Tükörkép (magánkületés Remzie Claymorenak, Ralf Shawnak és Jonathan McWilliamsnak)

A nap sugarai melengettek, ahogy elfeküdtem Akane Beach partján. Egész szép kis privát helyet találtam, hisz a strand zaja alig szűrődött ide. Csupán néhány arra kószáló sirály és a hullámzó tenger törte meg a csendet. Kellemes kis délután volt. Ahogy ott feküdtem, elbóbiskoltam. Egy vagy akár két óra is eltelhetett mikor magamhoz tértem. Éhes voltam. Feltápászkodtam a földről és visszatértem a strandra. Egyből a közelebbi ételbódét céloztam meg, hogy falatozzak valamit. Helyet foglaltam a pultnál és rendeltem:
- Jó napot, uram! Egy sajtos hambit kérnék egy pohár gyümölcslével.
- Milyen gyümölcslét parancsol - érdeklődött a férfi.
- Körtét kérnék.
A tulaj fordult egyet, kinyitotta a hűtőt és kivett egy körtelevet, kitöltötte majd elém helyezte.
- A hamburgerje 5 perc múlva készül el.
- Rendben, köszönöm.
Míg a hambira vártam kortyoltam egy nagyot az italomból. Hideg italom miatt a pohár érintése is hűvös volt, valamint már a melegtől a cseppek is kirajzolódtak rajta. Még csak egy perc telt el. Rohadt lassan telik az idő. Megfordulok székemen és könyökömmel a pulton támaszkodok. Bámészkodok a semmibe, unom magam, meleg van. Magamat látom, ahogy pénzzel tele henyélek egész nap a szálloda erkélyén egy kipárnázott nyugágyban. A tulaj hangja szakítja meg ezt a kis ábrándot.
- Kész a hamburger - mosolyog rám. - Parancsoljon - tálalja elém a gusztusos étket.
Nem is habozom, egyből nekiállok. Jó étvággyal falom. Nem több mint pár perc alatt eltűntetem a méretes ételt, már nagyon éhes voltam. Mikor az utolsó falatot is betolom, a tulaj elveszi a tányért előlem, megvárja míg felkortyolom a maradék körtelevet, majd a poharat is a mosogatóba helyezi.
- 200 gyémánt lesz - szól a pasas.
Szemeim elkerekednek. 200 gyémánt egy hambiért, kész rablás. Lányos zavaromban zsebeimben kotorászok. Csak pár akad a kezeim közé.
~ Te isten, csak 150-em van.
Szégyenemben elsüllyedve csak lefelé bámultam. Láttam, hogy a pali nagyon vizslatja, hogy mi lesz. Átfutott az agyamon a futás gondolata is. De azért mégsem vagyok ilyen. Előhúztam a fizetőeszközt és a tenyeremben tartva mutattam a férfinak.
- Csak ennyim van.
Kissé lejjebb ereszkedtem a széken, hogy hangsúlyoztam, mennyire szégyellem a dolgot. Láttam, hogy nem tetszik a dolog az ürgének.
- Majd én kisegítem - szólalt meg egy ismerős női hang a hátam mögött.
Mia volt az. Nagyobb volt a meglepetésem, mint azt hittem. Pár percig csak némán fura ábrázattal néztem, ahogy Mia átnyújtja az 50 gyémántot a tulajnak. Ő is észre vehette, hogy meglepődtem.
- Na mi az, megleptelek? - vont kérdőre.
- Kissé. Nem számítottam rá, hogy itt tűnsz fel - feleltem mosolyogva.
Csak most szemléltem meg a lányt, akit elég rég óta nem láttam. Mintás bikini volt rajta. Remekül kiemelte idomait. Elnyerte a tetszésemet. Miközben legeltettem rajta szemeimet a mellkasomhoz vágott egy újságot.
- Látom le vagy égve. Tessék, ez a küldetés neked való.
Elsőre feltűnt, hogy valami nem stimmel. Más volt a lány. Nem az a kedves kis újonc volt, akit nem ismertem. De mivel kellett a pénz, nem nagyon izgatott, belenéztem az újságba. Be volt karikázva a nekem szánt küldetés. Lecsekkoltam.
„Gólemanta sürgősen keres mágusokat egy meghibásodott gólem megfékezésére. Jelentkezni Guiseppe mester acalyphai műhelyében! Jutalom: a gólem épségben való leszállításáért 50 000 gyémánt fejenként, legfeljebb három főre.”
Nem is rossz. Biztosan nem csak én találtam rá erre a gyöngyszemre. Egyedül nehéz lenne, de társakkal simán összehoznám.
- Köszönöm - fordultam vissza a lányhoz, de ő már nem volt ott. Eltűnt.
~ Mi a fene!? Képzelődtem volna.
Csak néztem magam elé, nem értettem mi történt. Aztán pár perc múlva magamhoz tértem. Komolyan le voltam égve, így nem tehettem mást, útra kéltem.
Vonattal indultam Acalypha városába. Mivel magára a vonat jegyre sem volt pénzem, úgy kellett rá felszöknöm. Az egyik hátsó ülésen foglaltam helyet. A szokásos trükköt használtam fel. Szépen álomra hajtottam fejem, és még ha éreztem is, hogy a jegy ellenőr zargat, akkor sem nyitottam fel a szemem. Így simán eljutottam a célállomásomra. Mikor feltápászkodtam, abban a pillanatban két ellenőr is megjelent a vagon végén. Tudtam, hogy gáz van. Felpattantam és rohantam ahogy bírtam. Az a kettő utánam eredt és végigüldözött az állomáson. Szerencsére eliszkoltam előlük. Lihegve töröltem le az izzadságcseppeket a homlokomról. Elég kitartóak voltak, nem is tudom mihez kezdtem volna, ha elkapnak. Szuszogtam még egy picit, majd felegyenesedtem. Az első járókelő egy csinos fiatal nő volt, gondoltam megérdeklődöm tőle, hátha tudja hol is van Guiseppe mester műhelye.
- Elnézést, hölgyem! - A nő felém fordult. - Meg tudná nekem mondani, merre találom meg Guiseppe mester műhelyét.
- Természetesen. Itt elmegy egyenest felfele, míg meg nem lát egy kissé dohos épületet. Gólemeket is fog látni körülötte. Nem lehet eltéveszteni - mosolygott rám.
- Köszönöm szépen.
A nő utasításait követve egyenest mentem az utcán, míg oda nem értem az említett épülethez. Sehol senki, pedig számítottam társakra. Úgy határoztam megfigyelem a helyet, így a szemben álló lombos fa tövében foglaltam helyet. Így fürkésztem a környéket, társaim után kutatva.
Kisvártatva egy elég feltűnő fickó jelenik meg. Ilyet még nem is láttam, zöld haja volt. Nem sok kellett, hogy elröhögjem magamat. A srác fiatalabbnak tűnt nálam. Egy cigarettát kapott elő, közben körülnéz. Mikor meglát engem, egy közeli fához sétál és teljes nyugalomban, senkitől nem zavartatva rágyújt. Elszívja a cigit, majd a csikket elhajítja.
- Giuseppe felkérésére? - teszi fel hirtelen a kérdést.
- Az lenne. Jonathan vagyok - nyújtom felé kezem barátságosan. Gondoltam nem árt összecimborálni vele, még hasznát vehetem.
- Ralf - lép közelebb és fog velem kezet. - Nem szeretek osztozni a jutalmon.
~ Hah, kis tudatlan - mosolyodok el. - Nem is kell. Fejkvótát kapunk. Ha nem lennék itt, akkor is ugyanannyit kapnál.
- Hát, ez megnyugtató. Tehát, ha te csinálsz mindent, akkor is megkapom a pénzem.
Időközben lehajol, és úgy tűnik a fű nedvességét vizsgálja. Elég száraznak találja, így leheveredik.
- Hóhó, ne olyan hevesen, pajtás. Nálam lustább embert nem látott még a világ - nevetek fel.
- Hah, hidd el, ellenfeledre akadtál. Mond csak, várunk valakire, vagy csak henyélünk? Mert ha az utóbbi, akkor had aludjak el.
Ennek kihívás szaga van. Majd meglátjuk.
- Felőlem pihenhetsz, én ugyan ráérek.
- Az lehet, viszont ki tudja, akár ki is rabolhatsz álmomban. Talán mégse alszom el...
- Hahaha, vicces egy figura vagy te.
- Sokan mondták, aztán a nevetéstől kiszakadt a nyelvük a torkukból. Vagy valami hasonló... az emlékeim már megfakultak e téren.
~ Hű, de félelmetes akarsz lenni kis barátom.
- Hahah, fejezd be. Megfulladok! - törölgetem a nevetéstől kicsorduló könnyeimet. - Azt javaslom menjünk be Guiseppéhez, mielőtt halálra nevettetsz.
A fiú feltápászkodik, és én is követem őt.
~ Elég érdekes egy fazon, de valami hasznot csak húzok belőle, hogy egyenlőre az oldalamon tudhatom.

Kiüresedett zsebeimet tapogattam, miközben cigarettázva sétáltam az emberek között.
