Öreg Néne Receptkéje

Csirip-csirip, csirip-csirip.. ÍÍÍÍ!
Ijedten kelek fel egy madár keserves "sikolyára" , és szegény madarat, az ablakkal együtt lefejelem. Kómás fejjel dőlök vissza az ágyba, de a madár keserves, ijedt vinnyogása nem hagy aludni.
- Jól van... - motyogom. Egy madárnak.. ehh.
Ahogy elnézem, egy macska elől menekült ide, és beragadt a szúnyog hálómba. A macska pedig csak közeledik felé... Sóhajtok egyet, kitárom az ablakot, a szúnyog háló csavarját kikaparom a helyéről, majd leszedem a madarat. Ahogy tud, minden ész nélkül elrepül a kezemből.
- Szívesen..
Ahogy ránézek az órára, veszem észre, hogy ma elég későn keltem. ~ 11 óra?! Meido és az Újonc ki fognak nyírni.. ~ Gyorsan kirohanok a fürdőszobába, ledobálom a pizsamának nevezett rongyaimat, és beugrik a jég hideg fürdő alá. Brr! De hideg! Legalább felébredek. Ezután keresek valami normális göncöt. Fehér póló, fekete farmer, fekete dzseki.. Felveszem őket, majd kirohanok, és meg sem állok a klán épületig.

Megérkezem, de úgy kapok visszakézből egy bal horgot, hogy vissza is esek.
- Hol voltál?! - tudakolta Meido.
- Én csak... elaludtam. Tegnap sokáig gyakoroltam, tudod.
- Mindegy! Inkább vegyük fel a küldetést. Ne húzzuk tovább az Újonc idejét, ha már "lefoglaltuk"...
Felpattantam, és odarohantam a küldetésfalhoz.
- 20.000 gyémánt, 15.000 gyémánt, 68.000 gyémánt... 150.000 gyémánt! Végre valami normális! - szakítom le a küldetés papírját a falról, majd felolvasom.


- Csak ennyi? - kérdezi az előbb említett Újonc, Gabriel.
- Hát.. úgy tűnik. De ha ennyire egyszerű, és ilyen sokat kapunk érte, megéri felvállalni.
- Nos, ez igaz. -helyesel Meido.
Odasétáltam az illetékesekhez, és ők gondolkodás nélkül mondták a választ.
- Hát igen, persze... - kicsit furcsának tűnt ez a hangnem, de itt csak főzni kell, nem?!
Ezek után odamentem Sebastian-hoz, és rendeltem.
- Kérek.. hú, 25 szendvicset és két liter narancslevet! - adom le a rendelést, és megvárom, míg a többiek is rendelnek. Kérek egy hátizsákot, belepakolom a kajákat, és becipzározom a táskát.
- Te vagy a férfi. - tolom oda Gabriel elé a táskát, mire ő morogva felveszi.
- De főzni ti fogtok... - válaszolja.
Elindulunk a vasútállomásra, ahol a jegyeket én állom, lévén, hogy nekem van itt a legtöbb pénzem.. Veszek egy lottószelvényt is, hátha betalálom az ötösöm.
Felszállunk a vonatra, ami nagyon nehezen indul el, bő 25! perces késéssel. Bíztatón kezdődik ez a küldetés is... Elkezdem kitölteni a szelvényemet, majd elrakom a dzsekim belső zsebébe, és beszélgetésbe keveredek a többiekkel. Úgy fél óra után kiapad a témák tengere, úgyhogy én jobb híján felhúzom a fülhallgatóm, és kinézek az ablakon. 10 perc múlva látom, hogy ők újra beszélgetni kezdenek, de engem meg elnyom az álom..

Arra kelek, hogy Meido kétségbeesetten rázza a vállam.
- Ébredj, Meta! Elmegy a vonat!
Kis idő kellett, hogy felfogjam, a vonat az állomásra érkezett, majd hirtelen kezdünk rohanni. Épp indul a vonat, így a mozgó járműről ugrunk le Gabrielhez, aki lent vár minket.
Leporoljuk magunkat, és így indulunk el megkeresni a házat. Vagy 20 perc telik el a városban, mire én ledőltem egy padra.
- Ez se az...
- Hé,hé.. az öreg nénik nem a városon kívül laknak? -kérdezi bizonytalanul Gabriel.
- Hát persze! De miért nem szóltál előbb?
- Olyan szórakoztatónak tűnt, ahogy szerencsétlenkedtek...
- Barom!
Az információ alapján tényleg már csak percekbe telik, míg megtaláljuk egy egyetlen viskót, ami a város szélén volt. Bekopogunk, és várjuk a választ.

Lihegve, fújtatva ébredek, úgy kapkodom a levegőt, mintha az utolsó lélegzetvételem lenne. A szívem kalapál, a halántékomról verejték patagzik. Rémálomból ébredtem. Egy álom, ami jól indult, de borzasztó események sorozatává vállt. Kirien is megjelent az álomban, és mondott is valamit, de már nem emlékszem mit. Talán egy tanács volt, amiket mindig osztogatott.
Kiszállok az ágyból és úgy ahogy vagyok, pucéran bemászok a fürdőbe. Kényeztetem magam a jó meleg vízzel, aztán felveszem a szokásos short és top kombót. Ismételten ránézek az órára és elégedetten konstatálom, hogy még mindig bőven van időm mindenre.

Nyugodt léptekkel haladok a küldetésfal felé, ahol már biztos ott van Gab, az új klántag, akivel a múltkorában ismerkedtünk meg és rávettük Metával, hogy jöjjön küldetésre. Persze neki is kell a pénz, így nem mondott nemet.
Nem tévedtem, Gab tényleg ott várakozik a falnál, de Meta sehol sincs.
- Szia! Hol van a harmadik küldetésező? - kérdezem a fiútól, de ő sem tudja. Nagyszerű, biztos késik... ~ Ha miatta elviszik előlünk a legjobb küldetést én úgy... ~ De szerencsére nem kellett folytatnom a gondolatmenetemet, mert Meta befutott. Bemosok neki egyet, aztán ráripakodok:
- Hol voltál?! - jajj, ilyet én nem szoktam csinálni... Hirtelen megijedek és hideg önti el a testem. Lassan olyanná válok, mint Lisa. ~ Nem az, nem lehet, erősebb vagyok, mint ő, ő lesz olyan, mint én! ~ gondolom, majd lágyabb hangnemben folytatom.
- Mindegy! Inkább vegyük fel a küldetést. Ne húzzuk tovább az újonc idejét, ha már "lefoglaltuk". - mondom, majd közelebb megyünk a küldetés kiírásokhoz. Meta egyből a fizetséget kezdi el nézni a feladat milyensége helyett, nem baj. Kiszúr egy egész jól fizető küldetést, majd az illetékeseknél bejelentjük, hogy azt vesszük fel mi.
A következő út ki máshoz, mint Sebastianhoz vezet, hogy feltankoljunk élelmiszerre, hisz' fene tudja, hogy mikor fogunk visszaérni, vagyis jobban mondva mennyi időt fogunk eltölteni távol a klánháztól. A kaját belepakoltam a szobámból hozott hátizsákomba, de a másik leányzóval ellentétben én nem nyomtam a fiú nyakába a pakkot. Meta mennyiségénél egy kicsivel kevesebbet rendeltem, plusz egy üveg kólát. Gab rendelése után végre elindulhattunk a vonathoz, de sajnáltam, hogy Meta most nem vesz fel a hátára és futunk ki, de ez se baj, elindultunk egy újabb küldetésre és csak ez a lényeg.

A beszélgetés így hármasban érdekesebb volt, de az utazás egy idő után lefárasztott mindenkit, így kb. egy óra után már mindenki magában punnyadt. Meta ráadásul bealudt, így észre sem vette, hogy megérkeztünk a célállomáshoz. Tulajdonképpen azt hitem, hogy érzékelte, amikor felállunk és jön utánunk. Lent vettem észre, hogy nincs meg. Gyorsan visszaszaladtam érte és felráztam.
- Ébredj, Meta! Elmegy a vonat! - mondogatom, majd még éppen leugrunk az induló szerelvényről. Gab, mint egy hűséges kutyus, ott volt, ahol hagytam. Nos, ez jó hír, így legalább tudom, hogy ő nem fog elveszni.
Elkezdődött a keresés az öreg néni háza után, de csakugyan nehéz feladatnak tűnik az egész, mert sehogy se jövünk rá, hogy merre kéne keresni. Már majdnem azon vagyok, hogy megmondom a két sorstársnak, hogy kérdezzünk meg valakit, biztos tudjék, hogy ki ez a néni, de akkor Gabnak támad egy rendkívül furfangos felismerése, miszerint az öregek a falunk kívül laknak, általában.
Az idő pénz és nekünk mindkettőből kevés van, így nyomban elindultunk a város határába, hogy ott kutassunk a ház után. Rövidesen megtaláltuk a házat, aminek ajtaján kopogunk és a legjobbakat reméljük...

