki hogyan került a klánba. És be kell, hogy valljam felettébb különös körülmények között került közénk Alice. odalent persze Rei nem bírta ki anélkül, hogy ne tömje a fejét ezért. Valami rágcsálnivalót elővett, és azt kezdte majszolni. A rágcsálásának zaja kifejezetten bántotta a fülem, de fogcsikorgatva kiálltam a kínzást.

Alice bele kezdett a mesélésbe.
- Hát hogy kezdjem...
~ Mondjuk az elején – gondoltam magamban vidáman és mellé elejtettem egy mosolyt is, majd vártam a történetét.
- Eljöttem Magnoliába, mert a mesteremet kerestem. Egyik nap, amikor a boltból indultam hazafelé egy sikátoron mentem keresztül. Egy fickó elkezdett követni. Hamar észrevettem, mert minden kukát fellökött a közelben. Ám amikor megfordultam, hogy megérdeklődjem mit akar, hátulról az egyik társa leütött.
~ A galád.
- Amikor felkeltem egy barlangban voltam megkötözve egy kőasztalon.
~ A perverz!
- Valami szektás marhák fel akartak áldozni, csak azt nem tudták, hogy kinek és, hogy miért pont engem áldoznak fel. Kiakarták sorsolni, hogy kinek áldozzanak fel, amikor hirtelen megjelent egy Vulcan és leverte a körülötte levőket. Egy picit aggódtam, hogy talán még én is megkapom tőle a magamét, ezért a köteleket elégettem, és én is beszálltam a harcba. Mikor mindenki ki lett ütve a Vulcan egy férfivé változott. Ő a Quatro Cerberus klán tagja volt, az volt a feladata, hogy elkapja a szektásokat. Nem értette, hogy mit keresek ott, megkérdezte, hogy melyik klán tagja vagyok, de mikor meghallotta, hogy egyik klánhoz sem tartozom meghívott, hogy csatlakozzak. Én meg igent mondtam.
Figyelmesen hallgattam tovább a történetét, közben elraktam a táskámba az üres kekszes dobozt.
- Bevallom eleinte a Fairy Tail-hez akartam csatlakozni, de nem bántam meg, hogy végül mégsem oda mentem. És te? Te hogy kerültél a klánhoz?
Egy pillanatra elgondolkoztam, majd elvigyorodtam.
- Nos, én Apu révén. A Quatro Creberus egyik legnagyobb mágusa volt, így fiaként én is ide jöttem. Emlékszem kisgyermekkoromban, milyen sokat jártam be hozzá a klánba, hogy hallgassam a kalandjait és mutasson nekem mágiát.
Hangosan felnevettem.
- És amikor követelőztem, hogy tanítson nekem is mágiát, de leintett, mert szerinte akkor még fiatal voltam.
Tovább nevettem. Muszáj volt. Nem hagyhattam, hogy könny szökjön a szemembe a sok emlék miatt. Én sem fogom kimutatni a bánatom, csak úgy, mint ő. Ezt megfogadtam azon a napon.
- De rettegj Apa, mert túl foglak szárnyalni!
A kijelentés közben felpattantam az ülőhelyemről. Szememben az eltökéltség és elhivatottság lángjai égtek. Jobb kezemet ökölbe szorítottam és magam elé emeltem. Ránéztem Alice-re, aki a hirtelen mozdulatomtól eléggé furán nézett rám. Kissé zavarodottan visszaültem a helyemre.
- Bocsi kicsit elkapott a hév…
A továbbiakban még néhány mondatot váltottunk, aztán hangosan megkordúlt a gyomrom. Úgy döntöttünk megebédelünk. Mindketten elővettük a temérdek mennyiségű kajánkat, ami furcsa módon mind elfért a táskánkba. Most először láttam olyat, aki annyit eszik, mint én. Magamban jókat kacagtam ezen.
~ Egyre szimpatikusabb ez az Alice.

