A különös éjszakák

- Üdv, kicsi lány! Nem akarsz szórakozni velünk egy kicsit? - kérdezte az egyik bunkó, kéjesen vigyorogva. Soványabb társa a száját nyalta sokatmondóan.
- Bocsi, fiúk.... máskor sokra becsülném becses társaságotokat... ámde most momentán sietnék... - próbáltam kibújni viszonylag kedvesen, vér és verekedés nélkül a kínos helyzetből, ámde a női bájtól elvakult egyének nem hallgattak a szép szóra és nem tágítottak az utamból. Nem volt más hátra, mint hogy kissé vehemensebben adjam tudtukra: takarodjanak végre.
- Bakker... Taurus! - szólítottam legvehemensebb védelmezőmet. A hatalmas minotaurusz azonnal megjelent - és egyáltalán nem díjazta a nyomulók jelenlétét. Parázsló szemekkel vetette rá magát molesztálóimra, csatabárdja lapjával messze sodorva őket. A banditák jajgatva terültek el, mindazonáltal lelkesen földre kushadtak, míg nagyobb távolságba nem értem.
Szívesen magam mellett tartottam volna Taurust: fegyver híján testőrre volt szükségem, tekintettel arra, hogy női testem nem birtokolt akkora erőt, ami jelentékeny lett volna a felhergelt banditákkal szemben. Ámde takarékoskodnom kellett, ha meg akartam látni a holnapot - tekintettel arra, hogy ez már a sokadik molesztáló csoport volt.
Fájó szívvel tüntettem el Taurust - és rögtön eszembe villant a megfelelő megoldás.
Testőrt kellett keresnem - hideget, erőset, olyasfélét, akiről úgy virít a szlogen: "ha belém kötsz, meghalsz", mintha rá lenne írva. És legalább addig se lettem volna egyedül.
Az ám: de elhatározni könnyebb, mint megvalósítani!
A legközelebbi népes nagyvárosba mentem - ám a szóba jöhető testőrök vagy túl sokat tudtak, vagy túl sokat hazudtak harci képességeikről. Egyre - másra kerülgettem ki a lelkes jelentkezőket, majd a továbbállás mellett döntöttem, tekintve, hogy ottlétem kezdett egy zűrös, agylövött castingra hasonlítani. Volt, aki fennen hangoztatta önmaga képességeit, melyek istenölő jelleggel bírtak: aztán vagy leverte őket valaki más, vagy a saját anyjuk, esetleg csalódott barátnőjük taposta meg. Másokat pedig csak védtelen jellegem vonzotta, hogy aztán egy néptelenebb utcán előálljanak igazi indítékaikkal: ezeket Taurus, vagy Lupus térítette jobb belátásra.
Ismét az országúton meneteltem. Rajtam kívül senki más nem volt az úton - tekintve földút jellegét, nem hittem, hogy hatalmas forgalmáról lenne híres.
Persze, banditák azért itt is akadtak!
- Ide a pénzzel, cica! - hörgött az egyik, hirtelen elém penderülve egy bozótból, a frászt hozva rám.
- Huh... - töröltem meg a homlokomat. - De jó... már azt hittem, ti is a testemet akarjátok...
- Előbb a munka, aztán a szórakozás! - oszlatta el tévhitemet az egyik monstrum.
- Ó, hogy nőjön körülöttetek egy meteor árnyéka.... - morogtam halkan, és máris fénymágiához készülődtem.
Ám nem várt segítségem érkezett. Sötét árnyék ugrott át az egyik benga válla felett, és egy fordulattal iszonyatosan állkapcson rúgta, majd, míg egy másik bandita a fegyverét emelte, elhúzott alatta, és olyat csapott az orrába, hogy majdnem a tarkóján jött át. A gyors arcplasztikázás után a harmadikat a lágyabb részén rúgta meg - a fejhangú sikolyt még egy operaénekesnő is megirigyelte volna. Tuti, megütötte a magas cét.
És eme kis akció nem tartott három másodpercnél tovább.
A másik kettő, látva villámgyorsan kifekvő társaikat, egymásra, majd a fickóra pillantottak - és az olajra lépés mellett döntöttek. Olyan gyorsan húztak el, hogy szinte csíkot húztak maguk után.
A férfira villant a tekintetem, aki a válla felett hátranézve csak ennyit vakkantott oda:
- Megvagy?
Hatalmas vigyor kezdett terebélyesedni az arcomon: amit persze rögtön palástolni is igyekeztem. Gyöngéd, törékeny lányt akartam játszani, aki védtelen, akár az útszéli virág.
- Öhm... igen, jól vagyok... köszönöm a segítséget...
A fickó megvonta tőlem a figyelmét, és ismét elindult. Követtem.
- Merre mész tovább? - kérdeztem ártatlanul és barátságosan.
- Pont ellenkező irányba, amerről érkeztem - felelte.
"Felpofozhatom?"
- Úgy értettem, hova? - szűkítettem le a kört.
- Pont oda - mutatott előre.
"Felpofozom!"
- Úgy értettem, melyik városba...? - szűkítettem le még jobban.
- Amelyik arra van - mondta egykedvűen.
"Megölöm!"
Ezek után joggal hihettem, hogy ideje a tárgyra térnem. Az idegenen látszott, hogy szívesen lerázna, én viszont női bájaim áldozatait akartam lerázni - ehhez viszont az kellett, hogy ő ne akarjon lerázni.
Megkerültem a fickót, és lefegyverzően mosolyogtam rá: ám látszott rajta, hogy nemigen hatják meg az efféle baráti gesztusok.
- Nézd, öhm...
- Max - segített be.
- Max... örülnék neki, ha egy darabon elkísérnél. Tudod, a magamfajta védtelen lányokat imádják molesztálni ezek a szemetek... nekem pedig elegem van már belőlük! - na meg abból, hogy folyton jelentékeny varázserőt kell rájuk pazarolnom, és annyian voltak, mint a csótányok. Valójában meguntam, hogy mindig beléjük botlom. - Segíts nekem! - vettem elő legszebb, legártatlanabb hangomat. - Ígérem hálám nem marad el... ne értsd félre, úgy értem, pénzben - vigyorogtam zavartan.
Max megfogta a vállamat, megfordított a tengelyem körül és meglökött egy kicsit. Meglepve néztem hátra, ám ő csak intett előre az állával.
- Na, indulás! Csak aztán gyorsan haladj....
- Meg se kérded, hogy meddig..?
- Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom...
- Akkor átráncigállak a fél világon keresztül... - nyújtottam ki a nyelvem tréfásan.
Max hirtelen jobbra fordult, és elindult.
- Te meg hova mész? - kérdeztem homlokráncolva.
- Pont ellenkező irányba, amerről érkeztem...
"Ebbe csak ezeket a mondatokat programozták bele???"
- Csak vicceltem, nyugi már... csak egy darabig kell elkísérned, aztán megszabadulunk egymástól!
Max megtorpant. Már - már azt hittem, visszafordul, ám ehelyett csak kényelmesen leheveredett a fűre, az ölébe vette a zsákját, szendvicset vett elő belőle, és enni kezdett.
Inkább nem mondtam semmit, csak a szemem forgattam. "Ne aggódj, fiacskám, keverlek én olyan bajba, hogy azt is megbánod, hogy megszülettél...", fogadkoztam magamban.

Már jó ideje gyalogoltunk ebéd után, és már jól láthatóak voltak Hosenka házai, amikor Max egy kérdéssel lepett meg.
- Ott vagyunk már?
- Hol? - hirtelen nem kapcsoltam.
- Ahol végre leszakadsz rólam.
Aljas vigyort engedtem az ajkaimra kúszni.
- Nem, még nem - vallottam be. Ha neki a legnagyobb büntetés velem lenni, akkor a legjobb, ha magam mellett tartom, ameddig csak tudom.
- A Hold tegnap is furcsa volt, nem? - hallatszott nem messze tőlünk kocsizörgés és egy vékony női hang.
- De, nagyon... a vezető már szét is küldte a plakátokat, nem? - válaszolt egy másik lányhang, vélhetően a barátnő.
- Biztosan... remélem hamar érkezik oda egy mágus... engem aggasztott a Hold... azért is jöttem el inkább... - a nyitott hintó zörgése, amelyen ültek a hölgyek, jelentősen megszaggatta a beszédüket, ám a lényeget még így is hallottam.
A két csevegő nő és kétlovas hintójuk elhaladt mellettünk, ám beszélgetésük nagyon gyorsan ruhákra terelődött: túl szép volt a nap ahhoz, hogy mindenféle babonás hittel aggasszák magukat.
Tovább mentem. Elgondolkodva róttam az utat, és csak sokadjára hallottam meg Max kérdését.
- És most mi lesz, Nebáncsvirág?
- Noah vagyok - vetettem hátra szórakozottan. Az agyam rég a furcsa eseten kattogott.
- Mintha nagyon érdekelne... Nebáncsvirág...
- Hosenkába megyünk, ha nagyon tudni akarod... Bébicsősz - kötöttem mégis az orrára kedves vigyorral.