A nap reggeli sugarai kérlelhetetlenül, és kegyetlenül ébresztettek az új szobámban. Felültem, és először gondolkodtam el azon, hogy lehet nem kellett volna átrendeznem ezt a kis garzont. Pedig, pont emiatt fordítottam ide az ágyat az ablakhoz, hogy reggelente fel tudjak kelni. Alig két hete vagyok a városban, és őszintén szólva a legnagyobb különbség e között az életmód, és a hegyekben töltött huszonöt év között az, hogy több az ember. No, és persze nagyobb a nyüzsgés, de mit is várhatok, egy alig ötszáz lelkes falu után a királyság fővárosától, Eratól? Az előbbi eszmefuttatás közben kikászálódtam az ágyamból, és elcsoszogtam a fürdőig, és reggeli rituáléim végén a tükörbe bambulva felfedeztem, hogy a borotvával is össze kéne barátkozni. No igen, a banditák közötti húsz év megtette a hatását, kellően igénytelen lettem a külsőmre. Mindennek inkább a praktikusabb oldalát nézem. Közben megnéztem újra a karomra égetett tetoválás helyét, ugyanis az ide úton volt olyan rendes az egyik mágus, és eltüntette rólam. Szóval, az egyetlen díszítés a testemen mostmár a Dragon Fang szimbóluma. Elhagyom a fürdőt, felveszem a csizmám, a mellvértem, arra felkapom a fogasról a köpenyem, és nekivágok a városnak, magam mögött hagyva a –fürdővel, WC-vel és a szobámmal együtt - másfél szobás lakást.

A küldetés fal előtt szobrozva azon agyalok, vajon hol van már Mei- és Meta-chan. Velük sikerült pár napja összeismerkedni, és korukhoz képest, elég kalandvágyó lányoknak néznek ki, az ő invitálásukra álltam kötélnek, hogy elmenjek velük egy küldetésre. Mintha annyira kellett volna unszolni… Nekem is kell a pénz, és jó lesz belerázódni a dolgok menetébe. Azonban ez nem változtat azon, hogy egyikük sincs még sehol.
Leültem a legközelebbi asztalhoz, néztem az embereket, ahogy jönnek-mennek, és kisvártatva megérkezett Mei-chan.

- Szia, hol van a harmadik küldetésező? – kérdezte. Kicsit haboztam, hogyan is köszönjek, elvégre nem a banditák között vagyok már, és nem venné magát jól ki az, ha úgy igazából hátbapaskolom.

- ’reggelt. – szóltam. – Fogalmam sincs, azt mondtátok, itt várjak, én itt vagyok. – Oldalra fordult, és gondolkodóra vette a figurát, aztán fél pillanat is alig telt el, a klánház ajtaja a sarkáig kivágódott, megremegtek az ablakok, és befutott Meta-chan.

A következő jelenet, ahogy Mei-chan lekever egyet az érkezőnek, őszinte nevetést váltott ki belőlem visszajelzésül. Előre látom, hogy nem lesz rossz társaság. Meta a falat kezdte böngészni, hangosan olvasva az értük járó jutalmakat. ~Vajon miért nem lep meg az, hogy nem is azt nézi, hogy mit kell csinálni, hanem, hogy mennyit fizet?~ Végül leszakított egy 150.000 gyémántosat, és az illetékeseknek is bemutatta. Sebastiantól felpakoltuk az ellátmányt, ami remélem elég lesz. Meta-chan az ölembe nyomta a pakkját, nem úgy a másik lány, aki inkább egyedül vitte az övét. Nem értem miért, nyugodtan ideadhatta volna, alapvető dolognak éreztem, hogy én viszam a két lány cuccát, főleg, ha már Meta állja a vonatjegyeket. De ráhagytam. ~Az ő dolga.~

A vonaton elfoglaltuk a fülkénket, aztán beszédbe elegyedtünk. Felszínes, de azt hiszem, ilyen szintű ismerettség után még így is érdekes témák voltak. Azonban egy óránál tovább nem igen tartott a dolog, s ezután mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Meta-chan el is aludt, és csak akkor vettük észre, amikor leszálltunk a vonatról, és bemondták a hangosbemondóba, hogy másodpercek múlva tovább is indul, ő pedig még mindig a fülkében szundizik. Én a peronon álltam, felmálházva a cuccaimmal, na és persze Meta cuccával, Mei-chan pedig szó nélkül a nyakamba akasztotta az övét. ~Talán nem kellett volna azt gondolnom, hogy inkább adná ide ő is~ Mei hangját a peronra hallottam, ahogy leüvölti Meta fejét, aztán kirontanak a vagonból, és végre elindulhatunk megkeresni az öreg néni kunyhóját.
Valami miatt a város népesebb, újabb utcáiban keresgéltük, aztán, miután az utolsót is végigjártuk a szimpatikus utak közül, Meta összeroskadva dőlt a kofferjára.

- Ez se az…
Már egy ideje furta az oldalam, hogy miért itt keressük a kunyhót, az új házak között..
- Hé, hé.. az öreg nénit inkább a város külső részén kéne keresnünk, nem?
- Hát tényleg! De miért nem szóltál előbb?
- Olyan szórakoztatónak tűnt, ahogy szerencsétlenkedtek… - komolyan, valami belső mosolyt csalt elő minden alkalommal, amikor ráböktek egy házra, és felkiáltottak, hogy „Az lesz az!”
- Barom!

Kaptam én már ennél rosszabbat is. Úgyhogy felkaptam a táskákat, és elindultunk a külső peremre, ahol megtaláljuk a kunyhót, és én személy szerint reméltem, hogy nem csak főzni kell, valamivel izgalmasabb első küldetésről álmodtam ezen az álmatlan éjszakán. Mindenesetre, ha csak arról lesz szó, az a lányok feladata…

Megtaláljátok az aprócska fakunyhót, amin lényegében csak két ablak és egy ajtó van. A tetőn lévő kéményből füst gomolyog lustán az ég felé. Be is léptek a kis házba, ami belül sem rendelkezik túl sok mindennel mint kívül. Bent egyetlen ágy, egy kicsike konyharész, pár polc, virágokkal egy-két könyvel és fényképpel, egy szőnyegecske, egy nagy láda, valamint egy kandalló, aminek ropogó tüze előtt egy nagy fotel, egy pár mankóval az oldalának támasztva. A fotelben -ami nektek oldalt áll- ül az anyóka, aki amint beléptek odafordul. Kellemesen be van takargatva a teste, lába egy lavór vízben ázik. Arca öreg, ráncos, szemüvege mögött azonban csillogó, kedves és vidám tekintet ül. Mosolyra húzódik ráncos ajka és egyből beinvitál titeket, hogy lépjetek beljebb.
- Gyertek csak kedveskéim. Nem láttalak még titeket erre, de ahogy kinéztek, csakis a varázslók lehettek akiket a város kért meg, hogy segítsenek nekem. Én vagyok Eleonore, én szoktam a fesztiválra a híres speciális receptet csinálni, ami a családom öröksége. De sajnos a nyáron a munkában megsérült a lábam, ezért nem tudok elmenni a hozzávalókért. Kérlek fiam - tekint Gabrielre - ott az a polc, annak a tetején van egy papíros, levennéd? - mutat melletted egy polcra.
Egy összetekert papírdarabot veszel le.
- Abban a papírban van leírva mind az öt alkotó elem amiből hoznotok kell nekem. Van mellettük, mindegyik mellett egy fontos megjegyzés, amit olvassatok el figyelmesen, mert nagyon fontosak! Kérlek titeket siessetek, két nap múlva kezdődik a fesztivál!
Ezután utatokra bocsájt titeket. Ha kibontjátok a papírt akkor öt alapanyag nevét látjátok, alattuk a leírást. Válasszatok először, hogy melyikkel kezditek!
A szomszédos erdőből: Nyamcsi-gomba
A szomszédos tóból: tavi-betrence
A szomszédos hegyecskéről: Vörös öves sas tojás
A vándorkereskedőtől: bosco-i fűszer
A szomszédos mezőségről: fürge talpú üregi nyúl
Válasszatok!

Ahogy betérünk a házba, egy kedves öregasszony fogad minket, pontosabban ő ott ül a kis székében, és áztatja a beteg lábát.
- Gyertek csak kedveskéim. Nem láttalak még titeket erre, de ahogy kinéztek, csakis a varázslók lehettek akiket a város kért meg, hogy segítsenek nekem. Én vagyok Eleonore, én szoktam a fesztiválra a híres speciális receptet csinálni, ami a családom öröksége. De sajnos a nyáron a munkában megsérült a lábam, ezért nem tudok elmenni a hozzávalókért. Kérlek fiam - tekint Gabrielre - ott az a polc, annak a tetején van egy papíros, levennéd? - mutat egy polcra.
Gabriel leveszi a papírost, majd ki is tekeri azt.
- Abban a papírban van leírva mind az öt alkotó elem amiből hoznotok kell nekem. Van mellettük, mindegyik mellett egy fontos megjegyzés, amit olvassatok el figyelmesen, mert nagyon fontosak! Kérlek titeket siessetek, két nap múlva kezdődik a fesztivál!
Gabriel már most lesi az összetevőket, de én Mei leinti, hogy illenék figyelni. Gabriel is felfigyel, ám örömére az öregasszony utunkra bocsát, majd kint, pár méterrel arrébb Gabriel, mint valami hírnök, feláll egy tuskóra, és elkezdi felolvasni.
- Én vagyok a krónikás! Bejelenteni valóm akadt... - ránk néz, ám mi elég csúnyán nézünk vissza, ezért abbahagyja és rátér a komolyabb dolgokra. - Szóval, a bevásárló lista... A szomszédos erdőből: Nyamcsi-gomba, a szomszédos tóból: tavi-betrence, a szomszédos hegyecskéről: Vörös öves sas tojás, a vándorkereskedőtől: bosco-i fűszer, a szomszédos mezőségről: fürge talpú üregi nyúl. Érdekes dolgok... - ezután egy kis csönd következett - Mi is az a betrence?
- Fogalmam nincs, nem értek a horgászathoz... - válaszolta Mei. Érdekes, hogy eddig én még meg sem szólaltam.
- Szerintem váljunk szét, úgy gyorsabb, meg amúgy se tűnnek nehéznek. Válasszatok először ti, aztán majd ami marad, az lesz az enyém.
- Nos, én a fűszert vállalom, meg akkor már felderítem a betrence rejtélyét is. - csapott le a két hozzávalóra Gabriel.
- Én megszerzem a nyulat, meg akkor a könyvtárba is ellátogatok, megnézem ezt a Nyamcsi-gombát...
- Nekem maradt a sas tojása? Ám legyen...

