Remzie Claymore 2.0

NÉV: Remzie Claymore
NEM: Férfi
ÉLETKOR: 19
MÁGIA: Necromancer Magic /Nekromanta Mágia/ , Animate Dead /Halott Mozgatás/
CÉH: -

JELLEM: Igazi személyiségét elzárja a külvilág elől. Pontosan tudja mit várnak el tőle és hogyan kedveltetheti meg magát bárkivel. Mindenki által ismert egyénisége kimondottan szerethető, látszólagos segítőkészsége, mely sosem mentes hátsó szándékoktól, szintén rokonszenves. Barátságos közvetlenségével azonnal belopja magát szinte bárki szívébe. Ugyan akkor ha már sarokba szorította prédáját, álarcát szégyentelenül ledobva, szabadon engedi az addig megzabolázott, elfojtott vágyakat, a perverz, elmebeteg szenvedélyt.
Mágia nélkül is könnyen manipulál és irányítja környezetét, jó emberismerő. Szemrebbenés nélkül képes hazudni de egy szempillantás alatt rajta kap másokat. Elkötelezetten kutatja és hajszolja a lélek sötét oldalát, az emberekben szunnyadó vagy éppen tomboló romlottságot illetve a fájdalom misztériumát. A legnagyobb részletességgel elemezni és megérteni kívánja ezeket.
Az olyan dolgok mint kapcsolatok vagy kötelékek, számára értelmetlen, haszontalan semmiségek. A többi ember az ő szemében értéktelen, jelentősségük csupán saját szükségletei kielégítésében, céljai elérésében van.

KINÉZET: 186cm, 78kg. Fekete dús haja vastag, félhosszú, különálló tincsekben lóg arcába. Nagy szemeiből mélyreható tekintet sugárzik mely töretlenül fürkészi, ki is vagy valójában. A jobb szeme zöld míg a bal kékes árnyalatú. Orra nem egyenes, egy hirtelen, nem túl éles görbület töri meg vonalát. Ajkai kicsit teltebbek az átlagosnál.
Nem kifejezetten erős fizikumú, összetűzéseit többnyire aljas módon, csellel vagy furfanggal próbálja megoldani, csak a kellő pillanatban, vagy végszükség esetén folyamodva kellemetlen erőszakhoz . Hosszú fekete bőrkabátot visel, sötét méregzöld és fekete csuklyás felsőrésszel, melyen füstként kavarognak a színek. Nadrágja nem akármilyen darab, szintén fekete ugyan, de a két szárán vastag láncok futnak körbe mindkét irányba így metszve egymást, olyan látványt keltve mintha élére állított négyzetmintás lenne . Jobb csuklóján vastag bőrszíj feszül, nyakában ugyan ezen anyagból készült „lánc”, szemet ábrázoló csont függővel. Bőre fakó nem kedveli a túlzott napfényt, általában visszafogottan mosolyog.

FELSZERELÉS: A fentebb említett öltözék és ékszerek ezen kívül egy pár fekete bakancs és bőrkesztyű. Több éve erősen dohányzik így sosincs cigaretta híján. Hátán viselt, egyszerű fekete zsákjában, egy Nidhogg nevű, 2 méter hosszú csontkígyó pihen. Olykor észrevétlenül végigtekeredik, ruhái alatt testén és jobb karján. (A kígyó csak egy élettelen csontváz, Remzie irányítja és mozgatja.)

ELŐTÖRTÉNET:

Néhány szó Nidhogg-ról:

„Nidhogg a germán mitológia kígyószerű sárkánya, mely a világfa, az Yggdrasil gyökereit rágja és kiszívja a hullák vérét.”

Remzie apjának kísérleti állata volt, aki mágikus képességekkel nem, de a nekromanciához szükséges elméleti tudással rendelkezett. Ezt előző tulajdonosától, egy sötét mágustól szerezte. Életében igen ravasz és alattomos teremtményként létezett, nagy hatással volt Remzie fejlődésére és tanulmányaira. Halála után egykori „diákja” preparált kabalája, játékszere lett. Szerkezetileg nem alkalmas erős fizikai, vagy mágikus támadások hárítására, esetleg frontális támadásra. Gazdája meglepetésszerű, apró összezavaró csapásokhoz illetve kínzásokhoz, rituális gyilkosságaihoz használja.

