Magánküldetés: A különös Vírus

Már több napja jártam Shirotsume utcáit küldetések után loholva, de mivel eddig még egyel sem találkoztam kicsit le voltam törve, ám egyszer egy nagy épület elé értem. Volt rajta egy tábla és az volt ráírva, hogy Titan Nose. Egyből beugrott amit Arashi mondott, hogy egyedül nehéz küldetéseket találni, és mivel ez egy mágus céh azon gondolkoztam, hogy bemegyek és megkérdezem, hogyan is lehet bekerülni ebbe a klánba. Éppen indultam volna befelé amikor megláttam egy rohanó alakot egy köteg papírral a kezében, amint a klánházába tartott.
- Hé! - kiáltottam oda neki, mire megállt és rám nézett.
- Nem nagyon érek rá, mondd gyorsan, hogy mit akarsz. - nyögte oda lihegve.
- A Titan Nose klánházába tartasz ugye? - kérdeztem, bár elég egyértelmű volt.
- Igen... - mondta, de most már kicsit türelmetlenebbül.
Közben el tudtam olvasni pár sort a felső papírról amit a kezében tartott, és arra következtettem, hogy talán küldetések lehetnek ezeken a papírokon.
- Nem küldetéseket viszel véletlenül? - kérdeztem izgatottan.
- De... tessék itt egy példány. - és a kezembe nyomta az egyik papírt. - Most bocsáss meg, de még rengeteg helyre kell szétszórnom ezeket a lapokat, elég sürgős lenne mivel népen gyorsan pusztítja egy rejtélyes betegség.
- Köszönöm. - éppen hogy csak kimondtam már rohant is tovább.
Nagyon örültem, hogy végre megtaláltam életem első küldetését. Még el sem olvastam, hogy mit is kell csinálnom, máris elhatároztam, hogy elfogadom.

Szöszmötölés hangjára keltem... egy darabig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ezért eltartott egy darabig, amíg felkönyököltem az ágyon, és még egy ideig, amíg beazonosítottam a hang forrását: Yuzuha volt az.
- Jó reggelt... Ha hosszabb időre mennél el, add le a kulcsot a főbérlőnél... - mondta halkan, miközben még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben. Meglehetősen kialvatlan és morcos fejjel figyeltem.
- Úgy lesz... alighanem én is kerítek valami melót - dőltem vissza az ágyra. - Vigyázz magadra... - húnyódtak le a szempilláim.

Mire végleg felkeltem és becsoszogtam a klánházba, Yuzuha már rég a vonaton ült.
- Jó reggelt Mei... - nyögtem oda az új pultosnak. Vidáman köszönt vissza; irigyeltem, hogy ő ilyenkor is ennyire friss.
- Csinálj nekem egy kávét légyszíves - ültem le egy bárszékre, miközben úgy támaszkodtam a pultra, mintha egész éjjel nem aludtam volna. Ugyan nem szokásom kávézni... De most határozottan szükségem van rá.
- Tej, cukor?
- Mindent bele, csak azt a förtelmes ízét ne érezzem.
Lassan elhörpöltem, és éreztem, hogy elég erős anyagot kaptam: ha nem is élénkültem fel teljesen, legalábbis jobban észhez tértem. Megfordultam, és most jöttem csak rá, hogy alig néhányan lézengenek a teremben.
- Hol vannak a többiek? - fordultam vissza Meihez.
- Hónap vége van, ilyenkor mindenkinek szüksége van a pénzre.. lakbérlet, kocsmai számlák... - felelte. - Látod? Elég kevés munka maradt.
Odanéztem; valóban, alig néhány megbízás volt kitűzve. A fal előtt Drale álldogált. Ennek igencsak megörültem, mert az utóbbi pár napban eléggé összebarátkoztam a hallgatag alakváltóval... Reméltem, hogy találunk közösen valami munkát. Csapatban könyebb a munka és nem is annyira unalmas. Pénzre ugyan nem volt különösebben szükségem, de harcban is ki akartam próbálni újonnan tanult képességeimet - a főnix tollán ugyanis már egy apró, de szinte élő fénytől ragyogó pihe jelent meg az egyik reggelre. Hogy ez volt az oka az erőm növekedésének, vagy csak a következménye annak, azt nem tudtam - de abban biztos voltam, hogy sokkal hatékonyabb a mágiám, mint pár hete volt. Száz szónak is egy a vége: elhatároztam, hogy Drale-el tartok.