~Ilyen nincs! Állandóan le vagyok égve… Pedig nemrég jöttem meg az előző küldetésről! Mi a rákra költöttem ennyit?!~
Séta közben megcéloztam egy kocsmát, ahol már jártam párszor. Nem a legolcsóbb hely, de a csapost ismerem, biztos ad nekem hitelt. Ahogy belépek, felkiáltok.
- Jeffrey! Öreg cimbora, rég láttala…
- Nincs hitel.
- Jeffrey, hát így fogadod a gondot?! A legtöbb ember kerülni igyekszik azt, s te is közéjük tartozol? Légy egy kicsit egyedi, egy kicsit más! A csajok buknak a másra…
- Lebuziztál, kölyök?!
- Jeffrey, Jeffrey, ne durvulj! Csak egy italt kérek, meg némi kaját. Anyám életére esküszöm, visszafizetem. – Azt persze nem árultam el, hogy a szüleim rég halottak.
- Ah, dobd le magad Ralf. A szokásost?
- Jah. Nincs valami meló, amiről tudsz? – Időközben Jeffrey elfordul, és kiönti a szokásos Whiskyt, egy felszolgálólány pedig kihozza az ételt.
- Nesze. – Dob le elém egy papírt. - Most csak ez van, és kérem a negyedét a hitel ellenében.
Ránézek a papírra, s eldöntöm, hogy elvállalom. Nem tűnik nehéznek, s méltányos az ár is.


- Jeffrey, ne röhögtess… Még hogy a negyede… - Csak akkor válaszolok, amikor végeztem a kajával, s gyakorlott mozdulattal felkapom a papírt, és elindulok kifelé a kocsmából.
- Ralf, ha nem fizetsz, elvágom a torkod, te ingyenélő. – Szokásos fenyegetések. Ha mindenkinek kifizetném a tartozásaim, akkor annyi gyémántom se lenne, hogy éhen haljak. Út közben betértek egy barátomhoz, aki lógott pár gyémánttal, s pont egy vonatnyit kapartam össze, ami Acalyphába vitt. Amikor leszállok a vonatról, egyből útbaigazítást kérek egy szimpatikus házaspártól, s hamar el is jutok a műhelyhez. Odaérve előkapok egy cigarettát, hiszen a vonatozás óta nem szívtam el egy szálat se, s körbenézek a környéken. Megláttam egy másik csávót is, amint a fák árnyékában ült, és kémlelt körbe. Megállok egy hozzá közeli fánál, s csöndben elszívom egy cigit. Csend, és nyugalom… legalább öt percig, amikor eldobom a szűrőig szívott csikket.
- Guiseppe felkérése? – Nézek a másikra, mivel sejtem, hogy innen fúj a szél.
- Az lenne. Jonathan vagyok. – nyújtja a kezét. Mivel kiderül, hogy csapatban fogunk dolgozni, laposabban megnézem. Átlagos alkat, egy kicsit magas, koromfekete haj. Semmi érdekes.
~ Bezzeg az én gyönyörű hajam... Bár, azzal nem versenyezhet senki.~
- Ralf. - Lenézek a felém nyújtott kézre, majd közelebb lépek, éskinyújtom a sajátomat is. - Nem szeretek osztozni a jutalmon.
- Nem is kell. Fejkvótát kapunk. Ha nem lennék itt, akkor is ugyanannyit kapnál. - mosolyodik el Jonathan. Nem szeretem az ilyen barátságos, behízelgő alakokat.
- Hát, ez megnyugtató. Tehát,ha te csinálsz mindent, akkor is megkapom a pénzem. - Időközben lehajolok, és megnézem a fáknál növő fű nedvességét. Mivel száraznak tűnik, lefekszem, s kezemet a fejem alá támasztva kémlelem az eget.
- Hóhó, ne olyan hevesen, pajtás. Nálam lustább embert nem látott még a világ. - nevet fel. Tényleg egyre unszimpatikusabb... de azért megpróbálok együttműködni, nem akarok már az elejétől kezdve ellenszenvet.
- Hah, hidd el, ellenfeledre akadtál. Mond csak, várunk valakire, vagy csak henyélünk? Mert ha az utóbbi, akkor had aludjak el.
- Felőlem pihenhetsz, én ugyan ráérek.
- Az lehet, viszont ki tudja, akár ki is rabolhatsz álmomban. Talán mégse alszom el...
- Hahaha, vicces egy figura vagy te.
~Vicces ám a tántikád térdkalácsán lógó üszkös láb, meg a nénikéd gerincsérve, de nem én...~
- Sokan mondták, aztán a nevetéstől kiszakadt a nyelvük a torkukból. Vagy valami hasonló... az emlékeim már megfakultak e téren. – Hagyom, hogy a szavaim fenyegetően hangozzanak, de nem változtatok a hangsúlyomon, még mindig csevegő a hangnem.
- Hahah, fejezd be. Megfulladok! - törölgeti a nevetéstől kicsorduló könnyeit.
~Ha itt és most leütöm az első kezembe akadó tárggyal, akkor meg fognak büntetni, vagy díjat adnak? Bár, a folytás se rossz ötlet...~
- Azt javaslom menjük be Guiseppéhez, mielőtt halálra nevetetsz.
~Halálra... Jó szó, tetszik a hangzása.~
Feltápászkodom a földről, s magamban eldöntöm, hogy a srácnak meg kell halnia. Ki tudja, ha belököm a gólem elé, lehet, hogy egy ütés is elég lesz tőle. Majd azt mondom baleset volt.

A megbízó műhelyével szembeni dombon éppen szedelődzködő két férfihoz lépve, kellemesen barátságos benyomást keltve mutatkoztam be.
-Sziasztok! Remzie vagyok. -Azzal kezet nyújtottam a két fiatalnak. -Ti is az elszabadult gólem miatt jöttetek? –Érdeklődtem szelíden mosolyogva.
-Ralf Shaw. ÉS ja. –Vetette oda hanyagul egyikük aki éppen próbált felkászálódni a földről, kellemesen bizsergető izgalmat ébresztve rothadó szívemben. Kedvelem az ilyen alakokat. Arcából, mozdulataiból, sütött az a fajta szemérmetlen romlottság, amellyel az ilyen típusú emberek, gyengeségeiket leplezik. Felpiszkálja a kíváncsiságom. Vajon ha kezelésbe venném, meddig tudná tartani magát…mikor kezdene könyörögni, esedezni az életéért. Milyen ízűek lehetnek azok a könnyek, melyek őszintén rettegő, kíntól megtört szeméből patakoznának? Máris tetszik ez a megbízás, mindig is a kellemest a hasznossal elv híve voltam.
- Yo, Jonathan. Én is, hisz vadászidény van. – Mutatkozott be amaz is, egyenlőre nem alakítva ki bennem tökéletes képet önmagáról. De ha szerencsém van, őt is megismerhetem, a magam, csalhatatlan módján.
-Nem bánnátok ha veletek tartanék? Jó szolgálatot tehet még egy bátor mágus. -Bájologtam eképpen. Nem érezni rajtuk túl nagy lelkesedést a munkával kapcsolatban, főleg a kis pimasz irányából. Az is erre mutat, hogy itt várakoztak amíg még valaki nem érkezik. Fogadni merném, hogy kapva kapnak az alkalmon…
-Felőlem oké. Ez is lusta mint a dög, kell valaki, aki csinál is valamit. Apropó, nincs egy cigid? – Sejtettem, hogy ilyen gondolatok kavaroghatnak egyszerű kis fejében, de hogy ilyen nyíltan ki is mondja, az engem is meglepett. Ez talán már több mint egyszerű álca, talán oly rég óta viselkedik így, hogy valamelyest magába itta ezt a sémát…így talán még tovább képes lenne ellen állni a fájdalomnak.
-Tőlem mehet – Mondta a Jonathan nevű is vállát megvonva, nem nyilvánítva túl nagy jelentősséget sem amaz megjegyzésének, sem pedig csatlakozásomnak.
-Ó nagyon köszönöm! -Azzal a vidámság álarcát viselve zsebembe nyúltam, hogy kiszolgáljam ennek a beképzelt és bosszantó, mégis érdekes kis koldusnak az igényeit. -Tessék, vegyél bátran! – Ennyit igazán megérdemel azért az élvezetért, amivel majd szolgálhat nekem, ha jól alakulnak a dolgok.
-Kössz. –Mondta a hála legkisebb jelét sem mutatva, fogaival ráharapva a cigarettára. -Nos, akkor megyünk? –Kérdezte végül, miután egy rozsdás óratorony kismutatójának sebességével került vízszintesből, függőleges állásba.