- Emlékszel… –Búgott fel hangom, elvonva a figyelmet a víz szaggatott csordogálásáról és az oly finom, halál szagú, apró, sírdogáló kis nyögésekről. -… barátom? –Emeltem a sós, citromos víztől megdagadt rongyot Nidhogg koponyájához, hogy gyengéden letöröljem róla a vért. Elvesztem a skarlátvörös, királyi árnyalatokban kavargó, lassan csepegő nektár látványában.
-Emlékszel amikor az én vérem szökött elő ugyan így a te fogaid által?...Nidhogg.

Apám orvos szerszámai közül elcsenve egy - méretre, aprócska kezembe éppen illő- szikét, sűrű bokrok rejtekében foglalatoskodtam nem éppen gyerekekhez, vagy mondhatni emberhez illő dolgaimmal. Ez idáig sosem tapasztalt izgalom uralkodott el tudatomon, hiszen végre sikerült elfognom egy igazi, élő békát. Eddig nem jutottam ilyen remek alapanyaghoz, be kellett érnem nagyobb bogarak görcsös rángatózásának látványával és éticsigák sistergő összehúzódásával, habzó elmúlásával. Alig vártam, hogy precíz vágást ejthessek az állat mellkasán, hogy valami újat kapjak, hogy hallójárataim végre bejárhassa annak fájdalmas és tehetetlen sírása. Egy férfi ember gondosságával készültem elő a műveletre. A békát egy deszkára kötöztem, azt pedig egy kőre támasztottam, ez volt az én kicsiny műtőasztalom. Játékos dobozomban szépen rendszerezve csempésztem ki a házból sót, gyufát, egy rongyot és egy fecskendős tűt is. Vizet is hoztam magammal, hogy a dolgom végeztével letisztogathassam kezeim. Nagy levegőt véve, alig türtőztethető örömmel és élvezettel érintettem a nyálkás bőrhöz, majd mozdítottam - kis vágást ejtve- a napfényben néha fel fel csillanó hideg, fém pengét. A kezem megremegett az ijesztő, ugyan akkor mámorító érzéstől, szemeim nem tudtam kinyitni, rebegő pillákkal hallgattam a jajveszékelést. Pár perc után, mikor kezdett alább hagyni a kétéltű segélykérő rikácsolása, kissé megrémülve, hogy máris véget ér ez a hihetetlen élmény, felnyitottam dobozom és a só után nyúltam. Beszórva az állat vérző sebét, az újult erővel kezdett szenvedni. Szemeiben kigyúlt a kín megannyi apró lángja, hogy aztán egy hatalmas lobbanásban egyesülve felemészthessék a számukra házul szolgáló állat életét. Szemeimben apró könnyek gyűltek a boldogság jelképeként, de több, még több kellett. Leitattam testéről a vért és vékony tűmmel először csak apró, óvatos, majd egyre mélyebb szúrásokat ejtettem hevesen dobogó, parányi szívén, addig addig, míg el nem rontottam a precíz kis szerkezetet, és a béka teljesen kinyújtózva el nem ernyedt. Mosolyogtam, boldog voltam. Lihegve töröltem meg homlokom és bámultam a mozdulatlan béka testet. Lehuppanva a földre, kezeimmel hátratámaszkodva akartam még kicsit merengni ezen az egészen, feldolgozni az élményt. A másodperc tört része alatt azonban olyan érzés hasított belém, mintha áldozatom minden átélt fájdalma, egy pillanat alatt megszállta volna testemet. A kín forrásához, jobb alkaromhoz kaptam és oldalamra fordultam. Egy fakó zöld kígyó magasodott fölém, gyengéden ringatózva, nyelvét öltögetve.
- Figyelj hova nyúlsz te kis senkiházi. –Sziszegett rám dühösen.
Jómagam meg sem tudtam szólalni ezen szavak hallatán. Szavak egy állat szájából, akkori tudomásom szerint az állatok nem beszéltek, így ez izgalmas újdonság volt számomra. A karomon ejtett két kis sebből csordogáló vér látványa azonban még ezt is felülmúlta. A mámortól, de vélhetőleg inkább a kígyóméregtől zsibbadt testem elernyedt, úgy ahogy azt a béka is tette percekkel ez előtt. Eszméletem nem veszítettem el még vagy tíz percig, csupán izmaim bénultak meg, de a vér …a skarlát vörös vér …

