Ki korán kel, behemótót lel? Adelus Morningway vs. Strago Rhelm

Milyen kellemes; milyen nyugodt; milyen......
-ÁÁÁÁÁÁ PÓK - A szerencsétlen delikvens éppen meg akarta mászni a hatalmas, lila hegyet, amikor a hegy egyik rugalmas része egy egyszerű söpréssel meghiúsította a tervét.
Nagyon meglepődtem, mivel nem kifejezetten vagyok oda ezekért az ízeltlábúakért. Párszor meghemperegtem a fűben, biztos, ami biztos, felálltam és megráztam magam.
Na, ha most maradt rajtam élő pók, akkor azt örökbe fogadom (mennyire fog örülni neki).
Kinyújtóztam magam, átmozgattam minden porcikámat, levettem a kabátom és kiráztam, biztos, ami biztos (hmmm déja vu?), majd elindultam visszafelé a belvárosba. Ezek a romok nagyon praktikusak: senki nem szokott idejönni, és a természet lágy ölén vagyok. Nekem ennyi bőven elég volt, hogy törzshelyemnek nyilvánítsam ki eme romokat. Ha jól tudom itt régen állt néhány kőház, de valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt lerombolták az összeset. De nekem nem kell a részletekkel foglalkozni, csak az eredménnyel.
Elégedett érzéssel a gyomromban visszatértem a céhházba, és elkezdem böngészni a küldetéstáblát, hátha rábukkanok valami érdekes dologra. Miután meguntam eme nagyon izgalmas időelfoglaltságomat, elővettem a behemótszobrocskát, amit még anno mesterem hagyott hátra nekem......de, amikor belenyúltam a belső zsebembe a semmit markolásztam. He? Nincs itt? Hova tűnt? Merre lehet? HOL VAN?
Pánikszerűen kiforgattam zsebeimet, de sehol sem találtam, miközben páran a céhből érdeklődve nézték a produkciót. Gondolkozz, gondolkozz te majom, hol voltál legutóbb, hol tettél olyat, ami miatt helyet változtatott volna az ereklyéd?
Az előadás hamar véget ért: némi gondolkodás után megállapodtam, hogy a romoknál hagyhattam. Sőt, biztos. Még hogy a pók szerencsét hoz ha élni hagyják.
Gyorsan nekiiramodtam, egy rövid futás után elértem a romokat, és megkerestem a nem rég igénybe vett füves részt, de már távolról láttam, hogy valaki, egy piros felsős, kék köpenyes alak valami nézeget a kezében. Miután közelebb kerültem megcsillant a fény a tárgyon, amit tartott: hőn imádott szobromat taperolta rusnya kezeivel, és bámulta undorító szépfiús szemeivel. Nyugalom, nyugalom, erőszakoskodással csak téves gyanúba keverem magam. Ésszel, ésszel.
-Áá épp azt a szobrot kerestem, kedves uram - ó, hogy fulladnál bele a nyelvedbe te dög - ha befejezte a megtekintését, visszakérném, ha nem nagy baj. -
Nos udvariasabban ki sem fejezhettem volna magam. Csak a nézésem ne lenne olyan ferde...

Hosszas utazás után végre leszállhattam a vonatról. Az utóbbi időben rengeteget utaztam ezeken a vasszörnyeken, és már kezdett kissé unalmassá válni a dolog. Sokkal jobban szerettem gyalogolni, igaz az meg pokoli fárasztó tud lenni. Ilyesféle gondolatok kötöttek le, amíg keresztülgyalogoltam Shirotsume városán. Nemrég olvastam sikeresen megfejtettem egy részt Terminus kódexéből. Ha jól értelmeztem az ősi nyelven írt sorokat, akkor pár száz évvel korábban egy kolostorféleség volt a városhoz közel, ahol kivételes mágikus könyvtár és rúnagyűjtemény volt. Sajna a forrásom nem írta le, hogy mi lett az épület és a gyűjtemény sorsa, ám reméltem, hogy még ennyi eltelt idő távlatából is találok valamit.
- Elnézést, egy helyet keresek, ami a városon kívül esik, de elég közel van hozzá. A neve azt hiszem Monostor domb. – szólítottam meg egy kedves arcú nőt, aki a fiával sétált a városon. A nő szomorúan megrázta a fejét, jelezve, hogy sajnos nem tud útbaigazítani. Ám nem adtam fel és tovább kérdezősködtem a városban, míg végül szép étterem lugasában ücsörgő öregember útba tudott igazítani.
- Monostor domb? Ej de régi nevet használsz te fiatalúr. Már dédapám idején is Romos dombnak hívtuk azt a szép, tölgyfákkal benőtt helyet. Emlékszem nagyon sokat kószáltam arrafelé siheder koromban. – Mosolygott az öregúr.
- Merre találom azt a helyet? - Menj ki a város északi kapuján és menj a főúton, egészen az első leágazásig. Látod azt a magas dombot a város északkeleti részé? Na, az ott a Romos domb.
- Köszönöm az útbaigazítást. További szép napot kívánok.
- Nincs mit fiam, neked kis kellemes napot.
Búcsút intettem az öregnek és elindultam kifelé a városból. Viszonylag hamar az északi kapunk túl találtam magam, és elindultam a főúton, ahol elég nagy volt a forgalom. Lovas kocsik, lovasok, sőt egy mágiával működő autó is szembejött az úton. Végül letértem az kövezett főútról és a kisebb kavicsos úton folytattam az utamat. A terep rohamosan emelkedett, és egy idő után már le kellett térnem az útról, ami a jelek szerint kelet felé megkerülte a Monostor, illetve Romos dombot. Ám a sűrűn növő fák, és az aljnövényzet nem akadályozta annyira a mozgásomat.
Felérve a domb tetejére kicsit megálltam megpihenni. Idefel jövet több romot is láttam félig benőve. Ám a tetőn kisebb térség nyílt, ahol nem uralkodtak a fák. Itt a kőfalak szabadon törhettek az égbe, és semmi sem nőtte be őket. Talán torony lehetett itt egykor, vagy más magas építmény.
Aktiváltam a Space Magic-et. Reméltem, hogy az érzékelő varázslat felfed pár olyan dolgot, amit a szem nem lát meg. Például alagutakat, vagy betemetett, föld alá került helyiségeket. Legalább lenne értelme annak, hogy beleraktam a táskába egy ásót.
A romok között járva több helyen is rúnákat találtam. Csupa óvó és mágiát erősítő jel. Ám mind halott volt, mentes minden mágiától. Időnkét lehajolta egy-egy kődarabért, ám végül csalódottan hajítottam el őket.
Már a terület felét bejártam, de még semmi érdemlegeset nem találtam leszámítva egy térkapu maradványait. A keretből csak egy kis rész maradt meg. A követ sűrűn hálózták be az apró rúnák. Rátettem a kőre egy lapot és egy széndarabbal átsatíroztam, lemásolva így a jeleket, hogy később megpróbálhassam lefordítani őket.
Reméltem, hogy találok valamit, ami az elfeledett mágiákkal lehet kapcsolatos, vagy pár régi tárgyat, de a terület felét bejárva még semmi bíztatót nem találtam.
Átmentem egy füves részre, amikor megakad valamin a figyelmem. Közelebb érve pedig egy kis márványszobrot láttam a fűben heverni. Felemelve láttam, hogy egy szörnyet ábrázol, méghozzá nagyon részletesen. Olyan volt, mint egy hegyi balkan, csak épp kevésbé majomszerű. Engem inkább medvére emlékeztettet, hosszú karmai és fogai miatt. Úgy tűnt a talpára jelek vannak karcolva, sőt ahogy alaposabb megvizsgáltam, mintha a részletesen kifaragott bunda mintázata is jeleket rejtene.
- Áá épp azt a szobrot kerestem, kedves uram – szólított meg valaki. Kissé ijedten és meglepetten fordultam felé, hisz nem érzékletem a közeledtét. Hát persze, hisz megszüntettem a varázslatomat, amikor észrevettem a szobrot. - ha befejezte a megtekintését, visszakérném, ha nem nagy baj.
- Azt hiszem talán még is baj lenne. – biztos voltam benne, hogy a lila hajú, lila kabátot viselő, nagyjából velem egykorú srác is az itt eltemetett titkok után szimatolgat. – Én találtam ezt a szobrot és meg is tartom. Eszem ágában sincs lemondani egy ilyen leletről.

Ó, hogy száradna le a.... na jó, így nem fogunk egyről a kettőre jutni.
- Az nem egy lelet, csak egy emléktárgy, amit mesteremtől kaptam - mondtam még higgadtan, de már éreztem, hogy ha ez sokáig így megy, akkor olyat teszek, amit nagyon rég nem tettem, vagyis idegbajt kapok - semmi varázsereje nincsen, így semmi hasznod nem válna belőle. -
- Azt mindenki mondhatja - felelt a szépfiú - sosem tudom meg, míg alaposabban meg nem vizsgálom. Az meg eltarthat napokig is. És ez külön helyet és előkészítést is igényel, így nagyon sajnálom, de nem adhatom ezt oda neked. - látszott rajta, hogy nagyon nem sajnálja.