Készségesen tűzzel kínáltam, ő azonban egy rosszalló pillantással és hetyke kézmozdulattal elutasította azt. Mosolyogva vállat vontam mialatt meggyújtottam saját koporsó szegem és megindultam sűrűn foltozott épülethez. Csengőjét megnyomva, pár másodpercnyi érces fogaskerék kattanást követően, egy klasszikus csengő acélos csörömpölése jelezte a háziaknak, hogy vendég érkezett. Háromszori próbálkozás után sem érkezett válasz. Ekkor az eddig háttérben füstölgő Ralf türelmetlenül felszisszent, a falnak vágta szűrőig szívott csikkjét, majd kissé oldalba lökve Jonathant, az ajtóhoz lépett és határozottan belökte azt. Bizonyára óriási libidót érezve magában, dicsőségesen kuncogott egyet, becsmérlően rázva fejét, majd ellépett az útból, hogy mint szolgálatkész inas, betessékeljen minket. Mint préda izgalmas volt, azonban mint az ember társa, igencsak kellemetlen és tenyérbemászó. A kicsinyke verandán, a mindenfelé bádoglemezek és egyéb vas szerkentyűk szegélyezte, vagy inkább torlaszolta úton, lassan lépkedtünk, részben a kíváncsiság hajtotta nézelődés, részben pedig az akadályok miatt. Láncok és fogaskerekek tömkelege, néhány fém alapú testrész és vékonyka drótkötegek, furcsa formájú és ismeretlen képességű, leselejtezett masinériák, mindez hivatott otthonossá tenni a kertet. Jonathan szinte elfeledve érkezésünk eredeti okát, oly nagy érdeklődéssel fogdosta és vizsgálgatta egyik másik szemétre jutott tákolmányt, ahogy én szoktam az emberi testet és annak fájdalomra válaszul adott reakcióit. Ralfot kevéssé ragadta magával a hely varázsa, érdektelenül, már már szánaozva nézett végig a terepen, egy két útjába került kacatot odébb rugdosva. Bár ő a leghaszontalanabb, egyenlőre mégis a legtöbb munkát végző is. Nevén hívogatta a mestert, válasz azonban nem érkezett, így a nyitott ajtajú melléképülethez battyogtunk, ahonnan rövid lépcső vezetett egy két méterrel a földszint alá. Odalent némileg kultúráltabb volt a látkép, de itt is egy mesteremberre jellemző káosz volt a meghatározó. Kisebb nagyobb gólemek sorba állítva, rendezetlenül szét szórt tervrajzok és a korábban látottakhoz hasonlóan szintén rejtélybe burkolt, érthetetlen ketyerék. Mindezen csodálatos birodalom közepén pedig, a férfi, aki ezt az egészet létrehozta, átlátja és uralja. Egy bárszéken üldögélt, ráncos, borostás arcát, kezeibe temetve. Az öreg alacsony termetű volt, lábai nem értek le a földig. Az összefüggő olajpacáktól szinte teljesen feketére festett, egyébként fehér, kemény vászon ingjén, vastag, barna, bőr kötényt viselt. Verejtéktől és a koszos, zsíros levegőtől csomós ősz tincseit, egy furcsa, több, egymás előtt elhelyezkedő lencsékből felépülő szemüveg szíja szorította le. Lépteink hallatán hirtelen felkapta fejét, majd szemeit dörzsölgetve és nagyokat lélegezve, mint ha csak most ébredt volna egy gondterhelt álomból, ránk pislogott.
-Jaj elnézést –Mentegetőzött, még rekedtes, gyengécske hangon. –Önök mágusok? –Tette fel a kézenfekvő kérdést kicsit éberebben, szavaiban immár bizakodó izgalommal.
Miután Jonathan kivételével, aki a háttérben vizsgálgatva valamit elmerült annak fémes csillogásában és misztikumában, mindannyian bemutatkoztunk, a megtört golemanta keresve a megfelelő szavakat, nehézkesen belekezdett a helyzet és a feladat ismertetésébe.
- Nem is tudom hogy mondjam... azt szeretném, ha diszkréten kezelnék a kérdést. A gólem tele van... illegális felszereléssel, nagyon nem örülnék, ha kitudódna – magyarázta ujjait tördelve. - Valami elromlott a vezérlő egységében, mert egyszer csak kirontott az ajtón, és megindult az erdők felé. Mutatok egy képet róla. - Azzal székéről a földre huppanva, apró totyogó léptekkel egy kis asztalkához lépett, melyen egy amolyan kivetítő féle kis szerkezet támaszkodott négy lábán. A vénember nagy levegőt véve, lefújta annak tetejéről, a tetemes pormennyiséget, majd rövidke ideig matatva, szemére húzta speciális okuláréját. Ránk nézett, végül kattanó hang kíséretében bekapcsolva a gépet, sötétségbe borította a szobát. Úgy éreztem, csak egy pillanatra szállta meg a helyet az vakság, abból kiindulva azonban, hogy a földön heverve tért vissza látásom, egy pislogásnál valószínüleg sokkal jelentősebb dolog történt. Kicsit szédülő fejemben, rekedtes kacaj tört magának utat, félresöpörve minden egyéb gondolatot. Lassan felültem, hogy tisztázódjon a helyzet, azonban a látvány, mely köszöntött, bevallom teljesen váratlanul ért. Egyszeriben pontosan három fővel többen voltunk a dohos kis műhelyben, mint az imént. A probléma csak az volt, hogy ez a három extra személy, pontosan úgy nézett ki mint mi. Mindannyiunk megkétszereződött, vagy lemásolódott, egyenlőre fogalmam sem volt, de hidegvérem ellenére, erősen bosszantani kezdett a helyzet. Kérdően néztem a többiekre, akik persze hasonló arccal bámultak vissza, így a vén szarházira szegeztem perzselő tekintetem, aki vélhetőleg mindez mögött állt. Elégedetten nyugtázva, hogy mindannyian rá figyelünk, kezeit össze dörzsölve, torkát megköszörülve, belekezdett hát a magyarázat ismertetésébe.
-Nos, kedves kis barátaim, bizonyára észre vettétek, hogy furcsa érzések kavarognak bennetek, mintha hiányozna valami nem igaz? – lépkedett dereka mögött összefont kézzel, színpadiasan magyarázva, mintha csupán begyakorolt szöveg lenne amit mond. –És mellékesen mindegyikőtökkel szemben ott csücsül, pontos mása is. Nos azt feltételezni, kedves bábjaim, hogy ők egyszerű másolatok, szarvas hiba lenne. Ami kiveszett belőletek, ami miatt most üresség tátong bensőtökben, ott ül veletek szemben. –Itt megállt és mosolyogva végig tekintett rajtunk, azt lesve, mennyire értjük szavait. –Igen-igen, a szemilységetek ketté szakadt, egy jó és egy rossz félre. Kapizsgáljátok már látom…Há…Meglehet, igen meglehet, hogy egyikőtök másiktok számára ez az állapot abszolút kívánatos…Azonban – folytatta felemelve hangját – ez a szeparált állapot, egyikőtök egészségének sem használ. Hogy pontosabb legyek, ha nem egyesültök újra rövid időn belül, elkerülhetetlenül halál lesz a sorsotok. –Azzal levéve szemüvegét, asztalához lépve, egy ronggyal megtörölte izzadt homlokát majd rádőlve a bútorra, egy csészéből, nagy élvezettel, iszogatni kezdett és kis időt hagyva nekünk, figyelte ahogy másik énünkkel ismerkedünk.
Elveszítve érzékelésem a külvilággal szemben, minden külső eseményt kizárva másolatomhoz fordultam. Az igazat megvallva, jómagam nem éreztem túl nagy változást korábbi valómhoz képest. Bár ez nem igazán lepett meg.
-Hogy őszinte legyek, eddig nem is tudtam a létezésedről. Nagyon mélyen elnyomva lehetsz valahol a bensőm egy olyan szegletében, amit már beláthatatlan ideje nem nyitottam meg. Jól mondom…-Mondtam kifejezéstelen arccal –Jófiú –váltottam kicsit gúnyosra hangomat.
-Előttem nem kell ilyen udvariasan és mímelten beszélned. Jobban ismerlek mint te saját magad. Te megéled én viszont megvigyelek és elemzek. –Érkezett a válasz úgy, hogy a hideg is kirázott tőle
-Csak úgy beszélek ahogy te is, hisz valahol egyek vagyunk. Másfelől viszont, te talán ismersz engem és én téged nem, de ha te annyiszor kifigyeltél már engem, akkor tudnod kell, hogy az ócska kis alakításoddal nem téveszthetsz meg…te beszari szerencsétlenség. –húztam az okfejtés végén széles vigyorra számat. –Mit gondolsz miért olyan halvány a jelenléted bennem? Gyenge vagy, szinte nem is létezel, annyira jelentéktelen vagy, hogy talán bele sem halnék ha itt hagynálak… -azzal elkomolyodott arccal közelebb léptem. Egészen közel hajolva alteregóm arcához, közvetlen a füléhez.
-Na mi van… Most sírni fogsz?...te szerencsétlen szélhámos csődtömeg. –suttogtam végül ellökve magamtól. –Szégyen, hogy a részemet képezed. Pontosan olyan vagy, mint akiket oly nagy élvezettel gyilkolok –Vetettem oda vicsorító mosollyal amannak, aki karjait keresztezve, behúzott nyakkal, pityergett. –Mégis…-Folytattam lassan, szemöldök ráncolva… -Nem értem. Nem érzem. Miért nem érzem azt a vágyat, izgalmat, kíváncsiságot? MIÉRT? –Ugrottam oda felemhez, hogy megszorítsam gallérját.
-Bár a lelkesedésed gonosz irányú, mégis maga a rajongás valami iránt, jó jellegű, ezért most nálam van. Majd rájössz, hogy több vagyok én számodra mint hiszed. –Válaszolt szipogva, lassan eltolva kezem és testem magától. Pár pillanatig elemezve a helyzetet csak csendben bámultam, magam elé, majd hirtelen az öreghez fordultam, akit Ralf rohamozott éppen igen gyors léptekkel.