Talán ha nem lett volna nekem annyira reggel, oda is tudok jutni hozzá időben, így viszont mire egyáltalán rászántam magam, hogy megmozduljak, letépett egy papírt, biccentett felénk, és szó nélkül kilépett az ajtón.
- Basszus... - hangzott fel a szőke lány hangja a hátam mögött - Arashi, nem láttad melyiket vitte el?
- Valami kard volt rajta a képen...
- Rendben, akkor meg is van... a mester azt mondta, hogy írjam fel, ki melyiket vállalja be.
Én is odasétáltam a küldetéstáblához... nézzük csak... alig három közül választhattam. Az első egy szörnybefogás volt... Nem, ehhez még nem vagyok elég erős. Ennek a másiknak itt túl kicsi a jutalma; legyen akkor a harmadik. Azt mondja... keleti falvak... átok... áldozatok...
Visszamentem a pulthoz és odacsúsztattam Mei elé a küldetést.
- Ezt elviszem akkor.
- Rendben, felírlak... ha karanténba ütköznél, csak mutasd meg a katonáknak a klánszimbólumodat.
- Karantén?! - élénkültem fel.
- Bár sokan átoknak tartják, legalább annyian gondolják, hogy valamiféle fertőző betegség - magyarázta. - Szerinted miért hagyták ott a többiek a falon? - tette hozzá mosolyogva.
Jókor tudja meg az ember az ilyesmit...
- Eh... egye fene, attól még elvállalom.
Hazamentem, megreggeliztem - rögtön felkelés után sosem tudtam enni - összecsomagoltam némi útravalót, felcsatoltam a kardomat, és kisétáltam a városból.

Útközben felkéredzkedtem egy, a keleti falvak irányába tartó szekérre. A falut, ahol leszálltam, a járvány még nem érte el, mivel a helyiek elmondása szerint legalább egynapnyi járásra volt a karantén határa. A katonaság intézkedése ellenére eléggé kihalt volt a falu - sokan elhagyták otthonukat a szóbeszédek hallatán. Rossz előérzet telepedett rám... Néhány, kedvtelen falat után tovább is indultam célom felé.
Szokatlanul magányosan telt az utazás, egyetlen szembejövővel sem találkoztam. Végül belebotlottam egy őrjáratba - ahogy Mei tanácsolta, megmutattam nekik a Titan Nose szimbólumát és megbízásomat.
- Rendben van - mondta az őrmester, miután végigfutotta a papírjaimat. - Remélem sikerül valamit kideríteni.
Bólintottam, és továbbmentem a földúton. Ahogy a megbízó városa felé tartottam, valamiféle sötét hangulat bontakozott ki körülöttem, a köd súlyosan lógott a levegőben.
Végül beértem a városba, ahol megrendítő látvány fogadott. A tűz ropogását leszámítva tökéletes csend honolt, a homályban pedig fájdalmasan mozdulatlan, heverő alakok rajzolódtak ki. Az egyik ház ajtaján éppen egy letakart halottat hoztak hordágyon - egyik keze kilógott a szemfedő alól... Undorral kaptam el tekintetem.
Továbbhaladva hatalmas halotti máglyát találtam, ahol az elhunytaknak így, tömegesen adták meg a végtiszteletet - kényszerűségből minden szertartásosságot mellőzve. Az emberek a sokat próbáltak közönyösségével vetették hozzátartozóikat a lángok közé...
Példát véve róluk, megacéloztam a szívem. Ha engedek a sajnálatnak, nem tudok hatékonyan segíteni nekik... akkor pedig senki sem éli túl a járványt. Most az a legfontosabb, hogy megtaláljam a megbízót... Épp indultam volna, hogy útmutatást kérjek, amikor a hátam mögött felcsendült egy hang:
- Biztos a megbízásra érkeztél! Nagyon helyes, már kezdtünk megijedni hogy senki nem válaszolt rá.
Megfordultam; a megbízót láttam, némileg mögötte pedig két alak közelgett, akikkel már találkoztam, nem is olyan rég - Itachi és Gonkuro. Úgy látszik, hál'istennek nem leszek egyedül... így könnyebb lesz.
- Arashi Nagao, Titan Nose. Rajtam kívül még két másik mágus is jelentkezett - feleltem, Gonkurora és Itachira célozva. Meg akartam várni őket, mielőtt megbeszéljük az ügy részleteit a megbízóval.

