Öreg Néne Receptkéje

A nap lassan leágazóban van, mikor Meta vezetésével megérkezünk egy lift-szerűséghez, ami varázserővel működik. Most egyenlőre nem tudom még előhívni Lisát, így kénytelen vagyok én varázserőt vezeti a tákolmányba. Meglepődésemre sikerül egy halvány kis mágiát belesugározni, de persze nem olyan mennyiségben, mint a többiek, akiknek ez a meglátásom szerint nagyon is megy.
~ Lehet, hogy Lisa ereje lassan megoszlik kettőnk között...? ~ gondolkodok, miközben a lift megindul és egy kevéske idő múlva felérünk egy szirtre. A tákolmányból kiszállva azonban rá kell jönnünk, hogy az útnak még bőven nincs vége, ugyanis hegyet kell mászni. Nagyszerű, ebben sem vagyok valami jó.
Szerencsénkre köztünk van egy szőke hajú lány, akinek ez nem okoz gondot és testét is képes fémmé változtatni.
Ez persze nem én vagyok, hanem a másik szőke, Meta, aki pillanatokon belül levágja, hogy hogyan is lesz ez megoldva. A karjait fémmé változtatja, majd elkezd kapaszkodókat építeni belőle. Meg kell valljam, nagyon ötletes. Nekem és Gab-nak gyorsan megcsinálja a sajátunkat, majd az övét is elkészíti. Csákány.
Meta nekikezd a mászásnak, s látva, hogy mennyire is egyszerű tud lenni, én is elkezdek felfelé törni. Habár szépen megdolgoztatja a karomat, nemsokára felérek és a többiekkel együtt szemügyre veszem azt, amiért ide jöttünk.
Egy hatalmas madár kotlik egy kicsi fészken.
- Ohh! - hallatom meglepődésem közepette, majd óvatosan megközelítjük az óriási állatot. Ha jobban belegondolok nem is láttam még ennél nagyobb madarat!
Nem vagyunk elég óvatosak, valamelyikünk lába alatt megreccsen egy kis ág, minek következtében a madár felébred és egyből észrevesz minket. Már kelne is fel, hogy megtámadjon minket, mikor gyorsan elgondolkozok, hogy mit is írt a papír. Meta megelőz engem és már kezdi is az összeeszkábált gyengécske dalt, aminek semmi értelme...
- ♪♫♪ Aludj el, kismadár... ♪♫♪
- ♫♪♫ Szálljon szemedre az álom... ♫♪♫ - kapcsolódok be én is. Legutoljára talán még az árvaházban énekeltem egy kislánynak altatódalt, hogy el bírjon aludni. Nem tudom miért emlékeztem arra, hogy hamis vagyok...
A sas mintha megilletődne és naaaaaagy szemeit ránk mereszti, majd megnyugszik. Meta int Gab-nak, hogy siessen, mi pedig folytatjuk az éneket.
- ♫♪♫ Figyelj ránk, ne Gab-ra... ♫♪♫
- ♪♫♪ Úgy tökéletes lesz minden... ♪♫♪
- ♫♪♫ Csak egy, kis tojást... ♫♪♫
- ♪♫♪ Viszünk mi el innen! ♪♫♪
Nemigazán rímel, de a sasnak megteszi, mert már hortyog is. Gab lenyúlja a tojást, beledobja a hátizsákba, s már itt sem vagyunk.
Felkapjuk a csákányokat, leereszkedünk a hegyről és odalent elégedetten konstatáljuk, hogy nagyszerű munkát végeztünk. Már csak egy reagens van hátra, a nyamcsi gomba...

