Elvesztegetett élet (Matt Burnlight, Omeron Greensand, Mona Okami, Strago Rhelm)

Kidugtam a fejem a lyukon, és sok zöld dolog nézett vissza rám. Első látásra növénynek tűntek, és másodikra is. Elég magas növények voltak, és mivel csak zöldben pompáztak, így levontam azt a logikus következtetést, hogy sövényekről van szó. Hátulról bökések sürgettek, hogy ne gyönyörködjek a környezetben, hanem haladjak, így kénytelen voltam kikászálódni a lyukon, és megvárni, míg a másik kettő is felszínre kerül. Ez igen hamar megtörtént, mivel ők nem igen voltak a koszhoz és a földhöz hozzá szokva, tehát nem akartak túl sok időt az erről híres helyen tölteni. Innen egyenes út vezetett a villába, ahol szent célunk volt Kaz felkutatása, de nem kellett sokáig keresgélni, ugyanis az előtérben rajtakaptuk, hogy fel s alá szaladgált. Minden bizonnyal aggódott, mivel azonnal rávetette magát kedves lányára, amint betoppantunk az ajtón. Már majdnem elkezdtem volna megindokolni, hogy hol voltunk és miért tartott ilyen sokáig az egész hajcihő, amikor is Aleni a kezébe vette az irányítást és helyettem elmesélte mi a frász történt, eléggé fantáziadúsan. Főleg a harcot, na, abba sikerült nagyon belebonyolódnia, mintha egy színdarabot láttam volna, úgy mesélte el, hogy ő milyen jól védte mindenkinek a tisztes hátsó fertályát és a többi, és a többi, de mivel nem igen haladt így előre a történet, Sazed kénytelen volt közbelépni, és tovább folytatni a sztorit. Elmondta, hogy a Hasting család fiával, Shad-el találkozgatott, és felállították azt a nehezen megcáfolható elméletet, hogy a családok közti viszályt kirobbantó, és az utána következő gyilkosságokat valójában az Etienne család feje rendezte meg, illetve követte el. Kaz nagyon nem örült ennek a hírnek, de nem azért, mert találtak valami újat, hanem azért, mert a legnagyobb bizalmasa, az ellenséges ház fiával találkozgatott.
- Szóval ezért voltál oly sokszor távol, amikor nem volt semmi indokod rá. Ne hidd, hogy nem vettem észre az éjszakai túráidat, Sazed. Agatha és Apollinne is elmondta nekem, bár sosem hittem volna, hogy képes vagy engem elárulni. –
- Micsoda? – Sazed arca kifehéredett a döbbenettől – Nem figyelt, uram, arra hogy eddig mit mondtunk? Az egész viszálynak a két ház között véget lehetne vetni. –
- Véget vetni, mi? Miféle lárifárikkal tömték tele az agyadat kedves inasom? Mit tettem, hogy így galádul gátat emelj a családnak? Mit ígértek azok a semmirekellő Hastingek? Mi az, ami nekik van, de nekem nincs?! – Józan ész? Meg egy túl hamar forrósodó fej.
- Nagyságos uram, itt már nincs értelme azon veszekedni, hogy mi van a két család között. Megvan, hogy ki az igazi tettes, végre megint béke lehet a házaink között. – Sazed szavai, mintha leperegtek volna Kazről.
- Sohasem lesz béke közöttünk, amíg azok a senkiháziak folyton azon munkálkodnak, hogyan lehetne az életünket még nyomorúbbá tenni. Nincsen igazi bizonyíték semmire, csak beképzelitek magatoknak az egészet, hogy így a remény illúzióját keltsétek. De, ha nem akarsz tovább a szolgálatomba maradni Sazed, én megértem, hiszen mégiscsak 40 éve dolgozol a háznál, az idő megkorhaszt. – Gúnyt lehetett a hangjában hallani.
- Uram, teljesen elvesztette minden józan eszét? Annyira elvakítja a bosszú, hogy már nem látja tisztán a dolgokat? Maga szerint miért találkoznék az ellenséggel, akikben annyi ideig nem bíztam, ha nem lenne nyomós okom rá? Miért árulnám el a Ventrue házat, az otthonomat, ha nem olyasvalamiért, ami mindannyiónkat a végzetbe kergetne? Gondoljon a gyermekére. Milyen lenne, ha a mindennapjait félelemben kéne töltenie, csak azért, mert az apja nyomán az egész világ az ő vérét akarná? – Sazed is már eléggé idegesnek tűnt.
- Miféle zavart beszéd ez? Le fogjuk győzni a Hasting korcsokat, és a mi családunk fog uralkodni egész Cloveren, és az én lányomnak soha semmitől nem kell majd tartania, mivel én, az apja, ezt fogom ráhagyni. A békét. –
- Hol van abban béke, hogy az ártatlanoknak kell azért szenvedniük, mert ön nem bír továbblátni a saját bosszúvágyán. Sajnos úgy látom, hogy itt kell, hagyjam ezt a házat, ha azt akarom, hogy valami jó süljön ki a dologból. Szomorúan látom, hogy a nagyurat elemésztette a saját gyűlölete. –
Kaznak az ideges visszatámadását már nem sikerült meghallgatni, ugyanis az ajtók kinyíltak, és egy ismeretlen ember lépett be rajtuk, Shaddel és Omeronnal a nyomában. Minden bizonnyal ő volt a Hasting-ház feje.

Szélsebes léptekkel átszelve a kertet Shad mit sem lassítva, belökte a nagy ajtó mindkét szárnyát, teljesen kitárva azokat és visszhangot keltve a házban. Egyenesen Reen dolgozószobája felé vette az irányt tervének kivitelezésén kívül semmi mással nem törődve. Horzsolásai és apróbb vágásai a legkevésbé sem érdekelték, csak az igaz ügy sikerre vitele lebegett szemei előtt. Az előbbihez hasonlatos lendülettel, kopogás nélkül nyitott be apjához, majd egy pár másodpercig lihegve állt az ajtóban. Amaz gondterhelt elmélkedéséből feleszmélve azonnal felpattant és tőle eddig nem hallott, aggódó hangon érdeklődött késésünk okáról és persze hogylétünkről. Shad azonnal magához ragadva a szót hanyagul és kapkodva ismertette a közelmúlt eseményeit, szólt pár szót a haramiákkal való harcról és végül megmenekülésünkről . Ez utóbbit hallva, Reen szemei mondatról mondatra lettek egyre kerekebbek és meglepettebbek, hiszen Aleni és Shazed illetve a Venture név elég sűrűn és jó színben feltüntetve szerepeltek a történetben. Közben Leticia is belibbent a szobába egy anya őszinte féltésével, halálra vált arccal. Luciáért kiáltva, azonnal frissítőket hozatott nekünk, majd –lévén hogy dőben érkezett- fültanúja lehetett fia beszámolójának. Shad a magyarázkodást követően, közbeszólást nem tűrő lendülettel és határozottsággal kezdte el fejtegetni az Etienne családdal kapcsolatos összeesküvés elméletét.
