Itachi leckéi Atsunek: Miért jó a sör?

- Bob Mester nevében is mondhatom, hogy Önökkel öröm üzletelni. – nyájaskodtam, majd hagytam, hogy kikísérjen egy biztonsági ember egészen az épület elé. Az ajtó zárult mögöttem, én pedig mély sóhajtással fújtam ki magamból az elmúlt másfél óra gyötrelmes tárgyalásának negatív hatásait. Fejem még mindig zengett Bob Mester hangjától; nem gondoltam, hogy képes kiadni magából ilyen mennydörgést. Miután Firmus barátommal leromboltuk a Szolid Szatént, egy hónapra eltiltott a küldetésektől, és büntetésből szerződéseket kellett szállítgatnom mindenféle üzletekbe, meg wellness létesítményekbe. Így kerültem most Hosenka-ba is. Az eltiltásból még csak egy hét telt el, és semmi kedvem nem volt visszamenni. Valószínűleg a jacuzzikat is nekem kéne kitakarítanom. Újabb szenvedéssel teli sóhajtás, és elindultam a vonatállomás felé. Lógó fejjel róttam a színes kockakövekből kirakott főutcát, amikor szemem sarkából egy kocsmát véltem felfedezni jobbomon. Megálltam, majd némi habozás, és egy vállrándítás után úgy döntöttem bemegyek.

Megfontolt léptekkel közelítettem a pult felé, tekintetem végigjárattam a bent lézengő népen. Csendes kis füstös hely volt, egyszerű berendezéssel, egyszerű emberekkel. Páran megnéztek, valószínűleg nem illettem a képbe eléggé, de a kíváncsiskodó tekinteteket már megszoktam, mióta alkaromon díszelgett a Blue Pegasus pecsétje. Leültem a pulthoz; a balomon senki fia nem ült, elnéztem hát jobbra. Két székkel arrébb egy korombelinek tűnő, fiatal, fekete hajú fiú ült, és sört iszogatott. Pontosabban inkább vedelt, de nem volt időm jobban megfigyelni, mert a csapos máris ott termett előttem.
- Mit hozhatok a szép hölgynek? – arcán a szokásos vigyor..mindegy már megszoktam. Levegőt vettem, hogy leadjam a rendelést, de igazából fogalmam sem volt mit kérjek. Azzal az áhítatos céllal jöttem be, hogy leigyam magam a sárga földig. Borzasztó kedvtelenségem hagytam, hogy idáig fajuljon. ~ Igen. Most aztán annyit iszom, hogy…na szóval sokat. ~ a gondolat ott hibádzott, hogy soha életemben nem ittam még sokat, sőt teljesen tudatában voltam annak, hogy két pohár pezsgő már elveszi az eszemet. ~ Na de majd most megmutatom magamnak, hogy is kell kocsmázni. ~ kihúztam magam, és a csapos nagy megelégedésére végre rendeltem.
- Hozzon egy sört! – adtam ki az útját, és kisvártatva meg is érkezett az aranyló nedű, egy irgalmatlan nagy korsóban. ~ Vajon miből gondolta, hogy én meg tudok inni ennyit? ~ belekortyoltam, visszatettem a pultra, és ismét a fekete hajú fiúra tévedt tekintetem. Szinte hallottam, ahogy állam koppant a fából készült pulton, mikor megláttam, hogy már négy üres korsó van körülötte, de mire végeztem a számolással, már egy újabbal gyarapodott a kongó üvegek száma. Elképedve bámultam a mutatványt, amit sajnos észre is vett. Szüneteltette az ivást és rám nézett; én pedig gyorsan becsuktam számat, de szemeim árulkodtak a döbbenetről…

- Valami baj van, hölgyem? – kérdezte, majd megragadta aktuális korsója fülét, felállt, és ráérősen mellém sétált. Gyorsan végig is mértem, persze csak diszkréten. Laza fekete trikó, piros kabát, a fején pedig egy szintén vörös kendő, de ami leginkább felkeltette érdeklődésemet, az a nyakán díszelgő klánpecsét volt, amit esküdni mertem volna, hogy már láttam valahol.
- A nevem Itachi. Tehetek önért valamit? – önkéntelenül is mosolyra húzódott szám. Ilyen bemutatkozásra egy kocsmában számít legkevésbé az ember.
- Atsui. – biccentettem fejemmel a fiú felé, majd folytattam. – Bocs, hogy megbámultalak. Nem ülsz le? – ajánlottam figyelmébe a mellettem lévő üres széket, amit gyorsan ki is sajátított. – Szóval elnézést, nem akartalak zavarba hozni, már ha egyáltalán zavarba jöttél… csak nem láttam még senkit, aki ilyen tempóban tudná magába önteni az alkoholt. – kortyoltam egyet, és rámosolyogtam.