Tűzmágushoz méltón, nem is választhattam más eszközt a keleti falvakba való eljutáshoz mint a vörös szőnyeg varázslatom.
- Red Carpet. - mondtam és máris útnak indultam célállomásom felé.
Amint elértem a fertőzött falvak határát, a levegőből láttam jó néhány őrjáratot és sok elbarikádozott utat. Valószínűleg karantén alá helyezték a területet. Szerencsémre mind felett szépen átrepültem így nem tartottak fel. Amikor elértem a várost leszálltam a földre és egy nem épp kellemesnek mondható látvány fogadott. Az utcán rengeteg hulla feküdt, fele égett, másik fele pedig le volt takarva fekete zsákokkal. Nyomasztó látvány volt, és kicsit aggódtam is, nehogy megfertőződjek én is, még nem tudtam, hogy mitől halhattak meg itt az emberek. Már elég régóta jártam az utcákat, de még egyetlen élő emberrel sem találkoztam és fogalmam sem volt, hogy merre találom a megbízóm, ha él még egyáltalán. Egyszer csak láttam, hogy egyik házból kijön két ember akik éppen egy letakart hullát hoznak ki. Odamentem volna hozzájuk, hogy megkérdezzem, hátha tudják merre találom a megbízóm, de akkor szörnyű látvány fogadott, kicsúszott a hulla keze a zsák alól. Bőr egyáltalán nem volt rajta, hús se sok, de ami volt az is rohadt így nem csak a látvány volt gusztustalan, de az orrom is megcsapta egy irtó kellemetlen szag.. Miután elhaladtak előttem, észrevettem egy másik embert is az utcán, Itachi volt az. Ő is meglátott engem, el akart indulni gyorsan a másik irányba, ami nem csoda legutolsó találkozásunk után, de odasiettem hozzá. Mégis csak egyszerűbben meg tudjuk csinálni a küldetéseket ha ketten vagyunk.
-Üdv! Nem örülök neki, hogy összefutottunk... Gondolom ezen munka miatt vagy itt te is. - és máris a képembe nyomott egy papírt a küldetésről.
- Üdv! Igen én is a küldetés miatt vagyok itt. Mehetnénk együtt, ketten mégiscsak gyorsabban és könnyebben megy. Habár most, hogy itt látlak nem is kell tovább keresnünk a fertőzés forrását, mert szerintem te vagy az. - kacagtam fel.
Mentünk tovább utcán és közben feltűnt előttünk egy férfi aki ugyanabba az irányba tartott mint mi. Kis idő után egy újabb alakot láttam meg, ahogy közeledtünk felé észrevettem, hogy Arashi volt az.
Az előttünk haladó alak megállt előtte és megszólította.
- Biztos a megbízásra érkeztél! Nagyon helyes már kezdtünk megijedni hogy senki nem válaszolt rá.
Ezek szerint Arashi is a küldetésre jött. Örültem neki, hogy nem csak ezzel a lusta Itachival kell együtt dolgoznom.
- Arashi Nagao, Titan Nose. Rajtam kívül még két másik mágus is jelentkezett. - felelte.
Valószínűleg ő is észrevett minket azért mondta, hogy két másik mágus is jelentkezett, így hát odasiettem, hogy ne maradjak le semmiről.
- Üdv! Gonkuro Hachirobei vagyok. - mutatkoztam be én is.

- Remélem gyorsan találnak valami megoldást erre, ugyanis már százra tehető a halálos áldozatok száma.
Én is... szörnyű látvány... Nehéz lehet ilyenkor vezetőnek lenni. Most például Igornak intézkednie kell egy újabb halott miatt. Elküldi őket a máglya felé, de visszafordulva még ennyit mondott nekünk:
- A vírus a hegyekben lévő pataktól visszajövő emberektől indult. Remélem segítettem.
Hoppá, egy nyom amin elindulhatunk... Gondolataimba merülve észre se vettem, hogy mikor ment el a megbízó. Ez nagyon jó, de miért rohannánk oda vakon a patakhoz úgy, hogy semmit sem tudunk a kórról? Sőt, éppen úgy lehet átok is mint járvány. Hárman vagyunk mágusok, valamelyikünk csak rájön, ha átokról van szó... legalábbis nagyon remélem. Még egy kicsit gyötrődtem, hogy tényleg akarok-e - jó eséllyel fertőző - hullákat nézegetni, de végül előadtam tervemet a többieknek.
