A különös éjszakák

Egy ideig csendesen követtem a fickót, és a srácot, amint visszafelé haladtak a városba. Érdekelt ugyanis pár dolog, és reménykedtem benne, hogy talán elárul valami olyan részletet, ami neki lényegtelen, számunkra azonban fontos lehet.
Eléggé lemaradtam, így a lenge, reggeli szél cafatokra tépte a beszélgetést. Csak foszlányokat kaptam el, de ez is elég volt.
- Nem, teljesen váratlan a hely és az időpont... egy hónapja kezdődött.... másik városban is.... csontok repkedtek, hús hersent, vér fröcsögött... megállíthatatlan....
Eleget hallottam.
A városba érve hagytam tovább andalogni Zoknit és párját, majd reggeli és szállás után néztem. Esti műszak várt rám, és ha nem akartam összeesni éjfélkor, muszáj volt aludnom. Amúgy is kezdtem érezni a fáradtságot: szédelgett körülöttem a világ.
Reggeli után rögtön az ágyba vetettem magam egy kis szállodában. Néztem, ahogy a függönyökön át beszűrődnek a fénypászmák és csíkokat rajzolnak a takarómra. Madárdal és friss szellő szállt felém a nyitott ablakon át, néha meg - meglibbentek a függönyök. Utolsó gondolatom az volt, hogy talán be kellene csuknom, nehogy hívatlan vendéget kapjak, de aztán körbeölelt az álom.

Késő délutánra járt: a reggeli aranysárga fény már erősen narancsba hajlott odakint. Kiugrottam az ágyból, és lementem az étterembe, ahol megreggeliztem.
A tulajdonos kedves mosollyal üdvözölt: megismert reggelről.
- Hozhatok valamit, kisasszony? - kérdezte.
- Igen... sajtos makarónit - rendeltem, majd hirtelen elvigyorodtam egy reggel bevillanó emlék hatására. - Valamint pulykát valami finom körettel, elvitelre. De jó nagy, emberes adag legyen!
A testes öreg kedvesen nevetett, majd energikusan, termetét meghazudtoló sebességgel munkához látott. Pár percen belül előttem illatozott a saját rendelésem, amit sebesen felfaltam, látva, hogy a nap egyre jobban közelít a horizonthoz.
Miután végeztem, a tulajdonos a kezembe adta a csábítóan illatozó zacskót, és kacsintva további jó szórakozást kívánt. Fizettem, búcsút intettem és elmentem oda, ahol Max - et hagytam.
Még időben érkeztem: mord társam még a földön hortyogott. Mosolyogva megzörgettem az orra előtt a zacskót, gondoskodva róla, hogy érezze az illatot.
A következő pillanatban Max szemmel követhetetlen sebességgel kitépte a kezemből a zacskót, majd álomtól ködös tekintettel fel is ült, és enni kezdett.
- Lóétvágyat! - mondtam, majd leültem.
Mormogott valamit az orra alatt - talán egy "kösz" akart lenni.
Egy ideig hagytam enni, majd úgy döntöttem, megosztom vele a részleteket. Legalább azt is megemészti a hússal együtt.
- Reggel még beszélt a fickó: csupán annyit fűzött hozzá, hogy egy hónapja kezdődött, egy másik városban. A harc csak annyi volt, hogy Csonti megjelent, elintézett mindenkit, őt meghagyta, ráadásul a hely és az időpont, ahol és amikor feltűnik, teljesen váratlan. Egyenlő a semmivel - gondterhelten ejtettem a falnak a fejem, és az egyre sötétedő égre néztem. Távolról már az Esthajnalcsillag is hunyorgott halványan. Majd hangot adtam tétova gondolataimnak is. - Lehet, hogy ő maga Koponyamari, csak nem tud róla? Vagy egy mágus kergeti? Áh... - megdörzsöltem a halántékomat. - Majd ma este kiderül.