***

A nap már lemenőben volt a horizonton, amitől narancsosra festette a körülötte lévő eget. A nap távolodásával a hőmérséklet is csökkeni kezdett. Az ablakon bámulva csodáltam ezt a gyönyörű mindennapos természeti jelenséget. Egyszerűen lenyűgözött. A vonat elejéről sikítás hallatszódott, amire azonnal felkaptam a fejemet. Alice-el egymásra néztünk, majd mindennemű kommunikálás nélkül egyszerre felpattantunk és a zaj irányába siettünk. A vagon ajtaja kicsapódott és egy csuklyás fickó lépett ki rajta egy kislányt tartva a kezében. Mögötte belehetett látni a mozdonyba, ahol egy másik férfi tartotta foga a masinisztát.
- Ez egy vonatrablás! Senki ne próbálkozzon semmivel!
Egy utas mellette felpattant a helyéről.
- Uram! Nyílván megtudjuk ezt be…
A csuklyás felé nyújtotta a kezét, majd a ruhaujjából egy kisvízsugár tört elő és arcon csapta az utast, mint valami ostor.
- Elhallgass! Most pedig, mindenki ideadja a pénzét és minden értékét! Ti meg… - ekkor közvetlenül ránk nézett – nem mentek sehová! Üljetek le, de nagyon gyorsan vagy ti lesztek a következők, akik megízlelik a mágiám!
Rávigyorogtam a férfira, majd finoman ráfogtam Alice alkarjára és leültettem magam mellé az ülésre. Most pont háttal voltunk a vonatrabló mágusoknak. Alice persze kérdően nézett rám. Nyílván azt hihette, hogy most meghátráltunk.
- Nyugi, van egy ötletem. – mondtam neki mosolyogva. A rabló elindult a vagonban és elkezdte összegyűjteni az értékeket. Miközben Alice-re néztem az ablakban megpillantottam Max fejjel lefelé álló fejét, ahogy benéz a vagonba. Ahogy észrevett minket elkezdtem neki mutogatni, hogy menjen a mozdonyba. Még tátogva mondtam is neki, hátha tud esetleg szájról olvasni. Bólintott egyet, majd eltűnt. Legalábbis reméltem, hogy az bólintás volt, csak fordítva.
A csuklyás mágus ekkor ért mellénk. Jobb kezemmel egy picinyke tűzgömböt hoztam létre, majd a fickó ruhájára pöcköltem, ami lángra kapott. Először még nem vette észre, de aztán…
- Öhm, uram?
- Mit akarsz? Nyugi te is mindjárt sorra kerülsz.
- Én inkább az miatt aggódok. – böktem a ruha aljára. A fickó lenézett, majd pánikszerűen ugrálni kezdett. Közben elengedte a lányt, akit eddig szorongatott. Gyorsan elkaptam, majd átadtam Alice-nek.
A férfi vízmágiát használva eloltotta a tüzet. Kihasználtam a figyelmetlenségét és az ülőhelyemen felé fordulva hasba rúgtam. A fickó a hasához kapott és hanyatt esett. Felpattantam a helyemről és hátráltam néhány lépést egy „lakatlanabb környezetbe”, ahol nem voltak körülöttem emberek. A mágus szitkozódva felkelt a földről, majd megindult felém.
- Fire ball!
Hozzávágtam egy tűzlabdát, de ő a tűzgolyó irányába gyorsan kitartotta a kezét.
- Water Snake!
A kis kígyóformájú vízsugár és a tűzgolyóm összeütköztek, majd sisteregve kioltották egymást.
- Oh-oh…
A fickónak önelégült vigyor kerekedett az arcán, ám gyorsan le is olvadt róla, mert eközben Alice sem tétlenkedett. Míg én lefoglaltam ő hátulról megtámadta ugyancsak egy tűzgolyóval.
~ Szóval mindhárman tüzet használunk? Ez de vicces! Tisztára, mint az a legendás tűztrió.
A vízmágus a lövés erejétől előre lépett párat, majd a hátához kapott, ami lángba borult. Vízzel gyorsan neki esett, hogy eloltsa, ami sikerült is neki, ám én előtte teremtem és egy iszonyú nagy ütéssel képen vágtam. Az összeégett és csurom vizes férfi hátra vágódott és elterült a földön.

Egy ideig gondolkodott, aztán megszólalt:
-Nos, én Apu révén.A Qatro Cerberus egyik legnagyobb mágusa volt, így a fiaként én is ide kerültem
Azonnal feltűnt, hogy múltidőben beszélt. Történt valami és magamban szitkozódtam, hogy felhoztam.
-Emlékszem kisgyermekkoromban, milyen sokat jártam be hozzá a klánba, hogy hallgassam a kalandjait és mutasson nekem mágiát.
Felnevetett. Biztosan nagyon jó ember lehetett az apja.
-És amikor követelőztem, hogy tanítson nekem mágiát, de leintett, mert szerinte akkor még túl fiatal voltam.
Folyton nevetett, én meg csodáltam, hogy milyen erős, hogy még ilyenkor is vigyorog. Én szomorú lettem volna, mindenkinek feltűnt volna.
-De rettegj Apa, mert túl foglak szárnyalni!- Felpattant. Elég eltökéltnek tűnt. Élősszőr meg is lepődtem.Valahogy bátrabbnak éreztem magam tőle. Én is megteszek mindent, hogy megtaláljam a mestert, erősebb legyek és kiderítsem a nagy titkomat.
- Bocsi kicsit elkapott a hév...
Kicsit még beszelettünk, aztán Reigen gyomra hangosan megkordult.
De jó, hogy nem én voltam az első! Én is éhes vagyok.
Mind a ketten elővettük azt a temérdek kaját amit hoztunk.
Nem gondoltam volna, hogy ő is sokat eszik mint én. De elég vicces ez az egész.


