Rinari Shadeless

Név: Rinari Shadeless
Nem: nő
Életkor: 16
Mágia: Elemi mágia (szél)
Céh: Fairy Tail
Jellem:
Viselkedése épp mikor, milyen… igen változó, akár a szél, ami hol lágyan, hol pedig vadul fúj. Bár elsősorban a jókedvet részesíti előnyben, amit a folytonos ügyefogyott vigyorgásával és komolytalanságával szokott kifejezni. Ha valakinek éppen negatív hangulata van, és nem akar egy hasra csapott rossz viccet hallani, jobb, ha menekül. Mindenkiben csak a jót látja, nála nem létezik rossz ember. Még az esetleges riválisait is képes barátként tekinteni. De, ha valakire haragszik – ami, amúgy ritka – annak nehezen bocsájt meg. Kicsit lassú felfogású fontos ügyekben, nem szereti megdolgoztatni az agyát, inkább leírja, mintsem megjegyezze a számára „jelentéktelen” dolgokat. Nagy szája miatt gyakran vonzza a bajt, eléggé kártékony, megesik vele, hogy kicsit heves természetű. Küldetések, harcok során képes kis komolyságot összeszedni, de gyakran hamarkodja el a lépéseit. Tűrőképessége határtalan, sok sérülés után is képes talpon maradni. Ha valamit elhatároz, azt addig nem hagyja, míg végbe nem viszi. Képes meglepően komoly szövegeket is kommentálni, amin néha még ő maga is elcsodálkozik. Nagy rajongója a magas helyeknek, és szeret lustálkodni (valójában bárhol képes elaludni, akár nyitott szemmel is). Bármire rábeszélhető, lekenyerezhető (elsősorban étellel) mindenféle akcióban benne van. Imádja a macskaféléket, illetve bármilyen szárnyas állatot. Viszont van egy-két eléggé nagy gyengesége… az egyik, hogy fél a kicsi, sötét helyeken a másik pedig, hogy tengeribeteg. Szóval, ha lehet, elkerüli a hajóutakat. Mivel tolvajok között nevelkedett, így egész jól ért a zsebek kifosztásához, de csak szigorúan küldetésekkor alkalmazza.
Kinézet:
Haja fehéres (bár helyesen a nagyon, nagyon, nagyon halvány szőke lenne rá a legjobb kifejezés), amit mindig összefogva szokott hordani egy copfban, frufruja a szemébe lóg. Szemei jég kék színűek. Ruházata elég változatos, ami rendszeres az a garbós felsők, nadrág (sose visel szoknyát) és egy krémes színű hosszú köpeny, ami bátyától van. Átlagnál kicsit alacsonyabb, úgy 160 cm kőrül van, pontos magassága nem ismert, ahogy súlya se, de ránézésre vékonynak tűnik, ahhoz képest amennyit enni szokott.
Felszerelés:
- Egy kis mágikus tasak, ami térmágiával van megfűszerezve, így bármiféle kacatot képes tárolni benne, mivel hajlamos a gyűjtögetésre.
- Egy egyszerű Naginata, amit közelharcra szokott alkalmazni, ezt is a kis tasakban hordja.

Előtörténet:
Kevés dologra emlékszem születésemmel kapcsolatban. Az egyik, amit biztosan tudok, hogy Augusztus 8.-án láttam napvilágot, kerek tizenhat éve. De, hogy hol és, hogy kik voltak a szüleim, az számomra rejtély. Mióta az eszemet tudom az utcán élek, egy tolvaj csoport karolt fel engem és bátyámat, mikor kiskoromban megtaláltak minket az erdőben, amin épp keresztülvágtak. Csak szóbeszédként hallottam, de az a hír járja a többiek között, hogy a Mester megszánt minket és, mivel nagy tehetséget látott fivéremben, ezért befogadott azzal az elhatározással, hogy saját gyerekeiként nevel fel. Ritka az ilyen, igaz? Egy ilyen lágyszívű tolvaj vezér… De ők, nem egyszerű rablók voltak, hanem varázslók. Egy kezdetleges kis céh tagjai, melynek még nem volt főhadiszállása, se jelképe… de nagy hírűk volt, azért mert a rablásra specializálódtak, kizárólag olyan küldetéseket fogadták el, ahol el kellet lopni valamit.

Egész jó életünk volt, testvéremet szívesen tanították a mágiára, mert elég fogékony volt rá. Emiatt gyakran hagyta el a csoportot pár hónapra, hogy más mágusoktól is tudjon tanulni. Ezért én magam tanulgattam a többiektől, míg ő távol volt. Mikor visszatért sokszor lógtam a nyakán mikor tehettem. Annak ellenére, hogy testvérek voltunk rengeteg különbséget fel lehetett fedezni köztünk. Nem csak a külsőnkben, hanem viselkedésünkben is. Egymás ellentétei voltunk. Ő mindig magába forduló típus volt, míg én inkább nyílt. Gyakran nyaggattam azzal, hogy tanítson és meséljen a mágiáról. Persze ő mindig nemet mondott, de sosem adtam fel az elhatározást, hogy egyszer akkor is ráveszem erre.