-Nana fiacskám! Ez a készülék az én találmányom! –Hadarta el, még mielőtt társam ökle és dühe elérte volna –Csak én tudlak meggyógyítani titeket. –szürcsölt még egy utolsót csészéjéből, majd Az időközben kezére került, legjobb tudomásom szerint, gólemek irányítására használtkesztyűjével hadonászva, a szoba sötét sarkaiból, több robosztus gépszörnyet mozgatott meg, csikorgó hangokat keltve, szoros gyűrűbe zárva minket.
-Jobb ha siettek. –azzal kacagva egy táblára erősített képre mutatott. –Ezt a gólemet kell visszahoznotok nekem, a legkisebb feltűnés mellett, minél előbb.
Egyszerű példány volt, zömök testtel snassz külsővel. Az öreg elmondása szerint, rejtett, beépített fegyverek szavatolják a gólem pusztító erejét.
- Most pedig eriggyetek. Gyerünk gyerünk.
Megszerezve minden információt, visszatértem jobbik felemhez és ellentmondást nem tűrően ráparancsoltam. – Itt maradsz kint az udvaron. Meghúzod magad és nem szerencsétlenkedsz.
-Még mit nem. –Ellenkezett gyengén, esetlenül –Ki tudja mit tennél nélkülem… –Lehetőséget azonban, hogy tovább folytassa okfejtését, már nem adtam neki. Hirtelen pofon vágtam, majd néhány centire tartva arcától mutató ujjam, nagy levegőt vettem. Olyat amilyet egy hosszabb mondat előtt szokás, de végül meggondoltam magam és a rövid verzió mellett döntöttem.
-KUSS és figyelj erre a vén szarházira. –Azzal a lépcsősor irányába lépkedve még hátra szóltam, hogy fent leszek, majd sebesen szedve a fokokat, kint rágyújtottam egy cigire, hogy nyugodtan átgondolhassam a helyzetet

Látszólag egy harmadik fél is csatlakozik hozzánk. Legalább is ezt gondoltam a felénk közelítő idétlen mosolyú nyikhajról. Nem volt valami hű de meggyőző a kinézete. Kb. egy magas lehetett velem, fekete dús haja tincsekben lógott az arcába. Ám mégsem ez volt az amire felfigyeltem, hanem a szemei... Ilyet még nem láttam eddigi életem során. Az egyik látszólag zöld volt, míg a másik kékes árnyalatban pompázott. Először azt hittem rosszul láttam, majd jobban megfigyelve tényleg igazam volt. Ezek a szemek megvonták tőle kezdetleges bizalmamat és a továbbiakban gyanús tekintettel követtem minden lépését. Mikor elénk lépett barátságot tükröző ábrázatával mutatkozott be.
- Sziasztok! Remzie vagyok - kezet nyújtott felénk s én azt látszat készséggel fogadtam. - Ti is az elszabadult gólem miatt jöttetek? - érdeklődött ittlétünk felől.
- Ralf Shaw. És ja - fogta rövidre a mellettem feltápászkodó kis emberszabású figura, akit leginkább otromba zöld fürtjei érdekeltek, annyit foglalkozott velük. Ismét kicseszett velem a sors, de ez van nem én válogatom társaimat. De miért kell mindig olyan munkát találnom, ahol a velem együtt dolgozó mágusok rohadt mód ellenszenvesek és nem bízom meg bennük. Mocsok egy sors ez, én mondom. Na, de mindegy is, gondoltam ha már ilyen közvetlen a fickó, miért is ne, bemutatkozom neki, persze minden mellékes infót kerülve.
- Yo, Jonathan. Én is, hisz vadászidény van - próbáltam kicsit poénra venni a dolgot, de ennek a két istencsapásának nem nagyon vontam magamra a figyelmét. Legyen hát, nem tanúsítok én ugyan semmi együttműködést feléjük.
- Nem bánnátok ha veletek tartanék? Jó szolgálatot tehet még egy bátor mágus - ajánlotta fel szolgálatait Remzie.
~ Remek, megjött a dolgozó egység is, semmi szükség itt rám. Max végső esetben ha ezek kidőltek és kissé leamortizálták a gólemet. Majd azt mondom az öregnek, hogy én megpróbáltam, de ez a két marha tönkretette. Remélem azért még kifizet - vesztem el gondolataimban, amiben Ralf zavart meg.
- Felőlem oké. Ez is lusta, mint a dög, kell valaki, aki csinál is valamit. Apropó, nincs egy cigid? - bökte oda félszegen.
~ Rohadj meg! - reagáltam le először magamban. Közben tekintetem Remziere tévedt ismét, aki mosolyogva bámult rám, várta a válaszom vagy egy esetleges beleegyezést.
- Tőlem mehet - dobtam oda flegmán, vállat vonva. ~ Azt csinálsz, amit akarsz.
- Ó, nagyon köszönöm! - virult fel sápadt barátunk, majd a zsebébe nyúlva előhúzott egy doboz cigit, hogy megkínálja Ralfot. - Tessék, vegyél bátran!
- Kösz - húzott ki egy szálat a dobozból, majd ráharapott a végére. - Nos, akkor megyünk? - kérdezte, mint valami türelmetlen gyerek. Érdekelne, hogy lett egy ilyen alakból mágus.
Valami ismét elvonhatta a figyelmem, mert ezek ketten megindultak az ajtó felé. Mikor feleszméltem, nyomukba szegődve megindultam én is. Remzie tűzzel kínálta meg Ralfot, de az túl nagyképű volt ahhoz, hogy elfogadja azt tőle. A bejárathoz érve, Remzie a csengőt nyomta meg, érces csengő hangját hallatta, amint jelezte, hogy valaki betérni kívánkozik. Még háromszor próbálkozott, sikertelenül. Ralf türelmetlenségében odébb taszított, majd berontott az épületbe. Látszólag nagyon odavolt eme tettéért.
Odabenn csend honolt, sehol senki, egy árva lelket nem láttam. A levegőben a műhelyek jellegzetes olaj szaga terjengett, ami először irritálta kissé orromat, de idővel hozzászoktam. Valóban egy igazi mesterember műhelyébe érkeztünk. Mindenhol földön heverő alkatrészek, volt amelyik első pillantásra tiszta aranynak tűnt, de alig észrevehető kopottsága elárulta, csupán aranybevonat ékesítette. A sarokban egy hatalmas szerszámos ládát pillantottam meg, telis tele különböző szerszámokkal. Megkockáztatom, hogy volt köztük olyan darab, amiről fogalmam sem volt, hogy mire használják, vagy hogy egyáltalán mi a neve. De felfedezni véltem különbözőbbnél különbözőbb méretű csőkulcsokat, tömör vas fejjel és fa nyéllel megáldott kalapácsokat, fogókat, fűrészeket, nagy számú csavarok, mind más-más típusú, valamint egy fúrógép feküdt el a láda mellett. Körbejárva a termet egy kisebb polcot pillantottam meg, tele volt régi képekkel. A mester munkájának büszkeségei voltak megörökítve. Mindegyiken érdekesebbnél érdekesebb gépezetek, de egy valami ugyanaz volt, az öreg mester. Visszapillantva társaimat nem igen kötötte le a hely, de engem valami furcsa oknál megfogott a varázsa. Szemben láncok tömkeleget lógott le, azokat félrehúzva egy kisebb helységbe tértem be. Ez lehetett a szervizárok, itt javítgathatja műveit a mester. Ez a helyiség is tömve volt alkatrészekkel és szanaszét heverő szerszámokkal. Visszatértem az előtérbe, majd kérdően pillantottam Ralfék felé, mi legyen? Egyszeri elhatározás által a nyitott melléképület felé vettük az irányt. Az ajtót küszöbét átlépve egy rövid lépcsőn át értünk le a földszinttől úgy 2 méterrel lejjebb elhelyezkedő helységben. A fent látott káosz uralta ezt a termet is. Viszont itt már kidolgozott tervrajzok is hevertek itt-ott. Jobb oldalt egy már erősen poros két üvegajtós szekrény állt, meglátszott már rajta kora, kopottas máza és a sarkából kitört darab elárulta ezt. Benne még több összetekert pergamen foglalt helyett. Ez lehetett a mester személyes kis zuga, ahová elvonult tervezni. És igazam volt, szemben velem ott volt egy rozoga íróasztal, rajta különböző vastagságú ceruzák, vonalzók hada és egy pár körző is helyet foglalt a kis asztalkán. Sajátos kis birodalom egy eltökélt dolgozó ember számára. Középen egy kis bárszéken borostás kialvatlan arcát tenyereibe temetve ült az öreg mester. Az öreg alacsony termetű volt, lábai nem értek le a földig. Ingujja egészen fel volt tűrve, kezei pedig a mocsoktól feketélletek. Habár maga az ing sem volt különb. Ingje felett egy jellegzetes vastag, barna bőrmellényt viselt. Ősz fürtjeinek szerteágazását egy vaskos szemüveg szára fogta be füle mellé. Elbóbiskolhatott, mert lépteink hallatára riadt ábrázattal kapta fel fejét, majd szemüvegét leemelve orráról, szemeit kezdte el dörzsölni.