- Nem történt semmi. Gondolom nem sűrűn jársz ilyen helyekre. – pff ennyire látszik?
- Jól gondolod. Nem erősségem az alkoholfogyasztás. Mondhatni eléggé… kiüt. – újabb kortyot indítottam útjára. – Egyáltalán mi haszna van a sörnek? – kérdeztem értetlenül.
- A sör az ember egyetlen vigasza, reménysége – magyarázta, én pedig érdeklődve hallgattam. - Feltölt, ellazít, és a legutóbbi munkám eléggé megterhelő volt, ennek tudható be a szomjúságom.
- Értem. – megmosolyogtatott a tudományos magyarázat, és a lelkes, de mégis komoly előadásmód. Úgy tűnt ő még nem vette észre a klánpecsétem, ezért egyelőre nem fedtem fel kilétem, amúgy is kíváncsi voltam, hogy vajon miféle embernek gondolhat. Tapasztalatom szerint ugyanis az emberek rögtön másképp viszonyultak hozzám, amint kiderült, hogy mágus vagyok, de szerintem ezzel nem voltam egyedül.
- Nyilván van valami oka, hogy most itt ül. Ha netán szüksége lenne egy mágus segítségére, ajánlom magam figyelmébe.
- Óó.. szóval te mágus vagy? – kérdeztem meglepetten, bal karomat pedig úgy fordítottam, hogy ne láthassa a Blue Pegasus szimbólumát. – Na és tagja vagy valamilyen varázslócéhnek? – érdeklődtem, s kihúztam magam, hogy újabb ízmintát vegyek a kesernyés italból.

Áhítattal figyelte, ahogy lenyeltem a sört, szinte zavarba ejtően méregetett, már kezdtem elpirulni, amikor felkapta a korsóját, és meghúzta… volna, ha nem lett volna üres. Elkeseredve lecsapta a pultra, és intett a csaposnak, hogy jöhet a következő kör… meg az utána következő is. Miután megnyugodott, hogy a rendelése elérte a megfelelő füleket, visszafordult hozzám, és válaszolt.
- A Titan Nose berkein belül munkálkodom.
~ Titan Nose… szóval ezért volt ismerős az a pecsét a nyakán. Arashi is a Titan Nose mágusa volt, ha emlékeim nem csalnak. ~
- Kegyed mivel foglalkozik? Már ha nem sértem meg a kérdéssel. – sejtettem, hogy rögtön visszakérdez. Máris buktassam le magam? Hazudni nem tudok, szóval muszáj lesz… hacsak…
- Te mit gondolsz, mivel foglalkozom? – kérdeztem kíváncsian, miközben érdeklődő tekintetemmel az arcát fürkésztem, ami ismét eltűnt közben az egyik korsóban.

Mikor elegendő mennyiségű sört vitt be szervezetébe, letette a korsót a pultra, felém fordult, és a szemembe fúrta tekintetét.
- A drága ruháiból adódóan arra következtetek, hogy ön nemesi, vagy újgazdag családból származik, és vígan eléldegél az apja pénzéből. - jelentette ki hűvös meggyőződéssel, én pedig teljesen ledöbbentem a következtetésén. - Viszont, ha ez tényleg így van, akkor nem értem mit keresne egy úrilány egy ilyen lepukkadt kocsmában. Már bocsánat. - tette hozzá a kocsmáros felé biccentve.
~ Úgy nézek ki, mint egy gazdag úrilány? Ez soha nem jutott volna eszembe. Elég pökhendinek tarthat.. vajon a viselkedésem alapján? Remélem nem. Bár Bob Mesternek egészen biztosan tetszett volna ez a következtetés. ~ a gondolatra mosolyra húzódott szám, és újra a sörös fiúra néztem.
- Tehát, igazam van? - fordult vissza felém. Egyenes embernek tartottam magam, ezért úgy döntöttem, hogy nem kertelek tovább.
- Nos azzal még én sem egészen vagyok tisztában, hogy mit keresek itt, de az biztos, hogy nem vagyok se gazdag, se úrilány, éppen ellenkezőleg. Bár az igaz, hogy a ruhám elég drága volt. - szerény félmosoly kúszott arcomra, ahogy megtapintottam a drága selymet. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még én is magamra vehetek ilyen drága holmikat. Egy pillanatra elmerengtem, aztán visszaemeltem tekintetem Ita-ra. - Engedd meg, hogy újra bemutatkozzam. A nevem Atsui Orestes, és a Blue Pegasus mágusa vagyok. Ez.. - összecsíptem a ruhám a lábamon. - ez mondhatni a munkaruhám. - mosolyogtam. - Nem akartalak bolonddá tenni, csak kíváncsi voltam mi a véleményed rólam, anélkül, hogy tudnád ki vagyok. Elnézést. Engesztelésül szívesen fizetném neked a következő kört.