A nap már alacsonyan járt, és kezdtem elálmosodni.
Hülye ember vagyok. Minek keltem olyan korán?
Már majdnem bealudtam, amikor a vonat eleje felől sikoltást hallottam.
Mind a ketten felkaptuk a fejünket, és egymásra néztünk. Meg sem szólaltunk, úgy indultunk el a hang irányába. Ekkor a vagon ajtaja kicsapódott, és egy csuklyás alak lépett be a kocsiban, kezei közt egyy reszkető kislányt tartott.
- Ez egy vonat rablás! senki ne próbálkozzon semmivel!
Az egyik utas felállt:
- Uram! Nyilván meg tudjuk ezt be...
Csak eddig jutott a mondatban, mert a fickó feltartotta a karját a férfi felé és a ruhaujjából előcsapó vízsugár arcon vágta.
- Elhallgass! Most pedig mindenki ideadja a pénzét és minden értékét!
Ti meg... - nézett felénk. - Nem mentek sehová! Üljetek le, de nagyon gyorsan, vagy ti lesztek a következőek, akik megízlelik a mágiámat.
De arcon rúgnálak! Mondjuk miért is ne? Kit érdekel, hogy vízmágus.
Ekkor Reigen rávigyorgott a csuklyásra és megfogta a karomat és leültetett maga mellé.
Nocsak, tervez valamit? Elég gyorsan forognak a kerekei! Akció lesz?
Azonnal felpezsdült a vérem, az álmosságnak nyoma sem volt.
Kérdőn néztem rá. Vajon mit tervez?
- Nyugi, van egy ötletem. - Mondta vigyorogva.
A fickó elindult, begyűjtő körútjára.
Egyszer csak Reigen elkezdett mutogatni a hátam mögé.
Csak nem Max...?
Még tátogott is valamit.
A csuklyás mágus nemsokkal ezután ért hozzánk. Reigen egy pici tűzgolyót pöckölt a ruhájára, de nem vette észre.
Szóval ő is tűzmágus! Ez érdekes lesz!
- Öhm, uram?
Mit akarsz? Nyugi, te is mindjárt sorra kerülsz!
De nagy a szája ahhoz képest, hogy milyen egy kőagyú!
-Én inkább az miatt aggódok. - Bökött a fazon ruhája felé.
Amikor meglátta, hogy ég a ruhája elkezdett ugrálni.
Idióta.
Elengedte a kislányt, aki eddig is a kezei közt kínlódott. Reigen elkapta, és gyorsan tovább adta nekem.
Állj a hátam mögé.
Rendben, köszönöm. De a Papa!
Ne aggódj miatta!
A férfi a mágiájával eloltotta a tüzet. Reigen kihasználta az alkalmat és hasba rúgta, ettől az hanyatt esett.
Reigen hátrált egy két lépést, aztán elkezdett harcolni:
-Fire Ball!
- Water Snake!
A két támadás semlegesítette egymást.
Na ne már, én sem maradok ki!
- Fire Ball!- suttogtam.
A fickó ruhája ismét meggyulladt, háta közepén. A lövés ereje lökött rajta, ezért lépett előre egyet kettőt.
Eloltotta a tüzet, de addigra már késő volt: Reigen szépen arcon ütötte.
Én sem adhattam volna szebbet! Pedig elég jártas vagyok a harcművészetekben.
A csuklyás elterült a földön.
Már csak egy maradt.

Egy sikoly törte meg a nem létező csendet, amire azonnal felkaptam a fejem. Alattam futó léptek dobogását hallottam, amiből arra következtettem, hogy barátaim máris hősködni indulnak. Mivel én sem akartam kihúzni magam a munka alól ezért feltápászkodtam a kényelmes pozitúrámból, és a vonat eleje felé kezdetem rohanni. útközben gyermeki könnyedséggel ugráltam át a vagonok között tátongó szüneteket. Ám volt egy túl közeli faág, amire nem igazán számítottam és ezért sikerült is lefejelnem. Szerencsémre volt még annyi lélekjelenlétem, hogy időben megkapaszkodjak valamiben, annak érdekében, hogy nehogy leesek. Óvatosan, körültekintően talpra álltam és folytattam a saját versenyfutásom. Mikor elértem a legelső vagont, akkor elhatároztam, hogy látványos módon berobbantok a plafonon keresztül, de mielőtt ezt megtehettem volna egy ismerős hangot hallottam odabentről. Gyorsan hasra vágtam magam és bekukucskáltam az egyik ablakon. Az Ablaknál pont Alice és Rei ült. Rei észre is vett és azonnal mutogatni kezdett valamit, amit csak részben értettem meg. Pár pillanattal később a mutogatás mellé még egy kis tátogást is társított, aminek összképéből már tökéletesen kivettem, hogy mit akart. Válaszul csak bólintottam, majd tovább álltam.
Elindultam a mozdony felé, hogy az ott rendetlenkedő fickót intézzem el. A csuklyás fickó látszólag a vonat elterelésén ügyködött, de a masiniszta nem szándékozott könnyen engedelmeskedni, és talán ezért is volt, hogy a nyavalyás mágus már a vízmágiájával bántalmazni készült az ártatlant.
Ezt persze semmi kedvem nem volt végignézni. Gyorsan a láncom irányába nyúltam, majd az új ellenfelem irányába csaptam vele. A belépőm tökéletes volt, hiszen a Water Snake mágiáját pontosan telibe trafáltam, mire az szertefosztott még az előtt, hogy elérte volna az ártatlan férfit.
- Hé, csuklyás! Inkább velem kötözködj! –kiáltottam rá, miközben a láncom visszahelyeztem az oldalamra.
- Ma még azt is megbánod, hogy megszülettél! – a férfi hirtelen egy vízsugarat indított felém, ami elől elfelejtettem kitérni.
A vízsugárban közel sem volt akkora erő, hogy az fellökjön, viszont csupa víz lettem. Én pedig inkább a vízgyűlölők táborába tartoztam, minthogy az imádókéba.
- Köszönöm, de nem kértem frissítő zuhanyt. – mondatom végén odaugrottam az ellenfelemhez, aki még szinte földet érésem előtt arcon vágott egy újabb Water Snakeel. Lassan felé fordítottam az arcom, majd egy hirtelen mozdulattal hasba rúgtam, amitől pontosan nekizuhant a kazánajtónak, ami kellően forró volt.
A nyavalyás keservesen felordított, majd elvetette magát a földön. A mágiája segítségével meggyógyította magát, majd dühödten felállt.
- Most megdöglesz! – a fazon most újra egy vízsugarat lőtt felém, de szemmel láthatólag ez a vízsugár forró volt.
Mikor a vízsugár bekebelezett éreztem a testemen annak kellemes melegségét. Az ellenfelem tágra nyitott szemekkel bámulta, hogy semmi sem történik velem a támadásától.
- Na, jó! Fejezzük be! – szinte még ki se mondtam a szavaim, amikor egy jobb egyenessel arcon találtam, és támadásommal a képét egészen a forró kazánajtóig nyomtam. A fickó valószínűleg eszméletét vesztette, hiszen nem jajveszékelt, mikor már a levegőben éreztem az égett bőre szagát.