Halvány mosollyal az arcomon indulok el a lányokkal a sastojást begyűjteni, azzal a reménnyel a szívemben, hogy nem sokáig kell már itt téblábolnunk. Meta már előbb is volt erre, úgyhogy könnyedén megtaláljuk a liftet, amit végül is fel kell emelnünk a varázserőnkkel. A lift melletti kifeküdt tábla is ezt mutatja, és egy ököl lenyomatú horpadás van benne ~Vajon miért érzem azt, hogy a szőke metal lady tette ezt?~ Mosolygok rajta még egy sort, aztán mindhárman beállunk, és legjobb tudásunk szerint kezdjük emelni a tákolmányt.
Rövid idő után felérünk a lift útjának legtetejére, és ekkor látjuk csak, hogy felfelé vezető kirándulásunk még nem ért véget. ~Vajon nem lehetne tovább emelni?~
Egy újabb szírt magasodik elénk, ahol már nem tudunk olyan kényelmesen felmászni, ahogy azt eddig tettük, úgyhogy el is kezdek agyalni egy terven, elvégre, ahogy Meta-chan is mondta: "Gab, te vagy a stratéga." Na ja...
De szerencsére most ő is mozgatja az agytekervényeit, és használja sárkányölői képességét: Fémmé alakítja a karját, majd leválasztja azt, és az így keletkezett olvadt fémből csákányokat formál a számunkra, hogy fel tudjunk mászni a sashoz. Ilyet még nem csináltam, de figyelve azt, ahogy ő mászik, könnyedén sikerül utánoznom.
Felérve meglátjuk a sast, ami első látásra még engem is megtántorít. Én sem vagyok az a kis darab, de ő legalább másfélszer akkora, mint én. Ahogy a papíron olvastuk, énekelni, vagy zenélni kell neki, hogy alva maradjon, vagy visszaaludjon. Én magamra vállaltam a lopakodást, így a lányoknak kell énekelniük, mivel hangszer nincs nálunk.
Ahogy elkezdek sasszézni egyre közelebb a fészekhez, egy gallyra léptem ~Fenébe, figyelmetlen voltam~ a sas felriad, úgyhogy a lányoknak rá is kell zendíteniük, elterelendő a figyelmét. ~Remélem bejön az ének, különben darabokra tép a helyszínen~
A frissen eszkábált dal nem igazán rímel, sőt, Meta még hamis is, (Biztosan a fém rezonál a torkában ) De a sasnak ez bőven elég, nem csak, hogy nem figyel rám, de még vissza is alszik, így könnyű szerrel el tudom csórni alóla a tojást, és visszalopózva bedobom a táskába, amit mostantól nekem kell cipelnem, a lányok közül bármelyiknek is túl nehéz lenne.