Az igazak álmát aludtam, és olyan gyönyörűséges látomásom volt, amilyen elképzelni is képtelen voltam. Zötykölődés, csattogás ide, vagy oda nekem nem számított semmi, úgy aludtam, akár a téli álma közepén a jó öreg medveapó. Mindez egészen addig tartott, míg a sínek kanyarodni nem kezdtek, óriási ívben. A szivárványszínben pompázó illúzióim egy csapásra szertefoszlottak, mikor akaratom ellenére oldalamra dőltem, majd onnan tovább gurultam. Mire annyira magamhoz tértem, hogy cselekedjek már késő volt. Hiába hadonásztam kapaszkodó után, csak a zsákomat rántottam magam után.
Landolásomat tompította a terebélyes csipkebokor, aminek vesszői között áttekintve már csak a sebesen távolodó vonatot láttam.
- A fr*ncba… - morogtam. – Csak tudnám, hogy minek ilyen éles kanyar…
Morgolódtam, még vagy kéttucatnyi pillanatig, majd miután az egész bokrot felégettem, talpra álltam, leporoltam magam, megigazítottam a kabátom, zsákomat átlendítettem vállamon és elindultam valamerre.
A nagy büdös semmi legeldugottabb csücskében voltam, ahol csak egy poros földút tekergett. Felhajtott fejjel a felhőket bámultam, miközben normál tempóban haladtam előre. Váratlanul árnyék vetődött az arcomra. Megtorpantam, majd megkerestem az árnyék forrását. Amíg meg nem láttam egy fára, vagy egy sziklára tippeltem volna, de nagyot csalódtam volna! Kettő-három karnyújtásnyira tőlem néhány ürge múlatta az időt. Farpofájuk alapján egyikük sem volt az óvónénik kedvence, és ráadásul túloldaluk felől egy vékonyka, nőies hang szűrődött át. Eltekintetem jobbra, és balra, semmi… De ezeket kikerülni…
Lehunytam szemem, mély levegőt vettem, a földre tettem zsákom, majd elkezdtem kivitelezni a random mozdulatsorozatot. A nagydarab vállán átlendültem, majd egy sebes fordulattal azonnal állkapcson vágtam. A haverja ekkor már a fegyveréért nyúlt, de én azt könnyedén kikerültem, és bevertem az orrát, amit valószínűleg beépítettem az agyába. A harmadik pedig megsínylette, hogy vicces kedvemben vagyok, mert egy rúgással a heréit felrúgtam egészen a mandulájáig.
Még folytattam volna a szilvás játékot, de a játszótársak hamar szétspricceltek.
Sejtésem hamar beigazolódott a leányzó jelenlétéről, hiszen az ott volt valamivel mögöttem.
- Megvagy? – kérdeztem tömören. Mostanában nem szerettem pluszban járatni a szám. Soha többé nem akartam barátokat.
- Öhm... igen, jól vagyok... köszönöm a segítséget... – hálálkodott.
Nekem ennyi elég is volt. Zsákom után nyúltam, és tovább indultam.
- Merre mész tovább?
- Pont ellenkező irányba, amerről érkeztem.
Válaszom a lehető leglogikusabb volt, elvégre minek mennék arra, amerről jöttem.
- Úgy értettem, hova? – okoskodott tovább.
- Pont oda! – mutattam előre. Igaz fogalmam sem volt, hogy arra mi várt, de nem is számított, arra mentem amerre jól esett.
- Úgy értettem, melyik városba...? – nem adta fel.
- Amelyik arra van.
Hirtelen csend kerekedett, aminek megörültem, hiszen arra következtettem, hogy feladja, és békén hagy. Ám a kiscsaj nem vette a lapot. Inkább vette a bátorságot, megkerült és mosolyával próbált megpuhítani.
~Még hogy alacsonyak isten állatkertjében a kerítések… Vannak egyáltalán?!
- Nézd, öhm...
- Max.
- Max... örülnék neki, ha egy darabon elkísérnél. Tudod, a magamfajta védtelen lányokat imádják molesztálni ezek a szemetek... nekem pedig elegem van már belőlük! Segíts nekem! Ígérem hálám nem marad el... ne értsd félre, úgy értem, pénzben. – vigyorgott.
Magamban megcsóváltam a fejem, majd megvontam a vállam.
~Ha ennyire akarod…
Finoman megfogtam vállait, hogy azok nehogy összeroppanjanak. Még pont az hiányzott, hogy itt ríni kezdjen nekem. Tengelye körül száznyolcvan fokban megforgattam, majd óvatosan meglöktem. Nem szerettem volna, ha hasra vágja magát és orrával túrja végig a földet.
- Na, indulás! Csak aztán gyorsan haladj....
- Meg se kérded, hogy meddig..?
- Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom...
- Akkor átráncigállak a fél világon keresztül... – öltögette a nyelvét, és ekkor már tényleg joggal gondoltam rá, hogy egy vipera lett az alkalmi útitársam.
Inkább fogtam magam és jobbra vettem az irányt. Talán arra is várt valami.
- Te meg hova mész?
- Pont ellenkező irányba, amerről érkeztem...
- Csak vicceltem, nyugi már... csak egy darabig kell elkísérned, aztán megszabadulunk egymástól!
Ekkor csendben kondult egyet a gyomrom. Ő volt az úr! Leültem a földre, zsákomból pedig előkotortam a tegnapról megmaradt kajámat.
*
Lassan minden részlet kivehető volt a közeledő város házain. Ez pedig azt jelentette, hogy nemsokára megszabadulok a koloncomtól.
- Ott vagyunk már? - kérdeztem reménykedve.
- Hol?
- Ahol végre leszakadsz rólam.
- Nem, még nem. – válaszolt, miközben arcán a lehető legaljasabb mosoly rajzolódott ki.
Ha nem létezett volna a saját becsületkódexem, akkor már ez a nebáncsvirág már régen egy fához kötözve sikoltozna, hogy mentsék meg a perverz banditáktól.
- De, nagyon... a vezető már szét is küldte a plakátokat, nem? – hallatszott egy újabb női hang, aminek rettenetesen nem örültem.
- Biztosan... remélem hamar érkezik oda egy mágus... engem aggasztott a Hold... azért is jöttem el inkább...
Körbenézve egy hintóra figyeltem fel. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy drága útitársamból több is van. Névtelen koloncom alaposan elgondolkodott valamin. Felcsillant a remény, hogy talán itt le is rázhatom magamról.
- És most mi lesz, Nebáncsvirág?
- Noah vagyok.
- Mintha nagyon érdekelne... Nebáncsvirág...
- Hosenkába megyünk, ha nagyon tudni akarod... Bébicsősz.
Érzelmeimet próbáltam leplezni, ezért csak magamban sóhajtottam egyet lemondóan.
- Úgy is kifogyóban vagyok a kajából…

– Megállj!- üvöltötte valaki a hátam mögött. Sejtettem megint egy csóró az én fejemmel próbál egy kis pénzt szerezni. Ő volt a héten az ötödik és kezdett már fárasztani. De tudtam ennél már csak rosszabb lehet. Úgy döntöttem megpróbálom félrevezetni a leendő támadómmal. Megálltam körülnéztem azon a magányos földúton ahol éppen hallattam. Megfordultam és bamba ábrázattal próbáltam kidumálni magam.
– Nekem szólt?-
-Miért van itt bárki rajtad kívül?-
-Hát maga?-
-Miből gondoltad, hogy magammal kiabálok.-
-Vannak furcsa emberek-
A férfi elkezdett idegesen toporzékolni majd odajött hozzám- Vedd le a csuklyád!- parancsolt rám.
-Miért?-
-Mert azt mondom!-
Lassan levettem a csuklyámat mire az idegen elővett egy gyűrött papírdarabot nézegette az arcom majd bosszúsan visszagyűrte a zsebébe- Akkor nem te vagy az.-
-Kicsoda?- kérdeztem tőle de biztos voltam benne hogy engem keres.
-Valamilyen Wakataki 10.000 ékkő jutalom a fejéért-
-Elfüttyentettem magam- Az szép summa és mit követet el?-
-Fogalmam sincs de egy komámtól halottam, hogy valami bűvész vagy varázsló és ennyi a pénz.-
-A papíron nem volt rajta?-
-Nem tudok olvasni csak a képet nézem. De ha nem te vagy akkor pénzt vagy életet?-
-Most meg mit művelsz?-
-Csak a munkámat végzem A Hosenkába induló embereket rabolom ki. Akinek van pénze ilyen puccos helyre menni azt érdemes kirabolni.-
~Ha lenne pénze nem ilyen eldugott ösvényen mennének az emberek te ökör’'~ gondoltam magamba de támadt egy ötletem majd lelkesen megszólaltam.
– Te egy zseni vagy. Nem társulhatnék? Ketten többre mennénk és ha az a Katataki vagy ki felbukkan ketten könnyűszerrel le tudjuk verni.-
-Igazad van.- válaszolta
-De van egy kis gond nekem nincs fegyverem add oda a tiédet és a kardal elterelem a figyelmét te meg leütöd hátulról.-
Jó ötletnek tartotta majd odaadta nekem a kardját [color=FireBrick -Szép kard.-[/color] felettem majd úgy tettem mintha zajt halanék a háta mögül
- Vigyáz jön valaki- mikor megfordult a kard markolatával leütöttem. A zsebeit átkutatva találtam egy kevés ékövet meg pár papírlapot. Az egyiken én voltam hatalmas zápfogakkal. Szóval ezért nem ismert meg ez a zseni. A másik a közeli városból érkezhetett a polgármester aggódik a hold viselkedése miatt és nagy jutalmat ajánl fel. A hasam korgása megadta a fel nem tett kérdésemre a választ. Elindultam Hosenkába csukját a fejemre húztam új kardomat az oldalamra erősítettem és meg sem álltam a célig.
FireBrick