Csupán félig jártam az álmok világát, mikro arra lettem figyelmes, hogy halk léptek közelednek felém. A szagok alapján még nem Nebáncsvirág volt, aki „véletlenül” már órák óta eltűnt a kajámmal együtt. Nem is szándékoztam a továbbiakban rábízni bármit is.
- Szerinted él még? – kérdezte egy gyermeki hang.
- Nem tudom, de mindjárt megnézem.
Kifinomult érzékeimnek hála szinte már láttam, ahogy egy szál bottal az egyikük éppen készül arcon bökni. Ezt megakadályoztam, hiszen sebesen elkaptam a bot hozzám közelebb eső végét, és mélyen a srác szemébe néztem.
- Ha nem akarod, hogy a bottal együtt a kezedet is eltörjem, akkor gyorsan takarodjatok el!
Több sem kellett a két mihasznának, azonnal rohanni kezdtek a lehető legnagyobb pánikhangulatban.

Álmomból arra ébredtem, hogy már-már az arcomba lóg valami, aminek fenséges illata volt. Azonnal megsejtettem, hogy miről van szó, ezért gyorsan magamhoz ragadtam a zacskót, ami a kajámat tartalmazta. Hamar szétkaptam a zacskót és neki is láttam enni.
- Lóétvágyat! – mondta, s leült.
- Megvan. – válaszoltam.
Ahogyan rövid együttlétünk során megszokhattam Nebáncsvirág most sem tett ki igazán magáért. Ezt a néhány falatot még egy szigorú diétára fogott szőke cicababa is megehette volna bármiféle lelkiismeret furdalás nélkül. Mondjuk az íze nem volt olyan pocsék, mint a méretei. De mire is számítottam én balga…
- Reggel még beszélt a fickó: csupán annyit fűzött hozzá, hogy egy hónapja kezdődött, egy másik városban. A harc csak annyi volt, hogy Csonti megjelent, elintézett mindenkit, őt meghagyta, ráadásul a hely és az időpont, ahol, és amikor feltűnik, teljesen váratlan. Egyenlő a semmivel. Lehet, hogy ő maga Koponyamari, csak nem tud róla? Vagy egy mágus kergeti? Áh... Majd ma este kiderül.
Látszólag nagy fejfájást okozott neki a dolog, velem ellentétben. Én nem izgattam magam, rajta mert tök állat dolog volt az egész a „mindenki elintézését” leszámítva. Ezt pedig majd valahogy orvosolom.
- Köszönjük semmit érő, közérdekű információinkat! Jó ebédhe… vacsorához, szólt a… - Nem fejeztem be mondatot, mert egy akkorát sikerült böfögnöm, hogy még egy tenyérnyi vakolatdarab is levált a falról, ami véletlenül pont Nebáncsvirág fején landolt.

Mentünk tovább sz utcán és minden olyan békésnek tűnt. Semmi jele nem volt a tegnap esti jelenésnek. Ahogy haladtunk előre egyre több információ birtokába jutottam.
-Tudtommal ez a jelenés egy hónapja kezdődőt mikor ideköltöztem.
-És minden este randalírozik ez az örült?
-Igen minden este holtesteket hagyva maga után.-
[color:b7e8=Fire Brick]-Az áldozatok mágusok vagy voltak köztük átlag emberek is?
-Erre nem emlékszem. Miért kérded?
-Csak érdekel kik a célpontjai. Akik kihívást jelentenek neki vagy mindenki más. És maga minden találkozást megúszott egy karcolás nélkül?
-Igen. Mikor először találkoztam vele ugy vágott a falhoz mint egy játék babát. Mindenki mást megölt. Minden mozdulatára vér serkent fejek hullottak. Ő csak rám nézett azokal a szemeivel és eltűnt.
[color:b7e8=FireBrick-]Minden este találkozik vele azóta?
-Igen valahogy minden este ráakadók ezért úgy éreztem az én dolgom megállítani őt. De sajnos nem sikerült. Minden összecsapásunkkor erősebb leszek de a távolság így is óriási kettőnk között.
-Hogyan akad a nyomára?
-Egy borús nyomasztó aura veszi körül amitől elmegy az ember életkedve. Erre nagyon könnyű ráakadni.
Beszéd közben látszott rajta, hogy nem kellemes visszaemlékezni ezekre a borzalmakra. Hirtelen eszembe jutott egy furcsa gondolat lehet hogy az az alak tanítani akarja ez a férfit? Minden egyes találkozás során egyre tapasztaltabb és elszántabb lesz. Ezt az ötletet el is vetettem azonnal és koncentráltam a tényekre.
-Van egy koponyás fickó akit nyomasztó aura vesz körül. Minden éjjel a saját képére formálja a holdat. Minden reggel az első fénysugarakkal eltűnik. Akár egy rémálom ami a félelemből táplálkozik. Lehet ez nem is a valóság csak egy álom. Bár úgy lenne.
Közben végigjártunk pár helyszínt de nem látunk semmi különöset. Az idő későre jár el kellet kezdenem felkészülni de előtte még kértem valamit. Elvezetett egy üzletbe ahol mindenfélét lehetett kapni. Vettem magamnak néhány illatos gyógynövényt pár tavaszi virágot pár világító rudat. Ezeket összekevertem és olyan volt az illatuk mint a magának a tavasznak. Zok nemértette mire kel nekem de megnyugtattam megfogja látni. A maradék kis időre leültünk vacsorázni a többiek is majd követik a nyomasztó aúrát.

