Rane Iceclaw

Név: Rane Iceclaw
Nem: Férfi
Életkor: 17 év
Mágia: Elemi Mágia (jég)
Klán: Quatro Cerberus

Kinézet: Átlagos magasságú, de soványsága miatt magasabbnak látszó fickó. Zöldeskék haját hajfestéknek köszönheti, eredeti hajszíne barna. Gyakorlatilag minden hajfestés után a szemébe folyna a festék néhány napig, ezt a homlokára kötött ruhadarabbal akadályozza meg. Egyéb fontos ruhadarabja a cipője – talpain apró szegecsek találhatóak. Ennek két előnye van: egyrészt szétszed minden fapadlót a karistolással, és felragad rá minden kosz (rágógumi, erdőkben levelek..), másrészt kifejezetten jó tapadást biztosít jeges talajokon. Ruháját eléggé hosszadalmas lenne leírni, ezért hagyom, hogy inkább a kép beszéljen helyettem. Klánpecsétje jobb alkarán van, amit egy barna kötés eltakar normális esetben.

Jellem: Kifejezetten félvállról veszi a dolgokat, de sosem veti meg a szórakozás egyik formáját sem. Nem szereti az egyedüllétet, gyakorlatilag megőrjíti, ha hetekig nem tud senkihez sem szólni. A sziklamászás a kedvenc hobbija. Hűséges azokhoz, akik a bizalmába fogadják. Szereti fitogtatni erejét – illetve azt, hogy milyen tárgyakat tud jégből teremteni. Nőkkel szemben kifejezetten illedelmes és előzékeny, de ha a küldetése úgy hozza, sutba dobja az illemet.

Felszerelés: Egy vékony pengéjű kés, amit akkor használ, ha nem akarja, hogy kiderüljön mágiahasználó képessége, avagy mindennapi dolgokra. Látványosan tudja forgatni harc közben, de meg sem közelíti harcművészete egy hivatásos fegyverforgató szintjét.

Egy extra kérés: Szeretném, ha karakterem az általános két varázslat mellett(Ice Make és Freeze) még eggyel indulna: az Ice Make: Claws-zal. (És így 100.000 gyémánt helyett 50.000-el). Előre is köszönöm, ha ez megoldható lenne! Az előtörténetben szerepel, mint megtanult varázslat.