Félelmetesen bánt a szavakkal, a gondosan felépített érvelésén egy gyenge pontot sem lehetett találni. Mondanivalóját súlyos kézmozdulatokkal tette még meggyőzőbbé. Nincs olyan józan eszű ember a földön, aki beszéde után képes lenne őszintén azt mondani, hogy „tévedsz”. Reen sem tehette, helyette inkább mély, több perces hallgatásba merült, amiből eleinte nem lehetett leszűrni, hogy elfogadja e a hallottakat igazságként, avagy mit sem törődve a tényekkel, folytatja eddigi értelmetlen harcát. Végül minden előjel nélkül felállt és bíztató mondatokkal ajándékozta meg a feszült Shadot illetve engem is.
-Rendben. Most azonnal beszélnem kell Kaz-zal aztán pedig Alex-el is tisztázzuk a dolgokat. Induljunk. –Mondta eltökélten majd kezével intve követésre kért fel minket.
Eddig úgy gondoltam nem sok hasonlóság van Reen és fia között, hisz szinte mindenben különböztek, most azonban látva az idősebb Hastingot, ahogy a Venture ház felé hasított, töretlen lendületével Shad iménti viselkedését idézte. Remélhetőleg rájött végre, hogy az oly rég óta húzódó probléma megoldása nem tűr további halasztást, már csak a családja épségének érdekében sem, hiszen akár a mai nap is lehetett volna az, amikor egy szem gyermekét elragadja a viszálykodásból táplálkozó halál. A Venture birtok határát elérve szinte pillanatokon belül megjelent egy gyanakvó és rosszalló szolgálólány, aki félve bár, de mégis beengedett minket, majd szemét végig rajtunk tartva bekísért a házba.
Szomorúan látom, hogy a nagyurat elemésztette a saját gyűlölete. –-Kacskaringóztak az első, nem sok jót ígérő mondatfoszlányok hallójáratomba.
A teremben tartózkodók, Aleni, Shazed, Strago és egy igen előkelő, idősebb ember, mind ránk szegezték tekintetük. Utóbbi beazonosíthatatlan, több negatív érzelmet is tükröző arckifejezése még inkább megerősített feltételezésemben, itt nem állnak túl jól a dolgok.

Már azt hittem, hogy mindennek vége, Sazed elmegy, Kaz leöl mindenkit maga körül, amikor belépett a terembe egy idegen alak, akiket két ismerős alak kísért. Omeron és Shad. Gondolom a harmadik, a másik család feje volt. Ezt hamar igazolta is Kaz megrökönyödött arca.
- Reen? Te meg mit keresel a házamban? – Ja. Mit keres ez itt? Várjunk csak; lehet, hogy békíteni jött, de lehet, hogy csak sütit akar adni. Amekkora valószínűséggel az egyik, úgy a másik is megtörténhetne, bár nem ismertem a Hasting-ház fejét, kénytelen voltam Kazből kiindulni.
- Rég találkoztunk Kaz. Túl rég. De ennek most nincs jelentősége. – mondta az imént belépett személy, meglepően nyugodtan, megfontoltan, mintha tudná, hogy miért jött ide. Bár, ha nem tudná, akkor aligha jött volna ide, de ezeknél a gazdagoknál sose lehet tudni.
– Azonnal beszélnünk kell. -
Némán figyeltük a fejleményeket, hátha történik valami világmegrengető, még Aleni is csukva tartotta a száját, ami viszonylag ritkán történt meg. Itt, ha ők nem tudják megoldani, akkor vége az egésznek.
- Nekünk már régen nincs miről beszélnünk, Reen. Hagyjátok el a házamat, most rögtön! –
Kaz tudatta velünk a legfontosabb, mondandóját, és én nem láttam esélyt az események javulására. Talán Reen még látott, ugyanis nem távozott. Sőt.
Alenire, és Sazedre emelte a tekintetét, mire Sazed halkan megjegyezte, hogy ők már mindent tudattak Kazzel. Ezután Reen, a főgonoszra nézett.
- A gyerekeknek igaza van, és addig nem megyek el innen, amíg ezt be nem látod te is, világos? – Szerintem így csak olajat rakott a tűzre, de ő tudja. Kaz arcán látszódott, hogy egyetértene velem. De Reen hajthatatlan volt, és miket kiutasított a szobából.
– Ti addig menjetek ki. Nekünk sok megbeszélni valónk lesz. – Mit lehetett csinálni, kimasíroztunk a kertbe és vártuk a fejleményeket.
Shad megtalálta a módját, hogy elüsse az időt. Ide-oda futkosott, nem bírt megállni a két lábán, és valamin nagyon törte a fejét. Majd a huszadik ilyen bemutató után, amikor már majdnem hozzávágtam valamit, felegyenesedett, és szavakat intézett hozzánk.
- Etienne, az a gyilkos most is szabadlábon kószál, miközben az apáink csak vitatkoznak, ahogy azt az elmúlt tizenöt évben tették. Ez tarthatatlan. Most rögtön felkeresem az Etienne házat, és meggyőzőm őket, hogy adják fel magukat a hatóságoknál. Ha kell erőszakhoz is folyamodok. – azzal megöklözte a feje felett rajzó muslicákat, akik nem igen értékelték eme alattomos, és hirtelen mozdulatát. - Ki tart velem? - Már majdnem azt gondoltam, hogy néma csend és hullaszag, senki sem fog ajánlkozni, amikor Aleni lelkesen felugrott.
- Én megyek! -
- Kisasszony, nem hinném, hogy ez jó ötlet. Veszélyes lehet. – mondta faarccal Sazed, és titokban egyetértettem vele. Volt épp elég izgalmam mára. És ha ők uszították ránk azt a kutyaidéző majmot, akkor bizony nagy kakiba fogunk keveredni.
- Nem érdekel. Odamegyünk, és megrúgjuk a hátsójukat, igaz Shad? – és ehhez passzoló koreográfiával mutatta be nekünk, mégis, hogyan is történik ez a procedúra. Nagyon szórakoztató lett volna, ha nem gondolta volna komolyan.