Persze az örömteli évek hamar eltűnni látszódtak, mikor a kis társulat egy rejtélyes felkérést kapott, hatalmas jutalom összeggel egybekötve. A feladat az volt, hogy egy mágikus tárgyat meg kell kaparintani egy sötét céh markából. Persze annyira forrófejűek voltak, hogy bátran mentek el teljesíteni a küldetést az erre kijelöltek. A sikerben kevesen bíztak, de mikor visszatértek kezükben a mágikus eszközzel rögtön ünnepelni kezdtek. Nem számítottak arra az egyértelmű dologra, hogy valószínűleg ezt a céh nem hagyja annyiban, a jól leivott társaságra rontottak, kihasználva tehetetlenségüket. Hatalmas mészárlás alakult ki az egyik pillanatról a másikra. Egyik társunknak köszönhetően épségben megúsztam az egészet, elrejtett egy régi, rossz állapotban lévő szekrény belsejébe, ami a romoknál volt jelen, ahol ünnepeltek. Rémülten fogtam be füleimet, hogy ne halljam a sikolyokat, amik az életük elvétele során hagyta el a szájukat. Mikor a kinti harc lecsendesedett apró részletet tudtam elcsípni a beszédükből, ami röviden azt tartalmazta, hogy nincs itt, amit keresnek. Az egyik varázsló kintről föl-le járkált beszéde közben, gyakran közelítette meg sétájával a szekrényt, mintha tudná, hogy benne vagyok. Az egyik ilyen lépésnél, mikor túlságosan megközelítette a védelmet nyújtó tárgyat hátrább csúsztam, ezzel meglökve a szekrény háttábláját, ami hangos recsegéssel vált le a keretről, ezzel sikeresen magamra hívva a figyelmet. Ezután, belőlem próbálták kiszedni, hogy hol van a mágikus tárgy. De, még is honnan tudhattam volna? Hét éves fejjel… csak gyáván hallgattam. Magukkal vittek, ahol többször próbálkoztak a faggatásommal sikertelenül. Ezért gyakran kerültem egy kis, sötét szobába, ahova be voltam zárva. Nem tudom meddig, ment ez így, de hihetetlenül hosszú időnek tűnt, keservesen hosszúnak. Segítségre nem vártam, úgy tudtam, hogy minden barátomat elvesztettem abban a mészárlásában, ami történt a bátyust és Mestert is beleértve. Az egyik bezárásból való kiengedés során kíséreltem meg egy szökést.
- Ne hagyjátok elmenni! – hallottam a hangokat mögöttem, miközben futottam. Két folyosóval se jutottam odébb, mikor egy ismerős arcot láttam közelíteni az út túl végéről. Lassan és magabiztosan ballagott előre.
– Onii-chan… - böktem ki magamból meglepődve. Bátyám volt az, megszoktam már hűvös megjelenését, de ez még rosszabb volt az eddigieknél. Ha, nem ismerném, azt mondanám, hogy ijesztő. Kegyelmet nem ismerve ütötte ki üldözőimet, olyan mágiákat alkalmazva, amiket sosem mutatott meg nekem. Könnyedén elintézte őket, csak egyet hagyott viszonylag talpon, aki elé odadobta a rajtam keresett mágikus eszközt.
- Ez kellet nektek?! – kérdezte rideg hangon. A fickó csak lassan bólintott, szóhoz se jutott, majd fivérem rám nézet. Egyszerre féltem tőle – szokásosnál is ijesztőbb megjelenése miatt -, örültem neki – amiért él és nem járt úgy, mint a többiek- és felnéztem rá – amiért ilyen lenyűgöző erőre tett szert -. Egyetlen reakció, amit könnyeim között küszködve tudtam tenni az a karjára való rá csimpaszkodás volt. Folyton ezt csináltam mikor hazajött. Némán tűrte gyerekes megnyilvánulásomat, majd egy utolsó gyilkos pillantást vetett még a fickóra, utána fogva engem távozott a céh birtokáról.

