Edward

Név: Edward
Nem: Férfi
Életkor: 21
Mágia: Telekinézis
Klán: Blue Pegasus
Kinézet: Nem számít magasnak, de az átlag felett van egy-két centiméterrel. Fél rövid barna, haj ami mindig szépen van belőve, állszakáll. Szeme aranysárga, arcát tekintve jóképű. Bal fülében fülbevaló van. Egy divatos barna nadrágot visel, amit egy övvel fog össze, azon egy kis övtáska, amiben szinte semmi nem fér el, csak egy kis színes üveggolyót tart benne. Koszos fehér ing, ami felett egy piros, aranyszín szegélyes mellényt hord.
Jellem: Csöndes és magának való. Szinte sosem beszél, csak ha kell, vagy ha egyenesen kérdezik, ezért gyakran hiszik némának. Sosem hazudik. Világnézete sajátos, nem igazán ismeri a jó és rossz fogalmát. Nincs semmilyen életcélja, motivációja, csak él és halad előre, csöndesen, magányosan. Lelke mélyén, azonban, még ő sem tudja, de magányos nagyon és mindennél jobban vágyik szeretetre.
Felszerelés: A ruházatán kívül még a pénzét és egy-két kisebb csecsebecsét hordozgat, de semmi különöset.

Előtörténet:

Hol is kezdjem a történetem? Az elején? Nincs sok értelme, mert nem éppen mesébe illő, de legyen. Egy olyan családban… család? Nos, nem igazán nevezhető családnak. Az apám sohasem ismertem. Az igazat megvallva nem is érdekelt. Az anyám egy varázsló volt, mindezek mellett egy utolsó repedtsarkú céda. Az élet jó testel áldotta meg, amit ő arra használt, hogy szórakozhasson, férfiról férfira szállt az éjjeli lepke, így nem csoda, hogy nem lehet tudni, kitől esett teherbe. Mindezek mellett elismert varázshasználó volt, jól ment neki a rendes munka is, egy neves klán tagja volt, a Blue Pegasus-nak. Mikor megszülettem még ott dolgozott és ott is lakott a klán épület melletti lakhelyen. Mint ahogy ez normális a baba éveimre én sem emlékszem, a legelső emlékem az, hogy nap, mint nap a klánban vagyok, anyám oldalán, még épphogy tudok járni, de már rángat magával ide-oda. A klánban mindenki odavolt értem, a „kis cuki fiúcskáért” anyám dicsekedett is velem, mint valami ékszert vagy trófeát kezelt. Legalábbis mások előtt. Mikor félrevonultunk a szállásra, azonnal ellökött magától és ugráltatni kezdett. Hozz ide azt, mosd ki ezt, takarítsd ki azt. A félreértés elkerülése végett, minden szülő bevonja a gyermeket a házimunkába és ez így helyes, de az én anyám azt, hogy gyereke született úgy fogta fel, hogy lett egy rabszolgája. Semmit nem volt hajlandó magának megcsinálni, mindenért engem küldött. Én voltam a személyes kis cselédje. Senki sem látott ebből semmit a klánon belül, vagy az utcán, mindenki csak azt, hogy az anya imádja az ő kis fiát, de ez hazugság volt. Sosem volt hozzám egy őszinte szeretetteljes szava, sosem vígasztalt, ha bajom volt, ha megsérültem leszidott, hogy ügyetlen vagyok, ha beteg voltam kizavart a lakásból éjszakára nehogy megfertőzzem. Ezért egyre magamba húzódóbb lettem. Nem beszéltem senkivel, szinte soha. Nem tanultam semmit, anyám nem foglalkozott ilyennel, csak a házimunkához értettem, meg jól kinézni, ha társaságba megyünk. Egy üres báb voltam, cél és élet nélkül. Talán még ma is az vagyok. De ez mindegy most. Folytassuk a történetet. Egy nap, mikor anyám elutazott egy munka miatt és én otthon üldögéltem egy üveggolyóval játszva, amit nemrég találtam, kopogtattak. Először nem tudtam mit tegyek, de végül ajtót nyitottam. Bob Mester volt az, a klán vezetője. Elég furcsa kinézete volt, először kisebb koromban még féltem is tőle, de később mikor anyám le-levitt a klán házba ő mindig sokat próbált kedveskedni nekem. Ő volt az első ember, aki rendesen is próbált törődni velem, azért szerettem a közelében lenni.
