Elvesztegetett élet (Matt Burnlight, Omeron Greensand, Mona Okami, Strago Rhelm)

Clover: nekem mindig is azt mondták, hogy a szerencse és a megváltás városa. Miután telibe léptem egy kutyaürüléket rá kellett jönnöm, hogy ez nem egészen fedi az igazságot. Utána kis híján lerepültem egy alattomos lépcsősoron, és ekkor rá kellett jönnöm, hogy valaki engem anno átvert. Nem is kicsit.
Ennek ellenére egy nagyon szép város ez, mintha a természetet ötvözték volna a városi élettel: fák, bokrok, parkok szinte lépésenként. Nem is bírtam ki sokáig, egyszer csak levetődtem az egyik tiszta pázsitra és elidőzgettem, néztem a felhőket, elővettem a behemót szobrocskámat, elmerengtem mit szólna mesterem, ha most itt látna; mint egy világutazó. Azonban hirtelen eszembe jutott a fő célja ittlétemnek, felpattantam gyorsan, hogy aztán a lendület belesodorjon egy szerencse kútba, amibe egy párocskának a nőtagja némi pénzérmét gondolt beleszórni. Kedves társa karjai közt landolt, akkorát ugrott, aztán csak nevettek mind a ketten, és én teljesen hülyének éreztem magam. Milyen jól kezdem én ezt a napot is. Legalább nekik jól indult. Valamit valamiért.
Miután meguntam a szerencsétlenkedést a tettek mezejére léptem: letámadtam egy csinos kisasszony és iszonyatosan udvariasan megtudakoltam tőle, merre is van a híres Venture ház és ama telke. A hölgyemény először mellen ragadta önmagát, de most nem hagytam magam átverni és némi gondolkodás után rájöttem, hogy biztosan a szívéhez kapott.
-M-mit akar a fiatalúr tőlük? - kérdezte kissé elfehéredve.
-Ó semmit igazán, csak hallottam, hogy ők busásan megfizetik ha segítenek nekik, így hát gondoltam nem árthat némi zsebpénz. - elkezdem túlcifrázni a mondandómat, és olyasmiket belerakni, amiket teljesen felesleges voltak.
A kisasszony nem kérdezősködött sokat, inkább elmondta az útvonalat, és hálásan megköszöntem neki, rákacsintottam, mire ő még jobban elfehéredett és elrohant.
- Ezek a mai lányok. - motyogtam az orrom alatt.
Követtem a megadott útvonalat és eljutottam egy nagy házhoz érkeztem, amiről üvöltött, hogy itt puccos emberek laknak: szökőkút a kertben, kőszobrok, úgynevezett Gargoyle-ok a falak tetején, mintára vágott sövény, alakokra nyírt bokrok és a többi. Megállapodtam az ajtónál és megráztam a csengőt....

Igen korán talált rám a reggel a mai napon, méghozzá egy a függönyöm alatt rakoncátlanul bekúszó kis napsugár képében.
-Tudtam hogy az ablak alá rakni az ágyat egy szörnyen ostoba ötlet. –Mormogtam álmosan, szinte még öntudatlanul, haragos tekintettel bámulva a sötétítőre.
Bizony nincs mit tenni, ha már így alakult jobb ha minél előbb felkelek és keresek valami hasznos elfoglaltságot a mai napra. Reggeli teendőim után, még mindig kábultan próbáltam magamra ölteni valami, az időjárásnak megfelelő tavaszi viseletet. Igazából pompás idő volt, amolyan mesébe illő, kellemes meleg szellővel és madárcsicsergéssel tarkított mosolygós kora májusi. Én azonban még is úgy éreztem, hogy valami csendesebb és nyugodtabb sokkal jobban megfelelne a reggel kilenc órai hangulatomhoz.
-Na nem baj. Majd ha teljesen észhez térek, jobb lesz.- Beszéltem még mindig magamban.
A céh épület fele tartva találkoztam pár ismerős arccal. Ahogy mosolyogtam nekik köszönés közben úgy a második harmadik alkalom után, kezdett valóban rám ragadni az addig csak udvariasságból viselt jókedv.

Mire megérkeztem a robosztus kastélyhoz már igen vidám voltam és örültem hogy ilyen korán, 9 óra relatíve korán, keltem. Olyannyira felpörögtem, hogy szinte azonnal el is döntöttem: ma bizony kerítek magamnak egy izgalmas munkát. Rögtön a küldetés falhoz siettem, persze csak az ilyenkor megszokott reggeli narancslevem és néhány Richardal váltott szó után. Nézelődtem, tanakodtam, mérlegeltem, majd úgy döntöttem, hogy ma egy gazdag, mágusok által terrorizált család jótevője leszek. Igazából, egyedül azért óvatlanság lett volna több, talán nálam jobban képzett mágussal szembe szállni, de … azt írták a feladatra több jelentkezőt is várnak, úgyhogy gondoltam nem lesz baj. Igazából már hiányzott egy kis kaland, testmozgás no meg a mágikus képességeim határainak feszegetése is izgalmas kihívásnak tűnt. Cetli a zsebben, pénz van nálam, más nem is kell, irány a papíron úti célként megjelölt Clover városa. Az ebédlőből kifele menet Richard még rám kiáltott érdeklődve, hogy ugyan hova megyek és melyik küldetést vettem le.
-Tisztázzuk Ome… Ha kinézel magadnak egy felkérést, legalább nekem szólj, hogyha indokolatlanul sokáig távol maradsz és aggódunk, tudjuk hol keressünk. Rendben öcskös?
-Értettem főnök. Válaszoltam mosolyogva, de azért biccentettem, jelezve hogy felfogtam a dolog komolyságát.

A vasútállomás fele vettem az irányt, közben pedig kisebb összeget fektettem marcipánba egy árusnál, hiszen köztudott, hogy anélkül egy másfél órás zötykölődés a vonaton igazi, pokolbéli kínszenvedés lenne. Legalább is számomra. Óriási szerencsémre röpke 15 percet kellett csak várnom vonatindulásig, ez éppen elegendő volt jegyvásárlásra és beszállásra. A második vagonban találtam szabad ülést, egy kedves arcú fiatal lánnyal szemben.
-Szia! Leülhetek ide hozzád?- Kérdeztem vidáman.
- Oh persze! Foglalj csak helyet nyugodtan.- Érkezett a válasz, pár másodperc meglepettséggel átitatott hallgatás után.
-Omeron vagyok! Nagyon örülök!
-Engem Felicia-nak hívnak!
-De aranyos neved van! Szereted a marcipánt?- Azzal már nyúltam is a zsebembe a négy hosszú rúd, csokiba mártott isteni csemege után kutatva.
-Hát, végül is igen…
-Vegyél bátran!- átnyújtottam egy nagyobb darabot egy jobb fajta mosoly kíséretében.
-Köszönöm szépen! Igazán kedves tőled!- végre már ő is mosolygott. Nem hiába a marcipán csodákra képes legyen szó bármiről is.
Remek hangulatban telt az idő, nagyon jól elbeszélgettünk. Munka, család, szórakozás, ki merre utazik éppen és mit csinál ott. Nagyjából egy óra elteltével bocsánatot kért és azt mondta hoz egy kis innivalót. Megkért hogy maradjak és vigyázzak a csomagjaira, de felajánlotta, hogy nekem is hoz egy üveg frissítőt. Bólintottam, azonban a zötykölődéstől a beszélgetéstől, a marcipántól és talán a reggel gondolatától roppant mód elálmosodtam. El is aludtam…
-Hahó. Kukuccs! Te aztán jól vigyáztál a cuccaimra. –Nevetett rám Felicia. -Itt a narancsleved, azonban te megérkeztél! Jobb ha gyorsan leszállsz mert a következő megálló fél órányira van.
Miközben komótosan az üdítőm után nyúltam, elgondolkoztam… mit is mondott az imént ez a lány…
-Hu jaj! Köszi hogy szóltál és köszönöm a társaságot, egy élmény volt veled utazni! Üdvözlöm a nagymamádat! –Azzal már rohantam is az ajtóhoz és ugrottam le a vonatról.
-Köszönöm, átadom! Sok sikert a küldetésedhez és vigyázz magadra! –Hallottam az ablakon kihajoló fiatal nő, életében minden bizonnyal utolsó, hozzám intézett szavait. Bár többet valószínűleg nem találkozunk, de mégis…jó beszélgetőpartner volt ez a lány, már csak ezért megérte vonatozni. Na de itt vagyok. ’Clover Vasútállomás’ olvastam a nagy betűkkel felrótt útba igazítást, egy méretes tábláról. Igen ám… de most merre? Térképet persze hogy nem mellékeltek, kénytelen leszek megkérdezni valakit. Az a muskátlikat gondozó idősebb asszony pont jó is lesz.
-Elnézést asszonyom! Omeron Greensand vagyok a Quatro Cerberus mágus céh varázslója. Egy kis útmutatásra lenne szükségem. A Hasting házat keresem.
-Óhohohó kedveském. –Kacagott fel bájosan. Na még ilyet hogy ön is Hastingékról kérdez. Képzelje! Ma már egy másik mágus is érdeklődött felőlük. Csak nem valami rosszban sántikál a vén Reen Hasting? Tudja nekem nyugodtan elmondhatja drágaságom. Régen sokszor hívtak takarítani. Tudja hogy megy. Egy dolgos asszony híre hamar elterjed a városban. Én mindig lelkiismeretesen dolgozok, számomra a minőség az első!
Jézus úr isten…gondoltam magamban. Az egy dolog hogy én sokat beszélek na de ez az elsőre kedvesnek tűnő nénike? Esélyem nem volt megszólalni de úgy éreztem még levegőt venni sem. Végül hála az égnek hagyott egy fél másodpercnyi szünetet, amire azonnal le is csaptam.
-Ne aggódjon hölgyem. Nincs semmi baj, csupán egy megbízás miatt keresem a ház urát. Többet egyenlőre még én sem tudok mondani. –Itt szelíden el is nevettem magam, majd tovább mosolyogtam. –Azonban sürget az idő, már nagyon várnak engem, elmagyarázná hogyan jutok el a kúriáig? Ígérem, ha végeztem a feladatommal és itt találom önt, mindenről beszámolok majd.
-Jaj aranyoskám én minden nap itt serénykedek. A polgármestertől kaptam ezt a feladatot, azért engem bízott meg, mert látta milyen szép rendben tartom otthon a saját kertemet is.
Ennél a pontnál egy picit oldalra biccentettem a fejem össze szorítottam ajkaim és megráncoltam a szemöldököm, majd vártam.
-Jaj de mit fecsegek én itt össze vissza, hiszen önnek halaszthatatlan dolga van. Na Látja kérem? Ott a domb tetőn az a nagy ház. Az lesz az. Amint kiért az állomásról forduljon csak jobbra, és menjen egyenesen. Onnan már nem fogja eltéveszteni. Csak húsz perc séta. Persze ön még fiatal, maga biztosan gyorsabban is megjárja.
-Nagyon hálás vagyok a segítségéért! További szép napot!- köszöntem el és ezek a szavak most tényleg magát a megváltást jelentették. Türelmes és toleráns ember vagyok, de így ébredés után, valahogy nem volt hangulatom egy ilyen horderejű beszélgetéshez. De legalább megtudtam amit akartam.

Munkaadóm háza felé vettem az irányt és láss csodát, körül belül negyed óra gyaloglás után el is értem egy keskeny macskaköves sétányt jobb kéz irányába, az út szélén díszes tábla hirdette, ez bizony Hastingék rezidenciája. Befordultam és követtem a kanyargós, illatos bükkök szegélyezte utat. 5 perc után egy óriási fekete kovácsoltvas kapuhoz értem, ami a birtok bejáratát hivatott elzárni. Igen magas nyírfák takarták a házat, azonban annyi belátást engedtek, hogy kivegyem a hatalmas épület körvonalait és egy a -szerintem négy emeletes- kúria előtt elterülő szökőkút alsó részét. Próbáltam jobbra, balra mozdulni hátha többet látok majd, de azok a fák makacsul utamat állták. Így hát jobbnak láttam becsengetni. Nyomtam és vártam. Közben eltűnődtem az idős hölgy szavain, aki elnavigált idáig. Azt mondta egy mágus már járt erre. Ketten már biztosan leszünk. Ez azért megnyugtató. Ekkor azonban gondolataimból visszatértem a valóságba, ugyanis valami neszezést hallottam jobb kéz irányából. Hátra nyúltam, a botom után, ebben a pillanatban előkerült a hangot okozó tényező. Egy fiatal Barna hajú fiú kászálódott ki a susnyásból. Bár nekem is elég szelíd megjelenésem van, de őszinte leszek. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek vagy fenyegetőnek ahogy megpillantva engem, kővé dermedt majd elpirulva nevetgélt és bal kezével a jobb vállát dörzsölgette, ezen felül pedig még rokonszenves, barátságos kisugárzása is volt, úgyhogy vissza tettem a fegyverem a helyére. Azonban ahogy vakarózás közben felhúzta pólója ujját észrevettem egy céh tetoválást.
Eltűntettem arcomról a tágra nyílt tekintettel megspékelt meghökkenést és közelebb léptem hozzá.
-Azt hiszem mi ugyan azon célból vagyunk itt.- Mosolyogtam rá
-Omeron Greensand vagyok a Quatro Cerberus céh varázslója. -Ezzel a kezemet nyújtottam felé. Egy tizedmásodperccel később már bántam fentebbi tettemet, mert ugyan mit is kereshetett ő a bokrok között. Na mindegy, már késő…
Matt Burnlightnak hívták. Elmondása szerint már legalább fél órája várakozik, de hiába csengetett többször is, senki sem válaszolt.

Szokás szerint barangoltam az országban. Meg fordultam itt is, ott is. A soron következő város Clover volt. Gyönyörű város rengeteg zöld területtel.Menet közben átvágtam egy gyönyörű parkon, ami tele volt fákkal, bokrokkal, és volt benne egy hatalmas tó. A nap épp lemenőben volt, gondoltam leülök a tópartra és megnézem a naplementét. Lepakoltam, holmimat, kivettem a tojást és magam mellé állítottam. Kicsomagoltam egy kevés ételt, majd jóízűen megvacsoráztam belőle. Evés közben a naplementét csodáltam és akaratlanul is tátva maradt a szám. Gyönyörű, sőt nem is, Csodálatos volt! Ahogy a nap lassan araszolt lefelé, a felhőket lilára, rózsaszínre színezve... A szülőföldemre emlékeztet, hisz azóta nem láttam ilyen szép naplementét, mióta eljöttem hazulról. Percekig csodáltam az eget és a rajta ereszkedő csillagot. Ekkor tekintetem a tavon átúszó fekete hattyú pár ragadta el. Elbűvölőek voltak ahogy az aranyra festett tavon átúszva árnyékot vetettek a fodrozódó vízre, majd beúsztak a nádasba. Már sötétedett. A nap rég lement én meg ott ültem a tó partján. Hirtelen kedvem támadt úszni, így a holmim a tojással együtt elrejtettem és levettem a ruháimat. Nekifutásból csobbantam a vízbe, mégis vigyázva, hogy ne csapjak túl nagy zajt. A víz kellemesen meleg volt és simogató. Elengedtem magam, és a víz feldobott a felszínre. Ott lebegtem gondtalanul, könnyedén és seperc alatt elröpült az idő. Korom sötétség volt, mikor kikászálódtam a vízből, majd elmentem megtörölközni. Vissza vettem a ruháimat, leterítettem a pokrócom és kényelmesen elhelyezkedtem a puha talajon. Még egy darabig nézegettem a csillagokat, aztán hamar elnyomott az álom. Reggel, mikor felébredtem, az egész park madár csicsergéstől volt hangos. Összeszedelőzködtem, és elindultam a város központja felé. A levegő friss, és hűvös volt még, aminek nagyon örültem így korán reggel. A városban nem voltak túl sokan, sőt, inkább elég kihalt volt még. Nézelődtem az utcákon, és egy alkalmas embert kerestem, akitől megkérdezhetek bizonyos infókat. Tényleg! Hisz el sem mondtam miért épp Cloverbe jöttem! Egyébként a múlt héten még a város körül bolyongtam, céltalanul, nem volt mit csinálnom. De a napokban azt a pletykát hallottam, miszerint két rivális család "háborúzik" egymással. Azt mondták a Venture család busásan megfizeti azokat a mágusokat, akik az oldalukon harcolnak. Nem vagyok az erőszak híve, de most nagyon kell a pénz. Most is olyan embereket keresek, akiktől megtudhatom, hol lakik a Venture család.
Amíg az utcán bolyongtam, az emberek ébredezni kezdtek, és egyre többen mászkáltak az utcákon. A Főtérre érve kiszemeltem magamnak egy hölgyet, aki talán tudna nekem segíteni. Nehezen jutottam oda a tömeg miatt és a nap is egyre égetőbben sütött a felhőtlen égen.Mikor végre oda jutottam, hogy megkérdezem, elszaladt. Ilyen nincs! Miért nem maradnak nyugton?!
Pár perc kellett, hogy lenyugtassam magam, de utána odaálltam egy hölgyhöz és megkérdeztem.:
-Elnézést hölgyem, megtudná mondani, hogy hol találom a Venture család birtokát? - erre minden szempár rám meredt és méregetni kezdtek. Látom nem túl népszerűek a városban. Az asszonyok sugdolózni kezdtek a hátam mögött hogy:
"Hallottad? Ő is oda megy! Mi lesz itt?!"
" Igen, igen. Túl messzire mennek. Túl sok idegen jön a városba...."
Kicsit már idegesített a nagy csend, így visszakérdeztem.
- Na? Tud nekem segíteni?
- Persze, hogyne... De előtte megkérdezhetem, hogy miért keresi őket? -miért? Hogy hogy miért? Ez hülye kérdés...
- A megbízásukra jelentkeznék. - A lány izmai megfeszültek, kényelmetlenül érezte magát. Biztos ő is aggódik a helyzet miatt.
-Ó, értem... Nos ha itt elfordul jobbra és végig megy azon az utcán...... - magyarázta el nekem az útvonalat. A végén le is rajzolta, mert nem nagyon akartam felfogni és megjegyezni. A térkép alapján is elég nehéz volt odatalálni. Útközben átmentem még egy parkon. A levegő itt is friss és illatos volt a sok virágtól. Az utam folytatása helyett inkább leheveredtem egy fa tövében és megettem az ebédemet. Sajnos gondolataimba merülve észre sem vettem, amint egy arra járó róka kilopta a többi ételt a táskámból. Mi a fene?! -gondoltam magamban és elindultam a kajamaradványok után. Hol lehet? Miért nem találom sehol? Ekkor furcsa szagra lettem figyelmes. " Az nem lehet... Képtelenség itt ezt nem érezhetném!" Lángfarkasok szagát éreztem, ami erre lehetetlen lett volna. Hirtelen nagyon ideges lettem, és elkezdtem követni a szagokat. Már amennyire sikerült... Egyszer csak valami fehér rohant el előttem a távolban.
- Ki van ott? - kiáltottam utána, mire az árny megtorpant egy percre. Odarohantam, de ettől megijedt, és ő is neki iramodott.
-Várj meg! Kérdezni akarok valamit! - Hátrapillantott vesztére, ugyanis így nem tudta észrevenni az előtte leterített csapdát.
- Vigyázz! - próbáltam figyelmeztetni, ettől függetlenül beleszaladt a hálóba. Ahogy megpróbált kiszabadulni, a hálóra kötött csengők megszólaltak. Úr isten! Ezek ide fognak jönni és levadásszák majd! Mit tegyek?
- Majd én segítek...- kaptam elő a késemet mire morogni kezdett.
-Nem bántalak csak elvágom a köteleket.
-Elvágod?! Miért jó az neked?! - kérdezte ingerülten. Bár azok után hogy én mégis csak egy ember vagyok, aki megfuttatta, ráadásul csapdába esett miattam és most még egy kést is előrántok..... Megtudom érteni.
- Hogy érted hogy miért jó? Vagy te azt akarod hogy a vadászok találjanak meg előbb? Na nekem mindegy csak maradj nyugton.- mondtam neki és elkezdtem elvagdosni a kötelet. Amint kiszabadult a kötél fogságából felpattant, és elszaladt. "Na ezzel sokra mentem"
Abba már csak később gondoltam bele, hogy nem tudom hol vagyok. Remek! Itt vagyok a semmi közepén és még sötétedés előtt oda kell érnem a Venture birtokhoz. Merre is induljak? Mondjuk visszafelé egy darabig emlékszem az útra. Utána meg követhetném a szagokat is. Rendben akkor itt egyenesen... Itt most ő... balra! Remek és most merre? Hat ösvénnyel találtam szemben magam és fogalmam sem volt melyikről jöttem..... Ekkor észrevettem a földön elszórt ételdarabokat, és rájöttem, ezek azok, amiket a róka elcsent! Így már könnyű volt visszatalálni, hiszen a morzsákat kellett csak követnem. Szerencsére a táskám még ott volt, és nem tűnt el más belőle. Elő kotortam a térképet amit a kedves hölgy rajzolt, és megnéztem, innen merre kell tovább mennem. Táskámat felkapva újra útnak indultam a parkon át.
Rövidesen egy hatalmas tisztásra érkeztem, aminek a távolabbi oldalán egy hatalmas ház állt. Bár mondhatnám inkább kastély volt, nem is ház. "Á..., megvan! Megfelel a leírásnak!" -gondoltam és elindultam felé. Sokkal messzebb volt mint vártam... Csak mentem, mentem és mentem, de nem kerültem közelebb hozzá... Aztán nagy nehezen, úgy fél óra múlva odaértem. Te jó ég! Hatalmas volt! Tele tornyokkal, kupolákkal meg minden! Hatalmas kapu és egy... egy ember a kapunál???? Gyorsan odasiettem hozzá.
- Üdv! Mona Okami vagyok. Kihez van szerencsém? - látszólag kicsit meglepődött, hogy hirtelen ott teremtem mögötte.
- Stargo Rhelm.
- Te is a felkérés miatt vagy itt? - kérdeztem pár pillanat múlva.
- Igen, már be is csöngettem vagy háromszor, de semmi válasz.

