Ai & Edward...váratlan találkozás...ki gondolná, hogy vannak véletlenek?...vagy mégse?

Reggel izgatottan keltem, ámbár nem tudtam akkor miért érzem így magam, mégis olyan jó kedvem volt, hogy majd kicsattantam. Az idő is nekem kedvezett, nem mintha bármit is terveztem volna aznapra, mégis jó hatással volt rám, hogy hét ágra sütött a nap.
Elmentem az egyik helyi étterembe reggelizni, mivel a csokis palacsintájuk maga volt a mennyország, épp ezért elég sűrűn mentem le oda enni. A legjobb az volt, hogy igen nagy darabokat készítettek és házi készítésű csokoládé öntet járt hozzá.
Amint megreggeliztem visszamentem a klánházba, hogy egy kis rendet rakjak a szobámba, és mikor épp nyitottam volna be az ajtómon egy levél hullott a földre ráírva a nevemmel. Bementem és kinyitottam, hogy megnézzem mi van benne.
"Feladatom van számodra kedvesem, a további részletekről az irodámba beszélünk" - olvastam fel, majd láttam az aláírás Bob mester. Nem tudtam hirtelen mire gondoljak, talán valami rosszat tettem, ami a mesternek nem tetszett vagy valamit rosszul csináltam. El sem tudtam képzelni milyen ügyben hívathat magához a mester. Gyorsan átöltöztem, hisz így még sem mehetek hozzá, ezért egy aranyos ruhát kaptam fel magamra, amit nagyon szerettem. Türkiz, királykék, lila és citromsárga minták voltak rajta, melyek úgy tűntek, mintha valami festéket öntöttek volna a ruhára és ezek a színek elmaszatolva, összefolyva teljesen új színvilágot alkottak volna. Beletűztem a hajamba az egyik hozzá illő hajdíszemet, majd felvettem a fekete szandálomat, aminek az elején pedig rózsák díszelegtek. Amilyen gyorsan csak tudtam kiviharzottam a szobámból egyenesen Bob mesterhez. A folyosón csak úgy, mint a szélvihar átsöpörtem, az ott lévők talán azt hitték meghibbantam, vagy nem is tudom, bár ez érdekelt most a legkevésbé. Az ajtójához érve a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig a torkomba helyezkedett el. Ahogy bekopogtam volna már nyílt is az ajtó, ~Vajon honnan tudta, hogy ott vagyok?~ kérdeztem magamba, majd beléptem a szobájába.
- Óóó szépségem, gyere csak beljebb! -invitált be a mester az ő sajátos sítusában.
- Ah...persze, jó reggelt Bob mester! Mi...miért hívattál? -kérdeztem kicsit félénken, eközben szépen alaposan szemügyre vett majd a székhez tolt és leültetett.
- Van számodra egy igen aprócska feladatom. Ami azt illeti talán nem is olyan aprócska. -mondta miközben körülöttem sürgött forgott.
- És még is mi lenne az? -kérdeztem érdeklődve, mert fogalmam sem volt milyen feladatot bízhatna rám, ha így érteatett, viszont egy biztos azért megnyugodhatok, hogy nem rontottam el semmit és nem ezért hívott.
- Az ügyet nagyon diszkréten kell kezelnünk, ugyanis arról van szó, hogy hallottam, Hoseka-ba be fog érkezni két napon belül egy hajó, melyen egy csodaszert szállítanak. A legújabb parfümkülönlegesség, amit valaha ember látott, vagy illatozott, és nekem arra szükségem van. Azonban sietned kell, mert neked kell először megszerezned! Amint megérkeznek le kell csapnod rájuk, nehogy másnak adják oda a parfümöt. - ahogy mesélte mindeközben ragyogott szokásához híven, teljesen katarzisba esett a parfümtől.- Pontosan Carl Gibs-et kell keress, aki a parfüm megalkotója és mestere a parfümkészítésnek. Este indulsz az útra és senki sem tudhatja hova tartasz és hogy miért. Az összeget, amit majd Carl-nak adsz a szobádba vitetem pontban este tízkor és lehetőleg senki se találhassa meg nálad. Nagyon óvatosnak kell lenned! -mondta és a szemeit rám meresztette. - Érthető voltam?
- Iii...igen mester persze! Ne aggódjon a megfelelő emberre bízta ezt az ügyet! Nem okozok csalódást ígérem! - mondtam teljesen izgatottan, majd elköszöntem tőle és visszamentem a szobámba.
Elkezdtem összepakolni, hogy este már készen lehessek az indulásra és a lehető legkevesebb dolgot előkészíteni az utazásra, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy hosszú útra megyek. Hosenka tőlünk elég messze volt, épp ezért nagyjából, ahogy számolta úgy fogok odaérni, hogy még lesz időm rendesen megkeresni hova is fog pontosan érkezni a szállítmány.
Mindenek előtt ki kellett válogatnom a legpraktikusabb, mégis csinos ruhákat, melyeket magammal akartam vinni, azonban amint kinyitottam a szekrényem már láttam ez lesz a legnehezebb eldönteni. Annyi meg annyi ruhát halmoztam fel amióta beléptem a klánba, hogy lassan már a szobám is kicsi lesz a tárolásukhoz, mert ahova csak nézek a szobában csak ruhák hevertek összevissza. Most nem volt időm, hogy rendet rakjak, épp ezért inkább a válogatásba kezdtem bele.