A nap lassan lenyugodott a horizont mögött, ám még mindig nem éreztük a titokzatos energiát, amit tegnap. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem:
- Hogyan lettél sárkányölő, Max?
- Jó gyorsan!
Aha... szokásos kiborítom - Noaht - ha - addig - élek - is válasz....
- Akkor szerencséd van, mert nem kell sokat mesélned! Hogy hívták a sárkányt, aki tanított? Hogy találkoztál vele?
- Segát.... Sagal... nem Sagat! Sagat a neve.... egy erdőben találtam meg.
- Nem is emlékszel rá? - kérdeztem furcsálkodva. Nem sokat tudtam egy sárkányölő életéről, de úgy hittem, hogy egy sárkányölő életében a sárkány, aki tanítja, játszik legalább akkora szerepet, hogy a mágus emlékezzen legalább a nevére.
- Előbb mondtam a nevét! Szerinted hogy tudnám megmondani a nevét, ha nem emlékszem rá?
- Nem azért... csak hogy alig jutott eszedbe - védekeztem.
- Mi az, hogy alig?! - replikázott.
- Három nevet felsoroltál, mire eszedbe jutott!!!!!
- Képzelődtél! Sokat kaptál a fejedre tegnap! - jelentette ki.
- Most meg te képzelődsz! - válaszoltam azonnal.
- Megártott neked a sok értelmes, emberi lény itt körülötted!
- Mondja az, aki sárkánnyal volt összezárva ki tudja meddig.... és mellesleg, az idegen, csuklyás társunk ártott volna meg? - incselkedtem.
- Nem láttad, hogy az csak egy fürge pávián?
Nem kellett volna... de a nevetés kirobbant belőlem mégiscsak. Hirtelen elhallgattam: megéreztem a tegnapi energiát - méghozzá nem messze tőlünk.
- Csonti megérkezett végre - vigyorogtam, majd felálltam. Reménykedtem, hogy ma éjjel lezárjuk végre az ügyet.
Útközben összetalálkoztunk Zokkal is. Már nem voltunk messze a helytől, ahonnan éreztük, amikor a város szélén hatalmas robajjal összedőlt egy ház, porfelhőt kavarva maga körül - majd egy energiagömb repült egy kunyhó felé, amely a hegy oldalán állt, és közelebb volt hozzánk. Szinte páholyból nézhettük végig, ahogy recsegve - ropogva önnön romjaiba omlik.
Hirtelen valaki megragadta a karomat. Zok volt az, és egy barlangra mutatott. El akartam rántani a karom, hogy rögtön a városban élő civileknek segítsek, ám Zok nem engedett.
- Onnan... érzek valamit...
- Mégis mit?! - kérdeztem ellenségesen.
- Nem tudom... vagyis... gonosz erők jönnek onnan...
"Hát persze!"
- Utána kell néznünk! - jelentette ki.
- Miközben amarra emberek halnak meg?! - kértem számon.
- Kisasszony... ott... van valami, egyszerűen érzem.... talán... talán ott pontot tehetünk az ügy végére...
Szóval pontot tehetnénk az ügy végére....?
Összerezzentem a robbanások és sikolyok hallatán. Az eszem Zok után húzott a barlangba, ahol ténylegesen véget vethetek az egésznek... a szívem pedig rohant volna a városba, hogy segítsen a rászorulókon, és mindent megtegyen a védelmükben, amit csak lehet.
Rövid és viharos párharc volt...
- De ha nem lesz ott semmi.... véged lesz, mint a botnak, azt garantálom! - szűrtem a fogaim között, majd Max - re néztem. - Te? Jössz?