Egy fura barlangszerű helyre mentünk, amit mondhatni egész otthoniasan kialakított már magának. Elég egyértelmű volt a különböző jelekből, amik a falon díszelegtek és a mágiáról szóló könyvekből, melyek a földön hevertek kupacokban. Az út során kipanaszkodtam neki magamat, így könnyebben sikerült túltennem magamat a dolgon. Biztonságban éreztem magam bátyám mellett. Megígérte, hogy nem foglya hagyni, hogy kicsi, sötét helyekre tuszkoljanak be megint. Pár hét telt el azóta, hogy kiszabadított, de én már föl is léptem első abszurd ötletemmel…
- Onii-chan! – léptem mögé, miközben a könyvek között matatott, egy apró „hm?”-öt kaptam válasznak. Nem számítottam többre, valamiért nem túl bőbeszédű, nem úgy, mint régen. Mély levegőt vettem és, hogy minél előbb túlegyek rajta kerek-perec kimondtam. – Tanítanál?! – félig kérdés, félig pedig parancs lett belőle. Bátyám meglepetten fordult felém, de hűvös arckifejezését hamar visszanyerte.
- Szó se lehet róla. – régebben is ez volt rá a válasza. Nem tanít. Duzzogva lépdeltem odébb bevágva a sértődött kistestvért. Azt hiszi, ennyiben hagyom, mint régebben? Mérgesen fogtam meg a lábamnál lévő könyvet és dobtam magam mögé, véletlenül fejbe csapva vele bátyámat. Idegesen fordult felém és fogta meg a kötetet, várva a magyarázatot dühödt felindulásomra. Bár, nem volt szándékos kihasználtam a lehetőséget.
- Onii-chan, nem támaszkodhatok mindig rád! És, ha nem tanítasz meg, hogy kell megvédeni magamat, akkor örökre a nyakadon fogok maradni. És sosem lesz esélyem arra, hogy én védjelek meg téged. – hadartam el kisebb magyarázatomat. Szemem sarkából kicsit zavartan néztem hol rá - hol a földre várva, hogy mit reagál erre. Faarccal hallgatta végig monológomat, majd megadva magát felsóhajtott.
- Rendben, de nem lesz könnyű. – borzolta össze hajamat, amire morogva löktem el a kezét.

Ezt követően jó pár éves tanulással álltam szembe. Gyakran volt, hogy több hétig nem volt otthon küldetései miatt, amit elvállalt, hogy pénzt szerezzen. Akkor mindig magam kellett gyakorolnom. Először megtanított írni, olvasni és minden alap dolgot, ami egyáltalán kell számomra a nagyéletbe. Utána hosszanti felkészülés után következett a mágia része, ami engem is érdekelt. Bátyám elmagyarázta az alapokat. Többek között az általa alkalmazott mágiáról beszélt többet. Az elemi mágiáról. Fivérem egyszerre tudhatta kezében a Szél és a Homok elemét is, így felhozta a választási lehetőséget. De, sajnos ez nem volt olyan könnyű, mint gondoltam. Sok gyakorlás után derült ki, hogy a szélre sokkal inkább fogékonyabb vagyok. Az is áll hozzám közelebb leginkább, folyton ezt hajtogatta testvérem. Bár, nem értettem mit akart ezzel. Fél év leforgása alatt sikerült elsajátítanom a szél mágia alapkövét teljes egészében úgy, hogy sikeresen is alkalmazzam azt. Sose gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó és nehéz lesz megtanulni. Mivel, ahogy a bátyám alkalmazza, sokkal könnyebbnek tűnik. A szó és mozdulatok. Sokat kell, ezért a szóért és mozdulatért harcolni, az-az egy biztos. Sokat gyakoroltam egymagamban, amiért testvérem egyre ritkábban kezdett hazajárni. Le szerettem volna nyűgözni fejlődésemmel, de nem nagyon foglalkozott vele. Ritka hazajárásainak száma egyre nőtt és jellemében is kísérteties változás következett be. Egyre ridegebb és elutasítóbb lett velem szemben. Egy nap kicsit huzamosabb időre hazatért, úgy gondoltam itt a lehetőség, hogy kifaggassam erről az ügyről.
- Onii – chan… egyre ritkábban jársz haza… – kezdtem bele kisebb morogás kíséretében, nyűgösen ülve az ágyon nézve, ahogy ide-oda járkál fel –alá keresve pár holmit, amit elvihet.
- Hagyj békén! – morogta idegesen válaszát.
- És egyre komorabb vagy. – teszem hozzá röviden.
- Nem akarok róla beszélni! – ezzel egyre kíváncsibbá tesz… megszoktam, hogy nem beszél ügyes-bajos dolgairól, de ez a magatartása kezd idegesíteni. Már épp távozna, mikor mellé futok és megragadom a hosszú haját, hogy megállásra kényszerítsem ezzel.
- Addig nem engedlek sehova, míg el nem mondod! – förmedtem rá, majd a bejárat előtt állókra néztem. Rémképként jöttek fel bennem a képek régebbről, amikor az sötét céh fogva tartott. Ugyan ezek az arcok voltak ott, mint most itt. Megrémülve engedtem el testvérem haját és hátráltam pár lépést. Nem értettem mi folyik itt. Bátyám leeresztett fejjel fordult felém.
- Még nem ölted meg?! – szólt az egyik alak mögötte számon kérően. Döbbenten néztem bátyámra, szemeimből kiolvasható volt a kérdés: „Mit jelentsen ez?”. De szavakba már nem tudtam önteni gondolataimat, mert a testvérem, felém ütött a levegőbe ez által hatalmas szelet küldve felém, ami olyan erős volt, hogy beépültem a barlang falába. Komásan néztem fel fejemet fogva, fél percig azt se értettem mi volt ez. Jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy a bátyám mit lóg ezekkel a fickókkal, akik megölték a családunkat.
- Nahát, hogy hagyhattad életben? Csak nem félsz eltenni láb alól?
- Tudtam, hogy nem lehet rábízni!
- Csend! Fist of the Desert! – utasította hallgatásra őket, majd egy nagy erejű ütést tett a földre, minek hatására egy óriási homok ököl rajzolódott ki a földből és célzott felém. A hatalmas erejű ütés miatt átvittem a falat mire a barlang összeomlott. A romok tetején feküdtem teljesen kiütve. Időm se volt védekezni. Látni homályosan láttam a külvilágot, a hangok kezdtek összemosódni.
- Megölted? – vetette oda fél vállról az egyik fickó fivéremnek, aki mellém állt közben megnézve pulzusomat. Tudta, hogy ennyivel nem ölhet meg, de a hatás kedvéért cselekedett.
- Igen, halott. – mondta nyugodtan, majd levéve köpenyét rám terítette. Az utolsó hangfoszlány, amire még tisztán emlékszem a „Sajnálom…”.