- Nem akarlak bántani - figyelmeztettem, növekvő agyvízhőmérséklettel -, de nem fogom életem megmentőjének az emlékét feladni egy tudálékos majomnak. -
- Hahahaha - nevetett az idegen - nagyon kitervelted, meg kell hagyni, de engem nem tudsz sem mondvacsinált érvekkel meggyőzni, sem pedig kicsinyes sértésekkel feldühíteni. -
Nem is mondtam többet; a szavak, a meggyőzés ideje lejárt. Volt itt jócskán föld, nem kellett a kreálással bajlódni: - Stone Spike - mondtam, miközben a földre helyeztem a kezem. Halk morgást lehetett hallani, miközben egy kőtüske emelkedett ki a talajból, hogy aztán villámgyorsan ellenfelem felé lőjön ki. De a szépfiúnak már fenn volt a tenyere, és a biztos lövésem eltérült, hogy jobbra mellette csapódjon be.
- Ó, földmágus - mondta kissé meglepetten, - már azt hittem, valami közönséges bandita vagy. De sajnos ki kell ábrándítsalak. Ellenem így is kevés leszel. -
Behunyta a szemét és én éreztem, hogy valami gyülemlik mögöttem, hátranéztem, de nem láttam semmit. Majd a következő pillanatban valami hátrarántott, és elkezdett húzni, majd irányváltoztatás történt, már repültem is az ellenkező irányba, de olyan erővel, mintha egy ló rúgott volna meg. Pont ellenfelem lábai előtt érkeztem le, a sokktól és a döbbenettől csak köhögni, zihálni tudtam.
- Szerintem addig hagyjuk abba, mielőtt nagyobb kárt tennél magadban - tanácsolta ellenfelem, mintha némi aggodalom tükröződött volna az arcán. Amitől én hányingert kaptam. Nem fogom hagyni, hogy egy pimasz senkiházi elvegye az életemnél is fontosabb értékemet, és ráadásul meg is alázzon.
Felugrottam - Stone Gloves - mondtam, mire a földön lévő két kezemet "benőtte" a föld, és támadtam...

A földmágus kőkesztyűt varázsolt mindkét kezére. Jól ismertem ezt a varázslatot, hisz két földmágus évfolyamtársam is volt az Akadémián. Reméltem, hogy a háta mögé helyezett nyomásbomba megrémíti, de sajnos pont az ellenkezője történt ennek.
A szobrot beleraktam az egyik kisebb övemen függő szütyőbe és közben aktiváltam a Space Magic-et A hatás nem is maradt el, és elkezdtem érzékelni a környezetemet, és a benne lévő tárgyak, épületek, a földmágus elhelyezkedését. Szerencsére egyelőre nem támadott, úgy tűnik ő is óvatos, mint a legtöbb földvarázsló. Ellentétben a tüzet használókkal nekik nem szokásuk elsietni a dolgokat.
Hogy még jobban megzavarjam ősi nyelven kezdtem el halandzsázni, és közben a térmágiával kezelt táskámból lassan előhúztam a botomat és elégedetem figyeltem a döbbenetet az arcán.
Felvettem az alapállásom, bal kezembe fogtam a díszesen faragott fa fegyveremet, nagyjából az alsó harmadánál fogva, míg a jobb tenyeremet a földmágus felé fordítottam. Innentől nem mozdultam többet, hagyom, hogy ő támadjon először. Nem is kellett sokat várnom. Egyenesen nekem rontott, két vaskos kezét maga előtt tartva, mint a bokszolók. Mikor elég közel ért elrugaszkodott, hogy ugrásból mosson be nekem egyet.
- Diversion – a tenyerem előtt felizzott a ciánszín pecsét, és a tér elhajlott a tenyerem előtt, ám most a kőlövedék helyett a varázsló térült el, és mellettem ért földet, és csak a levegőbe bokszolt bele.
Nem haboztam kihasználni a pillanatnyi meglepettségét, gyorsan fogást váltottam a botomon, és széles ívben megsuhintva elgáncsoltam a velem egyidős srácot. Ám ő biztosan fogott talajt, és kőkezével letámasztva szinte azonnal a lábam felé rúgott, hogy engem is elgáncsoljon. Szerencsére résen voltam, nem először próbáltak meg ez után a mozdulatom után kigáncsolni. A bottal ütöttem félre a lábát, majd azonnal hátráltam jó pár lépést, hogy teret nyerjek. Nagyobbak az esélyeim, ha van elég helyem mozogni, és ő meg távol van tőlem.
Ellenfelem dühösen a földre csapott, ami berepedt megnövelt erejétől. Agresszív tekintettel figyelt engem, és én is őt. Mintha a földet gyúrta volna a jobb kezében.
- Egyél földet – Kiáltotta és felém lendült, pár lépés után pedig egy mágiával felgyorsított földdarabot dobott felém. Azonnal használtam az eltérítő varázslatomat, így a lövedéke elhajolva a térben elsuhant mellettem. Ám ellenfelem nagyon gyors volt, és hirtelen ott máris ütéstávolságon belül találtam magam.
– Add ide a szobrot, te felfuvalkodott hólyag! – azzal lecsapott ökölbeszorított jobb kezével. Esélyem sem volt varázsolni, helyette inkább ösztönösen elmozdultam. Így az ütése az arcom helyett a jobb vállamat találta el. A támadás ereje legalább két méterre repített, és én nekicsapódtam egy közeli romos falnak és pár kődarab potyogott rám az ijesztően ingatag fal tetejéről. Most már ő vigyorogott rajtam kőkezeit ropogtatva, míg én csillagokat láttam a fájdalomtól. Tiszta szerencse, hogy a jobb karom nem tört el. Ha egy kicsit is erősebbet tudott volna ütni…
Inkább nem akartam a következményekre gondolni. A falba kapaszkodva feltápászkodtam, és hogy időt nyerjek beszélni kezdtem.
- Ez ügyes húzás volt. Szépen taktikáztál, hogy az áltámadásodra pocsékoljam el a védekező varázslatomat. – Bókoltam neki. Minden varázsló szeretni, ha dicsérik, és amíg a srác magával van elfoglalva addig talán sikerül összekapnom magam, és enyhül a hasogató fájdalom. – Az én nevem Adelus Morningway a Quatro Cerberusból. Kit tisztelhetek benned? Bizonyára nem véletlenül jöttél ide. Csak nem te is elfeledett mágiák után kutatsz?
- Én Strago Rhelm vagyok, a Titan Nose-ból. – felelte dühtől remegő hangon. Kijelentése meglepett, hisz a Titan Nose mágusait mindenki a legbecsületesebbeknek tartja. Tényleg ennyire fontos lenne neki ez a szobor? Kezdtek kétségeim támadni, hogy ő valóban az itt rejtőző titkok miatt jött volna ide. – A szobor az enyém, és jobban teszed, ha azonnal visszaadod, ha nem akarsz még egy kősallert. – Fenyegetőzött. – Már régóta kijárok ide, ez az én helyem, és jobban teszed, ha takarodsz innen!
Szóval mégiscsak kutató. Hát persze, közel van ide a céhe, és mint földmágus, az ismeretei is meglehetnek ahhoz, hogy feltárja ezt a területet. Ám nem fogom hagyni, hogy csak úgy elkergessen. A régi kapukeret, a jelek, és ez a lelet, mind azt bizonyítja, hogy nem jöttem ide hiába.
- Látom, nem hallgatsz a szép szóra. Stone Fist – kiáltottam, és öklét felém lendítette. Számította rá hogy távolsági földmágiával fog támadni.
- Diversion – aktiváltam a védekező térvarázslatomat, ám ezúttal elszámítottam magamat, mert nem én voltam a célpont. A varázslata által megformázott kőököl a felettem lévő ingatag falba csapódott be, annyira meggyengítve azt, hogy elkezdett leomlani, egyesen az én nyakamba. Rohanni kezdtem oldalra, ám ő még két varázslatot küldött a falba tovább rongálva azt. Alig bírtam rohanni, ahogy a szikladarabok a fejemre és a vállamra zuhantak, és kis híja volt, hogy nem estem el a törmelékben. A hátam mögött félelmetes robajló hang tudatta, hogy a nagyjából három méteres fal megadtam agát és elkezdtet ledőlni.
- Stone Spike – halottam Rhelm újabb varázsigéjét. A kőtüske egyenesen a lábam előtt állt bele a földbe és én mintaszerű esést mutattam be miután megbotlottam benne. Egyenesen a kemény törmelékre estem. Felkiáltottam a fájdalomtól, ám még így is láttam a következő kőöklöt, ami immár nekem volt szánva.
- Diversion – ezúttal nem hagyott cserben a térvarázslat és a támadás 90 fokban elhajolva a fák közé csapódott be.
- Pressure Bomb – varázsoltam ismét, elhelyezve a robbanó téranomáliát a törmelék tetején, itt aztán lesz, mit magába szívnia és szétterítenie repeszként. Gyorsan átvetettem magam az immár derékig érő fal másik oldalára, hogy védve legyek a felrobbanó téranomália által szertelőtt kőrepeszektől.

Eddig minden számításom bejött; nyerésre álltam és kezdtem nagyon elbízni magam, meg egyre jobban ideges is lettem, mivel ellenfelem nem csinált mást, csak eltérítette lövedékeimet és menekült, ráadásul még pofázott is. Engem ezen a ponton már csak akkor lehet meggyőzni szép szavakkal, bókokkal, ha a szobromat a kezemben látom.
Láttam, hogy Adelus nevű ellenfelem megfürdött egy jó adag kőtörmelékben, és átugrott a megmaradt falmaradványon, bár halvány lila gőzöm se volt miért. Talán kifogyott volna a varázserejéből és így próbálna meg improvizált falak mögött védekezni? Hasztalan.