- Azt úgy mondják, Aleni, hogy SZÉTrúgjuk a hátsójukat. És mellesleg nem harcolni megyünk. – mosolyogta az ötlet eszmei kitalálója. Nagyon közel lehettek egymáshoz. Hát igen, a szerelem minden alakban és formában megjelenik. Ezzel elindult a duó a kapuk felé, és mi nem tehettünk mást, minthogy követjük őket. Ezzel alighogy szétváltunk, megint egy csapattá lettünk.
Az Etienne család területe, birtoka, viskója praktikusan a város másik végén volt, nehogy el lehessen oda jutni anélkül, hogy nem jártuk le a lábainkat. Kevés beszéddel, és sok energiával vágtattak előttünk a fiatalok, míg mi Omeronnal vonakodva követtük őket, jóval kevesebb svunggal a lábainkban, mint ők.
A nap már lemenőben volt, a vörös fénye megcsillant házakon, fákon, egyenesen bele a szemünkbe, mert úgy jó tönkretenni a lábunk, ha közben még meg is vakulunk. Megesküdtem, hogy ha azok a fránya Etienne-ék akármiféleképpen húznák az időnket, ott ölném meg az egész bagázst. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj. Szú, szá, szú, szá, nem vagyunk idegesek. DE IGEN...
Nagy nehezen sikerült eljutni a célpontra, ami egy egészen elvadult telek volt. A kerítés rozsdás volt, hajlott, rongált, a kert benőtt, rendezetlen. Ha nem tudtam volna, azt hittem valami lakatlan házhoz jöttünk. Nem igen akartam elhinni, hogy itt előkelők élnek. No, de majd most kiderül mi is a harci helyzet.

Belépve a Venture házba, a levegő az azt megtöltő haragtól, gyűlölettől és ellenszenvtől, szinte már csípte a szemem. A ház eddig feltételezett, most azonban már biztosra vehető ura, nagy levegőt véve, tágra nyílt szemekkel kihúzta magát és kicsit hátra tolta fejét, arc izmait oly erősen megfeszítve, hogy egész feje beleremegett.
- Reen? Te meg mit keresel a házamban? –Kérdezte a testbeszédéhez illő méreggel hangjában.
- Rég találkoztunk Kaz. Túl rég. De ennek most nincs jelentősége. –Felelt megbízóm, engem is büszkévé tevően nyugodt, határozott hangon.
- Nekünk már régen nincs miről beszélnünk, Reen. Hagyjátok el a házamat, most rögtön! – Válaszolt a Kaz nevezetű, még mindig zéró hajlandóságot tanúsítva.
Reen ezt látva Shazedre és Alenire emelte pillantását.
- Elmondtunk neki mindent. –Reagált Shazed Reen tekintetére, aki ezt követően ismét Kazhoz fordult.
- A gyerekeknek igaza van, és addig nem megyek el innen, amíg ezt be nem látod te is, világos – Folytatta töretlen lendülettel. – Ti addig menjetek ki. Nekünk sok megbeszélni valónk lesz. –Vette most még komolyabbra a figurát és irányított ki minket a teremből.
Shad nem bírva forrongó vérével és lázongó természetével egyre csak fel s alá járkált a kertben, ahova száműzve lettünk. Ennyi munka és szenvedés után, úgy érezhette, megint nem jutott sehova, hiszen tehetetlenül várakozik csupán a csodára, akár csak a múltban. Végül kissé szerintem elveszítve önkontrolját, felénk fordult.
- Etienne, az a gyilkos most is szabadlábon kószál, miközben az apáink csak vitatkoznak, ahogy azt az elmúlt tizenöt évben tették. Ez tarthatatlan. Most rögtön felkeresem az Etienne házat, és meggyőzőm őket, hogy adják fel magukat a hatóságoknál. Ha kell erőszakhoz is folyamodok. –Hihetetlen, lelkesítő monológja végeztével, tovább növelve a lelkesedést, öklével néhányat az ég felé is boxolt. A lényeg azonban csak most következett. – Ki tart velem? –Tette végül fel a már jó ideje várható kérdést, ami a legkevésbé sem tett boldoggá. Segíteni akartam a családon, de egy valamiről senki sem tudott, én pedig majdnem megfeledkeztem. A tenyeremet ért sérülés, még mindig elég rossz állapotban volt. Annak ellenére, hogy próbáltam teljesen beborítania sérült részt, földel, vérzett, olykor erősebben, néha kevésbé. Kifogásokon gondolkozni azonban nem igazán volt időm, mert a csipet csapat női tagja is hangot adott vágyainak.
- Én megyek! –csipogott fel agresszíven mosolyogva.
- Kisasszony, nem hinném, hogy ez jó ötlet. Veszélyes lehet. –Szólalt meg a társaság eszét képező Shazed. Számomra –vélhetőleg Stragonak szintén- oly szimpatikus mondata azonban süket fülekre talált.
- Nem érdekel. Odamegyünk, és megrúgjuk a hátsójukat, igaz Shad? - Hiába, az alma nem esik messze a fájától.
- Azt úgy mondják, Aleni, hogy SZÉTrúgjuk a hátsójukat. És mellesleg nem harcolni megyünk. –Mondta Shad, szelíd vidámsággal arcán. Látszólag boldogsággal töltötte el, a lány támogatása és a reggel még oly aktív ellenszenv és gőg eltűnése.
Véget vetve az ostoba szócséplésnek, Shad lendületesen megindult a kijárat felé, nyomában a vidám, izgalomra éhező Alenivel, akit kötelességből és aggódásból követett a sóhajtozó Shazed. Én és Strago voltunka golyó a láncon. Ha ezek az őrültek megindulnak, nekünk is mennünk kell. A sors iróniája, az Etienne ház, a város másik végében leledzett. Kezemet próbáltam feltűnésmentesen mellkasom előtt keresztezve, vállamra rakni, ezzel is csökkentve a vérzés intenzitását. Beszélni sem volt kedvem, csak csendben bandukoltam Strago mellett, aki legalább annyira vágyott erre a talán fölösleges felhajtásra, mint én. Több órányi gyalogtúra eredményeként végül elérkeztünk annak a bizonyos harmadik nemesi családnak a …Kúriájához, ami egykoron biztosan takaros kis otthon lehetett, mára azonban már egy szégyenletes rom csupán. Az elgörbült, rozsdás, félig kinyílt kaput teljesen benőtték a futó gazok, az udvaron magas fű, levelek és szemét díszelgett. Az épület falán nem volt ép négyzetméter, málást málás követett. Megérkeztünk hát, kicsit szédülök bár, de reménykedem. Ha nem is azonnali megoldásban, de legalább, hogy találunk itthon valakit.

