Magánküldetés: A különös Vírus

Kezdeti pánikom helyét gyorsan zavarodottság vette át. Milyen mély ez a gödör? Talán nem is esünk...? A fenébe is...
- Light Magic! - idéztem egy kis fényt, ami épp elég volt ahhoz, hogy meglássuk oldalt a nyílásokat. Gondolkodás nélkül arra kezdtem evickélni, látva, hogy kissé késve ugyan, de társaim is követik példámat. Rövid küszködés után sikerült is egy járatba jutnom, meglepetésemre minden komolyabb sérülés nélkül. Hátranéztem, de semmit sem láttam: társaim valószínűleg egy lejjebb lévő járatban kötöttek ki. Legalábbis nagyon reméltem, hogy sikerült eljutniuk az egyikig, és nem találkoztak az akna aljával. Tudva, hogy most semmit sem tehetek értük, felmértem a környezetemet. Többfelé ágazott az alagút: a legtöbbje sötét, természetes járat volt, de a kövekkel kirakott folyosó, ahol most álltam, tovább vezetett a föld mélye felé.
Rövid mérlegelés után lezártam a fényvarázslatot, és elindultam a kiépített folyosón. Reméltem, hogy nem fogok a torzszülöttekkel találkozni; egyel-kettővel még talán elbánnék, de ha több jönne - ez pedig miért ne lenne lehetséges, a járvány méreteit tekintve - akkor komoly bajban vagyok... de legalább a szűk folyosón könnyen tűz alatt tarthatom őket. Na és az sem mindegy - erősítettem meg magam elhatározásomban - hogy a többiek is lefelé lesznek valamerre.... Itt már nem mertem semmilyen fényt megkockáztatni, nehogy rámtámadjanak. Átkozottul remélem, hogy ezek a rohadékok nem látnak a sötétben... Kissé bizonytalanul meresztettem a szemem a félhomályba, miközben felidéztem néhány támadó varázslatot, és ismét kioldottam kardhüvelyem száját. Meg kell találnom a többieket, mielőtt észreveszik, hogy itt vagyunk... ahogy észrevettem, nem szeretik az embereket...

Hála Itachinak én is zuhantam velük a feneketlennek tűnő gödörbe. Már egy jó ideje zuhantunk és szinte biztosra vettem volna már, hogy ekkora eséstől meghalunk, amikor egyszer csak észrevettem, hogy Arashi eltűnt és nem sokra rá Itachi is. Őt szerencsére láttam ahogyan kapálózva próbált elérni valami lyukat ami a falban volt és sikerült is neki, így nem zuhant tovább. Észrevettem, hogy sok ilyen lyuk van így megpróbáltam én is az egyik ilyenben kikötni. Kinéztem magamnak egyet és megpróbáltam megkapaszkodni de akkor sebességgel estem lefelé, hogy nem bírtam megtartani magam így tovább zuhantam, viszont le tudtam lassítani magam egy kicsit. Gyorsan célba vettem egy másikat és mivel már közel voltam a falhoz sikerült teljes testemmel beesni és nem kellett a szélén megkapaszkodni, ami lehet, hogy nem is jött volna be, úgy mint az előző alkalommal. Viszont most az egész testem sajgott akkorát estem, de csodák csodájára egyetlen karcolás nélkül megúsztam. Felálltam és körülnéztem, legalábbis próbáltam mivel korom sötét volt.
- Fire Magic. - mondtam el a varázsigét.
Tenyeremben egy kis lángot hoztam létre amivel már tudtam világítani és így könnyebben tudtam tájékozódni. Egy alagútban voltam amiből rengeteg másik kisebb alagút nyílt.
- Melyiket is válasszam? - motyogtam halkan.
Remélem a többiek is sikeresen földet értek, és mivel ők előbb beestek egy-egy ilyen alagútba ezért ők feljebb vannak mint én szóval akkor olyant kellene választanom ami felfelé visz. A szörny pedig meg lejjebb van ahová egy lefelé vezető alagút visz. Mivel Itachi, én, és a szörny ami előrébb vihet a küldetésünkben is lejjebb van mint Arashi ezért valószínűleg ő is lefelé fog jönni ha van választása, Itachi viszont inkább felfelé indulna lustaságából következtetve és a szörnnyel se akar harcolni, ami az ő esetében nem csoda miután felette robbantottuk szét az előzőt és így beterítettük a dög maradványaival. Szóval, ha Arashi lefelé jön akkor szembe találkozik Itachival aki felfelé megy és akkor Arashi meggyőzi Itachit, hogy ő is lefelé jöjjön. - És mi van akkor ha nekik nincs választási lehetőségük és csak egy utat választhatnak ami ki tudja merre vezet? - gondoltam magamban. Ha egy irányba tudnak menni és az felfelé visz, én pedig lefelé megyek ahol a szörny van, akkor egyedül kell megküzdenem vele, ha egyáltalán túlélte az esést. Próbáltam minden eshetőséget figyelembe venni, de semmit se tudhattam biztosan.
- Mindegy, irány lefelé. - motyogtam.
Elindultam a lefelé vezető alagútban és tovább gondolkoztam. Az is lehet, hogy már több szörny is leesett ide, és ha túlélték az esést akkor többen vannak és nem csak az van itt egyedül amelyiket láttuk leesni. Innentől már csak azt reméltem, hogy a társaimmal találkozok előbb.