Ahh, az egész napos fáradtság… Most ért utol, egyszerűen érzem a végtagjaimban. Továbbá a sötétség is itt van, aminek nem tudok ellent mondani, muszáj aludnom. Akaratomon kívül is… lecsukódik a szemem és még a kávé sem tart ébren.
Egy kis tisztáson vagyunk, fákkal körülvéve. Meta a földön ücsörög, én inkább behúzódok egy fa oltalma alá és nekidőlök a rücskös törzsnek. Érzem, ahogy a hátamat először dörzsöli a kéreg, de egy kis feszengés jobbra-balra és recsiszolom a kiágaskodó törékenyebb darabokat.
Ásítok egyet, mire a szemem telemegy könnyel, ami gyorsan összeragasztja a szemem és már csak a sötét semmit bámulom. Vagy már nem is bámulom, mert már rég alszok.
Arra ébredek, hogy Gab rángat. Engem is, meg Metát is. Biztos idő van, menni kell a manókhoz nyamcsi gombát… Úgy értem sütit lopni. Kelletlenül, de megrázom a fejem és próbálok észhez térni, hogy nagyobb hasznom legyen egy zsák krumplinál, de igen nehezen megy.
Jelzem Gabnak, hogy velem minden oké, megyek magamtól is. Megkérdezem tőle, hogy mennyit aludtam, azt válaszolja, hogy körülbelül egy órát. Ó, éppen elég egy kis gyors felüdülésre, vagy nem… Sajnos még rosszabb keveset aludni és úgy kelni, mint le sem feküdni aludni. Vagy csak velem van így? Mindegy.
Elrejtőzünk egy jó búvóhelyen és várunk. Szerencsére nem is kell sokat, mert a manók elkezdenek gyülekezni és gyorsan egy hatalmas máglyát raknak. Meglepődök, de egy újabb ásítás és a testem pehely könnyű lesz. Pár pillantás erejéig még látom, ahogy Gab elindul a manók felé. Biztos a süteményért megy, miért másért? Aztán zajongás, zsibaj és sötétség…
Abban a pillanatban, ahogy felébredek, a szememet is kinyitom. Gab áll fölöttem, mellettem pedig Meta fekszik. Gab hozzá is odahajol és kissé megpaskolja az arcát, amitől a lány felébred. Biztos velem is ezt csinálta, mert érzem az arcomon. Felülök és szemrevételezem a helyzetet. Manók sehol, de a sütemény megvan, sőt a többinek sem esett baja. Végre mehetünk valahova, ahol normálisan el tudunk nyújtózkodni és egy jót bírunk aludni!
Még egy kis gyaloglás, majd megérkezünk a városba az összes reagenssel, amire szükségünk van. Azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy sikeres küldetést hajtottunk végre, vagyis fogunk holnap, amikor odaadjuk az összetevőket a néninek, mivel most már biztos, hogy nem fogunk bemenni hozzá, hogy ezzel zargassuk. Az utunk egy szálló felé vezet, ahova betérvén szobát akarunk. A kómás Meta és Mei összhang azonban meghozza a hatást és részegnek néz minket a tulaj. Nem is bírjuk magunkat kimagyarázni, a belépő Gab ismerteti a helyzetet a szállótulajjal. Nos, ezzel nincs is semmi gond, mivel szinte hősök vagyunk és ezzel nagy szolgálatot tettünk a városnak, így ingyen bocsájt használatra szobát. Nekem és Metának nem is kell több, egyből az ágy a cél. Én még félálomban ledobom magamról a topánkát és talán a short egyik gombjába is belekezdek, nem is tudom miért. De tovább nem jutok el, bealszok…

