Tears vs Grimore - Sodródj a sötétség peremére

Egy hét telt el az Atsui-val való találkozásom óta. A testemben keringő mágiának hála szépen gyógyul a vállamon éktelenkedő harapás, ám még mindig kénytelen vagyok minden reggel lecserélni rajta a kötéseimet, így megóvva a külvilág fertőzéseitől.
Arcomat tenyerembe temetve próbálom meg összeszedni gondolataimat, melyek rozsdás fogaskerekekként zengik be elmémet. ~ A mai napig képtelen vagyok eldönteni, pontosan miért segítettem annak a lánynak. Hisz nem fűződött hozzá semmiféle érdekem… az ilyesmi pedig nem vall rám. Az ehhez hasonló cselekedetek mindösszesen elgyöngítenek… visszaterelnek a fény felé, melyet azon az éjjelen magam mögött hagytam… és már sose térhetek vissza oda.
Kételyeim ostromának heves kopogás parancsol megálljt, mely szobám ajtaján szűrődik át. Ezüsthajú látogatóm nem zavartatja magát az etiketthez hasonló csekélységekkel, reakciómat figyelmen kívül hagyva rám tárja a bejáratot.
- Valakinek túl sok a szabadideje. Meddig akarsz még itt gubbasztani? – Dől neki vigyorogva a lány, szobám falának.
- Amíg nem lesz jobb dolgom.
- És azt tudod, milyen nagy esemény van kilátásban?
- A Holdfogyatkozásra célzol?
- Igen, arra. – Löki el magát támaszától. – Tudod, hallottam egy érdekes történetet. Volna kedved utánajárni?
- Ööö… nem?
- Pedig a te számodra is hasznos lenne ez a kis kiruccanás. A hely… pontosabban torony, amit meg akarok nézetni veled, elég sok titkot rejt magában. Még akár a csillagszellemeidről is megtudhatsz ott egy-két dolgot… ha már rajtuk kívül úgyse jössz ki senki mással.
- Végül is… a semmittevésnél csak jobb lehet. – Állok fel az ágyamról. – Merre találom ezt a bizonyos tornyot?
A lány egy elégedett mosollyal veszi tudomásul döntésem, majd készségesen megoszt velem minden részletet, mely birtokában van.

Negyed órába se telik bele, s máris a végtelen égbolton lavírozok másvilági paripám hátán, ki aggályait félretéve szeli át az egyre elsötétedő felhőket. Minél közelebb érünk a Laura által megadott koordinátákhoz, bolygónk kísérője annál kevesebb teret ad Napunk fényének.
Mire a távoli horizonton kirajzolódik előttünk az ódon torony éles peremű csúcsa, Holdunk végképp sötétségbe borítja bolygónk felszínét. A természetes megvilágítás egy utolsó, vérvörös haláltusa formájában tovaszáll, s átadja helyét a meghitt, mámorító árnyaknak, melyek béklyóiktól megszabadulva törhetnek utat maguknak.
- Ez nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek… - Ossza meg velem aggodalmait Pegasus, miközben hófehér szárnyait kitárva leereszkedik a célállomásunk felé kígyózó, kikövezett útszakaszra.
- Nem kel félned. – Ugrok le vigyorogva a hátáról. – Innen most már minden az én dolgom.
- Azért vigyázz magadra… veszélyesnek tűnik ez a hely. – Sóhajt egyet, majd égszínkék fényjátéka leple alatt visszatér saját világába.

A torony egyetlen bejárata egy terjedelmes, két részből álló faajtó formájában állja utamat, melyen egy pár, fejnyi nagyságú, acélból kiművelt karika díszeleg.
Az egyik ilyen fémalkalmatosság segítségével jól hallhatóan jelzem a megérkezésemet, habár fogalmam sincs, él-e itt egyáltalán valaki.
Valamennyi ácsorgást követően, arra az elhatározásra jutok, miszerint a Starsplint-el török inkább utat magamnak, ám pont mikor rászorítok fegyverem rideg nyelére, a régies ajtó nagy nyikorogva kitárul előttem, s rövidesen egy sötét alak is feltűnik annak takarásában.
Nem kicsit lepődök meg, mikor a rejtélyes figurát jobban szemügyre véve rájövök, nem is egy emberrel, sokkal inkább egy csontvázzal van dolgom. Kezében halványan pislákoló lámpást szorongat, melynek fénye megvilágítja a mögötte ácsorgó, szerzetesre emlékeztető férfit. A különös ember kisvártatva meg is szólal, ám száját a legtöbbek számára ismeretlen, idegen szavak hagyják el. Mindazonáltal, nekem nagyon is ismerős a nyelv, amelyen beszél… már találkoztam vele, a könyvemben, amit még gyermekkoromban vásároltam a titokzatos öregtől. Ha jól sejtem, valami olyasmit mondhat, hogy… „Hamuvá égetjük az élők világát, s táncot lejtünk annak romjain.” A kántálással összhangban, a csontváz lassan felemeli hústól, s bőrtől megszabadított végtagját, majd a távolba mutat vele.
- Bocsi skacok, de útban vagytok. – Ütöm szét az élőholtat.