- Vizsgáljuk meg a halottakat, hátha rájövünk valamire - javasoltam. Akkor is ezt tettem volna, ha azt mondják, hogy ők nem jönnek. Ugyan nem vagyok orvos, de reméltem, hogy tényleg sikerül valamit kideríteni, és nem csak az időnket pocsékoljuk.

- Üdvözlet a nevem Igor. A falu vezetője vagyok és én adtam fel a hirdetést. - mutatkozott be a figura. - Remélem gyorsan találnak valami megoldást erre ugyanis már százra tehető a halálos áldozatok száma.
Megfordult az öreg, mert egy újabb halottat hoztak ki az egyik épületből. Valamit motyogott a férfiaknak akik a hullát vitték és visszafordult felénk.
- A vírus a hegyekben lévő pataktól visszajövő emberektől indult. Remélem segítettem. - mondta, majd elment.
Elkezdtem gondolkozni, hogy nem lenne-e túl felelőtlen csak így odamenni ahhoz a patakhoz, hiszen valószínűleg ott kapták el a vírust az első fertőzöttek. És ekkor átvillant valami az agyamon, hogy lehet, hogy ez nem vírus, ám ekkor Arashi megszólalt.
- Vizsgáljuk meg a halottakat, hátha rájövünk valamire. - javasolta.
- Nekem az jutott eszembe, hogy lehet, hogy ez nem vírus hanem átok, és a hegyekben portyáznak valakik vagy valamik akikkel azok a bizonyos első áldozatok találkoztak, esetleg még rajta is kapták őket valamin és ezért szórtak rájuk átkot, ez után visszajöttek a faluba segítségért, de rosszul tették mert itt villámgyorsan terjedt szét a vírus. - osztottam meg eszmefuttatásom Arashival és Itachival. - Szerintem jobban tesszük, ha először is beszerzünk pár gázmaszkot hátha mégis vírus és levegő útján terjed. Utána pedig elmehetünk hullákat vizsgálni, talán még azt is megtudjuk biztosra, hogy átokról vagy vírusról van szó és a következő állomás lehetne a patak. Egyébként az sem ártana ha vennék egy pár kesztyűt és nem érnénk hozzá senkihez és semmihez, mert ha tényleg vírus akkor nehogy a nyálkahártyákon keresztül kerüljön a szervezetbe, nem örülnék neki ha én is elkapnám ezt a nyavalyát. Ez lenne az én javaslatom. - válaszoltam.
Elindultunk beszerezni a kellékeket, majd rögtön elmentünk hullákat vizsgálni.

Felhúztam a védőöltözetet. Bár eltökéltem, hogy mindenáron segítek ezeken a szerencsétleneken, kissé visszarettentem a hermetikusan lezárt szobától. Belépve életem legszörnyűbb látványa fogadott, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem. Egy óriásira nőtt, sötétbarna valami hevert az asztalon. Bővebben nem szívesen írnék róla... Az Igortól kapott kép alapján egy szőke nő volt az áldozat. Éreztem, hogy undorom hirtelen haragba fordul át. Alaposan elmémbe véstem a nő képét és a szörnyetegéét, amivé válnia kellett; már tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg az ügy végére nem járunk - nincs visszaút. Ha csak arra gondoltam, hogy a többi ember is... Dühtől remegve szorult ökölbe a kezem. A legrosszabb mégis az volt, hogy fogalmam sem volt, három mágus hogyan akadályozhatna meg egy ilyen erejű járványt.
- Levontatok már valami következtetést, hogy mi ez? - hallatszott Itachi hangja a hátam mögül. Csak igen nagy erőfeszítés árán álltam meg, hogy neki ne essek. Már akkor is idegesített, amikor kijelentette, hogy ő nem vizsgálja tovább... Ezzel a hozzáállással csak akadályoz minket... Lassan kieresztettem az önkéntelenül visszatartott levegőt. Nyugalom... nem ő tehet erről az egészről. Megvártam, amíg ismét nyugodtabban tudok beszélni, majd halkan csak ennyit mondtam:
- Ez aligha lehet átok... - Vagy ha az is, akkor a legrettenetesebb, ami valaha is létezett...
A többiek is egyetértettek ezzel, ezért még megegyeztünk:
- Gyerünk a patakhoz...