Óvatosan lopakodtam lefelé a folyosón, de életnek egy jó darabig semmi nyomát sem találtam. Szemem már kezdett hozzászokni a szegényes fényhez, amikor meghallottam az ismerős csoszogó hangot...
Hátrahőköltem, és behúzódtam egy kimélyedésbe, amibe éppen csak elfértem. Ugyan nem láttam rendesen, de éreztem, ahogy lassan elhalad előttem a szörnyeteg. Vártam még egy kicsit, amíg elhal a csoszogás, majd óvatosan kidugtam a fejem. Egyre valószínűbb, hogy tényleg itt lent gyülekeznek...

Már vagy negyed órája haladtam zavartalanul - miután fél óráig az előttem elhaladó szörnyek elől bujkáltam - és épp kikémleltem az egyik sarok mögül, amikor valaki megérintette a vállam. Ahhoz hogy ez Itachi vagy Gonkuro keze legyen túl nagy... fenébe.
Ösztönszerűen, vakon félreperdültem, és a falon csattanó ököl hangja alapján ezt nagyon is helyesen tettem. Az ismerős, halk morgás szerencsére valamelyest elárulta támadóm helyét, de csak nagyjából tudtam behatárolni a helyes irányt.
Ennél a pontnál megpattant bennem valami. Elegem van a bujkálásból! A csatazajra úgyis itt lesz az összes dög... akkor meg már nem számít, hogy sötét van-e vagy sem.
- Light Magic! - sűrítettem össze a fényt a fejem felett lévő pontba. Örömmel fogadtam a világosságot, bár az eltorzult emberi test látványának már kevésbé örültem. Kissé bizonytalanul tekintgetett körbe, de következő, hatalmas erejű ütésében már egy csepp határozatlanság sem volt. Lehajoltam a karja alá, majd rögtön ellentámadást is indítottam:
- Wind Blast! - ütöttem meg a dögöt, ami a másik falnak esett... sajnos még így is túl közel volt. Amíg volt időm, átlebegtettem a fénygömböt kicsit közelebb, és kirántottam a kardom. A szörny a szeme elé kapta a kezét...
Hoppá, várjunk csak... ez nem bírja a fényt... - gondoltam, és közben már cselekedtem is.
- Blinding Flash! - tartottam tenyerem ellenségem felé, aki egyenesen a vakító villanásba bámulva panaszosan felüvöltött. Odaléptem hozzá, és két határozott döféssel támadtam a mellkasára. Egy kis részen felszakadt a páncélja, és a kard a szívéig hatolt... legalábbis oda, ahol egy embernek a szíve lett volna. Haláltusájával majd' kiszakította a kezemből a kardomat, de sikerült megtartanom és kirántanom belőle a pengét. Gyorsan letörölgettem a gusztustalan testnedveket, és igyekeztem átállni mielőbb tűzmágiára, arra az esetre, ha lánggal kéne beborítanom az alagutat...