Hogy kiderítse itthon van e a ház népe, Shad eszeveszett csengetésbe kezdett és csak öt perc kemény izommunka után sikerült ráeszmélnie, hogy a csengő már rég nincs hálózaton, csupán egy sima, funkcionalitását vesztett gomb. Shad karjait az ég felé emelve megfordult, majd hirtelen elengedve végtagjait, azok hangosan csattantak combján. Mindezt, száján kiadott cöhhögő hangokkal kísérte. Aleni sunyi mosollyal arcán, pár apró lépést téve a kapu irányába, meglegyintette kezét, minek hatására, a kapu, megadva magát az aprócska széllökésnek, kinyílt.
-Hupsz. – Szólt a lány vállát felhúzva, szemeivel ártatlanul az ég felé pillantva.
-Aleni kisasszony, had emlékeztessem, hogy a betörés, fiore törvényei szerint, súlyos bűncselekmény. –Próbált az inas újfent megálljt parancsolni a veszélyes irányba hömpölygő eseményeknek.
-Miről beszélsz Sazed? Hiszen a kapu már érkezésünkkor is nyitva volt. Ez egyértelmű jele annak, hogy várnak minket, tehát magánlaksértésről szó sincs. –Válaszolt amaz pimaszul vigyorogva és egy lépéssel már bent is volt a birtokon.
Aleni követte példáját, mi pedig… már megint mit tehettünk volna, szintén bementünk. A kép bentebb lépve csak még rosszabb lett, a kert a távolabbról látottnál is sokkal rosszabb állapotban volt, a mellék épületeket pedig azt hiszem, már csak a penész és a falakat ellepő galamb ürülék tartotta össze. Elérve az omladozó főépületet, ismét zárt ajtókkal találtuk magunkat szembe. Aleni megfordult majd, háta mögött matatva, az iméntihez hasonló módon, ezt az ajtót is kinyitotta. Értetlen arccal végig nézett rajtunk majd megkérdezte.
-Mire vártok? Gyertek, gyertek, kerüljünk beljebb
Shad nyitotta a sort, megköszönve a lány kedves gesztusát, majd mi következtünk, jóval kisebb lelkesedéssel. Átlépve a küszöböt, némileg kulturáltabb környezet fogadott minket. Nem mondom, hogy a pompa kiverte a szemem, de legalább a tisztaságra nem lehetett panasz. Fogadóbizottság híján és a „Ha Mohamed nem megy…” elv alapján, felosztva egymás közt a birtokot, két csapatra váltunk, hogy átfésülhessük azt. Míg a hozzám hasonlóan fanyarú képű Strago, Sazeddel és a „bájos” Alenivel a szobákat nézte át, addig én és elszánt társam Shad, a kertben bóklásztunk, bekukkantva a fészerekbe, nyári konyhákba. Az aljnövényzet néhol olyan életerős és magas volt, hogy a magam 186 centijével is alig látszódtam ki belőle. Az itt ott, véletlenszerűen elszórt limlomok csak még jobban megnehezítették haladásunk. Mindezek ellenére Shad mit sem veszített lendületéből, így történt az, hogy egy ól ajtajának erőteljes feltépését követően, legalább akkora hirtelenséggel vissza is csapta azt, majd teste teljes súlyával nekifeszült.
- Szerintem itt nem látnak minket szívesen.. –Ezzel nagyjából egy időben, rossz emlékeket ébresztő hörgés hangzott fel hátunk mögül. Szemeimet összeszorítva, kellemetlen érzést tükröző arccal fordultam meg szép lassan. A jó döntés az lett volna, ha nem nyitom ki a szemem, de ma már úgy is hibát, hibára halmoztam, szóval egyel több vagy kevesebb…A délutáni összecsapásból ismerős fiatal fickó és hű pokolbéli kopói álltak előttem, töretlen jókedvvel. Most valószínűleg nem fog segíteni a futás, így morcos tekintetet váltva Shaddal, egyszerre vetettük bele magunkat a harcba. Heavent rejtő táskámat biztonságos távolságba dobva előrántottam botomat, melyet rögtön a földhöz csaptam, apró rengést generálva. A tetején megjelenő kőtüskék pár pillanat múlva, már az ellenség felé száguldottak, néhány fénylabda kíséretében. Az ellentámadás a vártnál hamarabb érkezett, csak fantasztikus reflexeinknek köszönhettük, hogy nem vált testünk azon nyomban kutyaeledellé. A földöntúli szörnyek, vagy elkerülték csapásaink, vagy szimplán ellen álltak nekik, ellenben velünk, akiknek sem minden támadást lepergető köpenye, sem hét élete nem volt. Néhány sikertelen kísérlet után, olvasva egymás gondolataiban, a bosszantóan jó kedvű ficsúrt vettük célba, mind hiába. A démoni pudlik minden támadásunknak útját állták. Egyre fáradtabbak és tanácstalanabbak lettünk, mígnem Shad, az egyik bestia elől kitérve megbotlott egy rossz helyen hagyott szétrohadt kocsikerékben. Kapva az alkalmon, az egyik dög azonnal felé vetette magát. Túl messze voltam, hogy sikeresen közbe léphessek, így reményt vesztve elhajítottam botomat, bízva a lehetetlenbe. Sajnos csodák nem léteznek, elvétettem. Mit mondtam az imént, csodák nem léteznek? Dehogynem! Az utolsó pillanat előtt két és fél másodperccel, egy a semmiből feltűnő fekete farkas, villámokat megszégyenítő gyorsasággal találta oldalba a levegőből lecsapó ellenfelet. Hatalmas álkapcsával megragadva nyakát, mancsaival rátámaszkodva, maga alá gyűrte és a földre vitte, majd landolás után lebukfencezve róla azonnal felpattant és védelmezőleg Shad elé állva villogtatta fenyegetőn pengeéles fogait. Hogy ki, honnan mikor és miért, fogalmam sem volt, de áldottam az eget. A küzdelem, ideiglenesen megfagyott és a felek stílusosan farkasszemet néztek egymással várva, hogy az egyik fél ismét támadásba lendüljön.

Szembenéztünk a házzal, ami majdnem olyan jó állapotban nézett ki, mint a kert. Úgy a szétesés szélén állhatott. A kert ugyan nem tudott széjjel esni, de itt most a hasonlat volt a lényeg. Sazed, a hű szolga, és életerős öregember megtámadta a csengőt, és öt percig vadul nyomkodta, miután rájött, hogy az is olyan sorsra jutott, mint a ház, talán még rosszabbra is. Sazed ideges lett. Ez onnan derült ki, hogy elkezdte csapkodni a térdét, és érthetetlen hangokkal gazdagította a repertoárunkat. Aleni ezt felettébb mulatságosnak találta, megmosolyogta a szolga tehetetlenségét, majd odalépett az ajtóhoz, beleeresztett egy szélütést, és az ajtó engedelmesen kinyílt.