- Szakadatlan …csordogált. - Pár másodpercig még révedeztem, majd -Hahh, szép emlékek – könnyed mosollyal fordultam, egész testében remegő, gyönyörű, kikötözött játékszeremhez. Arca két oldalán könnyek húzta sávokban csillogott a félelem. Egészen közel hajolva hozzá, szembogaraink egymástól csupán néhány centire táncoltak. Az enyém az izgalomtól és gyönyörtől, az övé a rettegéstől és fájdalomtól. Széles mosollyal nyúltam be felvagdosott blúza alá és szorítottam meg egyik mellét. Rémülten felsikkantott, mire én mámorosan hajába szagoltam majd kissé elhúzódtam tőle, hogy arcom teljes egésze tekintete kereszttüzébe kerüljön. Azok a szemek, csak úgy ontották a kérdéseket, a segélykiáltásokat. Pánikban úszva kegyelmért könyörögtek, felajánlva bármit, megígérve a világ minden kincsét is.
- Ezt nézd meg Nidhogg. –Azzal odaemeltem a kígyó fejét sajátom mellé. - Mennyiszer…mennyiszer láttuk már ezt, bármit megtennél nekem az életedért cserébe igaz? – Simogattam meg ismét a lányt, aki veszettül bólogatott, ahogy erejéből telt.
Gyönyörű szemeiben elveszve, újabb emlékekbe merültem.


Egy viszonylag gazdag de csonka, polgári család egyetlen gyermekeként cseperedtem - ingerszegény környezetben- kis részben apám, nagyobb mértékben oktatóim keze alatt. Utóbbiak munkaként kezeltek, megoldandó problémának elvégzendő feladatnak tekintettek. Nem pocsékolták rám azt a kevés törődést és szeretetet amit -ebben a mai világban- ki tud magából préselni az ember, jó volt az otthonra a saját gyerekeiknek. Általános tudományokat, azon belül is főként orvostudományt tanultam, mondhatni játszi könnyedséggel. A leckét általában napi 15-20 perc alatt lerendeztem, lefekvés előtt. Az elmélet nem tudott felizgatni, engem a gyakorlati dolgok érdekeltek.
Édesanyám egy éves koromban hunyt el, kígyómarás áldozata lett. Ez sarkalta apám, hogy felhagyva a városi orvoslással – birtokán visszavonulva- életét az ellenmérgek kutatására tegye fel. Megszállottjává vált a témának, szinte egész nap laboratóriumában kotyvasztott, vagy az erdőket járta veszélyes példányok befogása, mintagyűjtés végett. Velem foglalkozni túl sok ideje, ebből kifolyólag nem is volt. Taníttatásom rendben folyt, eredményeim bíztatóak voltak, így még inkább kikerültem apám érdeklődési köréből. Rövidre fogva, nem kaptam figyelmet vagy igazi, érzelmeket senkitől sem. Ezért vagy másért, nem tudom, de hatalmas, kitölthetetlen űrt éreztem magamban. Bármivel is foglalkoztam, semmi sem tudott lekötni, vagy valós örömet okozni. Az első őszinte érzelmek amik értek, kihatottak egész hátralevő életemre. Fiatal gyerek koromban, véletlenül ráléptem egy - az apám laboratóriumából kiszabadult, kígyó étekként szolgáló- kisegérre. Fájdalmas vinnyogást hallatva kapart mellső lábaival, ösztönösen küzdve életéért. Letekintve rá, azt hiszem a szemembe nézett. Retinájának sugarán át, milliónyi igaz érzést közvetítve nekem.
Fájdalmat, félelmet, szenvedést, kínt, gyötrelmet, vágyat az életre és még sorolhatnám, hirtelen fel sem fogtam mindet. Csak egy pillanatig tartott, mégis kiolthatatlan lángot gyújtott lelkemben, ami egyre csak éhesebb és éhesebb lett. Újra akartam, többet akartam, érezni akartam. Tudtam, hogy mindabban amit kaptam, szemernyi hazugság sem volt.

- Most a te szemeid is pont ugyan olyanok, őszinték…hehh…kis drágám –azzal pár másodpercig kedvesen, csendben mosolyogtam, majd parancsomra, Nidhogg hirtelen belemélyesztette másfél centis fogait a lány hamvas bőrébe. Szemhéjai felfeszültek a fájdalomtól, majd hirtelen összeszorultak, újabb könnyeket kipréselve.
- Most! –ragadtam meg vállait gyönyörtől csillogó szemekkel. - Maradj így! Ez egy kivételes pillanat. –Szavaimtól kissé megilletődve, mintha elgondolkozott volna.
- NE –Ordítottam rá, látván hogy az iménti kifejezés elhalványodott. Hatalmas pofont kevertem le neki és újabb sebeket ejtettem combja belső oldalán.
-Na azért. - Motyogtam szinte csak magamnak, ismét boldogan.
- Mesterművé teszlek! –Kezemmel megszorítva vértől és sírástól nedves álát, feszesen magam felé fordítottam majd Nidhogg fejét teljesen a lány szoknyája alá csúsztattam. Áldozatom szemei ismét nagyra tágultak és tudván mi fog történni, kérlelni kezdtek. Őrült vigyorral téptem le a kötést szájáról, utat engedve hangjának és egy hirtelen mozdulattal irányítva kígyóm, az már belülről mardosta a lány testét. Sikolya földöntúli zene volt füleimnek. Egy kivételesen jó döntés volt őt választani áldozatul. Talán csak egyvalaki volt ennyire szép és őszinte halála pillanatában, egész életem során.