Egy pillanatig még engem figyelt, én pedig kíváncsian vártam hogy reagál, aztán végül egy mosoly kíséretében megszólalt.
- Semmi gond, nem történt semmi. Elvégre csak kíváncsi voltál a véleményemre. - megkönnyebbülten sóhajtottam. - Az italt elfogadom, amennyiben kegyed velem iszik. De szerintem még ráérünk bőven azzal az itallal, mert így is nehézkesen csúszik, ahogy látom. - mutatott az előttem várakozó, még mindig teli korsóra.
- Nos, mint említettem nem vagyok valami nagy ivó. - nevettem, a korsót kocogtatva zavaromban, miközben ő intett a csaposnak, aki egy igencsak elázott fickótól jött az újabb rendelésért.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte a tipikus csaposvigyorral arcán.
- Hmm... van citrom leve?
- Van.
- Akkor egy 3/1-es citromos sört kérnék. - adta le a rendelést az értetlenkedő kocsmárosnak, én pedig érdeklődve figyeltem, hogy mi lehet a célja.
- Parancsoljon. - csapta a pultra az újabb korsó italt, Ita fizetett, aztán ismét felém fordult.
- Ezt kóstold meg! - tolta elém a korsót, én pedig fintorogva hajoltam az ital fölé. Nem igazán értettem hogyan segíthet az amúgy is kesernyés sörön a savanyú citromlé. - Csak bátran. Ízleni fog, rajta. Nálunk a nők ezt szokták inni. Magam nem szeretem, mert a citrom elrontja a sör kesernyés ízét. - magyarázta. - Rajta, ne húzd már a szád. - kedves mosollyal arcán noszogatott, én pedig végre elhatároztam magam, a számhoz emeltem a korsót, és belekóstoltam a tartalmába. Pár másodpercig még a számban tartottam a kortyot, és ízlelgettem, aztán lenyeltem. A várt maró hatás elmaradt, valójában az íz kellemes csalódás volt. Elégedetten megnyaltam a szám szélét, persze nem túl feltűnően, és elismerően bólintottam.
- Ez sokkal kedvemre valóbb. - fordultam felé mosolyogva. - Cserélünk? - toltam elé a korábban rendelt sört, amiből még alig hiányzott.
- Szóval Titan Nose. Az Shirotsume-ben van, ugye? - igenlő válasza után folytattam. - Egyszer találkoztam egy Arashi nevű tűzmágussal, aki szintén a Titan Nose-ból jött. Nem ismered véletlen? - néztem rá kérdőn, és a korábbinál sokkal lelkesebben ittam bele az új italomba.

Meglepettségét egy újabb korty sörbe fojtotta, majd megszólalt.
- Hmm... tűzmágus? Minő véletlen, éppen így hívják a társamat. - elmélkedett egy félmosollyal arcán, de mintha nem is nekem mondta volna, csak magában beszélne.
- Szóval találkoztatok. Én viszont rajtad kívül még sosem találkoztam a Blue Pegasus-ból senkivel sem, viszont a mesteretek hírneve elég messzire elér. - vigyorgott. - Tényleg olyan magának való, fura figura? Érted mire gondolok. - kacsintott rám, én pedig elnevettem magam.
- Arashi is ugyanezt mondta. Bár ha így jobban belegondolok, az ismerőseim nagy része, az első kérdései közt Bob Mesterről érdeklődik. - mosolyogva kortyoltam az Itasörbe, majd folytattam. - Nos, a Mester valóban kissé "különc", bár azt hiszem ez a szó nem elég kifejező, ha róla van szó. Az öltözködése és a viselkedése furcsa, de a szíve a helyén van. Az a lényeg, nem igaz? - újra újdonsült ivótársamra emeltem tekintetem, arcom pedig növekvő jókedvemről árulkodott.