A házba belépve pontosan az tárul elém, amit elképzeltem, vagyis, ahogy gondoltam, hogy milyen szerényen élhet a nénike. Ezzel nincs is semmi gond, minden megvan az élethez, csupán nem olyan nagy téren, mint a nagyobb, többszobás házakban.
A néni kedvesen beinvitál minket és egyből rájön, hogy kik is vagyunk.
- Gyertek csak kedveskéim. Nem láttalak még titeket erre, de ahogy kinéztek, csakis a varázslók lehettek akiket a város kért meg, hogy segítsenek nekem. Én vagyok Eleonore, én szoktam a fesztiválra a híres speciális receptet csinálni, ami a családom öröksége. De sajnos a nyáron a munkában megsérült a lábam, ezért nem tudok elmenni a hozzávalókért. Kérlek fiam - tekint Gabrielre - ott az a polc, annak a tetején van egy papíros, levennéd? - mondja, majd Gab gyorsan leveszi a kis papirost a polc tetejéről.
- Abban a papírban van leírva mind az öt alkotó elem amiből hoznotok kell nekem. Van mellettük, mindegyik mellett egy fontos megjegyzés, amit olvassatok el figyelmesen, mert nagyon fontosak! Kérlek titeket siessetek, két nap múlva kezdődik a fesztivál! - a Néni ezután megengedi, hogy távozzunk és neki is kezdhetünk a küldetésnek, hogy minél előbb összegyűjtsük az összetevőket a leveshez.
Gab felolvassa az összetevőket, de egyáltalán nem fut össze a nyál a számban, habár igazán érdekes reagensek kellenek. Például az a nyamcsi gomba. Arcon csapnám magam, ha azért hívnák így, mert nyammog! Na a többi kellékről ne is beszéljünk...
- Mi is az a betrence? - kérdi Gab, amire őszintén nem tudom a választ, így csak ennyit nyögök be:
- Fogalmam nincs, nem értek a horgászathoz...
Meta azt mondja, hogy válasszunk először mi, hogy mit akarunk összeszedni, így Gab a betrencét és a fűszert választja, én meg a nyamcsi gombát és a nyulat. Egy nyulat csak nem olyan nehéz elkapni!
Kíváncsi vagyok, hogy milyen íze van annak a levesnek...
Nos, a gombáról nem tudok semmit és szerintem a többiek sem, el kell látogatnom valahova, ahol több információt szerzek a gombáról. A gombászáshoz sem értek, nem akarok valami mérgező vackot elhozni a nyammogó helyett.
~ Nyamcsi gomba, hát ez kész...! ~ lehet a többiek hülyének néznek, de én elkezdek röhögni magam elé nagyon durván és bárhogy kérdezik, nem mondom el min nevetek, ha maguktól nem jönnek rá, akkor sehogy, majd a képükbe nyomom a nyammogó gombát... xD

Lehet, hogy a banditákkal folytatott életmód miatt, de úgy tűnik, felerősödött bennem az üldözési mánia. Amikor beléptem a kunyhóba, feltűnően puritán volt az elrendezése, a kinézete, meg, úgy összesen minden. Rendben van, hogy öreg a néni, meg egyedül él, de mégis, az egész fesztiválnak ő főzi a levest… szóval egy egész város eszi a kosztot, amit eléjük rak, abból csak tellene egy jobb házra, ha másra nem is, egy kevéssel több, vagy jobb állapotú bútorra. Persze az is megeshet, hogy ingyen csinálja, jó szándékból, kinézném belőle, amilyen kedvesen invitált minket. De, ahogy az öreg tanította nekem még fent a hegyekben, „Előbb járjon az eszed, mint bármi más, egy kis gyanakvás még senkinek sem ártott meg, az óvatlanok pedig könnyen halnak.”

- Gyertek csak kedveskéim. Nem láttalak még titeket erre, de ahogy kinéztek, csakis a varázslók lehettek, akiket a város kért meg, hogy segítsenek nekem. Én vagyok Eleonore, én szoktam a fesztiválra a híres speciális receptet csinálni, ami a családom öröksége. De sajnos a nyáron a munkában megsérült a lábam, ezért nem tudok elmenni a hozzávalókért. Kérlek fiam –egyből engem szúr ki. valami biztos van bennem, amit szeretnek az öregek, az imént említett egyén is csak úgy, jött oda hozzám a tervével. - ott az a polc, annak a tetején van egy papíros, levennéd? – mutatott a ház egyik hűvösebb részébe, ahova se az ablakon bevilágító nap, sem pedig a lámpa fénye nem jutott el.
Levettem a papírt a polcról, kigörgettem, és azonnal a hozzávalókat kezdtem nézegetni, amikor is Meta-chan rám szólt, hogy figyelni kéne. ~Persze, ha te vetted volna le, akkor te kezdted volna így bújni… ~

- Abban a papírban van leírva mind az öt alkotó elem amiből hoznotok kell nekem. Van mellettük, mindegyik mellett egy fontos megjegyzés, amit olvassatok el figyelmesen, mert nagyon fontosak! Kérlek titeket siessetek, két nap múlva kezdődik a fesztivál!
~Gondoltam, hogy nem a lottószámok lesznek.~
Elköszöntünk a nénitől, aztán kimentünk a ház elé. Még egyszer átfutottam a cetlin a dolgokat. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mindegy, ideje, hogy megtudják a lányok, hogy min is nevettem, és ideje egy kis bolondozásnak. Úgyhogy pár lépéssel odébb felálltam egy kőre és:

- Én vagyok a krónikás! Bejelenteni valóm akadt... – sóvárgó mosollyal néztem rájuk… egyáltalán nem vették a lapot. Jó, akkor a’sszem ezt a jövőben mellőzzük. Komolyra fordítom a szót. - Szóval, a bevásárló lista... A szomszédos erdőből: Nyamcsi-gomba, a szomszédos tóból: tavi-betrence, a szomszédos hegyecskéről: Vörös öves sas tojás, a vándorkereskedőtől: bosco-i fűszer, a szomszédos mezőségről: fürge talpú üregi nyúl. Érdekes dolgok... – akárhányszor olvasom el, mindig egyre nagyobbra dülled a szemem, főleg ennél a betrencénél, vagy minél, meg a nyamcsi gombánál. Rövid szünet utána leengedem a papírost, és fél szemöldököm felhúzva ismét a lányokra nézek: - Mi is az a betrence?
Mei-chan végre megtörte a csöndet, ami eddig körülötte lebzselt:
- Fogalmam sincs, nem értek a horgászathoz…

~Legalább azt tudom, hogy víznél kell keresni… Ja, hogy „TAVI betrence”… alulmúltad magad, Gabriel.~
Aztán Meta-chan javaslatára felosztjuk magunk közt a munkát. Ránk hagyta a választást, ő pedig elviszi a maradékot.
- No, ha már horgászat, akkor, mint férfi, utánajárok én. Körbekérdezek a városban, és ha már úgyis arra járok, elugrok a piactérre a fűszerért. Már, ha így jó nektek.

Mindketten rábólintottak. Aztán Mei-chan vállalta a gombát, meg a nyulat. Utóbbi döntés valóban ésszerű volt, tekintve, hogy egy pisztollyal lényegesen könnyebb elkapni a nyulat, mint Meta-chan karjával, vagy az én kardommal. ~Legalábbis emlékeim szerint azt használ úgy hallottam, mármint pisztolyt. Mindegy, valahogy megoldjuk. Muszáj lesz.~

- Rendben, akkor az enyém lesz a tojás, Gabriel szerzi a fűszert és a betrencét, Mei-chan pedig… - odasandít a lányra, aki ekkorra már a hasát fogja a nevetéstől, és a szeméből dőlnek a könnyek – Mei-chan pedig megszakad a röhögéstől.
Rövid faggatózás után Mei végül is nem tudta – vagy nem akarta- elárulni, hogy min nevet annyira, de a dolog végkifejlete az lett, hogy mindannyian elindultunk. Mei és én a városba, azon belül én a piactérre, Meta pedig a horizonton a hegyet vette célba.