Csigolyák, porcok, s csontok szóródnak szerteszét a bejárat közelében, majd az egyik élesebb végű maradványt felemelve, alulról keresztüldöföm a kopasz férfi állát. Áldozatom szájából menten kifortyog vére, ám még mielőtt teste a porba hullhatna, elkapom, és a hecc kedvéért tekerek még egyet a nyakán. Miután füleimben felcsendül a roppanás mámorító hangja, elengedem a csuhást, s hagyom, had ernyedjen rá élettelelenül a rideg padlóra.
A koloncoktól megszabadulva most már nincs is más dolgom, minthogy folytassam utamat a torony belseje felé… persze, akadhatnak még páran, akik majd az utamat állják, de biztos vagyok benne, az ő számukra is lesz még hely az alvilágban...

Fáradta dőltem hátra a széke, és felbámultam a plafonra. Egy ideje már itt vagyok, mégsem sikerült rendeznem magamban a dolgokat. Most őszinte leszek: egyik felem sír, amiért el kellett hagynom az előző céhem, a másik viszont nevet, mert így több esélyem van arra, hogy megvédjem a bátyám, mindegy, hány emberen kell átgázolnom érte. Meg fogom védeni őt, akárhány ember életébe is kerül. Ezt tisztán érzem… de mégsem vagyok képes dűlőre jutni magamban, hogy mit akarok.
- Hé, Cicus! – vigyorgott valaki a képembe, ahogy a látóterembe csúszott egy rusnya fej.
Korábban láttam már ezt az alakot, méghozzá elég közelről – az egyik haverja annak, akivel bekerülésemkor összecsaptam. Az óta sem hagynak nekem egy perc nyugodt sem, folyamatosan csipkelődnek és szekálnak engem. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy Novíciusok…
- Mi van… – sziszegtem.
- Ne legyél ilyen morcos, Cicus – fölényeskedett mosolyogva. – Melónk van neked.
- Meg a nagy szart – emelkedtem vissza normális ülőhelyzetbe, remélve, hogy ettől lekopnak róla.
Hát persze, hogy nem így lett. De komolyan… nem is tudom mit vártam. A Mark nevezetű átlendítette a karját a vállamon, és magához rántott. Ezt egy dühös szisszenéssel jutalmaztam. Folyton ezt csinálták…
- Ugyan már, azt sem tudod, mi a feladatod.
- Amit ti találtok ki az csak egy rakás trágya lehet – nyilvánítottam ki a véleményem.
- Pedig jobb, ha engedelmeskedsz, Cicus. Tudod, a haver nagyon pikkel rád a múltkoriért. Ellenem pedig esélyed sem lenne, Szivi.
- Leakadnál már ezekről a nyálas becenevekről? Kibaszottul idegesít – vágtam hozzá, ahogy kibújtam a kezei alól, és dühös pillantást vetettem rá. – Inkább nyögd ki, mit akarsz.
- Van egy bizonyos imádnivaló kis torony nem is olyan messze innen. Szeretném, ha meglátogatnád.
- Mégis mi a jó…
- Azért, mert sok titok lengi körül – szakított félbe. – Szimplán kíváncsiak vagyunk, túléled-e?
Ezek aztán nem titkolják, hogy el akarnak tenni láb alól. Barmok. Gyűlölöm mindegyiket, hogy dögölnének meg. Ez is a mézes-mázos hangjával meg a folytonos ölelgetésével az őrületbe kerget.
- Persze, hogy túlélem. Egy torony nem nagy cucc – álltam fel nagy lendülettel.
- Állítólag szellemek kísértenek benne – somolygott.
- Nem hiszek a kísértetekben – válaszoltam flegmán. – Merre menjek?
Úgy nézem, hazudni legalább tudok. Ugyanis rohadtul félek a szellemektől, és ez enyhe kifejezés. De mégsem fogom hagyni, hogy ez a dög meg a haverjai gúnyt űzzenek belőlem. Igenis megmutatom, hogy képes vagyok valamire, és el fognak ismerni, ha tetszik nekik, ha nem.
- Észak felé kell menned egyenesen, át egy erdőn, aztán annak a végén jobbra kell fordulni. Onnan el sem lehet téveszteni. De már sötétedik, szóval csak óvatosan, Cicus – piszkálódott továbbra is, de eldöntöttem, hogy nem húzom fel magam.
- Mi sem egyszerűbb. Simán túl fogom élni, majd meglátod – válaszoltam komoran, ahogy megindultam az ajtó felé.

Mire elértem a tornyot, az éjszaka már leszállt a tájra, s a csend pedig kísértetiesebb volt, mint valaha. Az épület hátborzongatóan emelkedett a magas ég felé, én pedig egyre bizonytalanabbul ballagtam felfelé az ösvényen. Minél közelebb értem, annál nagyobbnak tűnt. Egy kis ideig megálltam, majd ökölbe szorítottam a kezem, és vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Nem lesz itt semmi, amitől tartanom kéne. Mark egyszerűen csak fel akarja ba… akarom mondani, húzni az agyam, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ez sikerüljön.
Ahogy egyre közelebb értem, hirtelen furcsa szag csapta meg az orromat. Kellett pár perc, amíg felfogtam, hogy mi is ez pontosan, de utána egy pillanat erejéig elsápadtam. Ez vér. Vérszag. Ismét lefékeztem, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy be akarok-e menni. Soha nem szerettem a vér látványát… de ha egyszer bekerültem egy sötét céhbe, akkor együtt kell élnem ezzel. Gyerünk… képed vagyok rá.