Miután lemásztunk a hegyről, ismét elindultunk, ezúttal vissza az erdőbe, annak is a túlsó végébe, hogy megszerezzük az öreg néninek az utolsó komponenst a kajájába. Minden itt pihent a vállamon lévő táskában, kivéve a nyamcsi gomba. A lányok már meglehetősen fáradtak voltak, alig vonszolták magukat az erdőn keresztül vezető úton, de végül is csak elértünk a helyre, ahol várni kellett a manókra. A két lány leült a tisztás szélétől pár lépésre a bozótos takarásában, én pedig kilépdeltem a tisztásra, előhívtam a kardom, és leszúrtam. A hold itt akadály nélkül világította meg, és az árnyékból nagyjából meg tudtam állapítani, hogy mennyi időnk van éjfélig. ~Egy óránál nem sokkal több.~ Gondoltam magamban, majd visszahúzódtam a lányok közé.
Mei már ekkor aludt, kissé horkolt is, úgyhogy az oldalára fordítottam, nehogy elijessze a manókat. Semmit nem tudok róluk, lehet már így kiszúrtak minket a füleikkel és várhatunk rájuk időtlen időkig. Meta is laposan pislogott már, de ettől elkezdtem kérdezgetni őket valami terv felől, hátha van ötletük. Nem sokra számítottam, és körülbelül ennyit is kaptam, és közben megkezdtek szállingózni a szakállas kiscsávók, a lehető legkülönbözőbb pontjairól a tisztásnak, és pillanatok alatt még a mi méretünkhöz képest is hatalmas máglyát hordtak össze, és rázendítettek a hangszereikkel a furcsa, de andalító zenéjükre. Most legalább ideális környezet a lányoknak az alváshoz. Nem mintha én nem lennék fáradt, de valakinek el kell végezni a piszkos munkát, és ha már benne vagyok a lopkodásban, miért is ne tegyem én? Mondjuk, összetettebb tervre gondoltam, mondjuk egiykünk eltereli a figyelmüket, míg a másik megint csap egy kis rumlit, én pedig elsasszézok a kosárkával. No mindegy, így vagy úgy, de muszáj lesz csinálni valamit.
Leveszem a táskám, felültetem Metát, és ráteszem az ő hátára, majd őt magát felkapom a jobb vállamra, Meit pedig a balra.
~Érdekes lesz így sprintelni. Mindenesetre nem semmi hülyeség lenne visszafelé futni az egész erdőn keresztül.~ Megint egy terv ötlött az agyamba. Egy rém egyszerű terv, de attól még terv. Tehát: A két szunyáló lánnyal a vállamon sprintelni kezdek a pontosan elém lerakott kosár felé, útközben felkapom azt, és keresztül a tisztáson az erdő vége felé futok, mivel így is az erdő „másik” végén vagyunk, nem lehet messze. Nagy levegő, és hajrá!
Az elindulás az első pár lépés után sikeresnek lett nyilvánítva, bár érdekes lesz manőverezni a fák között úgy, hogy a lányoknak semmijét ne üssem be sehova. Felkapom a süteményes kosarat, és újra bevetem magam a fák közé. Hála a közel száz kilós túlsúlynak nem sikerül olyan sebességgel szaladnom, amilyennel nélküle tudnék, úgyhogy rövid idő alatt be is érnek a manók. ~Azért kicsit hosszabb meglepődöttségre számítottam…~
Szerencsémre az erdő talaja nem dúskál a dombocskákban, úgyhogy nem sokat kell ugrálnom, legalábbis a terep miatt nem, de a lépten nyomon utólérő kis manók miatt annál inkább. Az első ugrás után a hátsómon csattanó kezek még zavarba hoztak némiképp – merthogy a lányok karjai lelógnak. – aztán már csak örültem, hogy legalább nincsenek maguknál. ~Úgy őszintén, hogy bírnak aludni úgy, hogy összerázom őket, mint karácsonykor a mosógép a szennyest?~
Meta néha tesz egy-egy hirtelenebb mozdulatot, mintha nem lenne ínyére a kényelem, aztán rájövök. Álmában harcol. ~Teremtőm…~ Nem nézek hátra, de időnként hallatszik egy-egy kondulás, ami a tipikus bunyós filmekben játszik főszerepet, amikor is a rosszfiúk fejét serpenyővel igazítják tetszetősebbre. Remélem azért nem engem ver össze álmában.
Mei ezzel ellentétben úgy alszik, mint akit leütöttek, és még csak nem is horkol. Még átfut az agyamon az, hogy milyen Lisát emlegettek vele kapcsolatban, amikor egy harapást érzek az alkaromon, amiben a sütit fogom.
- Az anyád ne sirasson! – kiáltok fel, miközben megrázom a karom, remélhetőleg nincs olyan mákja a kis fickónak, hogy pont a kosárban landolt. Az kéne nekem, hogy kidobálja onnan a sütiket. Most döbbenek rá csak, hogy a másik kezemmel gyakorlatilag a lányok testének minden táját bejártam már, hogy nehogy leessenek. ~Ez a minimum az ingyen taxiért.~ vigyorodok el, de hála a teremtőnek nem csak a helyzet miatt áll mosolyra a szám, végre ritkul az erdő.
Még talán ötven méternyi kínlódás, és –
Kint vagyok!
Nagyot szusszanok, majd eszembe jut a két potyautasom. Először letérdelek, megpróbálom Metát minél puhábban lecsempészni a vállamról, lehetőleg ülő helyzetbe. Amint sikerült, leoperálom a hátáról a táskát, és lefektetem. Ugyanilyen óvatossággal leteszem Mei-chant is, majd szemügyre veszem a dolgainkat. Sorban pakolom ki a cuccot a táskából.
- Tojás… rendben, karcolás nélkül, profi vagy, Gabriel. – vigyorgok. – Betrence, pipa. Döglött nyúl, véresen az igazi… fűszeres zacskó, pipa. És megvan a sütemény is.
Egy-egy minél kisebb, már-már simogatás-szerű érintés az arcoknak, és lassan éberség szikrái gyúlnak a lányok szemében. Közlöm velük, hogy mi történt, és azt, hogy nem vagyok hajlandó velük a vállamon megkerülni az erdőt, és visszamenni a városba, úgyhogy össze kell szedniük magukat, és előttem indulnak el a célba.
Egyszerűen szörnyű végignézni rajtuk, rendesen várom, hogy lefekhessenek, és kialudhassák magukat. De legalább a reagensek megvannak. Elégedett mosoly ült ki az arcomra.
- Imádom, ha egy terv sikerül. – lehelem magam elé.
Megérkezve a városba egy szállóba vonulunk, nem akarjuk megzavarni a küldetésadónkat éjnek éjvadján. A lányok már a belépőn csak ájuldoznak, úgyhogy kiveszek egy három ágyas szobát, ami hálistennek ingyen van, lévén mi vagyunk a fesztivál megmentői. Feltámogatom őket a lépcsőn, ruhástól beledobom őket egy-egy ágyba, aztán én még bevállalom azt is, hogy az egész éjszakát végigvirrasztom mellettük, nehogy kútba essen az egész napi termés.
~Ha visszaérünk Erába két napot alszok, és egész nap a két lány fogja felszolgálni a kajámat.~