Már súlyos percek óta rostokoltam a vaskos kapu előtt, mindhiába, ekkor azonban feltűnt egy a távolból közeledő emberforma figura. Úgy tűnik várakozásaim végre eredményre vezetnek. Ahogy csökkent közöttünk a távolság, tisztán látszott, hogy nem egy inast vagy szolgát küldtek értem, vélhetőleg a ház igen fiatal ura, vagy esetleg a kúriát lakó család egy másik tagja. Első ránézésre mindenképpen szimpatikus fiatalembernek tűnt. Érkezésére a kapu hatalmas szárnyai feltárultak ő pedig végigfuttatta tekintetét ábrázatomon.
- Ki maga, és miért jött ide?
Nos úgy látszik, a büszke tartás és előkelő megjelenés nem garantál egyben nemes belsőt is. A körülményektől függetlenül is, némileg udvariasabb hangnemet várnék el, de ha ez nem lenne elég, még csak rám sem néz amíg hozzám beszél. Nincs mit tenni… kettőnk közül legalább egyvalaki legyen úriember.
-Jó napot! A nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus céh egyik mágusa vagyok. A segélykérésükre válaszul érkeztem.
- Tehát a hirdetésre jelentkezett… - Kezdte volna mondanivalóját, gyanakvó hangnemben, azonban úgy tűnik más sem díjazta elfogadhatatlan, goromba stílusát, ugyanis ebben a pillanatban egy tűzgolyó csapódott közvetlenül, a kapu tövében álló pompás kerek kis bokrocskába. Nem tétováztam, fordulás közben leguggolva végighúztam kezem a földön és egy Stone Gloves felkiáltás kíséretében, vastag földréteg kúszott fel alkaromra. Újabb tűzgolyók süvítettek el jobb oldalamon míg bal oldalt postafordultával küldte, remélhetőleg jövendőbeli munkaadóm a fénygömböket. Ezt felhatalmazásnak vettem a visszatámadásra. Bal kezem ökölbe szorítva fejem fölé emeltem, majd tenyerem kitárva az ott lebegő kicsiny földgombóc pillanatok alatt egy méretes, tömör, hegyes cölöppé dagadt. Lendítettem kezem és a súlyos Karó megindult az ellenünk irányuló támadások forrása felé. Egy gondolattal később újabb lángoló istencsapás közelített felénk, emberi agyal nehezen felfogható sebességgel. Már hamarabb úgy döntöttem, hogy az úrfi védelmét szolgálva pozícionálom magam, így valamelyest előtte helyezkedtem el. Földkesztyűmet előre tartva próbáltam a támadást egyszerűen a földre csapni mint egy idegesítő kis rovart. A döntő pillanatban leoldottam a kesztyűm így az irányt változtatott csóva alig égetett meg, és a talajba csapódott.
- Jöjjön be! Siessen!
Nem kellett többször mondania, teljes erőbedobással vetettem egy kicsit gyerekes tigrisbukfencet a kapun túli területre. Ahogy felálltam még futottam néhány lépést majd megpördültem, hogy lássam elmúlt e már a veszedelem, de a lábaimban levő lendülettől azonnal S*ggre is ültem. Elismerem… valóban én voltam az, aki izgalmas küldetésre vágyott és mi tagadás, az adrenalin az egekig emelt, de azért jóból is megárt a sok. És az a néhány lövés, ami igazán közel volt, talán már abba a kategóriába tartozik. A robosztus kapuk bezáródtak és innentől kezdve, egy felénk irányuló támadás sem juthatott a közelünkbe. Valószínűleg bűbáj volt a bejáraton, amely a fekete vasba zárta a támadások erejét. A helyzet lecsillapodott, én pedig lihegve, a földön gubbasztva, a térdén támaszkodó férfira néztem.
-Jól van uram?
-Velem minden rendben, önnek nem esett bántódása?
- Semmi komoly.
- A nevem Shad Hasting. Elnézést az iménti közjátékért, kérem fáradjon beljebb. –Azzal felém nyújtotta kezét, felhúzott a földről és a ház irányába terelgetett.
Bár oda vagyok a növényekért, de az imént történtek miatt még az utunkat keresztező franciakert sem tudott rám hatást kifejteni. A villába lépve meglepően egyszerű belső tér fogadott. A bejárattal szemben egy mellszobor állt, melyet két felfele futó és a szobor fölött egymásba érő lépcsősor fogott közre. Gondolataim elvesztek a hatalmas, kellemesen hűvös térben.
-Kövessen kérem.- Rántott vissza vendéglátóm a valóságba.
Bólintottam, majd követtem őt, egy az előtérből nyíló helyiségbe, ahol miután helyet foglaltunk, szinte azonnal, egy fiatal cselédlány tűnt fel, hogy megkérdezze mivel szolgálhat.
- Nos, a hirdetést az apám adta fel. Először nem tartottam jó ötletnek, de meg kell mondjam mégis jól jönne a segítség. Tudja már régóta tart ez a ..
- Elmehetsz Shad! –Vízhangzott fel a hátunk mögül egy tekintélyt parancsoló hang.
A fiú bólintott majd távozott.
- Reen Hasting vagyok, a ház ura. A szemben lakó Venture család megtámadott minket, mint azt láthatta, ezért is van szükségünk segítségre.
Én is felálltam és válaszoltam a bemutatkozásra.
-Omeron Greensand vagyok, a Quatro Cerberus egyik mágusa.
A férfi nem foglalt helyet, így állva folytattuk a beszélgetést.
-Remélem az iménti kis affér, nem tántorította el érkezése céljától.
-A legkevésbé sem, azonban a feladatom mibenléte még nem tisztázódott teljesen.
-Szeretném, ha pár napig a házban maradna és az őrséget kiegészítve szavatolná a családom biztonságát, kiváltképp éjszaka. Továbbá az ön feladata lesz megóvni a fiamat holnapi, városba vezető útján.
Szavai puszta információk voltak, semmilyen érzelmet vagy rejtett tartalmat nem tudtam kiszűrni hangjából, viselkedéséből.
-Kell tudnom valamit a támadások hátterében állókról?
-Nem. Csak lássa el a kötelességeit és megkapja a fizetségét. Lucia! –Emelte kicsit fel a hangját.
Egy szempillantással később az iménti szolgálólány lépett a szobába és sietett oda hozzánk.
-Mit parancsol uram? –Kérdezte láthatóan félve.
-Kísérje vendégünket a szobájába, a földszinten fogjuk elszállásolni. Utána pedig vezesse körbe a birtokon.
-Igen is. – Azzal felém fordult.
-Kérem, fáradjon velem.
-hMM. –Mormogtam és bólintottam, majd elindultunk. Reen mozdulatlanul követett minket tekintetével, egészen amíg el nem hagytuk a termet.

Szerencsétlen csengő már kezdte nem bírni azt, hogy rángatom, és viszont azt nem kezdtem bírni, hogy nem igen tulajdonít a ház nagy jelentőséget a vendégeinek. Legközelebb az egész hirdetőcédulát kéne megnézni, nem csak a pénzt, amit ajánlanak. Hátha észreveszek olyan kijelentéseket, mint "a hátsó ajtón jöjjön" vagy "ne csöngessen, mert úgyse nyitjuk ki" és társai. Mikor már azt hittem, hogy egy kőököllel fogom beengedni önmagam, egy hangot hallottam meg, ami szép és jó, végre észrevettek, de a hang a hátam mögül jött. Gyors leforgású szívinfarktuson estem át, de igyekeztem pókerarcomat megtartani, és hátrafordultam.
- Üdv! Mona Okami vagyok. Kihez van szerencsém? -
Egy érdekes lány állt előttem, akinek túlságosan is jó kedve volt, hozzám képest. Én személy szerint huligánnak néztem volna: szakadt farmer, bájait kiemelő felső, bőrdzseki, ízléstelen cipő, érdekes hajszínválaszték. A szemei meg ferdén álltak, de azt inkább betudtam annak a ténynek, hogy nem voltak azonos színűek. Talán akkora lehetett mint én, de lehet, hogy a haj teszi. Az övé.
- Stargo Rhelm. - mutattam be csekélységem. Milyen érdekes ház, hogy elöl csöngetnek, és hátulról jön a válasz. Nem tűnt olyasvalakinek, akihez egy ilyen puccos ház tartozhatna. Én csak tudom, mivel én is ilyen helyen nőttem fel. Kis szünet következett.
- Te is a felkérés miatt vagy itt? - kérdezte. Áh, akkor mégse a házból származik.
- Igen, már be is csöngettem vagy háromszor, de semmi válasz.-
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és egy cseléd jött ki.
- Üdvözlöm önöket - köszönt - kikhez van szerencsénk, és mily okból tisztelnek meg minket a látogatásukkal? -
- Strago Rhelm, mágus vagyok, a Titan Nose céh tagja. Úgy hallottam problémáik vannak, és megbízható kezekre van szükségük. -
A nem rég hozzám csatlakozó huligán hölgyemény is bemutatta magát, és meglepődtem, amikor mondta, hogy ő is mágus. A cseléd beinvitált minket, mondván, hogy örülnek, hogy végre néhány vállalkozó szellemű egyed felbukkant, amikor valami érdekes hang torzította el a nyugalom képét. Egy nagyon pazar szökőkút állt az udvar közepén, emellett vezetett el az út. Engem nagyon megfogott az a csoportszobor, amin több női szereplő hiányos öltözékben szerepelt (talán az összes), de hamar kénytelen voltam visszarángatni magam a valóságba, nem csak azért, mert ez egy élettelen életkép volt, hanem azért is, mert a nyugalmat megzavaró hang tulajdonosa, egy fénylabda, pont a szobrot választotta célpontjául. A szobor, mintha valami érdekes idő-tér torzulásba keveredett volna, elkezdett lassan eldőlni, majd egy "évszázadnyi" szenvedés után a földön kötött ki, hogy ott szétszóródjon egy igen kelletlen hang kíséretében.
Ezzel persze nem volt vége: fények, villanások, robbanások követték eme szívszorító eseményt, de nem volt időnk bámészkodni, mivel a cselédlány gyors és ismétlődő mozgást végzett a kezével, enyhén utalva arra, hogy talán kövessük, mielőtt azelőtt meghalnánk, hogy segítenénk a háznak. Így mindketten, én és a szakadt kislány, megszaporáztuk lépéseink, ami azt eredményezte, hogy igen hamar eljutottunk az ajtóig. Visszanéztem, hátha látok valami izgalmasat, de a csatazaj elhalt, és nem lehetett semmit sem látni.
Az ajtó időközben kinyílt, és egy középkorú férfi "üdvözölt" minket.
- Elmehetsz Elami. - mondta a cselédnek, aki gyorsan meghajolt, és elillant. A házigazda-gyanús alak megfordult és elindult befelé, mi meg, mint a jó kutyák, követtük egy agyondíszített hallba, ahol biztos voltam, ha ellőnének egy fényvarázslatot, kiégne mindenki retinája. Tele volt arany, ezüst, gyémántberakású festményekkel, ilyen anyagból készült öltözékekkel, páncélzattal, miegymással. Két nagyon kényelmesnek tűnő székkel kínált meg minket a ház valószínű ura, amire belőlem előtört a sznob énem, úgy ültem le, mint egy király, a lábaim keresztbe tettem, kihúztam magam, állam megemeltem, és nagyon előkelően néztem (próbáltam nézni) a házigazdára. Ő nem hagyta magát a nyugalmából kibillenteni.
- Kaz Venture vagyok. - kezdett bele az előreláthatóan hosszú beszédébe, mert ezt ezen a szinten értékelik - Remélem elég jól használják a mágiát ahhoz, hogy hasznukat vegyük, és ezt ne vegyék sértésnek. - igazi sznob, mindenki lenéz, még azt is, aki az életét mentené meg - Busásan megfizetem majd a segítségüket. A mágusok, akik Önökre támadtak a kapunál, a szemben lakó Hasting család tagjai. Nagy valószínűséggel puszta irigységből akarnak minket eltenni láb alól. Tudják a vagyon, és a hatalom sok embert megszédít. – vagy csak nektek kell az ő pénzük, mert a vagyon és a hatalom tényleg sok embert megszédít. Bár ameddig ki vagyok fizetve nem érdekel a dolog. Csak bosszant, hogy megint visszaköszön előző életem. Ami még jobban irritált, az a mindent tudó, arrogáns kis mosolya volt.
A gazdagok nem tudják mi az a szenvedés: nekik mindenük megvolt, és meg is lesz. Az ő problémáik, az ő szenvedéseik eltörpülnek a kis népéhez képest. Ezt én is csak akkor értettem meg igazán, amikor már kalózkosztümömben róttam az élet útjait.
Mindazonáltal elfogadtam a méregdrágának tűnő italt, amivel megkínált minket. Nem akartam tiszteletlen lenni, és amúgy is szerettem a minőségi itókákat. Kaz folytatta. - Az ellenség néhány nappal ezelőtt valahogyan bejutott a házamba. Mindent átkutattunk, de nem találtunk semmilyen titkos bejáratot, ahol bejöhettek volna. Szeretném, ha Önök is körülnéznének, és megtalálnák a gyenge pontunkat. Van valami, amit szeretnének tudni, mielőtt nekilátnak a munkának? -
Nekem nem kérdésem, hanem kérésem volt. A kastélynak mind a három emeletéről a földszintről és a pincéről készült alaprajzát kértem.
- Nincs ilyesmi a birtokomban - felelte kifejezéstelen arccal Kaz.
- Semmi? Semmilyen makett, vagy akármilyen kisstílű rajzocska, ami alapján lehetne tájékozódni? - próbálkoztam tovább -Felesleges az ilyet eltitkolni, én azért vagyok itt, hogy a problémáját megoldjam, nem, hogy a házat kiraboljam. -
- Ez nagyon becsülendő, és bele se tudnék gondolni mi történne magával, ha mégis erre vetemedne, de, mint ahogy mondtam nem rendelkezem ilyesféle iratokkal. - jött a válasz semmitmondó arcú házigazdánktól. - De Sazed, a személyes inasom, és jó barátom nagyon jól ismeri eme kastélyt és titkos járatait. Ő majd remélhetőleg segítségére fog válni. -
Szépen megköszöntem kedvességét, és halálos iramban távoztam a kertbe. Szerencsétlen inas meg csak loholt utánam...

Társam utolsó mondata után, a puccos épület bejárati ajtaja kinyílt.
- Üdvözlöm önöket - köszönt egy fiatal hölgy, látszólag ő volt a ház egyik cselédje - kikhez van szerencsénk, és mily okból tisztelnek meg minket a látogatásukkal?
- Strago Rhelm, mágus vagyok, a Titan Nose céh tagja. Úgy hallottam problémáik vannak, és megbízható kezekre van szükségük. - mondta Stargo. Utána én is bemutatkoztam.
- Mona Okami vagyok, nomád mágus. Én is a megbízás miatt jöttem. - a hölgyemény, és Stargo is végig mért miután kijelentettem, hogy én is mágus vagyok. A kisasszony mutatta az utat a házhoz, bár elég nehéz lett volna eltévedni, mivel a pázsit kellős közepén, egy kövekből kirakott utacska vezetett az ajtóig. Mondta, hogy nem nagyon jelentkeznek hozzájuk vállalkozó szelleműek. Ekkor furcsa hang ütötte meg a fülemet, és az út mellett álló pazar szobrot telibe találta a hangot kibocsájtó "tárgy". A hatalmas szobor lassan elkezdett dőlni és földetérésekor sok ezer apró darabra törött. Meg kell mondjam, nem igazán tetszett, de végül is semmi közöm hozzá... A szobor kelletlen halála után megannyi fénycsóva, robbanás és villanás szaladt át a területen. A cseléd intett hogy siessünk befelé. Elég hamar elértük az ajtót, mire elhalt a csatazaj. Az ajtó kinyílt és egy elég hátborzongató alak állt előttünk.
- Elmehetsz Elami. - mondta barátságtalan fapofával a lánynak, aki gyorsan meghajolt és távozott. A hideg futkosott a hátamon ettől az alaktól, ettől függetlenül, mikor elindult befelé "engedelmesen" követtük őt egy nagyobb helyiségbe. A szoba televolt mindenféle (számomra)értéktelen vacakkal. Csak a helyet foglalták, és folyton takarítani ezeket... Nem akarok itt lakni. A szoba végében nagy tárgyaló asztal, mögötte túlcsicsázott ülőhellyel. Nem igen tudnám megnevezni.. olyan volt mint a fotel és a szék összemixelve. Leültetett minket két kényelmes székre, majd ő is helyet foglalt az asztal túl oldalán. Stargo elég érdekes személyiség torzuláson ment át, amitől ő is olyan rideg lett mint a házigazda.
- Kaz Venture vagyok. - mutatkozott be kezdésként - Remélem elég jól használják a mágiát ahhoz, hogy hasznukat vegyük, és ezt ne vegyék sértésnek. - hát én nem így beszélnék azokkal az emberekkel akiktől segítséget várok... hátborzongató - Busásan megfizetem majd a segítségüket. A mágusok, akik Önökre támadtak a kapunál, a szemben lakó Hasting család tagjai. Nagy valószínűséggel puszta irigységből akarnak minket eltenni láb alól. Tudják a vagyon, és a hatalom sok embert megszédít. - hát nem nagyon tom hogy van ez, de nekem nem igen vannak szükségeim ezekre. Ezek a "modern" emberek annyira furák... Bár ebből kiindulva lehet hogy nem is a másik család kezdte a "háborút". Rövid eszmefuttatásomat Kaz zavarta meg, mivel valami alkoholos itallal kínált minket. Udvariasan visszautasítottam és próbáltam nem grimaszolni, hisz még a szagát is utálom. Társam azonban elfogadta, és látszólag ízlett is neki.
- Az ellenség néhány nappal ezelőtt valahogyan bejutott a házamba. Mindent átkutattunk, de nem találtunk semmilyen titkos bejáratot, ahol bejöhettek volna. Szeretném, ha Önök is körülnéznének, és megtalálnák a gyenge pontunkat. Van valami, amit szeretnének tudni, mielőtt nekilátnak a munkának? - gondoltam kérek valami ruhadarabot, vagy valamit ami alapján visszakövethetném a nyomot de Stargo gyorsabb volt.
- Elkérném az épület teljes alaprajzát, az egyszerűbb nyomon követhetőségért. - na még olyat sem láttam! Vajon mi lehet az alaprajz? A névből arra tudok gondolni, hogy valami papírból készült cucc.
- Nincs ilyesmi a birtokomban - hangzott a válasz.
- Semmi? Semmilyen makett, vagy akármilyen kisstílű rajzocska, ami alapján lehetne tájékozódni? - érdeklődött Stargo - Felesleges az ilyet eltitkolni, én azért vagyok itt, hogy a problémáját megoldjam, nem, hogy a házat kiraboljam.
- Ez nagyon becsülendő, és bele se tudnék gondolni mi történne magával, ha mégis erre vetemedne, de, mint ahogy mondtam nem rendelkezem ilyesféle iratokkal. - vajon hogy tud ilyen fapofával beszélni? - De Sazed, a személyes inasom, és jó barátom nagyon jól ismeri eme kastélyt és titkos járatait. Ő majd remélhetőleg segítségére fog válni. - Stargo megköszönte az infókat és kirohant a kertbe. Az inas elég nehezen tartotta a lépést. Engem mintha teljesen elfelejtett volna, mikor pont hogy sokat segíthetnék nyomkövetés terén.
-Miben tudok segíteni? - kérdeztem eszébe juttatva jelenlétemet.



/elnézést a késlekedésért ^^"/

Lucia-t követve, elmerengtem a ház egyszerű eleganciáján. A falakban, a faragásokon, a berendezésen, mind-mind érezhető volt a precíz, pontos mestermunka. Csicsás, hivalkodó, gazdagok ízléstelen stílusát tükröző motívumoknak azonban nyomát sem találtam, sehonnan nem köszönt vissza.
-Megérkeztünk uram, ez lesz az ön szobája. -Azzal benyitott egy nagy szárnyas ajtón.
-Kérem hagyja a csomagjait odabent, én addig kint várok.
-Szeretném ha te is bejönnél Lucia. Az egyik feladatom a sok közül, hogy potenciális támadási felületeket találjak a házon és ebben a te segítségedre is számítok.
-Ahogy kívánja uram.
Az ajtón túl, egy egyszerű cselédszoba fogadott, minden fölösleges felszerelést mellőző elrendezése, nyugtatólag hatott rám.
-Mond csak Lucia, hány éve állsz a család szolgálatában?
-3 évvel ez előtt érkeztem, uram.
-És azóta találkoztál esetleg rejtekajtókkal, vagy titkos átjárókkal? –Tettem fel a kérdést, miközben magánnyomozó módjára kopogtattam a falakat és bután rángattam a fali lámpákat. Mire a mondat végére értem, észre vettem, hogy Lucia furcsállva néz rám -érdekes kutakodásom miatt- és azon tépődik, meg merjen e szólni. Gyorsan abba hagytam és vigyázzba vágtam magam.
-Nem uram. Sosem kerestem és sosem találtam ilyesmit.
-Akkor mehetünk is tovább, itt minden rendben. –Ez gondolom nem is lepte meg szegény lányt.
-A földszinten a könyvtár, az ön által már látott Hall, a cselédek szobái, konyha és ebédlő illetve Reen úr dolgozószobája található. Az utóbbi kivételével, ha kívánja mindet végig járhatjuk.
-Tartozik pince is ehhez a hatalmas kúriához? –Bár a válasz nyilván igen, de szerettem volna minél többet beszéltetni Luciát. Úgy gondoltam, még ha jelentéktelen dolgokról is esik szó, az is oldja valamelyest a hangulatot. Lucia korombeli ifjú hölgy volt, bájos ugyanakkor mindig félszet és alázatot sugárzó arccal. Amint megszólítottam, pofiját elöntötte a pír, tekintetét pedig lesütötte.