-Hupsz. – tetette bűnét, meglehetősen rossz színészi játékkal. Bár az is lehet, hogy csak viccelt.
-Aleni kisasszony, had emlékeztessem, hogy a betörés, Fiore törvényei szerint, súlyos bűncselekmény. – utasította rendre Sazed a kisasszonyt, legalább is próbálta, de nem igen jött ez össze.
-Miről beszélsz Sazed? Hiszen a kapu már érkezésünkkor is nyitva volt. Ez egyértelmű jele annak, hogy várnak minket, tehát magánlaksértésről szó sincs. – Most megpróbálja kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, és próbálja jó fénybe beállítani az kedvese drasztikus húzását. Nem csoda, hogy ennyire megértik egymást, ugyanis Shadról van szó, mivel ő volt az, aki, mondjuk ki: szerelmét, védte. Ezt követően bemasírozott az elvadult, benőtt kertbe, Alenivel nyomában. Reménykedtem, hogy valami fertőző bogárka megragad bennük, és beléjük harap, de csak annyit értem el, hogy minden második pillanatban megcsapkodtam a ruháimat, nehogy benne legyen akármilyen mérgező teremtmény.
Nem tudtam miféle mágia, vagy szerencse tartotta egyben az épületet, de úgy nézett ki, mintha akármelyik pillanatban a fejünkre szakadna. Az ajtók természetesen zárva voltak, de ez már nem lepett meg, hát még az sem, hogy Aleni megint önkéntesen leverte az ajtót. Ezután kérdően nézett ránk, mintha azt hinné, hogy tapsra várunk. Én arra vártam, hogy történjen valami. Történt is.
-Mire vártok? Gyertek, gyertek, kerüljünk beljebb. - Ki vagy te? A háziasszony? Vagy a cseléd?
Shad nem volt rest, belépett, tréfásan megköszönte Aleninek a szíves fogadtatást. Omeron és én sokkal kevesebb beleéléssel léptük át a küszöböt. És meglepődtem.
Nem az fogadott minket, mint, ami a Venture házban fogadott. Nem volt itt magát mutogató, tékozló, csili-vili, giccses díszek, de még mindig jobban nézett ki, mint az egésznek a külseje. De az egész létesítmény kihalt volt, egy árva lelket nem lehetett látni. Így nem volt mit tenni, fel kellett osztani a csapatot két részre, az egyszerűség kedvéért mindenki úgy maradt, ahogyan eddig volt. Omeron és Shad kapta a külső területeket, és mi kaptuk a belső szobákat, a konyhát leszámítva.
Nos, el is kezdtük. Szobát szobára fésültünk át, nem sok sikerrel, de meglepően hamar belebotlottunk valakibe. Egy érdekes, talán még csinos lány volt, de az arca elárulta, hogy valami nem volt kóser a lánnyal. Mintha egy kicsit meg lett volna zakkanva, bár lehet, hogy megint csak bennem a hiba.
- Stephanie. - így Aleni.
- Aleni. - így Stephanie.
Én örültem, hogy a bemutatkozások megtörténtek, azután leesett, hogy ez nem is bemutatkozás volt. Inkább gyűlöletes szitokszórás egy szóban. Azért ezek a mai lányok tudnak valamit.
- Mit akar a nagy Venture ház egyetlen gyermeke, a nagy Aleni, tőlünk, kis alábbvaló családtól? És ráadásul hívatlanul is jöttek, de még csak egy értesítés sem. Ennyire mélyre süllyedt volna a családod Aleni? - rendkívül ijesztő volt a hangneme, mintha nem lehetett volna tudni, mit fog legközelebb csinálni.
- Meg lennék tisztelve, ha egy olyan család látogatni minket, mint mi vagyunk. De most nem miattad vagyok itt. Alexel kell beszélnem, úgyhogy állj félre vagy odébb leszel rakva. -
Stephanieból eszelős nevetés tört elő.
- Félre akarsz engem rakni? Nem tudod mivel van dolgod, te kis szajha. Apámmal csak akkor fogsz találkozni, ha be tudod bizonyítani, hogy nem csak nagy a szád, hanem, hogy mennyire jól tűröd a más frekvenciát. - He? Lehet, hogy ezt csak én nem értettem, de attól félek, hogy előbb vagy utóbb meg fogom.
- Nincs erre időnk. Sazed, találj valami tartós fedezéket, bár kétlem, hogy ebben a házban van olyan. Strago, próbáld meg hasznossá tenni magad, és segítsél leverni ezt a pojácát. -
Sazed futott, meglepően nyugodtan. - Ahogyan óhajtja, hölgyem. - mondtam, miközben elképzeltem, ahogyan a harc után, véletlenül, kiesik az egyik ablakon.
Felhúztam a kőkesztyűimet, és kilőttem azonnal, hogy ne legyen ideje Stephanienak reagálni, de sajnos már meg kellene tanulnom, hogy ez a támadás szinte sose szokott bejönni, így most sem jött be. Egy ismeretlen lila varázspecsét villant fel az ellenfél előtt, és abból kották, hangjegyek jöttek ki, egy irdatlan hanghatás kíséretében. És én első kézből tapasztaltam, hogy milyen az, hogyha eltalál. Jókora fájdalom szakította meg a lendületemet, kifogytam belőle, és nem bírtam mozdulni a bántó zajtól. Csak akkor tértem magamhoz, amikor elállt a hangzavar; úgy tűnt Aleni is nekiesett Stephanienak, és egy fokkal effektívebben ostromolja őt a szélhullámaival, támadásaival. Ezután épp, hogy csak felfogtam, hogy mi történik, amikor jött a következő támadás, de ezúttal Aleni is megérezte: egy hirtelen sikoly, ami szétverte az összes ablaküveget, rongálta a falakat, de annyira nem volt kellemetlen, mint az előbbi támadás, bár így sem volt jó érzés. Ezt követte egy dal, amihez foghatót sosem hallottam, de mint kiderült, nem is akartam hallani. Émelygés tört rám, szédültem, képtelen voltam megállni a lábaimon, belekapaszkodtam a falba, hogy ne essek el, és úgy tűnt, hogy Alenit is ilyen gondok gyötrik. Ami rosszabb volt ennél az az volt, hogy ő volt közelebb Stephaniehoz, aki egy tőrt húzott elő a ruhája valamelyik rojtjából. Nem nézett ki valami jól a helyzet. Megint megidézte a kottákat és most Alenire irányította mindet, aki ha eddig tudott volna akármit is csinálni, most már semmiképpen sem tudott volna. A dal hatása még mindig fenn állt, bár kezdett megszűnni, és észrevettem, hogy Stephanie nem foglalkozik velem, mivel eddig nem igen tudott komolyan venni. Leoldottam a kezeimről a követ, hogy aztán egy öklöt csináljak belőle, és kilőjem Etienne kisasszony felé. Hiába inogtam még mindig, hiába volt még gyenge a célzóképességem, a lövedék talált. Az ütés ereje felkente Stephaniet a falra, aki örvénylő szemekkel csúszott le onnan. Nem bírta a gyűrődést az biztos.