Bementem a klánházba, hogy igyak egyet, meg esetleg körbenézzek, hogy van-e valami jó kis szaftos küldetés, amit még nem hoppoltak el előlem, ám amikor bementem épp egy bunyót láttam, amint kitessékelték a két felet a klánházon kívülre, és a tömeg nagy része ment velük, gondolom nézni akarták a harcot. "Na, megint megtagadott egy Gyermek egy utasítást egy Novíciustól? Egyre gyakoribbak ezek mostanság, így záros időn belül elég sok hely meg fog üresedni szerintem, bár ez annyira engem nem érint." - gondoltam magamban, miközben szedtem a lábam a pult fele, ám ekkor észrevettem a küldetéstábla alatt egy köteg, még nem felrakott felkérést, így gondoltam akkor már kihasználom, hogy nincs itt szinte senki, és átnézem őket. A kupac közepe fele találtam egy elég érdekesnek tűnőt, ami felkeltette az érdeklődésem. [color=orangered]"Bérgyilkosságra keresnek embert Hosenkában, mert már nem bírják a folyamatos zavarokat, amiket ez az ember csinál. Érdekesnek hangzik, ölhetek kedvemre és, ha nem csinálok túl nagy zűrzavart, akkor még talán utánam sem küldenek egy kissebb hadsereget, hogy elfogjanak. Tetszik, kifejezetten tetszik." - mormogtam magamban a Mester szobája fele menet, majd amikor odaértem bekopogtam, és válaszra nem várva be is léptem.
-Jó napot MEster! Találtam egy nekem eléggé tetsző küldetést, és erre kérném az engedélyét! - mondtam egy széles vigyor kíséretében, hisz még mindig nem hittem el, hogy ekkora szerencsém lehet, hogy erre a felkérésre bukkantam.
-Ohh, Akuri, találtál valami érdekeset? Na mutasd! - ekkor egy pillanat alatt előtte termettem és odaadtam neki a papírt. - Ahh, a hosenkai fejvadászat. Erre szerintem elegendő leszel, szóval menj, és addig ne is lássalak, amíg nem jársz sikerrel! - ezzel vissza is bújt a papírjai közé amit nagy erővel olvasgatott eddig.
-Köszöntem, rövid időn belül jelentkezem a jelentéssel, hogy végeredményben kit is kellett leölni! - majd ezzel sarkon fordultam és ki is mentem az ajtón.

Ezután gyorsan visszamentem a szobámba, hogy összepakoljak az útra, majd elindultam az állomásra. Ott szerencsére nem kellett sokat várnom, egy bő negyed óra eltetlével jött is egy vonat, ami Hosenka fele vitt. A vonatút ismételten egy felfedezőtúra volt nekem, hisz olyan tájakon ment át, amiket előtte még nem láttam, majd késő délután fele megérkezett a vonat Hosenkába. "Szóval ez Hosenka! Szép látvány, mit ne mondjak! Na sebaj, majd a móka után jöhet a körbenézés, először meg kellene keresnem azt, aki feladta ezt a papírt, hogy kit és hol kellene megkeresnem és kivégeznem" - gondoltam magamban, majd elővettem zsebemből a felkérés papírját.

Hosenka utcáin haladva Max fejében felötlött a gondolat, hogy itthagy - és bárhogyan tartóztattam, nem volt hajlandó elállni ettől a szándéktól. Végül kénytelen voltam engedni - mindazonáltal megkedveltem a stílusát igen rövid idő alatt.
- Még ki sem fizettelek... ha jól hallottam, kifogyóban vagy a kajából. Mit szólnál, ha meghívnálak? - vigyorogtam.
- Ez a legkevesebb, ha már idáig szívtad a véremet... - felelte szinte gondolkodás nélkül.
"Hűűűűha... nagy vérszívást kellett kiállnia, mit ne mondjak...."
A vendéglő zsúfolva volt, mindazonáltal sikerült helyet foglalnunk egy sarokban. Körülöttünk mindenütt idős és fiatal párok enyelegtek, suttogtak és nevetgéltek egymással halkan - én pedig fintorogva az asztalra könyököltem, miközben a rendelésre vártunk. A mellettünk lévő párocska beszélgetését hallgattam.
- Ne aggódj, szívem, hamarosan megoldódik... - biztatta kedvesét lágy hangon a nő. Ám párja, a pocakos, lágy vonású, kék szemű férfi csak sírósan megjegyezte.
- Nem értesz semmit, Amalie... a Hold miatt elmegy mindenki és akkor mi lesz velünk? Tudod te, milyen szomorú lesz ez a hely emberek nélkül...?!
Elvigyorodtam.
- De már szétküldted a plakátokat... hamarosan jönni fog egy nagytudású mágus, aki megoldja a helyzetet... talán nem is egy. Ne aggódj, megoldódik minden!
- Talán már most megoldódott... - vetettem oda hozzájuk hangosabban. Az idősebb pár megütközve nézett felénk, miközben diadalmas mosollyal néztem vissza rájuk.
- Öhm... kegyed kicsoda? - kérdezte a férfi.
- Mágus vagyok... akárcsak a velem szemben ülő férfi - mutattam be sebtiben magunkat.
A vezető arcán reménnyel vegyes zavar hullámzott - kék szeme izgatottan csillogott.
- Melyik klánból jöttek, ha szabad kérdenem....?
- Egyikből sem - feleltem vissza. - Illetve... nekem nincs klánom, de neki... - itt Maxre néztem. Rosszalló horkantása bizonyította: neki sincs.
- Aham... tehát klánnélküli mágusok...
Láttam rajta, hogy nemigen hisz képességeinkben: erről tanúskodott gyöngyöző homloka és a tény, hogy szeme zavartan járt körbe a helyiségben. Azt hitte, két kontárral került szembe, és nem tudta, miképpen mondja meg, nincs szüksége ránk.
Kénytelen voltam egy kis bemutatót rögtönözni - ámde semmi veszélyeset nem akartam bejátszani. Vagyis olyasmit, ami éppen elég meggyőző, de kicsi, és nagy dolgot tud. Erre pedig csak egy valami volt képes. Vagy inkább valaki.
Vulpecula kis ezüst kulcsát húztam elő a zsebemből, és megidéztem. Az aprócska állat nagy szemekkel nézett körbe a helyiségben, az ellenséget keresve: amikor azonban egyet sem talált, kérdően nézett rám.
- Csinálj egy kis showműsort az úrnak... - kacsintottam rá.
A kicsiny állat elértette célzásomat: tüzet fújt a levegőbe, amelyek különböző táncoló alakokat öltöttek. Az idomtalan lángnyelvek formát kaptak, és a férfi, az étterem vendégeivel egyetemben, lenyűgözve bámulta a mutatványt.
Vulpecula remek kis állat volt, amellett, hogy erős. Ám volt egy igen nagy problémája: szolid piromániával küszködött.
Ennek következményeképp hamarosan lángokban állt volna a vendéglő: a kis bemutató lassan káoszba torkollott - ám nem lett belőle fejvesztett menekülés. Mielőtt nagyon átkozhattam volna magam, az összes tűz eltűnt, még mielőtt bármelyik asztalterítőbe belekaphatott volna - egyenesen Max szájában.
- Szóval sárkányölő.... - mormoltam.
A pufók férfi lelkesen tapsolt, és örömködött.
- Bravó, bravó... örülök, hogy eljöttek. Kérem, jöjjenek közelebb! - kínált hellyel maga mellett. Készségesen közelebb mentünk, mire a férfi mindkét karjával az asztalra könyökölt, és ujjait összefúzve beszélni kezdett.
- Nem köntörfalazok... nemrég kezdődött az egész. A Hold éjről éjre baljós koponya alakot ölt - és elképzelni sem tudom, ki vagy mi okozza. A legnagyobb gond az... hogy a vendégeket is nyugtalanítja, és egyre többen mennek el innen - miközben beszélt, nem szabadulhattam az érzéstől, hogy gondjai egy másik múltbeli igazgatóra emlékeztettek - Akane resort igazgatójára. Erőszakkal kergettem el magamtól az emléket és a feltoluló keserű tapasztalatokat, hogy újra Hosenka vezetőjére figyelhessek - Ha ez továbbra is így megy, mindenki elhagyja az üdülőhelyet... és mit ér akkor az egész? - kérdezte a végén keserűen. - Ez a hely az emberekért jött létre, és a pihenésüket szolgálja... mire lesz jó, ha nem lesz, aki idejön? - nagy lélegzetet vett, hogy lehiggadjon, majd egyenesen ránk nézett. - Azt szeretném, ha kiderítenék, mi folyik itt! Hálám természetesen nem marad el!
"Nagyon helyes!", gondoltam magamban.
- Ne aggódjon, megoldjuk az ügyet!
Joggal kérdezhetnék, hogy ezt vajon direkt így terveztem? Nos, a válaszom: nem. A sors közbeszólt, mintha direkt csak azért tette volna, hogy tartóztassa új útitársamat.
Miután mi is jóllaktunk és elköszöntünk a hálálkodó vezetőtől, Hosenka utcáit koptattuk.
- Meg se kérdeztem, pedig a te nevedben is nyilatkoztam, ámde mindegy: maradsz vagy mész?
- Tudod, ha legközelebb a nevemben mersz nyilatkozni, felgyújtalak a rókáddal, majd feladlak postára és elküldelek a világ túlsó végére. De most már megoldom az ügyet - és már útnak is eredt.
- Micsoda bunkó... - dünnyögtem rosszallóan, majd Vulpeculára néztem, aki ott ballagott mellettem. Kis vinnyogó hangot hallatott, miközben rám nézett. Megsimogattam a buksiját, és eltüntettem. Hirtelen elöntötte a vér az agyamat, és a fickó elé penderültem.
- Sajnálom, hogy nyilatkoztam helyetted is, viszont bármikor kihátrálhatsz, ha nem tetszik valami. Úgyhogy semmi szükség rá, hogy ilyen hangnemben beszélj, különben más csillagszellemekkel foglak összeismertetni: és azok már nem ilyen barátságosak, mint amilyen Vulpecula volt! - mondtam, majd otthagytam a fickót, ha jön, jön, ha nem, nem alapon. Dühöm levezetéséül egy helyet akartam keresni, ahol megvárhatom az éjszakát - és a Hold felkelését. Érdekelt volna, hogy néz ki... talán mágia... mit talán? Biztosan! Meg kellett volna kérdeznem a fickót, van - e ellensége.... késő bánat, eb gondolat... előbb a Hold, utána, ha kell, előveszem a vezetőt is.
Egy fát szemeltem ki és felmásztam az egyik ágára. Egy - két óra, és úgyis sötétedik, addig kibírom...