Sokat kell gyalogolnom, de végül elérem a hegyet, ami meredekebbnek ígérkezik, mint gondoltam. Először nekiesek a képességeimmel, de két méterig, ha jutok, és még onnan is visszacsúszok. ~ Egy öregasszony hogy a jó büdös életbe mászik meg egy ilyen hegyet? A végén még kiderül, hogy S szintű szél mágia használó... Áhh badarság!
Hirtelen meglátok egy fa szerkezetet, ami egy felvonónak látszik. Odavonszolom magam, és már épp szállnék be a liftbe, mikor megakad a szemem a táblán.
- Jó régi az írás... Azt mondja, hogy.. Minimum két mágus kell ahhoz, hogy működtessék... rácsba mágia.. maximum négy... Eléggé poros már ez a tábla! - megtörölgetem, de hirtelen kidől, így én hátrébb ugrok, és értelmezem az információt. ~ Szóval először is, egyedül az életben nem jutok fel, maximum négy ember mehet rajta, plusz mágiával működik. Hmm, a néni hogy jutott fel? ~ hirtelen a fejemre csapok. ~ Hát még én is itt vagyok leragadva.. ~
- Na jó, indulás megkeresni Gabrielt!
Hirtelen elkezdek futni, ki az erdőből.

Lihegve állok meg és támaszkodok a térdemre a város közepén. Jó sokat futottam...
- Hol lehet ez a fiú?
Folyamatosan futok ide-oda, kérdezgetem az embereket, nem-e látták őt, de teljesen reménytelen, csak nem akar előkerülni. Talán már el is ment volna a betrencéért?
Ám hirtelen, ahogy körbelesek, valaki fellök, és csak utólag nyögi futás közben.
- Bocsi! - aztán megy is tovább. Ahogy jobban megnézem, veszek észre rajta egyre ismerősebb vonásokat, mikor rájövök, hogy ez Gabriel volt.
- Hé, várj meg! - ordítom, de ő csak fut tovább, miután én is utána eredek. Amilyen gyors, hirtelen befordul egy sikátorba, én utána, de ő megint lefordul, aztán újra.. míg végül szem elől tévesztem.
Bágyadtan kullogok tovább, át a sikátor rendszeren, aztán el is tévedek, mikor sóhajtok.
- Na jó, ez így nem állapot.. - hirtelen felugrok az egyik falra, onnan a másikra, és így tovább, amíg fel nem érek a tetőkre, és ott mászkálok tovább. Nagyon nem tud érdekelni, mennyire néznek hülyének, csak találjam meg Gabrielt, ő tudna segíteni.
Hova bújt? Hát igen, ahogy erre gondolok, már meg is látom őt, amint épp egy egy bőrszütyőt vesz át egy kereskedőtől. ~ Legalább már kész van valamivel.. ~ Miután végzett, leugrok hozzá.
- Tudnál segíteni? Egyedül nem tudom megoldani a feladatomat.

A kis csapat szétválik és mindenki megy a maga dolga után, így Meta a hegyek felé indul el, én meg Gab pedig a városközpont felé. Utunk így sem tart sokáig, mivel ő a piac felé kanyarodik. Én folytatom az utamat tovább, egyenesen.
Egy járókelőtől tudakoltam meg, hogy merre találom itt a könyvtárat. Kissé hallgatag ember volt, többnyire csak mutogatott és a szavakat kereste. Mindegy, a lényeg, hogy ha magam elé nézek, akkor látom a távolban egy nagyobb épület körvonalait kirajzolódni.
Egy pár perces gyaloglás után megérkezek az épülethez és belépek a nagy faajtón, ami szépen meg lehet olajozva, mert egyáltalán nem nyikorog.
Odabent csönd uralkodik, egy öreg hölgy ül egy pult mögött, gondolom ő a könyvtáros. Rajtam kívül nem is látok mást, de lehet, hogy csak azért, mert valahol a sorok között bujkálnak könyvekre vadászva.
- Jó napot, gombászatról keresek könyvet, tudna segíteni? - kérdezem a könyvtárostól, aki mosolygó szemével néz vissza rám a szemüvege mögül.
- Persze, gyere velem. - mondja, majd leteszi a kezéből az éppen olvasott újságot és elindul a könyvtár belseje felé. Elhaladunk pár sor mellett, majd jobbra befordul és rögtön böngészni kezdi a könyvek neveit.
Nem telik bele egy percbe, rámutat, hogy mettől meddig találom meg a gombászattal foglalkozó könyveket.
- Ha szükséged van valamire, csak szólj, a közelben leszek. - mondja mosolyogva, majd távozik. Gondolom a pulthoz ment vissza.
Odaállok a sok könyv elé, majd egyesével leveszem őket és megnézem mindegyiknek a tartalom jegyzékét. Nyamcsi gombáról egy kanyi szót nem találok, pedig átnéztem legalább vagy tíz-tizenegy könyvet.
- Hmm... - vakarom meg a fejem tövét, majd az utolsó átlapozott könyvet is visszaraktam a helyére.
Azt mondta a hölgy, hogy itt van a közelben, meg kellene kérdezni tőle, hogy van-e a környéken gombaszakértő, talán ő többet tud mondani, mint amit ezekben a könyvekben megtalálhatok.
- Elnézést, van a környéken gombász? - kérdezem meg az idős hölgytől, akit -jól gondoltam - a pultnál találok meg. A hölgy gondolkodik egy kicsit, majd megszólal:
- Van egy gombász itt a környéken, nem is messze. Ha kimész a könyvtárból, akkor fordulj jobbra, pár sarokra van neki egy boltja.
Megköszönöm az útmutatást, majd kilépve az épületből a megadott irányba indultam el. Újabb gyaloglás után megérkeztem a bolthoz. Belépve egyből megpillantok egy középkorú férfit, aki egy székben ülve pipázgat és a könyvtároshoz hasonlóan ő is újságot olvas.
Kedélyes ember, egyből megkérdezi, hogy miben segíthet nekem. Elmesélem neki, hogy mi járatban vagyok és hogy mire volna szükségem. Mesélek neki arról hogy miféle gombát keresek, vagyis hogy hova kéne és csak annyit tudok róla, hogy a neve nyamcsi gomba.
A férfi töri a fejét, de az eredmény nála is ugyan az, ami a könyveknél, nem tud semmit ilyen gombáról, biztos valami speciális fajta, ami pont erre lett kitenyésztve, fene tudja.
Ekkor jut eszembe, hogy a tárgyakról volt leírás a papíron, amit a néni adott, de én a "hülye fejemmel" nem néztem meg, pedig teljesen egyértelmű lett volna. (nem igaz Meta, minek küldtél el könyvtárba? .__.)
Nos, akkor azt hiszem, meg kell keresnem Gabot, hogy megnézzem van-e leírás a gombáról, utána seperc alatt meg bírom találni.

Miután feloszlottunk és elindultunk a hozzávalókat beszerezni a piactérre keveredtem. Nem volt nehéz, csupán a zajt kellett követnem, és végigkóvályognom a rövid mellékutcákon. Mit ne mondjak, megvan a maga hangulata ennek a piacnak is, bár, semmi különös a többihez képest. Ugyanolyan zajos, ugyanolyan tömegnyomor van mindenhol. Egy nagy téren voltam, aminek a szélén sátrak és asztalok voltak felállítva, és roskadásig rakták őket áruval, a tér közepén pedig egy újabb, kis négyzet alakban körberakott sátrak voltak. Minden felől kofák üvöltöztek. Sorban elkezdtem végigkérdezni az embereket, hátha tudnak valamit az árusról, aki bosco-i fűszert árul. Előnyben részesítettem a nőket, azon belül azokat, akik kosarában zöldséget, vagy húst, vagy hasonló, ételkészítéshez tipikus hozzávaló volt. ~Elvégre, mennyivel több esély van arra, hogy ők tudják, honnan szerzek fűszert mint egy borostás hapsi, akinél szerszámok vannak.~

A nőkből kifogyva áttértem a kofákra, mármint azokra, akik hasonlóan érintettek az ügyben. A végeredmény ugyanaz volt, mint előző alanyokkal. Igen, pontosan. Semmi. Ám az egyik árustól megtudtam, hogy nem, hogy ezen a piacon nincs itt, egyáltalán nem látta még ebben a városban. Egyértelmű, hogy nem járhat be a városba. Márpedig a néni azt mondta, hogy nem kell másik városba mennem. ~Hol a francba’ lehet ez a hapsi?~

A tömeg közepén álltam, vakartam a fejem, aztán elhatároztam, amíg töröm a fejem, legalább egy kezdetleges horgászbotot meg valami csalit szerzek, hátha halról van szó „Tavi betrence” alatt. Az utam a középső standokhoz vezetett, és ahogy kifizettem a botot, mellettem egy kislány éppen a bevásárló listáját olvasta.

- Tényleg, a lista! – csaptam a homlokomra, és fél kézzel előkotortam a köpenyem belső zsebéből, a papírt.

„A kereskedő sosem megy be a városba, minden nap pontban délben halad el a várost körülölelő út északi kanyarban. Csak fél órát áll ott, az alatt kell megvenni tőle, de ingyen is adja, ha, ezt a papírt felmutatod neki"

- A szentségit! Hiszen minden hozzávalóhoz van egy rövid magyarázat, hogy mit hol találunk meg. Ennyire vakok azért mi se lehetünk. Hány óra van? – nem kellett sokáig időznöm, hogy megtudjam, a templom harangja éppen a delet kongatta. – Tíz, tizenegy, tizenkettő. Basszus!
A csalit a kis fém dobozban a zsebembe dobtam, a papírt pedig belegyűrtem a belső zsebembe, a botot a vállamra csaptam, és elkezdtem kievickélni a tömeg közepéből.