Ahogy elértem a hatalmas kaput, nem kellett csalódnom, Egy férfi feküdt ott holtan, elég durván kivégezve. Lenyeltem egy erősen feltörő hányingert, és igyekeztem összekaparni magam, ahogy a falnak vetettem a hátamat, nehogy összeessek. Ez nem volt jó ötlet. Rohadtul nem volt jó ötlet…
~ Vajon… Lussa is így nézett ki, mikor megölték? – villant az agyamba egy pillanatra, és már a kép is megjelent előttem, de gyors fejrázással elüldöztem.~ Nem… nem gondolhatok ilyenekre. Erősnek kell lennem… Mattet már nem fogom elveszíteni. Ölnöm kell, át kell taposnom mindenkin, hogy elérhessem a célomat. El kell fogadnom a vér látványát, és azt, hogy ölnöm kell. Nincs más lehetőségem.
Ökölbe szorítottam a kezem, majd elsiettem a hulla és a csontok mellett, egyenesen be az épületbe. Azok a maradványok nem tudom, honnan voltak, de szerintem addig kell örülnöm, amíg nem tudom.

Az épület komor folyosóit róva, mindösszesen az elszórtan elhelyezett fáklyák, pislákoló lángjai világítják meg a véget nem érő járatokat. Egy idő után, a padló már enyhén felfelé kezd ívelni, így, annak durva lapjait végigjárva, magasabbra érek a toronyban.
Hamarosan különös zajok csapják meg füleimet, melyek a sötétséggel egyé válva, egy kör alapzatú teremhez vezetnek.
A helységből kiszűrődő kántáláshoz különös fényjáték is társul, ezek alapján valamiféle szertartás folyhat odabent.
A rituálét végző szektások kissé késve, de kiszűrik jelenlétem, majd kardjaikat és áldozótőreiket megragadva, felém veszik az irányt.
Bár szándékuk, mely szerint az életemre törnek dicséretes, egyértelműen kiderül, hogy képtelenek komolyabb harci teljesítményre. Az első próbálkozó döfésének útjából elhajolok, majd alkarommal a hónom alá tekerem fejét, ahol aztán egy roppantással ripityára töröm a nyakcsigolyáit.
Élettelen kezéből kicsavarom kardját, majd a következő csuhás vágása elől kitérve, annak homlokába mélyítem azt. Hogy könnyebb legyen kihúzni, áldozatom fejében megforgatom a pengét, s testem elé visszarántva hárítom vele a következő csapást, mely a nyakamat vette célba. Ellenfelem, támadásának kudarcát látva újabb csapásra emelné kardját, ám ennyi idő nekem bőven elegendő ahhoz, hogy szabad kezemmel a hasfalába üssek. A szektás menten elveszíti egyensúlyát, én pedig ezt kihasználva, alulról a fejébe döföm fegyverem.
Miután kirántom a véres pengét koponyájából, tőle is elveszem a kardját, majd habozás nélkül keresztülszúrom vele a hasfalát annak a férfinak, aki a mészárlást látva ledermedt a terem közepén.
Rajta kívül már csak egy túlélő maradt a helységben, ki az előző áldozatomhoz hasonlóan, megtört a társai tehetetlenségét látván, s térdeire rogyva kántálni kezd, legtöbbek számára ismeretlen nyelvén. Bár az ő esetében már én sem értem, mit is mond pontosan, annyi bizonyos, hogy az életéért rimánkodik. Kétségbeesett jajveszékelését halva számon kiszélesedik vigyorom, majd pengéimet tengelyeik körül megforgatva, a tehetetlen csuhás elé sétálok.
- Tudod… a sötétségben nem létezik könyörület. Csakis halál.
Kardjaimat a nyaka két oldalához szegezem, majd egy ellentétes irányú vágással lefejezem a szerencsétlent.
- Ez így szánalmasan kevés… - Hagyom el motyogva a termet.
A helység végén egy felfelé ívelő csigalépcső bújik meg, amely nagy valószínűséggel a torony tetejére vezet. Mivel ez az utolsó útvonal, ami még kivizsgálásra vár, habozás nélkül elindulok rajta.
Mindazonáltal, még alig teszek meg pár lépcsőfokot, amikor is a magam mögött hagyott teremből lépéseket hallok.
Mivel nem szeretném, ha valaki hátba támadna, visszafordulok, majd ismételten végigpásztázom a hullákkal tarkított helységet.
Mint kiderül, mészárlásom színterének közepén egy kékhajú lány álldogál, ki értetlenül tekint végig a vérbe fulladt holttesteken. Bár fogalmam sincs, ki ő, és a szándékairól se tudok semmit, nem szeretném, ha beleavatkozna az én kis túrámba. Ugyanakkor, nem szokásom lányokat gyilkolászni, így mindösszesen a combjára célzok, amikor felé hajítom az egyik pengémet.
A kard egy nyílegyenes röppályát leírva el is érné célját, ám nem kis meglepetésemre a legújabb vendégem félreugrik fegyverem útjából.