Megpróbáltam elszakadni a drágaságtól, de ő úgy hozzám ragadt, mint a babaf*s a tapétához. Kerülgethettem én erre-arra, de sehogyan sem jutottam egyről a kettőre.
- Még ki sem fizettelek... ha jól hallottam, kifogyóban vagy a kajából. Mit szólnál, ha meghívnálak?- vigyorgott
- Ez a legkevesebb, ha már idáig szívtad a véremet... – reagáltam azonnal. Egy potya kajának sohasem mondhattam nemet.
A vendéglő zsúfolásig meg volt telve, amit egyszerűen rühelltem. Utáltam a tömeget, vagyis inkább az azt alkotó sok félkegyelműt. Tekintetemmel végigjártam a helyet, és a látvány… hát az csak tovább fokozta az amúgy sem nagy „jókedvemet”. Egy sarokban ültünk és vártuk a rendelésünket, miközben fintorogva figyeltem a szerelmespárokat.
Mikor már majdnem elszállt az étvágyam is a kés után nyúltam és azzal kezdtem játszadozni unalmamban. Eleinte csak pergettem, majd kezembe vettem és bal kezem ujjközeim között kezdtem pattogtatni annak hegyét, egyre nagyobb sebességgel. Mivel érzékeim sokkalta jobbak voltak, mint egy átlagos emberé, ezért tökéletesen hallottam a párok beszélgetését. Igaz egyikre sem figyeltem oda túlzottan. Egyetlen nyálas, szentimentális fazon volt, akinek a rinyálása érdekes okból volt. Valami a Holddal volt, ami lassan elkergetett mindenkit. Miközben továbbra is a késsel játszadoztam Nebáncsvirág felszólalt, mire én félig az asztal lapjába szúrtam a kést.
~Miféle asztalosmunka ez?!
Kihúztam a kést, és egy szalvétát helyeztem a lyukra. Még csak az hiányzott, hogy kifizettessék velem az okozott kárt.
- Öhm... kegyed kicsoda? – kérdezte a kékszemű fazon.
- Mágus vagyok... akárcsak a velem szemben ülő férfi.
~Minek keversz bele engem is, te megátalkodott?!
- Melyik klánból jöttek, ha szabad kérdenem....?
- Egyikből sem. - Illetve... nekem nincs klánom, de neki...- felém nézett, mire én csak egy rosszalló horkantással válaszoltam.
- Aham... tehát klán nélküli mágusok...
A sótartóval kezdtem szórakozni, és már majdnem az asztalt kezdtem verni, mert a megrendelt kajám még sehol sem volt. Mikor már csapásra emeltem az öklömet, akkor hirtelen valami villanás vakított meg egy pillanatra, amit követően egy rókaféle valami került elő. Illata alapján köze volt a tűzhöz.
Nyelvemmel megnyaltam felső ajkamat, miközben nyál csorgatva figyeltem a kis lényt. A késekért nyúltam, és azokat egymáson kezdtem élezni. Már éppen a róka után vetődtem volna az asztalon keresztül, mikor az tüzet kezdett fújni a levegőbe. A tűz fokozatosan kezdett elharapózni. Jobbnak láttam, ha inkább azzal lakok be, minthogy hagyjam leégni az egész kócerájt.
~Nebáncsvirág… Még képes és felgyújtja az egész várost!!
Azzal kinyitottam számat, és magamba szívtam az utolsó lángnyelvet is.
- Bravó, bravó... örülök, hogy eljöttek. Kérem, jöjjenek közelebb!
~A kaszás menjen hozzád közelebb!
- Nem köntörfalazok... nemrég kezdődött az egész. A Hold éjről éjre baljós koponya alakot ölt - és elképzelni sem tudom, ki vagy mi okozza. A legnagyobb gond az... hogy a vendégeket is nyugtalanítja, és egyre többen mennek el innen. Ha ez továbbra is így megy, mindenki elhagyja az üdülőhelyet... és mit ér akkor az egész? Ez a hely az emberekért jött létre, és a pihenésüket szolgálja... mire lesz jó, ha nem lesz, aki idejön?- nagy lélegzetet vett. - Azt szeretném, ha kiderítenék, mi folyik itt! Hálám természetesen nem marad el!
- Ne aggódjon, megoldjuk az ügyet!
~Mégis hogy a fr*ncba képzeled, hogy a nevemben is beszélsz?!
*
- Meg se kérdeztem, pedig a te nevedben is nyilatkoztam, ámde mindegy: maradsz vagy mész?
- Tudod, ha legközelebb a nevemben mersz nyilatkozni, felgyújtalak a rókáddal, majd feladlak postára és elküldelek a világ túlsó végére. De most már megoldom az ügyet. – és azzal elindultam.
Elvégre a célom az volt, hogy kigyomláljam a lehető legtöbb gazt. Váratlanul Nebáncsvirág perdült elém.
- Sajnálom, hogy nyilatkoztam helyetted is, viszont bármikor kihátrálhatsz, ha nem tetszik valami. Úgyhogy semmi szükség rá, hogy ilyen hangnemben beszélj, különben más csillagszellemekkel foglak összeismertetni: és azok már nem ilyen barátságosak, mint amilyen Vulpecula volt!
Jobbra köptem egy óriásit, zsebre vágtam a bal kezem, míg a jobbal zsákomat fogtam. Rántottam egyet a vállamon, majd elindultam az egyik közeli ház felé. Nem érdekelt, hogy Nebáncsvirág mit szenved össze. Nélküle is tökéletesen megvoltam.
Elértem egy emeletes házhoz. Előtte megállapodtam, és egyet szökkentem. Ennek köszönhetően el tudtam kapni a második szint egyik párkányát, és onnan már könnyedén felrántottam maga ma tetőre. Zsákom ledobtam, majd én is hanyatt vágtam magam.
~Na hol van már a hold?

Megérkeztem a városba, ami lenyűgöző volt. Mindent ellepet a fürdőkből kiszűrődő illatok. Minden csupa pompa volt. A bámészkodásomból egy plakát ragadott ki amin az én képem szerepelt. Mélyebbre húztam a csuklyám, és keresgélni kezdtem a polgármestert. Majd megint megkordult a gyomrom ezért kerestem egy éttermet és leültem enni valamit. Épphogy csak leültem a székben egy hosszú hajú lány mellett megjelent egy furcsa lény, ami tűzzel árasztotta el az éttermet. Hirtelen hátra húzottam de a következő pillanatban visszahúzódott a tűz. Egy magas sötét hajú férfi elnyelte a tűzet és nagyon úgy látszott ízlett neki. Mintha egy erődemonstráció lett volna. Egy férfi tapsolva odalépett hozzájuk és elkezdett beszélni valamit a holdról, ami engem elkezdett érdekelni.
- Nem köntörfalazok... nemrég kezdődött az egész. A Hold éjről éjre baljós koponya alakot ölt - és elképzelni sem tudom, ki vagy mi okozza. A legnagyobb gond az... hogy a vendégeket is nyugtalanítja, és egyre többen mennek el innen. Ha ez továbbra is így megy, mindenki elhagyja az üdülőhelyet... és mit ér akkor az egész? Ez a hely az emberekért jött létre, és a pihenésüket szolgálja... mire lesz jó, ha nem lesz, aki idejön?- nagy lélegzetet vett. – Azt szeretném, ha kiderítenék, mi folyik itt! Hálám természetesen nem marad el!
Már megértettem mi a munka ez remek alkalomnak mutatkozott, hogy képességeimet csiszoljam.
A két mágus letelepedett egy fán várva a holdkeltét. Én úgy döntöttem nem várok tovább és odaléptem a polgármesterhez.
- Jó napot kívánok. A munkára szeretnék jelentkezni-
– Maga is mágus nem látszik-
– Nem vagyok mágus egyszerű kardforgató, vagyok-
– Nekünk csak erős mágusok kellenek. Nem ilyen kis mitugrász senki.- mondta kissé ingerülten.
– A hogy gondolja de, egy egyszerű nem is megtette, volna-
Kissé megsértett ezzel a megjegyzéssel ezért elindultam de megjegyeztem, hogy bármi is történik, megérdemli, aki ilyen bunkó. Megéreztem valami, repül a fejem fel. Pont olyan érzés volt mikor a mester almával dobálta a fejem. Amint megfordultam kirántottam a kardomat a hüvelyéből és egy csapással ketté szeltem az almát, amit felém hajított. Ám én még nem fejeztem be. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül és egy oldalról érkező szúrással kardélre, tűztem az almákat mielőtt azok a földre estek volna. Megköszöntem az ebéd meghívást majd folytatni kívántam a távozásom. De az a férfi nem engedte és nem győzött bocsánatot kérni az előbbiért.
– Pedig még nem is látott semmit- mondtam.
Meggyőződött, hogy nem vagyok egy mitugrász ezért engem is felfogadott a probléma megoldására. Több szót nem is fecséreltem a férfire odasétáltam egy fa mellé nekidőltem és elkezdtem megenni az almát. Hold keltéig van még pár óra, addig elmajszolgathatom az almát. De még köszönés képen bólintottam a fánál lévő két mágusnak. Miután megetettem az almát, felfeküdtem a fára, hogy erőm teljében legyek a munka kezdetére. Reméltem, ha fel is ismernek túl jók, ahhoz hogy ilyen alacsony vérdíjért bepiszkítsák a kezüket.
~És ilyen munkához elkél a segítség~ gondoltam.