- Jaj, elnézést - mentegetőzött egy csöppnyi zavarral rekedtes hangjában. - Önök a mágusok? - tette fel rögtön kérdését, szavai izgalommal teltek voltak.
Épp egy a földön heverő bonyolult szerkezet vonta el figyelmem. Lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam, így társaim válaszoltak helyettem.
- Nem is tudom, hogy mondjam... - kezdett bele beszédébe az idős golemanta mester. - Azt szeretném, ha diszkréten kezelnék a kérdést. A gólem tele van... illegális felszereléssel, nagyon nem örülnék, ha kitudódna - tördelte ujjait eme kényes információkat kimondva. - Valami elromlott a vezérlő egységben, mert egyszer csak kirontott az ajtón, és megindult az erdők felé. Mutatok egy képet róla - ugrott le székéről, és egy a szoba árnyékában meghúzódó kis asztalkához lépett. Jobban megvizsgálva a gépezetet egy kivetítő lehetett az, bár abból is rájöttem, hogy az öreg ezen akarja megmutatni nekünk a célpont képét. A vénember lefújta tetejéről az idők során felgyülemlett pormennyiséget, majd oldalt nagy matatásba kezdett. Felénk pillantott, szája széle kisebb bizalomkeltő mosolyra húzódott. Bekapcsolta szerkezetét, mely hangos zakatolással működésbe lépett. Még hallottam a szerkezet alkatrészeinek kínos csikorgását, mikor egyszer minden elsötétült. Első nekifutásra azt hittem a fények aludtak ki a helységben, hogy ezzel fényesebb képet kapjunk a gólemről, de nem volt igazam. A földön feküdve eszméltem fel. Kénes szagot éreztem, ami valószínűleg a gépezetből jöhetett. Rendkívül irritálni kezdte az orromat. Így szaglószervemet dörzsölve felültem, hogy kiderítsem mégis mit keresek én a földön, mikor az előző pillanatban még talpon voltam. Első pillantásom Remzie felé irányult, illetve két Remzievel találtam magam szemben. Mi a fene!? Fordultam Ralf felé is, belőle is kettőt láttam. Talán magas a vérnyomásom és összeestem? Mellékhatásként pedig most hirtelen ismét szédülök és kettőt látok mindenből. A következő pillanat rácáfolt erre, hiszen fejemet elfordítva saját magammal ültem szemben. Mi a fészkes fene folyik itt!? Kisebb ijedtségemből az öreg mester harsány kacagása térített magamhoz. Belőle csak egy volt, és az a gép... Az lesz a ludas.
- Nos, kedves kis barátaim, bizonyára észre vettétek, hogy furcsa érzések kavarognak bennetek, mintha hiányozna valami nem igaz? - mosolygott elégedett arccal. - És mellékesen mindegyikőtökkel szemben ott csücsül, pontos mása is. Nos azt feltételezni, kedves bábjaim, hogy ők egyszerű másolatok, szarvas hiba lenne. Ami kiveszett belőletek, ami miatt most üresség tátong bensőtökben, ott ül veletek szemben. Igen-igen, a személyiségetek ketté szakadt, egy jó és egy rossz félre. Kapizsgáljátok már látom... Há... Meglehet, igen meglehet, hogy egyikőtök-másiktok számára ez az állapot abszolút kívánatos... Azonban - tért ki a dolog buktatójára - ez a szeparált állapot egyikőtök egészségének sem használ. Hogy pontosabb legyek, ha nem egyesültök újra rövid időn belül, elkerülhetetlenül halál lesz a sorsotok. - Azzal okuláréját levéve az asztalhoz lépett, egy ronggyal letörölte homlokán ülő izzadságcseppjeit, majd az előtte lévő csészét magához véve, nagyokat kortyolt belőle. Látszólag úgy kívánta ismerkedjünk meg a velünk szemben ülő másunkkal.
Először csak mereven bámultam a velem szemben ülő mosolygó bájgúnárt. Végig vizslattam, hogy megbizonyosodjak, ez az alak tényleg az én egyik részem, és nem kellett sok, hogy kitaláljam, ő a jóságosabbik.
- Hé pajti, tök úgy nézel ki mint én, ez vicces. Hahaha. Figyu csináljuk már azt a tükrös cuccot, amit ilyenkor szoktak, tök muri lenne - hadarta ez az életvidám kutya, és nem akart leállni vele. Feltápászkodtam és ő is így tett, de a pofája még mindig nem állt be. Egyre idegesítőbb lett számomra, és már azon gondolkodtam, hogy ott helyben kinyírom. Persze a józan eszem megvolt, gondoltam, ha kinyírom, az rám is káros hatással lehet. Ráadásul, ha nem olvasztom vissza belém ezt a marhát, meghalok. Nincs mit tenni, egy barátságos mosolyt szimulálok, majd mikor beveszi az ökör könyökömmel jól hasba vágom. Hasát fogva, fájdalmas nyögés közepette rogy össze.
- Cöh, kibaszott imposztor - sziszegem felé.
Nincs több időm erre a szánalmas alakra, hirtelen gyilkos aurát érzek a közelben, irányába fordítom fejem. Ralf egyik fele kezd gyors támadásba az öreg ellen.
- Nana fiacskám! Ez a készülék az én találmányom! - emeli fel hangját. - Csak én tudlak meggyógyítani titeket. - tántorítja el Ralfot a gyilkos csapástól. Valami más az öregen, kesztyűket visel. Láttam ezt valahol, az egyik tervrajzon. Ezzel irányítja gépezeteit. Igazam volt, ujjai mozgásba lendültek és a szobát körös körül az árnyék sötétjéből előhúzódó gépszörnyek lepték el.
- Jobb, ha siettek - kacagott fel ismét érces hangján. - Ezt a gólemet kell visszahoznotok nekem, a legkisebb feltűnés mellett, minél előbb - mutatott egy táblára, melyre ki volt téve a célpont képe. Egyszerű példánynak tűnt, zömök test, nem néz kis olyan veszélyesnek. Igaz az öreg elmondása szerint van benne egy-két illegális felszerelés, ami gondolom nehézfegyverzetben nyilvánul meg.
- Most pedig eriggyetek. Gyerünk, gyerünk - sürget minket egyre jobban.
Nem tehetek mást, előbb be kell gyűjteni a zsákmányt, addig a vén csont nem változtat vissza. Ránézek bárgyú másomra, aki széles mosollyal tápászkodik fel a földről, ahová az imént küldtem. Nagyon zavart ennek a pöcsnek az az állandó mosoly az arcán, így lendítettem lában, majd jó nagyot belé rúgva ismét a földön terült ki.
- Itt maradsz, te nyámnyila. Nem bízom ebben a vén trottyban, figyeld el ne szökjön.
Láttam, hogy Remzie épp kifelé tart. Ha már felajánlotta segítségét, akkor kihasználom őt. Utána megyek a felszínre, majd mint aki jól végezte a dolgát nagyot nyújtózkodok. Mérlegelem kicsit a helyzetet. Most háromból hatan lettünk, és ahogy láttam Rem is itt hagyta a másik felét. Jó felügyelet alatt lesz az öreg. Már csak azt kéne kitalálnom, milyen tervvel áljak elő. Lehetőleg olyannal, amiben nekem semmi szerepen, a többieké a piszkos munka.

Ahogy ezzel a Jonathannal beszélgetünk, hirtelen egy másik srác is elindul felénk. Gondolom ő lesz a harmadik tag. Barátságos mosollyal az arcán, de olyan sunyi szemekkel közeledett felénk, amitől talán még jobban megutáltam, mint Jonathant.
- Sziasztok! Remzie vagyok. –Jelenti ki amikor odaér, és nyújtja a kezét. Ma már kezeltem egyszer, fölösleges lenne sokat nyújtogatni a karom, így csak nézek a kinyújtott kézre. - Ti is az elszabadult gólem miatt jöttetek? – Érdeklődik, még mindig azzal a hülye vigyorral az arcán, ami az én behízelgési stílusomra emlékeztet – most még jobban utáljam meg szegény szerencsétlent?
-Ralf Shaw. ÉS ja. – Böfögöm felé, a legkisebb érdeklődés legapróbb jelét sem mutatva. A feltápászkodási kísérletben viszont rekordokat döntögettem, már guggolva társalogtam a többiekkel.
- Yo, Jonathan. Én is, hisz vadászidény van. – Mutatkozott be a másik is, akiről már meg is feledkeztem. ~Lehet, hogy ez az új tag akkora utálatot, és gyűlöletet fog ébreszteni bennem, hogy a Jonathan felé irányuló haragot teljesen átirányítom rá? Végül is, elég csak az egyikkőjüket megölni.~
- Nem bánnátok ha veletek tartanék? Jó szolgálatot tehet még egy bátor mágus.
~ De bánnám, viszont ha hasznunkra válsz, akkor egye fene. Nameg a gyilkosság is könnyebb, ha alapjáraton is együtt vagyunk.~
-Felőlem oké. Ez is lusta mint a dög, kell valaki, aki csinál is valamit. Apropó, nincs egy cigid?