Igyekeztem kiélvezni a pillanatnyi csend minden egyes minutáját. Nyugtom nem tartott soká, hiszen Nebáncsvirág még mindig nem tágított. Mintha kötelező lett volna neki a közelemben lennie. A jelenlétét már megtanultam eltűrni, de a bugyuta kérdése…
- Hogyan lettél sárkányölő, Max?
- Jó gyorsan!
- Akkor szerencséd van, mert nem kell sokat mesélned! Hogy hívták a sárkányt, aki tanított? Hogy találkoztál vele?
- Segát.... Sagal... nem Sagat! Sagat a neve.... egy erdőben találtam meg. – az az óriásgyík is lelépett. Még annyit sem mondott, hogy forduljak fel! Senki nem volt magamon kívül, akire számíthattam.
- Nem is emlékszel rá?
Kérdésével tökéletesen elárulta, hogy csupán külsőleg nem szőke.
- Előbb mondtam a nevét! Szerinted hogy tudnám megmondani a nevét, ha nem emlékszem rá?
- Nem azért... csak hogy alig jutott eszedbe.
- Mi az, hogy alig?!
- Három nevet felsoroltál, mire eszedbe jutott!!!!!
- Képzelődtél! Sokat kaptál a fejedre tegnap!
- Most meg te képzelődsz!
- Megártott neked a sok értelmes, emberi lény itt körülötted!
- Mondja az, aki sárkánnyal volt összezárva ki tudja meddig.... és mellesleg, az idegen, csuklyás társunk ártott volna meg?
- Nem láttad, hogy az csak egy fürge pávián?
Nebáncsvirág elnevette magát, bár nem tudom miért. Én egy szem poént sem lőttem el, minden szavam véresen komoly volt. De a bolondok úgy is szerettek a semmin nevetni. El is határoztam, hogy az első utamba kerülő diliházba bedugom a szőkeséget.
Váratlanul ismerős szag csapta meg az orromat. Mivel a mágia érzékelésében pocsék voltam, csak az orromra hagyatkozhattam. A szag pedig ismerős volt. Pontosan a tegnapi csontosra hajazott.
- Csonti megérkezett végre.
Nebáncsvirág felpattant, s sietősen elindult. Én komótosan feltápászkodtam, kezeimet zsebre dugtam és lassan elindultam a szag forrásának irányába. Nem volt kedvem sietni, elvégre, ha ma nem sikerül, akkor majd holnap este.
Egy csapásra elszabadult a pokol a város szélén, amint közeledni kezdtem a célponthoz. Házak dőltek és gömbök repdestek.
- Ez már nekem való! – megropogtattam ujjaim és az eseménynek közepébe vetettem volna magam, de nem így történt.
- Te? Jössz? – kérdezte a drága, miközben karjánál fogva zokni rángatta egy barlang irányába.
- Már minek mennék?! – Mormoltam magamban. – Legalább megszabadulok tőletek. Ha kell még a barlangot is rátok omlasztom.
Indultam a sikolyok irányába, de futás közben agyam nem állt át. Valami nagyon nem stimmelt. Nem volt ez így jó. Valami hatalmas hiba csúszott a gépezetbe, ami nem tűnt fel. Hát persze! Minden egy csapásra világos lett. Megtorpantam, majd egy bosszús kiáltást követően elindultam visszafelé.
- Ilyenkor ki nem állhatom magam! – mondtam magamnak. – Biztos utánuk akarok én menni? – tettem fel fölöslegesen a költői kérdést.