Észre sem vettem, hogy mire mindent kiválogattam és kiválasztottam, mely ruhadarabokat fogom becsomagolni, már délután hat óra is elmúlt, valamint mindeközben akaratlanul is rendet csináltam a szobámba. Az órára nézve elkerekedett a szemem és sikítottam egyet.
- Te jóó ég Ai te nem vagy normális, már ennyi az idő??? Még is, hogy lehet ez? Az előbb kezdtem bele a pakolászásba nem telhetett el így a fél napom? És még mennyi dolgom van! Ráadásul tízig csak négy órám maradt! - csattantam fel idegesen, miközben arra is rájöttem, hogy még három szekrény kellene, hogy minden ruhám elférjen.
Összeszedtem a gondolataimat, majd szépen bepakoltam a ruhákat az egyik táskámba. A következő lépés a kaja elkészítése, melyet az útra fogok vinni, mindenképpen olyanokat választottam, amik kis helyen is elférnek és még is laktató. Ehhez pedig az kellett, hogy ismét visszatérjek abba a kedves kis étterembe, ahol reggeliztem. Becsomagoltattam magamnak mindent, amit csak elvitelre lehet, valamint ki nem hagyhattam az isteni palacsintát.
Amint ezt is elintéztem már tényleg nem sok időm volt, ezért ahogy visszamentem a szobámba gondoltam át kellene öltöznöm, ezért átvettem egy kényelmesebb ruhát, bár azt is elraktam, ami akkor rajtam volt.
Mindent rendben összekészítettem az útra és már csak egy két apróságot pakolgattam, mikor kopogtak az ajtómon.
Gondoltam, hogy Bob mester által küldött csomagot hozták meg, ezért mentem kinyitni az ajtót. Amikor azonban csak egy kis szütyőt találtam a kilincsre akasztva. Bevittem a szütyő, ami azt jelentette indulnom kell. Felszedtem a táskámat, majd elindultam az állomásra, hogy felszállhassak a vonatra.

Az állomásra érve láttam, hogy még van egy kis időm. Bementem a kisboltba, hogy megnézzem, megjött-e a kedvenc magazinom, és pont telitalálatom volt, hisz pont aznap hozták meg. Vettem még két doboz cigit is, hogy majd ne ott kelljen ráadásul nem tudtam, hogy ott van-e Black, ezért inkább itt beszereztem, ami még kellett.
A vonat mellett még szívtam egy cigit és bele-bele olvastam az újságba, persze a vonaton majd figyelmesen is elfogom olvasni. Bemondták, hogy tíz perc múlva indul ezért fel is szálltam és kerestem magamnak egy kényelmes kabint, ahol nem volt senki.
Ahogy elindult már nagyon izgatott voltam, hogy mikor érek oda. Tudtam, hogy félúton át kell majd szállnom egy másik vonatra, hogy gyorsabban oda tudjak jutni.
Jó pár óra volt, mire odajutok, ezért amennyit csak tudtam aludtam, persze elég éberen ahhoz, hogy nehogy lekéssem az átszállást.

Mikor felkeltem már javában sütött a nap, és ahogy az órára néztem már elmúlt délután fél kettő is. Nem terveztem, hogy ennyit alszok, de legalább sokkal kipihentebb voltam. A következő állomásnál volt az átszállás, szóval jó volt, hogy felkeltem. Összeszedelőzködtem és az ajtóhoz vettem az irányt.
Megérkeztünk az állomásra és amint leszálltam, már rohantam is a másik peronra, hogy át tudjak szállni.
Éppen hogy elértem a vonatot, amint felszálltam már indult is. Szerencsémre volt egy üres kabin ezért oda be is pakolásztam. Ahogy lepakoltam rá is gyújtottam és elkezdtem olvasni az újságot, aztán eszembe jutott a kis szütyő, amit Bob mester küldött. Előkerestem a táskámból és kinyitottam. Sokkal több volt benne, mint hittem, hisz rengeteg gyémánt csillant meg a szemem előtt. Csak ámultam és bámultam a sok pénz láttán, és hogy nehogy elveszítsem inkább gyorsan vissza is tettem a helyére.
~Biztos nagyon fontosa ez Bob mester számára, szóval mindent bele fogok adni, hogy megszerezzem azt a parfümöt neki!!!~ gondoltam magamba, majd kifele tekintette az ablakon és csodás táj tárult elém. Oly gyönyörű volt, ahogy a napot pár kósza felhő körülölelte és ahogy a lágy szellő mozgatta a fákon tanyázó leveleket. Annyira imádtam vonaton utazni és csak a fantasztikus természet alkotta tájra tekinteni. A nap szépen lassan hanyatlott a hegyek mögött és kezdett szürkülni is.

Már egészen éjjel volt, amikor teljesen elálmosodtam és néha bele-bele aludtam az útba. Lassan el is szenderedtem és arra ébredtem, hogy szólítanak.
- Kisasszony! Kérem! Megérkeztünk! -szólítottak illedelmesen.
- Oh...köszönöm! - válaszoltam neki kicsit kábán és ahogy kinéztem az ablakon láttam a nap lassan kezd előbújni.
Hajnali fél hat volt, mikor megérkeztem Hosenka-ba és mikor leszálltam csodálatos látványt nyújtott az állomás.
Rengeteg ember volt ott, hisz ez maga a fürdőparadicsom városa volt.
Először is keresnem kellett valahol egy kényelmes szállást, ahol lepakolhatok és kipihenhetem az utazás okozta fáradalmakat.
A város maga csodálatos volt és örültem, hogy még van időm a küldetés előtt körülnézni. Találtam egy helyes kis szállodát, ahol kipakoltam és vettem egy forró fürdőt.
A szobám ablakából pont a város szíve tárult elém. Gyönyörű volt a kilátás, annyi hatalmas és csodás épület, amely különleges és egyedi építészeti stílussal készült. Teljesen bezsongtam a látványtól épp ezért a fürdés után felkaptam magamra egy helyes kis ruhát, pontosan azt amelyikbe Bob mester előtt megjelentem, és elindultam a városba. A helybeliek mind kedvesek és előzékenyek voltak, mindazonáltal pedig nem szabad szem elől veszítenem a feladatom.
Amint kicsit körbenéztem elindultam a folyópartra, hogy megkeressem Carl Gibs-et. A parton annyi volt a hajó, hogy mikor mindezt megláttam nem hittem a szememnek.
- Most, hogy fogom tudni melyik hajó az? Gyááá! -kiáltottam fel mikor is közeledni kezdett egy különleges hajó, rögtön azt gondoltam, hogy az amin Carl utazhat. Rohanni kezdtem, hogy utolérjem és elsőként érkezhessek a mólóhoz. Nem volt egyszerű átjutni a tömegen, de ahogy csak tudtam futottam, semmi más nem érdekelt, csakhogy elérjem a mólót. Már láttam, mikor beáll a stéghez a hajó és kiköt, szerencsémre már nem voltam messze tőle.
Éppen hogy odaértem, léptem volna hirtelen hátulról meglökött valami vagy valaki és azzal a lendülettel fizetett utam volt a vízbe. Kapálózni kezdtem és a felszínre jöttem. Mindenki rémülten nézett rám, és amint feltekintettem kerestem az elkövetőt. A szemem egy ismerős arcon akadt meg.
- Hékás! Te nem Blue Pegasusos vagy? -kérdeztem kicsit idegesen, majd próbáltam kikecmeregni a vízből a partra.