Örültem neki, hogy Igor biztosította a védőöltözetet, legalább nem kellett ez után is keresgélni, hogy hol találunk ilyen felszerelést. Felhúztam a védőöltözetet és közben figyeltem a többieket, hogy milyen arcot vágnak a ruhában. Itachi a szokásosnál is morcosabb volt szóval úgy tűnt, hogy neki egyáltalán nem tetszett a ruha, Arashin pedig csak annyi látszott, hogy eltökélt, ami kicsit meg is lepett, hogy még csak kis ideje vagyunk itt mégis ennyire szívére veszi ezeknek az embereknek a sorsát. Megnéztem, hogyan áll rajtam a ruha.
- Ez tök vagány. - mondtam széles vigyorral az arcomon.
Bementünk egy hermetikusan lezárt épületbe, ahol megláttam, hogy egy asztalon fekszik valami undorító dolog, ami valószínűleg az áldozat lehetett, ez volt életem legszörnyűbb látványa. De miután ránéztem Itachira, hogy majdnem kidobta a reggelijét, elmosolyodtam. Lehet, hogy a hulla a legszörnyűbb látvány volt, de Itachi képét nézve ahogy küzd az ellen, hogy ne töltse fel reggelijével gázmaszkját, az volt az egyik legkellemesebb látvány, mivel pont az a leggyengébb most aki a legkeményebbnek mutatja magát. Majd ekkor közölte velünk, hogy ne is álmodjunk róla, hogy hozzá nyúl, vagy tovább vizslatja a hullát. Közben Arashi nézett egy képet amin egy alacsony, hosszú szőke hajú nő volt, ő volt az áldozat. Eléggé meglepődtem, hogy milyen szörnyeteg lett belőle a vírus miatt. Közben Arashin látszott, hogy dühös és ökölbe szorította kezét.
- Levontatok már valami következtetést, hogy mi ez? - kérdezte Itachi és a hangján hallatszott, hogy még mindig rosszul van.
- Ez aligha lehet átok... - felelte Arashi már nyugodt hangon.
Bólintottam, ezzel jelezve, hogy szerintem is így van.
- Gyerünk a patakhoz... - mondta Arashi.
- Rendben menjünk, de előtte még annyit mondanék Itachinak aki nem igazán támogatta védőruhás ötletem, hogy igazad volt, neked nem kellett volna a védőruha, semmit nem változtál volna ha elkapod a vírust. - mondtam széles mosollyal Itachi felé fordulva.
Ez után rögtön el is indultunk a patakhoz.

Csendben mentünk a patak felé. Kissé megnyugodtam, de gondolataim még mindig zavaros összevisszaságban cikáztak, így örültem is a csendnek. A térkép szerint ez az erdei ösvény vezet a forráshoz...
Csoszogó hang ütötte meg a fülem. A látványra ösztönszerűen söpört rajtam végig mágiám, készenlétben állva, hogy parancsomra előrobbanjon - előttünk ugyanis a boncasztalon látott szörnyeteg még torzabb változata vonszolta magát felénk, egy nagy deszkát lóbálva ormótlan kezében. Haragom felülkerekedett meglepetésemen, így szinte rögtön reagáltam: kezeimmel leírtam a varázslathoz szükséges mozdulatokat, majd tenyereimet egymáson keresztbe fektetve céloztam a lényre.
- Wind Blades! - ontottam rá a zárszóval egy sorozat szélpengét. Mire útjára engedtem a mágiát, Gonkuro tűzvarázslata is felé száguldott. A tűz szinte ráfröccsent, amit nem sokra rá követett a szélpenge becsapódása.
Ennek vége - meresztettem szemem a tűz- és porfelhőbe. Ám amikor leült, és láthattuk támadásunk eredményét, a szörny még mindig ott állt, láthatóan nem sok kárt okoztunk neki... körülötte a föld megperzselődött, a pengék nyomán pedig kissé felhasadozott. Rögtönzött fegyverét azonnal szétforgácsolta mágiánk ereje, de ő maga rendületlenül közelített felénk.
- Itachi - kiáltottam - használd a kardod, fedezünk!
Válaszul csak valami összefüggéstelen ordibálást hallottam, ahogy veszekednek mögöttem.
- Rúgdosd fel azt a lusta állatot! - fordultam mérgesen Gonkuro felé, kis híján vesztemre... ugyanis a pokolfajzat már túlságosan is közel került hozzám. Ha nem figyelmeztettek volna, megjárhattam volna elővigyázatlanságommal, de így tenyeremmel fordulatból az ellenség felé ütöttem:
- Wind Blast!