Előtörténet

Shirotsume hegyeinek lábánál, egy magányos házban születtem, Rane Valir. Szüleim teljesen átlagos emberek voltak, aki nem szerették a város zaját, ezért már jóval születésem előtt kiköltöztek ebbe a kis házba. Mikor iskolába kellett járnom, megtanultam gyűlölni ezt a helyet. Minden reggel legalább fél órát kellett gyalogolnom a sötétben, hidegben, melegben, esőben – ahogy jött - az iskoláig, és sosem tudott senki sem átjönni hozzám, mivel nem engedték el őket a szüleik… Ahogyan engem sem át hozzájuk. Apám egy kisebb fogadót vezetett a városban, anyám pedig ennek vezetésében segített. Állításuk szerint túl sok sötét alak fordult meg a fogadóban, hogy én ott mászkáljak.
Talán emiatt utáltam meg az egyedüllétet és a tétlenséget, és emiatt tanultam meg eltűrni őket. Az első egy évben kiolvastam az összes fellelhető könyvet otthon, és egy késsel játszottam, próbálva minél látványosabban „harcolni” a levegő ellen. Ám nyolc éves koromra meguntam ezt a játékot, és figyelmem a közeli hegyekre irányult. Eszembe jutottak szüleim intései: soha, de soha ne menjek fel a hegyekre, mert életveszélyes. Alig néhány nappal nyolcadik születésnapom után már a hegyekben barangoltam, élvezetettel szívva be a hűvös levegőt. Annyival másabb volt a sziklás, jeges, csúszós talaj, mint a lent megszokott füves mező és az a néhány fa a ház körül, hogy minden szabadidőmet itt töltöttem, és elhatároztam, hogy felderítem az egész hegyet. Arra azonban mindig ügyeltem, hogy visszaérjek szüleim hazatérte előtt a házba, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy mindig legalább hat-hét órával iskolaidő után zárták be a fogadót, sőt, néha ott is aludtak.
Az évek múltak, és egyre bátrabb lettem, és egyre magasabbra másztam, ahogy erőnlétem engedte. Rutinossá váltam a hegymászásban, hozzászoktam a hideghez, és fizikailag megerősödtem. Tizennégy év múlva bebarangoltam szinte mindent, kivéve egy függőleges, jéggel borított sziklafal elállta az utamat a további mászástól, aminek peremén néha furcsa, kék villódzást véltem felfedezni. Ettől eltekintve úgy éreztem, mintha az egész hegy az enyém lenne, az én különbejáratú birodalmam. A társaság hiánya néha elviselhetetlen volt, de az iskolában próbáltam minél többet beszélni a többiekkel.
Egy nap az iskolából hazaérve, újra felszerelkeztem az útra: némi étel, egy kulacs víz, a téli ruháim, egy régi csizma, amelynek talpába apró szegeket illesztettem, egy kalapács és néhány acéltüske társaságában elindultam a hegyekbe. Az ösvényeket úgy ismertem, mint a tenyeremet, így alig két óra múlva már az arcomba csapó hóeséssel küszködve közelítettem meg az említett jégfalat. Csak azért mertem ezt elkezdeni, mert tudtam, péntek lévén szüleim nem lesznek otthon – túl nagy a forgalom a fogadóban.
- Lássuk, mit tudsz – mormoltam magamnak, és nekicsaptam életem legkockázatosabb vállalkozásának. Biztosítókötél hiányában az acéldarabokat belekalapáltam a falba, és azokon másztam egyre magasabbra. De elszámítottam magamat: túl gyorsan kifogytam a tüskékből, no meg a lélegzetből is. Felpillantva már tisztán a peremet, a már megszokott villogásokat, és nem akartam feladni.
- Alig húsz méter – biztattam magam, és elkezdtem feljebb evickélni. Az elkerülhetetlen azonban megtörtént: rossz helyre léptem, és kifordult talpam alól egy lazább jégdarab, amitől zuhanni kezdtem a föld felé. Akaratom ellenére egy sikoltás tört fel torkomból, és próbáltam megfogni a nem messze elsuhanó kapaszkodókat. De túl messze voltak…
- Speed Magic! Ice Make: Claws! – hallottam egy hangot valahonnan felülről, de nem értem rá vele foglalkozni, továbbra is a kapaszkodókat akartam elérni. Éreztem, hogy valami megrántja a karomat, és megállít a zuhanásban. Felnézve egy csuklyás alakot láttam, aki valahogy a bal kezén levő jégkarmokkal kapaszkodott a falba, másik kezével pedig az én karomat fogja. Vagyis… A jobb kezét is jég borította, amivel átszúrta a kabátomat. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy nem haltam meg. A fickó megrázta a fejét, így lecsúszott róla a kapucni. Egy zöldeskék hajú és szemű férfi nézett rám neheztelően.
- Később. – mondta szárazon, amikor kinyitottam a számat. – Majd fent beszélünk. Kapaszkodj belém. – ezzel odafordult a sziklafalhoz, én pedig követtem az utasítást. Kiengedte kabátomat a karmok fogságából, és néhány perc múlva megtette azt az utat, ami nekem hosszú szenvedéssel sem sikerült. Amint felértünk, lerogytam a hóba, és elájultam. Annyit fogtam fel az ismeretlen helyből, hogy egy hóval és sziklákkal borított mező, majd teljes sötétség…
Egy barlangban tértem magamhoz, és egy másodpercen belül már mindenre emlékeztem. Gyorsan felültem, és körbenézve megállapítottam, hogy ebben a barlangban már jártam, úgyhogy kifejezetten távol vagyok az eredeti helytől. Második pillantásra arra is rájöttem, hogy még nappal van, no meg hogy a meleget egy kis tűz okozza. A mágus egy kövön ülve mozgatta kezeit, látszólag teljesen elmerülve munkájában: egy kis jégdarab lebegett kezei között, ami folyamatosan változtatta alakját.
- Látom, felébredtél. – nézett fel.
- I-igen… Te ki vagy? – néztem csodálkozva a jégcsapra, amely épp egy miniatűr lándzsa alakját vette fel, majd a fülem mellett elsuhanva beleállt a sziklákba.
- Az ne érdekeljen. Most, hogy ébren vagy, akár haza is mehetsz. – állt fel a kőről, vállára csapta kabátját, és elindult kifelé.