Átlagos napnak indult a világ szempontjából, az én szempontomból ellenben nem nevezhetjük túl szokványosnak. Mindig időben kelek, frissen és üdén ébredek. Most azonban valamiért olyan mértékű fáradtság és lustaság vegyült a reggeli ébredezés folyamatába, ami miatt órákon át fetrengtem az ágyamban. Jobbra fordultam, balra gurultam, nyújtózkodtam, terpeszkedtem, lustálkodtam. Hogy miért is tettem ezt? Nem tudom, hisz nem mondhatnám azt sem, hogy semmi dolgom nem volt. Egyszerűen csak úgy éreztem most így fogok cselekedni, csupán mert jól esett.
Dél körül lehetett mikor a nagy szenvedés közepette hogyan hogy nem, sikerült legurulnom az ágyamról. Úgy terveztem, hogy a földön folytatom a kis rituálémat, de rá kellett jönnöm, hogy a padló kemény. Kelletlenül feltápászkodtam és rávettem magam, hogy elkezdjek megmosdani, felöltözni, elkészülődni. Miközben fogat mostam, kiválasztottam az aznapi ruhámat (ami a mostanság drasztikusan megnőtt ruhatáram miatt nem épp egyszerű) és szépre, tisztára igazítottam a teljes küllemem, arra lettem figyelmes, hogy nem is vagyok olyan friss, mint általában. Nem igazán értettem, hisz többet aludtam, többet pihentem és feküdtem mégis sokkal nyomottabbnak és fáradtnak érzem magam, mint máskor.
Mikor elkészültem lementem a céhházba. Először a biztonság kedvéért a szépségszalonba tértem, hogy egy jobban hozzáértő is rendbe hozza a külsőm, így most már száz százalékos szépségemben ülhettem le egy csészeforró kávéra az ebédlőben. Miközben iszogattam, hogy végre magamhoz térjek, észre sem vettem, de Bob Mester odalibbent mellém és már mellettem ült mikor feleszméltem.
- Jó reggelt Edward drága! Azt hittem ma be sem jössz! – mondta, miközben én megbizonyosodtam róla, hogy valóban már délután fél három van.
- Bocsánat Mester, elaludtam. Talán szükség lett volna rám? – fejeztem ki megbánásomat.
- Hogy ne lenne! – megcsipkedte az arcomat – hisz egy fiatal, jóképű és tehetséges mágus vagy! Mindig szükség van rád! De most komolyra fordítva a szót, van egy feladatom számodra! El kell menned Hosenka-ba, mert a napokban fog érkezni egy különleges szállítmány! Maga a parfümnagymester Carl Gibs érkezik és hoz új illatokat magával. Edward, szerezned kell abból a parfümből nekem! Minden áron! Nagyon fontos!
- Rendben Mester, azonnal indulok a következő vonattal. Nem fogsz bennem csalódni.
- Nem! Ne vonattal menj. Titokban kell utaznod, hogy senki sem csaphassa le a kezedről, így ez a fajta tömegközlekedés veszélyes! De van egy ötletem…

Pár óra múlva, miután hazaszaladtam magamhoz venni minden szükséges dolgot, már egy postakocsin rázkódtam. Bob Mester azt tanácsolta, hogy utazzak egy ilyen régimódi postakocsival. Ritkák az ilyesmik, ez a járat, ami pont Hosenka-ba visz, csupán félévente egyszer jár, így hát biztonságos. Az ember azt hinné, senki sem használj ilyet, de nem csak én akarok titokban utazni. Egy gazdag házaspár volt még velem az aprócska, éppen hogy csak négy személyes kordéban. Szemben velem ült a hatalmas dáma, aki olyan nagydarab volt, hogy egyedül elfoglalta a két ülésrészt. Szinte beszorult ebbe a kis utastérbe, a vastag lába a bokámba állt. Mellettem a férj, aki egy körülbelül nyolcan és a halál közötti öregember volt, olyan vékonyka szegény, hogy a csontjait meg tudtam volna számolni, porcokkal együtt. Ő végig aludt, vagyis nem egészen vagyok biztos benne, hogy aludt, szerintem már rég halott volt. Legalábbis a szaga pontosan olyan volt, mint egy halotté.
De nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem a nő, aki úgy gondolta én majd beszélgetek vele. Elkezdte sorolni nekem az egész családfáját, hogy mennyire nemes. Mikor végre végzett, akkor pedig az ölében tartott apró, rózsaszínre festett bundájú kutyaféleség családfájáról kezdett mesélni. Próbáltam relaxálni, nem odafigyelni (elég látványosan nem érdekelt a dolog, de a nő nem zavartatta magát) de a férfi bűze, a nő fülkaristolóan magas hangja, valamint az a kis rózsaszín patkány, ami úgy vicsorgott és csaholt rám, hogy azt hittem mindjárt fültövön harap, igazi pokolkörúttá tette az utamat.

Egy teljes napnyi utazás után végre megérkeztünk Hosenka-ba. Én azonnal kirobbantam a kocsiból. Az tovább indult mögöttem, előttem pedig ott terült el a kikötő. Ha jól emlékszem egy hajót kell keresnem és azon az értéket, szállítmányt. Az előző napi ébredésem után nem voltam valami friss, de most, hogy egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni, ráadásul még kínoztak is, olyannyira fáradt voltam, hogy csak a ruhámat tudtam kicsit megigazítani, azt is csak ösztönös mozdulatokkal. Elkezdtem poroszkálni a hajók felé. Meg kell találnom gyorsan a megfelelőt, de kettőig nem láttam el, testem nehézkes volt, majd leragadtak a szemeim. Mint egy zombi vonszoltam magamat előre a part mentén. Pár pillanatra lehunytam a szememet, de nem álltam meg. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy valakinek nekimenjek. Egy női hangot hallottam, aztán pedig csobbanást és víz fröccsent rám oldalról. ettől valamicskét éberebb lettem, azonnal oldalra kaptam a tekintetem.
Ijedten láttam, hogy egy hölgyet löket a vízbe, azonnal odaugrottam és elkezdtem segíteni neki kikászálódni. Ismerős volt az arca, amit a szavai is megerősítettek.
- Hékás! Te nem Blue Pegasusos vagy? - kérdezte és így, hogy mondta tényleg eszembe jutott, hogy láttam már a céhben.
- De igen és rettentően sajnálom –kisegítettem és megpróbáltam valahogy rendbe szedni szegényt – nagyon röstellem, bocsánat, nem figyeltem oda…