Reggel üdén és kipihenten ébredek, szinte kipattannak a szemeim az új nap gondolatára. Nem mellesleg fizetés idő van, amit egy csomó új holmira fogok elkölteni. Na meg kajára...
Felpattanok az ágyból és felöltöm magamra a ruháimat, majd irány a mosdó, ahol az arcomat is felfrissítem. Hihetetlen, hogy milyen élénkítő tud lenni egy kis hideg víz. Egy ideig még pózolgatok a tükörben és ismételten megállapítom, hogy milyen jó az alakom és semmi sebesülés nem esett rajtam. Ezt biztosan Gabnak köszönhetem, aki tegnap olyan lovagiasan mentett minket a galád manók elől.
A mosdóból visszatérve veszem észre, hogy Tabu és Gab is felkeltek. Rövidesen kopogtat a szobaszolgálat, hogy hozták a reggelit, természetesen a város számlájára. Egyből megkordul a gyomrom, amit ránézek az ínycsiklandó falatokra, s nekem nem is kell több, gyorsan befalom a részem, majd ejtőzök egy kicsit.
A reggeli után felkerekedünk, megköszönjük a szállást és a reggelit, majd elindulunk a nénihez, aki addigra már bőven fenn van és kedvesen fogad bennünket. Amikor Gab átadja neki a reagenseket, nagy ujjongásba csap, majd finoman kitessékel a házból, mondva: az elkészítése titkos.
A fennmaradó időben a tegnapot beszéltük meg, vagyis azt, amikor Tabuval nem voltunk jelen lelkileg.
Négy órakor azonban felgyorsulnak az események. A városiak meginvitálnak a fesztiválra, ahol szinte elszabadul a pokol! Rengeteg a mulató ember, a tömeg csak úgy ordibál. Innom is kell rá egy kört, mert félek, hogy a nagy zsivajban elromlik a hallásom. Tömöm magamba a finomabbnál finomabb ételeket, iszom a sok jó italt, ami kissé a fejembe is száll, de sebaj, ez csak adja az erőt a többi jó mókához.
A céllövölde előtt azonban megtorpanok. Egy kerek, hosszú percig vizslatom az elvihető nyereménytárgyakat, majd gondolok egyet és már kiáltok is a másik felemért...