- Szerbusz, Edward, hogy s mint? – kérdezte. Anyám nem monda meg a rendes nevem, csak Edward voltam… - édesanyád itthon van?
- Dolgozik.
- Oh, értem pedig fontos lenne vele beszélnem. De te, hogy vagy? Mit csinálsz épp?
- Játszok. – néztem a kezemben lévő üveggolyóra, amivel a játék annyiból állt, hogy elgurítottam és miután megállt utána mentem. A mester szélesen mosolygott, áradt belőle a kedvesség. Úgy tett, mint aki nagyon végigmér engem.
- Hú, de nagyfiú vagy már Ed! Hány éves is vagy már? – valójában tudta a választ, de azért megkérdezte, én pedig engedelmesen válaszoltam.
- Tizenkettő. – igaz számolni nem tudtam még, de anyám dicsekedéséből mindig kihallottam a számomra érdekes információkat.
- Tizenkettő! Az bizony szép kor. Ó a fiatalság – kalandozott el egy pillanatra – tudod miért olyan fontos kor ez? – megráztam a fejemet – a tizenkettő éves kor az egyik legalkalmasabb, hogy mágiát tanulj és akár csatlakozz egy klánhoz! Édesanyád biztosan felkészített már. Milyen mágiát tanított neked?
- Semmilyet.– a mester nagyon meglepődött.
- Hogyhogy?
- Nem tanít nekem semmit
Ekkor a mester beljebb jött és részletesen kivallatott. Én mivel sosem hazudtam, sem akkor sem az óta sem (mivel nem tudtam miért lenne értelme hazudni, nem értettem miért tenném, de azt sem tudtam, hogy rossz dolog) ezért mindenre válaszoltam. Bob Mesteren szépen megfigyelhettem a váltakozó érzelmek skáláját. Csalódottság, döbbenet, düh, indulatok. A hosszú beszélgetés végén a mester mélyen elgondolkodott majd tett egy ajánlatot. Azt mondta, hogyha anyám épp nincs itthon, akkor menjek le hozzá a klánba és sok érdekes dolgot fogunk csinálni. Én belementem, hisz úgy sem volt mit csinálnom mikor nem volt itthon a rabszolgahajcsárom. Ezután a mester elment és én tovább gurítottam a golyót…
Húsz éves koromig, minden évben ugyan úgy haladtak a dolgok. Anyám továbbra is léha életmódot élt, mulatozott, hozta haza a férfiakat, (előfordult, hogy velem majdnem egykorúakat!) Dolgoztatott engem látástól vakulásig és havonta egyszer elment egy-egy hosszabb munkára. Ekkor én elszöktem Bob Mesterhez, aki írni, olvasni, számolni tanított az első két évben. Meg történelmet és művészeteket. Nem mondanám, hogy élveztem, de nem is volt kellemetlen. Szivacsként szívtam magamba a tudást, kiderült, hogy jó agyam van. Két év után pedig a mester elkezdte megtanítani a mágia alapjait. Legnagyobb meglepetésünkre, nagyon jól ment, a mester azt mondogatta, igazi őstehetség vagyok. Sokáig gondolkodtunk, hogy milyen mágia illene nekem a legjobban. Egyszer mikor mentem a mesterhez, épp megint az üveggolyó volt a kezemben. Mikor a szobájába léptem megbotlottam és elejtettem. A golyó a földre esett és elgurult az ágy alá. Megpróbáltam benyúlni, de nem értem el. Megpróbáltam felemelni az ágyat, de nem tudtam. A mester csak csöndben figyelt, majd felkuncogott. Miután segített kivenni a golyómat előállt egy ötlettel, hogy milyen mágiám legyen: Telekinézis!