- Semmi baj...most már úgy is mindegy... - elég mérgesnek látszott, ami nem értettem miért de nagyon nagy bűntudattal töltött el. Igazán nem volt szándékomban, szomorúan lehajtottam a fejemet és úgy emésztett a lelkiismeret furdalás. Bob Mester most biztosan csalódott lenne ha látta volna, hogy ilyen ügyetlen és szeleburdi vagyok - Edward vagy igaz?
- Igen és még egyszer sajnálom ami történt... én csak nem aludtam rendesen és... sajnálom. Téged Nakamura-nak hívnak ugye?
Nakamura Haneda Ai. A Blue Pegasus egyik női elemi mágusa. Nem tudok túl sokat a céh többi tagjáról, eddig nem igazán igyekeztem szocializálódni, nem láttam értelmét. Senki sem közeledett felém, én se mentem oda senkihez sem. De nekem így volt ez jó. Nakamura nevét is csak azért tudom, hisz Bob Mester egyszer mesélt róla, mikor megpróbált a társasági életbe lökni. Akkor mutatta be távolról a lányt és mondott el róla pár dolgot. Azt mondta ismerjem meg közelebbről, de én nem láttam értelmét így végül nem lett belőle semmi. De azért már akkor jól megfigyeltem magamnak ezt a lányt. Gyönyörű volt, ami nem meglepő a Blue Pegasus-on belül, de ő valahogy a többiek közül is kitűnt. Nem tudom miért, nem igazán tudom megmagyarázni, de furcsa érzés fogott el akárhányszor csak láttam őt. Eddig viszont nem törődtem különösebben azzal, hogy a társaságát keressem. De most, hogy itt állt előttem szemtől szemben, egy karnyújtásnyira, valahogy egyrészt még jobban szégyelltem magamat azért amit tettem, másrészt pedig nem akartam, hogy elmenjen, azt akartam, hogy beszéljen még hozzám a csodásan csengő hangján. Nem értettem miért érzem ezt, de megpróbáltam nem is foglalkozni azzal, hogy magyarázatot találjak rá.
- Mond csak ha nem nagy titok te mit csinálsz erre? - kérdezte hirtelen, kicsit összerezzentem a gondolataimból kizökkenve.
- Én? ... - nem tudtam hirtelen mit válaszoljak, Bob Mester titkos küldetéssel bízott meg engem, nem tudhatom, hogy elmondhatom-e neki. A Mester akarata az elsődleges, nem akarok neki csalódást okozni! - hát én éppen csak errefelé jártam... - mondtam az eléggé átlátszó álcám.

- Igen és még egyszer sajnálom ami történt... én csak nem aludtam rendesen és... sajnálom. Téged Nakamura-nak hívnak ugye?
Gondoltam, hogy tudja nagyjából, hogy kivagyok és a nevemet is megjegyezte, aminek különösen örültem.
- Igen Nakamura, Nakamura Haneda Ai, hogy pontos legyek, de kérlek szólíts csak Ai-nak nem szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak. Az olyan személytelen és távolságtartó. -válaszoltam neki.
Meglepett a következő válasza, amit adott, ráadásul ahogy elnéztem éppen akkor találta ki, hogy mit mondjon, ami nagyon zavaró volt.
- Én? ... - kezdte a válaszát - hát én éppen csak errefelé jártam... -fejezte be, bár nem egészen erre számítottam.
Nem tudom miért, de abban a pillanatban volt egy furcsa érzésem, mintha ő is épp azért jött volna el ilyen messzire amiért én, hisz valljuk be elég "véletlen", hogy két Blue Pegasus-os ugyan abban a városban, ugyan abba a kikötőbe, ugyan azon a stégen találkozik. Már régóta nem hiszek a véletlenekben épp ezért furcsállom ezt az egész szituációt, aminek éppen részesei vagyunk. Szerintem Bob mester játszani akart egy kicsit, kíváncsi volt melyikünk ér ide hamarabb, hogy megnézhesse melyikünk az ügyesebbik mágus. Bár az is lehet, hogy teljesen más célja volt a dolognak, amit viszont nem nagyon tudom, hogy mi lehet az. Mondjuk ha jobban belegondolok a dolgokba, talán azt szerette volna, ha Edward és én kicsit jobban megismerjük egymás, ez esetben cseles húzásnak tartom a részéről, viszont, ha az első gondolatom az igaz, akkor biztos lehet benne, hogy előbb én fogom neki hazavinni azt a bizonyos parfümöt. Talán a második ötletem nem is hangzik annyira rosszul, mivel Edward egy helyes srác, aki külső szemmel igen visszahúzódó, de lehet ha jobban megismerném, akkor megnyílna előttem és kiderülne, hogy ő is tud felhőtlenül viselkedni, azonban azt tudtam, hogy ehhez meg kell nyernem a bizalmát, ami minden esetben, de az ilyen esetekben még inkább szükséges. Az tény, hogy annak ellenére, hogy nem mentem oda hozzá beszélgetni eddig, mindig is kíváncsi voltam, valójában milyen lehet. Sokszor volt olyan, hogy ha találkoztunk a folyosón, vagy bárhol a klánházon belül megfordult a fejembe, hogy na akkor most beszélek vele, de valamilyen oknál fogva nem tettem, amire mai napig nem tudom a választ. Most viszont itt az alkalom, hogy az elszalasztott alkalmakat bepótoljam.
- Ne haragudj, de nem hiszem hogy csak épp erre jártál...- kezdtem a választ és közben figyeltem a reakcióját. - Amit azt illeti megvagyok róla győződve, hogy az egész Bob mester kis összeesküvése. Vagy te nem így gondolod? Ha meg tudod magyarázni nekem ezt a "véletlen" találkozást ész érvekkel akkor hiszek neked. -mondtam neki majd kicsit elmosolyodtam. - Jah és még valami lazulj el kicsit. Nem harapok ám! -nevettem fel e mondatom után.
Amíg ott álltunk a mólón könnyed szél játszott és simogatta az arcunkat és az ég gyönyörűen kék volt, a nap pedig bátran engedhette vakító fényét a földiekre. Körülöttünk morajló tömeg pedig, mintha ott sem lett volna, az egész olyan mesebeli volt, épp ezért is gondolom, hogy mindez nem véletlenül történt. Szerettem volna az hinni, hogy mindezt Bob mester pontosan megtervezte, mert valamiért mérhetetlen boldogság töltötte el a szívem.