- Ki tudja mi igazából a lényeg? - elmerengett egy pillanatra. - Elvégre nem ítélkezhetsz az emberek felett ránézésre. - közben újra ivásra emelte a korsóját, én pedig bólintással egyetértésemet fejeztem ki. ~ Bob Mestert hajlamosak az emberek gyorsan elítélni, pedig nincs benne semmi rossz. Sőt, mint azt a mellékelt ábra mutatja, magam is más benyomást keltek az emberekben, mint amilyen valójában vagyok. Ita is egészen másképp vélekedett rólam, amíg fel nem fedtem kilétem. Végül is az természetes, ha az embereknek van egymásról véleményük pusztán a külsőségek alapján. Azonban belső tulajdonságokkal felruházni valakit a ruhái alapján.. nos az nem helyénvaló. ~ Ita hangja zökkentett ki gondolataimból.
- Azért ha módomban áll, én messzire elkerülöm azt az embert. Sok mindent hallottam már, ami elég okot ad, hogy ne kerüljek a közelébe. - képzelem milyen pletykákat hallhatott. Ha tudná, hogy azokból nagyjából semmi sem igaz... - De inkább váltsunk témát. Sokáig maradsz a városban? Vagy esetleg csak átutazóban?
- Elvileg csak átutazóban vagyok, de hogy őszinte legyek nem sok kedvem van hazamenni.
- Csapos, még egyet a hölgynek. - intett, amint meglátta, hogy sikerült a végére érnem az első korsónak.
- Még egyet? - kérdeztem félénken. - Nem akarok udvariatlan lenni, de lehet sok lesz. - szóltam zavartan, de a csapos mit sem törődve kételyeimmel, elém vágta a teli kupát, majd elviharzott. Magam elé húztam az italt, belekortyoltam, és folytattam.
- Szóval úgy volt, hogy még ma visszaindulok, mert csak egy szerződés miatt jöttem ide a céhünk nevében. De ma már nincs kedvem elindulni. Valószínűleg amint hazaérnék, máris indulhatnék a következő, hasonlóan "izgalmas" megbízásra. Ez a büntetésem, amiért az egyik céhtársammal.. öhm.. véletlen leromboltuk a Mester egyik kedvenc üzletét. - újabb korty alkohol. - Na nem mondom, tényleg a földdel tettük egyenlővé, még a rúnalovagok is kijöttek a céhházba kérdezősködni.- megint emeltem a korsót, aminek tartalma egyre könnyebben gördült le torkomon. - Bob Mesternek sokat kellett miattunk magyarázkodnia, szóval a büntetés jogos, de azért még nem kell neki örülnöm. Ugye? - kérdőn néztem rá, de igazából csak megerősítést vártam, amit meg is kaptam. - Szóval éjszakára keresek itt valami szállást, aztán holnap hazautazom. Na és te? Mintha azt mondtad volna egy küldetésről mész éppen haza. Milyen küldetés volt? És mikor indulsz tovább? Mesélj magadról. - bal karommal a pultra könyököltem, és arcomat Ita felé fordítva, a tenyerembe fektettem. Éreztem, hogy az alattomos kis alkoholmanócskák mocorgásba kezdenek a fejemben. Nem lesz ennek jó vége, ha még többet iszom..

- Nem tudok mesélni magamról semmi érdekeset. Lényegében annyi, hogy a Titan Nose mágusa vagyok, a nagybátyám egy sikeres kocsmát vezet, amihez idő közben hozzácsapódott egy kisebb szálló is az utazók számára. Dióhéjban ennyi. Most mesélj te, miért pont a Blue Pegasushoz csapódtál?
- Nos... igazából nem is tudom. Mielőtt csatlakoztam, nem sokat tudtam a varázslócéhekről. A mesterem mindig szűkszavú volt, ha erről volt szó, pedig a felmenőim közül többen is nagy céhek mágusai voltak. - kortyoltam egyet. - Igazából a véletlen sodort a Blue Pegasusba. Céltalanul vándoroltam... ehh.. illetve ez így nem igaz. Azért vándoroltam, hogy célokat találjak magamnak, aztán egy nap abba a városba vitt az utam, ahol a Pegasus székel. Egy hirtelen ötlet vitt be azokon a kapukon, és nem bántam meg. - mosolyogtam, majd kiittam az utolsó korty sört is.
- Egyébként én sem tudok magamról semmi érdekeset mondani. Egy kis halászfaluban nőttem fel, Hargeon-tól északra. Apám és bátyám halász volt, édesanyám pedig... nos ő mindig azt csinálta, amire lehetőség volt. Az ő testvére tanított nekem mágiát. - egy pillanatra elmerengtem a kedves emléken, talán fájt is visszagondolni, de az alkohol, vagy valami más eltompította a keserű érzéseket, és nagylelkűen meghagyta nekem a boldogság pillanatnyi felvillanását. - Milyen mágus vagy, Itachi? - fordultam vissza a fiúhoz, miközben lopva újra meglestem a nyakán a Titan Nose szimbólumát. Vajon milyen lehet ott az élet? Egy másik céhben, egy másik városban...