A becsapódástól hátrébb bucskázott, így nyertünk egy kis időt. Úgy látszik ellenálló a mágiával szemben... most jön a B terv... - ragadtam meg kardom markolatát, de elő már nem húztam, mert végre Itachiék is csatlakoztak a harchoz. Megidézte kardját, majd elindult a szörnyeteg felé, Gonkuro pedig Red Carpetje segítségével a levegőbe röppent. Pár lépést arrébb szaladtam, hogy tisztán rálássak a célpontra, majd kissé még csúszva álltam meg, a förtelem felé fordulva. Középső és mutatóujjamat rászegeztem, miközben izzó narancs-vörös mágikus pecsét rajzolódott ki alattam:
- Fire Projectiles!
A lángok tompa suhogással repültek a célpontok felé, miközben Gonkuro a levegőből támadott - támadásunk ugyan a kisebb perzselésektől eltekintve nem sok hatással volt rá, de így elég elterelést biztosítottunk Itachinak, hogy bevigyen egy vágást. A terv sikerült is: hosszan felhasította a mocsok páncélbőrét. Az viszont erre feldühödött, mert egyre agresszívabban támadt Itachira. Egyelőre ugyan állta a sarat, de ellentámadásra már nem maradt ideje.
- A sebre - ordítottam, de nem tudtam, hogy hallják-e, elmémben a mágia lángja dübörgött - abban sem voltam biztos, hogy megszólaltam-e.
- Fire Ball! - céloztam a keskeny, hosszú sebre, és láttam, hogy a többiek is támadnak. Tűz és villám hasított a megkínzott, meggyalázott emberi testbe - a szörnyeteg néhány nagyobb darabra szakadva csattant a közeli fáknak, hogy végleg elcsendesüljön. Reszketeg sóhajjal távozott belőlem a harc extázisa, és leeresztettem karjaimat.
Ez a piszok eléggé ellenáll a mágiának... érdemes lenne megnézni, hogy nincsenek-e gyenge pontjai - indultam a pokolfajzat felé, útközben minden eshetőségre készen hüvelykujjammal kissé kijjebb csúsztattam tokjából kardomat.

A patak felé menet Arashi mutatta az utat mivel nála volt a térkép amit kaptunk a megbízónktól. Itachi szokásához híven morcos képet vágott, míg Arashi a térképet böngészte végig, én pedig csendesen követtem őket. Nem sokkal miután megtaláltuk az ösvényt ami a patakhoz vezet egy csoszogó hangot hallottam amire társaim is felkapták a fejüket. Rögtön meg is láttam egy olyan szörnyet amit a boncasztalon láttunk csak ez még annál is rondább volt és egy deszka volt a kezében. Nem akartam megvárni ameddig idejön hozzánk így összegyűjtöttem varázserőm gyorsan.
- Fire Ball. - mondtam el a varázsigét.
- Wind Blades. - mondta Arashi.
Amikor becsapódott a két mágia nagy porfelhő és benne a tűzlabdám maradékai látszottak csak. Már majdnem azt hittem, hogy végeztünk is vele amikor elült a por és a szörny még mindig ott állt, szinte sértetlenül, de a deszka amit előbb még a kezében tartott kis darabokra hullott szét. Hallottam, hogy Itachi motyog valamit, de nem értettem mit ezért odafordultam felé kérdőn hátha megismétli, de ekkor azt láttam, hogy kardját leszúrja maga mellé a földre és leül az egyik fa tövébe.
- Itachi, használd a kardod, fedezünk! - kiáltotta Arashi aki még nem sejtette, hogy Itachi nem hajlandó harcolni.
Nem tűrhettem szó nélkül Itachi tétlenségét.
- Kelj fel és harcolj te is! Eddig se csináltál még semmit! - kiabáltam vele.
- Hagyj engem békén bohóc, ketten elegen vagytok ehhez a rusnyasághoz. - mondta unott hangon.
- Rúgdosd fel azt a lusta állatot! - hallottam a hátam mögül Arashi hangját.