- Elnézést… Bocsánat… Lenne szíves?... Köszönöm… Bocsánat… - egy életre elég volt ezekből a szavakból.

Kisebb rés támadt a tömegben, futni kezdtem, ahogy a lábam bírja, és alig tettem pár lépést, a vállammal egy hosszú szőke hajú lányt is elcsaptam. Abban se vagyok biztos, hogy hallotta, ahogy bocsánatot kértem, olyan gyorsan fúrtam magam keresztül az utolsó sorokon. Igen! Kijutottam! Végre kamatoztathatom a sebességem. No de merre kéne, hogy fussak? Szerencsére emlékszem, hogy merről jött fel a nap, úgyhogy beállok abba az irányba úgy, hogy a jobb karom mutasson arra, így velem szemben van észak. ~ Na, hajrá! ~ Ha most nem sikerül elérni a kereskedőt, egy egész hetet várhatok arra, hogy megint itt legyen, annyi időnk nincs.
Egymás után vettem be a kanyarokat ezeken a kicsi, keskeny, kanyargós utcákon, mígnem befordulok egy sikátorba, ahol egy vékony fal állja az utam.

- Zsákutca. Már csak ez hiányzott.
Megpördülök, hogy másik irányt keressek, de ahogy megteszem az első lépés visszafelé, meggondolom magam. ~Annyi időnk nincs.~
- Ex-quip, Magic Sword! – nyújtom ki a karom, és a kardot a falba vágom, fellépek rá, és átlendítem magam rajta. Ahogy megteszem a következő pár lépést, érzem, hogy túl messze kerültem ahhoz, hogy még létezhessen a fegyver ebben a világban, és eltűnik. – Legalább erre sincs gondom.

Az utolsó házak vannak előttem, és egy hosszú utca mindkét irányba. Mögöttük, a dombon már kirajzolódik a kereskedő kordéja. Azt hiszem, a kertekkel se teszek kivételt, ugyanúgy keresztül kell szelnem őket, mint a falat. No, kard nélkül. Futásnak eredek, és remélem, hogy a kert hátsó kerítése ugyanolyan alacsony a kiszemelt háznál, mint amilyen az első, mert akkor csak fel kell kapaszkodnom a tetejére, és át tudom húzni magam. Vállal lököm be a kiskaput, a kutya láncra kötve ugrik felém, és mielőtt elkapná a bokámat, elugrok előle, és a verandán pipázgató idős férfinek hangosan köszönve végigspurizok, egészen a kert hátsó részéig. Nem tévedtem, könnyedén át tudom húzni magam, aztán már csak a dombra kell felérnem. Már messziről ordítozok a kereskedőnek, hogy várjon, nehogy elmenjen, jövök.
Lihegve érek elé, a botot a földre ejtem, közben megtapogatom a belső és külső zsebeket a kabáton, hogy nem hagytam-e el valamit. ~Hál’ Istennek megvan minden.~

- Miért rohant ennyire, fiatalember? – érdeklődött a vaskos szakálla, illetve, bajsza, illetve, mindkettő alól, hiszen összenőttek. – Gyerek még az idő. Ó, vagy nem ismerjük? Megtaníthatom, jó pénzért! – kacsint.
- Nem, ismerem az órát.
- Akkor nincs min néznie? Azt is árulok! – mutatott a kordéra.
- Nem, nem kell óra. – lihegek még mindig, de már a belső zsebemben turkálok.
- Értem, akkor biztosan gyorsabban akarna közlekedni, hogy ne késsen el sehonnan! Van lovam is eladó, csak jöjjön velem haza!
- Lefutom a gebéjét! – csapom ki neki dühösen a papírt. – Bosco-i fűszer kell!
- Hát miért nem ezzel kezdte, fiatalember? – mosolyog. – Eleonore néninek lesz? Tessék, vigye, ingyen. – nyújtja át a szütyőt rövid kajtatás után a kordéról.

Egy pipálva. Most irány az erdő… Mit is ír arról a betrencéről? Jobb, ha leszakítom ezt a részt, és zsebre teszem, a papír többi részét pedig odaadhatom nekik. ~ Így ni. Pont, ahogy elgondoltam, hajszálpontosan azok az információk vannak meg, amik nekem kellenek. Most már csak Meta, vagy Mei-chan kell, hogy odaadhassam nekik.~

Alig teszem el a bőrszütyőt a fűszerrel, Meta-chan érkezik lihegve.
- Eh, téged aztán nehéz utólérni.
- Mi? - nézek rá értetlenül. - Követtél?
- Szőke lány, a piactéren, akit elcsaptál mint a gyorsvonat. Rémlik?
- Basszus, az te voltál? Bocsánat.
- Lényegtelen. Tudnál segíteni? Egyedül nem tudom megoldani a feladatomat.
- Igen, ami azt illeti. Nem olvastuk át rendesen a papírt, minden elemhez van egy rövid segítség írva. Tessék - átnyújtom neki a papírdarabot, amin a sastojás, és az ahhoz szükséges rész van. - itt a tiéd. Most keressük meg Mei-chant, az övé is itt van nálam, aztán megbeszéljük mi a következő lépés.

Ahogy odaérek Gabrielhez, pár perc múlva megjelent Mei is. Neki is gondjai akadtak a feladatokkal, így mind a ketten Gabriel előtt állunk karba tett kézzel.
- Nos igen, ha a megjegyzéseket is elolvastad volna.. - motyogja Mei. Rövid vita veszi kezdetét, arról, hogy kinek a hibája, meg, hogy miért hogy és miért nem. Egy idő után én kiszállok, de végül ők is megegyeznek abban, hogy újra kell tervezni az utunkat.
- Szóval, értelmesebb, hogy ha hárman megyünk mindenhová - kezdi Gab. - egyáltalán nincs értelme szét válni.
- Mi a sorrend?
- Hát, én javaslom a tavi betrencét, és utána a nyulat. Aztán a sas tojás, mondjuk? A manók csak este jönnek elő, most meg épp, hogy elmúlt dél.. Nem de? Van időnk...
- De akkor több tavi betrencét kell fogni, ha a nyúlnak is kell csali..
- Ki mondta, hogy engedjük, hogy ráharapjon? - válaszolja Gabriel.
- Aztán jön a tojás. Gondolom, Gabriel, nem te akarsz a sasnak énekelni..
- Majd ti lenyomtok egy duettet, amíg én lenyúlom a tojást.
- Ehh, oké.. tényleg, a hozzávalókkal mi lesz? Egy tojást, egy nyulat, meg egy csomó gazt aligha bírunk el.. vigyük vissza a nénihez?
Akárhogy várok válaszra, látom rám nem igazán figyelnek. Akkor hagyjuk..
- Aztán mindezek után pedig a manók.. elmegyünk az erdő annak a részébe, letelepedünk, és várunk sunyiban. Én ennek mestere vagyok. - mondja Gabriel vigyorogva.
Még kicsit diskurálnunk, aztán végleg sikerül elrendeznünk az alapanyagok sorrendjét. (Tavi betrence->Fürge üregi nyúl->Vörös öves sas tojása->Az erdei manók)

A legegyszerűbb módja, hogy megtaláljam Gabot az, ha a piacon keresem, hisz' oda ment, hogy megszerezze a fűszert a vándorkereskedőtől. Biztos vagyok benne, hogy ő meg Meta is már rég megszerezték az összetevőjüket, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem tudok a nyomára bukkanni a feladatomnak.
Az utamat természetesen a piac felé veszem, pár perc gyaloglás után oda is érek. Szétnézek, egy barna hajú fiút és egy szőke lányt keresek a tömegben és hál' istennek gyorsan ki is szúrom őket. Odamegyek és elújságolom a történteket, plusz Gab szemére hányom:
- Nos igen, ha a megjegyzéseket is elolvastad volna... - mondom karba tett kézzel, majd ezen sikeresen el is kezdünk vitázni. Nem akarok ezen tovább veszekedni, a fiúra hagyom, van fontosabb dolgunk is, például teljesíteni a küldetést...
Gab előveszi a papírost és felolvassa a megjegyzéseket, miszerint a betrence egy növény, a nyamcsi gomba meg egy sütemény, amit a manók csinálnak.
~ Neee. Ez olyan illúzióromboló..! Sokkal aranyosabb lett volna egy igazi nyammogó gomba! Bár az is lehet, hogy a gomba eredetileg nyammogott, csak a manók megsütötték és most a sütemény nyammog... ~ - ettől a gondolattól igen elkerekedik a szemem, Gab szava töri meg a képzelgésemet.
- Szóval, értelmesebb, hogy ha hárman megyünk mindenhová, egyáltalán nincs értelme szét válni.
- Mi a sorrend? - kérdezem, mire Meta adja is a lehetséges időrendi megoldást.
- Hát, én javaslom a tavi betrencét, és utána a nyulat. Aztán a sas tojás, mondjuk? A manók csak este jönnek elő, most meg épp, hogy elmúlt dél.. Nem de? Van időnk...
- De akkor több tavi betrencét kell fogni, ha a nyúlnak is kell csali..
- Ki mondta, hogy engedjük, hogy ráharapjon? - szól közbe Gab és igazat kell neki adnom, szegény nyúlnak még az utolsó falatot sem engedjük... Miért van olyan érzésem, hogy nekem kell majd lelőnöm a nyulat? Ehh...
Ez után a sas jön témának. Gab tanácsára Meta és én fogunk énekelni, miközben ő ellopja a tojást. Ez furán hangzik, tekintve, hogy nem tudok semmilyen éneket és a hangom sem erre van beállítva, de sebaj, remélem Meta tud improvizálni... Bár fene tudja, lehet, hogy neki jó a hangja, nekem meg csak tapssal kell adnom ritmust.
Sas után a manó. Akárhogy is nézem, ez tűnik a legnehezebbnek, fogalmam sincs mit tudnak csinálni a manók, ha észreveszik, hogy a sütijüket lopjuk, de nem hiszem, hogy örülnének neki... Mindegy, a sütemény majd csak éjszaka lesz feladat, addig elbohóckodunk a többi feladattal.
Huh, tehát a sorrend a következő: Kezdünk a növénnyel, aztán nyulat lövünk, jön a sas tojás, végül manósüti. Jól hangzik..!