Miután a férfi eszméletlenül elterült a földön, vigyorogva Alice-hez lépdeltem.
- Köszi! – mondtam neki jókedvűen, amit nyomatékosítottam egy felfelé mutató hüvelykujjal, majd a kislányhoz fordultam és megsimítottam a fejét.
- Ne izgulj apukád is jól van. Ha minden igaz Max már végzett…
Felegyenesedtem és a mozdony felé fordultam, ahol Max pont abban a pillanatban egy ütéssel terítette le az ott lévő vízmágust.
Az utasok tapsviharba törtek ki és nem győztek hálálkodni nekünk. Szép lassan elcsöndesedtek a dolgok. A két rablót megkötöztük és egy hátsó szállító vagonba bezártuk őket, hogy majd a hatóság foglalkozik velük a legközelebbi állomáson, majd ki-ki visszament a saját helyére.
Estére el is értünk az állomásra. A napot már felváltotta a hold, ami megvilágította a tájat. Az állomáshoz egy fogadó volt csatolva. Ez pont kapóra jött nekünk, mivel egész nap csak utaztunk, ami meglepő módon eléggé el tudja fárasztani az embert. Az idő is már hűvös volt, főleg így a hegyek közelében.
Belépve egyből a pulthoz siettem és kaját követeltem magamnak, míg Max a szállást kezdte intézni.
A pultos gyorsan ki is szolgált. Elém rakott valami helyi specialitást, aminek rögtön neki is láttam.
- Hééé! Miféle módi ez?! - hördült fel egy idegen a pult másik végén, miután Max szobát kért.
- Talán valami gond van?
- Igen, méghozzá ti! Mégis miféle dolog az, hogy én már órák óta itt vagyok és semmi... Ti pedig most berontottok és azonnal minden az öletekbe hull.
- Erről én már nem tehetek... - vonta meg a vállat Max.
- Dehogynem! - a vándor éppen felállni készült, mikor a csapos meghívta egy újabb kör sörre.
Miután lerendeződött a dolog újra az evésnek szenteltem a figyelmemet.
Max megkapta a kulcsot, majd elindult a szoba felé. Mikor mögém ért megszólalt.
- A 7-es lesz a miénk.
- Oké! - feleltem neki tele szájjal.
Még egy jó fé óráig csak ettem és ettem, újabb és újabb adagokat kérve, aztán miután jól laktam felindultam a szobába. Felballagtam a lépcsőn és elindultam a folyosón. Nézegettem a szobaszámokat keresve a miénket, közben jól megpaskoltam a tele hasamat.
Megtalálva a szobát rögtön be is nyitottam. Nem láttam bent senkit mozogni, az ablak viszont nyitva állt. Nem is nagyon foglalkoztam vele, inkább rögtön az ajtóhoz legközelebbi ágy felé vettem az irányt és ruhástul bele zuhantam, aztán már húztam is a lóbőrt.

Már csak egy maradt.
Max a másikat simán elintézi. Biztos vagyok benne.
- Köszi!- vigyorgott rám Reigen felfele mutatott hüvelykujjal, aztán a kislányhoz fordult:
- Ne izgulj apukád is jól van. Ha minden igaz Max már végzet. Felegyenesedett és a mozdony irányába nézett. Max éppen kiütötte az ellenfelét.
Az utasok elkezdtek tapsolni. Sokan odajöttek köszönetet mondani. Hát ehhez határozottan nem voltam hozzászokva, éreztem, hogy vörösödik az arcom, olyan zavarba voltam. A két csuklyás vonatrablót megkötöztük, és egy hátsó szállító vagonba zártuk őket, majd a következő megállóban a hatóság gondjaira bízzuk őket. Vissza mentünk Reigennel a helyünkre Max meg elfoglalta bérelt helyét a tetőn, és így folytattuk utunkat tovább.
Néhányszor ellenőriztem, hogy megvan e a csomagom, nem akartam úgy járni, mint legutóbb.
Este volt, mire elértük a megállókat, ahol le kellet szállnunk.
Az állomáshoz tartozott egy fogadó is.
Úgy döntöttünk, hogy megszállunk északára.
De jó, már azt hittem, hogy sosem feküdhetek le. Ennyi ideig sosem utaztam még. Jaj, olyan hányingerem van. Lehet, hogy nem volt jó ötlet enni a vonaton, főleg olyan sokat. Az idő is kezd lehűlni, bár ez most jól esik.
Max elment, szobát foglalni, Reigen meg én a fogadó éttermébe mentünk.
Reigen azonnal a pulthoz ment, és ennivalót követelt, szegény öreg pultostól.
Én még mindig émelyegtem egy kicsikét ez a sok finom étel illatától újra felerősödött, úgyhogy kimentem a fogadó elé friss levegőt szívni.
A fogadó környéke nem volt annyira megvilágítva, ezért a csillagokat tökéletesen lehetett látni. Leültem a földre.
Louissal sokat néztük a csillagokat, nagy, vagyis akkoriban nagynak tűnő teleszkópokkal, vittünk térképet is és azzal próbáltuk megkeresni a csillagképeket. Sok mesét és történetet mondott nekem, és közben simogatta a fejem addig amíg el nem aludtam. Ahogy ezen gondolkodtam, magamban felidéztem az egyik mesét. Bár így nem volt olyan, mit amikor Louis mesélte, de így is éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezedtek, és végül elaludtam.