-Természetesen uram. Szeretné először azt látni?
-Mindent szeretnék végig járni, haladjunk sorban. Rád bízom magam Lucia. –Mosolyodtam el és néztem hirtelen a lány szemeibe, aki csak akkor mert figyelni engem, ha én nem tettem. Apró nyekkenő hangot hallatott és felhúzta vállait, gyorsan elkapva tekintetét. Kezeit összekulcsolva, elhaló hangon reagált.
-Igen is uram. Az ebédlő és a konyha után érjük majd el a pincét, amely három részre tagolódik. Éléskamra, borospince, és egy raktár szekció.
-Menjünk csak Lucia, itt vagyok mögötted, ne félj. –Lelkesítettem a kicsi lánykát, ugyanis a mondat befejeztével lelassult és hátra-hátra pillantgatott. Gyorsítottam lépteimen, így már nem mögötte hanem mellette mentem. Amíg végig jártuk a földszintet, tovább beszélgettem kis kalauzommal. Megtudtam, hogy nagymamája által jutott ehhez a munkához és lényegében kedveli, hiszen képes minden feladatát ellátni és tisztességesen honorálják fáradalmait. Amikor erről kérdeztem, úgy érzem kicsit veszített figyelméből, ugyanis elejtett egy két érzelmeiről árulkodó mondatot Shad úrfival kapcsolatban.
-Shad úr nagyon kedves velem... meg persze a többi szolgával is –Tette hozzá sietve.
Annyira megszeppent szegény lány, hogy a lépcsőn megbotolva, karjaimba zuhant. Pár másodpercig a történéseket fel sem fogva, nyitott szájjal szorongatta karjaimat, majd egy elfojtott kis sikoly kíséretében hátra lépett és az eddigieknél százszor vöröslőbb arccal, remegő hangon szólalt meg.
-Nagyon sajnálom uram! Kérem. Kérem bocsásson meg.
-Lucia, nyugodj meg! Semmi baj! Rendben? –Próbáltam legbarátságosabb mosolyomat felölteni -Örülök hogy nem esett bajod! Na gyere, folytassuk a körutat.
Ezt követően egy picit talán nyíltabban beszélt velem, de még mindig nagy szégyenlősen. Megtudtam hogy a két család közti marakodás, már vagy tíz éve tart, ha nem régebb óta és egyes pletykák szerint, egykori szerelmi viszálykodás a mostani bajok okozója. Az emeleten igazából nem volt mit megnézni, hiszen nem valószínű hogy ott próbálnának bejutni, csupán időt teremtettem a Luciával való társalgásra. Az egyetlen valamirevaló állomás, Shad szobája volt. Kicsi betekintést engedett az úrfi életébe, jellemébe, gondolkodásába. A Tágas szoba erősen sötétíttet volt, tele mindenfele heverő könyvekkel, egyik másik egész érdekesnek tűnt. Ruhái szintén szanaszét dobálva, nadrágok és pólók egyaránt megtalálhatóak voltak, fali karokról lecsüngve és könyvjelzőként hasznosítva.
-Shad úr mivel tölti napjait? Szeretném kicsit őt és a napirendjét is megismerni, mert egyik igen fontos feladatom, az ő védelme.
-Az úrfi sok időt tölt a szobájában vagy a könyvtárban, de olykor órákra, sőt délutánokra eltűnik. Ilyenkor nem tudom merre járhat.
-Na és te mivel múlatod az időt ha épp nem dolgozol? Már ha szabad ilyet kérdeznem. –Érdeklődtem furfangosan, miközben a kert felé tartottunk.
-Heti két szabad napom van, ilyenkor többnyire meglátogatom nagymamámat a városban, vagy olvasok.
-Ti egyébként sokat beszélgettek Shaddal? –Próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy az teljesen átlagosnak és jelentéktelennek tűnjön. Mégis mintha hallottam volna mekkorát dobban Lucia szíve, egy pillanatra talán még a lélegzete is elállt. Ruhája szélét gyűrögetve próbált kitérő választ adni.
-Tudja uram, Shad úrfi néha lejön a cseléd társalgóba és beszélget velünk, olykor érdekes könyveket is ajánl vagy hoz nekünk.
A kertbe érve ezúttal az én lélegzetem állt el. Imádom a természetet és ez a zöld terület, megpróbálta az erdők, mezők minden szépségét felsorakoztatni. Elárasztott a nyugalom és a harmónia, látszólag Luciára ugyan így hatott ez a hely, pedig három év alatt ő már igazán megszokhatta. A háztól nem messze egy nagyobbacska tó terült el, melynek felszíne a valóság pontos mását tükrözte vissza. Partjain alacsony fák nyújtóztak hatalmas terebélyes lombkoronával, a víz fele. Némelyikük mély zöld, a többiek vöröslő levelekkel integettek a lágyan simogató szélben. A levegőben érezhető volt a növények és a víz illatának egyvelege, mámorítóan hatott ránk. Közeledtünkre, egy színes madár emelkedett fel, nyugodt méltóságteljes szárnycsapásokkal. A tó legkeskenyebb része fölött, tetővel fedett kis kőhíd vezetett át. Intettem Lucianak hogy álljunk itt meg kicsit. Nagyot szippantottam az éltető levegőből, rábámultam a víztükrön lebegő tündérrózsákra és pár pillanatra behunytam a szemem.
-Lucia, ez gyönyörű. –Sóhajtottam mosolyogva.
-Igen! Mesebeli! –Válaszolt legnagyobb meghökkenésemre minden zavar nélkül, elhagyva cseléd mivoltát és szellemiségét. -Amikor még kislány voltam, sokszor meglátogattam a nagymamámat és játszottunk Shaddel itt a kertben. –Mondta szelíd mosollyal, még jobban felengedve, a távolba révedve.
-És Shad édesapja milyen ember? Jól kijön a fiával? –Próbáltam megragadni a kínálkozó lehetőséget és olyasmibe is belekérdezni, amire máskor talán nem kaphatnék választ.
-Shad úrfi teljesen más szellemiségű ember mint az apja, ebből olykor konfliktus is születik kettejük közt.
-Akkor gondolom ezt a családok közti háborúzást sem támogatja. –Feszítettem végletekig a húrt.
-Uhm, nem igazán. Több kísérletet is tett a béke megteremtésére, de ezek mindig összecsapásba torkolltak. Lassan ő is belefárad… –Hirtelen nyekkent egyet, szemei elvesztették iménti nyugalmukat, tágra nyíltak, majd szinte sírva összeszorultak.
-Kérem uram…Ne faggasson tovább erről, nem szeretnék pletykásnak és megbízhatatlannak bizonyulni a család szemében. Sajnálom
-Nem, te ne haragudj Lucia. -Mosolyogtam és terelgettem tovább utunkon. -Gyere járjuk még végig a telek határait. –Bár kicsit megnyugodott, de a továbbiakban már nem volt olyan beszédes mint az imént.
Az északi oldalon belépő patak táplálta a nemrég megcsodált tavacskát, majd elhagyva azt, keleten lépett ki a birtokról, visszacsatlakozva az -egyben forrását is jelentő, később zuhatagban végződő- folyóba.
-Hát… itt nincs olyan bolond aki próbálkozna. Nemde Alice? –Nevettem felhőtlenül a lányra.
-Én sem hiszem uram, bár én nem értek hozzá. –Örültem hogy valamelyest már saját véleményt is hallok tőle, a puszta tényeken és a kitérő válaszokon kívül.
A többi oldalon nem volt ilyen természetes határ vagy védelem, nyugaton egy kisebb erdőség terült el, a déli rész pedig az utcára nézett. Megkértem Luciát, hogy kísérjen vissza a szobámba, mert egy alkalom után, nem biztos hogy eltalálnám a megfelelő ajtót. Szerettem volna még kicsit relaxálni és meditálni, hiszen éjszaka fokozottan számítanak rám, az ilyesmire jobb kicsit rápihenni. Nem telt el egy fél óra és kopogás törte meg gondolataim folyamát.
-Szabad! –Válaszoltam fegyelmezetten. Lucia dugta be fejét az részre nyitott ajtón.
-Elnézést uram!. Reen úr várja önt vacsorára az étkezőben 15 perc múlva.
-Rendben Lucia. Köszönöm –Mosolyogtam hálásan a lánykára.
-uhm –Azzal halványan mosolyogva kihátrált és becsukta az ajtót, én pedig felkészültem egy vélhetőleg kimerítő, de informálódás szempontjából remélhetőleg gyümölcsöző étkezésre.

Kiloholtam a házból, meg sem várva semmi reakciót senkitől, és a kertben kötöttem ki. Körülnéztem, és nem azért, mert meg akartam csodálni a túlságosan is önmagát villogtató giccseket, hanem, hogy nagyobb fákat keressek, amikhez járt egy odú, mint kiegészítő elem (+250 gyémánt). Meg is láttam jó párat, így hát felfedem valódi szándékom: úgy gondoltam, hogy ezek az odúk valamelyike rejt egy olyasféle járatot, amely idegen a házigazda számára. Sajnos számításaim keresztül lettek húzva, ugyanis nem volt semmiféle járat, csak egynéhány agresszív mókus, akik nem igen örültek a váratlan látogatásomnak. Az a Shazed nevű inas is lassan utolért, és neheztelően megkért arra, hogy fáradjak vissza a házba, ugyanis a kert az tiszta. Legalább is ő ezt állította, de nem akartam bunkónak, és tudálékosnak tűnni, úgyhogy követtem vissza, már egy kicsivel több tartással, mint azelőtt, amikor úgy rohantam ki ide, mint egy kisgyerek.
Mona, a huligán az ajtóban várt ránk és eléggé neheztelt azért, mert otthagytam, így kénytelen voltam megnyerő mosolyommal bocsánatot kérni. Nem igen voltam rá nagy hatással, és kétlem, hogy a bocsánatkérésemet is komolyan vette volna, de legalább már együtt haladunk.
Először a földszintet fésültük át. Nagyon izgalmas volt, én szeretem nézni, hogy más sznob emberek mégis meddig mennek el, hogy arcukat mutassák. Legelőször egy nappalin vágtunk át, ami tele volt mindenféle olyan használati, és nem használati tárggyal, amire egy épeszű embernek semmi szüksége nem lett volna. Ilyen volt például egy csúsztatható létra egy két méteres könyvespolcnál. Bár lehet, hogy biztos, ami biztosra mentek a háziak, de próbáljon meg valaki találni egy olyan személyt, aki karjai kinyújtva nem két méter. Hanem mondjuk kevesebb. Ezután következett egy tárgyaló, ami csak annyiban különbözött a nappalitól, hogy ide valószínűleg vendégeket engedtek be. De pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előző szoba. Monán láttam némi megrökönyödést, mivel minden bizonnyal nem volt ilyen fényűzéshez hozzászokva. Ezután következett az étkező, ami úgy nézett ki, mintha húsz-harminc főre lett volna berendezve. Természetesen itt is minden agyon volt díszítve, néhol már az én ízlésem határait is súrolta, annyira gyomorforgató volt a látvány. A konyhába is benézhettünk, és már számítottam valami nagyon extravagáns kiszerelésre, gyémánt pengéjű késekre, de meglepetésben részesültem. A konyha úgy nézett ki, mint az én volt konyhám, talán egy kicsit nagyobban. Úgy tűnik arra nem áldoztak túl sokat, amit a vendég nem látott. Ezen a szinten voltak a személyzeti szobák is (volt belőlük egy pár), és a mi szállásainkat is megmutatta az inas. Ezután megkért, hogy várjunk egy pár pillanatot és ő azonnal visszajön, de, hogy miért megy el az sose fog kiderülni. Ezt a pár pillanatot próbáltam meg kihasználni arra, hogy jobban megszemléljem a szobát, amit használatomra bocsájtottak.
Egy kellemesen berendezett, nem túl csicsás helyről volt szó, kertre nyíló ablakokkal, jó külső megvilágítással (a.k.a. napfény). Azt mondhatom, hogy jól éreztem magam a szobában, de tudtam, hogy ez nem a díszvendégszobájuk. Ez egy cselédszoba volt, és úgy tűnt, hogy néhány szolga nem felelt meg a mester elvárásainak (mivel két szoba is üresen állt).
Shazed visszatért, hogy hű kalauzunk legyen ebben a veszélyes, és rendkívül misztikus kalandban (Mona valamiért nagyon unta magát).
Az alagsorba egy galádul eldugott csigalépcső vezetett le, ami mellett kis híján elsétáltam volna, ha vezetőnk nem ránt vissza az utolsó pillanatban. - Talán jobban tenné, ha mögöttem haladna, nincs időnk a vargabetűkre, uram. - kihallottam a hangjából a keménységet, éreztem, hogy nem igen tart engem szintjéhez méltónak, de nem voltam meglepve. Ismertem az ilyen fajtát: akinek van pénze, annak pofája is van. Bár, hogy az inasra is átterjed ez a betegség az némileg új volt. A mi szolgálóink nem voltak ennyire szókimondóak.
Viszont történt még egy kis intermezzó, bár most Mona volt a középpontban. Körülbelül negyed órát kellett neki igénybe vennie a lépcső lemászásához. Legalább is én ennek éreztem. Bezzeg a vén kujon itt csak mosolyogva biztatta, hogy idő, mint a tenger, de a testi épség az mulandó. Elfordultam, hogy ne a szemük láttára kezdjek öklendezni. Nem szeretem az ilyen öreg lepedőakrobatákat.
Az alagsor ijesztően jól volt megépítve. Talán azért ijesztően, mert nem igen éreztem magam nagyon bátornak egy alig megvilágított, koszos, kellemetlen illatú, szűk folyosójú pincében, ahol nem éppenséggel megnyugtató rajzok dekorálták a falat, és kicsit sem bizalmat gerjesztő hangok hallatszottak a sötétből. Ajtók, lámpások nyikorogtak, idétlen lényeket ábrázoló szobrok néztek vissza a sötétből, és egy borpince, tele évtizedes, évszázados hordókkal lett a következő állomásunk. Itt azonnal megszűnt a félelmem, és előtört a felfedező énem, ugyanis elkezdtem a hordókat birizgálni, nézegetni, mögéjük kukkantani, talán némelyiket meg is próbáltam kihúzni. Az inas egy kis ideig nézegette indokolatlan akciózásomat, majd megunta, és rám szólt:
- Uram, a hordók mögötti fal érintetlen, nincsen sehol semmi járat, úgyhogy ha befejezte, akkor kérem jöjjön. Nincs időnk a gyerekes ötleteire. - Akkor mire van időd, te piros seggű pávián he? Hogy a kedves hölgy hajlatait nézzed? Kezdett nagyon elegem lenni ebből a felfuvalkodott majomból. Egy szolga tisztelje a vendéget a fene egye meg, és ha jól látom az vagyok. Arra persze nem volt kiakadva, amikor Mona ide- oda ugrált a legkisebb pókok miatt is. Sőt, odanyújtotta a karját, hogy legyen mibe csimpaszkodnia. Lassan fontolóra vettem, hogy egyszerűen itt hagyom az egészet, fulladjanak bele a pénzükbe mindnyájan.
A borospince mellet volt az éléskamra is, ahol már meg sem próbáltam elméleteim igazát bizonyítani, viszont belebotlottunk egy jókora faajtóba. Zárva volt, de én tudni akartam, mi van mögötte, és jelentőségteljesen néztem rá Monára, akinek leesett a szándékom, és szépen megkérte a kalauzunknak titulált szemetesládát, hogy legyen oly tüneményes és nyissa ki az ajtót. Shazed először vonakodott, de Monának sikerült jobb belátásra bírnia (szavakkal).
Valami nagyon megdöbbentőre, vagy lélegzetelállítóra számítottam, de már megint csalódnom kellett. Egy egyszerű, bár ennek ellenére is agyondíszített íróasztalt láttam, néhány teli könyvespolcot, és annyi papírt jókora stócokban, hogy számításaim szerint néhány hektárnyi erdő bánta ezt a szobát. Túl sok időnk még Shazedhez képest sem volt, mivel a fenn említett személy hamar kiszórt minket, arra hivatkozva, hogy ez Kaz dolgozószobája, ide senki sem teheti be a lábát.
Nos, tulajdonképpen megmutatott nekünk mindent, amit meg lehetett, vagy meg volt engedve, így fel lettünk kísérve a szobáinkra (Mona most csak 10 percet töltött a lépcsőnél), hogy aztán tudjunk egy kicsit magunkban is filózni.......

Strago elég idegesítő.... Lekezelőnek találtam, nem hinném hogy jól kifogunk jönni egymással. Rohangált ide-oda, mindenféle fura dolgokat keresett... Fákat vizsgálgatott, meg a földet vizslatta néha. Elég értelmetlen. Én az ajtóban vártam Mr. Egót és Sazedet. Látva sértődöttségemet egyből bocsánatot is kért, de nem igen fogadtam el, hisz ilyen lesz később is. Miután bementünk a dolgok valamivel érdekesebbek lettek. Átfésültük az egész földszintet, szobáról szobára, nappaliról konyhára mindenütt mindent megnéztünk. Strago továbbra is folytatta a mindenféle értelmetlen vizsgálódást. Ő valami egyértelműt akart találni, amire elég kicsi volt az esélyünk. Én más dolgokat kerestem, mint például szagok, fura nyomok, légjárás meg ilyesmik.A házról nem igen tudok mit mondani. Túl giccses és ronda volt. Nem tudom hogyan tudnak ezekben élni az emberek. Mr. Egó néha jót mosolygott fintoraimon egyes tárgyak láttán.
Később eljutottunk a személyzeti szobákhoz is. Mindet végig vizsgáltuk még a sajátjainkat is. Ekkor Sazed megkért minket, hogy várjunk egy pillanatot, mert mindjárt visszajön. Ez már kicsit gyanús volt. Mikor visszajött, fura szagok lengték körül. Az egész házban sehol nem volt ilyen illat.
A cseléd szobák után az alagsor átvizsgálása következett.A lépcső mellett Strago kishijján elsétált, de kalauzunk visszarántotta. Lépcső.. hmm lépcső gondolkodtam. Elég rossz emlékeim vannak róla. Az alagsorba lejutni majd 15 percet vett igénybe. Nem csak hogy lépcső, de ráadásul csigalépcső! És még csúszott is! Te jó ég hova kerültem? Nincs egy felvonó vagy valami? Na most már mindegy. A lépcső után szűk folyosók jöttek, amit Strago nehezen viselt. Én kisebb fénylén is látok, de nekik ez már korom feketeség lehetett. Vagy ki tudja. Következő megállónk a borospince volt. A penész szaga elég émelyítő volt, amihez egy kis alkohol is hozzá társult. Undorító. Egó úr már annál kellemesebbnek érezte és kutakodott mindenféle ajtók után. Fura. Mintha szellőt éreztem volna.
- Mondja csak Sazed! Van az alagsorban szellőző, esetleg ablak?
- Nem, nincs hölgyem. - akkor még furább a dolog... remek. Sajnálatos módon a hely televolt pókokkal, amit nagyjából olyan heves reakciót váltottak ki belőlem, mint a lépcső. A borospince mellett valami spájz szerűség is volt, de nem szenteltünk neki túl nagy figyelmet. Sokkal jobban érdekelt minket az a hatalmas fa ajtó, amit zárva találtunk. Stragoval összenéztünk, és látszott, hogy ugyan arra gondolunk. Ott lesz valami érdekes. Sazedet elég sokáig tartott meggyőzni afelől, hogy kinyissa nekünk az ajtót, de végül sikerült. A hatalmas ajtó mindenféle hang nélkül kinyílt, és egy egyszerű dolgozószoba tárult elénk. Attól függetlenül, hogy egy egész erdő volt a könyvespolcokon semmi rendkívüli nem volt ott. Talán a szag. A szobának hasonló szaga volt mint Sazednek. Miután itt is mindent végigjártunk visszamentünk a földszintre. A lépcsőzés most nem tartott olyan sokáig és egyből a szobáinkba kísértek minket. Remek! Sokat lehet agyalni a tapasztaltakon.