Nekifutottam, hogy átugorjam a törmeléket és a falat, és kőkemény ökleimmel beledöngöljem a földbe a nem szívesen látott vendéget, amikor repülés közben valami felrobbant alattam. Úgy tűnik maga a kőtörmelék robbant fel, hogy miért fogalmam sem volt, de ez most a legkevésbé sem izgatott. A kövek testem minden porcikáját telibe kapták, és néhány méterrel sikerült túlrepülnöm a célpontomon, keményen landoltam a földön és úgy is maradtam. Egyetlen szerencsém az volt, hogy nem voltak nagyok az engem eltalált kődarabok, de fájdogáltak már végtagjaim. Definitíve nem esett jól a mágus ezen aljas húzása.
Úgyhogy most én is trükkhöz fogok megint folyamodni; hátha beeszi még egyszer ugyanazt, más köntösben. Megerősítettem ökleimet megint kőkesztyűvel és kilőttem felé, már amennyire futotta erőmből. Láttam, hogy emeli kezét, hogy eltérítsen, így hátra ugrottam, és már a levegőben elkezdtem formálni egy kőtüskét. Mikor leérkeztem a földre, a tüske is elkészült, és felé hajítottam azt, miközben én is nekilendültem. Sajnos most nem jött be a számításom: a kőtüskét félrevezette, és a támadásomat botjának kinyújtásával állította meg, tehát belefutottam kinyújtott botjába, aminek nagyon nem örült a vállam. Erre persze csak egy fájdalmas felnyögéssel tudtam reagálni, de azért volt annyi eszem (józan), hogy ráfogjak a botjára és megpróbáljam kirántani a kezéből, addig se tudjon vele ügyeskedni. Ez a terv csak félig jött be, ugyanis sikerült megrántanom a botot, de tulajdonosa jött vele együtt, és amekkora lendülettel jött, akkorával be is mosott nekem egyet. Elengedtem a botot és hátratántorodtam, arcomat fogva, ami viszont meglepett, hogy tőle is hallottam egy fájdalmas felszisszenést. Fél szemmel odasandítottam, és láttam, hogy rázza a kezét, mintha ujjai pont annyira örültek volna jobb egyenesének, mint az én arcom. Tehát egy tapasztalatlan közelharcossal van dolgom. Még egy kis információ, ami talán segíthet megnyerni a küzdelmet.
Ezt kihasználva igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá, nem lőttem ki rá, szépen egyenletesen haladtam felé. Ez lett ennek a tervnek a gyenge pontja, amit a kellemetlen úton tapasztaltam meg. Hirtelen a lábamat mintha kirántották volna és húzni kezdte egy erő, de nem csak engem, hanem a köveket, virágokat egy pont felé, majd nagy erővel kirepült minden, velem együtt, úgyhogy megint csak sikerült egy 2-3 métert repülni.
Nyögvenyelősen feltápászkodtam, és lihegve, hátamat fájlalva néztem ellenfelemre, aki úgy állt ott, mintha övé lenne a világ, vagy talán csak én gondoltam ezt, de már nagyon elég volt az alattomos trükkjeiből.
- Mi a fene ez? Miért nem tudok hozzád érni? - nyögtem lihegve.
- Egy téranomália miatt. Térmágus vagyok, még ha csak kezdő is. Mikor támadsz én elcsavarom a teret, hogy ne érj hozzám. most pedig egy robbanó téranomáliával megakadályoztam, hogy megint megüss. - mondta. Nem örültem ennek.
Gaeldor heh? A világ legpofátlanabb mágiatípusai, szerencsére nem lehet mellettük másikat tanulni, bár ez jelenesetben nem igen javított a helyzetemen. Ezért repkedtem, ezért robbant fel mindig a lábam alatt a föld, ezért nem lehet ezt a majmot lövedékekkel megfenyíteni. Hogy a fenébe nyerjek az ilyesmi ellen? Azt sem tudom hol fog legközelebb robbantani.
Helyzetem hirtelen nagyon megváltozott; most nagyon is vesztésre álltam.
Viszont észrevettem valamit, egy kis csillogást a fák között, valami nagyon ismerős csillant meg a fűben: a bőrzsákocskából kilógó behemótszobor, szemem fénye fénylett, mutatva gazdájának, merre leli. Egyetlen probléma csak az volt, hogy a tolvaj Gaeldor is észrevette, és egyszerre elkezdtünk rohanni felé...

Ránéztem a másik varázslóra, ő pedig rám. Egyszerre kezdtünk el rohanni a bokor aljába esett szobor után. A felrobbanó téranomália jó messzire elröpítette, oda ahol a fák és az aljnövényzet teljesen lenyelte a romokat.
Ellenfelem olyan jó futó volt, mint és, sőt rövidtávon mintha gyorsabb lett volna. Nem hagyhattam, hogy megelőzzön, ezért csépelni kezdtem a botommal, ahol értem. Ellenfelem hatalmas földdel borított karjaival védekezett, nem is eredménytelenül. Csapásaim futás közben csak simogatásnak tűntek és ő sem késett az ellentámadással. Mágiáját használva földdarabok jelentek meg és egyenesen az arcomba repültek, számat és a szememet célozva. Köhögve, könnyezve rohantam tovább. Esélyem sem volt az eltérítést használni, annyi irányból jött felém a sok apró zavaró földdarab.
Ám a támadásaim, és az, hogy Rhelm varázsolni kényszerült lelassította őt annyira, hogy felzárkózzam, és közelebbről ütlegelhessem, egyre csökkenő erővel a könnyező szemem miatt. Végül eljött az a pont, amire vártam, már csak pár méterre voltunk a fáktól, amikor félig feje helyett a lábait vettem célba és beakasztottam neki a botomat.
A tervem fényesen bejött, ellenfelem felkiáltott, ahogy lábai beleakadtak a fegyverembe és a lila köpönyeges, kalózruhás srác hatalmasat esett, métereket csúszva előre a lendületétől. Botladozva rohantam el mellette, és felnevettem, az esését mágikus felvevővel is meg kellett volna örökíteni. Hirtelen kirántották alólam az egyik lábam és én is elestem, éreztem Rhelm mozgását, ám erre nem számítottam. Annak az átkozott szerencsevadásznak sikerült megmarkolnia a nadrágom szárát és elgáncsolni.
Gyorsan ráfogott erős kőmarkával, és földes vigyorral elkezdett maga felé rántani, kihasználva földel borított keze erejét. Gyakorlatilag ezzel a mozdulattal talpra küzdötte magát és már készült elrohanni mellettem.
- Pressure bomb – hörögtem és egyenesen elé raktam az anomáliát, hogy pár lépés után egyenesen belerohanjon. Amint hallotta a varázsigémet próbált lassítani ám hiába. Az anomália felrobbant, visszalökve őt nagyjából mellém. Hallottam és éreztem is, ahogy a becsapódik.
Én robbanás előtt a földhöz lapultam ám most gyorsan felpattantam és futottam a fák felé, ahol a szobor rejtőzött.
- Stone Spike – hallottam a hátam mögül, és már éreztem is a felém repülő kőtüskét. Rhelm Újra, és újra elhadarta a varázsigét, hogy egymás után lőhesse rám a hegyes kőlándzsáit. Ám a Space Magik miatt ne voltam készületlen. Lehajoltam és oldalra vetetem magam, egy fa fedezékébe. Amint talpra ugrottam rájöttem, hogy hibát követtem el azzal, hogy kitértem. Az a rohadt földvarázsló körbelőtte 5 tüskével a bokrot, majd a szemem láttára hullottak kisebb darabokra a földbe fúródott tüskék, betakarva a szobrot. Ráadásul Rhelm is beért az erdőbe.
Ösztönösen, szinte pánikban rohantam a kőhalomhoz, átugorva egy kisebb bokrot. Dobálni kezdtem szerteszét a köveket, a fehéres márványszobrot keresve. Hallottam, és éreztem, hogy ellenfelem a földmágus egyre közeledik, és újra aktiválta földkesztyűjét. Kapkodva kerestem tovább, és a kődarabokat Rhelm felé igyekeztem dobálni. Ám Ellenfelem földmágushoz méltóan, mágiájával eltérítette a kődarabokat, sőt elkapva őket vaskos kezeivel, kétszeres erővel dobta vissza.
A visszadobott kövek fájdalmasan csattantak a hátamon, sőt egy a fejemet is eltalálta, és kicsit megszédített Még jó hogy az nem a nagyobb és erősebb darabok közül származott. Könnyező szemmel és sajgó fejjel odaugrottam Rhelm elé, aki már ütésre is emelte jobb kezét.
- Ugye tudod, mi jön most szerencsevadász? Diversion. – A varázsigém hatására megint felvillant a ciánszín pecsét, és annyira elhajlítottam a teret amennyire csak bírtam. Ellenfelem 90 fokban teljesen elfordult és a mellettem lévő bokorban kötött ki.
- Most már elég a csaló mágiádból – Kiabált ellenfelem vöröslő fejel, és újra szemből támadott, amit én megint eltérítettem, sőt jól hátba vágtam még a botommal amint megint a levegőnek mosott be egyet. Hátrált pár lépést, majd gonoszul elmosolyodott. Mindkét földdel borított kezét felém nyújtotta, és felvillant előtte a barnás színű földmágiákra jellemző varázspecsét. Az alapvarázslatot használja? Azzal mit fog elérni?