~Ha van neki, legalább egyvalamire már jó volt. Viszont ha valami szánalmas szart szív, itt helyben végzek vele.~
Jonathan is helyesel, míg végül megkapom a hőn áhított cigarettámat. - Kössz. –Nem túlzom el a hálálkodást, a cigit viszont bedobom a számba. - Nos, akkor megyünk? – Ezzel a kérdéssel már tényleg felálltam, és leporolva a ruhám, úgy néztem ki, mint aki indulni készül. ~Na nézzük ezt a te cigidet.~ Nem olyan rossz, sőt, megvan benne az a minőség, ami szükséges ahhoz, hogy ténylegesen cigarettának nevezzünk valamit. Ezt persze csak az után tudom meg, hogy meggyújtottam, elutasítva Rem ajánlatát arra nézve, hogy ő lobbantsa lángra gyújtóját, s ezzel égesse meg a számban lévő nikotinbomba végét.
~Nem vagyok a kurvád, te köcsög~
Ahogy mindenki függőlegesbe vágja magát, elindulunk a ház felé (hajts előre 30 métert, majd érkezés a célhoz). Remzie becsenget az ajtón, s halljuk is a hosszú válaszidő elteltével a jelzést – ám huzamosabb várakozás után se történik semmi. Még kétszer próbálkozik, ám a válaszidő minden esetben a nullán stagnál, ezért amikor negyedik alkalommal nyomná meg a gombot félrelököm a kezét, türelmetlenül vágom a falhoz a cigarettám szűrőig égett csikkét, s Jonathant arrébb tessékelve lépek az ajtóhoz, és egy jól megfontolt, erőteljes mozdulattal berúgom az ajtót. Érdekes, hogy valaki, aki gólemeket épít nem képes normális ajtót szerelni a lakására – ennek legalábbis, az ellenállás legcsekélyebb kifejtése nélkül szakadnak ki a falból a zsanérjai. Ellépek az ajtóból, és gúnyosan intek a többieknek, hogy ugyan, fáradjanak már beljebb.

Ahogy bemegyünk, elég érdekfeszítő lány fogad minket – egy halom kacat itt-ott amott… Az érdeklődés legkisebb jelét mutatva haladok végig a házon a többiekkel. Néhány lábam előtt heverő vasdarabot a tiszteletlenség maximális jelével rugdosok arrébb , egy ideig figyelve, ahogy a földön végiggurul, esetleg pattog, legtöbbször pedig csúszik. ~Dög unalom ez a hely… Talán ha kiabálok, az felgyorsítja a keresést~
- Hé, mester! Izé… Dzsúsz! Vagy Jús? Jézus? Guiseppe! Megvan! Szal Guiseppe, merre vagy?! Hééééélóóóóó jöna péééé…. tééélaaapóóóó! – sajnos nem érkezik válasz, a hely akusztikája viszont szörnyen borzalmas, hála a megannyi vacaknak. Jonathant teljesen lekötötte a hely – biztos valami kuplerájban nőtt fel, esetleg a gettóban, és ez az egész arra emlékezteti. Folyton elkóborolgatott, ami még inkább lassította a haladást, bár én szívem szerint nem vártam volna meg, de Remzie úgy tűnt valami fura vonzalmat érez iránta, és mint a hűséges kutya, mindig a közelében maradt. Bár egyelőre nem akartam elválni a csoporttól, de ha ezek ketten egymásra indulnak vagy megölöm mindkettőt, vagy külön utakon folytatjuk kalandunk. Vagyis, ők folytatják a közös kalandjukat, nélkülem. Végül lemegyünk az alagsorba – miután az egész rohadt földszintet végigjártuk, hála Jonathan beteges technofíliájának. Az alsóbb szinten is a szokásos kavalkád és káosz uralkodik, Jonathan pedig csillogó szemekkel kezd el mindent összefogdosni, ahogy azt már fent is tette. ~Uuuuuuuuuunalmaaaaaa Azo ott mi?!~ Végre megtaláltuk a mestert! Hála égnek, mert ha még az emeletre is fel kellett volna menni, tőrbe dőlök. Hangosabban léptem párat, hátha felébred, és már készültem kiáltani is egyet, de addigra felkapta a fejét; így az újabb hangbemutató elmaradt.
- Jaj, elnézést! – Álomittas hangjában zavar, és feszélyezettség érződött. - Önök a mágusok? –kérdezte izgalommal.
~Nem, bazdmeg, csak egy csapat roncskereskedő…~
- Nem is tudom, hogy mondjam... ~mondjuk úgy, hogy veszel egy mély levegőt, és kinyögöd?~ - Azt szeretném, ha diszkréten kezelnék a kérdést. A gólem tele van... illegális felszereléssel, nagyon nem örülnék, ha kitudódna. Valami elromlott a vezérlő egységben, mert egyszer csak kirontott az ajtón, és megindult az erdők felé. Mutatok egy képet róla
- Hát, lehet leegyszerűsíti a dolgokat, tata… - Szerencsétlen flótás, annyira izgatott, hogy meg se hallja a közbeszólásom. Kissé furcsálltam, hogy egy kép mutatásához miért megy oda a masinájához, főleg a képmutatáshoz nem kell ilyen eszköz. Hirtelen megfájdult a fejem, s a fájdalomtól nem látva semmit, rogytam a földre. Nehézkesen vettem a levegőt, s hallottam, hogy a többiek is a földre esnek. Úgy éreztem, mintha valami ki akarna szakadni belőlem, és az nem a zacskós leves, amit korábban kajáltam. Végül megszűnt a fájdalom, megszűnt minden, csak a sötétség maradt…
Amikor feleszmélek, és nagy nehezen kinyitom a szemem, úgy érzem, hogy hiányzik belőlem valami… Valami, aminek ott kellene lennie… éktelen harag tombol a lelkemben, és vágy, hogy pusztítsak, vágy, hogy ne gondolkodjak, hogy öljek meg mindent. Felkattintom az öngyújtómat, és meggyújtok egy papírlapot, ami mellettem hever. Valamiféle térkép lehet, vagy vázlat, nem érdekel. Ahogy lángolni kezd, a füstjét felhasználva lecsapok magam mellé a földre. Majd még egyszer. Megállás nélkül…. Végül felnézek, és meglátom a vén szemétládát, aki ezt tette velem, aki ellopott tőlem valamit… valamit, ami kell nekem, amire szükségem van…
-ÁÁÁÁÁÁááááááááááááááááh! – kiáltok fel, és egyetlen sűrű füstbe engedem minden erőmet, hogy maximumon csaphassak le rá.
-Állj, te szerencsétlen, különben így maradsz! - bár a hang ismerősen cseng, nem tulajdonítok neki túl sok szerepet.
~Nem akarok megállni, még többet akarok, ölni, gyilkolni, ütni, harapni…~ De végül eltűnik a füst, amivel támadtam az öreget. Nem tudom honnan, miért, de mielőtt újra lecsaphatnék, az öreg beszélni kezd.
- Nos, kedves kis barátaim, bizonyára észre vettétek, hogy furcsa érzések kavarognak bennetek, mintha hiányozna valami nem igaz? –nézett ránk öntelten, amitől ismét felforrt bennem a düh, de latáva, hogy előbb se tudtam kárt tenni benne, megállom támadás nélkül.- És mellékesen mindegyikőtökkel szemben ott csücsül, pontos mása is. Nos azt feltételezni, kedves bábjaim, hogy ők egyszerű másolatok, szarvas hiba lenne. Ami kiveszett belőletek, ami miatt most üresség tátong bensőtökben, ott ül veletek szemben. Igen-igen, a személyiségetek ketté szakadt, egy jó és egy rossz félre. Kapizsgáljátok már látom... Há... Meglehet, igen meglehet, hogy egyikőtök-másiktok számára ez az állapot abszolút kívánatos... Azonban… ez a szeparált állapot egyikőtök egészségének sem használ. Hogy pontosabb legyek, ha nem egyesültök újra rövid időn belül, elkerülhetetlenül halál lesz a sorsotok.
Elnézek velem szemben, és ott látom a tökéletes másom, amint higgadtan nézi a plafont. Ez a nyugodtság, ez a tökéletes összhang, ez, EZ idegesített mindig! Őt veszem célpontba, elengedem felé az előbb elhalmozódott erőt, és már előre örülök, hogy meghalt, vége, de ekkor hanyag mozdulattal felemeli a kezét, és eltéríti a füstömet.
- A saját füstjére immunis a füstmágus, de esztelen hülye. És mivel mi egyek vagyunk, ezért a füstünk is közös. Nem tudsz bántani. – olyan higgadt, olyan nyugodt, annyira idegesít! És az öreg tette, az öreg mindennek az oka, az a rohadt szemétláda.
- Dögölj meg te faszkalap! – ismét rátámadok a ráncos vén rohadékra, de a füstöm, ugyan úgy mint előbb, ismét elveszíti a gyilkos alakját, és eloszlik a levegőben.
-Nana fiam, ez az én találmányom, csak én tudlak meggyógyítani titeket.
A füstöm, ugyan úgy, mint előbb, elveszíti formáját, és eloszlik a levegőben, ártalmatlanul. Még jelen van, bármikor újraformálhatom, de érzem, ugyan így szét fog menni.
- Mégis milyen mágiával védekezel?!
-Te szerencsétlen hülye, nem ő védekezik, hanem te nem tudsz támadni. Nem támadhatsz, mert én nem akarom, és mivel az akaratom kihat a füstre, megsemmisül. Talán ha távol vagy tőlem, fel tudod használni támadásra, de amíg itt vagyok, nem hal meg senki.
