Firmus Kakte

Név: Fénykard

Leírás: A Fény Rendjének fegyvere. Maga a Rend igyekszik kerülni a feltűnést, ezért rendkívül ritka jószág Fiore-ban.
Csak a kiválasztott fénymágusok kaphatják meg, akiknek sikerült felhívni magukra a Rend figyelmét!

Képességei: Maga a fegyver nem különbözik egy közönséges kardtól, mármint funkcióját tekintve. Ugyanúgy viselkedik, mint egy átlagos acélkard. Az egyetlen különbség, hogy pengéje fényből áll, mely a használójának varázserejét csapolja. Egyetlen igazi előnye a hagyományos fegyverekkel szemben, hogy súlya jelentéktelen, így a forgatása is egyszerűbb.

Egy átlagos fénykard:

Firmus fénykardja:


Történet:

- Érted? Aztán a tata odavágott neki a karddal, Bivaly Tóni meg kifeküdt! Esküszöm így történt! – hallottam a sarokból az ordítozást.
Alig léptem be a Táncoló Penge fogadó nehéz faajtaján, máris hangzavar fogadott. Nem mintha csendet vártam volna, de egy kis nyugalom jól esett volna. A klánban megint „hölgyválasz” van, az ilyen napokon jobb, ha meghúzzák magukat a férfiak. Mármint az igaziak, mert Bob Mester például élvezni szokta az ilyen napokat!
Tehát, bár tudtam, hogy bűnözőfészek, mégis ide jöttem. Szokás szerint megint jól megbámultak, mikor az ajtó becsukódott mögöttem, de ezt már nem bántam. Ismerősként biccentettem Hájas Belzebubnak és Bölömbika Frodónak. Erre persze megint a fogukat szívták. Odaballagtam a bárpulthoz és lehuppantam.
- Mi kéne, Fény Úrfi? – brummogott a szakállas kocsmáros.
A múltban rengetegszer kisegítettek információi, bár néha komoly áron, és ezért, mint régi ismerőst üdvözöltem. Habár a nevét nem tudtam, nem is kérdeztem, nem is fogom. Ez amolyan szó nélküli megállapodás köztünk.
- Csak ténfergek a városban, gondoltam ide is beugrok. – mutattam körbe a füstös helységen.
- Hölgyválasz?
- Talált, süllyedt! Egyébként miről ordítozik az a nagylegény a sarokban?
- Fingos Garfield? Arról mesél, hogy ki akartak rámolni az úton egy öreget az északi út mellett. A papa előkapott egy kardot, aminek fényből volt a pengéje, aztán hülyére verte őket. Valszeg valami fénymágus lehetett, mert a másik két tag még mindig a kórházban van.
- Fény? – gondolkoztam el.
- Jaja. A fickóknak még a szemgolyójukat is be kellett gipszelni! – nevette el magát a medve.
- Érdekes! Lehet utánanézek. Kösz! – dobtam egy érmét a pultra.
- És mi lett a szélmágus babáddal? – kiáltott utánam, mikor kifelé indultam.
- Összetörte a szívemet és a lábamat. – hajtottam le fejemet, így majdnem fejbe talált egy kis üvegcse.
- Ezt hajtsd le, meglátod jobban leszel Fény Úrfi! – intett viszlátot, majd visszatért a pohártörölgetéshez.

Kisétáltam, magam mögött hagyva a város „fekete lyukát”. A napfény rögtön bántani is kezdte szememet, de azért jólesett.
Tehát egy fénymágus kóborol a környéken, valahol az északi út mentén. Ez rendkívül érdekes. Főleg az a kard! Ilyenről még sohasem hallottam.
Itt tartottam gondolataimban, mikor a lábaim már az északi utat taposták. Nem is kellett sokat gyalogolnom. A felborult szekér rögtön szemet szúrt, ahogy a nagyszakállú öregember is mellette.
Egykedvűen szedegette a leesett csomagokat a poros útról, de felém nem nézett, holott biztos voltam benne, hogy már észrevett. Lassan megfontoltan közeledtem felé. A kocsit szemmel láthatóan jól elintézték Bivaly Tóni-ék, mielőtt a penge lesújthatott volna.
- Segíthetek? – értem végül mellé.
- És mit kérnél érte? – nézett rám acélszürke szemével, miután lassított felvételként felemelte a fejét.
- Semmit! – vigyorogtam rá és elkezdtem felszedegetni a dobozokat.
Ez látszólag nem győzte meg, mert továbbra is ijesztően méregetett, miközben lassan megtisztítottuk az utat és felállítottuk a szekeret. A munka végeztével felült a bakra, majd kérdőn nézett rám.
- Tehát még mindig nem kérsz semmit? – kérdezte, ahogy rácsatlakozott kocsi mágikus rendszerére.
- Nem jutalomért tettem!
- De valamit mégis akarsz, nem? – bökött felém mutatóujjával.
- Talán. – sütöttem le szemeimet, mert a vén aggastyán, nem tudni hogy, de belém látott.
- Firmus Kakte! Te még csak keresed az utadat és ez komoly próbatétel. Amikor végül rátalálsz, akkor keress meg és én megadom amit akarsz! – jobb kezéből egy fénygömb pattant ki, és akkorára nőtt, amilyet még sohasem láttam.
-Deee… - dadogtam és félelemmel kerített hatalmába.
Az öreg tud mindent. De honnan? Honnan ez a hihetetlen erő? Miért teszi azt, amit tesz? A gondolatok fénysebességgel cikáztak agyamban, de válasz nem volt. Még!
- Amint készen állsz, találkozni fogunk. Addig is érd be ezzel! – dobott felém egy hengeres tárgyat. – A Fény kísérjen utadon!
A szekér veszett iramba kilőtt és már perc múlva csak porfelhő maradt utána. Én pedig álltam, mint egy sóbálvány, mert semmit sem értettem. Tekintetem a tenyeremben heverő tárgyra siklott. Könnyű volt és burkolata hűvös volt. Nem tudom mi borította, de fa és fém keverékének tűnt. A művészi kidolgozás viszont biztos volt. Ujjaim akaratlanul is rásimultak, hüvelykujjam pedig egy apró lacrimán állapodott meg. Érintésére éreztem, hogy a kis szerkezet melegedni kezd.
- Tehát varázserővel működik! – döbbentem rá, mikor megéreztem a mágiafelhasználás csalhatatlan jeleit.
Ujjamon keresztül áramlott a szerkezetbe saját mágikus erőm, én pedig nem szabtam neki gátat. Megadtam neki, amire vágyott. A fénypenge azonnal életre kelt, én pedig megborzongtam. A fegyver meg sem billent, súlyeloszlása nem változott. Egyedül a fehér vénypenge vibrált.
- Köszönöm! – mondtam halkan, mert valahogy éreztem, hogy az öreg hallja.

Hihetetlen ajándékot kaptam. Újra a még mindig porzó útra néztem, majd megfordulva visszaindultam a városba.