Közben Itachi levette maszkját, elővette flaskáját és belekortyolt. Ezzel betelt a pohár és egy jól irányzott rúgással kirúgtam a kezéből az italát. Itachin látszott, hogy meglepődött és kétségbeesetten kapkodott a flaska után ám nem járt sikerrel így az a földre esett és kifolyt belőle a sör. Ekkor hirtelen megfogta kardját, kirántotta a földből és engem vett célba vele.
- Red Carpet. - mondtam és máris felrepültem varázslatommal a levegőbe így kitérve Itachi kardvágása elől.
- Ezt nem bocsátom meg neked... - mondta mérgesen.
- Csak ennyit tudsz? Szánalmas vagy, félsz megküzdeni vele? - kérdeztem tőle.
Ekkor elmosolyodtam mivel éreztem, hogy elértem célom és sikerült annyira felingerelni, hogy végre nekiáll és harcol.
- Felszabdalom a mutánst, aztán pedig téged! - fenyegetett meg, de ezt már nyugodtabban mondta.
Nem tudtam komolyan venni így csak kacagtam rajta egyet. Ez után hallatszott, hogy Itachi motyog valamit majd keze előtt egy kard jelent meg amivel rögtön nekirohant a szörnynek. Arashival elkezdtük varázslatokkal sorozni a lényt, amire nem igazán hatottak se az én tűzlabdáim se Arashi tűzlövedékei, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy eltereljük a szörny figyelmét Itachiról és így ő megvághassa a dögöt a kardjával. Sikerült a terv és Itachi hosszan felhasította a szörny bőrét, de ettől még nem dőlt ki, sőt, ettől csak feldühödött és elkezdtem folyamatosan támadni Itachit akinek csak védekezésre volt ideje, esélye sem volt, hogy újra megtámadja.
- A sebre. - kiáltott Arashi.
- Fire Ball. - mondtam el rögtön a varázsigét és lőttem egy tűzlabdát a szörnyre.
Arashi is egy tűzlabdával vette célba a lény sebét, Itachi pedig egy villámot lőtt ki rá. Amikor mindhárom varázslat elérte célját a szörny nagyobb darabokra szakadt szét és így csapódott neki az egyik közeli fának.
Arashi elindult a lény maradványai felé, hogy megvizsgálhassa. Ez után Itachira néztem, hogy mi van vele és láttam, hogy tele van húscafatokkal és vérrel az egész teste. Látszott az undor a képén ahogyan megtörölte arcát miközben felült, majd szinte azonnal kihányta gyomra tartalmát, ami végül is érthető volt, de ugyanakkor számomra rendkívül vicces is így elnevettem magam.
- Jól nézel ki Itachi. - mondtam neki nevetve.
- Mostantól figyeljünk oda rá, mivel lehet, hogy elkapja a vírust. - mondtam Arashinak.

Odaléptem a legyőzött döghöz és alaposan megnéztem magamnak. Sajnos semmi fontosat nem tanultam a vizsgálódásból. Alighanem azért, mert eléggé feltrancsíroztuk... mellesleg az anatómiai ismereteim sem túl jók, nem is beszélve arról, hogy még egy gyakorlott anatómus is bajban lenne, ha történetesen arra kérnék, hogy elemezze ki a torzszülöttet. Sóhajtva rögzítettem megint kardomat.
Jobb ötletünk nem volt, így továbbindultunk. Ahogy haladtunk, egyre bizonytalanabb lettem abban, hogy valóban a jó irányba tartunk-e, mert egyre kevésbé emlékeztetett a környék a régi, elrongyolódott térképen látható, elmosódott vonalakra. Akárhogy néztük a térképet és a környéket, sehogy sem tudtuk kiokoskodni, hogy pontosan merre van a patak. Nem lehet ez olyan bonyolult... annyira sok ösvény nincs hogy eltévesszük a jó irányt. Remélem.
Egy pillanatra megálltam. Furcsán csöndes az erdő... nem hallani a megszokott zajokat: madárcsicsergés, bogárdöngicsélés, apró állatok neszezése az avarban... teljes, szinte tökéletes csend, még a szél sem fúj. Bármikor máskor megnyugtatott volna ez a nyugalom, de most valahogy baljóslatúnak tűnt, természetellenesnek. Óvatosan felidéztem néhány varázslatomat, majd követtem a többieket.