- Hmmm... én az elemi mágiákban vagyok jártas. Leginkább a villám elem áll hozzám a legközelebb, de konyítok valamennyit a víz, és jég mágiához is. Tudom kissé érdekesen hangzik, de az alkotó, és a pusztító mágia egész jól kiegészítik egymást. - felelte.
- Három elemet is tudsz használni? Az már valami. - lelkesedtem, miközben ő a következő kör rendelésével foglalatoskodott. - Jómagam is elemi mágiában utazom, de engem a homokhoz fűz különleges kapcsolat. Alapszinten értek a kristálymágiához is. Köszönöm. - rámarkoltam a közben megérkezett korsó fülére, és belekortyoltam.
- Még kezdő vagyok a mágusmesterségben, így ne várj túl sokat személyemtől.
- Ó én is kezdő vagyok. Sokat kell még tanulnom. - mosolyogtam bele az italba, aztán visszafordultam a fiúhoz, és azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Teljesen elsápadt, a szemei makacsul próbáltak lecsukódni, és dülöngélt, mint aki megivott három hordó töményet.
- Jól vagy? Nagyon rosszul festesz. - kezemet a vállára tettem, de ő inkább a csaposhoz fordult.
- Mi a fenét rakott bele? - nyögte, s azzal a lendülettel eszméletlenül lefordult a székről.
- Ita! - elkaptam, hogy ne verje be a fejét, és óvatosan a padlóra eresztettem, majd dühösen kihúztam magam, és a csaposhoz fordultam.
- Tényleg belekevert valamit az italokba? - kiabáltam, de a fickó csak gúnyosan mosolygott rám, mintha csak várta volna, hogy én is kifeküdjek. Indulatosan ráfogtam kodachim markolatára, és már izzítottam is a mágiát, amivel a pengét aktiválhattam volna, de ekkor megmozdultak a bútorok, sőt, mintha az egész kocsma a feje tetejére állt volna. Szédültem, a fejem szét akart robbanni. Ránéztem a kardra, amin felizzott türkizszínű pecsétem. Utoljára ránéztem a férfire a pult mögött, aztán a kép elmosódott, majd elsötétült minden.

- Hol a fenében vagyunk? Mi történt? - hallottam valahonnan távolról Ita hangját. - Atsui jól vagy? - a nevemre felemeltem zúgó fejem, s a rángatásra nagyjából magamhoz is tértem.
- Megvagyok. - nyögtem halkan, bár még magamat sem győztem meg állításom igazáról. Körbenéztem, de csak egyszerű kőfalakat láttam magam körül. Végignéztem magamon is, és cseppet sem lepett meg, hogy testemet kötélbörtönbe zárták, azt szinte az ébredés pillanatában érzékeltem, hogy nem tudok mozogni. ~ A kardom!! ~ hasított belém a felismerés, és tekintetemet azonnal a csípőmre szegeztem, de fegyveremnek hűlt helyét találtam. Mélyet sóhajtottam, és csalódottan konstatáltam, hogy mágiámnak is nyoma veszett. Hátranéztem a vállam fölött.
- Ita? Te jól vagy?
- Velem minden rendben, azon kívül, hogy hasogat a fejem.
- Az enyém is. - sóhajtottam. - Nem tudom használni a varázserőm.
- Valószínűleg a kötél elzárja a mágiánkat. Ha valahogy hozzáférnék a zsebemben pihenő késeimhez... de ez most esélytelen... - mozgolódni kezdtem, hátha ki tudom húzni kezeimet a béklyóból, de az makacsul ellenállt.
- Ááhh.. Túl szoros a kötél. Van ötleted, hol lehetünk?
- Fogalmam sincs, talán egy lepukkadt raktárépületben, vagy egy régóta használaton kívüli házban. Mindenesetre remélem hamarosan megismerjük vendéglátónkat. – bólintottam, aztán mindketten továbbrángattuk a kötelet, de az csak nem akart engedni. Néhány perc elkeseredett próbálkozás után, az ajtó felől valami neszt hallottam, majd csörömpölést, és végül kattant a zár, hogy az ajtó fémes nyikorgással kitárulhasson.