- Nem is rossz. – Lépek elő vigyorogva a sötétből, majd a lány, bizonytalanságot tükröző szemeibe nézek. – Ezek a bohócok már egy ilyen támadással se tudtak volna mit kezdeni. – Mutatok végig a hullákon kardommal, majd a jövevény tekintetének sugarába emelem azt. – Ugyanakkor, meg kell kérjelek rá, hogy távozz innen. Gyűlölök lányok ellen harcolni, de a konkurenciát se csípem… mindkettőnknek jobb lenne, ha visszafordulnál.

Az épületben elég sötét volt, a fáklyák halvány fénye pedig éppen csak annyira világította meg az utat, hogy ne bukjak orra az összes kiálló kőben, ami a talajból meredezett fel. A vér szaga még mindig az orromban volt, ez pedig eléggé idegesített.
Próbáltam megnyugodni, de ez sem igen sikerült. Valaki van itt a toronyban rajtam. Valaki olyan, aki elég látványos módon szereti kivégezni az embereket. Az az érzésem, jobb lesz, ha elkerülöm.
Ezt fejben tartva megálltam a folyosón, nekidöntöttem a hátam a falnak, és vártam egy kicsit, hogy összeszedjem a gondolataimat és kiötöljek valami normálisabb tervet. Ha fejjel megyek a falnak, abból semmi jó nem származik. Nem tudhatom, mennyire erős az ellenfelem, így lehet, hogy éppen csak a kezére játszok azzal, ha követem. Lehet, hogy mégis vissza kellene mennem?
~ Nem! – kiáltottam magamban, ahogy összehunytam a szemem. ~ Ha visszamegyek, azzal csak elismerem a vereségemet. Nem lehetek ennyire gyáva. Össze kell szednem magam.
Ismét nagy lélegzetvételekkel igyekeztem lenyugtatni egyre erősödő szívverésemet, majd ellöktem magam a faltól, és sietős léptekkel elindultam előre, mielőtt még meggondolnám magam.
Ahogy haladtam előre, még az előzőnél is erősebben csapott az orromba a vér keserű szaga. Ahogy felértem egy terembe, enyhén szólva lesokkoltam. Mindenhol hullák hevertek, valaki elég durva mészárlást rendezett. Nagyot nyeltem.
Szerencsére hamar észbe kaptam, különben csúnya vége lett volna. Csak a jó ösztöneimnek köszönhetem, hogy időben el tudtam ugrani a kard elől, ami a lábamat célozta.
- Nem is rossz. – Lépett elő a sötét lépcső felél egy ezüstös hajú fiú, ahogy a szemembe nézett.– Ezek a bohócok már egy ilyen támadással se tudtak volna mit kezdeni. – Mutatott végig a hullákon, majd a kardot felém emelte. – Ugyanakkor, meg kell kérjelek rá, hogy távozz innen. Gyűlölök lányok ellen harcolni, de a konkurenciát se csípem… mindkettőnknek jobb lenne, ha visszafordulnál.
A francba. Ezt akartam elkerülni… szóval tényleg ő ölte meg őket.
Egy jó ideig hezitáltam a testeket nézve. Csúnyán megbánhatom, ha most kiállok ellene. De ha meg mégsem, akkor oda a becsületem. Most mit tegyek?
- Nekem… nekem az, hogy most itt legyek a toronyban egy próba. Nem fordulhatok vissza, bármi is történjen! – válaszoltam, és igyekeztem kemény hangot megütni.
Kevés sikerrel. A vigyorát nem sikerült letörnöm, sőt. Teljesen átlátott rajtam.
- És mond csak... te féled, a halált? – kérdezte meg kísértetiesen mosolyogva.
A félhomályban a fehér hajával és a vörös szemeivel leginkább egy démon látványát nyújtotta, a sötét ruhája pedig csak rákontrázott erre.
Nagyot nyeltem, majd a szemébe nézve válaszoltam.
- N-nem! – Erős akartam lenni, de a hangom elég durván elcsuklott.
- Akkor támadj – felelte továbbra is ugyanolyan mimikával.
- Rendben! – válaszoltam immár kiáltva. – Ex-Quip: Katana!
Amint a fegyver megjelent a kezemben, már ki is lőttem felé. A fejét céloztam, de rezzenéstelen arccal elhajolt, majd hátralépett párat, hogy több hely legyen a harchoz. Én újra támadtam szúrásokkal, de az égvilágon semmit nem értem el vele. Csak elhajolgatott, háromszor is egymás után, a kardot a kezében pedig meg sem mozdította. Ezzel pedig sikerül annyira felhúznia az agyam, mint régóta senkinek. Ez bolondot csinál belőlem!
Annyira felidegesített ez a semmittevése, hogy a következő támadásomba már tényleg több erőt vittem. Oldalról, félkörívben vettem célba a nyakát, és végre megemelte a kardját, még ha csak arra is, hogy hárítson. De legalább nem csak elugrált.
- Na, mi van, már meg kellett emelned a fegyvert? – kérdeztem egy halvány győzelmi mosollyal, hogy legalább ennyit elértem.
- Ez még mindig kevés – reagált továbbra is ördögien vigyorogva, és lendített egyet a fegyveren.