Hol vagyok?
Egy kertben voltam, vagy valami hasonlóban. Kör alakú volt, kicsi és csak középen voltak rózsák, körülötte kis kövekkel kirakott út volt. A kert nem kerítéssel volt elkerítve, hanem körös körül hatalmas tükrök voltak. Akár merre néztem mindenhol csak tükrök,de egyik tükörben sem láttam tisztán magam, csak homályos elmosódott körvonalakat láttam. Éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Ismerős volt ez a hely, de nem akartam rá emlékezni.
-El akarok menni. - Suttogtam.
Alig, hogy ezt kimondtam, minden elsötétült.Valaki megpróbált felkelteni.

Egy kisfiú volt az.
- Hé! Buta lány! Ha az utcán a földön alszol el beteg leszel.
Ki a buta? Te kis....!
- Oh, köszönöm, hogy felkeltettél.
- Te egyébként dilis vagy? Beszéltél álmodban.
- Nem vagyok dilis!
- Nekem mindegy. Viszlát Buta lány. - Mondta, azzal elindult kifelé az állomásról.
Buta lány? Na adok neki mindjárt olyat, hogy...Áh, fáradt vagyok még ehhez is.Mi a fenét keresett itt egy kisfiú ilyen későn? Áh, valószínűleg a közelben lakik. Most, hogy jobban megnézem, messzebb is vannak házak.
Az émelygés elmúlt, és kezdtem fázni is. Bementem az étkezőbe. Reigen sehol sem volt. Talán elment a mosdóba, vagy ki tudja.
Leültem és a pultostól kértem egy jó meleg teát. Már egy ideje kábán és fáradtan iszogattam a teámat, amikor megfogant bennem egy kérdés:
Max és Reigen hova lett
Éppen indultam, hogy megnézzem merre vannak, amikor az egyik férfi felhördült.
-Mégis mit képze' mán' az a taknyos kölyök?-Nyökögte. Hallani lehetett a hangján, hogy jó pár adag piát ledöntött már a torkán.- Csak úgy elém pofátlankodik! Az a kis... de majd én...
Felém nézett.
- Te meg mit bámulsz?Várjunk csak, te nem azzal kölyökkel vagy? Olyan nehezen beszélt az alkoholtól, hogy alig értettem, hogy mit mond.
-Am, tessék? Hozzám beszélt? Nem nagyon értettem...
- Aszontam te is azzal a kölyökkel vagy? Fél pucéran mászká' láncokka'.
Ez most Maxról beszél? Mekkora egy bunkó, mi baja van?
- Elnézést, de megmondaná, hogy mi baja van vele.
- Bepofátlankodtok elém! Én má' egész nap itt voltam!- Kezdte felemelni a hangját.- Ti meg csak úgy...
Elakadt a szava, annyit ivott hogy nem is tudott beszélni .
- De, hogyha nekünk adták a kulcsot, és nem magának, az nem igazán a mi hibánk.
- Tudod kinek magyarázd ezt be kislány. - Vészesen hangosan beszélt az emberek elkezdtek minket nézni, a fejem meg fájni kezdett. Nem aludtam eleget és ilyenkor mindig nyűgös, kibírhatatlan, és rettentő agresszív szoktam lenni. Próbáltam higgadt maradni:
- Nézze, kérem ne kiabáljon, beszéljen normális hangnemben, velem az ordítozással nem megy semmire, csak feldühít.
- Mi va'? Szerinted nem vagyok normális? - Fel állt. - Akkora pofont kapsz te kis liba, hogy a takony menetet teker a nyakadon.-Ordibálta, olyan büdös alkohol szagú volt a szája, hogy megint elkezdett émelyegni a gyomrom, de ezzel már nem törődtem.
Kiborult a bili, elszakadt a cérna, tele a pohár.
- Jobb, ha vissza fogja magát, különben nagyon csúnyán elpáholom.
Először eltöröm a lábát, aztán kiszúrom a szemét, azt mehet amerre lát!
- Nekem te ne pattogjá'...- Kezdte, de a pultos megakadályozta:
Kérem ne veszekedjenek. Uram, had hívjam meg még egy körre. Aztán elmegyünk, és bérelünk magának egy szobát.
Elvezette, egy tőlünk jó messze lévő asztalhoz, majd vissza jött.
- Elnézést kérek.- Öntött egy kis sört az egyik korsóba, majd elment, és letette a férfi elé, aki még mindig villámló tekintettel bámult rám.
Én sem nézhettem szebben, legalábbis igyekeztem. Néhány fazon engem bámult az asztaluknál. Rájuk meredtem. Olyan rémült pofával fordultak el, olyan gyorsan, hogy az egyik majdnem leszédült a székéről.
Na, ez baromi jó. Sürgősen le kell feküdnöm.
Az öreg vissza jött.
-Tényleg sajnálom, de nem kockáztathatok meg egy verekedést. Amúgy a hetes szoba a maguké.
Na végre, valami jó hír.
- Köszönöm.- Mondtam, azzal fel álltam. a pultostól, majd elmentem megkeresni a szobánkat. Ekkor esett csak le:
A szobájuk? Ezek szerint egy szobában leszünk? Nekem mindegy, csak ne horkoljanak.
Megtaláltam a szobát. Benyitottam. Max nem volt bent, csak Reigen, és ő is már húzta a lóbőrt. Szerencsémre teljesen némán. Nem néztem, hogy milyen a szoba, csak berongyoltam, és rádőltem az ablak melletti ágyra. A nyitott ablakon kellemes hűvös levegő áramlott be. Még egy ideig néztem kifelé az ablakon és néztem az eget vártam, hogy elnyomjon az álom, aztán lecsuktam a szemem, és elaludtam.