-Uram, elnézést, tudna segíteni? - rohantam le szinte az első embert, akin látszott, hogy nem nézelődik, így bíztem benne, hogy helybéli.
-Igen, tessék? Miben segíthetek? - kérdezte a férfi csodálkozva.
-Ezt a címet keresem, tudna segíteni? - majd átadtam egy papírdarabot, amire felírtam a címet külön, nem volt kedvem, hogy egy vetélytársam akadjon ez miatt, és itt helyben le kelljen lőnöm.
-Ez a cím? Persze, hogy tudom, a külvásorban van. Várjunk csak! De hisz ez a cím... ez Smith úr háza! Maga is neki fog dolgozni? Nem is tudtam, hogy üresedés van! Na add csak ide! - ezzel elvette a papírt és rajzolgatott kicsit, majd visszaadta. - Tessék, ezzel minden gond nélkül oda fogsz találni, ezt követvén nem tévesztheted el! Hát akkor, én megyek a dolgomra, ha pedig felvesznek, akkor majd találkozunk! Viszlát! - majd ezzel elsietett.
"Ezek szerint akkor nem kell majd attól félnem, hogy elvégzés után ki kelljen vernem belőle a pénzt, ha ennyire tehetős valóban, ahogy ezt a férfi beállította." - gondoltam, majd elindultam úgy, ahogy azt a férfi lerajzolta, majd rövid időn belül egy elég nagy villánál kötöttem ki. "Szóval itt lakik ez a Smith úr, vagy hogy hívják. Tényleg eléggé tehetősnek néz ki ez a ház alapján! Talán még sikerül egy kis pluszt is kicsalnom belőle, ha úgy adódik! Remek!" - ezt gondolván bekopogtam, amit követően egy férfi nyitott ajtót.
-Jó napot, miben segíthetek?
-Jó napot! Az önök által feladott bérgyilkos küldetés miatt jöttem!
-Hogy tessék? Ez biztos valami tévedés lehet csak! - lepődött meg a férfi.
-Igen?! Akkor szerinted ez is vmi hülye tévedés?! - nyomta az orra alá a küldetés kiírását.
-Ez biztos valami álnok műve! A mester nem írt volna ki ilyet! Sajnálattal közlöm, de ilyen feladat-!
-Elég legyen Stewart! Ezt valóban én írtam ki! - szakította félbe egy férfi az előzőt.
-Valóban? Akkor elnézését kérem uram! Kérem, fáradjon beljebb. - invitált be a férfi a házba, majd elvezettek egy tárgyalóba, és ott kettesben maradtunk a férfival, aki másodiknak került képbe.
-Elnézését kérem a komornyikom viselkedéséért, úgy néz ki elfelejtettem neki említeni ezt a bérgyilkosos dolgot. Geaorge Smith vagyok, szolgálatára. Megtudhatom, hogy ön ki lenne? - kezdte nyájasan a férfi.
-Ohh, persze, elnézést. Akuri Senshi vagyok, a Blackened Tears mágusa.
-Blackened Tears? Elnézést, ha gorombának tűnök, de még nem hallottam ilyen nevű céhről.
-Az lehet nem is baj. Na de most nem a céhemről szeretnék beszélni, hanem a feladatról! Szóval, kit is kellene megölnöm? - tértem a lényegre egyből.
-Egy embert kellene kiiktatni, aki esténként kínozza a lakókat, majd amikor kiélvezkedett rajtuk, akkor megöli őket. Az igazságszolgáltatók pedig teljes mértékben az ön rendelkezésére fognak állni! - engedett meg magának egy önelégült mosolyt. "Szóval szerinted ezzel engem lenyűgözöl? Na majd meglátjuk!" - gondoltam magamban.
-Használhatom őket céltáblának, vagy stresszlevezetőknek? Nem csinálnának túl nagy problémát, ha páran nem mennének élve haza? - tettem fel a kérdést amitől a férfi arcáról lefagyott a mosoly.
-Hát, azt k-k-kétlem, hogy igazán tűrnék. - habogta.
-Gondoltam, akkor maradjunk inkább annyiban, hogy nem akadályoztatnak, és akkor nem lesz ilyesmivel baj... talán.
-Ööö, jó, rendben, ezt garantálom! - egyezett bele egyből a férfi.
-Remek, akkor innen minden gond nélkül meglesz a dolog, már, ha értelmes ajánlatot ad. Szóval, mennyi az annyi? - tértem rá a piszkos anyagiakra, amit követően a férfi felírt egy számot egy papírra, majd remegő kézzel felém nyújtotta a papírt. - Ejjha, szép summa! Biztos, hogy csak ezt az embert kell megölnöm érte? Ennyiért egy egész negyedet leölök, ha szeretné. - mondtam neki az ajánlatom.
-N-n-nem kell, k-k-köszönöm. E-e-ez az egy e-e-ember épp elég lesz. - mondta remegő hangon.
-Hát jó, maga tudja. Akkor én most el is indulok, megkeresem ezt az embert, hogy minnél hamarabb hátam mögött tudjam a dolgot, és markomban tudjam a pénzt. Örülök, hogy ilyen nagylelkű egy emberért, ígérem, igyekszem az elvárásainak eleget tenni! Viszlát! - intettem búcsút megbízómnak, majd kiléptem a kapun, ahol szembesültem azzal a ténnyel, hogy már beesteledett. "Mit is mondott? Este öl csak? Akkor úgy érzem ideje munkához látnom!" - futott át a fejemen ez a gondolat.

Türelmetlenül vártam az este megérkezését, ám az idő ólomlábakon vánszorgott. Múlását nem az óralapról olvastam le - a kellemes, délutáni meleget lassan váltotta fel az alkonyat hűvöse: lassan óvakodott elő, egyre inkább kiszorítva a meleget. Az utcákon lassan kigyúltak a lámpák, sárga fénykörük váltotta fel a napsugarakat.
Időközben vidám párok haladtak el az ág alatt, amin feküdtem: fiatalabbak és öregek, vidáman fecserészve vagy épp bizalmasan duruzsolva sétálgattak a macskaköves utcán, lépteik hangosan csattogtak a kövezett úton. Családok siettek éjszakai szállásukra: virgonc gyermekeik elevenek voltak a kései óra ellenére is.
Forgalmas útszakasz mellett telepedtem le, ám néhány lézengőn kívül nem sok embert láttam. Éreznem kellett, hogy ez is a Hold miatt lesz.
- Hát nem cukik...? - hallottam a gúnyos hangot.
"Ez nem lehet igaz... már megint itt vagy?"
- Bizony... gondoltam, szórakoztatlak, ha már leráztad a kísérődet - mondta gyermekkori énem, melyet önmagam szórakoztatására teremtettem magam elé, és kiöltötte rám a nyelvét.
"Pazar... csak rá volt szükségem..."
- Szóval halálfejhold...? Egyre több fantázia szorul a bűnbandába, úgy látom... és ha már bűnarmadát emlegetünk, ott is van egy gyanús külsejű alak - mondta és mutatta meg nekem a közeli fán heverésző, csuklyás alakot.
Megnéztem a fickót, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ám idegesítő fantáziavendégem eltűnt.
Közben pedig eléggé besötétedett ahhoz, hogy lássam a Holdat.
Az ominózus égitest, mely eddig sápadt, ezüstös gömb vagy kifli volt az égen, most halálfej formát öltött magára. Több volt, mint riasztó.
Behunytam a szemem, és koncentráltam - ám próbálkozásomat nem koronázta siker. Nem éreztem mágia pulzálását, sem varázserő áramlását - vagyis semmi sem utalt arra, hogy a Hold változása mágikus eredetű. Akkor vagy tényleg nem mágikus eredetű - hah, persze, én meg kisfiú vagyok! -, vagy pedig a mágia használóját elég nagy varázserővel verte meg az isten ahhoz, hogy el tudja rejteni ténykedésének bizonyítékát.
Ám a munkája nem volt tökéletes. Erős mágikus ereje lenyomatot hagyott a környezetben, így előttem sem maradhatott rejtve. Állandó jelleggel éreztem - mintha csak maga után csábított volna.
Sosem tudtam ellenállni a kísértésnek!
A nyom után indultam, és hamarosan meg is találtam a forrását: az egyik elhagyatott utcán köpenyes alak ácsorgott magányosan.
"Gonoszéknál csuklya a trendi... csak tudnám, miért, amikor lehet, valaki rögtön a felgyújtásával kezdi....", kacérkodtam a gondolattal, hogy Vulpeculát hívjam.
Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét - ijedten sikkantottam volna, ám a molesztáló előrelátóan a számra szorította a kezét.
- Halkan, Nebáncsvirág... ha elijeszted, téged intézlek el helyette... - biztatott Max.
"Kinyírom ezt a fickót...."
Max unottan leskelődött be a mellékutcára - azonban nem vártam meg, míg eldönti, mit akar. Közelebb araszolgattam - figyelmetlenül.
Ennek hála, nagy zajjal sikerült hasra esnem.
A köpenyes felém perdült, majd meglátva engem, és a sarkon túl leskelődőt, azonnal eliramodott. Heves szitkok közepette kecmeregtem fel a földről, ám zihálásom és trappoló lépteim nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy elnyomják Max elégedetlen morgását.