Rövid idő után megérkezett Mei-chan is a kordéhoz. ~Úgy látom mindenkinek volt egy kis gondja a saját dolgával. De érthető is úgy, hogy a felét nem is olvastuk el~ Persze ezért kaptam hideget, meleget is Mei-től is, meg Metától is, hiszen hiábavaló volt az eddigi munkájuk. Rövid vita alakult ki köztük Meivel, amit a másik lány oldalról nézett végig.
- Nos igen, ha a megjegyzéseket is elolvastad volna... - szólt Mei, karba tett kézzel, és halál nyugodt arccal. Esküszöm ijesztőbb volt, mintha ordított volna.
- Oké, az én hibám, bocsánat. De a lényeg a lényeg, felolvasom a többi segítséget.

Nyamcsi-gomba: "A nyamcsi-gomba valójában nem is gomba, hanem egy gomba alakú sütemény, amit az erdei manók szoktak enni. Ezek a manók mindig csak éjszaka, éjfél előtt fél órával szoktak előjönni az erdő keleti szélén lévő tisztáson. tőlük kell elcsenni egyet, miközben ők mulatoznak, de bántani egyiket sem szabad!"
Tavi-betrence: "A tavi betrence a tó alján növő növény, ami hosszú zöld szárú, tetején két levél alakú szirom, a száron meg szirom alakú levelek, nagyon makacs növény, legalább három ember kell, hogy az iszapból kihúzzák"
Vörös öves Sas tojás: "A vörös öves sas ami a hegyen él, faja utolsó példánya, nagyon kell vigyázni rá! Minden évben három tojást tojik, amiből sajnos sosem kel ki egy sem, ellenben nagyon jó hozzávalók! Agresszív és territórium orientált állat, de imádja a zenét! Ha valaki énekel neki akkor csak arra figyel!"
fürge talpú üregi nyúl: "imádja a tavi-betrencét"

- Nos. - kezdtem - Azt hiszem a legjobb az lenne, ha mindenhová hárman mennénk.

Logikusan átgondolva a dolgokat: A sasfészekhez kell két ember minimum, aki felemeli a liftet, és akkor már mindegy, ha mind odamegyünk, ketten jobban le tudják kötni a sas figyelmét, amíg a harmadik lenyúlja a tojást. A betrencéhez hárman kellünk, hogy kihúzzuk. Valahova felállítunk egy csapdát, odacsaljuk a nyulat a betrencével, és Mei lelövi szerencsétlent. Aztán, ha még időben vagyunk az összes meglévő dolgot le tudjuk adni a néninél, mielőtt kicsúsznánk az éjféli randiból a manókkal. Oda viszont kellünk megint mind a hárman, hiszen nem bánthatjuk a manókat. ~Tényleg, ha megfogjuk őket, de nem esik bajuk, az vajon bántásnak számít?~

- Mi a sorrend? - bökte ki végre Mei-chan a megszokott hangnemben. Ideje volt.
- Hát, én javaslom a tavi betrencét, azzal utána a nyulat. Aztán a sas tojás, mondjuk? A manók csak este jönnek elő, most meg épp, hogy elmúlt dél.. Nem de? Van időnk... - kezdte hadarni Meta-chan.
- De akkor több tavi betrencét kell fogni, ha a nyúlnak is kell csali..
- Ki mondta, hogy engedjük, hogy ráharapjon? - fél munkát azért mégse végzünk. Mindenesetre tényleg megérné szerezni egy másik betrencét is, hátha túl gyors lesz a nyúl Meinek. ~De á, meg tudja csinálni, talpraesett lánynak néz ki.~

Szép lassan megindulunk hát, hogy kihúzzuk azt a nyavalyás növényt, és nem kellett sok idő, hogy megérkezzünk. Ahogy távolról nézem az aranyos kis tavat, mosolygok. ~ Ez nem lehet több 1 méter 20 cm-nél.. ~
Körülnézek, és kicsit csalódottan állapítom meg, hogy a fákon meg füvön kívül ezen a kis tisztáson nincs semmiféle növény. Ahogy közelebb megyek, látom, hogy egyre mélyül a tó, és a megállapítom, hogy ez van vagy 20 méter, és a legalján nyújtózkodik a nap felé a vízi növény.
Ahogy ránézek a többiekre, nekik mintha gyerekjáték lenne. Már bújnak ki a cipőjükből, pulcsi, megszabadulnak minden fölös ruhától, de csak mértékesen, hogy ne mutassanak túl sokat. Mei várakozva néz rám.
- Gyerünk már, Tabu, vetkőzz! Nem hiszem, hogy dzsekiben akarsz leúszni, miközben a fejhallgatód tönkre megy... - morogta.
- Nem nem nem nem nem nem nem... - hadartam. - én... nem tudok.. úszni..
De valahogy meg kell oldani a feladatot, ez nem kétség. Nyelek egyet, és végignézek rajtuk újra, látom, ahogy elgondolkodnak, most mi legyen, így én is így teszek. Gabriel szólal fel először.
- Mi lenne, ha a karodat megnyújtanád, megfognád, aztán a segítségünkkel kihúznád?
- De ez vizes, és a fém kezeim közül egyszerűen kicsúszna..
- Azért próbáljuk meg!
Sóhajtok egyet, feltűröm az ujjamat, és megnövesztem a karjaimat. Kiráz a hideg, amikor érzem, hogy a fém karok egyre mélyebbre süllyednek a vízben, már szinte nem is én tolom, nem, már süllyednek. Kicsit ijedt képet vágok, nem akarom, hogy lehúzzon a víz, de végül elérem a növényt. Amikor hozzáérek, újabb undor ül ki az arcomra, és most már észreveszem, hogy Gabriel és Meido ezt kérdő tekintettel nézik végig.
- Tudjátok, amíg nem választom le a fémet magamról, ugyanúgy érzek.. Fúj, ez csúszik!
Megragadom a növényt, és húzni kezdem, de akárhogy próbálom, mindig kicsúszik a kezemből.
~ Ez így nem fog menni... ~ Sóhajtok, és kitapogatom, hogy hol van olyan rész, ami nem csúszik, de aligha találok.
- Megvan! Húzd! - ordítok, amikor végre sikerül találnom egy pontot, amit jól megszoríthatok, és akárhogy húzom, nem csúszik ki a kezeim közül. Én magam is elkezdem húzni, a többiek is megragadják a vállam, vagy a derekam, és úgy erőlködünk. ~ Gyerünk már! Ez nagyon erősen kapaszkodik.. ~
Mikor már kezdtük volna feladni, inkább a növény tette ezt, elkezdett egyre kevésbé kapaszkodni, míg nem elengedte magát, és kihúztuk.
- Mekkora növény! - csodálkozik Meido, miközben én szép lassan "feltekerem" a kezemet.
- Inkább induljunk tovább... - a többiek erre rábólintanak, a betrencét pedig beleteszem a hátizsákba.
Amint elrendezkedtünk, és mindenki rendesen felöltözött, elindulunk arra, amerre a nyúl lelőhelyét sejtjük.