Egy középmagas, bár kissé túltáplált férfi lépett be a szobába, nyomában két jó erőben lévő martalóccal, akik fapofával követték. A ruházatuk átlagos volt, sem nem túl szakadt, se nem túl kirívó, és egyiknek sem volt fegyvere. Se egy kard, se egy kés, se egy pisztoly, vagy bármi átlagosnak mondható fegyver, ami számomra azt jelentette, hogy mágusokkal van dolgunk. Ha pedig igazam van, még nagyobb pácban vagyunk, mint eddig gondoltam.
- Khm. – köszörülte meg a torkát a dagi, de ahhoz, hogy ezt láthassam, majdhogynem ki kellett tekerni a nyakam. Valószínűleg észlelte, hogy nem kap elég figyelmet, ugyanis csettintett a bal kezével, majd felém legyintett. Erre az egyik kutyája odajött, és szétkötötte úgy a köteleket, hogy a székemet el tudja fordítani. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megrúgjam, ahol csak érem, de sajnos a lábamat is a székhez kötözték, így csak tehetetlenül tűrtem, ahogy befordítja a székemet Ita mellé.
- Óó így mindjárt jobb. – elégedetten járatta rajtunk tekintetét.
- Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem ingerülten, fejem pedig zúgott saját hangomtól, pedig nem is kiabáltam.
- Itt most csak én beszélek, kislány! Világos? – megpróbáltam felkelni, hogy behúzhassak neki egyet, de a kötél nem engedett, meg a marcona kétajtós szekrény sem, aki ráadásul egy elegáns mozdulattal beragasztotta a számat, így a továbbiakban csak a szúrós tekintetemmel tudtam kifejezni nem tetszésemet.
- Ne erőlködjenek, amíg a kötél magukon van, nem férnek hozzá a mágiájukhoz. – remek, micsoda pompás hír. Vajon mond valami újat is, vagy tovább cukkol minket a nyilvánvaló tényekkel? – Eredetileg csak a Titan Nose-os idiótáért mentünk, de így két legyet ütünk egy csapásra. Szép nap ez a mai, nem igaz? És hogy a kérdésére is válaszoljak, ellopjuk a varázserejüket, illetve mindenüket, amit pénzzé lehet tenni, ami az önök számára a sajnálatos halált jelenti. – úgy nevetgélt, mintha az év viccét mondta volna el, pedig én egyáltalán nem találtam mulatságosnak.

- A belsőszerveink, és a mágiánk ki kristályosítása megéri? Ha vadászni fognak rátok a barátaink, csúnya véget fogtok érni. Márpedig vadászni fognak, és ha megtalálnak, abban nem lesz köszönet. A szervkereskedelem nem hoz annyit, amennyiből fel tudnátok bérelni egy egész céhet a védelmetekre. – vágta rá fenyegetően Itachi, de a férfira ennél nehezebb volt ráhozni a frászt.
- Ostoba kis pondró! – vetette oda válaszul. - Már csak a fejeden lévő vérdíjból többet kaszálunk, mint a testetekből, de ha már a kezünkben vagytok, akkor annyi pénzt sajtolunk ki, amennyit csak tudunk - ismét öblös kacagásba kezdett, ami fészkelődésre sarkallt. Ha most meglenne a mágiám…
- Vérdíj van a fejemen? – csodálkozott társam.
- Hehe, a céhed összes tagjának fején vérdíj van - mosolygott büszkén.
- Ki tűzte ki a vérdíjakat?
- A Cyclops Eye sokat fizet a fejetekért. Nagyon szeretnék, ha nem lennétek. – gúnyos vigyorral arcán Ita mellé sétált, belemarkolt a hajába, és erősen hátra húzta a fejét.
- Elvághatnám a torkotokat itt és most, de sajnos a mágiátok miatt élve van szükségem mind kettőtökre. Pedig úgy hallgatnám a halálhörgéseteket. – és már megint az ördögi kacaj..
Mikor ismét kapott levegőt, intett a két gorillájának, azok pedig szó nélkül, székestül felkaptak minket, és átvittek egy másik szobába, aminek közepén egy cseppet sem bizalom gerjesztő műtőasztal állt.
- Mindjárt megkezdjük a folyamatot, egy pillanatig se aggódjatok. Higgyetek nekem, roppant fájdalmas lesz, de nem fogtok belehalni. Élve szedjük ki a szerveiteket.
Nyílt a vasajtó, és két műtőruhás férfi lépett be, meg sem álltak a fém műtőasztalig, ami mellett egy gurulós szekrényen, kupacban álltak a szikék, ollók, és egyéb orvosi szerszámok. Megragadtak két ampullát, és betöltöttek két injekciót. Az egész olyan szürreális volt, hogy szinte mosolyogni volt kedvem, ha nincs beragasztva a szám, talán csak Ita hangja tartott volna vissza.
- Mit akarnak azokkal?!?!?!
- Nyugalom, csak egy kis altató. Végig fogják aludni az egészet. – felelte az egyik műtős, de hangja egyáltalán nem nyugtatott meg, és úgy láttam nem csak engem nem. Ita arcára kiült mit gondol, azonban a tömzsi főnök elégedetlensége már meglepett.
- Mégis mi a fenét képzelnek? Altatásról szó sem lehet. Hallani akarom, ahogy visítanak fájdalmukban.
- Ha eszméletüknél maradnak, belehalnak. A szívüknek még dobognia kell, mikor kioperáljuk őket, mert egy halott szívért senki nem fizet. - azt hiszem ez volt az a pont, amikor úrrá lett rajtam a pánik. Most fogtam csak fel, hogy nemsokára meghalunk mind a ketten, és nem tehetek ellene semmit. Magabiztosságomnak hűlt helye volt, varázserőm nélkül egy senki voltam. Ez a tény jobban megrémített, mint maga az elkerülhetetlen halál, főleg, hogy még csak eszembe sem jutott soha, hogy mit csinálnék, ha elveszteném a mágiámat. Hirtelen remegni kezdtem, és könnybe lábadt a szemem, teljesen kétségbeestem. A dagadék sértődötten kiviharzott, az egyik férfi pedig beadta az altatót. A szúrással járó fájdalmat hamar elnyomta a jótékony érzéketlenség, és egy pillanattal később már álomba is merültem.