Mit ne mondjak, nem épp a legkisebb meglepetés volt, amekkora erő ebben az egy laza mozdulatban volt. Szabályosan hátrarepültem tőle, de még sikerült megállnom, mielőtt elértem volna a falat.
- Erős – suttogtam magam elé. – És nem is kicsit. Francba.
Újra támadást kezdeményeztem, de ezt is hárította, ahogy el az elkövetkező kettő is. Ahogy nagyobb lendületet akartam venni, és hátraléptem, a lábam hozzáért valamihez. Rossz szokásomhoz híven nem tudtam megállni, hogy ne forduljak meg. Nem kellett volna.
Hatalmasat sikította, és megcsúszva a hulla fején fenékre estem. Szabályosan ledermedtem. Soha nem volt még részem egy levágott fej véres, üres tekintetében, és most nem jött éppen jól az első alkalom. Ez… ki fog csinálni engem.
Felnéztem rá a földről, de nem tudtam megmozdulni. Egyszerűen lefagytam. Ha nem olvadok ki hamar, akkor ez itt fog kinyírni engem!

A lány szemeiben ismét eluralkodik a bizonytalanság halvány, de számomra tökéletesen kivehető lángja, miképp az általam legyilkolt holttesteket pásztázza tekintetével.
- Nekem… nekem az, hogy most itt legyek a toronyban egy próba. Nem fordulhatok vissza, bármi is történjen! – Szólal meg végül.
Szavaiban akad némi elszántság ugyan, de a félelme, mely teljes valóját átjárja, egy cseppet sem halványul.
- És mond csak... te féled, a halált? – Kérdezek rá töretlen vigyorral, ezzel is még tovább eltaszítva őt a kétségbeesés felé.
- N-nem! – Nyögi ki válaszát, egy nagy nyelést követően.
- Akkor támadj!
- Rendben! – Kiált fel nagy hirtelenjében. – Ex-Quip: Katana!
Tenyere körül sárgás fények izzanak fel, majd egymással múló táncot lejtve, egy egzotikus pengét teremtenek a lány karjába. ~ Fegyvermágus, nemde? – Állapítom meg a nyilvánvaló tényt.
Ellenfelem nem is habozik sokat, meglepően gyorsan elém szökken, s habozás nélkül a fejem irányába lendíti kardját. A hulláktól való émelygése után kissé meglep, hogy ilyen könnyedén képes lenne kioltani valaki más életét, ugyanakkor a mozdulatához nem társul megfelelő gyorsaság, így kényelmesen ki tudok térni előle.
Valamelyest behátrálok, majd az így megnőtt területemet kihasználva, elhajolgatok a következő próbálgatásai elől is, melyek leginkább döfések formájában merülnek ki. Bár azt meg kell hagyni, határozottan ügyesebb, mint ezek a szektások voltak, és a technikája is jóval többé teszi őt, egy vakon vagdalkozó kislánynál, ám ha csak ezen a szinten van, ő sem jelent különösebb kihívást.
Kisebb meglepetésemre, a máguspalánta önnön tehetetlenségéből merít erőt, majd egy minden eddiginél ügyesebb támadással rukkol elő. Alulról-felfelé ívelő pengéje ezúttal túl gyors, és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy megkockáztathassak egy újabb” táncmozdulatot”, így inkább saját kardommal blokkolom legújabb próbálkozását.
A két fémpenge szikrázva egymásnak feszül, ez a tény pedig megújult lelkesedést lobbant lángra ellenfelemben.
- Na, mi van, már meg kellett emelned a fegyvert? – Kérdezi önelégült mosollyal.
- Ez még mindig kevés. – Lendítem meg vigyorogva fegyverem.
Bár teste mozgékony és fürge, fizikai erő terén még bőven van hova fejlődnie. A lendület jó pár méterrel arrébb sodorja, még mielőtt a padlón megbúvó port felkavarva, megfékezhetné magát a téglafal előtt.
Arcán kiújul a kétségbeesés homálya, ám ennek ellenére újabb rohamba kezd. A vér szagától átitatott termet hamarosan körülzengi a pengéink csattanásainak áriája, miként hárítom a lány próbálkozásait. Annyi bizonyos, ezúttal már jobban koncentrál, mint a harcunk elején, mind erő, mind sebesség szempontjából veszélyesebbek a támadásai.
Mivel én alig mozdulok pozíciómból, mindösszesen a kardomat tartó jobbommal suhintgatok, ellenfelem kényszerül folytonos lendületvételre. Ennek megfelelően, ismételten hátralép, ám lábai nem várt akadályba ütköznek, egy levágott fej formájában.
A lány egy vérfagyasztó sikolyt hallatva fel is bukik a testrészben, s végképp megtörve, félelemtől megbabonázva ledermed előttem. Pupillája összeszűkül, végtagjai remegnek, fogai pedig akaratán kívül is folytonosan egymásnak koccannak.