Lucia távozása után, gyorsan megmosakodtam és némileg elfogadható állapotba hoztam frizurám és ruháim. Nem akartam késve érkezni, így sietségemnek hála, talán túl hamar is tűntem fel az étkezőben. Az asztalnál csupán shad üldögélt, körülötte Lucia forgolódott. Sietve rakta fel a négy terítéket és igazította, simította a terítőt ügyelve, hogy minden tökéletesen legyen. Shad fejét nem mozgatva, óvatosan követte szemével a lány mozgását, aki amikor az úrfi mögött járt szintén vissza nézett. Szólni azonban egyikőjük sem mert a másikhoz, ezzel az bájos magatartással meleg mosolygásra bírva engem. Érkezésemre mindketten befejezték általam létezni vélt, titkos kis plátói viszonyukat és szinte egyszerre üdvözöltek.
-Üdvözlöm. Foglaljon helyet.
-Jó estét uram! Kérem foglaljon helyet.
Egybe csengő hangjuk aranyos, vidám kórusként ért engem, őket pedig kissé zavarba hozta. Egymásra néztek és próbálták addig nyújtani azt a pár pillanatot amíg csak lehetett. Őket látva, azt hiszem ez volt a napjuk legjobb három másodperce. Shad torkát köszörülve fordult vissza az asztalhoz, érdeklődve bámulva villáját, Lucia pedig láthatóan kipirult és forró arcára tapasztotta kicsike kezét, lassan előre fordította fejecskéjét majd elnézést kérve elsietett. Jómagam ilyentájt ültem le Shad bal oldalán, ezzel egy időben lépett be Reen és gyönyörű felesége is, akivel eddig még nem találkoztam. Bár épphogy letettem magam, udvariasságból és mert minden bizonnyal be kell mutatkoznom majd a ház úrnőjének, halkan felkeltem és megvártam hogy közelebb érjenek.
-Örvendek asszonyom, a nevem Omeron Greensand. –Azzal kissé előr hajoltam. Úgy éreztem, elébük sietni és kezet csókolni kissé túlzás lenne.
-Részemről a szerencse fiatalember, a nevem Leticia Hasting – Válaszolt mosolyogva, telt, kellemes hangon.
Reen és én, egyszerű biccentéssel üdvözöltük egymást.
A vacsora finom, bőséges és kifogástalan volt, fölösleges pompának vagy pocséklásnak nem igen láttam nyomát. Úgy döntöttem, hogy az alkalom egyáltalán nem megfelelő faggatózásra, nem akartam kellemetlen kérdésekkel viszonozni a kedves meghívást. Bár étkezés közben nem folyt a beszélgetés, a vacsora előtt és a fogások között Leticia olykor megtörte a csendet udvarias kérdéseivel, vagy egy két kedves történettel, amik főként Shad gyermekkorát célozták. Egy egy ilyen alkalmával ők így hárman hasonlítottak egy valódi boldog családra. Reen halványan elmosolyodott felesége nosztalgiázásán, fiuk pedig morcosan szabadkozott. Leticia volt az akinek köszönhető, hogy ez a közösség, a körülmények, nehézségek és összetűzések mellett is képes volt megmaradni családnak. Bár ez nem volt mindig nyilvánvaló, a mai vacsorán mégis megmutatkozott.
Az étkezés végeztével, még maradt némi szabad időm mielőtt munkába álltam volna, ezt pedig alvással töltöttem, felkészülvén a 24 órás vagy akár még hosszabb szolgálatra.
Szinte csak lehunytam a szemem és már kopogtak is. Éjfél tájékán jártunk, mikor egy egyszerű, a ház biztonságáért felelős férfi érkezett és invitált engem is őrjáratra. Ő maga fix pontot őrzött, én pedig szabadon keltem jártam a sötét házban, illetve a telken. Semmi érdekessel nem találkoztam, nem volt olyan zaj, melynek lett volna mersze megtörni ezt a végtelen csendet és nyugalmat. Főként a ház körül nézelődtem, de rendszeresen bementem az épületbe is. Hajnal háromig annyira békés volt minden egyes perc, hogy magában hordozta a kínálkozó lehetőséget egy kis alvásra, én azonban inkább nem éltem vele. Ellenben egyik másik ajtónállóval akik már mesterei voltak az állva szunnyasztás művészetének. A fal mellett ballagva, egyre sűrűbben feltekintve az égre azt reméltem, végre legalább a hajnali, nyújtózkodó karjait meglátom a Napnak. Látni nem láttam, azonban hallani már hallottam valamit, egy tompa dobbanás tolakodott a fülembe, a ház, sarok utáni oldala felől jött a hang. Lépteim gyakoriságát nagy mértékben megnövelve, nem túl nagy zajt csapva próbáltam minél előbb a forrás közelébe jutni, azonban ez kevésnek bizonyult, ugyanis néhány összerezzenő bokron kívül már semmit sem láttam, félretéve óvatosságom, én is besprinteltem a bozótosba, de eredménytelenül. Vissza rohantam a házhoz és végig kérdeztem az őröket, ugyan láttak e valamit. Nem láttak, egyikük sem látott, persze hogy nem, a fene egye meg, hiszen mind a naplopó, egyik másikat meg is szidtam. Szélként suhantam be a házba lábnyomokat keresve a folyosókon, a hálószobák előtt, de mind hiába. Dühösen vettem tudomásul, hogy teljesen kijátszottak, semmi nyom, semmi eredmény, egyáltalán semmi értelme annak, hogy itt vagyok, konkrétan szarul végzem a munkámat. Egészen reggel nyolcig jártam keltem, szapora léptekben a ház körül, mindent átnéztem százszor, a telekhatárok mentén is futottam néhány kört, nem akartam újabb kudarcot. Műszakom végéhez közeledve csalódottan bandukoltam vissza a házhoz. Még elég nagy volt a távolság, de már bőven látóhatáron belül volt az épület, amikor újra mozgást láttam. Shad mászott be a szobája ablakán, figyelmetlenül, ugyanis nem vette észre, hogy szemeim pislogás nélkül őt figyelik. Na, lesz néhány szavam az úrfihoz a mai nap folyamán, kavarogtak fejemben ilyen és ehhez hasonló gondolatok, amikor kicsit megnyugodva, de morcosan a házba léptem. Odabent a reggelit előkészítő Luciaval futottam össze, aki Reen üzenetét közvetítve, annak dolgozószobájába irányított. Kopogásomra egyszerű válasszal reagált, amely így szólt „szabad!”.
-Jó reggelt! Jöjjön beljebb. –Emelte tekintetét, az asztalán tornyosuló papírok tengeréről rám.
-Jó reggelt!
-Észlelt valami furcsát az éjszaka folyamán? –Kérdezte szinte csak kötelességből, nem mutatva túl sok érdeklődést.
-Minden nyugodt volt éjjel a birtokon és a házban is, senki nem járkált még az utcán sem. –Hazudtam, remélve hogy nem veszi rajtam észre.
-Rendben. Örülök. Ma csak Shad társaságában fog reggelizni, azt követően kérem kísérje őt be a városba. 9 kor kell indulniuk.
-Értettem. Engedelmével… –Azzal elhagytam a szobát és leültem az asztalhoz, ahol nem sokkal később, Shad is csatlakozott nagy ásítozva. Mosolyogva köszöntöttem, de igazából már azon járt az eszem, hogyan leckéztessem meg a tegnapi kellemetlenségekért.
-Esetleg megzavarta tegnap éjszaka valami az álmát Shad, hogy ma ilyen aluszékony? –Tettem fel a kérdést cinikusan, amikor már két falat közt is fáradtan tátogott.
-Nem, nem, semmi probléma nem volt, csak sokáig tanultam tegnap. Mondja csak, lehetséges lenne, hogy a továbbiakban tegeződjünk? –Kérdezte barátságosan, nagy ívben terelve a témát.
-Örömömre szolgálna Shad.
-Remek. –Mosolygott vissza, majd tekintett az órára. -Jobb ha sietünk, nem lenne jó elkésni. –Azzal kétszeres vehemenciával harapott a kenyérbe. Jómagam mindig gyorsan ettem, így hamarabb be is fejeztem Shadnál.
-Ha nem haragszol, amíg te azt megeszed, én gyorsan lezuhanyoznék. 10 perc és indulhatunk
-Ühm Ühm –Bólintott teli szájjal, teljesen felpörögve.
Villám gyorsan elvégezve reggeli teendőimet, ssinos botomat magamhoz véve, kicsit felfrissülve mentem a bejárathoz. Úgy döntöttem ki is megyek a ház elé, Shad úgy is megtalál. A gyors zuhanytól szinte új embernek éreztem magam, élvezettel léptem ki a szabadba és nyugtáztam, kellemes, napsütötte időnk lesz. Ahogy ott bazsalyogva nagyokat szippantottam a finom levegőből, Shad is megérkezett és szintén vidáman közölte, indulhatunk.
Utunkat nyugodt tempóban kezdtük, mindkettőnknek jól esett a séta.
-Mond csak Shad, neked milyen terveid vannak a jövődre nézve? Milyen irányba visznek a tanulmányaid?
-Nos, közgazdaságot és szabad bölcsészetet hallgatok az egyetemen, politikával szeretnék foglalkozni. Szeretném jó irányba vinni ezt a várost, talán ezt az országot is, de ezek még nagyon távoli tervek. Sok problémát és konfliktust is megoldhatnék megfelelő hatalommal a kezemben. Közhely és talán túl nagy szavak egy korombeli szájából, de szeretném jobbá tenni ezt a helyet és segítni a rászorulókon. Jobbára szabad időmben is ezzel foglalkozok, ez teszi ki az érdeklődési köröm nagy részét.
-Ugyan, ne légy kishitű. Én a mágiával próbálom jobbá tenni ezt a helyet. Bizonyára te is jó úton jársz. Nem lehet túl nagyot álmodni, a nagy változásokat sem földhözragadt elmék hozták el. Na és mi a helyzet a magánélttel, az is szerepel a terveid közt? Vagy talán már van is barátnőd? –Mosolyogtam kicsit heccelve Shadet.
-Hát, ez a része még elég hiányos az életemnek, szinte minden időm elmegy a tanulmányaimra.
-Szerintem erre is kellene időt szánnod. Nem csak azért, mert jó szórakozás, hanem mert a személyiségfejlődésed része. Nem is tetszik senki, vagy nem is érdeklődsz? Csak úgy példaképpen említve, mit gondolsz mondjuk…Luciárol? –Úgy hiszem itt az alkalom, hogy kicsit megleckéztessem a tegnap éjszaka történtek miatt. Már ennél a pontnál mosolyogtam magamban, hiszen választ sokáig habozva tudott csak adni, és rögtön Lucia került a központba.
-Lucia…Ő egy nagyon kedves, odaadó lány. Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt, de már nem emlékszek sok mindenre. –Elég szaggatottan és lassan, meg megállva sikerült elmondania ezt a mondatot, de aztán pár másodperc csend után felpörgött a nyelve.
-Igazából nagyon is tetszik nekem, de sosem mertem ezt kimutatni. Tudod nem valami jó a viszonyom az apámmal, a nézeteink szorosan szemben állnak egymással és a sok bosszankodást amit okoz nekem, szeretem viszonozni. Lucia talán azt hinné, hogy őt is csak eszközként használnám apám ellen.
-Értem. Nos talán kicsit túlbonyolítod, mindent meg lehet beszélni, és érzelmeket színlelni sem lehet sokáig, így biztosan kialakulhatna köztetek a bizalom. Meg aztán, ismeritek már egymást, Lucia is gondolom tudja már milyen ember vagy. Képes lennél e felhasználni őt vagy sem, talán el tudja dönteni ő maga is.
-Meglehet. Egyébként, amikor beszélgettetek.. –Kezdte ismét szégyenlősen, meg meg állva. -..mondott esetleg rólam is valamit? -A mosoly ennél a pontnál már kezdett állandósulni arcomon.
-Hát nem is tudom, nem nagyon emlékszek, inkább a házról beszélgettünk és a kalandjaimról kérdezősködött, nagyon érdeklődő volt.
-Ó …értem. A magad fajta, kalandorok talán jobban tetszenek neki, mint az olyan
-Ne haragudj –Vágtam a szavába kuncogva. –Igazából átvertelek. Meg akartalak leckéztetni egy bizonyos dologért, de arról majd később, most a lényeget. –Shad megállt, majd kiestek a szemei, teljesen összezavarodottan bámult és várta, hogy valaki felkapcsolja a kis villanykörtét a feje felett.
-Sok fele jártam már, nagyon sok embert, sok típust ismertem meg, lányokból kifejezetten sokat. Számomra nyilvánvaló, hogy Lucia vonzódik hozzád, és imád téged. De könyörgöm, ebben a játszmában ő nem teheti meg az első lépést, egyébként is te volnál a férfi. És pont neked kellene mondanom, hogy mindennek a tetejében ő még egy nagyon félénk teremtés is? Járj nyitott szemekkel Shad és ne gondolkozz túl sokáig ha komolyan gondolod. Lucia gyönyörű, kedvese, szeretnivaló lány, aki előbb utóbb igényelni fogja a törődést. Én csak véleményt mondok, dönts legjobb belátásod szerint. –Mosolyogtam biztatólag a közben még meghökkentebb Shadra.
-Uh… ezt még fel kell dolgoznom. –Láttam hogy nagyon örül mindannak amit hallott, azt mondom, már el is határozta, hogy lépni fog.
-No és tudod miért tréfáltalak meg? -Csak hallgatott és elmerengő tekinteteket vetett, mint aki nagyon gondolkozik.
-Mond csak, nem láttál valami mozgást tegnap a birtokon úgy három óra tájékán, amikor úgy siettél valahova?
-OOO hát igen. Észre sem vettem, hogy megláttál…
-Sokat nem értem vele, simán leráztál. Hogy csináltad? Egész éjszaka ezen bosszankodtam.
-Nos hát először is, én sem vagyok annyira rossz kondícióban és ha ehhez hozzá tesszük hogy itt nőttem fel, a helyzeti előnnyel együtt, senkinek nem lett volna esélye elkapnia. –Válaszolt mosolyogva, majd hallgatott.
-Na és merre járt a fiatalúr, ha lehet tudni.
-Egy barátommal találkoztam, Sazednek hívják és a Venture házban dolgozik. Még az egyetemen ismertem meg, korábban ott tanított, de aztán a munkaadói kérésére felhagyott azzal a hivatással. Titokban szoktunk találkozni, gondolom nem kell magyaráznom miért. Igazából, egy rejtett alagút is van a két ház között, néha fél úton találkozunk, ha érdekel majd később megmutatom.
-Értem, akkor tényleg fölöslegesen strázsáltam egész éjszaka a kertben és a ház körül. –Sopánkodtam egy sort. –De ezek szerint te nem vagy túl nagy támogatója ennek a nagy ellenségeskedésnek.
-Egyáltalán nem. Ez az egyik forrása a köztem és apám közt lévő ellentétnek. Túl rég óta húzódik már ez az egész. Az értelmetlen csatározgatás, mindkét család életét megkeseríti. Talán a mágiát is ezért nem szeretem már. Úgy érzem, csak pusztításra lehet használni. Pedig gyermekkoromban, amikor még a nagyapám is élt, örömmel vettem minden egyes leckéjét.
-Ó szóval több mágus is volt a vérvonalban? –Erre keserűen elnevette magát
-Apám és anyám is bír mágikus képességekkel, a felmenőim javához hasonlóan.
-Megleptél. Egyre kevésbé érzem magam hasznosnak. –Nevettem fel én is röviden. Egy darabig hallgattunk, aztán Shad folytatta.
-Nem lehet már túl sokáig folytatni ezt az egészet, én legalább is nem fogom. Elegem van már a mindennapos erőszakból és félelemből. A félelem attól, hogy ismét elveszítek valakit. –Amilyen határozottan kezdte, olyan elhaló hangon fejezte be a mondatot.
-Ó… szóval már áldozata is volt…
-Igen, mindkét oldalon, de ők mintha ez semmit sem számítana, folytatták tovább.
-De miért? Mi lehet elégséges indok erre? -Úgy elbeszélgettük az időt, fel sem figyeltünk arra, hogy már már célba értünk.
-Mindent elmondok hazafele, de most rohannom kell. Találkozzunk délután háromkor ugyan itt.
-Rendben. És Shad! Számíthatsz a segítségemre.
Mosolyogva biccentett, majd az egyetem felé fordult, ekkor azonban hirtelen megtorpant és össze nézett egy lánnyal, aki pár másodperc után, rándult egyet és égig emelt orral besietett a régi épületbe.
- Aleni Venture. Te sosem változol… –Sóhajtott védencem és ő is követte a hölgy példáját.
Aleni Venture. A másik, szemben álló fél kis örökösnője lehet. Nem tűnt túl barátságosnak, nem olyan mint Shad, aki törekedne a békére. Alenit sem engedték ám el egyedül otthonról, egy mágus és egy lány kísérte, aki meglehet, hogy szintén otthonosan mozog a varázstudományokban. Na és hogy honnan tudtam ilyen biztosan, hogy egyikük varázsló?
-Strago! Hé! Strago Rhelm. Meg ne próbálj nem észre venni. Ordítottam rájuk nevetve és indultam irányukba, hogy köszöntsem egykori csapattársam, illetve a kicsit vadóc megjelenésű mostani munkatársnőjét.

Nos hát, mi is volt a tapasztalat? Sazed és a dolgozószoba szagának egyezése, és a szellő, amit a pincében éreztem. A szag onnan is eredhetett, hogy Sazed lement szólni Kaznak, tehát foglyuk rá, hogy tisztázva. Viszont a szellő magyarázatára nem nagyon sikerült rájönnöm. Kicsit elálmosodtam, így arra a döntésre jutottam, hogy szunyálok egyet amíg Sazed vissza nem jön. Úgy tíz... tizenöt percel később mikor felébredtem, még nem járt arra senki, azon gondolkoztam, vajon munkatársammal megosszam-e a tapasztalataimat? Inkább nem tettem. Nem bírom a stílusát, mert elég felfuvalkodott alak.Mély elmélkedésemből Sazed zavart fel.
- Elnézést kisasszony a zavarásért! Szeretnénk meghívni önöket ma vacsorára. Nagyjából húsz perc múlva. Volna kedve eljönni? - fú basszus. Mit kéne ilyenkor mondanom? Vagyis.. inkább mit és hogyan?
- Öhmm... Persze. Ott leszek! - ugye így kell? Nem rontottam el? Vártam a reakcióját izgatottan, hogy nagyon felsültem-e, vagy jól használtam a tanultakat.
- Akkor húsz perc múlva az ebédlőben. Engedelmével. - és már el is ment. Minden bizonnyal jól reagáltam. Na most hogy ezen is túl vagyunk, ideje zuhanyozni. Rövid zuhany után valami normális ruhát kerestem táskámban és kezem ügyébe akadt a tojás. Szegénykém, teljesen megfeledkeztem róla. Megszeretgettem, letettem az ágyra majd újra ruha után kutattam. Találtam egy szürke farmernadrágot, amit még talán a múlthéten nyúltam le egy szárítóról. Szerintem jól állt, így elkezdtem valami felsőt is keresni. Végül egy kék mintás fehér toppot vettem fel hozzá. Na kész is voltam és a szütyőm elpakolása után el is indultam. Amint kiléptem az ajtón Stragoval találtam szembe magam aki szokásától eltérően köszönt is.
- Jó estét! - fú ez aztán a meglepetés! A dolgot megpróbáltam fapofával lekezelni, ami szerintem sikerült is, majd válaszoltam.
- Önnek is! Mire jutott az átvizsgálásnál? Talált valami furát?
- Hát ha jobban figyelt volna akkor ön is észreveszi. - na jól van. K@pj@ be!!! Eléggé idegesítő tud lenni.
- Én oda is figyeltem. bár nem magára, hanem a saját dolgomra. - mondtam mosolyogva, kissé lenézően amire fapofa volt a válasz. - Szerintem indulni kellene. - ezzel al is indultam az ebédlőbe, ahol hatalmas pompa várt minket. Hatalmas csillárok (amiket eddig azért nem láttam, mert üzemen kívül voltak), ezüst étkészlet, gyönyörű tányérok. Nagyon durva látvány volt. Mikor beléptünk Sazed fogadott bennünket.
- Köszönöm hogy eljöttek! Mutatom a helyüket. - vezetett minket az asztalhoz, de útközben a fülébe súgtam, hogy ha lehet ne ültessen minket egymás mellé. Kérésemnek eleget téve ezt nem is tette. Mikor már épp leültünk volna megérkeztek a többiek és állhattunk is fel. A hatalmas ajtón Kaz lépett be oldalán egy nővel, akiről úgy gondoltam a felesége és mögöttük egy fiatal lány, aki pedig a lányuk lehet. Enyhén meghajoltam, és üdvözölte őket. Miután láttam hogy Strago is így tett megnyugodtam, hogy ezt is jól csináltam. Kaz is köszönt és bemutatta a két hölgyet.
- Jó estét! Kérem hadd mutassam be a feleségemet Sofiát és a lányomat Alenit. Velük még bizonyára nem találkoztak.
- Örvendek! Én Mona Okami vagyok. - mutatkoztam be. Engem mit ad isten mr.Egó követett.
- Részemről a szerencse kedveseim. - mondta Sofia barátságos mosollyal az arcán. Ilyet sem láttam még, hogy egy Venture így mosolyogjon. A lányuk is csak "megdobott" minket egy egyszerő "-Üdv"-vel és ezzel le is tudta a dolgot. Mindezek után leültük és a pincérek felszolgálták a vacsorát. Hatalmas sültestál, mellete tenger gyümölcsei és különféle tészta ételek sorakoztak az asztalon. Jómagam a tengeri herkentyűkból ettem, és egy kevés tésztát is, valamint valami sültet, de dunsztom sincs mi lehetett. A formálya alapján kistestű szárnyas lehetett (Mona még sosem evett galambot).
- Mondja csak Mona. Dolgozott már nagyobb családoknak? - kérdezte Sofia.
- Nem még sohasem asszonyom. Ez az első alkalom.
- Értem kedvesem. És milyennek találod ezt a munkát? Gondolkozol állandó helyen?- na most erre mit feleljek? Hazudni csak nem lehet...
- Még nem gondolkoztam efféle dolgokon, de nem hiszem, hogy ottmaradnék bármelyik családnál. Szeretnék világot látni. - persze hogy szeretnék!. Hisz még olvasni is alig tudok. Meg kellene tanulnom egy csomó dolgot, amit nem lehet egyetlen városban megtalálni.
Sofia kedvesen bólogatott majd Stragohoz fordult, és őt is faggatni kezdte. Eközben nekem Kaz tett fel kérdéseket.
- Találtak valami szokatlant a vizsgálatok során? - kérdezte semmit mondó arccal a kajába temetkezve.
- Nem sok mindent uram. - ekkor gyanakvóan rám szegezte tekintetét - Attól eltekintve, hogy a pincében nagy a légmozgás.
- És ezt miért furcsállja? - kérdezte értetlenül. Ekkor már kollégám is rám figyelt, gondolom ő ezt nem vette észre.
- Nos azért, mert fizikailag képtelenség. Egy olyan helyiségben ami a föld alatt van, és a lépcsőknél is ajtó választja el a felszíntől, valamint egyetlen szellőzője sincs nem lehet légmozgás. Ez az egy dolog van, ami zavar.
- Értem. Hát amint megtalálták az okát jelezzék nekem.
- Rendben. -válaszoltam nyugodtan. A vacsora ezután nyugodtabban telt és mindenki halkan cseverészett. Néha még Aleni is megszólalt, bár úgy emlékszem hozzám egy szót sem szólt. Az evés befejeztével szabad foglalkozást kaptunk amit én alvással és elmélkedéssel töltöttem a szobámban. Épp elszunyókáltam, mikor valami zajra lettem figyelmes. Felkeltem és kinéztem a folyosóra. Sazed osont ki épp és amint eltűnt a sarkon bekopogtam Stragohoz.
- Szabad! - szólt alig hallható hangon.
- Bocsi a zavarásért. Csak gondoltam szólok hogy Sazed épp most osont ki a villából. - erre elkerekedtek a szemei és hihetetlen sebbeséggel pattant fel és húzott lábbelit. Jómagam mezítláb voltam, amit szóvá is tett később. Mikor elindúltunk Sazd után gyorsan utolértük mikor kiment a hátsó, kertbevezető ajtón. A bokrok mögött bújkáltunk és követtük egészen a sövénylabirintusig.
- Bemenjünk? - kérdeztem suttogva társamat. Nem voltam biztos benne, hogy itt megtalálnánk.
- Még szép! - válaszolta, így hát elindultunk Sazed után. Mivel nagyon kíváncsi voltam arra hogy mit tud, így őt hagytam elöl menni. Nem tudom pontosan hányadik kanyarban vesztettem el a szagnyomot, de mikor feleszméltem, már nem találtam sehol.
- Szerintem menjünk vissza. Itt nem fogjuk megtalálni. -másfelől láttam rajta egy enyhe szorongást, hisz már a pincében sem tetszett neki a sötétség.
-Szó sem lehet róla! Követjük tovább. - és egyenesen nekiment egy bokornak. Na jó, nekem elegem van ebből.
- Na nekem elegem van! Egyrészt folyton levegőnek nézel, másrészt össze-vissza kóválygunk itt a labirintus kellős közepén azt sem tudva hol vagyunk. Nekem nem kell a segítséged én egyedül is kitalálok innen. - ekkor arca levedlette a fapofát és kíváncsi üzemmódba kapcsolt.
- Na persze... - válaszolta hitetlenkedve.
- Ha nem hiszed el itt is maradhatsz, mint mondtam én kitalálok.
- Akkor mutasd mit tudsz, ha ennyire biztos vagy a dolgodban. Aztán nehogy egy másik városban kössünk ki. -mondta szemrehányóan, de azért követett. Elmosolyodtam, hogy végre megmutathattam mit tudok. Kerestem egy vastagabb botot és előhúztam a nadrágzsebemből egy rongyot, amit rátekertem. ekkor mr. Egó már gyanúsan figyelt de csak akkor lepődött meg igazán mikor fel is gyújtottam. Ekkor még szélesebb lett a mosolyom, bár nem miatta.
- Tessék. - adtam a kezébe, mire ismét fapofa üzemmódba kapcsolt.
- Hát ez igazán kedves tőled. Nem tudom mit csinálnék nélküled. - a szarkazmustól nehéz volt eltekinteni, ugyanis egy cseppnyi hála sem volt a szavaiban. Hátrafordultam és rámarkolva a még éppen csak égő fáklyára eloltottam azt és továbbra is mosolyogtam. Végre indulhattunk, de mindig hátranéztem nem tévedt-e el véletlen. Könnyű volt követni a szagokat, és egyéb nyomokat visszafelé ezért saccra öt perc alatt megjártuk a kifelé vezető utat. Mikor kiértünk nagyot nyújtózkodtam és vártam valami gratulációt, de a döbbentségén kívül nem láttam semmmit. Később mintha duzzzogott volna bár nem lehetett eldönteni, és magában pusmogott valamit amit nem értettem. Ezzel nem törődve siettem vissza a szobámba és végre aludtam egy pár órát. Reggel gyors zuhi és nyomás reggelizni, mert majd kilyukadt a gyomrom, mint mindig. Most nem volt túlcsicsázva, de rengeteg különféle ételvolt. És önkiszolgáló! Remek A kiadós reggeli után Kaz magához hivatott minket.
- Kísérjék el a lányomat, Alenit, a városba. Az egyetemhez és figyeljenek oda, nehogy bármi furcsaság is történjen. - ezek után visszasiettünk a szobánkba és összeszedelőzködtünk. Leellenőriztem Noirt(e. Noár, megj.: ő a tojás). Mindent renben találtam és hagytam, mikor kiléptem a szobámból. A főbejáratnál vártuk Aleni kisasszonyt.
- Maguk csak jöjjenek mögöttem. Nem akarom, hogy bármiféle pletykák keringjenek rólam maguk miatt. - azzal el is indult. Mi, mint a jó kiskutyák szófogadóan követtük. Nem sok mindent történt az út során. A város is egész nyugodt volt még ilyen korán. Stragoval sem beszélgettünk, de most ez nem is zavart. Végre egy kis nyugalom, aminek örültem is. Az egyetemhez érve láttam hogy nem csak mi jöttünk. Vagyis hogy nem csak Aleni. Két fiatal fiú állt a lépcső közepén és mentek felfelé, mire az egyik hátrafordult és látszólag felismerte védencünket. Ezt Aleni is látta és lenézően tovább ment a lépcsőn az épületbe, ahová mi nem követhettük. A fiú aki felismerte utána sietett, a másik pedig a kezével kalimpálva jelezte, hogy ismeri valamelyikünket és elindult felénk. Ez meg ki lehet?