*A flashback az alkohol miatt elmaradt, vagy lehet, hogy volt, nem tudom, nem emlékszem...hukk...*

Egy sikoltó, rikoltó, őrjöngő csürhe közepén találom magam egyik pillanatról a másikra. A fene essen bele a királylányba, hogy húzná má' karóba egy csávó, amiért így elhanyagol engem és alig látom meg a napvilágot pár rohadt percig, máris visszazár. De ez már nem sokáig lesz így, ezt garantálhatom. De addig is, még így részegen is vissza bír zárni, szóval kihasználom az időmet és valami olyanba fordítom, ami nekem is használ.
Egy másodperc alatt ott termek a céllövöldénél, ahol egy rakat aprót csapok a pultra. A gúnárnyakú pultos már nyomja is a kezembe a vacak, rosszul beállított fegyverét, hogy lőjek azzal. Több sem kell, ki se támasztom a karom, máris tüzet nyitok egy nagydarab plüssbrummogóra és el is lövöm. Háh! Többre mennének, ha mozgatnák a célpontokat!
Ez addig megy, amíg a boltnak majdnem a felét ellövöm, majd a nyert cuccokat a velünk lévő csávó kezébe nyomom. A kis aranyos, alig látszik ki a plüssállattok barikádja alól... Ám a képén megint ott van az a furcsa "nemértem" nézés, amit már anno észrevettem tapsifüles legyilkolásánál is. Biztos nem tudja ki vagyok, de ezen változtatni kell.
- Na idefigyelj kiscsávó, mert csak egyszer mondom el! Az én nevem Lisa, királylány szebbik, okosabbik és értékesebb fele. És most megyünk a körhintára!
Nyögöm határozottan, majd megindulok a hinta felé. Félúton felkapom a másik szőke libát és pillanatok alatt azon kapom magamat, hogy körbe-körbe száguldok úgy, hogy mindjá' kijön belőlem minden.
Ahogy a menetnek vége van, a tömeg megint őrjöngeni kezd. Először azon vagyok, hogy előkapom a stukkert és közéjük lövök, hogy kuss legyen, de aztán meglátom az öreg nyanyát, aki egy hatalmas üsttel érkezik meg a fesztiválra. Ennyi boldogság nekem most bőven elég is volt, visszajöhet a királylány.

* Flashback... Nem olyan, most sincs, sok volt a HP.*

Ahh, egy kicsit sem sikerült józanodni, de semmi baj, a leves így is jöhet, már ide érzem az illatát!
Leültetnek minket egy nagy asztalhoz, majd szaporán mindenkit kiszolgálnak a levesből és végre ehetünk. Azt hiszem még sosem ettem ilyen finomat, mint ez a leves. Nagyon jól el van találva és olyan jó érzés, hogy mi is segíthettünk ebben!
Egy fiatalember közelebb jön hozzánk és gyorsan ki is osztja a jutalmunkat. Ez is igazán jól esik. Igen, most már elmondhatom, hogy ez a nap is jól sikerült! De most irány haza...