Stephanie kiütve, Aleni felkászálódik, leporolja magát, majd a legcsekélyebb köszönetféleség nélkül elindul… valamerre. Sazed azóta elfelejtett visszajönni, bár ez nem nagyon izgatta Alenit, ő csak haladt tovább, a végállomást nem szem elől tévesztve. Úgy tűnt, hogy az emeletre megyünk, mivel egy lépcsősoron mentünk fel. Elérkeztünk egy ajtóhoz, és Aleni gondolkodás nélkül benyitott. Mintha már járt volna itt.
Egy furcsa alak ült a dolgozószobához nagyon hasonló létesítményben, és kizárásos alapon arra következtettem, hogy ez ő a főcélpont, valami Alex vagy nem tudom kicsoda. Látszólag már várt ránk, amit a következő kijelentése meg is erősített.
- Már vártalak titeket. – Én mondtam. Azzal felemelte kezeit és fekete gömbök hadát küldte ránk. Minden bizonnyal ez a sötétség mágiának valamilyen formája lehetett, és szomorúan láttam, hogy Aleni kellemesen erős szélmágiája sem ér fikarcnyit sem. Nem lehetett mást csinálni, mint levetődni, gurulni, ugrálni, asztal mögé lebukni, és hasonló manőverekkel megakadályozni, hogy eltaláljon Alex szeretetcsomagjának akármelyike. Szerencsére nem kellett ezt jó sokáig fenn tartanunk, ugyanis nyílt az ajtó és Kaz tűnt fel, mint felmentő sereg. Reméltem, hogy neki is lesz valamiféle ütős mágiája, mint a lányának, ha nem erősebb, de csalódnom kellett. Egy szócsata vette kezdetét.
- Áá, Kaz, öreg barátom, miben lehetek segítségedre? – kérdezte Alex szarkasztikus vigyorral az arcán.
- Jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem hazudnak nekem. És, ahogyan elnézem, nagy a valószínűsége annak, hogy így is van. – mondta Kaz, szokásos hideg tekintetével.
- Kaz, Kaz, miért jöttél ide? Tudja valaki? Eltűnsz, és soha nem fogsz előkerülni. Eltakarítjuk a nyomokat. Lányoddal és szolgáddal együtt fog itt érni a végzet. – Szolga, hmpf. Ez egy új mélypont az életemben.
- Nekem nem kell mágia ahhoz, hogy hallják a nevem. Főleg nem a legalja az egésznek. És tévedsz, ha azt gondolod, hogy egyedül vagyok. – és végszóra befutott a Hasting csapat is, Rennel az élen.
- Add fel Alex! Ilyen túlerővel szemben nincs esélyed. – kezdte Reen a végső csatát.
- Hát tényleg a te műved volt ez az egész? – Ha lehetett, még fagyosabb volt Kaz tekintete. – Képes voltál embereket ölni, pusztán üzleti sikerekért? –
Alex elnevette magát. - Ugyan már Kaz. Nem gondoltam, hogy ilyen naivak vagytok. Csak el akartam terelni a figyelmeteket a fúziós tárgyalásokról, hogy időt nyerjek magamnak. Ma is alig hiszem el, hogy képesek voltatok 15 évig háborúskodni egymással, és nekem ehhez csak két embert kellett megölnöm. Azonban annyira szórakoztató volt a kis csatározásotok, hogy minden vagyonomat és időmet arra fordítottam, hogy továbbszítsam köztetek az ellentétet. Meg kell mondjam nagyon elégedett vagyok a munkámmal. –
- Elvesztegetted a saját és a családod életét. – mondta dühösen Kaz.
- Mi pedig a sajátjainkét, mert ostobák és vakok voltunk. De ennek most vége. És neked is véged, Alex. – tett pontot az egész végére Reen. Ugye vége?
Ez most mind szép és jó, de ha jól sejtem, mi egy kisebb szobában vagyunk, négy emberrel plusz Alex, akik tudnak varázsolni. Ha itt kitört a csata, akkor annak a „civilek” is kárukat látják. Én valamiért még mindig nem látom a happy endet. Mindenesetre földet idézek, hogy legyen mit használni, majd, ha kell. Alex is hasonlóan gondolkodott, mint én, bár ő más egészségét minden bizonnyal a semmibe vette, de ő is készen állt rá, hogy mindennel megbombázzon minket, amivel csak tud. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a nyitott ajtón keresztül egy rakás lovagnak tűnő egyén masírozott be, Alex felé meneteltek és megbilincselték. Alexet persze nem akadályozza meg, hogy ne vágjon a fejünkhöz némi utolsó sértést, és fenyegetését, mert azt úgy szokás.
- Ostobák vagytok Venture-k, és ostobák vagytok Hastingok. Ezen semmi sem változtat. Ha én nem leszek itt, majd más folytatja a munkámat. Sosem lesz nyugtotok, mert élvezitek harcot… - Ennek az utolsó megszólalásnak nem értettem tisztán az eszmei lényegét, de hát nem kell mindent érteni. Viszont ha jól sejtem vége a küldetésnek, visszamehetek és békésen tengethetem napjaim, amíg Ayumi rám nem parancsol, hogy kezdjek valamit magammal.
Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy megint lenyomjak egy vándorutat a villákhoz. A házból kifelé menet láttam, hogy Omeron is hasonló állásponton van, mint én. Fáradtnak látszott és volt valami ronda dolog a kezén, amiről nem is akartam tudni, hogy mi az. De azért jól hátba veregetett, mert azt úgy szokás, majd rajtam felejtette a kezét, és minden testsúlyával rám nehezedett.
- Ennyire megerőltető volt az egész? Legközelebb szólj és hozok sétabotot. – mondtam szarkasztikusan. Meg hát nehéz is volt azért.