Nem igaz. Egyszerűen nem lehet. Honnan a fenéből törhettek be? Tudásom és türelmem lassan a végéhez közeledett, de próbáltam tovább törni a fejem, hogy mégis miféle olyan helyet hagytam ki, ami potenciális bejárati forrásként tudna szolgálni illetéktelen behatolóknak. Sikerült megállapítanom, hogy akármennyire is származom puccos helyről, ezt a házat alábecsültem.
Gondolataim a társnőm felé is terelődtek és rájöttem, hogy körülbelül semmit sem tudok róla. Csak annyit, hogy nem szereti a lépcsőket és vagy a sötétet, vagy a rovarokat, nem tudom. Talán egy kicsivel többet kéne vele kommunikálnom, bár túl sok kedvem nem volt hozzá. Nem is nézett ki túl jól, nem is tetszett öltözködési stílusa, és nem tudtam felfogni örök jókedvét. Ennyire nincs semmi problémája? Biztos, hogy neki is voltak, vannak bajai, és jól álcázza őket, vagy tényleg ilyen. No mindegy, az élet velejárója, hogy nem mindig lehet olyan a társam, mint, amilyennek azt szeretném.
Hirtelen kopogás zavarta meg nyugalmamat. Sazed volt az, aki tudatta velem, hogy húsz perc múlva vacsora, és szívesen látnának engem is az asztalnál.
- Köszönöm a meghívást, jelen leszek. - mondtam, és ezzel az inas tovább is állt. A sok rohangálástól alaposan leizzadtam, amiből logikusan az következik, hogy olyan volt a természetes illatom, mint egy orangutánnak. Így, a luxust kihasználva, lefürdöttem, rendbe szedtem a hajam, és az idilli képet, ami visszanézett rám a tükörből, csak egy papagáj tudta volna teljessé tenni, de gondoltam, csak nem fogok papírból improvizálni egy madarat.
Kiléptem pontosan Monával egy időben a folyosóra. Ez sors, Fortuna ezt így akarja? Csapjak le rá valami nagyon beindító dumával? Fogassam el a fejét, indítsam be nála a természet hívását? Karoljam át, nézzek a szemébe, mondjam ki azt, amit minden nő hallani akar, majd emeljem föl, vigyem be a szobámba és terítsem ki az ágyra, hogy azután ráugorhassak?
Miután két másodperc leforgása alatt megtörtént ez a rövid, de mégis sokatmondó mozi a fejemben, rám jött a rosszullét, és komoly arccal csak ennyit mondtam: - Jó estét. -
Társnőm, mintha egy kanalat nyelt volna félre, de próbálta faarccal leplezni a meglepetését.
- Önnek is! Mire jutott az átvizsgálásnál? Talált valami furát? - kérdezte, töretlen jókedv arccal. Na, majd valamikor rákérdezek, hogy hogyan lehet valaki ennyire gondtalan.
- Hát, ha jobban figyelt volna, akkor ön is észreveszi. - próbáltam neki megmutatni milyen nagyfiú vagyok, hogy én már mindent tudok, de úgy sejtem jobban is fogalmazhattam volna, ugyanis veszélyesen megvillant a lány szeme.
- Én oda is figyeltem. Bár nem magára, hanem a saját dolgomra. - jött a már kissé erőltetett mosolyú válasz. Hát persze, gondoltam gonoszul, bolháid biztosan el vannak ájulva tőled. - Szerintem indulni kellene. - vetette oda nekem, és sejtettem, hogy nem igen lesz meg a biztos bajtársi kapcsolat köztünk.
Meg se várta a válaszom, elindult és utána én is bementem a kicsit sem giccses, önmagát nagyon nem villogtató terembe.
Hatalmas csillárok világították meg a termet, a fény meg-megcsillant az ezüst evőeszközökön, az arany és miegymás drágakőből készült teremdíszeken. Tekintetünk megállapodott Sazeden, aki jött fogadni minket.
- Köszönöm, hogy eljöttek! Mutatom a helyüket. - Ígéretét galádul be is váltotta, és valóban megmutatta személyesen melyik a mi helyünk. Útközben mintha Mona valamit súgott volna a fülébe, de nem tanúsítottam nagy jelentőséget neki. Ha neki az öregek tetszenek, ízlés dolga.
Épp leültünk, amikor újból fel is lehetett állni, ugyanis belépett Kaz, oldalán a feleségével, mögötte a lányával. Na, ez igazi szépség, kár, hogy sejtem milyen lehet a személyisége. Valamiért mindegyik úri hölgy, akivel valaha találkoztam fennhordta a fejét a hátsójában.
Ennek ellenére enyhén meghajtottam magam, ahogyan ezt az etikett előírja.
- Jó estét! Kérem hadd mutassam be a feleségemet Sofiát és a lányomat, Alenit. Velük még bizonyára nem találkoztak. - Hát nem. Udvariasan hagytam, hogy Mona bemutatkozzon, majd utána én is felfedtem identitásom. - Strago Rhelm, micsoda privilégium, hogy találkozhatom önökkel. - hazudtam.
- Részemről a szerencse kedveseim. - válaszolta kedves mosollyal Sofia, majd kissé aggódóan fordult felém - Strago, Strago, mintha a Califax családnak is lett volna egy ilyen nevű fia, sajnos nem tudnám pontosan megmondani. - Egy pillanatra a szívroham markolászta, meglepő módon, a szívem, de gyorsan kivágtam magam. - Sajnos összekever valaki mással, én Shirotsume-ből származom, ott nincsenek Califax-ek. -
- Ó értem, értem. - mondta és ezzel többet nem is fájlalta a fejét, hanem inkább Mona felé orientálódott. Savanyú elégedettséggel konstatáltam, hogy Aleni tényleg annyira sznob, mint, amennyire én azt elképzeltem. Egy egyszerű Üdv-vel elintézte a köszöntést, és az egész vacsora során még arra sem volt hajlandó, hogy akárkire ránézzen. Csodálkoztam, hogy az ételt megtisztelte a figyelmével, bár azt valószínű azért nézegette, mert rájött, hogy az nem fog magától a szájába repülni.
Én is most inkább az asztalt tüntettem ki figyelmemmel; volt ott minden: tésztafélék, tengeri élőlények, sültek, köretek, mártások, öntetek. Nekem egy nagyon érdekes étek csigázta fel az érdeklődésemet. Csuszatésztán volt paprikás-gombás mártás, tejföllel ízesítve, és ezen halszeletek voltak melegedésre ítélve. Ebből az étekből, amit Shirotsume-i molnár pontynak neveztek, laktam, talán túlságosan is, jól.
Evés közben Sofia nem meglepő kérdéseit kellett túlélnem.
- Nagyon érdekes az öltözéke Strago, mi vette rá, hogy félreérthetővé alakítsa a mivoltát? - miért van az, hogy mindenki ezzel nyit?
- Nos, mesterem ösztönzött rá, bár ő erről nem tud. - azzal felvázoltam neki, mi is történt köztem és Leona Rhelm között. Nagyon fogékony volt ő is a mesékre, mivel ez mese volt; a főbb tényeket meg kellett változtatnom. Úgy tűnt, mintha ebből a szempontból rokonlelkek lennénk.
- Tehát nem kalóz, már kezdtem egy kicsit félni, tudja a férjem nagyon érzékeny, ha az értéktárgyairól van szó. - majd halkan hozzátette -, bár engem annyira nem érdekel az ilyen. Engem nem a kézzel fogható értékek tesznek boldoggá. Nekem a hatalom és a befolyás számít és az abból adódó biztonság. Mindenkinek az álma a biztonságos élet. -
Most már csak félig néztem sznobnak.
- Engem sem érdekelnek a földi értékek. Csak a tudás, és a szerelem. - Ezt meghallva elkezdett kuncogni a háziasszony.
- Mily érdekes. A tudáshoz elégnek tűnik, de vajon megvan önnek a szerelemhez való hozzáállása? -
- Hozzáállásom? Én teljes mértékben pozitívan állok ehhez hozzá. -
- Nem erről van szó - mondta még mindig rajtam mosolyogva - tudja, háromféle szerelem van: a testi, a tudáshoz kötődő, és a kötelességtudatos. -
- Igen tudom. - mondtam meggondolás nélkül, majd Sofia szemöldökfelvonására gyorsan megmagyaráztam: - Már kiskorom óta érdekel a pszichológia, az emberi belső ismerete és problémái engem nagyon le tudnak nyűgözni. - úgy tűnik valahogy sikerült megmentenem magam.
- Nos, ha ismeri a szerelem három fajtáját, akkor tudja, hogy testi szerelem nélkül is lehet kapcsolat. Utána meg előbb-utóbb a vágy is megjelenik. Ne értékeljen egy könyvet a borításáról. Lehet egy ember a tudása miatt is szeretni, vagy a személyisége miatt. Az öregeknél van a kötelességtudatos szerelem, mivel ők nem tudnának mit kezdeni egymás nélkül. De remélem, tudod, mire gondolok. - és Monára sandított, aki éppen Kazzel volt beszélgetésbe elegyedve.
Nos, lehet benne valami, amit mondott. Talán nem kéne Monára a huligánjelzőt ráhúznom, hiszen most egész tűrhetően néz ki, és még a visszataszító, több-napja-nem-fürödtem illata sem volt rajta. Talán nem kéne mindenre úgy válaszolnom, mintha a világ vége lenne.
A vacsora további része relatíve eseménytelenül telt el. Ezután szabadon lettünk eresztve. Én fel s alá flangáltam és próbáltam törni a fejem olyan helyeken, ahol még nem jártunk, de a végén csak frusztrált és fáradt lettem, így inkább eltettem magam holnapra.

Egy nagyon érdekes álmot láttam. Előttem egy alak táncolt? Vonaglott? Nem tudom, de valami mozgásszerű cselekedetet végzett. Ki tudtam venni, hogy ez egy női alak lehetett, mivel a csípője szélesebb volt, és oldalt fordulva, mintha mellei is lettek volna. Folyton dörzsölgettem a szemem, hunyorogtam, pislogtam, és egyre tisztábban láttam az alakot. Kiderült, hogy meztelen volt. Mármint az alak. Tovább pislogtam, hátha ki tudom venni az alak fejét, amikor az egyik pislantás után a párnám köszönt vissza nekem. Először nem tudtam mi az, ami engem nagyon nem hagy aludni, de aztán kiderült, hogy az ajtó mögött álló valaki az oka. Valamilyen megfoghatatlan ötlettől vezérelve, ez az alak egyenletes ütemben verte az ajtót.
- Szabad - mondtam bele félig a párnába, de úgy tűnik a valaki meghallotta. Egy vigyori Mona nyitott ki az ajtót: - Bocsi a zavarásért. Csak gondoltam szólok, hogy Sazed épp most osont ki a villából. - He? Mi? Sazed? Kiosont? Villa? Hova csapott be a villám?
Minden esetre kiugrottam az ágyból, felhúztam a legközelebb lévő lábbelit, és kiviharzottam a szobából, Monával a nyomomban. Észrevettem, hogy nincs a lábán semmi.
- Biztos vagy benne, hogy csupasz lábbal akarsz nekivágni a kertnek? - kérdeztem komolyan. Nem akartam, hogy belelépjen valami sünbe.
- Biztos vagyok, tudod engem nem olyan fából faragtak. - mondta büszkén.
- Nos, rendben, de ha nekem elkapsz valami Botuliumot vagy Tetanuszt, akkor magadra vessél. - Erre nem válaszolt, mert vagy nem értette mit mondtam, vagy, mert már kezdett elege lenni.
Sikerült hamar Sazedre bukkanni, követtük, ki a házból, végig a kerten egyenesen egy sövénylabirintusig vezetett utunk. Már nem láttuk az inast, de eléggé valószínű volt, hogy a labirintusba ment. Bár Mona nem ezen az állásponton volt: - Bemenjünk? - kérdezte halk, kételkedő hangon.
- Még szép. - vágtam rá azonnal és bevágtattam az útvesztőbe. Jobbra, balra, jobbra, jobbra, egyenesen, megint jobbra, balra, jobbra, balra, balra ááááhhhh. Kezdett elegem lenni az egészből. Miért nem tudott mondjuk egy ólba menni az a pávián? Ott legalább nem kellene sokáig keresni.
Úgy tűnt, hogy társam kezdi megelégelni ügyetlenkedésemet. - Szerintem menjünk vissza. Itt nem fogjuk megtalálni. -
Titokban egyetértettem vele, mivel a sötétség és a kongó ismeretlen már kezdte előhozni belőlem az egeret, de ezt nem akartam mutatni.
-Szó sem lehet róla! Követjük tovább. - mondtam. Magabiztosság, én vagyok a férfi, én vagyok a király és azzal a lendülettel nekimentem az elém alattomosan odaugró sövényfalnak és elterültem a földön. Íme, a király, akire lenéznek. Monából kitört az indulat:
- Na nekem elegem van! Egyrészt folyton levegőnek nézel, másrészt össze-vissza kóválygunk, itt a labirintus kellős közepén azt sem tudva hol vagyunk. Nekem nem kell a segítséged én egyedül is kitalálok innen. - Levegőnek nézem? Még sosem akartam beszívni. De ha egyedül is ki tud találni, akkor hajrá, majd a háttérből szurkolok.
- Na persze... - válaszoltam szkeptikusan.
- Ha nem hiszed el itt is maradhatsz, mint mondtam én kitalálok. - mondta fölényesen.
- Akkor mutasd mit tudsz, ha ennyire biztos vagy a dolgodban. Aztán nehogy egy másik városban kössünk ki. - már nekem is kezdett elegem lenni az egészből, és hát kötekedéssel nem jutunk egyről a kettőre.
Erre elmosolyodott felvett egy ágat a földről, rátekert egy rongyot, amit valamiféle folyadékba áztatott, és meggyújtotta. Aha, tűzmágus, eredeti. Azzal a kezembe nyomta az improvizált fáklyát.
- Hát ez igazán kedves tőled. Nem tudom, mit csinálnék nélküled. - mondtam szokásos arckifejezésemmel. Szerintem kihallotta belőle a gúnyt, de már késő volt. Rámarkolt az ágra és eloltotta azt. Olyan hangot adtam ki magamból, amilyet egy egér csinál, ha rálépnek, de azt diszkréten, halkan adtam elő, nehogy feltűnjön neki. Nem örültem a sötétnek. Így mivel nem volt mit csinálni, kénytelen voltam követni őt. Kelletlenül.
Nem számoltam az időt, de igen hamar sikerült szabad levegőt éreznem, tehát kijutottunk. Nem tudom hogyan csinálta, de nem is akartam tőle megkérdezni, mert a végén majd azt fogom hinni, hogy álmodtam. Mire felocsúdtam, Mona már nem volt ott, így kénytelen voltam egymagam visszabattyogni a szobámba, hogy aztán zavart, és idétlen álmok gyötörjenek reggelig.

Kialvatlanul, és rosszkedvűen keltem. Nem tudtam eldönteni, hogy a tegnapi vagy mai akció mi volt, álom, vagy valóság. Karikás szemeimet megpróbáltam frissre mosni, de ez nem igen akart összejönni. Nagy nehezen letántorogtam az étkezdébe, ahol már mindenki benne volt a reggeliben, Mona szó szerint, és meglepő módon túlságosan is jó kedve volt; megint.
Megpróbáltam magam némi kávéval és gabonapehellyel (van ilyen?) felébreszteni, ami csak félig sikerült, mivel kedvenc társnőm úgy döntött, hogy ő most kihagyja az ebédet, vacsorát és betankol egész napra, és mivel szemben ült velem, így ettől az émelygés tört rám, úgyhogy sajnos korgó gyomorral kellett Kazhoz mennem, aki a reggeli után hívatott minket.
- Kísérjék el a lányomat, Alenit, a városba. Az egyetemhez és figyeljenek oda, nehogy bármi furcsaság is történjen. - Ez volt a főfeladat. A színesítő szöveg előtte és utána nem érdekes. Ez után kaptunk öt percet, hogy felkészüljünk. Én ezt arra használtam, hogy egy kis életet leheljek magamba, víz útján. Mostam vagy háromszor az arcom, és legalább fél liter vizet megittam. Émelygésem elmúlt, de még mindig fáradtnak éreztem magam, és vágyakozva néztem az ágyamra, de sajnos hívott a kötelesség. Megint egyszerre léptünk ki Monával a szobáinkból és előttem megint lepörgött az a két másodperces képsor, ami tegnap este is lefutott.
Prezentáltuk magunkat Aleninél, aki azonnal kimondta, ami a szívét nyomta: - Maguk csak jöjjenek mögöttem. Nem akarom, hogy bármiféle pletykák keringjenek rólam maguk miatt. - kedves. Remélem, egyszer belefulladsz majd a saját nyelvébe. De nem volt mit tenni, követtük, a kötelező biztonsági távolságot betartva.
A város ilyenkor nyugodt volt, nem történt konkréten semmi. Társammal nem váltottam szót, ami ilyen állapotomban nagyon is szerencsésnek mondható, mivel nem tudom miféle gorombaságokat illettem volna őt. Így, nagy nehezen, de sikerült eljutni az egyetemig, ahol, mint kiderült, nem mi voltunk az elsők. Két fiatalember volt a lépcső közepe tájékán, és haladtak egyenes irányú mozgással felfelé. Az egyik valamiért nagyon is ismerősnek tűnt, csak nem tudtam honnan. A másik megfordult, észrevette Alenit, aki szintén észrevette őt, megszaporázta a lépteit, és eltűnt az egyetem épületében. A fiatal követte Aleni példáját, és ... nos ... követte, a másik srác pedig elkezdett hadonászni és kiabálni.............felénk. Na, ennek jó vége nem igen szokott lenni, így már készültem volna, hogy megvédjem magam, amikor felismertem az alakot, és egy fél kezemmel rácsaptam az arcomra.
-Strago! Hé! Strago Rhelm. Meg ne próbálj nem észrevenni. - Téged nem lehet nem észrevenni; túlságosan vidám, túlságosan hangos, ő az egyetlen, a hamisítatlan, a fekete özvegy, a zöld sarokban: Omeroooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooon Greensand...