Gondtalanságunk valahogy egyre párolgott, ahogy beljebb és beljebb haladtunk az erdőbe. Végül Itachi megragadta kettőnk vállát és egy vastag törzsű fa mögé igyekezett terelni minket. Szó nélkül követtem; csak miután biztonságban voltunk hallottam meg a mély, erőteljes morgást. Ismerős ez a hang... hát persze! A szörnyetegek - emlékeztem vissza nemrég lezajlott harcunk részleteire. Óvatosan kilestem a fatörzs mögül. Igazam volt: egy förtelem sétált épp az erdőn keresztül, groteszk formája élesen elütött az erdő élő, vidám színeitől. Elég határozottan halad előre... ...ami azt jelenti, hogy célja van... azt pedig jó lenne megtudnunk. Elő is adtam volna gyorsan a gondolatmenetemet, amikor Gonkuro is felvetette, hogy kövessük. Nocsak... tőle leginkább azt vártam volna, hogy a harc kedvéért agyatlanul nekiugrik a dögnek... talán mégis van egy kis józan esze. Itachin persze nem lepődtem meg, hogy nem izgágáskodott, viszont az, hogy igyekezett megvédeni minket, új volt nekem.
- Utána - bólintottam egyetértőn.

Egy jó ideje követtük a mutánst, de szerencsére nem vett minket észre. Persze gondoskodtunk is róla, hogy aránylag nagyobb távolságra maradjunk tőle, és igyekeztünk elkerülni a zajforrásokat. Ez be is vált, mert jó ideig követtük, és már komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy mit kereshet ilyen mélyen az erdőben, amikor egyszer csak eltűnt a szemünk elől. Mi a...? Tanácstalanul álltunk ott, majd lassan odasétáltunk, ahol az előbb még a hétrét görnyedt szörnyfajzat állt. Az ég egy adta világon semmi nyomát nem találtuk, ám egyszer csak...

Arashival megvizsgáltuk a szörny darabjait hátha találunk valami használható információt, de nem mivel cafatokra szaggattuk nem találtunk semmit. Mivel anatómiai ismereteink korlátozottak ezért lehet, hogy akkor se találtunk volna semmit ha egyben lett volna, hacsak nem valami nagyon feltűnő dolog amit ha akarnánk se tudnánk nem észrevenni. Mivel ez sajnos nem így volt és semmit nem tudtunk meg. Itachi közben letisztogatta magát, majd elővette sörös flaskáját és belekortyolt.
- Azt hiszem, most már rendben leszek. - mondta.
Ezek után továbbindultunk. Ahogy haladtunk egyre beljebb az erdőben a növényzet egyre sűrűbb lett és egyre lassabban haladtunk, de úgy tűnt, hogy nem is a jó irányba tartottunk. Mindhárman kémleltük a térképet, de egyikünk se tudott rajta tájékozódni. Igaz, hogy a térkép el volt rongyolódva és a vonalak is elmosódtak az idők folyamán, de ha teljesen ép lenne a térkép akkor se tudtunk volna tájékozódni mivel nekem úgy tűnt, hogy már annyira elavult volt a térkép, hogy azok az utak amiket jelölt teljesen eltűntek az idő folyamán. Nézegettük a tájat hátha találunk valamit ami segíthet a tájékozódásban amikor egyszer csak Itachi megragadta a vállam és Arashival együtt berángatott egy vastag törzsű fa mögé. Először nem értettem, hogy mit akar, de miután a fa mögött voltunk hallottam valami morgást. Kinéztem a fa mögül és megláttam, hogy egy újabb szörnyeteg mászkált ott. Nem akartam még egy ilyen döggel harcba szállni, de mivel eléggé sietve haladt előre úgy gondoltam ha követjük, akkor talán elvezet minket valahova ahol többet megtudhatunk ezekről.
- Szerintem kövessük. - vetettem fel az ötletet.
- Utána. - mondta Arashi.
Elindultunk a szörny után és próbáltunk minél kevesebb feltűnést kelteni nehogy észrevegyen minket. Már elég hosszú ideje követtük észrevétlenül és már kezdtem kételkedni benne, hogy célja lenne egy ilyen agyatlan dögnek, amikor egyszer csak eltűnt hirtelen a szemünk elől. Értetlenül álltunk egy pillanatig, de utána lassan elindultunk oda ahol eltűnt a szörny. Nyomát sem találtuk a lénynek, de ekkor hirtelen Arashi is eltűnt, Itachira néztem aki elkezdett zuhanni és esés közben megragadott, hogy megkapaszkodjon bennem ami sikerült is neki, de így én is zuhantam utána a mélybe.