A tervezgetést követő fél órában a városhoz közeli tóhoz igyekeztünk, hogy megszerezzük a szükséges hozzávalót onnan is. A víz tükre már messziről szórta a fény rávetülő sugarait, melyben a vízi madarak pompáztak, s kecsesen odébb szálltak, mikor a tó széléhez értünk.
A víz kristálytiszta, szinte lelátni teljesen az aljáig, így a tavi betrence egy pár pillanaton belül felfedi magát. Innen a vízen kívülről nem tűnik olyan nagynak, illetve hosszúnak, de ez csak a fénytörés miatt tapasztalható így. Biztos vagyok benne, hogy a növény elég terjedelmes.
A legvalószínűbb, hogy le fogunk úszni az aljára, hogy kihúzzuk a növényt. Szerencsére tudok úszni, sőt elég jól ment ahhoz is, hogy pár gyerkőcöt az árvaházban meg bírtam tanítani.
Az igazság az, hogy sok ruha nincs rajtam, a topom alatt melltartó luxus, de legalább bugyi van rajtam. Lekapom a topánkát a lábamról, majd a shortot is, legalább az ne legyen vizes. Gab rejtett pillantásait csak egy kis mosollyal kommentálom, szemeim pedig akaratlanul is tovább vándorolnak Tabura, aki még mindig teljes harci-gúnyájában feszít előttünk.
- Gyerünk már, Tabu, vetkőzz! Nem hiszem, hogy dzsekiben akarsz leúszni, miközben a fejhallgatód tönkre megy... - mondom neki, mert hát mindenkinek ki kell vennie a részét a nagy akcióból. Erre a válasza az, hogy nem tud úszni. Nem tudom, hogy nem tud-e úszni, vagy csak nem akar, de nem vitatom. Végül is igaza lehet, a fém nem túl jól úszik a vízen. De merülni jól tud...
- Mi lenne, ha a karodat megnyújtanád, megfognád, aztán a segítségünkkel kihúznád? - jön Gab az ötletével, ami tulajdonképpen a legjobb lenne ebben a helyzetben. Tehát, potyára vetkőztünk le. Hmm.
Meta lenyúl a víz mélyére a meghosszabbított karjaival, hogy elkapja a növényt. Kutakodik egy darabig, mert nem bírja megfogni úgy, hogy hogy az ne csússzon ki a kezei közül. Végül csak sikerül neki, mi pedig odaállunk, hogy segítsünk a kihúzásában.
Én a karjaimat átfontam Tabu derekán és jól megkapaszkodtam benne, hogy ügyesen bírjam húzni. Fejemmel intettem Gabnak, hogy ő pedig engem húzzon, így az erőátvitel is jobb lesz.
Nekifeszülünk a dolognak és ki-ki teljes erejéből húzni kezdi a másikat. Egy ideig szenvedünk, ráncigáljuk, majd lehet érezni, hogy a betrence gyökere végre enged és egyre könnyebb a húzása. Még egy nagy rántás és ki is jön az egész.
- Mekkora növény! - csodálkozok. Gondoltam, hogy nagy lesz, de azt nem, hogy ennyire nagy! Mindegy, a növényt feltekerjük és már indulhatunk is, hogy leszedjük a nyuszit. Azért sajnálom szegénykét, főleg, hogy pont nekem kell majd lelőnöm, vagyis Lisának, de attól az enyém is lesz a felelősség...

Röviddel a haditerv megbeszélése után nekivágtunk az erdőnek, és úgy fél órával később már a tónál álltunk. A víztükörről visszaverődő fény már előre tudatta, hogy jó felé járunk, nem beszélve a madarakról, akik érkezésünkre illedelmesen helyed adtak a tóparton. ~Milyen tiszta. Az aljáig lelátni.~ Rövid pásztázás után meg is találtuk a betrencét, a tó alján egy kisebb csomó tetején ágaskodott öt pajtásával együtt.
Pár lépést tettem a lányoktól odébb, aztán elkezdtük ledobálni a szükségtelen ruhákat. Ami azt illeti nem volt sok. A köpenyt ledobtam a földre, aztán leültem rá, és elkezdtem szétpattintani a csizmám szárán a csatokat, közben Mei-chant figyeltem, nem tudom mennyire látványosan, nem is érdekelt, nem szégyelltem.
Érdekesnek találtam, hogy mennyire vékony a banditákhoz képest, hiszen ott is akadtak nők, de sokkalta izmosabbak. Igaz, Mei-chan a pisztolyaira támaszkodik, nem pedig íjra és pengére, így nem is kell neki több izom, inkább fürgének és agilisnak kell lennie. Mindenesetre nem szívesen állnék ki ellene párbajra. Közben rám mosolygott. Szóval észre vette, hogy bámulom, úgyhogy inkább vissza a dolgaimhoz.
A csizmámat egymás mellé készítettem, aztán felálltam, végignéztem magamon. A mellvértet nem is szándékoztam levenni, hiszen rozsdamentes, és nem akadályoz a mozgásban, tekintve, hogy nincs ujja, bár sokat nem is véd, esetleg a felszíni karcolásokat. Meg, az őszintét megvallva, kiszolgáltatottnak érzem magam, ha nincs rajtam, sokszor alvás közben sem veszem le.

Miután véget ért a szemlém a házam táján, és elindultam a víz széléhez, amint odaértem Meta-chanra tévedt a szemem. Még mindig teljes harci díszben állt ott.
- Gyerünk már, Tabu, vetkőzz! Nem hiszem, hogy dzsekiben akarsz leúszni, miközben a fejhallgatód tönkre megy.. - szólt oda neki Mei, aki ekkorra már csak a topjában, és az alsóneműjében állt a víz szélén, úszásra készen.
- Nem nem nem nem nem nem nem... - hadarta. - én... nem tudok.. úszni..
- Mi lenne, ha a karodat megnyújtanád, megfognád, aztán a segítségünkkel kihúznád? - szóltam, remélve, hogy kimentem a kínos pillanatból. Egyáltalán nincs mi miatt szégyenkeznie, a vas nem hiszem, hogy tud úszni, még ha sárkányölő akkor se.
- De ez vizes, és a fém kezeim közül egyszerűen kicsúszna..
- Azért próbáljuk meg! -erősködtem, miközben visszább sétáltam, és a tó szélére tessékeltem Metát. ~Ha már egyszer leöltöztünk potyára, nem menekülsz. És ígyis úgyis hárman kellünk a kivágására.~

Nyelt egy nagyot, majd elkezdte növeszteni a karjait, ügyesen, célozva, hogy biztosan jó felé tartson. Rövid tapogatózás után intett a fejével, hogy húzhatjuk. Mei-chan megfogta a derekát, én pedig alkarommal átnyúltam Mei hasa előtt, a másik kezemmel pedig megfogtam a lány másik oldalán a csuklómat.

Elkezdtük húzni, cibálni, s röviddel azelőtt, hogy feladtuk volna, engedett az unszolásnak a növény, és kijött. Meta lassan elkezdte behúzni a karjait, míg végül az indaszerű növény a partra került.
- Mekkora növény! - ámuldozott Mei, miközben én a csuklóm és a könyököm között feltekertem, mint egy kötelet, és átnyújtottam Metának, aki eltette a hátizsákba.
- Inkább induljunk tovább.. - fintorgott a sárkányölő, a nyúlós, ragadós váladékot rázva az ujjairól.

A tópartot viszonylag gyorsan ott hagytuk, habár egy kis úszkálást még simán bevállaltam volna. Csak lebegni a vízen és pihengetni... De erre nincs idő, felkapom magamra a ruháimat és a másik kettő Dragon Fang-essel indulunk is tovább a következő állomásra, ahol nyulat kell fogni. A tóparti növényzet lassan de biztosan átvált rétibe és nemsokára nyúlüregeket is találunk szép számban. Gondolom azokon járnak be a föld alá és ki a felszínre, de persze ez egyértelmű.
Itt vagyunk, de terv az nincs. Vagy van? Gab szinte azonnal olyan "na majd akkor ő megmutatja" vigyorgásba fog és el is indul pár kelléket keresni.
Gabnak nagy ötlete támad, miszerint kosarat kell fonni, természetesen nekünk.
- Na álljunk csak meg! Miért is fonjuk mi? -kérdem a férfitől.
- Ti nők vagytok. Nektek értenetek kell ehhez. Egyébként is... én vagyok a stratéga, nem? - Ahh már értem, tehát azért kell értenünk a kosárfonáshoz, mert nagyobb a mellünk, mint neki és nem fityeg a lábunk között egy húsdorong. Juhé~
Nos, végül is a FÉRFI megmutatja, hogy hogyan is képzelte el a kosár megvalósítását, és miután megmutatja, hogy hogyan lenne célszerű megcsinálni a kosarat, ő ledől pihizni. Tabu és én ezután megfeszített agymunkával és ügyeskedéssel megfonjuk a kosarat. Pár óra és kész is van egy olyan kosár, amit két full szőke nő gyártott, de úgy tűnik a stratégánknak ez is megfelel.
Pár perc alatt összerak egy olyan sejtelmes csapdát, hogy szerintem még egy nyúl se lehet annyira együgyű, hogy ne látná: ezzel akarjuk elfogni. Lényegében arról van szó, hogy a kosár kitámasztva és a botra van kötve egy kötél. Ha a nyúl beugrik a dobozba, a kötelet Gab megrántja és voálá~ nem kell nyulat ölnöm.
Gab elkészült a csapdával, így gyorsan elbújtunk a magas fűben, hogy kivárjuk a megfelelő alkalmat. A fű kissé szúrta a ruhával nem fedett testrészeimet, és a földön is olyan izék mászkálnak, amiket le se tudnék írni...
A várakozás igen hosszúra nyúlik. Olyannyira. hogy lassan el is alszok. Tabu kelt fel, miszerint elfogtuk a nyulat a dobozzal.
~ Hál' istennek nem kellett lelőni! ~ Fújom ki a levegőt megnyugodva. Gab odamegy a dobozhoz, s betöri annak a tetejét. Belenyúl jó mélyen, de semmi. Igazából azt hittem, hogy a nyúl megharapja. Felemeli a dobozt, de a nyúl sehol, helyette csak egy lyuk tátong. Arcon csapom magamat.
~ Szerintem ez a nyúl okosabb mindhármunknál... ~
Ezután még megpróbálkozunk pár agyament ötlettel, de semmi sem sikerül. Végül Gab bedühödik, belógatja a betrencét az üregbe, majd kirántja és nini! Egy nyúl van a végén. A kis gazfickó jó kövérre ette már magát, bármerre fut nem bírja betuszkolni magát egyetlen üregbe sem.
Gab és Tabu erre hatalmas hajrába kezdenek és üldözőbe veszik a nyuszit. Közben Tabu biztat arra, hogy hívjam Lisát, hogy lője le.
- Oké...