- Jobb, ha siettek! - kacagott fel a szemét kis geci. - Ezt a gólemet kell visszahoznotok nekem, a legkisebb feltűnés mellett, minél előbb –rámutat egy táblára, ahol láthatjuk a gólem kinézetét.
- Nem. – közli a másik énem. – Én itt maradok, vigyázok rád, figyellek, és ha úgy érzem, hogy kezdek eltűnni, hogy kezdek meghalni, vagy ha csak megcsíp egy szúnyog, és érzem az apró fájdalmat, gondolkodás nélkül megöllek, te kis szarházi.
Az öreget nem érdekli Ralf 2.0 fenyegetése, és elküld minket. Másik énem még mindig fekvő helyzetben van, egész idő alatt, egyszer nem mozdult meg.
- Ralf! – kiált utánam – ha miattad meghalunk, és van túlvilág, imádkozz, hogy egyek legyünk, különben apró cafatokra szabdallak újra, és újra, és újra… - Bár a másik énem lusta mint a dög, érzem, hogy sokkal erősebb nálam. Míg az én már-már állatias vagyok, benne megmaradt a stratégiára való készség, a gondolkodás, s éppen ezért, ha elszánja magát, hogy harcoljunk, a földbe döngöl. Ezért meghunyászkodom, és biztosítom arról, hogy így lesz, mire elégedetten gyújt rá az a strici – erre késztetést érzek, hogy én is meggyújtsak egy cigarettát, s örömmel tapasztalom, hogy nem csak belőlünk lett kettő, de a tárgyainkból is. A többiek már kint vannak, én pedig futva követem őket, hiszen ölni akarok, gyilkolni, pusztítani, s a másik énem nem tiltotta meg, hogy a társaimban kárt tegyek.

Felfutok a lépcsőn, át a házon, teljes erőmből rohanva, nem érdekel más, csak a vér szaga. Kirontok a házból, még épp időben, hogy az elinduló Jonathant elkaphassam egy füstmágiás pofonnal. Előkészítem az öklöt, s lassan mögé lopakodok, de elkövethetek egy hibát, mert amikor meglegyintem az öklöt, ellenfelem szélmágiájával szétoszlatja a füstöt.
– Mivan? – kérdezi tömören, és lényegre törően, miközben engem méreget. Vicsorgok, és arra gondolok, ha a füstre felkészült, akkor lepjük meg pecséttel. Gyors mozdulatokkal felrajzolom az amaterasu magic sealt, és szabadjára engedem a léggömböt, ami gyönyörű ívet bezárva találja pofán. Gyilkos szemekkel néz rám, és öklével széllöketet küld felém, ami elől elvetődök, és küldöm vissza a formula 001-et. Ezt már ő is hárítja egy elegáns vetődéssel, majd megcsavarja a dolgokat egy tök felesleges szaltóval, s lendületből küldi felém az előzőhöz hasonlító levegőáradatot. Gyorsan felrajzolok egy amaterasut, és épp időben küldöm felé, ami a támadásával összeérve kioltja azt. Ezután már sebesen rajzolom is a következő amaterasut, ám ellenfelem ravasz módon kivárja, hogy ellőjem, amit kikerülve egyből ellentámadással viszonoz. Erre nem számítottam, s én is bekapok egy ütést, ellenfelem ezzel lerója tartozását. Pár percig még hasonlóan csatázunk, ám Jonathan lassan felém kerekedik, s wind blastjaiból egyre többet kapok be, míg ő jóval kevesebb amaterasut enged át védelmén. Végül felemelem a kezem, s gyűlölettől izzó szemekkel nézek rá.
- Nyertél. – közlöm tömören, s elfordulok tőle, hogy a városba indulva teljesítsem feladatom.

Ahogy a városban kérdezősködöm, egy-két koponyát beverve, egyre elkeseredettebb vagyok, hisz semmi értelmeset nem találok, csak annyit érek el, hogy már a városi őrség is utánam kutat, ezért bujkálva haladok a szűk sikátorokban, egyre inkább átkozva a gólemantát, a várost, és úgy mindenkit. Először békés kérdezősködésnek indult, alig pár embert vertem össze, amikor megjelent az első csapat őr. Bár mágiát nem alkalmaztak, hatékonyan léptek fel ellenem, minek végeztéül vérző karral rohantam be egy sikátorba. Ők persze utánam, és vagy fél óra folyamatos menekülés után sikerült leráznom őket. Lassan fél doboz elszívott cigarettánál járok, s a kérdezősködéssel sem igazán haladok a bujkálás miatt, sőt, már odáig fajult a helyzet, hogy a fák között kell osonnom, az őrség a sikátorokat is felbolygatja. Ahogy magam alá szitkokat morogva lapulok egy fa árnyékában, hirtelen meglelem azt, amit oly régóta keresek – EGY NYOM! Sőt, nem is egy, hanem több, ránézésre fél méter átmérőjű kráter követi egymást – alighanem a gólem lépéseinek nyoma. Felmordulok, s futva kezdem követni a nyomokat. Boldogan loholok a fák mentén, arra gondolva, hogy hamar megtalálom azt a rakás ócskavasat, mikor eltűnnek a nyomok – mintha direkt velem akart volna kibaszni, a gólem egy sziklásabb részhez ért, ami keményebb talapzatot biztosított, így gátolva meg lábának földbe nyomulását. Dühösen kezdem ütlegelni a földet, s közben tehetetlenségemben ordítok, amikor valaki hátulról pofánvág. Vicsorogva nézek oda, de látom, hogy csak Jonathan az. Szó nélkül elmutat mellettem, s arra nézve látom, hogy egy kis ház áll itt a halál faszán, a semmi közepén. Odaindulunk, s mikor Jonathan bekopog – én türelmetlenül mozgolódom, már rég betörtem volna az ajtót – egy idős nénike nyitja ki azt, s invitál be minket mosolyogva.
- Elnézést, tud valamit egy gólemről? – kérdezi tőle Jonathan, mikor bekerültünk. Mivel a néni tagadó választ ad, erődemonstrációként szétverem a mellettem álló ablakot egy füstököllel, majd a velem szemben lévőn egy amaterasut engedek ki. A nénike meglepetten, félve méreget minket, ám Jona leállít, jelezve, hogy ne tegyek több kárt.
- Tehát, tud valamit a gólemről? – kérdezi ismét.

Egyik lépcsőfok követi a másikat, ahogyan haladok felfele. A lépcsőházat egyre jobban elárasztja a fény. Még egy utolsó lépcsőfok van hátra, az ajtót feltárva elvakít a Nap fénye. Remzienek már csak hűlt helye, sehol senki. Biztos elment a dolgát végezni, rájött a hígfosás, vagy tudja a halál. Nem is nagyon érdekelt. Hirtelen lépteket hallok magam mögött, ez biztos Ralf lesz. A lenti viselkedéséből vélve veszélyt jelent minden körülötte lévő élő és élettelen létformára, szóval felkészülök, hogy agresszívan lép fel ellenem. Az egész jóslatom szerint történt, ahogy fordultam felé hátra, csak egy tömör füstszerű valami tűnt fel látóteremben. Szerencsére jó reflexeim vannak, így gyorsan reagáltam, és egy kis szélmágiával megbolondítva eloszlattam harmat gyenge próbálkozását.
- Mi van? - kérdeztem tőle igen tömören, közben próbáltam erejét felmérni, de ő csak vicsorog. Készülök az újabb füst támadásra, de ez a kis liliomtipró pöcs mágiát vált, és pecsétet formál a kezével. Léggömb kezd képződni, majd felém szállva arcon ér a csapás. Most igazán feldühített, hogy vele próbál ujjat húzni. Ideje, hogy megleckéztessem, mégpedig széllökések formájában. A lökések csak úgy záporoznak feléje, de ő szerencsésen hárít, majd még ellentámadásra is marad ideje. Egy szép vetődés után még egy kis akrobatikát is mutatok neki, oldalra szaltózva zúdítom rá ismét mágiám erejét. Ismét valami pecsétet képezve szünteti meg támadásaim tömkelegét. Majd újabb pecsét után, már nem szarozok vele, miután ellövi, gyorsaságomat kihasználva kerülöm azt ki. Egy kemény ütést viszek be neki, pusztuljon a férgese. Folytonos támadásváltás után, végül sikerül felül kerekednem ellenfelemen, aki végül megadóan emeli magasba kezeit.
- Nyertél - szólal meg, bár számomra nem elég meggyőző az egész, főként a szemében izzó gyűlölet miatt nem szavazok neki egy cseppnyi bizalmat sem.