Mivel a mester ehhez annyira nem értett, ezért könyvekből kellett főleg tanulnom és gyakorolnom, de még így is sokat segített nekem. Tizenöt éves koromra már kezdő varázslóként álltam az élet elé. Fárasztó volt igaz, hogy anyám kiszipolyoz, és még pluszban tanuljak is, de megtettem. Csöndben és engedelmesen mindent megtettem. Egészen a baleset napjáig.
Egyszer egy szörnyű dolog történt. Anyám dolgozni volt én pedig kedvenc gyakorló játékomat játszottam. Az üveggolyót a tenyerem felett lebegtettem, majd elgurítottam a levegőben. Ezután visszalebegtettem a kezem felé. Ezt ismételgettem, mikor anyám hirtelen, váratlanul hazajött. Megviselt állapotban volt, biztos nehéz volt a munka. Én csak csöndben álltam az ablak előtt, a kezem felett lebegő golyóval, miközben ő sokkolva volt.
- Mit csinálsz te büdös kölyök? – förmedt rám.
- Varázsolok. – mondtam nyugodtan.
- És ezt mégis ki engedte meg?! – megindult felém dühösen, kezében izzó varázsenergiával, hogy megbüntessen. Mikor odaért a nagy lendülettel felém ütött és én reflexszerűen félreugrottam. A golyó kiesett a kezemből, üvegtörés és sikoly. Nem a játékszerem tört el, hanem az ablak, aminek az anyám lendületből nekivágódott és üvegszilánkok kíséretében lezuhant a második emeletről…
A korházban voltam én és Bob Mester kinn vártunk a folyosón. Nem szóltam semmit, mert nem éreztem semmi különöset. Sem bánatot, sem félelmet sem megbánást. Mivel szeretetet sem éreztem soha és anyámtól nem is kaptam, ő szinte idegen nekem. Az orvosok szóltak, hogy bemehetünk hozzá. Egy ágyon feküdt, majdnem mindenhol kötés volt rajta, sok törés és vágási seb. Amint meglátott minket eljátszotta a hattyú halálát
- Mester? Edward? Ti vagytok azok? Gyertek közelebb, nagyon nehezen tudok mozogni. Ó én édes kisfiam! Gyere, ide had lássam az arcod, egyetlenem.
Nem mentem közelebb, ellenben Bob Mester felcsattant mellettem.
- Csendet te hárpia! Már rég tudom valójában mi is a helyzet. Edward tőlem tanult mágiát és egyebet titokban, mert te csak kihasználtad és dolgoztattad szegény gyermeket! – anyám hirtelen nem is tudta mit szóljon, dühében remegő ajkaira harapott – és mindezek felett még rá is támadtál! Mágiával! Ez a klán szabályainak súlyos megszegése! Még ilyet, hogy egy klán társra támadni?!
- Miféle társra? Nem a klán tagja csak egy mocskos kis kölök egy kis varázserővel! – ekkor már anyám is felszólalt, felült és ordított – és az én fiam úgy fenyítem, ahogy aka… - ekkor a mester intésére én megfordultam és felhúztam a hátamon a ruhát. Anyám szava is megakadt a klán jelképe a Blue Pegasus jele volt a két lapockám közé tetoválva. A mester szólt halkan és fenyegetően.
- Edward két nappal ezelőtt csatlakozott a klánunkhoz és teljes jogú tagja lett. Saját dolgozó férfi, felnőtt korú, így már nincs fölötte hatalmad többé. – anyám csak habogott és dühtől vörösödött a feje – és téged, aki megtámadtad az egyik társunkat, mint a Mester, kicsaplak a klánból! – sosem láttam Bob Mester ilyen indulatosnak azelőtt – soha többé ne gyere se Edward se a Blue Pegasus közelébe! – és ezzel kiment. Én még egyszer anyám szemébe néztem, amiben nem szomorúságot láttam, csakis tiszta dühöt. Én is hátat fordítottam és kimentem. Az anyámat sosem láttam többé. Azóta a Blue Pegasus az otthonom, itt élek, dolgozok. Már ha lehet egy ilyen céltalan életet életnek nevezni…