Kérdésemre hamar megkaptam a választ. Éreztem, ahogy a körülöttem szanaszét heverő kövek megmozdulnak és a levegőbe elmelednek ellenfelem mágikus parancsára. Láttam, hogy Rhelm mosolya elhalványul az összpontosítástól, majd mielőtt cselekedhetem volna az összes követ rám zúdította.
Esélyem sem volt védekezni, hiába térítettem el, egy vagy két követ. Három hátulról talált el, kettő oldalról. Hamarosan már csak arra voltam képes, hogy a fejemet védjem a sorozatosan nekem repülő kövektől. Éreztem, hogy van a közelben egy vastag fa, ha el tudnék mögötte rejtőzni, akkor a rohadt szerencsevadász nem látna, és nem tudna tovább támadni a köveivel. Összeszedtem magam és sűrű fájdalomkiáltások kíséretében, amilyen gyorsan behúzódtam a fa mögé.
Amint fedezékbe értem az engem kergető követ többsége erőtlenül a földre hullott. Éreztem, ahogy ellenfelem megmozdul, és odaaraszol a szobor helyéhez, közben egyesével köveket dob a fánk, hogy fedezékben tartson. Gyorsan próbáltam kiagyalni valamiféle ellentámadást, ám csupa hülyeség jutott az eszembe, mint a lopakodás. Városi srác vagyok, esélyem sem lenne csendben mozogni a természetben.
Elkeseredésemben kihajoltam a fa mögül két repülő kő közötti szünetben, és a szobrot lázasan kereső ellenfelem fölé nyúló ágak közé helyeztem el egy nyomás bombát. A téranomália pont a feje felett robbant fel, és számtalan gallyat, és kisebb ágat repített felé repeszként a robbanás.
A szerencsevadász vaskos, földdel borított kezeit a feje fölé tartotta, és így sikerült különösebb nehézség nélkül megúsznia az anomália keltette hatást.
Rémülten láttam, hogy diadalittas vigyorral tépi le a szörnyfiguráról a zsákomat, és futásnak ered.

Hadműveletem bejött: ellenfelem a fa mögött imádkozott az isteneiért, és ágakat szórt a nyakamba. Ez utóbbi kevés hatást ért el, talán annyit, hogy az eddig sem fényes hangulatom tovább romlott. De mindez hamar már a múlté lett, mivel sikerült odaoldalaznom a kőhalomhoz, egyetlen mozdulattal felemeltem az összes követ, mely elfedte kincsem, és azt visszaragadnom magamhoz. Ehhez nagyon passzoló idétlen vigyor terült el az arcomon, ezzel is mutatva, hogy mennyire stabil a mentális állapotom.
Most, hogy a harc tétje megint nálam volt, úgy gondoltam, hogy elég az ökörködésből, és ideje továbbállni; harcolni egy elvesztett csatát már nem igen volt értelme, és még a végén újból elvesztem a dhrágaszágot. A gondolatot tett követte, és elkezdtem őrült gyorsan futni az ellenkező irányba, hogy lehetőleg ne legyen ideje annak az Adelusnak semmi pofátlan dologra.
Feltűnt, hogy egy enyhén lejtős útszakaszon rohanok, így kissé lelassítottam a lendületen, nehogy véletlenül egy gonosz kiálló gyökér vagy kődarab miatt az arcszépségemmel keljen fizetnem. Végül is sikerült az ördögöt félig a falra festeni. Pont, amikor hátranéztem, hogy megvizslassam, követ e még ragaszkodó ellenfelem, egyszer csak úgy éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Gyakorlatilag ez is történt: egy mohával benőtt lyukba léptem bele, amely sajnos eléggé nagy volt ahhoz, hogy egész testem beleférjen. Eléggé drasztikusan, de bele is fért.
Meg sem álltam a talajig, ami kb 3-4 méterre lehetett a lyuktól, úgyhogy sikerült egy gurulással elintézni az egész sebződés-ügyet. De azért ennyivel nem úsztam meg: a meglepetéstől és a hirtelen gravitációs húzóerőtől, nem sikerült szabályosan lélegzetet vennem, és legalább fél percet elszórakoztam azzal, hogy kiköhögjem magamból a beszorult levegőt és rendbe tegyem a természetes bioritmusomat.
Ez a rövid, de gyors futás kifárasztott, nem szólva, hogy elég sok mágiát használtam már, így kezdett az egész tortúrából már kissé elegem lenni. Inkább gyorsan körülnéztem, hogy miféle verembe estem le.
Nem egy verem volt ez, hanem egy, az idő által megrágott, és eldugott járat lehetett, valamiféle templom, szentély és az ahhoz tartozó labirintusrendszer. Az írások, jelek, amik a falakat borították érthetetlenek voltak számomra, a rajzok, amik ezeket a jeleket illusztrálták volna, nem igen segítettek a helyzetemen. De egy kép felkeltette az érdeklődésemet: egy szörnyet ábrázolt. Ennek a szörnynek bundája lehetett, fogak álltak ki az szájából, karmok voltak kezein, lábain. Néhányan körbeállták és úgy tűnt, hogy áldozatot mutattak be neki (legalább is a sok korsó erre adott utalást).
Hirtelen meleget éreztem a kabátom belsejéből áradni. A szobor volt az. Egy mély, megnyugtató zöld színben fénylett. Feltartottam, és váratlanul 3 járatot vettem észre, amelyek eddig a sötétben bújtak meg. Zajt hallottam felülről: ~Az a majom beért.~ morogtam magamban. Nem volt más választásom, majdnem elindultam egy véletlenszerű úton, amikor is a szobor fénye halványodni kezdett. Megtorpantam, de mivel hallottam már ilyesmi reakcióról, ezért visszaléptem és rámutattam mind három járatra a szoborral. Amelyiknél fényesen világított, arra kellett mennem. Tehát gyorsan elindultam a "fényes" úton, és kevéssel ezután, Adelus is beugrott a verembe. Még hallottam valami visszhangfoszlányt valami Gangrausról, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Most menekülnöm kellet, nem hallgatózni.
Gyorsan próbáltam haladni, szapora léptekkel róttam az ismeretlen folyosókat, amiket csak csíkokban világított meg a bepislákoló kinti fény, de ez nem zavart; én haladtam a szobor által jónak ítélt úton. Sok érzés kavargott viszont bennem: bizonytalan voltam abban, hogy tényleg jó dolog e itt lennem, féltem, mivel nem szeretem a sötétet és az ismeretlent, és izgatott voltam, hogy mi fog várni utam végén.
A néma csendet halk léptek visszhangja törte meg: valaki közeledett. Biztos voltam benne, hogy nem ellenfelem az, mivel akármennyire is jó, mint mágus, a sötétben még ő sem fog tudni tájékozódni, hát még, hogy ebben a labirintusban megtaláljon. Így egy újabb ismeretlen miatt kellett aggódnom, de bíztam a szobromban, és hagytam, hadd vezessen. Viszont hirtelen valami mást is meghallottam, amitől jeges félelem kezdte szorongatni a szívem: gyors, halk kaparászást, vagy mozgást. Nem tudtam mi lehetett az, patkányokban bíztam nagyon, de egy kis idő után kiderült, hogy ez a valami nagyobb, mint egy patkány, gyorsabb, és valószínű veszélyesebb. Pánikszerűen elkezdtem sietni a szobrom "útvonalát" követve, minél halkabban, hogy ne halljon az ismeretlen valami, viszont én halljam őt. Biztonságból megerősítettem kezeim a szeretett kőkesztyűimmel, amikor valamiféle állat lihegését hallottam meg a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, de nem láttam semmit, és nem is hallottam már semmit. Annyira féltem már, hogy nem mertem megmozdulni. - HÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ! - üvöltöttem bele a semmibe. Egy kicsit jobban éreztem magam ettől, de még mindig nem tudtam lépni remegő térdeim miatt. Ekkor meghallottam újból az állati eredetű kopogást, valami, négy lábon, közeledett felém, méghozzá gyorsan. Felemeltem kezeim, amikor előttem a semmiből, egy kutyaféle lény rám ugrott és belemélyesztett nyáladzó fogait a kőkezeimbe, és azzal a lendülettel felborított. A szobrot elejtettem, a fény kialudt, de az állat tovább csimpaszkodott belém, és elkezdte ide-oda rázni a fejét iszonyú erővel, amitől úgy éreztem, hogy a karom bármikor kijöhet a vállamból. Nem láttam semmit, valami szörny próbált megszabadítani a végtagjaimtól; mondhatni voltak már jobb napjaim is. Szabad kezemmel elkezdtem nagy erővel püfölni a fejét, az adrenalin és a pánik megnövelte erőmet, végül elég ütés után kitéptem karom a bestia szájából, elkaptam a fejét egy száztizenöt fokos fordulattal tettem pontot a pályafutásra. Gyorsan lerúgtam magamról, remegve feltápászkodtam, nekivetettem a hátam a falnak. A pánik elült, az adrenalin hatása felszívódott, ami megmaradt az a félelem, és a fáradság. Néhány percig csak álltam és lihegtem, próbáltam lenyugodni. Végül összeszedtem minden bátorságom és elkezdtem tapogatózni a szobrom után. Ugyancsak néhány perc kemény munkája árán megtaláltam, felemeltem és újból elkezdett zölden világítani.................pont egy arcba bele.