Akármennyire is igyekeztem nem tudtam egész éjjel fennmaradni, hogy vigyázzak a hozzávalókra, de azt, hogy mikor nyomott el az álom, pontosan nem is tudom, de igazából nem is érdekel, hiszen a reggel akármennyire fájdalmas is volt, minden ott volt az ágyam melletti kis kosárban. Megdörzsölöm a szemem, majd nyújtózok egyet a falnak dőlve. ~Jé, ülve aludtam? Az ébredésnél fájdalmasabb már csak a felállás lesz.~
Le is lököm magam a bútorról, és lassan kihúzom magam. A derekamat ügyesen elültem, és most ropogva adja meg magát a kiegyenesedni vágyó akaratomnak. Egyszer kétszer meghúzom mindkét oldalra, hogy az utolsó roppanások is távozzanak, majd a fürdő felé nézek, ahonnan halk kuncogást hallok. Végignézek az ágyakon, ~Tabu még húzza a lóbőrt, akkor a fürdőben minden bizonnyal Mei-chan lesz.~
Az ajtó résnyire nyitva, és akaratlanul is bekukkantottam, az éppen magát méregető lányra. Először találtam csinosnak, nem tudom, valószínű, hogy a fáradt, és frissen ébredt állapot keverék miatti kócos frizura miatt, amit éppen kezelésbe is vesz egy fésűvel. ~Ennyit erről.~
Amint kicsattog a fürdőből a pucér talpain vidáman köszöntött minket, hiszen lassan Meta-chan is dünnyögni kezd, jelezve, hogy ébredezik.
- Jó reggelt. - szólok kábán, az ágyam szélén görnyedve, könyökömmel a térdeimen támasztva magam az előreeséssel szemben.
Amint ledobja magát az ágyára már kopogtattak is, meghozták a reggelit, úgyhogy erőt vettem magamon, és felváltottam a szőkeséget a fürdőben. Gyorsan lecsaptam magamról a tegnapi nap porát, és valamelyest újult erővel léptem ki a szobába, ahol a lányok már nagyban falatoztak, így én sem maradhattam ki. Ébredés után nem sok minden fér belém, úgyhogy egy pár teasütemény meg egy pohár kávé tökéletes lesz így ébresztőnek.
Miután befejeztük a "reggelit" és mindenki elkészült, elindultunk leadni az alapanyagot a megbízónknak. Benyitva hangosan köszönünk neki, mire a kis ház egyik sarkából az öreg néne gyorsvonatként robog elénk, ~Öreg asszony nem vénasszony~ és azonnal csókolgatni, ölelgetni kezd mindannyiunkat. Hol egyikünket, hol másikunkat veszi célba, mint egy nagymama, aki nem látta az unokáit évek óta. Miután befejezte a köszöngetést kitessékelt a házból minket, hiszen az elkészítés már tényleg titkos, ha a hozzávalókat már megosztotta három idegennel. ~Ésszerű. De ha olyan jó az a leves, remélem, hogy tovább örökíti a receptet.~
Ezután nyakunkba vettük az utcákat, hogy elüssük a fesztiválig fennmaradó időt. Végülis egy padra keveredtünk, ahol beszélgetésbe fulladt a sétánk, mindenek előtt a tegnapi napot tárgyaltuk túl, és a legelső dolgom az volt, hogy bocsánatot kérjek tőlük, ha időnként szőrös szívű lettem volna. Látszólag hamar túltették magukat a dolgon, lévén, a tegnap esti akciót én vittem a vállamon egyedül. ~Szó szerint a vállamon.~ Még meg is lettem dicsérve, pedig egyáltalán nem éreztem szükségesnek.

Lassanként lentebb kúszott a nap az égen, eljött a négy óra, és az utcák, ahol alig szállingózott eddig valaki, megteltek emberekkel, a standok megnyíltak, a főtérre a beszélgetésünk alatt kikerült egy pár átkozottul hosszú asztal, egy rakás székkel, ami egy kisebb város lakosságának elég is lett volna. A főtér négyzet alakú területe körül szegélyként álltak az asztalok, két hézagot hagyva az áthaladást megkönnyítendő, és középen egy hatalmas állvány volt egy kisebb lépcsővel, amit nem bírtam ésszel felfogni, hogy mi is az.
Az említett helyre sétálva egy sarki italozó mellett állunk meg vizslatni a sürgő forgó embereket, mellettem elsuhan egy kis srác, és a kezembe nyom egy papírlapot, mi szerint "Vidámpark a város szélén!" ~Jól hangzik.~ Aztán mire odafordulok a lányokhoz, Mei már éppen italt rendelt az eladótól, mégpedig hat felest. Meta pedig éppen süteménnyel érkezik oda hozzánk. ~Egy pillanatra nem figyelek oda, és máris önnálósítják magukat, helyes.~ - mosolyogtam magamban. A felesekre pillantok, amiből egy elém csúszik, egy pedig Meta elé. Mei megemeli a poharát, én pedig koccintok vele, majd ledobom a kissé kesernyés, de finom italt, majd Mei-re emelem a tekintetem, aki szintén búcsút mondott a felesének. Majd mégegynek.
- Hé, nem lesz so-
És még egynek, Meg megint egynek.
- Mindegy.
Kissé megbódulva az italtól sétálni kezdünk a vidámpark felé, és alig hagyjuk el az utolsó házat a városban, egy céllövölde elé érünk, ahol Mei-chan mintha megbénult volna. Oldalra fordulva bámulta a bódét, majd hangos kiáltás süvített ki a torkából:
- LISA!!
Lisa? Már megint? Ki az? - Záporoztak a kérdések a fejemben, de a lány elindult a bódé felé, egy raklap aprót csengetett le a pultra, majd miután kézbe kapta a stukkert sorba lőtte le a plüssöket, majd miután elfogyott a golyó, amit kifizetett, a kezembe nyomta a halom medvét, lovat, kutyát, macskát, teknőst, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Valahogy egész más lánynak tűnt, mint eddig volt, határozottabbnak, sokkalta határozottabbnak, és ez nem kicsit imponált.
- Na idefigyelj kiscsávó, mert csak egyszer mondom el! Az én nevem Lisa, királylány szebbik, okosabbik és értékesebb fele. És most megyünk a körhintára! - tiszta sor, tehát Mei-chan skizofrén, és van egy ilyen über személyisége is. ~Többször kéne felhúzni.~