Sajnos eléggé vérszegényre sikerült a válaszom, látszott Nakamura-n, hogy nem igazán hisz nekem, könnyedén átlát rajtam. Látszott, hogy gondolataiba merült. Vajon min agyalhat ennyire? Esetleg a valóságos lehetőségeket latolgatja? Ki tudja, de pár pillanatig néma csend honolt közöttünk.
- Ne haragudj, de nem hiszem hogy csak épp erre jártál... – mondja hirtelen és kicsit kétségbe estem, hogy már le is buktam, de az előző hibám után tudatosan sikerült elrejteni az arcmimikámról a gondolataimat - Amit azt illeti megvagyok róla győződve, hogy az egész Bob mester kis összeesküvése. Vagy te nem így gondolod? Ha meg tudod magyarázni nekem ezt a "véletlen" találkozást ész érvekkel akkor hiszek neked. – erre viszont nem tudtam nyugodtan reagálni. Nekem a Mester volt az egyetlen ember az életemben, aki valaha is foglalkozott velem, feltétel nélkül megbíztam benne és maga a gondolat, hogy valami sunyi dologban sántikál akkora felháborodást keltett bennem, hogy egyszerűen nem tudtam nyugodt maradni, felcsattantam
- Nem! Bob Mester biztosan nem tenne ilyen alávaló dolgot! Én teljes mértékben megbízom benne és nem engedem, hogy így beszélj róla! – mondtam, aztán el is haraptam a mondandómat, mert, ahogy láttam az eleinte mosolygó arcát és aztán eljutott az agyamig, hogy mit is és hogyan is mondta, rájöttem, hogy rosszul fogtam fel a dolgot. Ez nem feltétlenül gonosz, vagy rossz dolog, le is sütöttem bűnbánóan a szemem, hogy így ráförmedtem.
- Jah és még valami lazulj el kicsit. Nem harapok ám! – tette még hozzá, amitől egy kicsit még égőbbnek éreztem az előbbit.
- Sajnálom, én csak… bocsánat… - nem igazán tudtam mit mondani, furcsa érzés volt a lány közelében lenni, egészen megmagyarázhatatlan érzések keringtek bennem.

- Semmi baj.... - mondta, miután egy kicsit elmélyedt a hallottakon, majd újra huzamosabb, kínos csönd terült ránk, amit ismét ő szakított meg - Viszont ne haragudj, de van egy fontos dolgot el kell intézzek! Később találkozhatnánk, ha te is benne vagy! - ezeket a szavakat már csak félig hallottam, mivel a lány mellett észrevettem a célpontot, a férfit akit kerestem éppen a hajójáról szállt le. Azonnal elindultam volna, már el is léptem a lány mellett, de két újabb lépés múlva megtorpantam a szavaira:
-Edward, te még is mit csinálsz? Csak...csak nem Carl Gibs-hez jöttél? - végigfutott a hideg a hátamon, sosem találkoztam ilyesmivel, olyan volt mintha ez a lány a gondolataimat olvasná? Lebuktam. De most mitévő legyek? Nem árulhatom el Bob Mestert...
Bő fél percig csak álltam megbénulva, nem tudtam mihez kezdjek. Hátamban éreztem a gyanakvó, szúrós tekintetét, nem tudtam mit tenni. Megfordultam, egyik kezemmel a tarkómat fogtam zavaromban és kicsit vigyorogva válaszoltam.
- Ööö... izééé... nem igazából nem, csak ott láttam egy olyan, hogyishívjákot, amit... - totál gáz. Kész. K.O. Ezt szépen megcsináltad Ed fiú...

Totál gáz a helyzet, ennél rosszabb nem igazán hiszem, hogy lehetne. Ebből, hogy vágod ki magad Ed fiam? Hevesen kattogott az agyam, hogy mit mondjak, tegyek vagy egyáltalán mit gondoljak mindezek után, hogy ne legyen több lejáratás Ai előtt és még a munkát is elvégezhessem. Ekkor ő szakította meg a gondolatmenetemet:
- Ed, te is a parfüm miatt jöttél tudom! Pont úgy ahogy én is! Tudom, most már biztos, hogy Bob mester pont ugyan azért küldött minket. - elgondolkodtattak a szavai. Valahogy ahogy elnéztem őt, a szép arcát, az istenien formált testét és a gyönyörű szemeit, ahogy a kellemesen csengő hangja víz-hangzott a fülemben kicsit megnyugodtam és átgondoltam a dolgokat. Tényleg van értelme, a Mester mindkettőnket elküldhetett a feladatra. De vajon miért? Vagyis főleg miért nem szólt egymásról nekünk? Vajon azt akarta, hogy ne találkozzunk és próbára akart tenni minket, hogy melyikünk végzi jobban el a feladatot? vagy épp ellenkezőleg? azt akarta, hogy egymásba fussunk? Akárhogy agyalok mindezen nem fogok rájönni a céljaira és a lényegére.
Most már sokkal nyugodtabb és összeszedettebb voltam, a gondolataim végre rendes, szépen komponált sorban követték egymást.
- Jaj Ai.... - mondta a lány hirtelen - Egyértelmű a helyzet, szóval, szerintem mivel mind a kettőnknek ugyan az a célja, hát menjünk együtt azért a bizonyos parfümért, mely Bob mester minden vágya. Mit szólsz hozzá?
Ezúttal sokkal nagyobb önbizalommal tudtam neki válaszolni.
- Összességében igazad van, sajnálom. Én is úgy látom jobbnak, ha elvégezzük a munkát és amint visszaértünk utánajárhatunk mindennek. Induljunk is! - azzal bevártam, hogy mellém lépjen és a hajó felé fordultam. Együtt indultunk el, amíg elértük a hajót valamiért kényelmetlennek éreztem a köztünk húzódó csöndet ezért érdeklődni próbáltam a lánynál.
- Bocsáss meg ha egy kicsit udvariatlan vagyok, de megkérdezhetem milyen mágiát használsz? - milyen mágiát használ?! Ennél rosszabb nem jutott az eszembe? Fantasztikus társalgó partner lehetek...