Az utasok hatalmas tapsviharral köszönték meg az akciónkat. Hosszas hálálkodásuk után lassan csendesedni kezdtek a dolgok, aminek nagyon örültem. A rablókat hamar megkötöztük, majd egy biztos helyre zártuk őket, ahol megvárhatták a hatóságok érkezését. Mikor mindezekkel végeztünk én megpróbáltam észrevétlenül eltűnni, hogy nyugodtan visszafoglalhassam a helyem a tetőn.
~Már a vonatozás sem az igazi.
~Már régóta nem az. Apával mindig volt valami frankó, de így egyedül…
Már estefelé járt mikor megérkeztünk az állomásra. Én szívem szerint nekivágtam volna a hegynek, de pechemre az állomás mellett volt egy fogadó, amiben barátaim megpihenni szándékoztak. És mivel én egyedül voltam a kettő ellen, így az ő akaratuk érvényesült.
Rei amint belépett a fogadóba azonnal kérte a szokásos kajaadagját, Alice pedig kiment egy kis friss levegőt szívni. Így rám maradt az a feladat, hogy szobát intézzek hármunknak.
Bélpoklosunk már javában tömte a buráját, mikor oda került a sor, hogy végre figyelmet kapott a szobakérelmem. Csak egy kétágyas szobát kértem, mert én ágy nélkül is tökéletesen meg tudtam lenni, és persze így olcsóbban kijöttünk.
- Hééé! Miféle módi ez?! - hördült fel egy idegen a pult másik végén. A ruházata alapján egy vándor lehetett.
- Talán valami gond van?
- Igen, méghozzá ti! Mégis miféle dolog az, hogy én már órák óta itt vagyok és semmi... Ti pedig most berontottok és azonnal minden az öletekbe hull.
- Erről én már nem tehetek... - vontam vállat.
- Dehogynem! - a vándor éppen felállni készült, mikor a csapos meghívta egy újabb kör sörre.
~Kár... Pedig szívesen szétcsaptam volna a fejét.
Alice még mindig odakint volt. Reinek leadtam a drótot, hogy a hetes szoba a miénk, majd felvágtattam a szobánkba.
Hát panaszra nem lehetett okom, mert a pénzünkért egy eléggé kis takaros szobát kaptunk. Volt bent kettő ágy, íróasztal, szekrény és egyéb kellő apróságok.
~Na, akkor lépés!
~Ahogy mondod.
Meg is indultam az ablak felé, amit sebesen kinyitottam, majd kiugrottam azon és felmentem a tetőre. Odafent találtam magamnak egy kiváló helyet. Nem tudom, hogy miért volt ez, de valamiért jobban szerettem a szabad ég alatt éjszakázni, mint egy szobában. Ezt a dolgot talán annak tudhattam be, hogy apuval és Sagat-al nem szoktam hozzá a kényelemhez.
A kémény tövében helyet foglaltam. Elmélázva bámultam a csillagokat és újra előjöttek azok a kérdések, amire talán sohasem kapok választ. Vajon mi van, ott ahonnan a csillagok fénye jön? Egyáltalán hol vannak azok? Sőt pontosan mik azok?
Lassan éreztem, hogy elnyom az álom, ami ellen nem is szándékoztam tiltakozni.

Na kicsi csipet csapat így már tökéletes minden ragyogó, (főleg ahogy Alice megfogalmazta azon szaakdtam XD) most már idnulhatunk tobvább, persze azok után hogy a reggeli teendőtöket elvégeztétek, ezeket rátok bízom ki miylen sorrendbe végzi, lényeg burkoljatok be arréb van még a hegybéli falu. Ahogy elindultok,már a Nap se látszik a hatlamas hófelhők miatt. A hegy lábánál még egész tűrhető idő volt ám egyre föntebb haladva olyan mintha futószalagon mennétek és sehova nem jutnátok el. A levegővétel és a járás is egyre nehezebb, főleg hogy pár perccel késöbb a nyakatokba zuhan a hózivatar. Két választásotok van:
a,: Vagy nagy nehezen folytatjátok az utatokat,
b,: vagy megálltok és csináltok egy menedéket abból amit ott találtok, megpihentek és megvárjátok a vihar végét.
FIGYELMEZTETÉS!: Szétszakadni, vagy elhagyni egymást szigorúan tilos!
Jó utat ^^