Hála lelkes kalimpálásomnak és kiabálásomnak, Strago és barátnője észre vettek és dermedten várták érkezésem. Egyikük azért mert nem ismert és vélhetőleg nem tudta mire vélni hatalmas lelkesedésem, a másik pedig mert nagyon is jól emlékezett rám és tudta mi vár rá a következő órákban. Mire elértem őket, kicsit megzaboláztam magam egy elegánsabb belépő előkészületeként. Tekintetem azonnal a páros hölgy tagjára emeltem.
-Jó reggelt kisasszony, Omeron Greensand vagyok! –Azzal apró meghajlást rögtönöztem, nyomatékosítva jó szándékom.
- Szia. Mona Okami vagyok.
Majd 360 fokos fordulatot véve, udvariasságom és visszafogottságom elhagyva kiáltottam Strago-ra.
-SZEVASZ! De régen láttalak! Mi a helyzet, te folyton csajozol?- Cukkoltam őket, közben egy vidám kacsintást küldve Mona felé, nehogy féltékeny legyen. -Na! Hagyd már ezt a keserű ábrázatot –Nevettem rá és öleltem át fél karral, jól hátba veregetve.
-Ó hát én is örülök. –Mondta visszafogottan, mégis én tudtam, hogy legalább egy kicsit megilletődött.
-Na és munka ügyben vagytok itt, mikor érkeztetek? –Kezdtem faggatózni
-Azért bizony, tegnap reggel érkeztünk.
-Ó –Ült ki arcomra egy amolyan mű meglepődés. Minden bizonnyal már látszódott, hogy valami miatt nagyon sompolygok.
-Remélem nem tett semmi illetlent tegnap éjszaka ez a kurafi. –Bazsalyogtam Monának, miközben jobb kezemmel rámutattam, bal vállammal pedig lökdösni kezdtem az agy halott állapotot idéző Strago-t.
Legnagyobb meglepetésemre, szóbeli reakció helyett egy hatalmas pofont kaptam. Meg mondom őszintén, nem igazán vagyok híve a kommunikáció ezen formájának.
-Mi nem vagyunk együtt! –Kiáltott fel Mona, gyerekes haraggal..
Strago nem szólt csupán kárörvendő módon felhorkant, elfojtva egy életerősebb kacajt.
Igazán nem kellett volna ilyen erőszakosan kisasszony –Mondtam néhány igazán szemrehányó tekintet kíséretében. Arcom dörzsölgetve nagyot sóhajtottam majd ismét vidáman folytattam.
-Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, nincs kedvetek bekapni valamit? ...Ételre gondolok - kezdtem ismét veszélyes játékba
- Úgysincs jobb dolgunk, miért ne? –Reagált Strago pozitívan
- De szívesen. És hova megyünk? – Bólintott rá Mona is, és érdeklődött immár sokkal kellemesebb hangnemben.
-Majd amerre a lábunk visz. Előbb utóbb biztosan találunk egy hívogató vendéglőt.
–Ok. –Vakkantott egyetértően újdonsült barátom.
A város kellemes, kikapcsolódásra alkalmas arcát mutatta nekünk és bár az út macskaköves volt, ennek ellenére meglepően jól járható. Szélén serdülő korban levő platánfák lengedeztek egymás irányába, ismerkedve, párt keresve. Némelyik leveleket is hullatott, talán könnyek gyanánt egy egy szerelmi civódás után. Úgy siklottak lefele meglovagolva az égi tengerek lágyan ringó hullámait, mint apró gondolák Velence csatornáin. A bátor utazók egyike éppen a heves természetű Mona frizurájában landolt, ezzel bájosabbá és kicsit szelídebbé téve arcát, engem pedig halvány mosolygásra késztetve. Ő mit sem sejtve viszonozta a gesztust. Mona erős testalkatú –és akaratú- lányként tűnt fel, ugyan akkor már határozottan nőiesedő vonalakat mutatott. Mindez azonban nem volt szemet szúró hisz kissé vadóc, fiús öltözködése és stílusa ezt az oldalát nagyon jól leplezte. Mikor azonban ilyen ártatlanul és nyugodtan mosolygott, a legvakabb félnótás is láthatta, hogy kócos tincsei alatt és farmergallérja mögött, egy szép arcú bájos lány bújik meg.
A kellemes langyos szellő hamar útra bocsátotta a Mona hajkoronájában átmenetileg pihengető levelet, így felrévedve gondolataimból ismerkedésre adtam a fejem.
-És honnan jöttél Mona? Mesélj egy kicsit magadról, hátha jobban megértem miért ez a nagy ellentét közted és Strago közt. –Tapintottam ismét kényes témára
-Hogy honnan? Ez egy jó kérdés... Magam sem tudom, és ha a kettőnk közötti kapcsolatra gondolsz, szerintem az ellentét fő oka az, hogy ez itt - mutatott Stragora - túlzottan is fent hordja az orrát. –Erre az érintett kissé szívére véve az imént hallottakat, szemöldök ráncolva válaszolt.
- Csak azért mert nem tudok normálisan kommunikálni valakivel nem jeleni azt, hogy arrogáns vagyok.
- És a viselkedési problémákat mivel magyarázod? –Érkezett újabb kellemetlen kérdés
- Miféle viselkedési problémát? –Gyűlt össze még több ránc strago szemei felett.
-Ó hát ez itt a baj, na de mi most pontot teszünk ennek a kalamajkának a végére. Itt a remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjétek egymást, nyugodt, kellemes környezetben. Én meg majd ügyelek rá, hogy ne vessétek el a sulykot. – Bukkantam fel kettejük közt és nevettem egyet - micsoda szerencse hogy összefutottunk. –És micsoda szerencse, hogy ezzel a hirtelen remekelt kis felkiáltással sikerült ideiglenesen lezárni az egyre jobban elmorcosuló vitát.
- Chö – Kapta el arcát kissé sértődötten Mona
Mindkettejüket átkarolva terelgettem őket tovább az úton. Meglehet, hogy Mona hátát végig simítva, válláról kicsit lejjebb, a derekára csúszott kezem, de ő meglepetésemre ennek nem tulajdonított túl nagy jelentősséget. Talán ennyire nem érdeklik az ilyesfajta dolgok, vagy az is lehet hogy szunnyadni nem bíró indulatai foglalták le teljes figyelmét.
- Ha nem mondja el sosem fogom megtudni. –Folytatta az alig pár perce befejeződött eszmecserét.
- Nem azt hívjuk egoizmusnak mikor az ember nem vesz észre magán kívül senkit? –Kérdezte kissé gúnyosan.
- SAjnálom, hogy egy kicsit, túlságosan is sokat foglalkozom a teóriáim bebizonyításával, és ilyenkor nem igen tudok másra figyelni. Majd igyekszem akkor nem csak önmagamra gondolni. – Mondta Strago most már nem túl érdeklődően, végig kifejezéstelen arcal.
Közben mindannyiunk szerencséjére egy kellemes, hangulatos kis cseréptetős, muskátlis kovácsoltvas kerítéses vendéglő jelent meg balunkon.
- Azt hiszem ez éppen jó is lesz. Üljünk le itt kint a teraszon, elő az étlapokkal aztán rendeljetek bátran. –Tereltem gyorsan a témát kellemesebb vizekre.
- Okés. –Bólintottak rá mindketten azonnal.
- Öhm... van egy kis probléma - mondom Mona elpirulva, mire mindketten kérdően néztünk rá
- Valaki felolvasná nekem az étlapot? –Nyögte ki végül végtelen nagy zavarában.
Öreg barátom kissé hülyén nézett rá, leplezetlen meglepettséggel, és hitetlenkedéssel. Jómagam is meglepődtem, nem azért mert olyan ritka az analfabéta ember, de a mágusok mégis általában tanultabb személyek. Pár másodpercig kínos csend uralkodott, majd meglátva a békülés lehetőségét a helyzetben, erőteljes „telepatikus” tekinteteket küldtem Strago felé. Lényegében természetellenesen feszegettem a szemem és hunyorogtam míg rá nem jött, hogy itt a lehetőség egy kis kedvességgel javítani kettejük viszonyán.
- Én keresek egy pincért. Remélem az étel jobb lesz mint a kiszolgálás. –Mondtam és ezzel szinte egy időben el is tűntem. Fél szemmel még láttam, hogy Strago kezébe véve az étlapot kicsit közelebb bújik Monához és együtt elkezdik böngészni az ételek sokaságát. 10-15 perc múlva egy készségesnek tűnő pincérrel oldalamon tértem vissza társaimhoz, akikkel így végre sikeresen rendelhettünk.
-Na és milyen megbízás miatt vagytok itt? már ha publikus. –Kezdtem a beszélgetés szakmai, „érdemi” részébe.
- Minket a Venture család fizetett le –Válaszolt Mona, szinte azonnal.
- Csak nem védelemre van szükségük. –Kérdeztem játszva a tudatlant.
- Minden bizonnyal, különben nem fogadtak volna fel minket. – –Mondta Strago, önmagához hű tömörséggel.
-És te? Veled mi a helyzet Omeron?
-Azt hiszem ebben részben én is ludas vagyok. –Gondolok itt szegény Venture-ék megnövekedett zsoldos költségeire- Nem tudom mennyit tudtok helyzetről és hogy feltűnt e nektek hogy kivel érkeztem. –Tettem fel a kérdést szabadkozó mosollyal.
-Miért ki volt az?
- Egy fokkal barátságosabbnak tűnt, mint a mi kliensünk. –Jegyezte meg Mona kissé keserűen
Az nem kifejezés. –Szólt végre Strago is a témához, még ha nem is valami érdemlegeset.
-A Venture ház ellenségének fia, Shad Hasting, a munkaadóm. Úgy látom nem igazán avattak be titeket a dolgokba. - mosolyogtam tovább
- És neked ők mit mondtak? Miért harcol a két család? – Puhatolózott tovább a lány.
- Az ellentét pontos okát egyenlőre még én sem ismerem, bár Shad ígért egy alapos magyarázatot. viszont az ellentéteket inkább megfékeznünk, mintsem még tovább szítanunk kellene. Csak azt nem tudom hogyan. már legalább tíz éve folyik a csatározás a két ház között és a halálos áldozatok ellenére sem voltak képesek jobb belátásra térni. –Fogalmaztam tömören
- Áldozatok? Mi ilyesmiről nem hallottunk. –Kerekedtek ki Mona szemei.
- Shad sokat munkálkodott a múltban a viszálykodás visszaszorításán, azonban egyszer sem járt sikerrel. Abban viszont biztosak lehetünk hogy ha ez így megy tovább, befellegzik a megbízóinknak. Másfelől nem szeretném egyikőtöket sem fenéken billenteni. - viccelődtem barátaimmal.
- Nos, azt szerintem senki sem szeretné. –Hangzott a válasz kicsit mogorván, talán abból kifolyólag, hogy mókázásom az én erőbeli fölényemet törvényszerűsítette.
-A részleteket egyelőre én sem ismerem. Mindent, amit tudok, Shad osztott meg velem. Reen, a ház ura elég titokzatos és megfontolt, semmit nem mond el, amit nem szükségszerű. Na és mi a helyzet a ti kis védencetekkel. Elég magának való kislánynak tűnt.
- Szó mi szó elég egoista. Én még nem beszéltem vele. Viszont Kaztől semmi olyan infót nem tudtunk meg ami segítene bennünket. Ugyanolyan mogorva, mint a lánya. Meglátásom szerint volt valami Shad és közte, különben nem viselkedett volna így. –Gondolkozott Mona nagyon koncentrálva.
-Akkor elméletileg jól meg kellene érteniük egymást Stragoval. Nem ? - nevettem fel - Csak viccelek, viccelek. –Mentegetőztem azonnal, hisz tényleg csak poén volt, sajnos hamarabb kicsúszott mint ahogy átgondolhattam volna. Meg is volt a dolog következménye, Strago hirtelen rántotta rám tekintetét, morcos pillantásokkal bombázva engem.
- Hát jobban mint velem - kuncogtam Mona ezzel még jobban megrontva Strago kedvét és arckifejezését.
- Nem tudom Mona. Shad szíve máshoz húz , már elég rég óta, persze a múltban bármi megtörténhetett. –Folytattam kicsit komolyabbra véve a szót.
- Meglehet. –Vonta meg vállát csapatunk egyetlen nőtagja, aki közben már a harmadig fogást rendelte töretlen lendülettel. Ha ez így megy tovább, a végén felfalja mindenem. Bár még vannak tartalékaim, de nem egy aprócska teremtés hatalmas étvágyára akartam fordítani.
- Amiről egyáltalán nem tudunk semmit. Úgyhogy egyelőre arra kell koncentrálni, hogy mivel bíznak meg. Gazdag emberek problémáiba beleártani magunkat nem szerencsés. Én tudom, mivel jómagam is ilyen családban nőttem fel. –Vágott közbe Strago hibátlan logikával és zsoldos hozzáállással.
- Ki gondolta volna – Kezdte ismét a zsörtölődést
- Mindenki, aki hallott már beszélni. – Válaszolt most kivételesen némi keserű érzelmet is sugallóan.
- Igaz is! Omeron neked mi a feladatod náluk?
-Természetesen a ti részetekhez semmi közöm nincs, szabadon cselekedhettek legjobb belátásotok szerint. Ami pedig engem illet, megígértem Shadnak hogy segítek helyrehozni ezeket a kisiklott életeket. A megbízásom szerint Reen családjának főként Shadnak a biztonságát kell szavatolnom, szemben a Venture famíliával és ördögi csatlósaikkal. –Ismertettem álláspontom a fentebbi témában majd válaszoltam Mona kérdésére.
- Nekünk az mondták, hogy betörtek a házba, de semmi nyomát nem találtuk. Te tudsz erről valamit?
- Betörésről szerintem szó sincs. Shad és Venture-k egyik alkalmazottja jó barátságban van. Talán figyelmetlenek voltak az egyik titkos éjszakai találkozójuk alkalmával és feltűnést keltettek. Később ezt titulálhatták betörésnek. –Ismertettem egyszerű, tényeken alapuló hipotézisem.
- Ki az az alkalmazott? Csak nem Sazed?
- Csak nem vagytok ti annyira alulinformáltak, mint ahogy nekem mutatjátok. Ejnye, ejnye. –Reagáltam enyhén szemrehányóan
- Szó sincs róla, egyik éjszaka kiosont mi meg követtük egy darabig. –Mentegetőzött gyorsan
- Ahogy a szavaidból kicseng, leráztak titeket. – Legalább nyugtázhattam, hogy nem csak engem szedtek rá.
- Igen, és ott lettünk hagyva a sötétben. –Sóhajtott fel panaszosan Strago
- Nem is tudom kinek a hibája volt - sandítottam partnerére - Nem kellett a fáklyám.
- Nem kérdeztél rá
- Ugyan, ugyan, Ne emlegessük fel ezeket a régi sérelmeket, inkább rendeljetek desszertet, aztán menjünk, idő van. -Bár teljesen nem értettem meg miről beszéltek, de nagyon nem is érdekelt, megint csak valami apróság amin marakodhattak.
- Okés - sóhajtottam egyet
- Másfelől nem vagyok benne biztos, hogy Aleni előtt is ilyen jó barátságban kellene lennünk. Shadot nem zavarná, de a kis barátnőtök úgy hiszem rövid úton munkanélkülivé tenne titeket. –Intettem őket óvatsságra
- Van benne valami. –Mondta már szinte csapig teli szájjal.
- Mona, nem fog fájni a hasad egy egész gyümölcstortától? –Kérdeztem egészségéért, talán kicsit pénztárcámért is aggódva.
- Hmmm? Nem, nem hinném, de azért titeket is megkínállak jó? –Mondta olyan gyermeki ártatlansággal, hogy ezzel teljesen elragadta gondolataim.
- Egy szeletet elfogyasztok. –Ajánlkoztam udvariasan.
- Én nem kérek köszönöm. –Nézett félre
- Na Strago ne szégyenlősködj. Nagyon finom. Gyerünk Mona, nyugtasd meg hogy szívesen adod. Csak egy falatot. –Mulattam kissé a helyzeten, abban reménykedve, hogy Mona egy falatot tol Strago szájába, mint ahogy a szerelmes párok etetik egymást.
- Nem kételkedem Mona jószívűségében, de nekem ennyi elég volt, köszönöm. – Mondta egy kicsit groteszk mosoly kíséretében.
- Nesze – Azzal odavetett egy darabot Strago tányérjára. Meg kell hagynom így már kiveszni látszik a gesztusból a jó szándék. - addig nem megyünk, amíg meg nem eszed –Tette közzé Mona megmásíthatatlan akaratát.
-Hát kelletlenül, de akkor veszek egy szeletet én is –Jegyezte meg Strago alig hallhatóan.
Miután végeztünk és a számlát is kiegyenlítet…tem, vissza indultunk az egyetemhez.
-Na és veled mi újság Strago? Hogy alakul a sorsod Kunugi óta? –
- Nem történt azóta semmi nagydolog, volt egy kis nézeteltérésem egy térmágussal, de megoldottam, és azóta unalmasan telik az életem. Bár talán bennem a hiba. –Adott gyors helyzetjelentést, a végén kissé elbizonytalanodva.
-Ó. És tökélyre fejlesztetted már a föld mágiát? Egyszer talán összemérhetnénk az erőnket. - Vetettem fel nevetve az ötletet
- Majd egyszer, valamikor, amikor megint összefutunk. Kicsi a világ nem igaz? Neked még mindig túl jó a kedved. – vigyorgott végre, ezzel még jobb kedvre derítve engem.
- És Mona? Valóban ennyire rossz köztetek a viszony? - kérdeztem mikor a lány lemaradt, hogy megszaglásszon néhány színpompás virágot
- Nem tudom mi a gondja, bár sejtem, hogy nem tetszik neki a stílusom. Abból, hogy arrogáns vagyok, nem tudok kiindulni, mivel nem tudom, hol voltam az. –Beszélt a témáról kicsit komolyabban véve azt.
- Leszámítva a nem hétköznapi stílusát, egy kis fazonigazítással, és neveléssel igazán csinos lány lehetne belőle. –Játszottam el a gondolattal és vetettem fel Stragonak is.
-Csak arról beszéltél mit gondol ő rólad, na de mit gondolsz te?
- Semmit. Nem igen volt esélyem beszélni vele, így nem tudok véleményt formálni. Kissé labilis személyiségnek tűnik. Mintha nem lett volna igazi családja. –
- No igen, ezen felül cseppet heves természet. - dörzsölgettem még mindig sajgó arcomat.
- Nos, neked a kemény úton kellet tapasztalnod. – azzal helyet engedve arcán egy kárörvendő kis mosolynak.
-Ha véget ér ez a megbízás, talán újra összefuthatnánk, hogy kicsit többet is beszélgethessünk. –Dobtam fel az ötletet.
- Reméljük, hogy addig nem küldenek be valami csúnya lényekkel teli verembe. –
- Hát, engem nem igen. Amennyiben a Venture ház nem számít veremnek és te illetve Mona csúnya lénynek, biztosan nem. - kacsintok Stragora elmosolyodva
Visszaérve az oktatni hivatott intézményhez, az előre megbeszéltek szerint szétválunk, és tisztes távolságban várakozunk. Nem sokkal később elsőnek Aleni érkezik sebes léptekkel, nyomában Shad, aki láthatólag szavakkal próbálja a lányt jobb belátásra bírni, sikertelenül. A kishölgy int Monának és Stagonak, majd az eddigieknél még sebesebben indulnak vissza a villába. Shad és én szinte szóváltásra sem fecsérelve az időt, azonnal nyomukba szegődtünk. Érdemleges beszélgetést nem sikerült folytatni senkinek senkivel, Csalódottan fordultunk ki a városból a kúriákhoz vezető emelkedős útra. Ekkor azonban hirtelen tucatnyi útonálló ugrott elő a környező bokrok, fák rejtekéből. Némelyikük megjelenése hétköznapi, vagy annál még alantasabb volt, másoké kirívó, különleges, óvatosságra intő. Stragoval és Monaval háromszöget alkotva Aleni és Shad körül vártuk a támadást, amely pillanatokon belül meg is indult. Shad azonnal csatlakozott a küzdelemhez, ezzel némileg felénk billentve a győzelem mérlegének nyelvét. A csatakiáltások és különböző mágikus támadások tengerében, két nem mindennapi fickóval találtam magam szemben. Egyikőjük, egy magas, erős fizikumú, színes bőrű alak, lassan lépkedett felém. Fejének bal oldala tar kopasz volt, haj helyett, nap szerű szimbólumokat ábrázoló tetoválás díszítette, másik oldalról hosszú, sötét, csapzott tincsek lógtak egészen lapockájáig. Fekete, ujjatlan bőrkabátot és vászonnadrágot viselt, övéről legalább fél tucat zsugorított fej és két három bőrszütyő lógott. Jobb karjának külső oldalán egy csontváz kar futott végig a felkar csontjától, egészen az utolsó ujjpercekig, hiánytalanul. A másik ellenfelem talpától egészen a feje búbjáig fekete fásliba volt tekerve, csupán szemei voltak fedetlenek, amolyan ninja-múmia látszatát keltette. Puha léptekkel közelített felém, egy hosszú, vékony kardot húzva elő háta mögül. Karcsú alkatából és kecses mozgásából azt mondanám, hogy második ellenfelem egy nő. Botom végét a talajnak csapva, azt teljesen elborította a föld, egy kisebb gödröt hagyva maga után. Táskám a benne rejlő tojással együtt a mélyedésbe dobtam, abban bízva, hogy ott sértetlen marad. A magas, izmos férfi megérintve a földet, egy az emberénél sokkal hosszabb gerincoszlopot húzott elő, amit mosolyogva, ostorként csattogtatott maga körül. Azt hiszem ennél torzabb küzdőfelet nem is kaphattam volna. Bal karomon kőkesztyűvel, jobb kezemben harcra kész fegyveremmel, teljesen felkészülten vártam a megfelelő pillanatra. Elsőként a nő támadott, de egyáltalán nem úgy, ahogyan azt vártam volna. Kardját öt hat méterről, futtában vágta hozzám, mintha már semmi szüksége sem lenne rá. Bal kezemmel kifelé suhintva könnyedén hárítottam, azonban az alatt a röpke másodperc alatt, míg ütésem elfedte őt szemeim elől, hirtelen előttem termett és egy gyomromat célzó rúgással hátra repített. Egyet bukfencezve a földön, ismét talpon voltam. Guggoló testhelyzetben ért következő csapása, melyet botom keresztbe tartva magam előtt, sikeresen védtem. Mint mozgását mint harcstílusát igen egyedinek találtam. Karjait behajlítva, kézfejét lefele tartva mind az öt ujját összeérintve, ütései erejét egy pontba sűrítette. Ezen támadások súlya alatt, kesztyűm minden egyes alkalommal megremegett, majd repedezni kezdett. Sebességben bőven felettem állt, így helyzetem egyre szorultabb lett. A nekromata mágus közbelépése pedig csak még tovább rontott az esélyeimen. Amíg én minden figyelmemet a nőre fordítottam, ő jobb kezem irányából felém lendítette ostorát. Az utolsó pillanatban földbe szúrtam botom így helyettem arra csavarodtak a csigolyák. Ezzel egy időben újabb megállíthatatlan rúgás érte hasamat így újfent a földre kerültem. Tehetetlenül feküdtem hátamon és levegő után kapkodva mellkasomat csapkodtam. A nő felugrott és kezeit ismét ütésre emelve zuhant felém. Megelőző csapásként egy kőtüskét téptem ki a földből és egyenesen neki hajítottam. Ő azonban nagyterpeszben, két kézzel a karót maga alá nyomva átlendült rajta és töretlen lendülettel közelített. Jobb ötlet híján magam elé tartottam két karom és imádkoztam. Ekkor egy erőteljes széllökés trafálta oldalba a gonosz múmiát, ezzel újabb esélyt adva nekem. A csapás kiindulási pontjának irányába nézve Alenit láttam, aki szemrehányó tekinteteket vetett rám és fejét megrántva szerintem valami olyasmire gondolhatott, hogy keljek már fel, ne lógassam a lábam. Megmentőm úgy látszik sokkal több egy felfuvalkodott úrihölgynél, a szélmágia igazi mesterének bizonyult. Könnyedén átlibbenve fölöttem, pár másodperc alatt röptében több zsiványt is földre vitt.
-Kelj már fel! –Kiáltott rám, most már valóban morcosan.
Hallgatva Alenire hátrabukfenceztem majd a mozdulat közepén kezeimmel kinyomva magam, talpra szökkentem és reflexből magam elé rántottam szikla fedte bal karom. Tudatosan talán nem is észleltem, de valahogy mégis sikerült érzékelnem a felém száguldó csonttüskéket és időben hárítanom. A következő adagot már célzatosan védtem és viszonoztam is két egymást követő kőkaróval. Testes ellenfelem egyiket elkerülve, másikat ostorával eltérítve, arcomba röhögött majd felém lendítette gusztustalan fegyverét. Az rácsavarodott kesztyűmre, és használója révén elég nagyokat rántott rajtam. Bár jómagam is remek fizikumban vagyok, néha mégis a többet ésszel mint erővel elv híve. A megfelelő pillanatban feloldva a varázslatot kezemről, ezzel lecsúsztatva róla az ostor végét , sikerült meglepnem a halálmágust. Kikerekedett szemekkel, felhorkanva zuhant el nagy robajlás közepette és fetrengett a földön mint egy hátára esett bogár. Megiramodtam irányába, miközben megújítottam a varázst immár jobbik kis barátom körül. Egyenesen fejét céloztam, védekezés képpen ő is előre lendítette csont fedte karját. Ökleink összecsaptak, egy pillanatig tartva egymás hihetetlen pusztító erejét, majd a csontok ropogó hang kíséretébe szilánkosra törtek. Egy másodperccel később, mikor kézfeje a talaj és a kőkesztyűm közé préselődött, húsába ágyazott csontjai ugyan így tettek. Sérült végtagját lent tartva egy balossal akartam teljesen kiütni, ő azonban nem vesztette el lélekjelenlétét a fájdalomtól. Szabad kezét a földhöz kapva egy csontkarót húzott ki abból, egyenesen ütésem útjába rántva. Testem egész súlya benne volt abban a támadásban így nem bírtam megállni, de még csak pályát módosítani sem. A legtöbb amit tehettem, hogy tenyerem szétnyitva csökkentem az elkerülhetetlen sérülést. Amint a dárda hegye átszúrta kézfejem, rögtön felcserélődtek a szerepek és rám fordulva maga alá gyűrt. Dárdájával földhöz szegezett és vélhetőleg már zsebében érezte a győzelmet illetve a plusz díjazást is amit halálom közvetlen kiosztásáért kapott volna. Egy valamiről azonban megfeledkezett, mégpedig arról, hogy még ha padlóra kerülök is –amíg a padló földet jelent- én vagyok helyzeti előnyben. Parancsomra az ősi matéria felfutott a csontszegen és egy hosszú tövisben teljesedett ki. Majdnem-hóhérom szétnyílt ökle erőtlenül zuhant fejem mellé, teste lassan csúszott lefelé az őt átdöfő és tartó gerelyen. Csapzott haja közvetlen előttem himbálózott, szájából nyállal keveredett vércseppeket köhögött arcomba. Lábaimat felhúzva mellkasának feszítettem talpam és nagyot nyögve lerúgtam magamról, majd sérült jobbom is kiszabadítottam. Kissé szédelegve feltápászkodtam és társaimat keresve körbenéztem a szétrombolt, meggyötört területen. Megkönnyebbülésemre mindannyian talpon voltak, egyikük másikuk lábai előtt több vérző hulla vagy eszméletlen test is hevert. Mindannyiuk tekintete az egy szál, még talpon maradt ellenfélen csüngött. Egyáltalán nem tűnt rémültnek, vagy reményvesztettnek, magabiztos mosollyal az arcán nézett végig hősies kis csapatunkon. Én magam úgy festhettem a többiek, főleg Aleni szemében, hogy az egész harcot végig fetrengtem és ráadásul még meg is sérültem, úgyhogy legalább ez utóbbit próbáltam leplezni. Kendőmmel gyorsan bekötöztem és ismét aktiváltam rajta a Stone Gloves varázslatot, majd magamhoz vettem, botom, táskám és csatlakoztam a többiekhez. A haramia egyedül állt ötünkkel szemben, ahogy mondtam az elkeseredés legkisebb nyomát sem mutatva. Kezeit felemelve, a levegőbe furcsa jeleket írva, tucatnyi lilásan feketésen kavargó, nagyjából két méter átmérőjű örvény jelent meg körülötte, elszórva. Minden egyes ilyen kis portálból egy sőt némelyikből több földöntúli, undorító, de főként veszélyesnek tűnő bestia ugrott elő. Négy lábon toporogtak, túlfejlett mellső és ehhez képest viszonylag csökevényes hátsó végtaggal. Testük zöldes feketés, mocsári varangy bőrét idéző színekben villódzott, vastag nyálkaréteggel és itt ott gazdagon tüskékkel borítva. Szemet sehol nem fedeztem fel rajtuk, de ez annyira nem is foglalkoztatott, tekintetem inkább a hatalmas sűrűn nőtt fogak ragadták meg. Shad és Aleni erőteljes támadást kezdeményezett az egy szál útonálló ellen, azonban két csatlósa a támadások elébe vetve magát –és teljes egészében elnyelve azokat- könnyedén védték meg parancsolójukat. Kicsit kínos elismerni, de Shad és Aleni, varázserő tekintetében mindannyiunk felett álltak. Ha ők nem voltak képesek még csak sebet ejteni sem ezeken a pokolfajzatokon, azt hiszem nekünk egyáltalán nem lenne erre esélyünk. Összenézve hihetetlen tempóban indultunk meg a mágikus védelmet nyújtó birtokok irányába, ezzel a lépéssel kissé meglepve ellenfelünk. A démon falka gazdájuk kissé megkésett parancsszavára azonnal utánunk vetette magát,. Tempójukon nem sokat csökkentett az a néhány mágikus támadás amit akadályozásuk érdekében eszközöltünk. Bár gyorsan közeledtünk a vélt menedék felé, még ha csak lassan is, de üldözőink egyre közelebb értek hozzánk, kérdésessé téve sorsunk.