Jókora kiáltással konstatáltam, hogy valaki bizony állt előttem, és ez a valaki nem volt más, mint az eddig szorgosan a nyomomba járó térmágus. Kiáltásom egy ugrással is társult, és lábaim nem nagyon bírták már a gyűrődést, a gyakori meglepetéseket, és egyszerűen összecsuklottak alattam. Szaporán lélegezve néztem fel bosszús arccal Adelusra, összeszedtem minden bátorságom és a szemébe mondtam: - Engem nem érdekel hányszor kell, hogy elmeneküljek előled, hányszor kell veled összecsapnom, a szobrot csak az hideg, halott kezeimből fogod legfeljebb megszerezni. - Bátorságom approximatíve a felére esett, amikor észrevettem, hogy a mágusnak csukva vannak a szemei...

A földmágus futásnak eredt az értékes lelettel. Nem hagyhattam, hogy meglépjen és a nyomába eredtem. Hiába voltam jó futó, ellenfelemnek, nagy előnye volt, ráadásul a sok bokor, gizgaz, is jelentősen lelassított az üldözésben. Egyre kijjebb került az érzékelésemből, míg végül már csak itt-ott láttam felvillanni.
Hírtelen rántást éreztem a nyakamnál, egy pillanatra nem kaptam levegőt, ahogy valami iszonyatos erővel a földre rántott. Kétségbeesetten küzdöttem az életemért és a levegőért, miközben Strago kiért a Space Magic területéről és már csak a kiabálását hallottam. Megpróbáltam felkelni ám valami visszarántott, hátranézve láttam, hogy a köpönyegem akadt bele egy ágba, és a miatt estem el. Bosszankodva kiszabadítottam a ruhadarabot az ágak fogságából, és közben próbáltam nem gondolni arra, hogy majdnem megfojtottam magamat a saját köpenyemmel.
Fájós nyakamat dörzsölgetve vetettem bele magamat az üldözésbe, legnagyobb megdöbbenésemre Strago nyom nélkül eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. De nem, az nem lehet. A földben való utazás nagyon magas A vagy S szintű varázslat. Egyre növekvő félelemmel rohantam tovább, amikor hirtelen megtorpantam környezet drasztikus megváltozása miatt.
Maga a felszínen semmi rendkívüli nem látszott, ám most először amióta ezen a dombon vagyok alagutakat észleltem a föld mélyén. És valaki mozgott ezekben a járatokban: A földmágus
Észleltem egy lyukat is, és gyorsan odarohantam. Úgy tűnt elég stabil a járat, aminek a plafonján nyílt. Valaha itt egy akna lehetett, amit befedett a növényzet, és a föld. Megpróbáltam lemászni a járatba, hogy kövessem, ami nem ment valami simán. A fal egy része leszakadt, és én egy nagy rakás földdel együtt belecsúsztam a járatba.
Szerencsére nem sérültem meg, ám biztos voltam benne, hogy Strago meghallotta, hogy ide is utána jöttem. Éreztem, hogy egész közel van, és csak lassan távolodik tőlem. Feltápászkodtam és már készültem a nyomába eredni, amikor egy egy pillanatra a falra néztem. Hirtelen Strago és a szobor fontossága a töredékére csökkent.
A falat ugyanis vésetek és festmények díszítették. Méghozzá igen jó állapotban.
A központi alak egy nagy lény volt. Az alakja a hegyi balkanra emlékeztetett, csak ennek szarv helyett nagy kamrai és agyarai voltak. Úgy tűnt, hogy a körülötte lévő alakok áldozatot ajánlanak fel neki. Láttam, hogy rengeteg állatalak van az emberek kötött, egyértelmű volt számomra, hogy nem az állatok az áldozat, hanem azok a korsószerű valamik a lény lábánál.
Megnéztem a szomszédos rajzokat és az egyik láttán tátva maradt a szám. A régi festmény ugyanis ezt a környéket ábrázolta. Shirotsume helyén csak falvak voltak, A hegyen pedig egy templom állt.
- Ez bámulatos, - motyogtam magamnak lelkesen, miközben a fentről beszűrődő gyenge fényben próbáltam értelmezni a régi írás jeleit. – ez valami egészen fantasztikus felfedezés. ,,Gangraus a vidék földistene, az emberek védelmezője.” – Olvastam egy helyen az írást. Szóval így hívták ezt a lényt a helyiek. Sajnos megtippelni nem nagyon tudtam, hogy melyik nép lehet, de biztos voltam benne, hogy akadnak olyan helyiek a városban, akik egykor istenként tisztelték ezt a lényt. Rengeteg állat motívumot is láttam, sok esetben úgy hogy egy magányos ember alak állt, körülötte pedig állatok. Mágiára is találtam utalást. Pár kép ugyanis mintha alakváltó embereket ábrázolt volna.
- Szóval voltak mágusaitok is – szögeztem le magamnak. Ekkor éreztem, hogy még valami mozgó lény van a Space Magic-in belül. Úgy döntöttem, hogy a rajzok megvárnak és Stargo nyomába eredtem, ugyanis az a valami egyenesen felé tartott. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy csak a teret érzékelő képességem és a hallásom vezessen. Éreztem, hogy a földmágus egy szomszédos járatban van, és hogy a lény egy szűkebb átjárón került át az ő folyosójára.
Hallottam dulakodásuk hangját, és megkétszerezem a sebességemet, mikor a két lény közül az egyik már nem mozgott tovább. Teste pusztán élettelenül hevert a térben, nem vetve semmilyen hullámot.
Végre sikerült találnom egy emberre méretezett átjárót és beléptem arra a folyosóra ahol Strago és a lény egymásnak esett.
Egyre megabitosabbá váltam, mivel a lény túl nagy volt. Nagyobb, mint az, amelyik átfért a kis járaton. Úgy tűnik a földvarázsló kerekedett felül. Bár ellenfelem volt Strago, mégsem kívántam a halálát és örültem, hogy élve megúszta a lény támadását.
Gyanítottam, hogy a szerencsétlen nem lát semmit, nem éreztem fáklya füstjét, és semmi sem utalt arra sem, hogy valamilyen mágikus világító eszközt használna. Már egészen közel voltam hozzá, amikor váratlanul felkiáltott és összerogyott.
- Engem nem érdekel, hányszor kell, hogy elmeneküljek előled, hányszor kell veled összecsapnom, a szobrot csak az hideg, halott kezeimből fogod legfeljebb megszerezni – Kiáltott rám remegő hangon.
Megdöbbentett, amit mondott. Teljesen komolyan gondolta minden egyes szavát. Ráadásul úgy tűnt sikerült teljesen rá ijesztenem. Meg tudtam érteni mennyire rémisztő lehetek számára, hogy még ide is tudtam követni teljes sötétségben. Mintha én is valami szörny lennék.
- Ez nem fog megtörténni. A szobor nem olyan értékes számomra, hogy meghalj érte – jelentettem ki. És a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem, és bizony el kellett telni pár másodpercnek mire rájöttem, hogy teljesen feleslegesen mozdultam, hisz ő nem lát és nem is érez engem.
- Nem kell a segítséged, nem kell a sajnálatod – közli velem ridegen. Hallom, ahogy megpróbál feltápászkodni, ám újra összerogy.
- Megsérültél? - kérdezem aggódó hangon, és leengedem a kezem. Lehet mégsem úszta meg a lénnyel való harcot? Ha így van, én nem tudom ellátni, és nagyon messze vagyunk a várostól.
- Mondom, hogy nem kell a sajnálatod. – felei ismét. Ezúttal sikeresen feláll és elkezd haladni a járatban. Meglepő módon egész jól megy neki. Nem tapogatózik a fal után és cseppet sem tűnik bizonytalannak a járása.
Lassan, lemaradva követem, egy darabon. Ha zavarja is nem tesz semmit ellene.
- Megállj! – kiáltok rá hírtelen. Érezem, hogy a padló nem stimmel előtte, ugyanis egy gödröt rejt, az alján karókkal. – Egy csapda van előtted, egy álcázott verem.
- Szerinted érdekel… whááá
- Stargo! – gondolkodás nélkül felé vetettem magam. Éreztem, hogy sikerült fél kézzel megkapaszkodnia a verem peremében. Odaugrottam, hozzá és minden erőmet megfeszítve sikerült kihúznom, mielőtt beleesett volna.
Ám az a nyavalyás földmágus, ahelyett, hogy megköszönte volna szó nélkül a verem felé fordult azt latolgatva, hogyan menjen át rajta. Kinyitottam a szemem, ám semmilyen fényforrást nem láttam nála.
- A kijárat nem arra van- figyelmeztettem. – Én, kivezethetlek innen, ha gondolod. Itt sokkal több minden van, mint az a kis szobor. Tudom, hogy találhatunk itt valami sokkal nagyobb dolgot is. A szobrod nagyobb kiadását, legalábbis a feliratok szerint.
- Micsoda? Mit tudsz te már erről?
- Értek az ősi írásokhoz. Ezt ugyan kevésbé értem, mint a régi nyelvet, de sok a kép is. Nem volt nehéz rájönni, hogy a te szobrod az itt eltemetett nagyobb istenszobor kisebb mása. Az itteni lakosok ősei istenükként tisztelték Gangraus néven, és áldozatokat mutattak be neki.
- Fenomenális? És ez miért jó nekem?
- Nem tudom. Ténlyeg miért jó neked? Minden áron át akarsz kelni azon a csapdán biztos vagyok benne, hogy van valami célod. Engem érdekelnek az ősi kultúrák, különösen az elveszett mágiák. Hiszek abban az elméletben, hogy minden mágia ezekből ered. Lehet, hogy talán itt találok valami nyomot.