Mikor magamhoz tértem, ismét a raktárszobában voltam, Ita-t pedig velem szembe ültették. Szemhéjaimon mintha mázsás súlyok lettek volna, csak pillanatokra tudtam felemelni őket, így homályos látásom is csak időszakos volt.
- Ro... ro..rohadékok! – próbálkozott társam a beszéddel, de ő is hasonló állapotban volt, mint én. Egy pillantás erejéig sikerült elkapnom bocsánatkérő tekintetét, aztán ismét átadtam magam a sötétségnek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor újra magamhoz tértem, nekem úgy tűnt, mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem. Most azonban éberebb voltam, az altató hatása tompult, így viszont érzékeim is feltámadtak. A végletekig kimerültnek éreztem magam, mintha nem csak a varázserőmet szívták volna el, hanem az életerőmet is. Itachi már nem volt a szobában, egyedül voltam, és a felismerés úgy fúródott bordáim közé, mint egy kard rideg acél pengéje.
- Itaaa!!! – kiáltottam amennyire csak erőm engedte, bár tudtam, hogy semmire nem megyek vele. A fiú talán már nem is él, a név, amit kiabálok már csak egy kőbe vésett felirat, és nemsokára én is indulok utána. Utolsó csepp erőmmel még sírni kezdtem, és egyre furcsább gondolatok kavarogtak fejemben. Csak annyit reméltem, hogy legalább a testünket megtalálják, és a hamvaimat Sakane tengerparti szikláiról a örökmozgó tengerbe szórják.. De hisz soha nem hagytam meg, hogy hova temessenek, ha meghalok, ilyesmi még csak eszembe sem jutott.
Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és két rúnalovag rontott be börtönömbe. Kellett néhány perc, mire felfogtam, mi történik körülöttem. Az egyik lovag megvizsgált, aztán többen is bejöttek, eloldoztak, és egy hordágyra fektettek.
- Itachi.. itt van valahol, keressék meg.. – rebegtem, de szavaim összefolytak.
- Nyugodjon meg, bevisszük a kórházba mindkettőjüket. – felelte egy nyugodt hang, aztán újabb injekciót kaptam, amitől ismét álomba merültem..