A karomat fogva vonszolt engem, amíg elértük Meta-chant is, akit szintén vagonként akasztott maga mögé az újdonsült mozdonyunk, egészen a hatalmas körhintáig, ami telis tele volt égőkkel, és isteni látványt nyújtott a félhomályban. Miután a lányok felültek a hintára, én lent őriztem a frissen nyert állatokat, míg le nem jöttek. Lisa eléggé szét volt esve amikor lejöttek, tántorgott egy picit, majd olyan volt, mintha fájlalná a fejét, aztán pár pillanat-töredék után ismét a megszokott Mei-chan szólalt meg.
- Óóó, a fejem. - simogatta a buksiját.
- Legközelebb lassabban a piával. - szóltam mosolyogva, majd körülnézve megláttuk az öreg nénit, ahogy egy szekérrel éppen befordul a főtér felé, amin egy hatalmas üst van. ~Azt hiszem megvan, miért az a nagy állvány.~
Metával feleztünk a plüssmegőrzői feladatban, kézen fogtuk a másik tántorgó szőkeséget, és bevezettük a főtérre, ahol gyakorlatilag fűtött székkel vártak minket.

A polgármester rövid beszéde után azonnal kiosztották az állványra felállított üstből fazekakkal széthordott levest. Az első kanál elfogyasztása után elismerő hümmögés töltötte meg a kis teret, és az öreganyó nevét kiáltotta az egész város, majd rögtön utána a mienket. Mondanom sem kell, hogy mekkora büszkeséggel töltött el minket az, hogy részünk volt a leves elkészítésében.
- Csakugyan olyan finom, mint ahogy azt el lehetett várni. - szóltam az elevátorként kanalazó Metához.
- Mit vársz? -szólt két kanálnyi leves között. - Mi - leves- szerez - leves - tük - leves - be őket.
Hangoan felnevettük Mei-channal, majd pár pillanat után Meta már el is pusztította az adagját, és repetáért integetett a tányérjával a kezében. ~Még jó, hogy porcelán tányérokat kaptunk, azt nem eszi meg.~

A vacsora után még hajnalig jártuk a vidámparkot, az utcákat, beszélgetve, és Mei-chant józanodásra bírva, aki hajnalra már nagyon is jól festett. ~Persze, lehet, hogy nekem "ártott" meg az időközben elfogyasztott sör.~
A mulatozás legvégén egy férfi sétált oda hozzánk.
- Zariiin Meido, Tabuchi Metarikku és Gabriel van Chantai? - pislog ránk kicsit bizonytalanul, mire mi bólintunk, Ő pedig kezet ráz velünk. - El se tudom mondani, mennyire örülök maguknak! Köszönöm a segítségüket, remélem, később is számíthatunk majd magukra, ha kell a segítség.
Elvesszük tőle a bakót, majd egy pár szót váltunk vele, és szívem szerint kicsikartam volna belőle egy megbízást már jó előre, a következő évre is. Megérte szenvedni a hozzávalókkal, tökéletes két napot tudhatunk magunk mögött.

// OFF : Bocsi a kisregényért ^^' : ON \\