Gondoltam, hogy ez a nap már sokkal fényesebb aligha lehetne, de Omeron megcáfolta eme állításom. Kalimpálására csak egy faarccal tudtam reagálni, és elgondolkodtam, hogy elforduljak e, de ez már késő lett volna. Vidáman befarolt, jól hátba vert, aminek nem voltam túlságosan hálás, de ő már csak ilyen, és azonnal letámadta Monát.
- Jó reggelt kisasszony, Omeron Greensand vagyok! – és ezt egy meghajlással meg is toldotta, ami szerintem némileg felesleges volt, mivel nem olyan a társaság, no, de ez már az én problémám.
- Szia. Mona Okami vagyok. – érkezett a válasz, egy meglepett, de vidám Monától. A kedves fekete özvegy felém fordította a figyelmét, és minden udvariasságát olyan gyorsan levedlette, hogy nem igen hittem el.
-SZEVASZ! De régen láttalak! Mi a helyzet, te folyton csajozol? Na! Hagyd már ezt a keserű ábrázatot. – nyerítette, miután én egy savanyú pofával voltam csak képes reagálni az egészre, majd fél kézzel megölelt és újfent megveregette a hátamat. Ez a gesztus váratlanul ért; ilyen közel ritkán kerültem valakihez.
-Ó hát én is örülök. – tudtam kinyögni magamból.
- Na és munka ügyben vagytok itt, mikor érkeztetek? – kezdte a puhatolózást.
- Azért bizony, tegnap reggel érkeztünk. – jött Monától a válasz. Hagytam, hadd ismerjék meg egymást, én inkább nézem, mit is tudnék mondani majd a lánynak, amitől nem fog legközelebb megsértődni.
-Ó – Omeron olyan arcot vett fel, ami kicsit sem tetszett nekem. - Remélem nem tett semmi illetlent tegnap éjszaka ez a kurafi. – és Mona felé hernyózott a testével, legalább is, így nézet ki az általa végrehajtott mozdulatsor. Ne próbálj meg mindenki esetében magadból indulni ki. Szeretem a jó nőket, főleg hiányos vagy semmilyen ruházatban, de egy ismeretlen valakit nem látogatnék meg első éjszaka a szobájában… … … a szívem így gondolkozott, de az ösztöneim nem. Áááááá megint eszembe jutott a tegnapi képsorozat, és a fura álmom éjszaka.
Mentális halálomból egy csattanás ébresztett fel, aminek forrása egy kéz és egy arc kellemetlen találkozása volt. Kárörvendően néztem, hogy a kéz Monáé volt, az arc meg Omeroné. Na, most megkaptad te szőrtelen csimpánz te. Gúnyos nevetésemet alig tudtam elfojtani.
- Mi nem vagyunk együtt! – Mona nem örült az alaptalan megjegyzésnek, és komolyan vette Omeron viccét, amit még én is viccnek interpretáltam, így kissé kételkedtem abban, hogy Mona milyen házban nőtt föl.
- Igazán nem kellett volna ilyen erőszakosan kisasszony – reagált szemrehányóan Omeron, akit meglehetősen váratlanul érte a rossz vicc jutalma, de hamar visszaszerezte szüntelen jókedvét.
- Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, nincs kedvetek bekapni valamit? ...Ételre gondolok- vetette fel Omeron.
- De szívesen. – vágta rá azonnal Mona. Rögtön megváltozott az Omeronhoz fűződő viszonya. Ezek szerint neki ez a gyengéje: ha kaja, akkor neki ott a helye.
- Úgysincs jobb dolgunk, miért ne? – felelek, mert tényleg nem volt jobb dolgunk. Mit is mondott Ayumi? Re szocializálni kéne engem? Tényleg ennyire rossz már a helyzetem?
- És hova megyünk? – jött a jó kérdés, kedves női csapattagunktól.
- Majd amerre a lábunk visz. Előbb utóbb b biztosan találunk egy hívogató vendéglőt. – Sugárzott belőle a pozitív energia. Aztán nehogy rossz irányba sugározzon minket. De a pozitív hozzáállása továbbterjedt más témákra is.
- És honnan jöttél Mona? Mesélj egy kicsit magadról, hátha jobban megértem miért ez a nagy ellentét közted és Strago közt. – Háháááá, leesett, mi? A nem egymásra nézés, vagy a feszülő atmoszféra miatt, mely körülvett minket, buktunk le?
- Hogy honnan? Ez egy jó kérdés... Magam sem tudom, és ha a kettőnk közötti kapcsolatra gondolsz, szerintem az ellentét fő oka az, hogy ez itt – erre rám mutatott. Szerintem nem javított volna a helyzetem, ha megemlítem neki, hogy az etikett rossz szemmel nézi a mutogatást - túlzottan is fent hordja az orrát. –
- Csak azért mert nem tudok normálisan kommunikálni valakivel nem jelenti azt, hogy arrogáns vagyok. –
mondtam neki őszintén, mivel tudtam magamról, hogy ez nem igen megy, még lazább társaságokban sem. Egy hiba, amit sajnos igen nehezen tudok álcázni, mivel, amint kinyitom a szám egyértelművé válik.
- És a viselkedési problémákat mivel magyarázod? – vágott vissza epésen. Válaszolni nem volt időm, ugyanis Omeron kettéválasztotta a sötét foltot, mely kettőnk között volt.
-Ó hát ez itt a baj, na de mi most pontot teszünk ennek a kalamajkának a végére. Itt a remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjétek egymást, nyugodt, kellemes környezetben. Én meg majd ügyelek rá, hogy ne vessétek el a sulykot. – nagyon intenzíven kacarászott, minden bizonnyal örült, hogy a békítő ember szerepét játszhatja - micsoda szerencse hogy összefutottunk. – azzal mindkettőnket átkarolt és elindult valamerre, velünk a karjai alatt.
- Chö - Mona sértődötten elfordította a fejét.
- Ha nem mondod el sosem fogom megtudni. – mondtam Monának, hogy lehetőleg előrébb jussunk. A válasz nem késett.
- Nem azt hívjuk egoizmusnak mikor az ember nem vesz észre magán kívül senkit? – érdeklődte meg tőlem. Nos, nem egészen.
- Sajnálom, ha egy kicsit, túlságosan is sokat foglalkozom a teóriáim bebizonyításával, és ilyenkor nem igen tudok másra figyelni. De én ezt nem nevezném, csak az önmagammal való törődésnek. –
Időközben sikerült egy érdekes étteremhez érkeznünk, ami hívogatóan csalogatott minket érdekes, tésztafélét mutató cégérével.
- Azt hiszem ez éppen jó is lesz. Üljünk le itt kint a teraszon, elő az étlapokkal aztán rendeljetek bátran. –
Mindketten egy OK-val válaszoltunk, és lecsaptunk az asztalon heverésző étlapokra.
- Öhm... van egy kis probléma – ennek mindig rossz vége szokott lenni - Valaki felolvasná nekem az étlapot? –
Néma csend és hullaszag. Engem a ló rúgott mellen, amikor ezt meghallottam, és ehhez passzolóan hülye fejet vágtam. El sem tudtam hinni, hogy egyáltalán létezik olyan ember, aki nem tud olvasni. Talán a nagyon szegény réteg között létezik az ilyen, de…. egyszerűen nem tudtam elhinni. Majd egy böködő érzést… nos … éreztem. Láttam, hogy Omeron vadul kalimpál a szemeivel, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy valamit szeretne csinálni, vagy szeretné, hogy én csináljak valamit, majd felpattant.
- Én keresek egy pincért. Remélem az étel jobb lesz, mint a kiszolgálás. – tehát kikerülöd a problémát, és rám hárítod, kösz.
Rápillantottam Monára és az étlapra és rájöttem, hogy itt az ideje, hogy némi jó pontot szerezzek ennél a zabolátlan lánynál, így kissé közelebb húzódtam, kezembe vettem az étlapot és elkezdtem mondani a hangzatosnál hangzatosabb ételeket. Ez kb. 15 percig tartott ez a procedúra, eközben Mona egy rakás ételre azt mondta, hogy „jöhet”, és csak reménykedni tudtam abban, hogy majd Omeron fizet, mert nekem nem volt most sok fedeztem, egy ilyen nagy kiadásra.
Közben Omeron is visszatért, mint a Jedi, és hozott magával egy pincért is, aki jó sokat jegyzetelt, mire sikerült mindent felírnia. A beszélgetés azonnal beindult.
- Na és milyen megbízás miatt vagytok itt? Már ha publikus. –
- Minket a Venture család fizetett le –
- Csak nem védelemre van szükségük? –
- Minden bizonnyal, különben nem fogadtak volna fel minket. – szeretem a logikus kérdéseket, és azokat, akik nem mindig tudják az azonnali választ.
- És te? Veled mi a helyzet Omeron? –
- Azt hiszem ebben részben én is ludas vagyok. Nem tudom, mennyit tudtok helyzetről, és hogy feltűnt e nektek, hogy kivel érkeztem. – ennek a mondatnak sajnos csak a felét értettem.
- Miért ki volt az?-
- Egy fokkal barátságosabbnak tűnt, mint a mi kliensünk. – jegyeztem meg.
- Az nem kifejezés. – először hallottam Monát egyetérteni velem.
- A Venture ház ellenségének fia, Shad Hasting, a munkaadóm. Úgy látom nem igazán avattak be titeket a dolgokba. – azt jól látod.
- És neked ők mit mondtak? Miért harcol a két család? – érdeklődött tovább a vadóc.
- Az ellentét pontos okát egyelőre még én sem ismerem, bár Shad ígért egy alapos magyarázatot. viszont az ellentéteket inkább megfékeznünk, mintsem még tovább szítanunk kellene. Csak azt nem tudom hogyan. már legalább tíz éve folyik a csatározás a két ház között és a halálos áldozatok ellenére sem voltak képesek jobb belátásra térni. – Hát ez megnyugtató. Tehát előbb vagy utóbb az egyik megöli a másikat. Ezek a hatalommániás madarak már csak ilyenek.
- Áldozatok? Mi ilyesmiről nem hallottunk. – Monát eléggé zavarta ez a tény. Engem meg az, hogy tényleg nem erőltette meg magát Kaz, hogy felvilágosítson.
- Shad sokat munkálkodott a múltban a viszálykodás visszaszorításán, azonban egyszer sem járt sikerrel. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ha ez így megy tovább, befellegzik a megbízóinknak. Másfelől nem szeretném egyikőtöket sem fenéken billenteni. –
- Nos, azt szerintem senki sem szeretné. – jegyeztem meg morcosan, mivel ez nem volt nagyon vicces, mivel akármikor megtörténhet. Amúgy Omeront simán elseggelnénk ketten, úgyhogy nem kell annyira felvágni a semmivel.
-A részleteket egyelőre én sem ismerem. Mindent, amit tudok, Shad osztott meg velem. Reen, a ház ura elég titokzatos és megfontolt, semmit nem mond el, amit nem szükségszerű. Na és mi a helyzet a ti kis védencetekkel. Elég magának való kislánynak tűnt. –
- Szó mi szó elég egoista. Én még nem beszéltem vele. Viszont Kaztől semmi olyan infót nem tudtunk meg ami segítene bennünket. Ugyanolyan mogorva, mint a lánya. Meglátásom szerint volt valami Shad és közte, különben nem viselkedett volna így. – micsoda meglátások. Ha most Omeron valami nagyon elmés viccel jön velem és Kazzel kapcsolatosan, akkor goromba leszek.
- Akkor elméletileg jól meg kellene érteniük egymást Stragoval. Nem? – én látom a jövőt. Omeron meg a gyilkos tekintetemet. - Csak viccelek, viccelek. – nevetett, kissé mentegetőzve, csak valamiért én nem tudtam ezt viccesnek elkönyvelni. Lehet, hogy bennem a hiba.
- Hát jobban, mint velem – vihogott magában Mona, amitől, ha lehet, még jobban elsötétült az arcom. Ha még egyszer veled merek álmodni, vagy felakasztom magam.
- Nem tudom Mona. Shad szíve máshoz húz, már elég rég óta, persze a múltban bármi megtörténhetett. – folytatta Omeron, végre komolyabbra fordítva a szót. Sajnos ezt a mondatom sem értettem kristálytisztán.
- Meglehet. – jött a tömör válasz.
Mona időközbe a sokadik fogását pusztította, és én ugyan nem számoltam, de azért néha-néha megkérdezgettem magamtól, hogy egy egészséges ember gyomra ugyan hány kiló ételt tud magában tartani. Nem jutottam értelmes válaszra, de biztos voltam benne, hogy Mona egy új rekordot fog így előbb vagy utóbb felállítani. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ne lökjek be egy frappáns megjegyzést, amit direkt ilyen alkalmakra tartogattam.
- Amiről egyáltalán nem tudunk semmit. Úgyhogy egyelőre arra kell koncentrálni, hogy mivel bíznak meg. Gazdag emberek problémáiba beleártani magunkat nem szerencsés. Én tudom, mivel jómagam is ilyen családban nőttem fel. –
- Ki gondolta volna? – ki gondolta volna, hogy tőled hallom ezt.
- Mindenki, aki hallott már beszélni. – Nem akartam megint vitatkozni, így őszinte voltam. És keserű.
- Igaz is! Omeron neked mi a feladatod náluk? – a szó, szerencsére, hamar elterelődött rólam.
- Természetesen a ti részetekhez semmi közöm nincs, szabadon cselekedhettek legjobb belátásotok szerint. Ami pedig engem illet, megígértem Shadnak hogy segítek helyrehozni ezeket a kisiklott életeket. A megbízásom szerint Reen családjának főként Shadnak a biztonságát kell szavatolnom, szemben a Venture famíliával és ördögi csatlósaikkal. – Minden bizonnyal mi vagyunk az ördögi csatlósok. Kellemetlen.
- Nekünk az mondták, hogy betörtek a házba, de semmi nyomát nem találtuk. Te tudsz erről valamit? – végre egy kérdés, ami engem is érdekelt.
- Betörésről szerintem szó sincs. Shad és Venture-k egyik alkalmazottja jó barátságban van. Talán figyelmetlenek voltak az egyik titkos éjszakai találkozójuk alkalmával és feltűnést keltettek. Később ezt titulálhatták betörésnek. – Ó? Milyen érdekes. És milyen valószínű.
- Ki az az alkalmazott? Csak nem Sazed?- Mona is annyira volt csak izgatott kívül, mint én belül.
- Csak nem vagytok ti annyira alulinformáltak, mint ahogy nekem mutatjátok. Ejnye, ejnye. – dorgált minket Omeron. Ennek pont az a lényege, hogy alulinformáltak vagyunk, és szeretnénk bizonyítani, hogy végre valamire rájöttünk.
- Szó sincs róla, egyik éjszaka kiosont mi meg követtük egy darabig. – Mona mentette a menthetőt.
- Ahogy a szavaidból kicseng, leráztak titeket. – Nos, igen.
- Igen, és ott lettünk hagyva a sötétben. – Még mindig élesen élt a feketeség az emlékeimben, és Mona gonosz húzása.
- Nem is tudom kinek a hibája volt – nézett rám morcosan Mona - Nem kellett a fáklyám. –
- Nem kérdeztél rá. – vágtam vissza.
- Ugyan, ugyan, Ne emlegessük fel ezeket a régi sérelmeket, inkább rendeljetek desszertet, aztán menjünk, idő van. – Omeron gyorsan cselekedet, amikor látta, hogy kezd megint kicsúszni az ideg.
- Okés – sóhajtottunk.
- Másfelől nem vagyok benne biztos, hogy Aleni előtt is ilyen jó barátságban kellene lennünk. Shadot nem zavarná, de a kis barátnőtök úgy hiszem, rövid úton munkanélkülivé tenne titeket. –
- Van benne valami. – Monának megint durranásig volt tele a szája.
- Mona, nem fog fájni a hasad egy egész gyümölcstortától? – aggódott Omeron. Engem nem érdekelt. Tőlem akár három napra is betankolhat, mint egy teve a vízzel, ameddig nem az én számlámra teszi azt.
- Hmmm? Nem, nem hinném, de azért titeket is megkínállak jó? – ezt nem tudom hogyan csinálta, de sikerült elhitetnie velem, hogy komolyan gondolja. Várjunk csak… lehet, hogy tényleg komolyan gondolja.
- Egy szeletet elfogyasztok. – csapott le Omeron a hirtelen jött ajánlatra, de én már eleget ettem, és ha lehetett, nem igen akartam Monával társalogni.
- Én nem kérek köszönöm. – és elfordítottam a tekintetemet az ablak felé.
- Na Strago ne szégyenlősködj. Nagyon finom. Gyerünk Mona, nyugtasd meg hogy szívesen adod. Csak egy falatot. – nem tudom mit gondolt ez a szamár. Majd Mona megetet engem, mint valami kisgyereket? Ennyire azért még nem vagyok szerencsétlen.
- Nem kételkedem Mona jószívűségében, de nekem ennyi elég volt, köszönöm. – igyekeztem rövidre zárni ezt a részét a beszélgetésnek, mert egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Nesze – azzal egy torta szelet landolt a tányéromon - addig nem megyünk, amíg meg nem eszed – mondta Mona ellentmondást nem tűrő hangon. Kénytelen voltam hát elfogyasztani a rám kirótt szeletet.
Nagy nehezen sikerült befejezni ezt a hosszú ebédet, Omeron pénztárcája legalább három kilóval lett könnyebb. Láttam a pincér kéjes tekintetét, amit megtörtént a fizetés. Gondolom ennyi pénz sosem volt a kezében még, és előre láthatóan sosem lesz, mivel kevés olyan ember létezik, mint Mona. Utunk következő állomása az egyetem volt.
Mona elöl haladt és Omeron ezt kihasználta, hogy privátabb beszélgetést kezdeményezzen.
- Na és veled mi újság Strago? Hogy alakul a sorsod Kunugi óta? –
- Nem történt az óta semmi nagydolog, volt egy kis nézeteltérésem egy térmágussal, de megoldottam, és az óta unalmasan telik az életem. Bár talán bennem a hiba. – feleltem szokásos unott arcommal.
-Ó. És tökélyre fejlesztetted már a föld mágiát? Egyszer talán összemérhetnénk az erőnket. – nevetett Omeron. Nem igazán szerettem az ilyen konfliktussal való viccelődést, mert sose lehet tudni.
- Majd egyszer, valamikor, amikor megint összefutunk. Kicsi a világ nem igaz? Neked még mindig túl jó a kedved. – egy vigyor jelent meg az arcomon. Ritka eset.
- És Mona? Valóban ennyire rossz köztetek a viszony? – Az említett éppen egy virágágyásnál ijesztgette a méheket, így nem volt hallótávon belül.
- Nem tudom mi a gondja, bár sejtem, hogy nem tetszik neki a stílusom. Abból, hogy arrogáns vagyok, nem tudok kiindulni, mivel nem tudom, hol voltam az. – Volt egy sanda gyanúm, hogy én ezt sosem fogom megtudni.
- Leszámítva a nem hétköznapi stílusát, egy kis fazonigazítással, és neveléssel igazán csinos lány lehetne belőle. – Nos, ez bizony meglehet, de én erre nem láttam sok reményt.
- Csak arról beszéltél mit gondol ő rólad, na de mit gondolsz te?-
- Semmit. Nem igen volt esélyem beszélni vele, így nem tudok véleményt formálni. Kissé labilis személyiségnek tűnik. Mintha nem lett volna igazi családja. – De ha nem volt családja, akkor hol nevelkedett? Hogyan tanult meg beszélni? Állatok csak nem nevelhették fel. Vagy mégis?
- No igen, ezen felül cseppet heves természet. – dörzsölgette arcát Omeron, amire nekem megint egy vigyor terült el az arcomon. Felettébb mulatságos volt, hogy végre egyszer a viccei miatt kapott egy tockost. - Nos, neked a kemény úton kellet tapasztalnod. –
- Ha véget ér ez a megbízás, talán újra összefuthatnánk, hogy kicsit többet is beszélgethessünk. –
- Reméljük, hogy addig nem küldenek be valami csúnya lényekkel teli verembe. –
- Hát, engem nem igen. Amennyiben a Venture ház nem számít veremnek és te illetve Mona csúnya lénynek, biztosan nem. – vigyorogta felém. Kétlem, hogy az előbb felsoroltak abba a kategóriába tartoznának, amelyeket Ome kirótt rájuk.
Többre nem jutott idő, ugyanis elérkeztünk az egyetemhez, és szabálytalan két csapatra bomlottunk, ahol a mi csapatunk volt túlerőben Omeronnal szemben. Némi várakozás után kijött a kicsit sem arrogáns védencünk, mögötte Omeron ügyfelével, aki mintha valamit nagyon magyarázott volna a hölgyeménynek. Aleni intett nekünk, és gyorsan elindultunk a villa felé, team Omeronnal a nyomunkban. Érezhető volt valami feszültség kettejük között. Pont a kastélyok felé tartó útra fordultunk ki, amikor egy tucat rossza arcú fickó jelent meg a semmiből. Egyik idétlenebbül nézett ki, mint a másik, bár a furcsa jelet nem vettem észre, ami a fejem felett jelent meg, hogy „Nicsak ki beszél”. Gyorsan közrefogtuk a fiatalokat és nem kellett sokáig várni a kezdeményezésre, a banditák megindultak. Felhúztam kezeimre a szeretett kesztyűimet és periférikus látásomat három jómadár töltötte ki. Az egyik kezében kard volt, a másik kettőében nem, viszont nekik varázspecsétek villantak fel, egy sárga és egy világosbarna. Összeszokott csapat voltak: míg a kardos lefoglalt nem tudtam a másik kettőre koncentrálni. Az előttem álló jómadarat igen hamar elvitte oldalra a lendület, aminek a kiindító erejét az öklöm adta meg, de amint odébb löktem ezt a majmot, jött a váratlan támadás elölről egy nagy kéz formájában. Ez a kéz rossz kedvében volt, és elég erősen kupán vágott, amitől nemhogy csak a földre kerültem, de szemem-szám tele ment homokkal. Tehát egy homokmágus. Felpattantam, mivel maga az ütés ereje nem volt valami nagy, de máris jött a következő támadás, egy villám formájában, ami a felemelt kezeimet találta el. És nem történt semmi, mivel föld volt a kezeimen. Tehát ellenfeleim voltak: egy villámmágus, egy homokmágus…. és egy pojáca. Fel volt adva a lecke. Egyik támadás jött a másik után, amint az egyik ellenfelet fellöktem vagy képen töröltem, jött a másik. Kezdtem fáradni, mivel nem voltam ilyen akciókra felkészítve fizikailag, és tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de a fejemre fognak nőni. Ekkor villanásokat láttam, és a három vadállat repült egy jót. Kiderült, hogy Omeron védence mégsem szorul olyan nagy segítségre, mint ahogy mi azt gondoltuk. A srác jól csinálta, amit csinált; ide is, oda is besegített, és néha a haláltól sikerült megmentenie minket, de a harc még így is eléggé nehézkes volt. Nem láttam a többieket, de hallottam kiáltásaikon, hogy nem állnak valami fényesen, és az én ellenfeleim sem akartak egyhamar földet fogni. Viszont jött egy újabb meglepetés: egy szélhullám csapott végig a csatatéren, amitől ellenfeleim hanyatt estek. Megfordultam és láttam, hogy a mi Alenink is becsatlakozott a haddelhaddba. Össze-vissza röpködött szélmágiája segítségével, minden támadása során ellenfelek hullottak ki a másik csapatból, és szép lassan nyerésre álltunk. Égett az arcom, de kénytelen voltam beismerni, hogy a két egyetemista sokkal jobb mágus volt, mint mi.
Végül is befejeződött a csata, örültem neki, hogy nem sikerült sérülést beszereznem, de jó koszos lettem a porban való gurulásról, és hanyatt eséstől. Tévedtem. A csatának még nem lett vége. Előjött egy egyedülálló szépfiú, aki a jelzőjéhez híven egyedül állt előttünk, és egy irritáló, gonosz vigyor volt az arcán. Elkezdett a karjaival hadonászni, számomra érthetetlen jeleket rajzolni a levegőbe, és ezek nyomán jókora feketés lila örvénylő… örvények jelentek meg. Ezekből kutyaféle szörnyek másztak elő, amik nagyon hasonlítottak arra a szörnyre, ami a térmágussal való párbajom során, a labirintus templomban megtámadott. Sajnos a legszembetűnőbb különbség ezek és az között az volt, hogy ezek sokkal erősebbnek, és vérszomjasabbnak tűntek. Aleni és a srác nekik támadtak, de kemény varázslataik nyomot sem hagytak a vadállatokon. Miután mindenkinek leesett, hogy itt bizony nem igen lesz esély a nyerésre futásnak eredtünk. Védenceink előttünk futottak, és a villák védelmet nyújtó birtokai volt a célpont. Sokszor hátra kellett lőnöm Stone Spike- of, vagy Stone Fist-et, az ismeretlen srác is néha megeresztett maga mögé világító robbanó gömböket, így nem igazán tudtak a szörnyek utolérni.