- Te tényleg nagyon félsz, mi? – Guggolok le mellé. – Tudod, fogalmam sincs miféle próba miatt vagy itt, de tényleg jobban tennéd, ha visszafordulnál. Képtelen vagy legyőzni engem… hogy miért? Több oka is van. – Mutatok fel mosolyogva három ujjamat. – Először is, lehet, hogy egész jó a technikád, és sokat gyakorolsz, ugyanakkor, ha a harci tapasztalatot nézzük, meg se közelíted az én szintem. Hargeoni kalózok, banditák, gengszterek, rúnalovagok, legális mágusok, más sötét céhek képviselői… rengeteget öltem meg közülük. Továbbá, ismerek egy korban és termetben hozzád hasonló lányt, aki hihetetlen kardforgatási képességek birtokában van. Akárhányszor összecsapunk, képtelen vagyok akárcsak megkarcolni is… és én egy ilyennel edzek nap, mint nap. Épp ezért, valaki, a te szinteden nem tud hozzámérni. A végső, és legfőbb ok pedig, amiért nem tudsz legyőzni… – Ezen a ponton mély levegőt veszek, majd vigyoromat ismét felélénkítve, hirtelen a lány felé suhintok kezemmel. Ő természetesen meglepődik, ám nem a testét kapom el, mindösszesen a katanájának élére markolok rá. – Ezzel az életlen karddal sehogy se tudnál kárt tenni bennem. Ezen a világon, a fegyvereknek megannyi érzelem szolgálhat erőforrásként… elszántság, bátorság… gyűlölet, vérszomj, bosszúvágy… de a bizonytalanság nem tartozik ezen érzelmek közé. – Csavarom ki végül a varázskardot ujjainak szorításából.
Bár a penge kis ívben felvágta a tenyeremet, azt leszámítva nem okozott különösebb sérülést.
- Menj haza. – Hajítom le mellé immár véres katanáját, majd magára hagyom a megdermedt kislányt.
Utam az ódon csigalépcsők felé vezet, majd azokat végigróva, feljutok a torony legtetejére, ahol azonban már vár rám valaki, testét a sötét égbolt palástjába burkolva…

A testem ledermedt, és bárhogy igyekeztem, nem tudtam megmozdulni. Túlságosan eluralkodott rajtam a félelem. Hiába próbáltam legyűrni, egyszerűen nem ment.
- Te tényleg nagyon félsz, mi? – Guggolt le mellém, de annyira ledermedtem, hogy még félremászni sem tudtam. – Tudod, fogalmam sincs miféle próba miatt vagy itt, de tényleg jobban tennéd, ha visszafordulnál. Képtelen vagy legyőzni engem… hogy miért? Több oka is van. – azzal mosolyogva felmutatta három ujját. – Először is, lehet, hogy egész jó a technikád, és sokat gyakorolsz, ugyanakkor, ha a harci tapasztalatot nézzük, meg se közelíted az én szintem. Hargeoni kalózok, banditák, gengszterek, rúnalovagok, legális mágusok, más sötét céhek képviselői… rengeteget öltem meg közülük. Továbbá, ismerek egy korban és termetben hozzád hasonló lányt, aki hihetetlen kardforgatási képességek birtokában van. Akárhányszor összecsapunk, képtelen vagyok akárcsak megkarcolni is… és én egy ilyennel edzek nap, mint nap. Épp ezért, valaki, a te szinteden nem tud hozzámérni. A végső, és legfőbb ok pedig, amiért nem tudsz legyőzni…
Mély levegőt vett, majd újra elvigyorodott, és felém lendítette a kezét. Meglepetésemre nem engem célzott, csupán a fegyverem élét szorította az ujjai közé.
– Ezzel az életlen karddal sehogy se tudnál kárt tenni bennem. Ezen a világon, a fegyvereknek megannyi érzelem szolgálhat erőforrásként… elszántság, bátorság… gyűlölet, vérszomj, bosszúvágy… de a bizonytalanság nem tartozik ezen érzelmek közé.
Ujjaim közül kicsavarta a kardot, ami egy kis ívben felvágta a tenyerét, de még csak a szeme sem rebbent tőle.
- Menj haza.
E szavakkal lendített egyet a karján, és a katanámat mellém dobta. Szimplán hátat fordított nekem, majd elindult a torony teteje felé vezető lépcsők irányába. Pillanatokkal később el is tűnt, én pedig magamra maradtam. Elképesztően dühös voltam magamra, annyira, mint még soha egész életemben. Gyűlöltem magam. Egyszerűen szánalmas vagyok…
A szemembe könnyek gyűltek, ezért összeszorítottam őket. Nem voltam képes a fegyveremre nézni. Ennek a srácnak igaza van. A kardom életlen. Csak sodródom, és hiába van előttem a cél, a félelem elhomályosítani az utat, ami felé vezet. Elvesztem ebben a ködben, és nem tudom megtalálni a fényt, ami kisegítene innen. Nem vagyok méltó arra, hogy egyáltalán a kezembe vegyem ezt a fegyvert.
- A francba már! – sikítottam el magam dühösen sírva fakadva, mikor már tudtam, hogy nem hallhatja a hangom.
Könnyeim a vérrel áztatott földre hullottak, halkan koppanva egyet-egyet, mikor leérkeztek. Annyira tehetetlen és gyáva vagyok, hogy az már szabályosan fáj.