- Hajrá, ne hagyd, hogy feltartsalak, de én a szobrom után megyek – Jelentette ki gúnyosan.
- Miért? Csak nem suttog az a kis márványdarab, hogy merre kell menned? – Kérdeztem hasonló hangnemben. Ám szinte azonnal megbántam a kérdésemet, mert eszembe jutott a szobor talpán lévő jel. Átkoztam a saját ostobaságomatm, mivel minden jel arra mutatott, hogy a szobor íránytűnként működik. Strago következő szavai pedig megerősítették korábbi gondolatomat.
- Ó szegénynek, nem kell járatnia a száját, hogy hasznos legyen nekem – Felelte továbbra is gúnyolódva. Egy pillanatra megláttam a földmágust, ahogy ott áll a csapda szélén a felvillanó a földmágia varázspecsétje barnás fényében.
- Earth Magic. Basic Style – harsogta, és varázsigéjére a kövek mély ropogása felelt. Éreztem, ahogy a körülöttünk lévő rengeteg apró törmelék megmozdul, és az akna fölé lebeg, hidat alkotva a csapda felett. Hogy lehet még erre is ereje? Némán álltam a sötétben, és tehetetlenül figyeltem, ahogy Stargo gyorsan átmegy a vékony kis hídon, ami azonnal összeomlik, amint átért a túloldalra. – A soha viszont nem látásra – köszön el tőlem, majd futásnak eredt, és pár pillanat múltán kijutott arról a kis területről, ahol még érzékeltem a jelenlétét.
- Hát jó, szerencsevadász. Ha így akarsz játszani. Akkor játszunk. Meglátjuk ki a jobb egy labirintusban.

Nyavalyás térmágus. Elkönyveltem, hogy az összes Gealdori mágust alapjáraton nem fogom szeretni. De a kötekedőseket meg végképp. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem utoljára látom viszont, de most inkább arra kellett koncentrálni, hogy egyben eljussak..... valahova. Pontosan merre is mentem, azt csak a szobrocskám tudta megmondani, viszont nem volt beszédes kedvében, így csak világított. Micsoda ijesztő dolgok léteznek ebben a világban; sötét barlangok, csukott szemű mágusok a sötétben, undorító kutyák, pókok, és rossz napok. Több per pillanat nem jutott az eszembe.
De ha igaz, amit az a fránya lila mágus mondott, akkor valahol itt kell lennie egy nagyobb szobornak, gondolom a főteremben, már ha van ilyen errefelé. Gangraus? Valami ilyesmiről is hadovált, és istenként volt tisztelve. Ó, hol érdekel engem ez az egész lárifári, nem is tudom, hogy mi jó származott neki belőle, hogy ezt mindezt elmondta nekem. Biztos csak fel akart vágni, hogy ő ki tudott olvasni valamit azokból az inkoherens jelekből. Minden gratulációm az övé, csak hagyjon már békén. Bár az megdöbbentett, hogy hogyan tudott minden fényforrás nélkül egy ismeretlen barlangban rám találni, de valószínű a félelmemben keltett zajok a nyomomra vezették. Háhh, miért kell nekem ennyire félnem az ismeretlentől?
Ekkor azonban a lábam alatt besüppedt a padló, kattanást hallottam, és sejtettem, hogy ez valami rosszat fog jelenteni. Igazam lett: egyetlen szerencsém az volt, hogy a besüllyedt lábamban elakadt a lendületből lépni, és mégsem lépni akaró lábam, így hasra estem, ami nem volt kellemes, de legalább nem vágott ketté egy hatalmas bárd, ami a falból vízszintes irányba történő vágást hajtott végre, és nem egyszer, hanem ott lengedezett, így nem igen tudtam felállni. Néhány lélegzetnyi időt hagytam magamnak, hogy felfogjam, ami történt, megtapogattam az arcom, még éltem, és elkezdtem kikúszni a bárdnak a veszélyességi köréből. Ekkor beugrott, hogy a térmágus előre látta a csapdát előttem; talán lehet, hogy okosabb lett volna, ha velem jön, így, hogy az életem csak a szerencse által lett megmentve.
Úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha törpejárást imitáló mozgásban jutnék el a végső állomásomhoz, tehát legörnyedtem, fejemmel azért kitartóan néztem az előttem lévő utat, amitől megfájdult a nyakam, és így haladtam, bár kissé lassabban, de megítélésem szerint nagyobb biztonságban előre. Tévedtem.
Megint padlósüppedés, újabb kattanó hang, idétlen zaj a fejem felett, és kénytelen voltam egy előreugrással kitérni a leérkező dárda elől, hogy aztán megint csak besüppedjen a föld alattam és egy lángcsóva majdnem leégessen. Tántorogva kiszambáztam a kellemetlenségek elől, és fenékre ültem. Már kezdett nagyon elegem lenni az egészből, bár ez nem meglepő; már vagy egy órája vártam, hogy véget érjen a napom, mert ez egy kicsit túl sok stressz volt egyszerre. Vágyakozva gondoltam vissza, hogy milyen jó is lett volna, ha nem hagyom el a szobrot, ha ezzel a térmágussal nem lett volna nézeteltérésem, és ha a romjaim között talált volna rám a napnyugta. Áh, de nincs kedvem továbbmenni és még vagy ezernyi ilyen csapdával megbirkózni. Lehet, hogy lyukat ütök a falon és itt hagyom minden problémámat. Ekkor égető érzést éreztem a tenyeremben, és felszisszenve elejtettem a benne tartott szobrot. Na, igen, ez egyenlőre az első nyom, ami a mesterem felé mutat, nem szalaszthatom csak úgy el, mert nincsen kedvem megszenvedni érte. Felálltam, kinyújtózkodtam, átmozgattam alvó végtagjaimat, és rájöttem, hogy éhes vagyok; na még ez is. De mindezek ellenére, meg azzal a tudattal, hogy a hosszú élet titka nem ezen a barlangon visz át, továbbhaladtam, lehetőleg figyelve, hogy hol áll ki feltűnően a földből egy darab. Az elkövetkező, minimum negyed órában sokszor lehetett szitkozódásomat, és kiáltásaimat hallani.
Itt van, megérkeztem, túléltem. Megtépve, megperzselve, koszosan, fáradtan, nyűgösen, de ott álltam egy nagyobb nyílásban, és a szobrom, mint a nap úgy világított. Nem igen teketóriáztam sokáig, eljött az igazság pillanata, beléptem. Nagy meglepetésemre valaki tükörmozgásban leutánozta ugyanezt a mozdulatot, a kis terem másik végében. A vérnyomásom azonnal a fejembe szökött, amikor gyanúm beigazolódott: a térmágus, grrrrrr, miért nem esik már bele egy mély verembe és marad ott?
- Áh, örülök, hogy viszont látlak szerencsevadász? Ej de lassan mozogsz. Csak nem egy csapda kapott el ennyire? - hogy esne ki a .... legszívesebben hozzávágnék valamit.
- Arghhhh már megint te, miért nem bírod megérteni, hogy vannak helyek, ahol nem igen látnak, még téged sem szívesen. - Na most ezen remélhetőleg jó sokat fog tanakodni. Nem jött be.
- Engem nem lehet korlátozni a szabadságomban. Oda megyek ahová szeretnék - mondta nagyképűen. Vagy legalább is én így hallottam, és erre elvesztettem önuralmam, ami még sohasem fordult elő, azzal egy hirtelen ötlettől felbuzdulva, kipróbáltam az ötletet.
- Na azt majd meglátjuk! - és megküldtem a felette lévő plafont egy kőököllel, amitől a kiálló hegyes kődarabok elkezdtek lepotyogni. Egyszerre többet úgy sem tud eltéríteni, zseniális terv, vigyorogtam magamnak, majd ráfagyott a vigyor az arcomra, amikor fejbe kólintott egy kő engem is. Felnéztem, és már hallottam is, hogy a térmágus kimondja a baklövésem.
- Te idióta ránk omlik a mennyezet! - Itt inkább a ránk-al volt a baj, mert abba én is beletartoztam. Hangos recsegés volt hallható, egyre nagyobb kövek estek le, és úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje, hogy lelépjek. Nem érdekelt a másik mágus sorsa, bár belátom, hogy nem állt szándékomban megölni, de jelenpillanatban volt elég másik bajom is, amivel foglalkoznom kellet, mint pl. a saját testi épségem. Elkezdtem rohanni kifele, legalább is én reméltem, hogy kifele vezet ez. Eléggé nagy probléma volt viszont az, hogy a szobrom kialudt, és én nem láttam semmit, csak kis csíkokat, amik a lemenő naptól származtak, és be tudtak hatolni a kőfalon. Többször is megbotlottam, párszor hasra is estem, sokszor majdnem eltalált egy nagyobb sziklatömb, amikor megláttam egy jókora lyukat a falon, ami minden bizonnyal az égszakadás kiterjedését mutatja. Nem is haboztam, kiugrottam rajta. Ezt be lehetett tudni ügyes menekülés útvonalnak, és meggondolatlan öngyilkos megmozdulásnak is, mivel kibicsaklott a lábam és legurultam a hegyoldalról; de útközben nekimentem egy fának, így a sérüléseim mértéke drasztikusan le lett csökkentve. Persze pihenni nem lehetett még, mivel leguruló kisebb-nagyobb törmelékdarabok díszítették, az amúgy nyugodt kis emelkedőt, és becsapódást elkerülendő, felmásztam a fára, úgy ahogy tudtam, tehát felszenvedtem magam. Egy terebélyesebb ágon állapodtam meg, szerencsére nem volt magas a fa, mert tériszonyom is van egy kevés, és a törzsnek dőlve, igyekeztem kipihenni magam, ami nem volt olyan egyszerű, hiszen konstansan attól féltem, hogy leesek. Egy óra lazítás után leerőlködtem magam a fáról. Ekkorra a földcsuszamlás is abbamaradt, és le tudtam csúszkálni a földes hegyoldalról. A szobrom biztonságosan el volt rejtve a kabátomban, meg voltam viselve eléggé, és nem sikerült látnom, hogy mi is volt abban a főteremben. Miféle pozitív dolgot tudnék mondani erre a kis kalandra? Legalább mozogtam egy jót, bár ez kissé erőltetettnek hangzik. Nekem. Úristen, Shirotsumétől sikerült azért jó távolra kibukkannom; még oda is el kell gyalogolnom. Ez nap, aligha lehetne rosszabb. De, lehetne: ha megint belebotlanék abba a francos Gaeldoriba.