A vacsora nagyon jól esett. Nem szokásom a zabálás de nagy csata állt előttem és egy hete, hogy ettem normális ételt. Miközben vacsoráztunk próbált érdeklődni a gyerekkoromról, de nem voltam beszélő hangulatomban. Mellesleg teli szájal illetlenség lett, volna beszélni. Szépen bedaráltam a vacsorát majd minden pénzemet összeguberálva kifizettem az ételt. Zok szeretett volna meghívni de, én nem hagytam. A büszkeségem nem engedte, hogy bárkinek is tartozzak. Ha bármi is történne velem szégyenbe, maradnék az adóssággal. Ezt nem hagyhatom. Már kezdett esteledni ezért egy újabb sétára indultunk. A társaim nem foglalkoztak velem, vagy csak megfeledkeztek rólam. Hiába kerestük nem találtuk őket sehol. Úgy döntöttem, ha nekik nincs szükségük rám, akkor egyedül fogom folytatni az utam. Az évek alatt már hozzá szoktam és ők egy, szóval sem mondták, hogy velem akarnak együtt dolgozni. Nem is róhattam nekik fel ezért semmit. Zoknak valami furcsa érzése támadt egy közeli barlang volt a forrása. Épphogy ezt közölte velem egy hatalmas energiagömb csapódott az egyik épületbe. Majd szétszakadt idegességében nem tudta mitévő legyen. Hallgasson, a megérzéseinek vagy segítsen az ártatlanokon. Eszembe jutott a tekercs, amit olvastam apámról.
- Segített megváltozott és pokolian erős lett- mondtam ki a gondolataimat hangosan. Zok nem értette, egészen miről van szó, ezért elmagyaráztam neki.
- Te menj és szólj a többieknek a barlangról én, addig segítek az embereken, ha végeztem, megyek utánatok. Rendben van?-
Nem is tudom biztosan jó ötlet ez?
- Meg akarod állítani vagy sem?! Most itt az esély. Csak mindenáron rángasd azt a két alakot a barlanghoz. - Azt már nem tettem hozzá, hogy nem is tudnék nekik segíteni a gyenge erőmmel.
Ezután már nem volt kedve velem vitatkozni. Mindketten elindultunk a célunk felé. Nemsokára meg is érkeztem a lerombolt házhoz. Mindenki össze vissza rohangált csak kevesen próbáltak segíteni a sebesülteken. Egy férfira rádőlt a fal egy része és nem bírta kihúzni a lábát. Páran próbálták felemelni, de egyedül kevesek voltak hozzá. Gyorsan odarohantam ledobtam a táskám és megragadtam a falat. A sok munkának hála, amit gyerekoromban végeztem meglett az eredménye. Sikerült annyira megemelnem a falat, hogy kihúzták a bennrekedt férfi lábát. Kérdeztem miért nem segített senki.
-Az a kevés ember, aki segít másokon ben vannak a romok között, mert egy nő beszorult. mutatott a romos épület belsejébe. Odabent ugyanez volt a helyzet, csakhogy ha megmozdították a falat a törmelék, szétzúzta volna őket. Gyorsan odarohantam melléjük és rájuk parancsoltam emeljék fel a falat majd kardot ragadtam. Próbáltak ellen állni de én újból ordítani kezdtem velük minek hatására munkához, láttak. Épphogy csak elkezdték emelni apróbb tégla darabok hullottak alá, amit gond nélkül hárítottam a kardommal. Minél nagyobb erővel emelték a falat annál több törmelék hullott a nyakunkba. Nem tehettem mást, megidéztem a kardom, így két fegyverrel háríthattam a törmeléket. Végig kitartottam mellettük nem tágítottam csak próbáltam száz százalékosan koncentrálni és kihasználni a titkos látást is.
A csapatmunkának hála nagyobb gond nélkül kiszabadítottuk a nőt. Azonban az egy bejt követte a másik, ugyanis a még meglévő emeleten egy gyermek sírására lettünk fegyelmesek. Gondolkodás nélkül berúgtam az ajtót és a lépcsőház felé vettem az irányt. A lépcső azonban leomlott ezért kénytelen voltam a kardjaimból lépcsőt csinálni. A falba szúrtam az egyiket ráálltam beszúrtam a másikat is így fel tudtam kapaszkodni. Lehajoltam magamhoz vettem a fölső kardot és folytattam az utat a síró gyermek felé. A szóba közepén egy három kisfiú állt és az anyukája után sírt. Nem volt időm arra, hogy megvigasztaljam, mert recsegő hangok jelezték a plafon bármikor a fejünkre, szakadhat az egész. Nem marat semmi választásom, ezért elkezdtem rohanni, felkaptam a kölyköt a földről és kiugrottam az ablakon. Épphogy csak földet értem mikor összedőlt a ház a hátam mögött. Az előbb kiszabadított nő bicegett oda hozzánk és könnyes szemmel vette el a gyermeket. Nem győzőt hálálkodni és megígérte, ha bármiben tehet valamit, csak szóljak. Csak mellékesen megkérdeztem nem halott-e egy vörös páncélos alakról. Ő igennel felet évekkel ezelőtt volt egy nagy tűz az erőben de az a férfi egy csapással fogpiszkálót faragott az erdőből. Így megmentette a várost a teljes pusztulástól. Megköszöntem az információt, és lángoló szível indultam a többiek után a barlangba. Hátha mégis tehetek valami hasznosat.