Hirtelen eszembe jutott valami, az, amikor még a régi ház előtt álltunk. Az ígéret, amit akkor tettünk egymásnak. „De ne feledjétek: ha mind a hárman S szintű mágusok leszünk, abban az évben ugyanitt találkozunk!” – visszhangoztak a fülemben Matt szavai. Ráadásul… Anya levele… azt akarta, hogy büszke lehessen rám. Ha most lát odafentről, hogy mennyire szánalmas vagyok, akkor biztosan elsírta magát.
~ Valaki, aki nagyjából annyi idős, mint jómagam, szintén fegyvermágus de erősebb mint én, mi? – szorítottam ökölbe a kezem. – Majd én megmutatom! Elegem van. Folyton csak tűröm, hogy kapjam a pofonokat az élettől, de semmit nem teszek azért, hogy ez ne így legyen. Éppen itt az ideje, hogy talpra álljak.
Kissé remegve, de talpra küzdöttem magam, miközben megragadtam a mellettem heverő kardomat. Olyan szorosan markoltam a katanámat, hogy belefájdult a kezem.
Mindig azon hisztizek, hogy így meg úgy meg akarok védeni másokat, hogy azt akarom, hogy Mattnek ne essen baja. De folyton csak menekülök a valóság elől, az elő, hogy mire is vállalkoztam. A sötét céhek világában nincs helye a félelemnek. Azért jöttem ebbe a rohadt toronyba, hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok valamire, és nem hiába lettem ennek a céhnek a tagja.
Mérgesen belerúgtam a halott fejébe, amiben korábban belerúgtam, ami így nekicsapódott a falnak, és nagy durranást követően visszagurult egy kicsit. Nem fogok hazamenni. Már csak azért sem! Igenis megmutatom ennek a srácnak és mindenki másnak is, aki a céhemben van, hogy nem vagyok holmi gyenge semmirekellő!
Azzal nagy lendülettel elindultam felfelé a csigalépcsőn, egyenesen a fehérhajú ellenfelem után. A félhomályban megcsillant a kardom fémes éle, de ez is elhalt, amikor beértem a lépcsők közé. Szóval a düh és az elszántság erősebbé teheti a fegyvert is, ugye? Ez esetben nem fogok félni. Nem leszek bizonytalan, akkor sem, ha újabb hullákat fogok látni. Ez a fiú egy jó tanácsot adott. A bizonyítási vágyam és elszántságom fogom arra használni, hogy megélesítsem a kardom.
Elértem a lépcső utolsó fordulóját.

A szabad ég alá kiérve ismét elhomályosítja szemeim fényét a Holdfogyatkozás keltette sötétség, mely jelenleg egész Fiorét árnyak palástja alá vonja. Bolygónk hű követője teljes mértékben kioltja csillagunk ragyogását, így béklyókat aggatva szinte valamennyi élőlény érzékszerveire.
Bár látásom eléggé korlátozott, még így se nehéz kivennem egy fehér öltözéket viselő, csuklyás alakot, ki felém közelít. Mikor közelebb ér hozzám, egyértelművé válik számomra, ismételten egy nővel van dolgom.
Világos kámzsája alól kilátszódnak aranyszínű fürtjei, melyek arcára hullva, eltompítják valamelyest szemeinek smaragdos ragyogását.
- Te ölted meg őt? – Szólal meg végül lágy hangszínén.
- Nos, nem tudom, kire célzol pontosan, de valószínűleg, ja… hisz mindenkit kinyírtam ebben a toronyban… problem? – Kérdezek vissza könnyelműen.
- Önhitt kölyök… ezek szerint te nem féled a halált? – Szavai süvítő szélként szelik át a torony meredek tetőpontját.
- Ez fura… pár perce én is ezt kérdeztem valakitől. – Vigyorgok beszédpartneremre. – De nem… nem félek. Régen, egy éjszaka folyamán, amikor először öltem embert… én azzal a férfival együtt megszűntem létezni. Én már meghaltam azon az éjjelen, mégis miért félném akkor a halált? – Lopott pengémet a titokzatos nő nyakához emelem, majd újból beszédre nyitom ajkaimat. – Továbbá… te képtelen lennél engem megölni. Itt és most levághatnálak, ha épp arra támadna kedvem.
- Én talán nem… de van itt még valaki, aki szívesen összecsapna veled. – Mutat ujjaival a feljárója, ahol már ott álldogál korábbi ellenfelem.
Halványlilás tincseit lágy táncra bírja a szél, szemeiben pedig ezúttal már az elszántság lángjai lobognak, kioltva a bizonytalanság parazsait.
- Csak nem mentél haza, mi? – Vigyorgok a lányra. - És most mit akartok? Mindketten rám támadtok, vagy mi? – Fordulok a szőke nő felé.
Válasz gyanánt teste szertefoszlik, majd éles fény formájában körülragyogja a fegyvermágus alakját. Világos ruházata a rideg kőzetre hullik, s szellemének ereje átszáll a kislányra.
Bár fogalmam sincs, ki volt ez a nő, mi köze a Holdfogyatkozáshoz, és pontosan melyik gyilkosságomért neheztel rám, mindezeket ráérek később is kideríteni. Egyelőre az új erőre kapott ellenfelemmel kell foglalkoznom, kinek kisugárzása jelen pillanatban az enyémhez hasonló szintű energiákat képvisel.