Hosszú idő után megint arról álmodtam. Apám gyilkosát láttam magam előtt. Köpeny és csuklya volt rajta, ami teljesen befedte az arcát. Megpróbáltam felé nyújtani a kezemet, hogy végre leleplezzem és megtudjam ki is ő. Egyre közelebb és közelebb vittem a kezemet. Már majdnem elértem. Csak egy pici hiányzott és…
Hangos koppanás. Előrenyújtott kézzel félig a földön feküdtem arccal. A lábaim még az ágyon voltak. Persze miután arccal a földön csattantam felébredtem és a lábaimat is lehúztam a földre, aztán az arcomat és a szememet dörzsölgetve feltápászkodtam.
- Pedig most majdnem elértem. – motyogtam magamnak halkan, álmos hangon. Nagyot nyújtóztam, aztán a hasamat vakarva körbenéztem. Alice aludt a nyitott ablak alatti ágyon, de Max-et sehol se láttam.
~ Biztos felkelt már…
Újra eszembe jutott az álmom. Elkomorodott az arcom. Gondolataim csak e körül jártak. Hirtelen mocorgás hallottam, ami kizökkentet. Alice fordult egyet az ágyban, de még nem ébredt fel. Arcomra újra mosolyt varázsoltam. Mivel tegnap fáradt voltam hozzá, gyorsan betámadtam a fürdőt.
Egy félóra után jólesően léptem ki, addigra már Alice is ébren volt.
- Szép jó reggelt! – köszöntem neki vidáman.
- Neked is. – válaszolta még álmos hangon. Talán nem rég ébredhetett fel. A hátam mögött lévő fürdőszobára böktem.
- Ha gondolod tied a pálya.
Oda sétáltam az ajtó melletti fekvőhelyemhez, majd beágyaztam. Utána gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd lerohantam enni. Megint kaptam abból a nagyon finom specialitásból. Később a többiek is csatlakoztak hozzám, bár nem értettem, hogy Max, hogy jöhetett le a szobából, amikor nem is volt bent.
Mikor mindenki mindennel kész volt neki vághattunk az utunk utolsó szakaszának. Bár nappal volt, nem kimondottan volt fényes. A napot ugyanis hatalmas hófelhők takarták el. A hegy lábához érve már kezdtem fázni, ami eszembe jutatta, hogy talán föl kéne vennem a meleg ruhákat, amiket magammal hoztam. Gyaloglás közben kibányáztam a táskámból a vastagon bélelt, kapucnis kabátomat és magamra kanyarítottam. A sálamat még egy rétegben a nyakamra kötöttem és a kabátom zsebéből kihúztam még egy pár kesztyűt is. Miután nem fáztam újra az útra koncentráltam, ami idő közben már a hegyen volt. Olyan hatása volt, mintha nem is haladnánk. A környezet változatlan volt. Mindenhol csak hó.
Jó pár perccel később elkezdett havazni. Először csak úgy lágyan, aztán elég erőteljesen rákapcsolt az anyatermészet. A szél is felerősödött és egy hatalmas hóvihar közepén álltunk.
- Így nem mehetünk tovább! – kiáltotta Alice. Muszáj volt neki, ugyanis a vihartól, ha normál hangerővel beszélt volna, mindenki csak azt látta volna, ahogy tátog.
- Építsünk menedéket!
Nagyon fellelkesültem az ötletemtől, de gyorsan lehurrogtak.
- Mégis miből?
Elgondolkodtam egy picit, majd lebuktam a hó alá és turkálni kezdtem. Kezemmel a földön tapogatóztam, majd miután mindkettővel ráfogtam valamire újra felbukkantam.
- Ha! Ezekből!
Mindkettejük arcára enyhe undor került. Nem értettem miért, aztán én is lecsekkoltam, hogy miket is találtam.
A bal kezemben egy vastag bot volt, míg a jobban egy döglött oposszum.
- És mi lenne, ha abba a kis barlangba húzódnánk? – mutatott Max egy mögöttünk lévő kis barlang szájára. Eldobtam az oposszumot, aztán elindultunk a barlangba. Nem volt valami nagy, de hárman kényelmesen elfértünk benne.

Nem voltam hozzászokva, hogy sokáig aludjak. Legalábbis a hat óránál tovább.
Ezért alig múlhatott el pár óra máris ébredezni kezdtem. Régen nem aludtam ilyen jót.Bár egyszer az éjszaka közepén felvertek a panzió, távozó, részeg vendégei. Hangosan röhögtek, meg valami üveget össze is törtek, de hamar vissza aludtam. Amikor felkeltem, valaki éppen zuhanyozott.
Biztos Reigen.- Gondoltam, mert az ágya üres volt.
Álmosan törölgettem a szememet. Kinéztem az ablakon, nem volt túl fényes idő odakint, de azért a felhőkön átszűrődő fény zavarta a szememet. Mikor újra megdörzsöltem a szemem, hogy lássak, Reigen éppen akkor jött ki.
-Szép jó reggelt! - Elég élénknek tűnt és jókedvűnek.
- Neked is.- Feleltem, de elég bágyadtra sikerült.
-Ha gondolod tied a pálya.- Mutatott a fürdőszobára.
Fel álltam és becsoszogtam a fürdőbe. Jó párás és meleg volt az idő odabent. Kezdtem felélénkülni.
De jó meleg van. Gyorsan letusoltam, és kimentem. Egy ideig elgondolkodtam azon, hogy most, vagy később vegyem e fel a kabátot amit kölcsönbe kaptam, de végül úgy döntöttem, hogy átpakolom a meleg holmikat felülre, és majd ha kell csak előkapom.
Hirtelen Max jött be az ablakon.
Am, be mehetsz, ha gondolod. - Mondtam, és rámutattam fürdőszobára, majd választ se várva kimentem a szobából, és lementem az étkezőbe.
Most, hogy bele gondolok, Maxal még nem is beszélgettem. Vagy legalábbis nem sokat.
Néhány ember aki tegnap is itt volt, amikor volt az a kisebb balhém a részeg férfivel, igencsak fura arccal néztek rám.
Te jó ég, annyira azért nem voltam szörnyű. Még csak nem is én kezdtem.
Mindegy, kit érdekel?
Leültem Reigen mellé, és rendeltem egy jó nagy adag palacsintát. Gyorsan betermeltem majd kértem még egy adagot. Max is hamarosan megjelent.
Mielőtt még elindultunk volna megkértem a pultost, hogy csináljon nekünk valamit az útra. Az öreg jól kiismert minket, mert elég nagy volt a doboz, amibe rakta az ételt. Biztos nem spórolt a kajával. Mikor már mindennel megvoltunk folytattuk utunkat.
A hegy lábánál már egészen hideg volt. Gyorsan felvettem a kabátot a kesztyűt és a sálat, amit hoztam. Útközben Reigen is felöltötte a meleg ruháit.
Rettentően hideg volt a hegyen, bár ez annyira nem is volt érezhető, hála a meleg ruháimnak. Meg biztos kicsit kimelegedtem, mert olyan erősen fújt a szél, hogy alig tudtunk haladni, ráadásul jeges volt az út is. Olyan volt, mintha előre mennék, de mégis hátrafelé haladnék, mert folyton vissza csúsztam.
Ez így nem lesz jó, nem haladok sehova sem.
Valahogy azért sikerült feljebb jutnunk, de idő közben elkezdett havazni, és a szél is erősebben fújt.
Remek, még több hó.
- Így nem mehetünk tovább.- Mondtam, de még én is alig hallottam a saját hangomat, valószínűleg Reigen és Max nem is hallották.
- Így nem mehetünk tovább!- Ezúttal kiabáltam és ezt már a többiek is meghallottak.
- Építsünk menedéket!
- Mégis miből?
Reigen erre elkezdett a hóban matatni, majd egy kis idő után felegyenesedett.
-Ha! Ezekből!
Fúj!- Elfintorodtam. Az egyik kezében egy bot volt, a másikban meg egy döglött oposszum.
-És mi lenne, ha abba a kis barlangba húzódnánk? - Max egy barlang szájára mutatott.
Reigen eldobta az oposszumot, aztán bementünk a barlangba.
Elég kicsi volt, de azért mind a hárman elfértünk benne kényelmesen.