Kicsit felnevetett, amit nem igazán tudtam hova rakni, majd azt mondta:
- Dehogy nem vagy udvariatlan, szél mágiát használok. Én úgy tudom te Gealdor vagy, bár bevallom, őszintén azt már nem tudom, milyen mágiát használsz! – mondta majd elhallgatott.
Ekkor elővettem az övtáskámból a két kis golyót, elé nyújtottam a tenyeremet, rajta a golyókkal. Azok felemelkedtek lassan majd egymás körül kezdtek el keringeni a levegőben.
– Ez az én mágiám, a telekinézis
Eközben észre sem vettem, hogy odaértünk a hajóhoz és, hogy egy férfi vidáman ránk köszönt.
- Jó napot kívánok, vagy inkább mondjam, hogy jó reggelt? – annyira hirtelen jött, hogy majdnem elejtettem a golyókat, de szerencsére végül sikerült elkapnom és visszaraknom őket a helyükre. Eközben viszont a kedves emberfogyó türelemmel várt a reakciónkra.
Na, mi az elvitte a cica a nyelvüket? – kacagott fel.
Nakamura nem szólt pár pillanatig semmit és engem is a férfi kinézete és hajója foglalt le. Magas volt, kicsit testes, nagydarab ember, haja válláig ért. Zöld szaténnadrágja, fehér inge, zöld mellénye és zöld sála, ami a bárókéhoz volt hasonló árulkodott kifinomult, előkelő ízléséről. Csontból készült finom munkájú sétapálcát tartott a kezében, ami biztos nem volt olcsó. Mögötte pedig ott tornyosult fejünk fölé a hajója, az a fenséges korvett, amin áruját szállította. Életemben először látok igazi hajókat, hát még ilyen hatalmasokat és testközelből. Másodperceken át én sem tudtam mást tenni, csak bámulni tátott szájjal ezt a gyönyörűen formázott, gondos számításokkal előkészített építészeti s közlekedési műremeket.
-Fa...fantasztikus ez a hajó. – nyögte ki végül Nakamura, majd még hozzátette, hogy – Jó napot
- Ha nem tévedek, engem keresnek. Igen tudom, én terveztem. - vágott vissza, majd előhúzott egy dobozt és egy levelet. - Tessék, ez a maguké. – mondta, mivel láttam, hogy a lány nem reagál ezért gyorsan összeszedtem magamat és elvettem tőle a csomagot.
– Köszönjük Mr. Gibs, elnézést kérünk, csak nagyon le vagyunk nyűgözve a hajója láttán. Köszönjük még egyszer, ígérjük, biztonságosan célba juttatjuk a csomagot. – meghajoltam előtte párszor, majd gyengéden karon fogtam a céhtársamat és arrébb álltunk. Egy padhoz vezettem, amiről tökéletesen lehet látni a hajókat, ahogyan ott feszítettek büszkén, a parti szélben lobogtatva zászlaikat. Leültünk egymás mellé és csodáltuk őket.
– Lenyűgözőek ezek a hajók, főleg Mr. Gibs-é. – mondtam csak úgy megfeledkezve magamról.

- Igen azok…sajnálom, hogy annyira leblokkoltam. - válaszolt végül kicsit magához térve – Edward nézd! Ez Bob mester levele. Bontsuk ki! - még végig se mondta teljesen, már el is vette a levelet, kibontotta és olvasni kezdte.

„ Drágaságaim! Ha ezt a levelet olvassátok, akkor már megszereztétek, amit kértem tőletek! Nyugodtan maradjatok még a városban, ráértek hazajönni. Lazítsatok és élvezzétek ki a termálfürdők városa adta lehetőségeket. Ideje egy kicsit jobban megismerkednetek egymással, hisz egy céhbe tartoztok! Majd két-három nap után gyertek vissza, addig is érezzétek jól magatokat! Puszi Bob mester! ”

- Hallod ezt Ed? Maradhatunk és ásztathatjuk magunkat. - kiáltott fel majd a nyakamba ugrott, ölelgetett és lelkendezett a levél hallatán mint egy aranyos kisgyerek. Én kicsit furán éreztem magam, hevesebben dobogott a szívem ahogy hirtelen ilyen közel húzódott hozzám, ahogy teste az enyémhez dörgölődzött, mellei hozzám simultak és puha bőre simogatta az enyémet. Melegem lett hirtelenjében és furcsán zavarban éreztem magam.
Pár pillanat múlva azonban észre vette magát, visszaült a helyére és vörös arccal mentegetőzött.
– Oh bocsáss meg…nem akartam…izé…sajnálom. Mit szólsz? Ugye…ugye maradunk? - mondta és rám nézett ismét. Én igaz nem láttam de ő észrevehette, hogy igaz arcomon még mindig ugyan olyan kifejezés ül, rákvörös az egész fejem. Nem ismertem és értettem ezeket az érzelmeket és hullámokat amik most a társaságában rám törnek, sosem voltam még így kettesben lánnyal, nem tudtam jót jelent-e vagy sem. Megpróbáltam össze szedni magam, de gyönyörű szemeinek folyton figyelő bilincsében nem ment túl könnyen.
- Hát három nap ez elég sok idő...de ha Bob Mester mondja akkor rendben van. - hogy oldjam a feszültségemet hirtelen felpattantam, persze a csomagra figyeltem - és akkor merre szeretnél indulni?