Kezemet fájó fejemre tapasztva ülök fel és nézek körül tanácstalanul. Romok… mi történt? Akármennyire is gondolkodok, nem tudom előidézni. Homályos képek bukkannak fel csak az eseményről, melynek se füle-se farka összevetve. Fölkászálódva a földről a rám terített köpennyel a kezemben indulok meg a nagyvilágba, részegesen dülöngélve az első pár lépésnél. Tisztában vagyok vele, hogy így elemózsia nélkül esélyem sincs túlélni két napot se, de a testvérem részletesebben mesélt ezekről a varázsló céhekről. Ha, sikerülne csatlakoznom egybe, akkor munkát is tudok szerezni. A munkáért kapnák pénzt, a pénzen pedig megkereshetem, ezt a fafejű bátyámat! Akit… akit bizonyára elraboltak! Ki kell szabadítanom! Ezek járnak a fejemben, miközben haladok. Félnapi járás után elértem az első szembejövő városhoz. Istenem add, hogy legyen itt egy céh! Gyomrom adta muzsika közben haladok előre, majd megállítva egy járókelőt kifaggatom, hogy merre van a legközelebbi varázsló céh. Ő rögtön mutatott is a keresett épület felé, melyen nagy betűkkel szerepelt a Fairy Tail felírat. Ámuldozva néztem a hatalmas épület kolosszust, majd rögtön megindultam felé, erőt véve magamon benyitottam az ajtaján, ahol kisebb csetepaté tárult elém. Értetlenül nézek körül, és lassan beljebb merészkedem elhajolva egy-két repülő embertől. Inkább nem akarom tudni…
- Elnézést… - kezdek bele, mire páran rám néztek. – Cs…csatlakozni sz…szeretnék… – bököm ki magamból hebegve, mint aki beszédhibás, ezzel egy időbe törnek nekem utat a céhmesterhez.
- Újonc! – mondja röviden az egyik, majd odébb áll. Odaigyekszek az említett mesterhez, aki kicsit alacsonyabb, mint ahogy én elképzeltem.
- Szóval csatlakozni szeretnél? – kérdezi tőlem, mire én lassan bólintottam, ha ez még nem lenne elég még gyomrom is megerősítette a dolgot. Állítom, mintha rám lenne írva, hogy kezdő… A mester csak kuncogva egyet bólintott, mire jött egy céhtag kezében valami plecsnivel. – Akkor, hova kéred a céh jeled? – kérdezte, amit elsőre azt se értettem mit akar vele, céh jel? Meg akarnak engem nyomdázni? Nem vagyok én levél… oO Míg ezek futottak át gondolataimon egy lökést éreztem magam mögött, minek hatására előre dűltem egyenesen a jelbe, amit elméletileg választhattam volna, hogy hova is kérem, de így a homlokomon kötött ki. Soha jobb helyen… így esett e szerencsém, hogy tagja lettem egy céhnek.