-Ó, ne haragudj, úgy látszik túl izmos és súlyos a karom. – mondta nevetve. -Na? Nézd meg mit vittünk véghez. Nem örülsz egy kicsit? –
- Kevert érzéseim vannak ezzel kapcsolatosan. Ugyan örülök, hogy sikerült letudni a feladatot, viszont váratlanul ért, hogy Mona otthagyott minket, és a sznob társaság sem volt ínyemre. –
A ház előtt egy kocsi várt ránk, amivel, minden bizonnyal, a két ház feje érkezett. Nem volt meglepő, hogy együtt utaztak, mivel sikerült tisztázniuk a hosszú ideje húzódó csatározásukat. Mindenki befészkelte magát a szállító eszközbe, és elindultunk. Itt folytattam az Omeronnal való társalgást.
- Na, igen, Mona. Meg is feledkeztem róla... Igazából, nem is olyan meglepő tőle az ilyen váratlan cselekedet. Nem igaz? Már az övéivel van, biztosan boldog.. Nyuszikat kerget a mezőn, odúban lakhat...- Majd bekúszott a látókörömbe, rosszat sejtető vigyorral, lassan folytatta. - Meztelenül rohangálhat... –
Faarccal kitolom a privát szférámból, és folytatom - Bizony meglehet. De remélhetőleg sikerült némi jellemet tanulnod ezektől a személyektől. Tudod, nem mindenki kapó a hiperaktív jellemedre. Bár ha jobban belegondolok, kit érdekel. Legyél olyan, amilyen lenni akarsz, de ne érjenek váratlanul a pofonok. – vigyorogtam rá.
Karjait tarkója mögött keresztezte, és mondta. - Kit érdekelnek a pofonok, ha a barátaimmal lehetek. - Majd fájdalmasan felsziszegve maga elé kapta a jobb kezét. Valószínű az az izé nem örülhetett a kézkeresztezés ötletének.
- Lassan de utunk véget ért. Ne feledd, két hét múlva találkozunk Oak townban. Eljössz ugye? Nem okoznál csalódást szegény Natinak, ha jól sejtem. – Gondolom. Valószínű nem bírná ki veled sokáig.
- Természetesen, legalább addig is történik valami, és ki tudja, lehet, hogy valami jókora galibába keveredünk majd. Meg aztán, kell egy kiegyensúlyozott egyéniség is Nati mellé, nehogy halálra traktáld a vicceiddel. –
Erre csak mosolygott, majd az út további részét pihenéssel töltöttük mindketten.
A két villánál kettéválunk, én búcsút intek Omeronnak, de biztos vagyok benne, hogy hamar viszont fogom látni, főleg, mivel vele és Natival együtt megyünk majd erre a nyaralásnak álcázott szocializációs túrára.
- Nos, kedves Strago, örülök, hogy a végig kitartottál a családdal – látom az arcán, hogy nem érez amúgy semmit, de mindegy – kérem, fogadja el eme csekély összeget, mint fizetség, szolgálataiért. Ha gondolja, szívesen látjuk ön éjszakára, mivel már kezd estére hajlani, ha óhajtja. – szerintem nem látott szívesen, de az etikett ezt megkívánta, hogy felajánlja.
- Köszönöm, de nem óhajtok tovább teher lenni az ön vállán. Minden jót kívánok, és a viszontlátásra. – mondtam, és meghajoltam.
- Akkor hát minden jót. – jött a válasz, és rövidesen a külső kapuban találtam magam. Itt kezdődött minden, és itt ér véget ez a rész is az életemben, hogy aztán még több ajtó nyíljon ki előttem. Elindultam, lassan, gondolataimba mélyedve, nem igen figyelve, hogy hol járok, állomás, vonat, gyalog, alvás, és már csak Shirotsuméban döbbentem rá, hogy reggel van.

A meghitt szemezgetés csupán pár pillanatig tartott, az első pislogásom megtörte a békét, és mikor újra kinyitottam szemem, a harc újraindult. Erőink, kiegészülve a rejtélyes fekete farkassal , ismét összecsaptak az ellenséggel. Azonban egyesített erőink is kevésnek bizonyultak, a pokoli erőket használó, mindig vidám, nyápic figurával szemben. Ördögi csatlósai számunkra legyűrhetetlen hatalommal bírtak, így nyakunk körül percről percre szorult a hurok. A mögöttünk levő épület falához szorulva, teljesen körbevéve álltunk, az ellenség gyűrűje egyre szűkült körülöttünk. Hóhérunk eszeveszett vihogása egyre erőteljesebben tört elő remegő mellkasából, hirtelen azonban, minden előjel nélkül, lábai maga alá csuklottak, ő pedig elernyedt testével, rongybabaként zuhant el a magas fűben. Pár pillanattal később, nyálkás csatlósai, hozzá hasonlóan harcképtelenné váltak, szagukat ott hagyva, semmivé lettek. Értetlenül állva az események előtt, egyszer csak Reen ismerős arca tűnt elő a magas gazok közül. Teljesen átszellemült ábrázata, Shadra emlékeztetett, hiába, mégis csak szoros rokoni kapcsolatban állnak, a jelenlegi helyzet pedig a felszínre hozta ezt.
Nyugodtan oda lépkedett az ájult fiúhoz, majd elégedetten kijelentette, „elaludt”.Mi mind a hárman, még mindig csak bámultunk, nagyra nyílt szemeinkkel.
–Gyertek! Menjünk be a házba. –Azzal már indult is. Gyorsan felkaptam táskám és követve a többiek példáját, engedelmes kiskacsák módjára totyogtam utána. Shadon és rajtam kívül, farkas koma is Reen nyomába szegődött, egyik pillanatról a másikra azonban két lábra állva, felöltötte Sazed alakját. Álunkat a földön húzva bámultunk meredten az inasra, szóváltásra idő azonban nem igen jutott, hisz egyrészt elértük a házat, másrészt Reen olykor olykor felhívta a figyelmünket, hogy csak serényen teszegessük egyik lábunkat a másik után.
Az ajtón belépve, nem túl barátságos hangok csapták meg füleinket az emelet irányából, így szaporítva lépteinken, magunk mögött hagyva a lépcsőket, berontottunk a zajok forrását rejtő ajtón. A szobában, mint egy nagy család, egyesült kis társaságunk, itt volt mindenki. Aleni kisasszony és rettenthetetlen testőre Strago, a Venture ház fejedelmi ura, valamint Shad, Shazed, én és megmentőnk, a fantasztikus Reen Hasting. Velünk szemben pedig egyetlen, zilált külsejű, arcán abnormálisan nagy mosolyt viselő, idősebb férfi. Azt hiszem fölényünk, most már elégséges a megnyugváshoz.
- Add fel Alex! Ilyen túlerővel szemben nincs esélyed. –Törte meg Reen a rövidke csendet.