Flashback a múltba* Egy férfi áll velem szemben. Öltönye olyan, mintha bármikor szét akarna szakadni duzzadó karizmától, mellkasától és vállától. Letagadhatatlanul jó kondiban van, el sem hiszem, hogy ötven éves. Egy papírt nyújt át nekem és egy összeget.
- A fiam lehet, hogy letagad, de örülök, ha ezzel segíthetek.
- Köszönöm, örökké hálásak vagyunk.*

- Nem tudom elhinni, hogy ez a kis csitri csak azért hívott elő a szundimból, hogy egy suttyó nyulat lepuffantsak. Ha annyira el akarják kapni, szerezzenek maguknak ők is egy csúzlit, megnézném azzal milyen ászok lennének... - sutyorgom magam elé úgy, hogy ne hallják meg, majd egy gyors fegyvermágiával előhívom a szokásos pisztolyt. Célba veszem a rohangászó nyulat és több lövést is leadok, de csak nem akar felfordulni a barma.
- Az anyád ne sirasson pusztulj már meg... - ripakodok rá a nyúlra, majd még pár lövés és végre tényleg kileheli a lelkét. A Gab gyerek elrakja a nyulat, én meg visszatérhetek punnyadni...

Flashback a múltba* Az öltönyös férfi Kirien apja és a pénzt az árvaháznak ajánlja fel. Kirien valamilyen okból kifolyólag egyszerűen rühelli az apját. Nem is értem...*

- Na, sikerült? - kérdezem felderült ábrázattal, majd Tabu mutogatni kezd egy hátizsákra. Ezek szerint sikerült.
- Induljunk. - mondom, majd leporolom magam.

Ahogy a megszerzett betrencével kifelé vettük az utunkat az erdőből, egész hamar elértük a tisztást, ahol a nyulak éltek. A hajladozó fűszálak a dimbes dombos terepen vastag zöld takarót képeztek, amit itt-ott barna foltként tarkítottak a nyulak üregei. Az idilli képbe semmi sem kavar bele, mindenhol magas fű, kivéve azt a tisztást, ahol meglátjuk a nyulakat.
A még biztos távol és a túl közel közötti határon megállva Tabu a kezembe nyomta a növényt:
- Azt hiszem, itt te vagy a stratéga... hogy csaljuk őket csapdába?
Önkéntelenül is elmosolyodtam, amint ezeket a szavakat hallgattam. ~Megint nekem kell gondolkodni, na ne féljetek, meglesz még ennek a böjtje.~ Körülnézek, és a vastagabb szárú növényeket elkezdem letépkedni, amikor egy jó öllel összejött, odamentem a fűben üldögélő lányokhoz, és ledobtam eléjük.
- Kosár. - vigyorogtam.
- Kosár?! - kerekedik nagyra a szemük.
- Fonjatok belőle kosarat... pontosabban, egy ketrecet, aminek az egyik lapja hiányzik, és azt majd egy "ajtóval" becsukhatjuk, hogy csapdába essen a nyúl. - az ég felé fordultam.
- Na álljunk csak meg! Miért is fonjuk mi? - mordul rám Mei.
- Ti nők vagytok. Nektek értenetek kell ehhez. Egyébként is... én vagyok a stratéga, nem? - vigyorgok rájuk. ~ És mert a betrencénél is nekem kellett gondolkodni, remélem énekelni azért nem kell segíteni.~
- Az utóbbi 17 évben nem igazán törődtem ezzel... és szerintem Mei se.
- Legalább akkor figyeljetek! - sóhajtok egyet, majd leülök a földre, elkezdem csinálni a ketrecet, illetve annak egyik oldalát, folyamatosan fonva, ahogy a hegyekben tanultam még gyerekkoromban. - Ez a ketrec egy része. - mutatom be a kész darabot - Remélem, megjegyeztétek, hogy is kell ezt. - felkapok egy kavicsot, és elkezdem felvázolni a porba hogyan képzeltem el.. - Ez a ketrec alaprajza. Lehetőleg így állítsátok össze, az se baj, hogy ha csak a lapok vannak meg, azokat összefűzni már gyerekjáték. Jó szórakozást, nekem most más dolgom akadt! ~Hehe~
Kiültem a domb másik oldalára, és vigyorogva eldőltem, hogy lássák, milyen jó dolgom van. Egy pár percet fetrengtem így, aztán megembereltem magam, és legyűrtem a lustaságot. Szükség lesz egy hosszú, vékony kötélre is. Elkezdem szépen csendben megfonni azt is, és egy jó másfél órás munkával sikerül is egy jó húsz méter hosszút megfonni. ~ Nem egy híres kötél, az biztos, de berántani tökéletes lesz vele a ketrec tetejét. ~ Gondolom végig, miközben feltekerem a felkarom és a tenyerem közé, majd elindulok a lányokhoz fel. Meglepő módon kész lett a ketrecféleség, bár ez se olyan, amiben ágyugolyót lehetne hordani, de megfelel majd. Gonosz módon álmosnak tettetem magam, dörzsölöm a szemem, és ásítok egy hatalmas műásítást, és elveszem tőlük a ketrecet. ~Ha hazaérünk elvállalom azt a színjátszós küldetést a falról.~ Rákötöm a tetejére a madzagot, szórok bele pár levelet, és kész a csapda.
Úgyhogy a kötelet elhúzva a legközelebbi dombra felfeküdtünk nyulat lesni. Huzamosabb várakozás után meg is jön a vendégünk, csodálom, hogy Mei horkolása nem riasztotta el, de mindegy is. Amikor belesétált megrántottam a madzagot, és rácsapódott a ketrec fedele.
- Megvagy. - vigyorodtam el, majd felugrottam, és óvatosan megközelítettem a csapdát. Amikor odaértem betörtem a tetejét, de valamiért irreálisan mélyre nyúltam. Felemeltem a ketrecet, és akkor láttam, hogy a gazfickó már fúrt is magának egy üreget. - A szőröstalpú apád! - vágom földhöz a dobozt.
- Ezek...nagyon...gyorsan ásnak. - hüledezik Meta.
Kíváncsi vagyok a mamó hogy fogta meg ezeket tavaly. Mert oké, hogy egy évvel fiatalabb volt, de akkor is... Mindegy. Ezek után megpróbáltam hurkot vetni az ismét csalinak használt betrence köré, de ezzel csak azt értem el, hogy a kötelemet is elvitte magával az üregbe menekülés után. Ezután jött a C terv, bokornak álcázva magamat leültem az egyik üreg szájához, és türelmesen vártam. Persze a nyulak körberöhögtek, ahogy várható is volt. Ekkor szállt el az agyam, és eszembe jutott a pecás tervem a betrencéhez.
- Add ide azt az indát, Meta! - kiáltottam, majd elkaptam a kezéből a még mindig 3 méter hosszú betrencét, és elkezdtem letuszkolni a nyílásba. ~Igazándiból ezt a próbálkozást esélytelenebbnek gondoltam, mint az elsőt.~ De meglepetést okozott. Kirántottam a betrencét, mert húzást éreztem rajta, és kis híján az állam is leesett, amikor egy jókora nyulat rántottam ki, aki a föld felett néhány centivel eleresztette a betrencét, és futni kezdett, úgyhogy nem volt idő a csodálkozásra.
- Hívd már elő Lisát, Mei! És lőj! - milyen Lisát? Hát nem fegyvermágus? Mindegy, nincs idő gondolkodni.
A nyúl egyik lyuktól a másikig rohan, de Metának és nekem siekrült a sarkában maradni, és amikor egy üreg felé vette az irányt sikerült úgy elécsúszni, hogy pont betemessük a lyukat, ám sok dolgunk nem volt, hiszen akkora jószág volt, hogy elég kevés lyukba fért volna bele. A sikertelen próbálkozásaival pedig csak nekünk biztosított időelőnyt.
Időközben Mei lőni kezdett, sőt, záporoztak a golyók, de egyik sem talált.
- Az anyád ne sirasson pusztulj már meg... - üvöltött vérben forgó szemekkel Mei, majd még pár durranás, és a nyúl élettelen teste kezdett gurulni.
Megfordultam, és végigmértem Meit. Ilyennek még nem láttam, de valahogy, jobban tetszett mint a csendes, visszahúzódó Mei, amit eddig alakított. Meta eltette a nyulat a batyuba, és elindultunk a csapat harmadik tagja felé, akinek a kezéből eltűnt a stukker, és mintha csak most ébredt volna, úgy néz ránk.
- Na, sikerült? - ~He? Hiszen ő lőtte le!~ Tabu a táskájára mutat. - Induljunk! - szólt Mei, és leporolta magát.