Nagyokat fújtatva vártam, hogy teljen az idő, viszont az este mégsem akart közeledni, erre abból következettem, hogy az égen még mindig túl sok madár keringett. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha néhányat elkapnák, és nyárson megsütném őket. Végül inkább letettem erről az ötletemről, mert lusta voltam felkelni. Inkább tovább feküdtem az enyhe lejtésű tetőn.
Egy hatalmas ásítás közepén nagyot nyújtóztam, és súlyom alatt az egyik cserép megreccsent. Nem törődtem vele, egészen, míg durván el nem kezdte szúrni a hátamat. Persze ezért még nem keltem volna fel, de a kabátom! Azt már nem szerettem volna kilyukasztani. Felültem, megragadtam a két törött cserépdarabot, majd ledobtam azokat az utcára. Attrakciómnak volt egy kis negatív visszhangja, hiszen odalent hőbörögni kezdett a nép. Valószínűleg sejtették, hogy valaki idefent trónol, így szitkokkal dobálóztak felfelé. Eleinte egykedvűen hallgattam őket, ám volt egy, ami kihozott a sodromból. Felforrt az agyvizem, és nem szándékoztam jót állni magamért. Harákoltam egy kicsit, majd egy jókora turhát engedtem el, hogy kövesse a cserepet. Az undorodó reakció nem maradt el. Mindezt követően elégedetten hátradőltem, és vártam a Holdat.
Mikor végre megjelent az égitest fokozottan elkezdtem figyelni a levegőben terjengő mágikus erőket, de nem vettem észre semmi különlegeset. Ám a Hold! Na, az jól nézett ki! Nem is értettem, hogy mit féltek tőle ennyire. Látványos volt, amiből simán turistalátványosságot csinálhattak volna. Ha nem rinyáltak volna miatta, akkor így hagytam volna a jó öreg Holdat.
A halálfejen kívül volt még valami furcsaság. Egy nagyon erős jelenlét, amihez jellegzetes szag is társult.
~Ő biztos tud valamit…
Felkeltem, és útnak indultam. A motyómat a tetőn hagytam, elvégre ott nagy baja nem lehet.
Kabátom zsebeibe temettem a kezeimet, és kicsit unottan követtem a nyomokat. Nem is volt akkora a baj, mint ahogy a helyiek beállították, ami már is más megvilágításba helyezte a dolgokat. De már kimondtam, hogy segítek, és szavamat szegni nem akartam.
Az egyik utcába befordulva egy túl ismerős alakot pillantottam meg. Szinte már meg is sajdult a fejem a gondolatától, hogy megint belebotlottam.
~Uram! Ennyire azért nem vagyok rosszember!
Mindenesetre odaballagtam mögé, a vállára tettem az egyik kezem, míg a másikkal a száját fogtam be, mert sejtettem, hogy úgy sikongatna, mint egy fürdős… na, pont az.
- Halkan, Nebáncsvirág... ha elijeszted, téged intézlek el helyette...
Bepillantottam az utcába, és láttam, hogy a sors egy újabb megátalkodott csuklyással hozott össze. Régről már volt pár emlékem az ilyenekkel kapcsolatban. Megutáltam ezt az embertípust, egy szempillantás alatt.
Ekkor Nebáncsvirág fogta magát és helyből hasra vágta magát, úgy hogy még az ország másikvégében is felébredtek volna rá. A fickó erre felfigyelt erre, és azonnal rohanni kezdett.
- Hát ez kész… Ez k*rva jó! Most szaladgálhatok utána… - morgolódtam, miközben fejemet csóváltam. - Te véletlenül nem vele vagy? Tudod mit? A rókáddal még gyújts neki jelzőfényeket, hogy véletlenül se tudjunk a közelébe kerülni! – és azzal lassan elindultam az alak után.

Az oldalamat vakargattam egy ág miatt, mert szúrta az oldalam. Addig addig fészkelődtem, míg leestem a fáról. Hatalmas puffanással értem földet. Leporoltam magam ekkor vettem észre, hogy mindenki elment. Mivel már kezdett sötétedni úgy gondoltam körbenézek. Az emberek izgatottam sugdolóztak a közelgő eseményről látszott rajtuk, hogy meg vannak rémülve. A tekintetük eszembe juttatott egy tekercset, amit a mesterem írt. Abban az állt apám rendkívüli tehetség volt a legügyesebb kardvívó az egységben. Azonban szívét nem hatotta meg semmilyen bánatos arc a feladatán kívül semmivel nem foglalkozott. Azonban tizenéves korában történt vele valami és elkezdte érdekelni a mások szenvedése. Segített a rászorul okon és megvédte a gyámoltalanokat. Attól kezdve félelmetesen jó kardvívó lett, akit még a tanítók is nehezen tudtak legyőzni. Valami rávette, hogy megváltozzon és ez megmutatkozott a teljesítményén.~Ha sikerül rájönnöm mi történt vele, egy lépéssel közelebb kerülhetek, ahhoz hogy megismerjem a szüleimet~ gondoltam. Az egyik asszony rémült arca felkeltette a figyelmem és az ég felé fordultam. A hold szokásos alakja helyett egy vérfagyasztó halálfej lógott az égen. Valami furcsa érzés kerített a hatalmába mintha valaki a közelembe lett volna és figyelt. Észrevettem egy fickót az utca végén, aki nem az eget figyelte, hanem valamit, amit én nem látok. Kicsit furcsának találtam hisz mindenkit ez a jelenség kötött le. Elindultam a fickó felé és egyre jobban körvonalazódott az alakja. Fekete csuklyás köpenyt viselt akárcsak én. Mikor a közelébe értem ránézett majd elkezdett szaladni. Én is elkezdtem rohanni és pillanatok alatt az idegen korábbi helyén álltam. Egy puffanást halottam mire megálltam. A máguslányt láttam hasra esni háta mögött a tűzevő társával.
~-Én üldözőbe veszem, gyertek majd utánam- mondtam remélve, hogy meghallották. Felsegítettem volna a lányt de, sietnem kellet tovább, hogy utolérhessem azt a gyanús idegent. Erős lábaimnak köszönthetően kirobbantam utána, mint egy rakéta.

Miután nyugtáztam a házból kiérvén, hogy este van, dolgomra indultam, hisz nem hinném, hogy a titokzatos gyilkos az ölembe hullana. A várost járván nyugtáztam, hogy gyilkos ide vagy oda, teljesen nyugodtnak tűnik minden. "Hmmm, tökéletes célpont lehetne egy kis mókának! Vagy akár- nem! Most nem szabad így gondolkodnom! Feladatom van!" - ráztam helyre a gondolataim kicsit, majd folytattam a gyalogtúrám. Nem sokkal később belefutottam egy kifejezetten szép nőbe, bár az ízlésemnek túl volt sminkelve.
-Szia szépfiú! - szólt felém, majd odasétált közvetlenül elém. - Nem érnél rám ma estére? Nem bánnád meg, jó lennék hozzád!
-Bocs, de nem érek most erre rá, majd máskor megbeszéljük a tarifáid. - próbáltam lezárni a beszélgetést és otthagyni, ám nem hagyta olyan könnyen magát.
-Kis pihenő is kell a nagy munkában, és hidd el, panasz még nem volt rám! - próbált győzködni.
-Komolyan nem érdekel most semmilyen éjjeli szórakozás, és jobb, ha ezt végre felfogja, amíg jó hangulatomban talál. - figyelmeztettem nagylelkűen, ami pedig nem éppen szokásom.
-Óóóó, szóval durván szereted? Nem bánom! - mondta miközben próbált hozzámdörgölőzni.
-Most már komolyan elég lesz! Nem viccelek! Különb- - akadt el a szavam, amikor elfutott nem messze tőlünk egy csukjás férfi, akit három másik ember követett. "Ha ez most az én emberem volt, akkor ezek szerint mégis csak voltak még rajtam kívül akik rá vadásznak! Smith átvert! Ezért még meglakol! De semmi baj, nincs ok pánikra, amíg én végzek a célponttal előbb, vagy más nem tud arról, hogy ők végeztek vele és én végzek velük, addig enyém a pénz! szóval most akkor el kell őket kapni!" - gondoltam végig a helyzetet, majd futásnak eredtem.