- Várj! Lenyűgöző volt, amit csináltál! Én is meg akarom tanulni! – keltem fel én is, és a távozó alak nyomába szegődtem.
- Még hogy te? Ugyan mivel tudnál rávenni? – nézett le rám vigyorogva.
- Ha kell, minden nap felmászom oda, amikor látom a villogásokat! Egy perc nyugtod se lesz tőlem! – hadartam egy szuszra. Tulajdonképpen nem is a mágia érdekelt, hanem valaki, akivel el tudom tölteni az időt, amikor a hegyekben vagyok. Válaszomra az alak megállt, és egy nagyot sóhajtott. A mosolyból már sejtettem, hogy könnyű dolgom lesz, és reménykedve vártam a választ.
- Mi mindent megtesz az ember a nyugalomért.. – motyogta magának, aztán fennhangon így szólt hozzám – Két feltételem van. Egyrészt, mindig követed az utasításaimat, akár mágiáról van szó, akár nem. Másrészt, csak két varázslatot fogok megtanítani neked, és csak Jégmágiát. Az egyik a Freeze, a másik az Ice Make: Claws.
- Kösziiiiiiiiiii!!! Amúgy Rane Valir vagyok!
- Hívj Tsukának. Első feladat: menj haza, és jövő héten ugyanekkor várlak itt, a barlangban. – mondta, majd ismét elindult.
- Rendben! – mondtam, és összeszedve mindent, elindultam haza. Tsuka volt olyan rendes, és a táskámat se felejtette el elhozni.
A hét gyakorlatilag egy pillanat alatt eltelt, és ismét a barlang előtt találtam magam, ahol Tsuka már várt rám. Egy bólintással elkezdődött a kiképzés. Az első néhány hétben a hideg eltűrésére és semmibe vételére tanított, amiben egy új ruha is segített, amit kapam és általános dolgokat mesélt Fioréról, majd rátértünk a Jégmágia tanulására.
Egyre gyakrabban találkoztunk, mivel az iskolának is vége lett időközben, de Tsuka sok dolgot mesélt a világról. Egy szűkszavú és szigorú férfit ismertem meg benne, de szinte végtelen türelme és toleranciája volt. Mindent megbeszélhettem vele, és sosem nevetett ki véleményem miatt, ami miatt mások hülyének néztek volna. Ezek közül az egyik az volt, hogy egy mágusklánba akartam belépni a jövőben. Egyszerűen nem tudtam magam egy fogadó vezetőjeként, vagy bármilyen más munkásnak elképzelni. Leggyakrabban Quatro Cerberus nevét hallottam, így úgy döntöttem, azt fogom először megnézni.
Éppen tizenhetedik születésnapomra esett az az alkalom, amikor végre nem csak a Freeze sikerült..
- Ice Make: Claws! – kiáltottam, mire csuklóimtól indulva jég lepte be kezeimet, egy félig begörbített pózba merevítve ujjaimat. A kényelmetlenségért cserébe ujjaim végén hosszú jégkarmok nőttek, amelyekkel kiválóan lehetett szúrni, vágni – ahogy azt Tsuka bemutatta -, és mászókarmokként sem utolsók.
Boldogságomat egy taps zavarta meg. Tsukára nézve fájdalmasan mart belém az emlék – eszembe jutott, amit még első találkozásunkkor mondott. De tudtam, hogy nem fogom megpróbálni visszatartani, hiszen ezt már az elején tisztáztuk.
- Itt az ideje a távozásnak. – Mondta szomorúan Tsuka. Úgy tűnik, ő is megkedvelt engem ez alatt az idő alatt.. Szó nélkül odamentem hozzá, és megöleltem. Egy pillanatra meglepődött, aztán viszonozta a gesztust. Ekkor már egymagas voltam vele, és tiszteletem jeléül ugyanolyan színűre festettem hajam, mint az övé. Az első alkalommal csak nevetett, de láttam rajta, hogy örült neki. Szüleim kevésbé, de mióta mágiát tanultam, azóta gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakítottunk – csak azt ígértem meg, hogy próbálom magam nem életveszélybe keverni, és abban a hitben hagytam őket, hogy majd átveszem a fogadó vezetését.
- Ugye azt nem tiltod meg, hogy a jövőben megtaláljalak? – kérdeztem feszengve, miután elengedtük egymást.
- Sőt, én magam kérlek meg rá, hogy keress. Annyit segítek, hogy egyik klánhoz sem tartozom, így közöttük fölösleges lesz keresned.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Tsukát. Távozása után egyre ingerlékenyebbé váltam, és minden időmet azzal töltöttem, hogy mágiámmal a környéket pusztítsam. Nyugalma és társasága szükségességét addig nem vettem észre, amíg el nem tűnt mellőlem..
- Hát miért nincs itt senki hozzám hasonló? – dühöngtem néhány hét múlva egy esős estén a nappaliban. A villámok mintha csak alá akarták volna festeni a hangulatomat. – Freeze! Freeze! Freeze! – A szoba kezdte felvenni a hegyen megszokott hőmérsékletet. A különböző tárgyak és a falak kopogósra fagytak a sokszor elmondott varázslat miatt..
Egy közeli villámlás és mennydörgés riasztott fel rohamomból. Az nem pontos kifejezés, hogy közeli volt a villámlás. A ház melletti fába csapódott bele, kidöntve azt. Az ablakon kinézve, épp annyi időm volt, hogy kifussak a szobából, mielőtt az szilánkosra tört volna a ráeső fa súlyától. Néhány másodpercig döbbenten bámultam a pusztításra, majd úgy döntöttem, itt az ideje távoznom, mielőtt bárki más hasonlóan jár.
Pár nap múlva már Quatro Cerberus ajtaja előtt álltam, és a klánmester elfogadta kérésemet, hogy a klán tagja legyek. A jelet jobb alkalomra kértem, hogy sose tévesszem szem elől, hogy hova tartozom.
- Remek. De bemutatkozni elfelejtettél..
- Rane Va.. Iceclaw. Rane Iceclaw vagyok. – mosolyodtam el. Így már szüleim biztos nem tudhatják, hogy még életben vagyok. Valószínűleg azt fogják hinni, hogy valami történt velem a házban..
A klánmester egy bólintással a karomra nyomta a klán jelét. Most már hivatalosan is tag vagyok.
- És még valami. Te cseréled ki a padlót. - lenéztem a földre, és kínosan felnevettem. A főnök irodájában a lenti kő helyett fából készült padló volt.. A kis lyukakból tisztán felismerhető volt, hogy merre lépdeltem.
- Hát hogyne.. - feszengtem. Csodálatos bemutatkozás...