- Hát tényleg a te műved volt ez az egész? – Hitetlenkedett még mindig egy kicsit Kaz. – Képes voltál embereket ölni, pusztán üzleti sikerekért? –Talán szembesülve a tényekkel, mégis elfogadja végül, hogy ez az Alex figura a hunyó.

- Ugyan már Kaz. Nem gondoltam, hogy ilyen naívak vagytok. Csak el akartam terelni a figyelmeteket a fúziós tárgyalásokról, hogy időt nyerjek magamnak. Ma is alig hiszem el, hogy képesek voltatok 15 évig háborúskodni egymással, és nekem ehhez csak két embert kellett megölnöm. Azonban annyira szórakoztató volt a kis csatározásotok, hogy minden vagyonomat és időmet arra fordítottam, hogy továbbszítsam köztetek az ellentétet. Meg kell mondjam nagyon elégedett vagyok a munkámmal. – Mondta amaz, egy elmebeteg nyugalmával.
- Elvesztegetted a saját és a családod életét. –Kiáltott rá az idősebbik Venture.
- Mi pedig a sajátjainkét, mert ostobák és vakok voltunk. De ennek most vége. És neked is véged, Alex. –Szólt szomorúan Reen
Ellenfelünk, mit sem törődve ezen szavakkal, kezeit a magasba emelve, úgy tűnt nem akarja feladni a harcot, nem ismeri el bukását, ekkor azonban tucatnyi rúnalovag özönlött az épületbe, hogy kirója az Etienne családnak járó büntetést. Alex leengedte kezeit és engedelmesen hagyta, hogy megbilincseljék, ám az utolsó szó jogán, kiosztott még egy baljós mondatot a meggyötört családoknak
- Ostobák vagytok Venture-k, és ostobák vagytok Hastingok. Ezen semmi sem változtat. Ha én nem leszek itt, majd más folytatja a munkámat. Sosem lesz nyugtotok, mert élvezitek harcot… –Azzal elhurcolták, gyermekeihez hasonlóan.
Hastingok és Venturek egymáshoz fordulva beszélgetésbe kezdtek, mi pedig Stragoval tettünk hátrafele néhány lépést, hisz még ha ez nem is a legmegfelelőbb pillanat, de van mit megtárgyalniuk.
Tőlem abszolút elvárható módon, hátba veregettem Stragot és kihasználva az alkalmat, hogy már a vállán a karom, rá is helyeztem egész testsúlyom.
- Ennyire megeröltető volt az egész? Legközelebb szólj és hozok sétabotot.- Érkezett a reakció, Strago szokásos stílusában.
-Ó, ne haragudj, úgy látszik túl izmos és súlyos a karom. -Mondtam egy, amolyan Stragot az őrületbe kergető poént, nevetgélve. Válasz híján azonban inkább más irányba tereltem a csevelyt.
-Na? Nézd meg mit vittünk véghez. Nem örülsz egy kicsit?
- Kevert érzéseim vannak ezzel kapcsolatosan. Ugyan örülök, hogy sikerült letudni a feladatot, viszont váratlanul ért, hogy Mona otthagyott minket, és a sznob társaság sem volt ínyemre. –Hát persze, hogy még ilyenkor is a nőkön jár az esze. Bárhogy is titkolja tudom én, hogy minden második gondolata a lányok körül forog, ebben biztos vagyok. Egyenlőre azonban csak mosolyogva biccentettem, ugyanis Reen és Kaz léptek elénk, hogy vissza invitáljanak házaikba. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre nem gyalog gondolták, a birtok előtt, útrakész lovas kocsi várt minket. Bele telepedve, már repültünk is a kúriák irányába. Itt alkalmam nyílt folytatni a beszégetést, pontosan ugyan annál a gondolatnál ahol abba hagytam.
- Na igen, Mona. Meg is feledkeztem róla... Igazából, nem is olyan meglepő tőle az ilyen váratlan cselekedet. Nem igaz? Már az övéivel van, biztosan boldog… Nyuszikat kerget a mezőn, oduban lakhat... -Majd bekúszva Strago látókörébe, rosszat sejtető vigyorral, lassan folytattam. -Meztelenül rohangálhat...
Strago, nem hozva a várt, zavarba esett reakciót, szigorúan kitolt privát szférájából, majd újabb hivatalos szavakat intézett hozzám.
- Bizony meglehet. De remélhetőleg sikerült némi jellemt tanulnod ezektől a személyektől. Tudod, nem mindenki kapó a hiperaktív jellemedre. Bár ha jobban belegondolok, kit érdekel. Legyél olyan, amilyen lenni akarsz, de ne érjenek váratlanul a pofonok. – vigyorgott végül rám
Valahogy jól esett a mosolya, így karjaimat a levegőben, fejem mögött keresztezve az ég felé emelem tekintettem és vidáman csak annyit mondtam…
-Kit érdekelnek a pofonok, ha a barátaimmal lehetek. - Ekkor azonban fájdalmasan felsziszegve magam elé kaptam jobb kezem, teljesen megfeledkeztem róla hogy egy ormótlan lyuk tátong rajta.Jobb ha minél előbb eljutok egy kórházba.
-Lassan megérkezünk, de ne feledd két hét múlva találkozunk Oak townban. Eljössz ugye? Nem okoznál csalódást szegény Natinak, ha jól sejtem..
- Természetesen, addig is történik valami, és ki tudja, lehet, hogy valami jókora galibába keveredünk majd. Meg aztán, kell egy kiegyensúlyozott egyéniség is Nati mellé, nehogy halálra traktáld a vicceiddel. -
A fogat megállt,a két család illetve én és Strago gyors búcsút vettünk egymástól. Átlépve a kaput, a házból kirohanva, Shad édesanyja szinte azonnal családja nyakába vetette magát. A háttérben pedig Lucia tördelgette ujjait, Shadot látva, leplezhetetlen boldogsággal. Néhány pillanattal később, eszükbe jutott, hogy én is ott ácsorgok tőlük néhány méterre, így beinvitálva a házba, néhány hálálkodó szóval és egy kellemes súlyú kis szütyővel díjazták fáradalmaim. Felajánlották átmeneti szállásomat még egy éjszakára, pihenés céljából és egy újabb, ízletes vacsorával is kecsegtettek, de egyre jobban sajgó kézfejem arra ösztönzött, hogy minél hamarabb eljussak egy kórházba. Mindent megköszönve, a legjobbakat kívánva elbúcsúztam a Hasting családtól, végül még egyszer vissza fordulva, egy kacsintást küldtem Shadnak és Lúciának, reménykedve, értik a célzást és egymásra találnak.