színt váltottam dimgray-re >.<

Nem csak mi üldöztük az idegent: két másik fickó is a nyomába eredt szélsebesen. Utcából utcába, sikátorból sikátorba kergettük, egy - két helyen sikerült is nyomát vesztenünk, ám hála a jelenlétnek, amit mindig éreztünk, nem vesztettük el végleg egymást.
Már jó ideje fogócskáztunk vele, amikor egy rövid kacajt hallatva megállt, és felénk fordult. Csuklyája teljesen az arcába lógott, így nem láthattuk, ki a titokzatos ellenfelünk: ha tényleg ő az.
Az egyik idegen, aki a nyomába eredt, azonnal megtámadta: ám őt röviden elintézte. Ezt látva mi is támadtunk: ám a fickó előbb másik idegenünket is kiütötte, majd minket is alaposan elintézett néhány gyors mozdulattal.
Ám megölni nem akart minket. Amikor mind a földön hevertünk: ki eszméleténél, ki anélkül - leemelte a csuklyát a fejéről.
Hát, nem csoda, hogy csuklyát hordott. Ilyen fejjel enyhén feltűnő jelenség lenne.
A kámzsa alól hátborzongató koponya vicsorította ránk morbid vigyorát.
Még hogy a halálon túliakban nincs ambíció! Ez itt a maga képére formálta a Holdat!!!
A napkelte álmos nyugalommal közeledett: a reggeli fény szertartásos lassúsággal kergette szét a lomha, éjjeli fellegeket. Halk madárcsicsergés hallatszott, melyre egy közeli fáról hallatszott felelet. Itt - ott kicsapódtak az ablaktáblák, hogy utat adjanak a reggeli friss levegőnek a fülledt szobákba.
A koponyafejű pedig úgy szívódott fel, akár a pára a melegben. Se mágia, semmi.
Lehetséges, hogy ő is egy varázslat lenne csupán?

A kétszer hatökör a belét is kiloholva követte a csuklyás fazont. Valami nagyon hajtotta őket, ami rám nem igazán volt hatással. Elvégre én a magam kényelmes, lassú módján, zsebbe tett kézzel sétálgattam, illetve ugrálgattam utánuk. Amíg ők össze-vissza kacskaringóztak én addig nagyokat ásítva lépdeltem az irányukba. Engem valahogy nem tüzelt fel ez a megbízás, hiszen nem is volt akkora a baj, mint azt a megbízók megélték.
Hosszas, és rettenetesen unalmas fogócska után a menekülő megunta a játékot, megállapodott és hangos kacajt hallatott.
Látván, hogy ebből nem lesz több futás leugrottam a többiek körébe. Az idegen eközben lassan felénk fordult. Karba tett kézzel vártam a folytatást, és mikor már majdnem ásítottam egy házrengetően nagyot, akkor egy negyedik figura ugrott elő, aki azonnal a csuklyásnak rontott. Felvont szemöldökkel figyeltem az eseményeket. És abszolút nem ért meglepetésként, mikor Négyeskét simán megdermesztette a célpontja. Ezt követően a másik két jómadár is akcióba lendült. Próbálkoztak és próbálkoztak, de sikerük nem volt túl nagy, hiszen néhány gyors mozdulatot követően ők is padlót fogtak.
Végül már csak én maradtam. Morgolódtam egy sort, mert semmi motivációm nem volt ehhez a bohóckodáshoz. Ám végül leengedtem kezeimet, és hanyag lépésekkel elindultam Csuklyás irányába. Félúton egy óriásit ásítottam, aminek következtében tudatosult bennem, hogy ideje lenne már egy jót aludni.
Mikor már egy karnyújtásnyira voltam ellenfelemtől megállapodtam. Két pillanatig méricskéltem és megpróbáltam megnézni, hogy mi van a csuklya alatt, de ő ezt nem díjazta, hiszen hamar egy ököl indult meg arcom irányába. A meglepően gyors támadást félrelöktem, és bal öklömmel azonnal válaszoltam volna, de az csak a levegőt zúzta össze. Szemeimmel azonnal kerestem ellenfelemet, de csak annak lábát vettem észre, ami hatalmas sebességgel tartott felém. Jobb alkarommal hárítottam, de abba beleremegett az egész karom.
~Talán nem is olyan gyenge, mint azt hittem.
Visszarúgtam, de Csuklyás simán hárított, sőt lábamat az ég felé lökte. Kibillentem az egyensúlyomból, és már kezdtem is a hátamra zuhanni, de még időben fordultam egyet a levegőben és kezeimmel ellöktem magam a földtől.
Talpra érkeztem, és készültem a már komolyabb harcra, de akkor érkezett egy villanás, amit egy fájdalom követtett a gyomromban, majd rövidesen az egész hátam sajgott. Hosszúra nyúlt perceken keresztül sötét volt minden, ám amikor magamhoz tértem arra figyeltem fel, hogy egy ház falának tövében ücsörgök.
Csuklyás ekkor megmutatta arcát, ami véleményem szerint igazán stílusos volt, főleg a Hold után. Hirtelen a nap első sugarai tűntek elő, mire Csuklyás úgy eltűnt, mint a kámfor.
- Nem mondom, ez aztán érdekes alak! – jegyeztem meg, majd fejem nekitámasztottam a falnak, szemeimet pedig lehunytam.

Már egy ideje követtem az idegen csuklyás alakot de nem bírtam útól élni. Alkalmanként hátra pislantottam, hogy újdonsült társaim mögöttem haladnak-e még? Szerencsére még tudták tartani az iramot. Emellett egy másik alak is beszállt az üldözésbe. Most már négyen hajkurásztuk ezt a különös idegent. A célpont hirtelen megállt követtük a példáját kivéve újdonsült barátunkat. Ő egyből az ellenfélre támadt. Kezében két pisztoly jelent meg a semmiből. Ebből rögtön rájöttem ő is akárcsak jómagam fegyvermágus. A csuklyás idegent nem zavarta, hogy fegyverek csövével néz farkas szemet. Pár egész könnyed laza mozdulattal hárította a támadó lövéseit. Célpontunk minden egyes mozdulatából kiérződött nem tekinti ellenfélnek a pisztolyos alakot. Egy könnyed de erőteljes mozdulattal leütötte a forró fejű támadót.
Én levettem a hátamról a táskámat és a csuklyás felé hajítottam amit ő a kezével félre sodort de addigra már ott álltam előtte kivont kardal. Az előbbi kis közjátékból kiderítettem nem lehet a csuklyást félvállról venni. Megpróbáltam egy kis vágást ejteni a mellkasán vagy a vállán. Azonban hiába szúrtam vagy böktem felé ő mindig eltérítette a kardom a puszta kezével. Méghozzá ugyanazzal a hanyagsággal mint az előbb harcolt velem. Ezt az arcátlanságot nem bírtam tovább elviselni és elhatároztam véget vetek ennek. A szabad kezembe megidéztem a kardomat majd mind két kezemet az ég felé emelte. Egy leheletnyi szünet után mindkét kardommal lecsaptam az idegenre egy x formát mintázva. A vágást azonban nem tudtam teljesen kivitelezni ugyanis megálította egyetlen egy ujjal. Pont ott volt az ujja ahol a két penge keresztezte egymást. A szabadon maradt kezével megbökte a mellkasom amitől én hátrarepültem és nem bírtam megmozdulni. Ezután lépett akcióba az a lány és a tűzevő. Elismertem magamban nem akárkik ezek a mágusok. Nem rohantak fejjel a falnak megvárták, hogy mások kiderítsék nekik mire képes az ellenfél. Azonban bármennyire is próbálkoztak még ők sem voltak képesek legyőzni ezt az embert. Ha egyáltalán ember volt. Mikor a harcnak vége volt levette a csuklyáját és egy koponya bámult le ránk. Pont úgy nézett ki akár a hold. Egyszerűen hátborzongató volt a látvány.
Egy kis madár csicsergése szabadított ki a merengésből. Közeledett a hajnal a förmedvény pedig eltűnt akár egy rossz rémálom.
~Talán mert az is volt~ gondoltam magamban.