Láttam Edwardon, hogy teljesen zavarba hoztam, ami nem is volt meglepő miután a nyakába ugrottam.
- Hát három nap az elég sok idő…de ha Bob Mester mondja akkor rendben van. – mondta Ed, majd felpattant a padról – és akkor merre szeretnél indulni?
Gondolkodni kezdtem, hogy hova is kellene menni. Végül is pénz volt nálam bőven, bár nem tudom Edwardnál mennyi lehet, ezért inkább igyekeztem olyan helyet keresni, ami nem volt olyan drága. Elővettem a nálam lévő térképet és körbenéztem a szállodák és hotelek között.
- Áh tudom már ez tökéletes lesz! – kiáltott fel majd megfogtam Edward kezét és elindultam a part mentén. A nap szépen lassan kezdett eltűnni a horizont alatt. Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük, kezd beszürkülni és kezdenek kigyúlni a város fényei. Hosenka csodálatos város volt, rengeteg szórakozási lehetőséggel, amelyek közül a lehető legtöbbet ki szerettem volna próbálni ezalatt a 3 nap alatt. Mialatt a hotelhez értünk, amit kiválasztottam magunknak észre sem vettem, hogy nem engedtem el Edward kezét.
Egy aranyos kis hotel előtt megálltam, majd rátekintettem a partneremre.
- Nah ez jó lesz? Remélem tetszik! – mondtam neki meg sem várva a választ, berángattam a recepcióra. – Jó estét! Két, egyszemélyes szobát kérnénk.
- Jó estét kisasszony! Nos…lássuk csak…áh sajnálom, de csak egy, egyágyas szobánk van már csak kiadó. Nagyon sok most a látogatónk a városba, így minden szálloda, hotel és panzió tömve van. Máshol sem találnának jobbat, sőt lehet, hogy már nincs is sehol kiadó szoba. – válaszolta a recepciós.
Edwardra tekintettem, aki szemmel láthatóan ismét zavarban volt, de igaza volt az úrnak, nem találnánk jobbat. Én is eléggé zavart voltam, hisz Eddel egy szobába...még a gondolattól is teljesen elvörösödtem és a pulzusom is a tetőfokára hágott.
- Mi legyen? Te döntesz? Kivesszük a szobát Ed? – kérdeztem miközben próbáltam a tekintetét és az arckifejezését fürkészni.

Nakamura gondolkodóba esett elsőre, valószínűleg azon hova is mehetnénk. Elővett egy térképet miközben én mélyen a zsebembe nyúltam és megnéztem egyáltalán mennyi pénzzel érkeztem ide, hisz igencsak kínos lenne ha nem tudnám fizetni a szállást vagy ellátást. Miután ellenőriztem viszont egy másik kétség kerített hatalmába, miszerint nem igazán ismertem az ilyen helyek értékeit, de ekkorra Nakamura már döntött.
- Áh tudom már ez tökéletes lesz! - megfogta a kezemet amire nekem ismét furcsa meleg érzés töltötte meg a testemet és elkezdett maga után húzva menni. A nap már szépen lassan lefelé bukdácsolt a horizonton és a város csodás fényei vendégeket és szórakozni vágyókat csalogatva kezdtek egymást után fel-fel gyúlni mindenfelé körülöttünk. Mire megérkeztünk a célállomáshoz szinte már el is feledkeztem a teljesen besötétedett de mégis felvilágosodó város látképétől, hogy végig Nakamura kezét fogtam. Az érzés még bennem volt de zavart kétségbeesés helyett kellemes boldog melegség lett.
- Nah ez jó lesz? Remélem tetszik! - mondta egy aranyos kis hotel előtt de választ nem várva berángatott a recepcióra. – Jó estét! Két, egyszemélyes szobát kérnénk. - mondta a recepción az elegánsan öltözött ügyeletesnek aki szinte azonnal válaszolt.
- Jó estét kisasszony! Nos…lássuk csak…áh sajnálom, de csak egy, egyágyas szobánk van már csak kiadó. Nagyon sok most a látogatónk a városba, így minden szálloda, hotel és panzió tömve van. Máshol sem találnának jobbat, sőt lehet, hogy már nincs is sehol kiadó szoba. - mikor ezt meghallottam a képzeletem szárnyra kapott és elképzeltem ahogy Nakamura és én egy ágyban alszunk. Nem tudom miért de nagyon zavarba jöttem a gondolattól és egy pillanatra teljesen leblokkoltam mikor a lány kérdőn nézett rám.
- Mi legyen? Te döntesz? Kivesszük a szobát Ed? - ismét elkavarta a gondolataimat a tény, hogy csak egy ágyas a szoba, de dönteni kellett.
- I...igen kérjük, kivesszük. - mondtam kicsit bizonytalanul, a recepciós csak mosolygott, adott egy vendégkönyvet amiben egy-két dolgot ki kellett tölteni, ezt meg is tettem zavaromban én inkább, nem tudtam most így hirtelen a lány szemébe nézni. Ezután megkaptuk a kulcsot és mellénk egy hotel munkatársat aki elkísért minket a szobába. Eközben erőt vettem magamon és Nakamura-hoz fordultam.
- Semmi gond nincs, inkább legyen helyünk mint abszolút semmi se. Én a földön is el tudok aludni nem lesz gond. - megérkeztünk és beléptünk a szobába.