Távoli, de egyre csak közeledő hangok érték el fülemet, ahogy lassan magamhoz tértem, és hátrahagytam álomtalan eszméletlenségem. Az egyik hangot felismertem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak fokozatosan tudtam, hogy ne bántsa a fény. Végül egy óriási nyújtózkodással visszatértem a való világba, és fejem a hangok irányába fordítottam.
- Jó reggelt! – fordult felém egy fehérruhás nő, feltehetőleg egy nővérke, majd felállt a szomszéd ágyról, és az enyém szélére ült. - Hoztam önnek teát, és némi gyógyszert, örülnék, ha maga nem makacskodna, és elfogyasztaná ezeket.
- Jó reggelt! – toltam magam feljebb az ágyban, hogy ülő helyzetbe kerüljek. – A teát megköszönöm, - átvettem két kézzel a bögrét. – de a gyógyszert nem veszem be.
- De hát ez orvosság, hölgyem. Ettől jobban érzi majd magát. – magyarázkodott a nővérke.
- Elhiszem, de nem veszek be semmit, amiről nem tudom, hogy micsoda.. – kortyoltam egyet.
- De kérem, ez egy kórház, én csak Önöknek akarok jót.
- Sajnálom, akkor sem fogadom el. Talán rosszul neveltek. – mosolyogtam a bögrébe, lehetőleg úgy, hogy a nő ne lássa, ahogy arcomra kiül a gyermeteg gúny, ami nem is tudom, honnan jött.
- Ez felháborító. Most azonnal szólok a főorvosnak. – nem volt elég nagy az a bögre. Azzal elviharzott, én pedig gyorsan a tea végére értem, és Itachi-hoz fordultam. Testem elég jól volt, nem sajgott sehol, csak egy kicsit fáradtnak éreztem magam, de a korábbi állapotomhoz képest, még így is szinte kicsattantam az életerőtől.
- Örülök, hogy jobban vagy. Sajnálom, hogy bajba sodortalak. – suttogta alig hallhatóan, hangját lelkiismeret furdalás tompította. - Remélem meg tudsz bocsátani.
- Ugyan, nincs miért. Nem hibáztatlak, örülök, hogy nem esett bajod neked sem. – válaszul egy biztató mosolyt is küldtem neki, hátha feloldozhatom vele.
- Kérhetnék egy szívességet? – bólintottam. - Ha nem túlságosan megterhelő feladat, oda tudnád adni azt a laposüveget az éjjeli szekrényről?
- Persze. – nyújtóztam a flaska után, majd ahogy sikerült elkapnom, kimásztam az ágyból, és odasétáltam vele Itához.
- Hálás köszönet. – mondta lelkesen, ahogy átvette az üveget, majd megszabadítva a kupaktól, függőlegesen a feje tetejére állítva, önteni kezdte a tartalmát a szájába. A kocsmában tapasztaltak után már egyáltalán nem lepett meg a tempó, csak mosolyogtam rajta, aztán visszakullogtam az ágyamra, és visszaültem úgy, hogy lábaimat az oldalán lógattam.
- Hogy érzed magad? – fordult felém ismét, amint visszaillesztette a kupakot a flaskára.
Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó kinyílt, és egy orvos lépett be, nyomában az imént elviharzott nővérkével.
- Hmm... Látom mind a ketten felébredtek. Hölgyem, maga akár már ma hazamehet, a csodálatos felgyógyulására való tekintettel. – fordult felém, majd Itára nézett. - Maga viszont még egy ideig itt marad, mivel a sebe még nem gyógyult meg teljesen, és veszélyes lenne így mászkálnia. – fejezte be mondandóját, majd azzal a lendülettel ki is ment, csak hogy érezzük a törődést.
- Úgy látszik te már ma haza mehetsz. Ennek örülök.
- Ez valóban jó hír. Bár szívem szerint inkább megvárnám, amíg te is felépülsz. – mosolyogtam. - De így is napok óta vissza kellett volna érnem a céhbe, félek Bob Mester már utánam küldött egy egész hadsereget. – kuncogtam. – Mellesleg.. mi volt ez az egész? Miért van a fejeden vérdíj?
- Úgy látszik a Cyclops Eye ott akar beleköpni a levesünkbe, ahol tud. Mihamarabb értesítenem kell ezekről a mestert, és a többieket is. – felelte komoran, majd mikor újra rám nézett, már ismét mosolygott. - Emiatt nem kell aggódnod, csak egy apró kellemetlenség, amit a céhem el tud rendezni egyedül is.
- Értem. Azért ha szükséged van segítségre, keress meg. Erről a kis „incidensről” pedig feltétlenül beszámolok a Mesternek.
- Ahogy gondolod, de ez személyes ügye a céhemnek, amit nekünk kell lerendeznünk. A mestered nyilván tud a két céh ellentétéről. – sóhajtott. - De ha nem haragszol meg, én most lefeküdnék, pihennem kell. Ha nem lennél itt, mire felébredek, akkor örülök, hogy megismerhettelek, és biztonságos hazautat kívánok. – alighogy a mondat végére ért, máris szuszogva álomba szenderült, én pedig mosolyogva betakargattam, aztán ráérősen átöltöztem. Közben azon járt az agyam, vajon miféle céh lehet ez a Cyclops Eye. Még sosem hallottam róla azelőtt, de befolyásosak lehetnek, ha egy ilyen akciót összehoztak. Vajon az összes Titan Nose tagot figyelik? Itt tartottam gondolataimban, amikor észrevettem, hogy az elmélkedés közepette, teljesen megálltam a fejlődésben.

Végül összeszedtem a cuccaimat, utoljára megnéztem magamnak a fiút, aztán elhagytam a kórházat, és hazafelé vettem az utat. Kíváncsi leszek, mit tud a Mester erről az egészről..