"Csak el ne szedjék előlem ezt a könnyűnek ígérkező szép kis summát! Be kell őket hoznom!" - csak erre tudtam gondolni, miközben a csuklyás alakot, és az őt üldöző három ismeretlen követtem. Már futottunk néhány háztömbnyit amikor a csuklyás alak hirtelen megállt, amit a három ismeretlen jómadár is követett. "Hehh, gyökerek, megállni az ellenféllel szemben cselekvés helyett... Így buktátok az élvezetet! - gondoltam, majd elfutottam mellettük, majd némi koncentrációt követve két mágikus pisztoly jelent meg a kezeimben.
-Akkor mulatságra fel! - kiáltottam el magam, majd elkezdtem a férfit sorozni, aki a kezeivel hárította a lövéseket. - Ez meg mi a-? - akadtam meg egy pillanatra, majd elkezdtem még lőni, ám ezeket is hárította.
Lassan közeledett hozzám eközben, így épp egy kis távolságot akartam venni kettőnk közé, ám az ellenfelem egy szempillantás alatt előttem termett, és egy ütéssel falhoz küldött, szerencsétlenségemre arccal a falnak, így sok erőm nem volt megmozdulni. Fél füllel hallottam, hogy a három jómadár is próbál vele küszködni, ám nem igazán sikerült nekik sem a hangokból ítélve, majd amikor nagy nehezen meg tudtam magam fordítani, hogy lássak is valamit, akkor egy igen érdekes látvány tárult elém. Az csuklyás barátunkon már nem volt rajta a csuklya és látszott az a szép formás feje. Vagyis a koponyája, mert hús, bőr, idegek, vagy akármi nem igazán volt rajta. A nap első sugaraival pedig köddé vált. "Egész stílusos mit ne mondjak, kár hogy az ellenségem. Bár ez a harc és ez a bemutatót alapján nem éppen lesz egy könnyű köröm, hogy behajtsam ezt a pénzt... sőőőt még kiszedek valamit, ha ilyen nehéznek ígérkezik. - eme gondolataimmal köszöntöttem a napkeltét.

Hirtelen titokzatos férfi jelent meg előttünk, ahogy a Nap magasabbra hágott.
- Üdvözletem. A nevem Zok - mutatkozott be, ahogy igazi úriemberhez illett, majd magában motyogva tette hozzá. - Ezt nem hagyhatom, túl messzire ment.
Mindig jó fülem volt, és az előbbi kijelentése nem hagyott nyugodni.
- Üdv, Noah Varens, csillag - fénymágus - mutatkoztam be, és a kezemet nyújtottam. - Talán ismered Koponyamarit? Honnan?
A férfi ránk nézett és bólintott.
- Igen, találkoztam már vele. És ahányszor csak összefutottunk, én életben maradtam, de körülöttem mindenki meghalt. Nem azért élek még, mert nagy harcos vagyok... hanem mert hagyja, hogy éljek. Hogy miért, magam sem tudom.
- Éééés.... azt elmondanád, hogy mi a fene ez? Vagy helyesebb, ha úgy kérdem, hogy ki?
- Semmit sem tudok róla, sajnálom - nézett a szemembe. - Ha tudnék, már régen tettem volna ellene.
- Tehát azt sem tudja, hogy most hova tűnt el, és honnan jön...
- Nem. Csak annyit tudok, hogy kizárólag este jön elő. Semmi többet.
Nagyot sóhajtottam. Amit megtudtam, a kevésnél is kevesebb volt, és szinte semmit sem ért. A rejtély megoldásához nem jutottam közelebb jottányit sem: sőt, mi több, csupán még jobban összekuszálódtak a szálak.
Miért nem öli meg ezt a fazont? Talán köze lehetett hozzá még anno, amikor élt? Vagy a mágusnak van köze hozzá, aki megidézte? Vagy talán üldözője azt akarja, hogy átérezze, nincs menekvés, senki sem tudja megvédeni?
Akárhogy is, a helyzet kulcsa a fickó kezében van, akár áldozat, akár nem. És talán ha vele maradok, megoldódik ez a rejtély is.
Körülnéztem. Mellettem két fura alak is volt, ám a harmadik, akit ismertem is, hiányzott közülük. Körbenézve láttam, hogy egy fal tövében fekszik csukott szemekkel.
Ennyire nagyot azért nem kaphatott a Csontostól.
Mindazonáltal odasétáltam.
- Élsz még, Gyíkvitéz?
Nem csak hogy élt, de tökéletesen tettrekész állapotban volt.
Ugyanis kirúgta a lábaimat, és a hátamon landoltam. Amint normálisan kaptam levegőt, vigyorogni kezdtem.
- Egy szimpla igen is megfelelt volna...
Rám se bagózott.
Eközben hallottam, hogy a fickó felajánlja: körbevezeti kis csapatunkat a városban.
- Kell idegenvezetés, vagy inkább itt alszol? - kérdeztem meg, miután ülő helyzetbe küszködtem magam.
Max a másik oldalára fordult.
- Aaaha.... Hozzak valami kaját? - kérdeztem, miután felálltam.
- Bölényt, ropogósra sütve - nagyon le akart koptatni!
- Sajnálom, uram, abból kifogytunk. Sült csirke, megfelelő körettel..?
- Pulykánál kisebb méretben ne merj gondolkodni!
Elégedetten vigyorogva távoztam. A férfi idegenvezetéséből én magam sem kértem - szerettem a magam útját járni.

A levegőben is, de a bőrömön is tökéletesen éreztem, hogy a Nap már egyre magasabban jár.
- Üdvözletem. A nevem Zok.
~Ni…
A mindenbe nyakig beletenyerelő Nebáncsvirág azonnal aktivizálta magát, és a fülemet hasogató hangján azonnal fontoskodni kezdett. Ennek marhára örültem, hiszen aludni akartam. Szerencséjére nem a lehető legnagyobb bolondságot kérdezte, így fél tudattal odafigyeltem a válaszra.
- Igen, találkoztam már vele. És ahányszor csak összefutottunk, én életben maradtam, de körülöttem mindenki meghalt. Nem azért élek még, mert nagy harcos vagyok... hanem mert hagyja, hogy éljek. Hogy miért, magam sem tudom.
~Majom…
Ennél tovább már nem is érdekelt a dolog, az egész olyan volt, mint egy nem kívánt csomó a nyelvemen. Ez a megátalkodott sem ért semmit, hiszen nem tudott egy grammnyi hasznos információt az orrunk alá dörgölni.
Már majdnem sikerült átadnom magam az álmok világának, mikor is közeledő lépteket hallottam. Ismerősek voltak a lépések, sőt a hozzájuk társuló illat is. Elgondolkodtam, hogy még idő előtt szabotálom a közeledtét, de már arra is lusta voltam.
- Élsz még, Gyíkvitéz?
Na, az ilyen beszólásokat nem szerettem, de nagyon nem. Egy az, hogy Sagat nem egy gyík. Kettő, pedig utálom, ha emlékeztetnek a múltamra, főleg ha abban hozzátartozóim is szerepelnek. Nem volt mit tenni, kifinomult érzékeimre támaszkodva könnyedén kirúgtam Nebáncsvirág lábait. Amint hallottam, hogy mekkorát nyekkent azonnal elégedettség töltötte el a szívemet, sőt arcomra mosoly kúszott.
- Egy szimpla igen is megfelelt volna... Kell idegenvezetés, vagy inkább itt alszol?
Ez kellett nekem legkevésbé, inkább fogtam magam és a másik oldalamra fordultam.
- Aaaha.... Hozzak valami kaját?
- Bölényt, ropogósra sütve. – számban egy pillanatra összefutott a nyál is.
- Sajnálom, uram, abból kifogytunk. Sült csirke, megfelelő körettel..?
- Pulykánál kisebb méretben ne merj gondolkodni!
Idegesítő volt a társasága, de volt egy jó tulajdonsága is, ami miatt még nem csavartam fel az első fára. Igaz ezt még magam sem tudtam megfogalmazni, de reméltem, hogy valóban létezik.

Amint ez a groteszk jelenés eltűnt megjelent egy férfi szinte a semmiből. De az is lehet, hogy a többiek látták honnan jött. Én még mindig a korábbi csapás hatására hevertem a földön. Ez az idegen lassan hozzám sétált majd segített felülni és vízzel kínált. Jól esett a hűs víz úgy éreztem már nem vagyok annyira kába. Utánam a pisztolyos fickóhoz ment segíteni. Mikor befejezte a segítségnyújtást ideges hangon bemutatkozott.
-Üdvözletem.A nevem Zok.- majd halkabban mintha csak magának mondta volna hozzátette-Ezt nem hagyhatom túl messzire ment.-
"Csapatunk" hölgy tagja rögtön elkezdte kérdésekkel bombázni titokzatos jótevőnket mire meg is kaptuk a választ.
- Igen, találkoztam már vele. És ahányszor csak összefutottunk, én életben maradtam, de körülöttem mindenki meghalt. Nem azért élek még, mert nagy harcos vagyok... hanem mert hagyja, hogy éljek. Hogy miért, magam sem tudom.-
Majd közölte velünk csak annyit tud róla, hogy este jön elő.
~Ez nem volt valami túl sok információ de a semminél több~ gondoltam.
A leányzó és barátja kit ő csak gyík vitéznek nevezet különvált tőlünk de én úgy döntöttem maradok még egy darabig.
-Kérdezhetnék valamit? fordultam oda Zokhóz.
Csak nyugodtan.
-Tényleg nem tud semmit erről az alakról. Volt benne valami különös. Túlságosan könnyen győzött le minket pedig egyikőnk sem kezdő. mutattam a pisztolyos fickóra aki még mindig ott állt mellettünk.
Sokat segítene vele ha megtudná mutatni hol bukkant fel eddig. Milyen időközönként szokott megjelenni? Hátha ebből kitalálhatjúk merre fog megjelenni legközelebb. És kérem mesélje el az első találkozásukat és a harcot minden információ sokat segíthet a rejtély megfejtésében.
Kicsit tanakodott Zok, hogy mit is tegyen de egyszer csak elindult én meg követtem őt. A pisztolyos fickóra nem figyeltem merre ment lehet elment vagy velünk tartott. Én csak arra figyeltem, hogy minnél többet megtudjak erről a koponyás gyilkosról.