Mint a sértett állat, úgy hordja el magát a város felé. Egy ideig követem, de amint megbizonyosodok róla, hogy információ után kutat magára hagyom. Igaz a módszerei nem túl vulgárisak, de kit érdekel, magam is gonosz lélek lennék, én sem tenném máshogyan. Pár sarkon megfordulva, pár embert összeverve, ismét őt látom feltűnni, amint egy csapatnyi városőrrel a nyomában menekül. Ez arra késztet engem, hogy kicsit lassítsak, és inkább kém módjára szerezzek információt. Kapucnimat fejemre húzva tűnök el a következő sikátor sötétjében. Némi hallgatózás, után semmi hír a gólemről. Idegesít a dolog, így brutálisabb módszerekhez vagyok kénytelen folyamodni. A sötétből a magányos embereket kifigyelve, berántom őket a sikátorba, majd miután kifaggatom őket sorról sorra, egyik se tud semmit sem, vagy csak elrejti. Bosszant a dolog, és elmém már oly szinten elhomályosult, hogy mindegyik áldozat torkát elmetszem pengeéles kardom segítségével. Holttestüket néhol egy félreeső esővízgyűjtő hordóba dobom bele, van amelyik pedig az éppen a sikátor előtt megálló szalmával megrakott kocsira kerül fel. Egyre több vér tapad a kezemhez, és nem érdekel, sőt szinte már jó érzéssel tölt el a tény, hogy kedvem szerint gyilkolászom, és utána egyáltalán nem furdal a lelkiismeretem.
Végül egy kis ösvényre akadok rá, ahol épp a gólemhez illő lábnyomokra leszek figyelmes. Ralfot és azt a másikat nem várom meg, vagy már lehet el is mentek, kit érdekel, max majd helyettem oldják meg a munkát, és én kapom a pénzt, miután mindkettő vérbefagyott testét elföldeltem, azzal az átkozott gólemantával együtt. Egyszer csak a földet püfölő idióta pecsétmágust pillantom meg. Magához kell téríteni, ezt a szerencsétlen kutyát, mert ki tudja meddig hisztizik itt nekem. Lekeverek neki egy jó erős pofont, mire ismét, mint egy kutya, vicsorogva fordul felém. Már támadnak, mikor észreveszi, hogy én vagyok, és az előző csata kimenetele visszatántorítja. Időközben egy kis kunyhóra figyeltem fel, így mutatok felé, hogy oda megyünk be, némi információ reményében.
Az eddigi módszerek nem jöttek be, elő kell venni némi udvariasságot. Bár ezt a keveset is igen nehezen facsarom ki magamból, bekopogok a kunyhó ajtaján. Egy idős nénike nyit ajtót, majd mikor beinvitál minket, egyből a lényegre térek.
- Elnézést, tud valamit egy gólemről? - Hagyja el a szám elég akadozósan, már-már dadogva az „elnézést” szó. Negatív választ kapunk, mire Ralfnak elfogy a türelme és durván feltúrja a néni házikóját. Mikor már épp túlzásba akar esni megállítom.
- Tehát, tud valamit a gólemről? - veszem rettentőbbre a hangom.

Lassan hagytam, hogy a tüdőmben szétáradó cigaretta füst, azt a kellemesen feszítő, egyhén szúró érzést keltse a tüdőmben, amely általában oly pozitívan hat kedélyállapotomra. Mindezen hatás azonban most elmaradt. Arra gondoltam, hogy ezért felkoncolom azt a semmirekellő kis feltalálót, mégis... még a részletek alapos átrágása sem hozott tűzbe. Lassan kezdtem megérteni mire is célzott a belőlem kivált részem, amikor azt ecsetelte mim van nála. A tudat, hogy egy elég fontos tulajdonságom nincs meg, nem igazán dobott fel, ugyan akkor különösebb szomorúságot, vagy dühöt sem okozott. Ez utóbbi kettő érzelemmel egyébként sem volt túl mély az ismerettségem, egyik sem igazián jellemző rám. Végül, mire a cigim elégett, nem túl nagy lelkesedéstől irányítva bár, de sikerült mérlegelnem, átgondolnom a helyzetet és cselekvésre bírnom magam. Éppenséggel kedvem nem volt bármit is tenni, de a józan eszem azért még nem veszítettem el. A képlet egyszerű, bár az idő sürget, de azért jobb nem elkapkodni a dolgokat. Egymagam egyébként sem lennék elégséges a feladat megoldásához, nem erősségem a nyílt harc, így jobb, ha a háttérből ellenőrizve és egyengetve irányítom a dolgokat. Legyen a következő néhány óra vagy délután a megfigyelésé. Hirtelen megtörve mozdulatlanságom, felpattantam , majd csikkem a rozsdás kacatok közé pöccintve szaladva indultam a kijárat felé, hogy minél gyorsabban elrejtőzhessek a többiek elől. ahogy besiklottam néhány bokor között, hogy levelei rejtekében meghúzzam magam, agyam tovább kattogott, próbálva tudatosan tenni valamit a bennem levő érdektelenség ellen. Megfigyelés, becserkészés, tervezés és kivitelezés, máskor ezek hihetetlen izgalomba tudtak hozni, mások megismerése és a játszma végén a jól megérdemelt "lakoma". Az ördögbe is mindezek nélkül nem vagyok jobb azoknál a cafatoknál akiket felkoncolok. Még Nidhogghoz sincs kedvem...sőt, így tiszta fejjel átgondolva milyen ostobaság egy döglött állathoz beszélni. Hirtelen az egész életvitelem olyan ésszerútlennek és értelmetlennek tűnt. Tudtam, hogy ez csak a jelenlegi állapotom mellékhatása és nincs értelme törődni vele, mégis furdallt a dolog. Mindezek boncolgatására azonban már nem maradt időm, ugyanis a nemrég még oly érdekesnek talált prédám, Ralf, féktelen vadállat módjára rohant az utcára, majd egy pillanatnyi forgolódás után a város irányába vetette magát. Mozdulataiból ugyan az az ösztönös vágy sugárzott, ami általában engem is vezérel, annyi különbséggel, hogy esetében a kontroll teljes hiánya mutatkozott. Őt követni haszontalan lenne, ilyen állapotban aligha sikerül eredményt elérnie, jobb ha megvárom Jonathant. Ahogy ezt eldö ntöttem rögtön meg is jelent az említett fiú, aki azonban nem sokat tétovázva, az eszeveszett Ralf követése mellett döntött. Remélem némi munkát is kíván végezni, ugyanis ha mindketten csak bámuljuk ahogy amaz tombol, nem igen marad aki elvégezze a munkát. Így követve a kémkedőt, rövid úton a városban kötöttünk ki, ahol Jonathan egy darabig csak Ralf után koslatott, majd valamilyen indíttatástól vezérelve rászánta magát, hogy belekezdjen a gólem utáni nyomozásba. Kezdetben tűrte az eredménytelenséget, idővel azonban Ralfhoz hasonlóan ő is elsüllyedt ösztönei zabolázatlan viharában. Egyre brutálisabb és kegyetlenebb lett, szerencsénkre azonban valamivel még midnig jobban kezelte indulatait mint társa. Sötét utcák égig nyúló falainak oltamazó rejtekébe vonszolta áldozatait ahol talán még isten sem látta míly szörnyű ségeket művelt. Én sem tudom, csak egy dolog bisztos, akit elragadott, az többet nem lépett a napfényre. Végül több órányi koslatás és vélhetőleg mészárlás után, csapzottan kissé megfáradtan egy a városból kivezető kis úthoz keveredett, mely látszólag új erővel töltötte fel. Hirtelen szaladni kezdett így én is követtem példáját és ahol az imént még ő állt megtaláltam viselkedésének okát. Úgy tűnt fáradozásai végül sikerhez vezettek, emberéhez cseppet sem hasonlító, méretes és elég mély, szabályos vonalak szegélyezte lábnyomok sokasága vezetett végig az ösvényen. Rezzenéstelen arccal nyugtáztam, hogy helyben vagyunk és talán a vártnál korábban pontot tehetünk majd az ügy végére aztán mindenki mehet amerre lát. Lelkesedésnek nem nevezhető álláspontom azonban hamar semmivé foszlott amikor a terep egyre keményebb és szilásabb lett a lábnyomok pedig egyre ritkábban és hiányosabban tűntek csak fel. Ezen kürülmények vizslatásába oly mértékben belemerültem, hogy megfeledkezve a minimális követési távolságról majdnem túl közel mendtem Jonathanhoz. Végül egy nagyobb kőrakás mögé vetődve orvosoltam a problémát, ám előtte még láttam, hogy a már már elfelejtett Ralfnak is sikerült valahogy idekeverednie. Talán a szerencse, vagy az is lehet, hogy lebecsültem őt. Jelenléte mindenesetre megváltoztatja a sikeresség esélyét, hogy milyen irányba az azonban még kérdéses. Fél percenként ki ki kukucskáltam, így tarta szemmel őket, egészen addig, mígnem elindultak egy szabadon választott irányba. Rövidesen kiderült, hogy okkal tették, úgy kétszáz méterre lehettem tőlük, mikor egy koros, itt ott már kopottas színű faházhoz értek. Valaki ajtót is nyitott nekik, hogy aztán néhány percnyi csevejt követően beinvitálja őket otthonába. Kihasználva, hogy most biztosan nem vesznek észre, nekiiramodtam, hogy az épület egyik ablakára vagy kulcslyukára tapasztva fülem, megtudjam, lesz e folytatása a követésnek, vagy elveszítve a nyomot, kezdhetünk mindent az elejéről.

Ralfhoz hasonlóan szeretni kilépni a küldetésből. Illetve ha van olyan lehetőség, hogy befagyasszuk és ha Elfman visszajön folytatjuk, nekem az is megfelel.