Az imádott hajnal melynek első napsugarai, ma nem voltak képesek felébreszteni. Valahogyan most sikerült olyan mélyen aludnom, hogy semmi sem volt képes felébreszteni az álmomból, mely elképesztően boldoggá tett, ha csak arra pár pillanatra is. Álmomban ugyanis sikerült újra találkoznom Sagat-al. Leírhatatlanul boldog volt egészen addig, míg fel nem ébredtem és szembesültem azzal, hogy csak álom volt az egész. És tudtam… tudtam, hogy ez most az egész napom meg fogja bélyegezni.
Elkeseredve kitöröltem azt a maradék álmocskát is a szememből, majd nagyot nyújtóztam mielőtt felálltam volna. Odalent az emberek már tették-vették a dolguk miközben tudomást sem vettek rólam. Felállva még megropogtattam a hátam, majd futásnak eredtem a tető széle irányába. Az utolsó pillanatban felszökkentem, majd a levegőben megpördültem, miközben a lendületem még mindig vitt tovább. Lassacskán éreztem, hogy zuhanni kezdek, mikor elkaptam az ereszt és annak segítségével a szobánk ablakpárkányára lendültem tovább.
Odabent pont Alice pakolgatott, aki nem különösebben lepődött meg a szokványosnak kicsit sem nevezhető belépőmön.
- Am, be mehetsz, ha gondolod. – mutatott a fürdőszobára, majd bármiféle további beszéd nélkül távozott.
Nem szándékozni ellenállni az ajánlatnak, így hamar betörtettem a fürdőszobába. Odabent alig tettem pár lépést, mikor arra lettem figyelmes, hogy a lábam előtt egy…
~Jéé, egy szappan!
Hirtelen már a földön ülve találtam magam, miközben a hátsóm nagyon sajgott. Ám még mielőtt szitkok hagyták volna el a torkom, voltam olyan szerencsétlen, hogy a szappan úgy pattant tovább a helység faláról, hogy az végül az én számban állapodott meg. Reflexszerűen azonnal kiköptem a számba oda nem illő tárgyat, majd a mosdókagyló segítségével talpra álltam.
*
Mikor lementem a fogadóba a többiek már javában készülődtek az útra, amit nem is bántam. A rendelésükhöz még hozzászúrtam a szokásos hagymás-rántottám, és én már készen is voltam. Amíg az asztalnál ülve várakoztunk, addig felváltva méricskéltem Rei-t és Alicet. Próbáltam rájönni, hogy melyikük felelős a fürdőszobai incidensemért, de végül inkább ráhagytam az egészet, hiszen rövidesen indultunk.
*
Sajnáltam barátaimat, hogy a megkeseredett időjárás ennyire megkínozza őket, hiszen mindketten alaposan bebugyolálták magukat a keserves időjárás miatt. A hófelhők kérlelhetetlenül zúdították ránk a tartalmuk. Sétánk olyannak tűnt, mintha csak egyhelyben haladnánk. Az eleinte csak ártalmatlannak tűnő havazás a széllel szövetkezett, hogy egy erőteljes hóviharral keserítse tovább az utunk. Barátaimmal hamar úgy döntöttünk, hogy nem érdemes tovább haladnunk, ezért menedék építésében, vagy keresésében kezdtünk gondolkozni.
Rei hozta a formáját, mikor a hó alól előkapott egy döglött oposszumot és egy botot… Az ő hülyesége néha már olyan volt, hogy én vágtam saját magam hókon miatta.
Szerencsénk volt, hiszen tőlünk nem messze megláttam egy kicsike barlangot, amiben tökéletesen meg tudtunk húzódni. Felhívtam a társaim figyelmét rá, és hamar a barlang felé vettük az irányt.
Bent mind a hárman elfértünk, ami kifejezetten szerencsés volt. Ám mikor kinéztem sok jót nem láttam, hiszen a hóvihar csillapítatlannak tűnt. Ekkor el is gondolkoztam, hogy talán nem ártana a barlang száját néhány kisebb-nagyobb hógörgeteggel eltorlaszolni. Persze nem az egészet, hogy aztán idebent levegő nélkül ragadjunk, hanem csak úgy, hogy a tetején hagyunk egy fejméretű rést.