A csillagok hagyatéka, részlet ~ Trianna

Előzmény: A csillagok hagyatéka, 3. rész

Név: Trianna
Nem: Nőstény
Faj: Silvernight

Földbe gyökerezett a lábam, mikor megláttam a farkast. Hirtelen lepergett előttem életem filmje, az utolsó fél órát többször is lejátszotta az agyam: lassítva, gyorsítva, elemeket kiemelve, meg, hogy mégis hogy tévedtem el…
De nem bántott, és ez volt a lényeg. Nyugodt lélegzetekkel tarkított sóhajok kíséretében méregetett engem, szemében rejlett fenyegetés, vagy bármi féle barbár, vad szándék, hogy meg akarna enni.
Hosszú percekig bámultuk egymást, és már korántsem érdekelt annyira, hogy átfagytak a tagjaim. Sokkal inkább lekötött, hogy tanulmányozzam, mégis mi ő: az teljesen biztos volt, hogy farkas, csak az nem, hogy miféle. Homlokán kékes, absztrakt jel ragyogott fel minden egyes moccanása után, arca furcsán értelmes volt. Teste kecsesebb és gyönyörűbb volt bármilyen állaténál, amiről valaha hallottam, hófehér, ezüstösen fénylő szőre pedig a széllökéseknél lobbant egyet. Miután kicsit kiegyenesedtem, hogy jobban felmérjem a helyzetet, akkor láttam meg, hogy hatalmas dolog választja el a ’fajta társaitól’: mégpedig az, hogy neki nem egy, hanem egyenesen három farka volt!
Észre se vettem, ahogy kitátatom a számat a csodálkozástól, még az se tűnt fel, hogy a szám belülről úgy át fagyott, hogy jégcsapok is lóghattak volna róla. A farkas, mintha nevetett volna, dallamosat nyüszített, majd felém tolta a fejét.
- Eltévedtél, emberlány?
Azt mondtam volna az elején, hogy földbe gyökerezett a lábam? Nos, az semmi volt ahhoz képest, hogy megszólalt a farkas. Élő jégtömb is lehettem volna, úgy megmerevedtem, arról nem is beszélve, hogy teljesen leállt a gondolkodásom.
- Beszél… – Nyögtem hitetlenkedve. - Beszél.
- Merre van az otthonod, emberlány? – Kérdezte csilingelő hangján, mire végre rávettem magam, hogy újra ránézzek. Mosolygott, és látszólag jót szórakozott azon, hogyan is viselkedek.
- Én… öh… Charlotte… – Hebegtem magamon kívül. Gyorsan megcsapkodtam az arcom, hátha felébredek; de úgy tűnt, nem álmodtam. Egy beszélő, háromfarkú, tetovált homlokú farkas állt előttem, és társalgást kezdeményezett.
- Csillagszemű Bölcsasszony! – Vakkantott felismerésként, habár én nem értettem, miről beszél. - Gondolhattam volna, hogy ha már olyan bolond, hogy felköltözzön a hegyekbe, tanítványokat is toboroz magának. – Ekkor esett le, hogy Charlotteról folyik a beszélgetés.
- Értem, és… most… izé… – Nem igazán tudtam, mit is mondjak, annyira hihetetlen volt ez az egész. Az, hogy szellemeket idézek meg más világból, elméletből sokkal nagyobb dolognak számított, hisz tudtam, hogy kevesen rendelkeznek mágiával. Mégis…
- Tudom, szükséged van hazajutásra. – Furcsán beszélt, nyilvánvaló volt, hogy emberektől elzárva él. Azt a kommunikálásra szánt tudását is az utazóktól, eltévedt vándoroktól, esetleg Charlottetól szedhette, vagy olyan állatoktól, akik szintúgy megtanulták a nyelvünket. - De előtte szükségem van segítségre. – Meglepődtem a beszédén. A szemében bánat csillant fel, és balra fordult, sétálni kezdett. Először haboztam, aztán bizonytalanul utánaeredtem. Amint észlelte, hogy tartom a tempót, gyorsabb ütemre váltott, mire én futni kezdtem a csúszós havon. Néha meg is csúsztam egy-egy eljegesedett területen, de sokkal nehezebb volt úgy futni, hogy mindig elsüllyedtem a talpam alatt recsegő hóban.
Ez az egész nem volt több öt percnél; utána lassítani kezdett a tempón, és egy bemélyedéshez értünk. Nem nevezhettem barlangnak, ahhoz túl kicsi volt, de ahhoz épp elég, hogy a farkas kényelmesen elférjen alatta, ám ott volt még egy kis lakó.
- A páromat elvitte azaz ördöngös Havasi Dögvész. – Elfordította a fejét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire értelmes fajhoz tartozna, de csak most jöttem rá, hogy ez ilyen mágiával rendelkező lények akár emberek is lehetnének állat testben. Azt viszont még mindig nem értettem, miért beszél a farkas rébuszokban, hiszen biztos nem járvány végzett a hímjével. - Több tojás is volt, mind… mind… elpusztult. – Keserű hang jött ki torkán, fejét megrázta, és dús bundája csak úgy rázkódott a mozdulattól. - Csak ő maradt, de már nem tudok rá vigyázni. Megkérlek, Fiatal Bölcs, hogy vedd magadhoz! – Hangjában őszinteség csengett. Tudta, hogy már nem vigyázhat leendő kölykére, és csak még nehezebb lett volna neki, ha látja, ahogy megsemmisül.
- Mi… biztos… tudunk neked is menedéket biztosítani! – Hogy pontosítsak, nem voltam benne biztos, egyáltalán. A farkas nagy volt, a ház pedig kettőnknek is nagyon kicsi. Mintha tudott volna olvasni a gondolataimban, felém fordult, rám mosolygott, és megrázta a fejét.
- A csatámat meg kell vívnom a Havasi Dögvész ellen. De téged kísérjen el a szerencse, béke járjon a szívedben, és a csillagok vigyázzanak rád! Ifjú Bölcs, kövesd az utat, amit szíved diktál, menj előre, csak előre! – Elugrált a semmibe. Azt hittem, haza fog vezetni; nos, kicsit komplikáltabb lett így a helyzet, de sebaj.
Jobb ötlet híján óvatosan magamhoz öleltem a földön található tojást, és elindultam… előre. Hogy ez az irány merre volt előre, és merre hátra, nem bírtam felmérni, egy tetszőleges vonulatba indultam csupán el. Elgondolkodtam a farkas szavain; és azon, hogy mennyi erősség kellett ennyi minden kibírásához, és ahhoz, hogy egy vadidegennek adja egyetlen gyermekét. Talán látott bennem valami tisztaságot?
Csak remélhettem, hogy igaz az, amit az élőlény mondott, és ha a szívemet követem, akkor hazaérhetek… haza…


>Kép melléklet hamarosan<