A kígyómarás, ami gyerekkoromban ért, nem volt halálos, néhány óra elteltével, magamhoz tértem és visszanyertem az irányítást testem felett. Körbenéztem, a hüllő után kutatva, de nem leltem nyomát és a békatetem is eltűnt. Már estefelé járt, időszerű volt vissza térnem a házba, nehogy nagy feltűnést keltsek. Sietve eltüntettem nyomaim, majd munkával nyugtázva a napot, a házbeli teendőimmel végezve nyugovóra tértem. Évekig folytattam kis játékaimat, a környezetem legkisebb gyanakvása nélkül. Seregnyi macska, kutya kacsa és csirke esett áldozatul beteges vágyaimnak és egyszer olyan különlegességre is volt szerencsém rátenni a kezem, mint egy bagoly. A maga bölcsességével úgy gondoltam, még több gondolatot lesz majd képes közvetíteni felém. 12 évesen azonban még nagyszerűbb dolog történt. Már elég idős voltam, hogy apám beengedjen kutatószobájába és valamelyest bevonjon a munkálatokba. Ez nem járt semmilyen személyes kontaktussal, kapcsolatunk most is csupán szakmai jellegű volt. Túl sok élményt nem kaptam új feladatkörömtől, de mint kötelességem, elvégeztem. Azonban pár hónap után egy begyűjtő útjáról– ahova én biztonsági okokból sosem kísérhettem el- apám ismerős példánnyal a zsákjában tért vissza. Ugyan az a kígyó volt, aki évekkel korábban megszólított. Most nem beszélt egy szót sem, de én tudtam hogy ő az. Apám óriási reményeket fűzött hozzá, a kulcsot látta benne a nagy áttöréshez. Amikor az öreg nem volt ott, sokszor szólítgattam a zöld szörnyeteget, de az nem vett rólam tudomást. Pár hónap után azonban egy etetés során, amikor feltűnő élvezettel nyomorgattam a neki szánt egeret, nyelve újra megeredt.
–Még mindig szoktál játszani az étellel fiú? – Biccentett lustán felém fejével.
Leplezett izgalommal válaszoltam –Mindenkinek kell valami amiért él. Nem igaz?
Kapcsolatunk az idő múlásával, egyre „szorosabb” lett. Ő történeteket mesélt a nagyvilágból én pedig bőségese elemózsiát és olykor az egereknél egzotikusabb kosztot szolgáltattam neki. Szabadon nem állt módomban engedni, de ez egyenlőre még egyébként sem szolgálta volna az én érdekeimet. Évekig tartott a viszonyunk, és egy idő után, a sok izgalmas kalandon kívül, másról is beszélt nekem. Addig számomra teljesen ismeretlen, sosem hallott dolgokról, mágiáról, sötét praktikákról, hatalomról. Már nem csak szórakozni jártam hozzá, hanem tanulni is. Elsajátítani a nekromancia sötét tudományát, amelynek ő nem volt gyakorlati, csupán elméleti birtokosa. Sosem volt képes igába hajtani ezt az erőt, egy arra fogékony személy oktatásához azonban épp eleget tudott. Új élményt kaptam, kihívást jelentett ezen tudás elsajátítása. Nem volt elég szimplán megtanulni, mint bármi mást. Éveken át gyakoroltam töredelmesen Nidhogg „kezei” alatt. Pusztán az alapok megszerzése hatalmas nehézségeket okozott, 16 éves is voltam már mire- ha nagyvonalúak akarunk lenni- mágusnak nevezhettem magam. Ezen okítás megfizetésére azonban már nem volt elég néhány rágcsáló és madárfióka. Nidhogg a szabadságát kérte cserébe, én pedig rábólintottam.
„Mesteremet” egyre jobban megviselték apám kísérletei –amik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket- , így egyre jobban sürgette szabadulása napját. Nem kellett sokáig várnia, azonban az elindító momentumot nem is én, hanem az idősebbik Claymore hozta el. Megtébolyulva kudarcaitól az öreg doktor végezni akart a legyengült kígyóval. Eredendően őt és fajtáját tartotta minden gonoszság és baj forrásának, de így, hogy több éves munkájából nem született semmilyen eredmény, csak még jobban gyűlölte Nidhoggot. A hüllő nyakára erősített „póráz” segítségével vékony rácsú ketrece falához húzta majd fejéhez tartott egy kést, mind ezt jelenlétemben.
–Öld meg! Használd amit tanultál - Sziszegte sürgetőleg.
Apám meglepettségében engedett a szorításon. Nem tudom mi hökkentette meg jobban, az hogy Nidhogg megszólalt, vagy hogy nyilvánvalóan nekem beszélt. Sok időt nem hagytam az öregnek a töprengésre. A megannyi állati csontváz és preparált élőlény közül, egy apró makit választottam fegyverül. A kicsi emlős csontváz fürgén odaugrált az íróasztalhoz és egy szikét felkapva, hirtelen apám kést tartó karjába vágta azt. Rémültében, elengedve Nidhogg hurkát hátra esett. Benyúlva a kígyó ketrecébe, az kezemre csavarodott, majd mikor a földön hátrafele kúszó apám felé nyújtottam, rögvest nyakon marta. Majd újra és újra megtette.
- A mérgem kellett igaz? Hát tessék, itt van, itt van!
- Elég! Ne öld meg! – kiáltottam fel és rántottam el kezemet. - Szeretnék kicsit én is elszórakozni vele… –Terült el addig kifejezéstelen arcomon hatalmas vigyor.