A mai nap hatalmas fordulópontot jelentett Csip éltében. Ma akarta megkérni imádott szerelme, Matilda kezét. Számtalan közös gyereket, egy száraz, védelmező odút, egy mindig teli makk raktárat és hosszú, boldog életet kívántak csupán. Délután négy óra tájt, Csip a fiatal mókusfi szívében izgalommal térdelt a gyönyörű Matilda cloveri odvának nappalijában.
-Egyetlen mogyoróvajas tündércinege hercegnőcsücsköm. –Mondta Csip félszegen.
-Igen aranycsonthéjas kis macilovagom? –csicsergett Matilda nem kevésbé megilletődötten.
- Lennél az arám egy életre? - Azzal előhúzott egy 18 karátos eljegyzési makkot, minek láttán kedvese nyálcsorgatva kulcsolta össze kezeit és hajolt enyhén előre.
Minden tökéletes volt, talán csak pár másodperc kellett volna, és ők ketten a világ legboldogabb mókus párjaként kerülnek a történelemkönyvekbe. Ekkor azonban, váratlanul egy felfoghatatlan dolog szakította félbe a ceremóniát, elválasztva a szerelmeseket. Egy hatalmas kőkaró ékelődött a nappali falába, kitépve az eljegyzési makkot Csip kezéből és rossz ómenként ketté hasítva azt…
- Strago! Ne a fákra célozz már, hanem arra a tucatnyi pokolblökire akik a nyomunkban loholnak!! - Erőltettem ki magamból egy gyenge poént kutyafuttában, aminek alacsony minősége -tekintettel szorult helyzetünkre- egyáltalán nem volt meglepő.
Ő azonban –nem értékelve töredelmességem, számításba sem véve, hogy talán ez volt életem utolsó vicce- egy beazonosíthatatlan arckifejezésen kívül semmivel sem viszonozta gesztusom.
Tovább nem volt lehetőségem ezen filozofálgatni. Üldözőink egyre közelebb kerülve hozzánk, egyre sűrűbb lassításukat célzó csapásra kényszeríttettek minket, így azon és a rohanáson kívül másra már nem volt erőm. Nagyjából húsz méterrel előttünk, hirtelen egy fehér farkas tűnt fel az utat szegélyező fák tövében. Mona, legalább 6-7 kg eleséggel pocakjában, hirtelen elvágódott a földön, majd díjnyertes agarakat megszégyenítő sebességre kapcsolva, négykézláb vágtázva, a fehér sógora felé vette az irányt. Köpni nyelni nem tudtam a látványtól, de azt hiszem ezzel a többiek is így voltak. Pár pillanattal később, ezüstös loboncával átszakítva a bozótost,egy vonító hang és néhány csaholás kíséretében, úgy hiszem örökre eltűnt szemeink elől. A körülmények ellenére, valahogy térdre rogyva röhögni volt kedvem, az oldalamat érő, légszomj miatti szúró fájdalom azonban hamar elfeledtette velem iménti gondolataim és úgy az egész esetet. A biztonságot jelentő menedék még igen messze, a távolság azonban köztünk és a rémek között egyre kisebb. Már megint egy reményvesztett helyzetben vagyunk, akár hányszor összefutok Stragoval, ez történik.
- Erre! - Kiáltott hátra Shad, kezével balra intve.
Suhanó árnyakként vetettük magunkat a zöldellő ágak közé, ahol a démonpudlik hála nagy méreteiknek hátrányba kerültek velünk szemben, és szépen lassan lemaradtak. Néhány percnyi futás eredményeként egy tisztásra értünk, ahol egy frakkot viselő kedves fiatalember integetett vadul jobbjával, másik kezével egy csapóajtót tartva. Hihetetlen…nem is mertem remélni, hogy ilyenfajta segítség vár majd minket itt. A megmenekülés ténye hatalmasat dobott hangulatomon és lendületemen is, látva a célt, társaimhoz hasonlóan minden erőmet mozgósítva felgyorsítottam –persze még így sem közelítettük meg azt az emberfeletti tempót, amit Mona talán az anyatejjel szívott magába-. Libasorban huppantunk mindannyian a járatba, majd a sort zárva megmentőnk is behúzta fejét és lecsattintotta a csapó ajtót. Ezzel a momentummal végre ismét biztonságba kerültünk, azok a dögök nem juthatnak le ide. Megerősítendő a tény, a bejárat egy újabb biztonsági ajtóval lett lezárva. Shad halvány fénnyel bevonva kezét, bevilágította a környéket. Egy piszkos és nyirkos alagút elején álldogáltunk mindahányan, lihegve és megilletődve.
- Ez aztán meleg helyzet volt. –Törte meg Shad a hallgatást eme meglepően lelkes mondatával.
- Az nem kifejezés. –Kapkodta a levegőt kissé dühösen immáron egyedüli női bajtársunk
– Mégis kik voltak ezek? - Tette fel a kérdést ami mindannyiunkat érdekelt de vélhetőleg egyikünk sem tudta a választ…
- Nem tudom. Miért tőlem kérdezed? –Vette magára azonnal - Mert ha valami disznóság van, akkor a te kezed mindig benne van a dologban. - Boxolt dühösen a lány Shad vállába, aki látszólag nagy odaadással cukkolta.
- Ez igaz. De ehhez természetesen semmi közöm. Azonban van egy sejtésem kik lehettek. - Húzta ki magát mosolyogva.
-Akkor mond el
- Ha már ilyen „szépen” kéred.. - Kis hatásszünetet tartva, kiélvezve a helyzetet, folytatta
– Nos Sazed-del úgy gondoljuk, hogy Etienne áll az egész hátterében. - Nekem semmit sem mondtak ezek a szavak, de Aleni látszólag ismerte az illetőt.
- Tessék? Ezt meg honnan veszitek? -Kérdezte kikerekedett szemekkel, majd az inasforma emberre emelve tekintetét, ráförmedt.
- És egyáltalán.. mit keresel te itt Sazed? Titokban találkozgatsz az ellenséggel? -Amaz kérlelően válaszolt
- Ugyan Aleni kisasszony. Shad nem az ellenségem, és az öné sem, higgye el.
- A legkevésbé sem szeretném megszakítani ezt az izgalmas eszmecserét - Szóltam közbe jobb kezem a levegőbe emelve
- de beavatnának minket is az urak, esetleg a kishölgy a részletekbe?
- Nos, az egész háborúskodás úgy kezdődött, hogy.. - Kezdte volna Shad, azonban Aleni belefojtotta a szót.
- Nem adtam engedélyt, hogy kiadd a családunk titkait!
- Segíteni akarnak! Te sem kívánhatod, hogy folytatódjon ez az őrület. - Érvelt Shad nagyon jól, minek hatására, Aleni fejet hajtott
-Tehát úgy kezdődött, hogy az unokabátyám merénylet áldozata lett, amikor Aleni családja vendégül látta. Ők azt állították nem tudják ki volt, de persze az én apám ezt nem hitte el. A helyzet egyre jobban elmérgesedett a két család között, aztán pontosan két hét múlva, az egyik Venture-t is halálos támadás érte. Természetesen ők azt gondolták, hogy elégtételt vettünk, de ez nem igaz.
-Biztos? - Szólt közben Lekezelően
-Maradj magadnak Aleni –Csitíotta le Shad. Válaszképp a lány már csak keresztbe tett karokkal felrántotta orrát
-Hmpf
- A lényeg, hogy mi tudtuk, hogy nem a mieink a felelősek a gyilkosságért, de továbbra is a Venture házat okolták az unokabátyám haláláért, és hát ez vezetett az egyre durvább ellenségeskedéshez, ami végül szabályos állóháborúba torkollott. Ennyi a történetünk. Sazeddel azonban nyomozni kezdtünk, és bizonyos nyomok arra utalnak, hogy a merényleteket Alex Etienne, az Etienne ház feje szervezte meg. Ők egy kisebb nemes család a városban, sosem tudtak érvényesülni a Hastingok, és a Venture-ök mellett. Érdekükben állt tehát egymásnak ugrasztani minket.. - Így már sokkal tisztább volt a kép, nem is tudom hogy nem jöttek rá hamarabb…ennyit a nemesi éleslátásról
- Hát persze. Így már értem miért érdeklődött folyton Stephanie, hogy hányadán állunk a Hastingokkal. -Hát persze…ez a lány sem az eszéért vagy a természetéért szerethető…Általában nem vagyok ilyen rosszindulatú, de kicsit most felbosszantott, a butáskodásuk, hisz ha hamarabb kapcsolnak, rengeteg bajt megelőzhettek volna.
– Stephanie Etienne, Alex lánya. - Intézett egy mondatot Aleni Stragonak és nekem, bár fölöslegesen, mindkettőnknek meg van a magunkhoz való eszünk.
- Ez mind szép és jó, de most menjünk vissza a házba, és mondjuk el Reen-nek, illetve Kaz-nek a teóriánkat. -Azzal serény bólogatás közepette, elindultunk a dohos rossz szagú, áporodott folyosórendszerben. Jómagam nem voltam biztos benne hogy a két családfő is ilyen készséges lesz, de egy próbát mindenképp megért a dolog. Rövidke menetelést követően egyelágazáshoz érkeztünk, ahol Shazed, Strago és Aleni jobbra, én és Shad pedig balra fordultunk.
-Strago! -Léptem gyorsan oda barátomhoz. –Vigyázz magadra és ezekre a nagy eszűekre is –Majd kissé mosolyogva vezetői felé biccentettem. Azt hiszem megértette miért mondtam ezt.
Pár perc kazamata túra után, egy feljáróhoz érkeztünk, amely a Hasting birodalom hátsókertjébe nyílt, pontosan az egyik sziklakert szélénél. Óvatosan körbekémlelve kimásztunk, majd nyomainkat elfedve és ruháinkat kicsit leporolva, sietős léptekkel célba vettük a kúriát, azon belül is Reen dolgozószobáját.

Én világ életemben szerettem az állatokat. Amikor még Magnoliában éltem, gyakran töltöttem az időmet a madarak és egyéb érdekes állatok tanulmányozásával, bár ehhez sajnos többnyire könyvet kellett használnom, mert ugyan volt kertünk, de ott kevés volt a megfelelő alany. Hogy háziállatot tarthassak, az ki volt zárva, szüleim hamar tudatták velem, hogy csak elvonná a figyelmem a fontosabb dolgokról. Ennek ellenére máig is nagy álmom az, hogy valaha legyen egy szőrös barátom.
Bár jelen helyzetben eme érdeklődési köröm nem igen tudott érvényesülni, mert a démoni szörnyek, ugyan kutyafélék voltak, de ameddig a háziállat engem lát potenciális vacsorajelöltnek, addig nem igen tudom én őt barátnak tekinteni. Ez volt a kisebbik probléma; a nagyobbik az volt, hogy kezdtek beérni minket ezek a kedves kutyulik. Igyekeztem megfélemlítésképpen kőtüskékkel megdobálni őket, de a hátrafelé dobás nem az én reszortom, miközben halálosan be vagyok kakilva, ráadásul a célpontnak még van pofája mozogni is. Eme akciómat néhány fa bánta legfeljebb. Ez sajnos Omeronnak feltűnt.
- Strago! Ne a fákra célozz már, hanem arra a tucatnyi pokol blökire, akik a nyomunkban loholnak!! –
Ennek a poénnak több indok miatt sem örültem. Egyrészt, amikor az életemért futok, akkor engem hasznos információval lepjen meg, vagy legközelebb őt dobom a kutyák felé, másodszor, ha van energiája hülyeségekre, akkor varázsoljon ő is, harmadszor… háh, futás közben nehéz gondolkozni. Reméltem azért, hogy Omeronnak leesik, hogy nem vagyok most jelenleg kapó az ilyesmikre, legalább is az arckifejezésemmel ezt a gondolatot próbáltam telepatikusan átjuttatni hozzá.
Egyszer csak egy nagy, színes folt villant meg előttem, és tűnt el a szélső bokrok közé. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen optikus fenomént, majd, amikor láttam, hogy kik futnak előttem, rájöttem, hogy a csapat női tagja bizony itt hagyott minket a csávában. Nem volt sajnos időm, hogy dühöngjek, így inkább futottam tovább, remélve, hogy mi is egy darabban kijutunk innen, mint, ahogyan azt Mona is tette. Erre nem volt sok kilátás. Egyre jobban fáradtam, égett mindkét lábam, zihálva vettem a levegőt, egyszóval: kellemetlen. A védelemmel felszerelt villák még messze voltak, és a távolság egyre jobban csökkent köztünk és üldözőink között. Lehet, hogy a fekete teszi, de ez a második alkalom, hogy összefutottam Omeronnal, és már megint az életemért küzdök. Remélem ebből nem akarunk szokást csinálni.
- Erre! - Kiáltott a Shad nevű fiatal, Omeron védence, és bal felé vettük az irányt, ami egyenesen az erdőbe vezetett, ami jó is volt, meg rossz is. A szörnyek kevésbé tudtak gyorsan jönni, és manőverezni, engem pedig minden második át szemen vágott. Miután sikeresen pirosra csapkodta a növényzet az arcomat, kiértünk egy tisztásra, ahol meglepő módon Sazed várt ránk, aki mellett egy csapóajtó jelezte, hogy nem okvetlenül integet. Mindenre számítottam csak erre nem, de nem volt idő megállni és álmélkodni, mivel lehet, hogy leráztuk a kutyákat úgy, ahogy, de még nem szabadultunk meg tőlük teljesen. Mint a pingvinek, szépen, libasorban beugráltunk a lyukba, egymás hegyére hátára érkezve, de oly precizitással, hogy én már vártam a tapsot és a nekem járó halat. De nem jött. Helyette Shad keze felvillant, feltápászkodtunk, és egy kattanás hallatszott, ahogyan a csapóajtó becsukódik. Déja vu érzésem volt: miért mindig egy koszos barlang?
- Ez aztán meleg helyzet volt. – Shad valamiért örült valaminek. Talán ennek a kergetőzésnek? Őrült ez?
- Az nem kifejezés. – Aleni vagy három fokkal rosszabbul viselte a fogócskát, mint Shad. Meg is tudtam érteni; én sem gondoltam ezt egyhamar megismételni. – Mégis kik voltak ezek? – Erre szerintem mindenki szerette volna a választ hallani.
- Nem tudom. Miért tőlem kérdezed? -
- Mert ha valami disznóság van, akkor a te kezed mindig benne van a dologban. – teljesen, mint egy szerelmespár. Remélem, nem kezdenek el valami émelyítő dolgot csinálni. Nem, mintha baj lenne, de az ilyeneket hagyják meg estére, privátban.
- Ez igaz. De ehhez természetesen semmi közöm. Azonban van egy sejtésem kik lehettek. –
- Akkor mond el. – ez a lány csak egy nagyon kicsit volt követelőző. Az ilyet nem értettem, miért lehetett szeretni.
- Ha már ilyen „szépen” kéred. – Szerencsére én kihallottam az iróniát a hangjából.
– Nos Sazed-del úgy gondoljuk, hogy Etienne áll az egész hátterében. – Micsoda? Kicsoda? Remélem azért ezekre a kérdésekre is választ ad nekem valaki. Valaki? Akárki?
- Tessék? Ezt meg honnan veszitek? – Aleninek úgy tűnt, mintha mondana valamit ez a név, hogy Etienne. - És egyáltalán.. mit keresel te itt Sazed? Titokban találkozgatsz az ellenséggel? –
- Ugyan Aleni kisasszony. Shad nem az ellenségem, és az öné sem, higgye el. – próbálta meg nyugtatni a zilált lányt a szolga.
- A legkevésbé sem szeretném megszakítani ezt az izgalmas eszmecserét – szólt közbe Omeron , - de beavatnának minket is az urak, esetleg a kis hölgy a részletekbe? – végre valami hasznosat is tudott mondani, teljesen meg voltam lepve.
- Nos, az egész háborúskodás úgy kezdődött, hogy.. – kezdte Shad, de a hercegnő még tovább óhajtott akadékoskodni. - Nem adtam engedélyt, hogy kiadd a családunk titkait! – kezdett a kis szajha nagyon irritálni.
- Segíteni akarnak! Te sem kívánhatod, hogy folytatódjon ez az őrület. – Milyen érdekes; erre persze Aleni kénytelen volt duzzogva, félrenézni.
- Tehát úgy kezdődött, hogy az unokabátyám merénylet áldozata lett, amikor Aleni családja vendégül látta. Ők azt állították nem tudják ki volt, de persze az én apám ezt nem hitte el. A helyzet egyre jobban elmérgesedett a két család között, aztán pontosan két hét múlva, az egyik Venture-t is halálos támadás érte. Természetesen ők azt gondolták, hogy elégtételt vettünk, de ez nem igaz. –
- Biztos? – azt hittem hozzávágok Alenihez valami keményet.
- Maradj magadnak Aleni – jött a nyugtatás, mire a sértett felfelé ívelte a nóziját.
- Hmpf. -
- A lényeg, hogy mi tudtuk, hogy nem a mieink a felelősek a gyilkosságért, de továbbra is a Venture házat okolták az unokabátyám haláláért, és hát ez vezetett az egyre durvább ellenségeskedéshez, ami végül szabályos állóháborúba torkollott. Ennyi a történetünk. Sazeddel azonban nyomozni kezdtünk, és bizonyos nyomok arra utalnak, hogy a merényleteket Alex Etienne, az Etienne ház feje szervezte meg. Ők egy kisebb nemes család a városban, sosem tudtak érvényesülni a Hastingek, és a Venture-k mellett. Érdekükben állt tehát egymásnak ugrasztani minket. – Nem volt meglepő. Egy harmadik párt egymásnak ugrasztja a két nagyhatalmat, hogy aztán ő maguk emelkedjenek ki magasan, és a másik kettő tönkremenjen a csatározásba. Egy alapstratégia mindenkinek, aki sznob és hatalommániás.
- Hát persze. Így már értem miért érdeklődött folyton Stephanie, hogy hányadán állunk a Hastingokkal. – Ugye? Hirtelen milyen világossá válik minden?
– Stephanie Etienne, Alex lánya. – jött a magyarázat, de szerintem feleslegesen.
- Ez mind szép és jó, de most menjünk vissza a házba, és mondjuk el Reen-nek, illetve Kaz-nek a teóriánkat. – vetette fel Sazed, és ez volt a Start parancs arra, hogy elinduljunk a barlangban, egy kijárat után kutatva. Eléggé valószínűtlennek tűnk, hogy Kaz elhinne akármit is, de, hogyha Sazed is alá tudja támasztani az egészet, akkor van némi esélyünk, mivel Sazed nagyon is benne van Kaz bizalmában. Ha valakinek sikerül majd meggyőznie, az ő lesz.
Útelágazáshoz érkeztünk (ami szerintem egy könnyű szó), Omeron Shaddal balra, én pedig védencemmel jobbra fordultunk. Milyen érdekes, hogy csak egy irritáló és nyafogó nőszemélyt kell elviselnem. Bár Monának is volt némi haszna: laposra fogyasztotta Omeron tárcáját, akit előzőleg, egy hirtelen kifutásból kifolyólag képen vágott. Nem értettem, hogy Omeron ezek után miért volt ilyen bőkezű, és készséges, de talán én ezt sohasem fogom már megérteni.
-Strago! – a fent említett egyértelműen felém intézte a szavait –Vigyázz magadra és ezekre a nagy eszűekre is. –
- Igyekszem, te pedig jól válogasd meg a barátnőidet. – vigyorogtam felé, majd kettéváltunk.
Nem tartott sokáig, hogy elérjük a kijáratot, ami a sövénylabirintusban volt, jól elrejtve a földben. Nem csoda, hogy Sazed csak úgy a semmibe felszívódott. Következő cél: Kaz.