Ahogy kinyitottuk az ajtót elénk tárult a csoda. A szoba nem volt valami nagy, de annyira azért nem is volt kicsi. Volt benne egy ágy, ami szépen be volt takarva, a fal barackszínűre volt festve és mindegyik falon volt valamilyen szép tájfestmény. Az ággyal szemben helyezkedett el egy kis kétajtós szekrény, ami olyan komódféle lehetett, valamint mellette közvetlenül nyílt a fürdőszoba ajtaja. A komódon lévő és az éjjeli szekrényen lévő kis lámpák fényei valami csodálatos hangulatot adtak az egész szobának. Nem volt túl erős, de nem mondanám túl halványnak sem. Pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, tökéletes. Nakamura nem is reagált arra, amit mondtam, azonnal kirohant a szobához tartozó erkélyre és csodálkozva bámulta az esti látképet.
- Edward! Nézd, nézd! Milyen gyönyörű! – mondta és visszajött értem, hogy kirángasson. Zavaromban ellenkeztem volna, de nem tudtam, habár nem is bántam meg, mert a tiszta, holdfényes égbolt valóban lenyűgöző látványt nyújtott, olyannyira, hogy nekem is elállt a lélegzetem. Szinte észre sem vettem, ahogy miközben álltunk egymás mellett ő fejét a vállamra hajtotta. Szavakkal szinte leírhatatlan volt a nyugodtság és az a kellemes meleg érzés, ami teljesen elöntötte a testemet.
- Ugye milyen fantasztikus... – mondta Nakamura. Hirtelen felkapta a fejét ész szembe fordult velem, magabiztos arccal. - Apropó most jut eszembe! Nem aludhatsz a földön! Én rángattalak el ide, szóval a minimum, hogy kényelmesen az ágyon alszol. Lehet, hogy kicsi, de mi sem vagyunk nagy emberek, szerintem bővel elférünk egymás mellett. Gyere, próbáljuk ki!
– mondta, odafutott az ágyhoz és lefeküdtem. Én csak szótlanul álltam pár percig, teljesen leblokkoltam zavaromban és agyam, pontosabban a képzeletem hevesen száguldozott. Nakamura, egy ilyen gyönyörű nő és én. Este. Egy ágyban. Meztelenül. Dehogy is! Hisz alvó ruha biztosan lesz rajtunk. De nincs nálam alvó ruha, még csak köntös sem. Vajon nála van? És ha nincs. Vagy ha amúgy is meztelenül alszik? Túl kicsi az az ágy. Mi lesz, ha egymáshoz érünk, míg alszunk? Teljesen elvörösödtem és igaz szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.
- Na...mi lesz...nem jössz? – mondta Nakamura izgatottan, de nekem a saját zavaromban ez nem is tűnt igazán fel.
– É..én… én inkább… azt hiszem… – próbáltam mentegetőzni, de egyáltalán nem értettem miért keringenek bennem ezek az érzelmek. Végül eszembe jutott, hogy az eddig látottak alapján Nakamura-val nem biztos, hogy megéri leállni, akadékoskodni, arról nem is beszélve, hogy ő egy hölgy és lehet, hogy anyám egy szörny volt, de azért illedelmes és jó nevelést kaptam tőle. Nagyot nyeltem majd mereven, bizonytalan léptekkel elindultam felé és hasonló merevséggel mellé feküdtem. Kezeimet szorosan magam mellé zártam, testem egyenes volt, ahogy lehajtottam fejemet, a hátamon feküdve, egyenesen a plafont bámultam.
- Igen, tényleg elférünk, de biztos ami biztos inkább a földre megyek – hadartam gyorsan miután körülbelül öt másodpercet feküdtem majd gyorsan el is ültem és már szálltam voltam le.

Nakamura megragadta a kezemet, nem engedte, hogy olyan gyorsan kereket oldjak.
- Ne aggódj már ennyire. Bőven van hely mind a kettőnknek. Szóval ágyban alszol és kész! Nem fogok semmit sem csinálni veled, ha netalántán emiatt aggódnál! – mondta majd ő is felkelt és egy csodás ötlettel rukkolt elő hirtelen - – Mit szólnál, ha lemennénk, körbenéznénk a városba, elmehetnénk fürdőbe, vagy akár elmehetnénk kajálni is egyet, gondolom, tele van cuki éttermekkel a város! Mit gondolsz? Benne vagy? Viszont én most elmegyek fürdeni, majd jövök, addig is döntsd, el mit csináljunk este.
– Remek ötletnek tartom! Menjünk – mondtam mosolyogva, bár kicsit bátortalanul, majd Nakamura elment a fürdőszobába. Amíg ő megfürdött és elkészülődött én fel alá járkáltam a szobába. Megmagyarázhatatlanul feszengtem, valamiért, amit nem értettem meg. Sosem éreztem magam így egy hölgy közelébe pedig nem először futok össze céhtársammal, aki nő. Bob Meste igaz sokszor tett utalásokat két ember közötti kapcsolatról, meg az embereik ellentétes nem iránti érzelmeiről, de eddig sosem tulajdonítottam ennek a témának különösebb figyelmet. De most, hogy Nakamura közelében ilyen kényelmetlen… nem is inkább zavarba ejtő érzelmek kerítettek hatalmába, úgy érzem, nem tudok eleget ezekről a dolgokról. Megpróbáltam összeszedni magamat és én is kicsit kicsinosítottam a külsőmet. Sajnos nálam nem volt túl sok váltóruha, de felvettem egy tiszta inget, egy elegánsabb mellényt és nadrágot, hozzá illő övvel. Azután még a hajamat is eligazgattam, az ábrázatomat is kicsit összébb szedtem és megpróbáltam lelkiekben felkészülni az estére, ami nehezebb feladatnak ígérkezett, mint gondoltam, hisz akárhányszor csak Nakamura arca derengett fel a képzeletemben újra és újra zavarba jöttem. Hamarosan ki is jött a fürdőből kavargó érzelmeim tárgya.
– Választottál már programot? – kérdezte majd letette a szekrényre a ruháit – Mondd csak nem vittem túlzásba az öltözködést? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre! – kérdezte hirtelen. Én csak ekkor fordultam felé és már épp válaszoltam volna, mikor elakadt a szavam.
Nakamura egy pántnélküli, kicsit jobban kivágott, vörös, selyem egybe ruhát vett fel, a derekán egy királykék, szintén selyem masnival volt átkötve, valamint alul a szoknya része átlósan fel volt vágva és kis fodrokkal volt szegélyezve. Vörös magas sarkú szandálba bújt, valamint tovább ékesítette magát piros és fehér gyöngyökből készült nyakékkel és hozzá illő fülbevalókkal. Haját a baloldalon egy kék pillangós csattal tűzte fel, valamint száját is kihúzta vörös rúzzsal, de pont úgy, hogy tökéletesen menjen ehhez az összeállításhoz.
Dermedve álltam, félig tátott szájjal, teljesen megfeledkeztem a modoromról e gyönyörűség láttán. Újra és újra végigmértem és rengeteg erőfeszítésbe került, hogy kiszakítsam végre magamat a bűvöletből, összeszedjem a modoromat és válaszoljak.
– Gy… gyönyörű vagy. – színlelt köhécseléssel újabb erőt vettem magamon majd mellé léptem – jó ötletnek tartom, hogy keressünk egy szép éttermet és ott együnk… – mondtam bátortalanul.