-Neki is pont ilyen szemei voltak! –Kacagtam fel, majd bal tenyeremet a nő homlokára téve, lefogtam, hogy jobb kezemmel, három ujjal, kitépjem szemgolyóját. Magamhoz emelve a vérző testrészt, azonban már nem láttam azt a lángolást, amit úgy imádtam. Kifejezéstelenül meredt csak előre, teljesen lelombozva engem. Intésemre Nidhogg, farkával a nő üresen tátongó szemüregébe hatolva, befejezte a mulatozást. A hirtelen csendben újra elrévedtem a hulla merev pupillát bámulva.
- Egyszer minden móka…

-Sajnálom Nidhogg… egyszer minden móka véget ér… - Néztem vágyakozva a kígyóra.
- Ugyan kölyök. Hiszen előttünk az élet, vár a nagyvilág. Annyi mindent mutathatnék még és taníthatnék- Győzködött kedvesen.
- Az az igazság… hogy már nem tudsz mit tanítani nekem barátom. És a világot felfedezni, jobb lesz egy olyan kolonc nélkül mint te. - Azzal szeméhez emeltem egy szikét, miközben óvatosan lefogtam fejét.
- Rendben, értem értem, talán igazad van. Na de miért kellene ezt tenned? Jók voltunk mi így együtt. Hagyjuk meg szép emléknek és váljunk el békében. - Én csak szó nélkül mosolyogtam és közelebb toltam a pengét arcához.
- Mit szólsz Remzie? –Próbálkozott ismét
- Tudod Nidhogg…Mióta először megláttalak és hallottalak beszélni, kívántam megismerni a fájdalmadat, az igazságod. És ahogy egyre többet meséltél nekem, ez a vágy csak egyre nagyobb lett. De hisz tudod, ez nekem mindennél fontosabb. És most hogy már nincs mit nyernem kettőnk kapcsolatából, okom sincs megtagadni magamtól ezt az örömöt. - Nidhogg maga gonosz alattomos mivolta ellenére is elborzadt a hallottaktól.
- De ne aggódj, megtartalak majd. Vigyázok rád és a tőled tanultak alapján valamelyest a továbbiakban is a társam maradsz. Remélem így jó lesz. –Mosolyogtam barátságosan, ahogy tanultam hogy kell, amikor valami kedveset mondunk.
- Te kis rohadék, nélkülem az első nap megdöglesz idekint! - Kelt ki teljesen magából, eddigi büszke öntudatát eldobva rángatózott, mint egy ostoba, csapdába esett, ösztönös állat.
Néhány pillanattal később, fájdalmasan hörgött fel…de egy óra elteltével, egy egy „művelet” hatására már csak fáradtan össze rándult...


-…véget ér. Igaz Nidhogg?

De számomra minden csak most kezdődik…

Előtörténetem, teljesen újra írva, új sztorival, a karakter új jellem leírással, elkészült! Az iromány itt ott tartalmazhat "hivatalosan" nagykorú tartalomnak titulált elemeket.