Ayumi nem fogja elhinni, hogy velemi is történhet valami.

A földmágus hidas húzása nagyon felpaprikázott. Különösen az után, hogy segíteni akartam neki. Most már csak azért is előbb akartam megtalálni ennek a helynek a központját, hogy aztán eldicsekedhessek vele annak az idiótának. Ám egyelőre csak a sötét útveszőben bolyongtam. Próbáltam lehiggadni, és egy percre megálltam gondolkodni, hogy valami tervel álljak elő. Strago szavai egyértelművé tették, hogy az a szobor mutatja neki az utat, ám nem biztos, hogy az önmagában elég lesz a sikerhez. Nekem nincs szobrom, de van tapasztalatom az ilyen helyekkel kapcsolatban. Már ha Terminus mester sírja egy lapon emlegethető ezzel a föld alatti alagúthálózattal. Az idő és a talaj mozgása jócskán elpusztította ezt a templomot vagy mit. Sok alagút beomlott, vagy ingataggá vált, a csapdák jó része tönkrement, és a falra festett képek is nagyon rossz állapotban voltak.
Egy pillanat, a képek! Mint a villám, úgy hasított belém a gondolat: Ha megvizsgálom a falon lévő képeket, akkor ott találhatok valami támpontot a labirintussal kapcsolatban.
Gyorsan betájoltam magam, hogy megállapítsam, merre van a domb közepe. Akármi is volt itt, biztos voltam benne, hogy főoltár középen lesz. Mindig középen vannak az oltárok, kegyhelyek, sírkamrák és kincskamrák. Az emberek kihasználják a tér nyújtotta lehetőségeknek, és ösztönösen szimmetrikus mintákat alkalmaznak.
Csak annyi volt a dolgom, hogy megállapítsam hol a középpont. Az oda vezető rövid út viszont egészen máslapra tartozott. Lámpát vettem elő a táskámból és felkapcsoltam. A fénye eleinte elvakított, ám amint hozzászoktam már láttam a falakra festett ábrákat. Szélolvasó szemüvegemet is felvettem, hogy minél gyorsabban elolvashassam a rajzokat.
A korábbi résen visszamentem oda, ahol az első rajzokat találtam, és onnan kiindulva indultam a középpont felé. Néhány helyen csapdákat éreztem a falakban. Falakból kiugró karók, aktiválásra lezuhanó kövek, és álpadlós szakaszok állták az utamat, ám mágiám révén könnyedén el tudtam kerülni, hogy véletlenül aktiváljam őket.
- Nocsak egy ajtó, és mögötte egy szép nagy terem – álltam meg egy vastag kőajtó előtt, amit a korábban látott szörnyalak díszített. Kis koncentrálással sikerült megtalálnom a nyitó mechanizmust.
Az ajtó először csak kicsit mozdult meg, majd rettentő hangosan egyre szélesebb lett, még végül félúton megállt. Óvatosan bevilágítottam, de csak kisebb nagyobb törmelékhalmokra és egy telerajzolt falrészletre vetült a lámpám fénye. Semmi kutyaszerű izé nem volt benn, és csapdát se éreztem.
Úgy látszik eddig szerencsém van.
A terem négyezet alakú volt a túlsó végén az alagút folytatásával. Rajzok csak a két oldalsó falon voltak megfigyelhetőek. Fekete festékkel készültek, és emberi alakokat ábrázoltak. A festék anyaga, és az ábrázolt alakok megegyeztek azokkal, amiket kint láttam, csak épp jóval nagyobbak voltak. A központi alak itt is az a szörnyalak volt, amit a feliratok csak Gangraus-ként emlegettek. Az emberek ,,korsó” szerű tárgyakat áldoztak neki. Egy jeleneten láttam az épülő templomot is, és, hogy az emberek állatokat idéznek meg. Összességében a jelek egy történetet meséltek el. Főleg a képek tárták fel a múlt titkait, de az itt-ott felbukkanó régi rúnasorok sokat segítettek, hogy értelmezni tudjam a látottakat. Ez a nép istenként tisztelte ezt a hatalmas lényt, és tiszteletére templomot emelt és áldozatot mutatott be a szörny erejének, ami a képek tanúsága szerint cseppet sem volt vérszomjas fenevad. Mivel itt már nem volt több látnivaló folytattam tovább az utamat.
Az út egy kicsit lejteni kezdett, ahogy egyre mélyebbre jutottam a domb alatti útvesztőben. Óvatosan kikerültem azokat a köveket, amik aktiválták volna a folyosón elhelyezett dárda csapdákat, majd egy újabb ajtó előtt találtam magam, ami pont úgy nézett ki mint az első.
Bevilágítva egy másik, ezúttal ötszög alakú terembe érkeztem. Itt két falrészlet is be volt omolva, és a plafon is félig megdőlt. Egyértelműen életveszélyes volt ez a terem. Innen két irányba is út vezetett. Ám bármennyire is siettem, muszáj voltam megállni és megnézni a festményeket, ugyanis az előző teremben megkezdett történet folytatása volt itt látható.
Itt is sok ember alak szerepelt, ám ezek már mások voltak, mint a korábbiak. Vastagabbak voltak, és nehezebb volt kivenni a végtagjaikat, ráadásul a fejük leginkább egy rombuszra hasonlított. Ide-oda kaptam a tekintetemet, és próbáltam rájönni, hogy mik lehetnek ezek az új emberalakok, akik a képek tanúsága szerint átvették az uralmat az istenséget dicsőítő közösségben. Elzavarták az egyszerű embereket a lény közeléből és átépítették a templomot. Egy kis tanulságos képrészlet felnyársal embereket ábrázolt két vonal között a nagy templomrajz alatt. Fogadni mertem volna rá hogy azok az építések valójában csapdák telepítését jelentették.
- Vajon mi a fene lehetett az a lény? És kik voltak ezek az emberek? És azok az állatmotívumok? – morfondíroztam hangosan, miközben ide-oda kaptam a tekintetemet, és igyekeztem mimnél több részletet megjegyezni, hogy később lerajzolhassam őket. Váratlanul a tér egy ponton hírtelen elvékonyodott. Márpedig csak egyvalami képes erre: Idéző mágia
Villámgyorsan megpördültem, és láttam amint a fal egyik részén, felizzik egy világoszöld varázskör, majd egy villanás kíséretében megjelent egy acsargó óriási méretű kutyaszerű lény. Rávilágítottam, mire kutya dühösen felmordult és lekuporodott. Szemei sárgán verték vissza a lámpám fényét. Aztán hirtelen ugrott
Hangosan káromkodtam és csak épphogy sikerült elkerülnöm a dögöt, ami iszonyatosan gyorsan rám vetette magát, vad csaholás kíséretében. Lámpámat a sarokba hajítottam, hogy könnyebben tudjak harcolni.
- Diverison – hárítottam el a lény támadását. A dög villámgyorsan megpördült, mire válaszul fejbe csaptam a bottal. Második csapásom csak az oldalán puffant egy nagyot, a dög válaszul hirtelen elfordította a fejét és ráharapott a rúnadíszes botomra.
- Ereszd el te rohadt dög, én aztán nem játszom veled ,,hozd vissza a botot” játékot – Dühöngtem, és közben rángattam a bot másik végét, miközben a kutya mély hangon morgott tovább. Éreztem, a hogy a tér még két helyen elkezdett vékonyodni
- Mi van már? Egy dög nem volt elég? Perssure bomb – Fordultam meg, és egyesen a megjelenő újabb két kutya közé helyeztem el a téranomáliát, ami azonnal felrobbant. Panaszos nyüszítés jelezte, hogy a lehető legjobb helyen volt a bomba, amikor felrobbant. A két dögöt egymásnak rántotta majd a falhoz repítette.
Közben az első kutya egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kezemből a botot.
A fenébe, most aztán igazán bajban vagyok így fegyvertelenül. Az egyik dög már ugrott is, ám sikerült eltérítenem. Elvarázsoltam még egy Pressure bomb-ot hátha az egyik szörny mellé, majd a botom után ugrottam. Gyorsan felkaptam elejtett fegyveremet, mikor az első dög beleharapott a lelógó köpenyembe és elkezdte hátra húzni. Ma már másodjára éreztem úgy, hogy mindjárt megfulladok. Szabad kezemmel a nyakamhoz kaptam és bénán tapogatózva kikapcsoltam a köpönyegem. Hirtelen előre lendültem és nekiszaladtam a falak.