Max egy mogorva megjegyzést követően elhúzott a város felé. Vállat vontam, és megbízónk után lépdeltem.
Lehetett valami Zok szavaiban: koponyás támadónk erejét egyre közelebbről éreztem. Ott pulzált a barlang fojtó levegőjében, ezt izzadták maguktól a néma kövek. Kutatón néztem körül, vaksin hunyorogtam, de a félhomály elfojtotta pillantásomat: csak megérzéseim után mehettem - és azok, bár úgy vezettek a csontváz mágikus kisugárzása után, mint holmi külön erre kiképzett vadászkopók, a nagyobb sziklák kikerüléséhez kevésnek bizonyultak, így nem egyszer fájdalmasat estem.
- Csak óvatosan, kisasszony - figyelmeztetett ilyenkor Zok.
Tíz percig tartott a séta, ámde több órásnak éreztem - és nem csak a nagyobb sziklák miatt, hanem amiatt is, hogy néha guggolva kellett járnom, annyira szűk volt a járat. Szinte egy életen át tartott, mire kiszélesedett végre a járat, és megpillanthattam a fényt az alagút végén. Első komolytalan gondolatom az volt, hogy Zok megölt útközben...

Elértem a barlangot, de a fenének sem volt kedve bemenni. Odabent harcolni őrültség! Egy rossz csapás tőlem és az egész a fejünkre omlok. meghalni pedig annyira kellett, mint szar a zsebbe. Mondhattam volna, hogy Zokni ötlete olyan zseniális volt, mintha a szememet nyomkodná! De a közelmúltban megtanultam, hogy az isten állatkertje hatalmas kerítések pedig nincsenek.
Kifejezetten „imádtam” a szűkös járatokban való járkálást, itt aztán nagyon jót lehetett küzdeni a koponyás alakkal. Zokni egy valódi zseni! Egyre közelebb ért a koponyás barátunk, ami elképesztően jó volt egy ilyen pocsék csatatéren. Taktikai érzék egyenlő a nullával…
Tíz percig szerencsétlenkedtünk az átkozott járatban, mikor elértünk egy szakaszhoz, ahol a barlang kiszélesedett, s hatalmas fényár közepette beléptünk azon a nyamvadt bejáraton.
Szívem szerint tarkón köptem volna ezt a zokniagyút…

Lassan elértem a barlang bejáratához a lábnyomokból ítélve a többiek már odabent lehetnek vélekedtem magamban. Szép lassan elindultam én is befelé. Egy szűk barlangrendszeren hallattam végig. Ahogy egyre beljebb mentem erősebben éreztem azt a gonosz energiát. Belenyúltam a táskámba és kéznél volt a kutyulékom. Megszaporáztam a lépteimet de egy női hang megütötte a fülemet.
-Türelem. A jó időzítés életet menthet-
Nem értettem mi lehetett ez bizonyára az aura zavarhatta meg a fejem. De a biztonság kedvéért halhattam a tanácsra. Ha többiek netán valamilyen zűrbe keverednek csak én húzhatom ki őket belőle. És ha Zoknál valami nem stimmel én közbe tudok majd lépni. Ráadásul a titkos keverékem is nálam van. Ahogy így elmélkedtem szép lassan lassítottam a lépteimen és lassan haladtam előre.
Ennek köszönthetően észrevettem hogy a járat a város alá vezet. Továbbá felfigyeltem néhány oldalsó járatra ami minden bizonnyal a szabadba vezet. Arra a következtetésre jutottam, hogy a rém minden este innen indul el az éjszakai vérengzésre. Ahogy nézelődtem megláttam a tűzfalót ezért megálltam megvártam míg belépett egy fényárban úszó bejáraton. Szép lassan utána settenkedtem és bekukucskáltam mi történik a többiekkel.