Találkozás: Rinari és Jason

Átlagos? Manapság egyik napomat sem illethetem ezzel a szóval, mindig történik velem valami, ami miatt a feje tetejére áll az egész. De valamiért csak akkor történik mind ez, mikor ki szeretnék mozdulni a céhház vagy a szállásom falain kívülre. Fel se tudom fogni, hogy miért csak akkor… . Kalandozok el nagyban a reggeli készülődésem során, ami sokkal tovább tartott, mint általában szokott. Utálom a frissen mosott hajamat, ilyenkor sose azt teszi, amit Én akarok! >.> Mérgelődve rángatom ki a hajgumit kék sérómból, mellyel egy copfot próbáltam meg kreálni fejfedőmre már lassan ötödszörre, de mindig szétjött. Mély levegőt véve nézek farkasszemet tükörbéli önmagammal, majd utolsó próbálkozás gyanánt állok neki újból; ha megint rosszul sikerül bontott hajjal megyek el, a céhez! Hatalmas elhatározásom során kezdek bele a hajam felfogásába. S, midőn csoda sikerült! Döbbenten nézem, ahogy a copf végre megáll a helyén és nem taszítja el magától a hajgumit úgy, mint az előbbi alkalmak során, most már biztos, az iménti kijelentésemet várta! Ha, tudtam volna, előbb megteszem, de így…. Morcosan csücsörítek a számmal, ami mondhatom, gyönyörűen néz ki így a tükrön keresztül, na de mindegy… Megrázom a fejemet, hogy normális arcmimika válthassa fel az előbbi szörnyűséget, mert hát azzal kimenni az utcára kicsit húzós lenne, majd már összekapkodva a holmijaimat indultam el a céh fő hadiszállására, hogy valami munka után nézhessek. Remélem azt a munkát még senki sem vitte el, amivel tegnap szemeztem… pár percnyi séta után már oda is értem a céhez, fel se tűnt milyen hamar megérkeztem oda. Amint beléptem egy hatalmas „Helloval” köszöntöttem a jó népet, bár nem nagyon figyeltek fel rám, mert ismét egy nagyobb bunyó közepén voltak. Bármennyire is érdekelt, hogy ezúttal mi lehet a vita tárgya nem foglalkozhattam vele, jobban izgatott, hogy vajon az a munkafelkérés még mindig ott csüng e a táblán. Nem egy hű, de nagy feladat, de pont ideális lett volna arra a fizetés, hogy ne vesszek éhen, mit tehetnék... elköltöttem a pénzem nagy részét utazgatásokra, mint úgy általában. Amint odaértem tekintetemmel azon nyomban keresni kezdtem a hirdetményt.
- Ez sem az, ez sem az… ez sem… egy üres hely… ez sem az… ez… mi?! – szememet visszavezetem a hézagra a sorba, amin először figyelmetlenül átsiklottam. Egy ideig szemeztem azt a pontot mikor beugrott a tegnap esti kép, mikor nézegettem a küldetéseket; Pontosan itt volt! Térdre rogyva a tábla előtt kezdtem el, elsüllyedni egy mély depressziós állapotba.
- Isten veled meleg ebéd, ég áldjon hét fogásos vacsora… majd egyszer találkozunk, reggeli tükörtojások! TT-TT – annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy fel se tűnt az idő múlása. Egy céhtag lépett mögém és szólt rám, hogy véget vethetnék e melankolikus hangulatomnak. De ők nem érthetik meg ezt a helyzetet, amibe én csöppentem… vagy igen?
- Jól van, na… - morgom, majd leeresztett fejjel indulok meg ki a céhből, észre se véve, hogy miközben magamat sajnáltam mindvégig egy felkérésen pihent jobb tenyerem, így mikor távozóra fogtam a dolgot az rám tapadva jött velem. Ahogy bandukoltam mélabús állapotomban valahogy a Keleti Erdők felé keveredtem, persze az én remek irányérzékemmel fél percig azt se tudtam hol vagyok mikor ráeszméltem a hirtelen idegennek tűnő környezetre, akkor fedeztem fel a kezemre ragadt papírost is. Értetlenkedve kezdtem el olvasni tartalmát, a munka mely azon szerepelt meglehetősen jobbnak bizonyult a tegnapinál, amit kinéztem magamnak, már-már örömtáncba kezdenék és kikürtölném az egész világnak a váratlanul ért szerencsémet, amikor hatalmas szél támadt, s kapta ki markomból a hirdetményt.
- HEH?! Gyere vissza te fránya papír, különben elátkozom ezer évre visszamenőleg a felmenőidet! Hallod?! – kiabálom, közben futva a szél által röptetett papír után, egész jól akrobatikázva a szembe jövő vaskos fagyökereken és kiálló köveken, mikor egy előre nem látott szilárd életformában akad meg a lábam és esek hasra. Fájlalva beütött fejemet ülök fel, majd nézek a gyönyörű esésem kivitelezésében segédkező egyén felé. Hatalmas önuralmat vehettem észre magamon, amiért nem kiabálni kezdtem el vele, hogy miért is fekszik az út közepén, de valamiért úgy éreztem, hogy fontosabb kérdést kellene feltennem neki, amire biztos nem kapnék választ, hogyha ilyen hozzáállással kezdeném el faggatni erről a jelentéktelen dologról.
- Elnézést… - kezdem el bocsánatkérő szövegemet, elismerve, hogy ennek az egésznek Én voltam az oka, még ha gondolataim azt is mondják Ő volt a ludas. Ekkor eszembe jut a hirdetmény, amit időközben lógott meg előlem, tudtam, hogy valamiért nem szabad negatívan kezelnem az ügyet! *>*
– Mond nem láttál egy repülő papírt erre jönni? Tudod, rajta múlik a holnapi kosztom… ^_^” – kérdezem, mintha valami hihetetlen történet lenne ez a szárnyra kapott papírról.