A két másik dög csak erre várt, amíg elsőként megjelenő társuk a köpenyemet cincálta addig ők nekem ugrottak.
- Diversion – a tér meghajlott előttem és a két kutya nyekkenve a falnak csapódott, kisebb törmelék lavinát indítva el. Mély baljóslatú ropogásra lettem figyelmes, és a szörnyekkel egyszerre pillantottunk fel a plafonra, amin máris újnyi repedések tátongtak és elkezdett lehullani. Én is a dögökkel egyszerre nyüszítettem fel. És megelőzve őket elkezdtem rohanni azon a folyosón, ami a labirintus közepe felé ment.
Futottam, ahogy csak bírtam, miközben hangos robajjal beomlott a csarnok, amit sietősen elhagytam. Vad ugatás hívta fel rá a figyelmemet, hogy nem egyedül. Bakkecske módjára ide-oda ugrálgattam, hogy elkerüljem a csapdákat aktiváló kőlapokat. Ám a dögök nem voltak ilyen okosak. Ész nélkül belefutottak a csapdákba, és nekem sikerült meglépnem előlük.
Rohantam, ahogy csak bírtam, míg már nem halottam tovább panaszos nyögéseiket. Befordultam egy folyósón és láttam, amit egy feliratrészlet felvillan a falon.
- A fenébe – Káromkodtam, és gyorsan hasra vágtam magam. Teltek a másodperce, de nem fal nem lőtt tüzet, nem jelent meg újabb szörny, és nyilak sem záporoztak körülöttem. Nem éreztem magam körül semmit. Aztán meghallottam az összetéveszthetetlen hangot, amit csak nehéz tárgyak hallatnak, miközben egyre gyorsulva elkezdenek gurulni. Azonnal talpra ugrottam és kétszer olyan gyorsan kezdtem el rohanni, mint mikor a kutyák elől menekültem. A hang egyre erősödött, a falak remegni kezdtek, és a kis törmelékdarabkák meg táncra perdültek. Hogy lehet nekem ekkora balszerencsém?
Megkönnyebbülten felsóhajtottam mikor felbukkant előttem a következő lezárt terem ajtaja. Úgy rávetettem magam, ahogy egy csillaglélek mágus ugrik az aranykulcsra.
- A kapcsoló, hol a kapcsoló? a kapcsoló – estem pánikba, miközben vadul tapogattam a falat. Hatalmas robajjal megérkezett a guruló szikla, és tudtam már csak másodperceim, vannak hátra, mielőtt kilapulok a falon.
Teljesen véletlenül rácsaptam a kapcsolóra és a sziklaajtó lassan nyílni kezdett. Elkezdtem magam átpréselni, ám még félig se jutottam át, amikor a kőgolyó belépett a Sapce Magicba. Még kétségbe esettebben próbálkoztam, mikor olyan hang hallatszott, mikor kihúzzák a borosüveg dugóját, közvetlenül utána egy hatalmas robaj, és én váratlanul a terem padlóján találtam magam.
Lassan, remegő tagokkal lapra tápászkodtam a vaksötétben. Felvettem a botomat és körbenéztem, majd homlokon vágtam magam, hogy mekkora idióta vagyok, hisz semmit sem láttam. Sajna kis helyen és vak sötétben a Space Magic könnyen a látás illúzióját képes kelteni bennem. Ez a szoba kör alakú volt. A szép szimmetriát megtörte a falnak az a pontja, ahol a kőgolyó félig összezúzta az ajtót. Biztos voltam benne, hogy ez a terem kis ki van festve, ám lámpa híján nem volt értelme többet itt ácsorognom, így levettem a szemüvegemet, ami valami kivételes csoda folytán marad csak a helyén és eltettem. Átmentem a helyiség túlsó végébe és kinyitottam az ott elrejtett ajtót. Ezúttal óvatosabban haladtam, követve az ívesen elkanyarodó járatot, egészen addig, amíg egy hatalmas terembe nem érkeztem. A palfonról cseppkövek csüngtek alá, és a dúsan növű barlangi gomba fluoreszkáló fénye adott kellő világosságot.
- Áh, örülök, hogy viszont látlak szerencsevadász? Ej de lassan mozogsz. Csak nem egy csapda kapott el ennyire – köszöntem jó hangosan a túlsó oldalon megjelenő Strago Rhelmnek. Majd a terem falából kifaragott óriási szörnyszobrot vettem szemügyre. Egyértelműen ugyanaz volt ez a hatalmas műremek, mint aminek kicsi másáért párbajozni kezdtem a földmágussal, és aminek az ábrázolásai megtöltötték a labirintus falait.
- Arghhhh már megint te – Csattant fel dühösen Strago Rhelm. - miért nem bírod megérteni, hogy vannak helyek, ahol nem igen látnak, még téged sem szívesen?
- Engem nem lehet korlátozni a szabadságomban. Odamegyek, ahová szeretnék - Feleltem kissé dühösen az utolsó mondatára. Térmágus vagyok, nekünk nem léteznek elérhetetlen helyek, és nekem nem mondja meg senki, sem hogy hova mehetek vagy hova nem. Útólag visszagondolva sose vétettem nagyobb hibát, mint, hogy most ilyen ingerülten válaszoltam vissza. Elhamarkodott tettemért a sors azonnal megbüntetett, a szerencsevadászt használva eszközként.
- Na azt majd meglátjuk! – Csattant fel a földmágus, és felnézett a barlang cseppkövekkel zsúfolt mennyezetére. Egyértelmű volt hogy mire készül, ám semmit se tehettem, hogy megállítsam. Ő egyszerűen a plafon felé lökte az ökleit, két vaskos kőből formált lövedéket lőve ki. Összerezzentem, mikor becsapódtak és kiáltozva hátráltam, a méteres nagyágú szikladarabok elől.
- Te idióta ránk omlik a mennyezet! – Kiáltottam rá, de már hiába. A csarnok elkezdett beomlani, és a nap fényének egy-egy csóvája hasította szét a sötétséget. Futni kezdtem, amerről jöttem és megállás nélkül varázsoltam a Diversiont, kezemet a fejem fölé tartva. Sziklák csapódtak be mellettem, és volt köztük jó pár ami a védekező mágiám nélkül az én fejemre hullott volna. Berohantam a kis járatba egyenesen a kör alakú terem felé, miközben szó szerint remegtek körülöttem a falak. Abban bíztam, hogy a kisebb járatok jobban bírják az omlást, és az ottani szilád kövekből felépülő falak kitartanak.
Berohantam a kör alakú terembe, miközben még mindig remegtek a falak, és úgy kellett félreugranom egy, a plafonról leváló darab elől.
- Huh ez közel volt – sóhajtottam fel, mikor egy pillanatra megálltam levegőt venni. Remegtem és alig álltam a lábamon. Elértem arra a pontra, amikor kifogytam a varázserőből. Egyedül a Space Magic működött. Muszáj voltam mindenáron fenntartani, mert a túlélésem függött tőle a sötétben.
Egy apró résen átkúsztam arra a folyósóra, ahol a kőgolyó üldözőt. Szerencsére legalább annyi előnye volt a főcsarnok beomlásának, hogy itt nyílt egy lehetőségem a visszajutásra. Folytattam utamat, arra amerről jöttem, Annak ellenére, hogy szinte az összes csapda aktiválódott a rengések miatt, óvatosnak kellett lennem, mert időnkét kihagyott az érzékelő képességem. Egy ponton megálltam a járatban, ugyanis friss levegő csapta meg az arcom. Felnéztem egy hatalmas kürtőre, ahonnan a huzat jött. Eltettem a botomat, majd párpercnyi pihenés után nekivágtam a felfele mászásnak. Kínkeserves út volt, ám végig a kék ég lebegett lelki szemeim előtt, és ez erőt, adott bár már nagyon ki voltam merülve.
Elmondhatatlanul megörültem, mikor a húzat felerősödött, és fény vakította el a szememet. Ekkor már teljesen vakon tapogatóztam és másztam az utolsó métereken, míg végül remegő izmokkal kimásztam a kürtőből.
Elterültem a puha fűben, és képtelen voltam megmozdulni.
Már kezdett a nap fénye narancs árnyalatba átcsapni az est közeledtével, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy megmozduljak. Eleinte még óvatosan mozogtam, ám végül a kíváncsiságtól hajtva felmerészkedtem a domb tetejére. Pontosabban annak a helyére, ugyanis a domb teteje magába omlott, és egy mély krátert hagyott hátra.
A fenébe, ez mind az én hibám. Már mélyen megbántam, ahogy viaszszóltam a szerencsevadásznak. A fickónak sikerült többször is alaposan felhúznia, ám a halálát mégsem kívántam. Elővettem a zsebemből egy fiorei pénzérmét és belepöccintettem a katlanba.
Remélem túlélted Szerencsevadász.
Az este már az úton ért engem. Úgy döntöttem nem megyek vissza Shirotsumeba, hanem inkább gyalogosan a szomszédos város felé veszem az irányt, és ott próbálok meg felszállni a vonatra. Miközben némán sétáltam fejemben a mai nap eseményei keringtek, biztos voltam benne, hogy ezeket aligha fogom egyhamar elfelejteni.