- Bár kissé hirtelen jött ez a helyzet… de ismételten csak az tudom mondani, támadj! – Szegezem rá vigyorogva pengémet.

Fülemet beszélgetés neszei csapták meg, ezért egy kicsit lefékeztem, és a lépcső végén állva figyeltem az eseményeket.
– Továbbá… te képtelen lennél engem megölni. Itt és most levághatnálak, ha épp arra támadna kedvem.
Korábbi ellenfelem egy fehér fátylas nőhöz beszélt, kardot szegve annak nyakához. Nem nagyon tudtam, mi folyik itt, mivel nem hallottam a beszélgetés első részeit, de nyitva tartottam a fülem.
- Én talán nem… de van itt még valaki, aki szívesen összecsapna veled. – Azzal a nő felemelte a kezét, és ujjaival egyenesen rám mutatott.
Ezzel egy időben a hajamba belekapott a szél, végigsüvítve az egész testemen. Valójában nem a nőre koncentráltam, ő nem tűnt túl veszélyesnek. Nem vettem le a szemem azonban a fehérhajú srácról, akinek szintén feltűnt a jelenlétem.
- Csak nem mentél haza, mi? – Vigyorgott rám ugyanúgy, ahogy korábban is. - És most mit akartok? Mindketten rám támadtok, vagy mi? – Terelődött a figyelme ismét a szőke nőre.
Legnagyobb döbbenetemre a nő teste apró részecskékre foszlott, majd erős fényként a testemet ragyogta be. Különös érzés futott át a testemen, és egy pillanatra azt sem tudtam, mit érzek. Azonban, miközben a nő korábbi hófehér ruhája a talajra hullott, hirtelen tudatosult benne: nem mást érzek, mint azt, hogy ez erőm a sokszorosára nőtt.
Hamar legyűröm a meglepettséget, és magamban mondok egy köszönetet a nőnek, amiért ilyen erőt adott nekem. Aztán tekintetemet újra az ellenfelemre emelem, és szorosan megmarkolom a fegyveremet.
Hiába jöttem utána, igazából tudtam, hogy azzal az erővel, ami akkor rendelkezésemre állt, képtelen lettem volna legyőzni őt, bátorság és elszántság ide vagy oda. Sokkal magasabb szinten volt, mint én. De most más a helyzet. Ezzel az erővel, amivel a nő felruházott engem, majdnem egy szinten vagyok vele. Innen már csak tőlem függ, mennyire tudom jól kijátszani a képességet, amivel most felruházott.
- Bár kissé hirtelen jött ez a helyzet… de ismételten csak az tudom mondani, támadj! – Szegezte felém vigyorogva a fegyverét.
- Nem kell kétszer mondanod, ne aggódj – válaszoltam hideg hangon, majd a távolság felmérése után megindultam felé.
Ezúttal próbáltam nem fejjel menni a falnak, hanem valami normális tervet kiagyalni. Először ismét csak amolyan felmérő támadásokat használtam, amik elől el tudott ugrani. Ezzel próbáltam meg felmérni, hogy hozzám képest mennyire gyors. Ezek elől a támadások elől simán eltáncolt, csakhogy még nem fejeztem be ennyivel. Egy gyors fordulattal a háta mögé ugrottam, majd onnan támadtam, hogy tudjam, mennyire gyorsak a reflexei. Nem kellett csalódnom, ez elől is simán ki tudott térni.
- Te tényleg erős vagy – jegyeztem meg, ahogy immár támadásra adtam a fejem. – Azt kérted támadjak, ugye? – Olyan szorosan ragadtam meg a fegyverem markolatát, mint eddig egyszer sem. – Akkor tessék!
Azzal hatalmas lendülettel a fejére céloztam. Ő erre megemelte a kardot, hogy kivédje a támadásom, azonban bevallom engem is kissé meglepett, ami ez után következett. Ugyanis amint a fegyver találkozott az én kardom élével, a pengéje szilánkokra törött, és a szélrózsa minden irányába szétrepültek az apró darabok. Ezen még kicsit az én szemem is kikerekedett. Tényleg sokkal erősebb lettem.

- Nem kell kétszer mondanod, ne aggódj. – Közli ridegen, majd szavainak eleget téve, ismét offenzívába lendül.
Próbálkozásai ezúttal sem bizonyulnak túl veszélyesnek, ám hiába térek ki a támadásai elől, nem hagy nyugodni az érzés, mely azt sugallja, mostanra már jóval többre is képes ennél. Miután egy szemből érkező döfés vonalából kihajolok, ellenfelem teste hirtelen eltűnik, s egy szempillantás alatt mögöttem terem. Pengéje ismételten csapásra lendül, ám tengelyemből kifordulva ezúttal is kitérek a vágás útjából.
- Te tényleg erős vagy. – Dicsér meg, majd fegyverének markolatára teljes erejéből rászorít. – Azt kérted támadjak, ugye? Akkor tessék!
Katanáját éles ívben a nyakam felé lendíti, így ezúttal már én is megmozdítom saját kardom, hogy a két fegyver kiolthassa egymás lendületét. Számításaim azonban nem hozzák meg a várt eredményeket, hisz a két penge találkozásának pillanatában, gyenge minőségű játékszerem fémrésze egy nagy csattanást hallatva szilánkosra törik.
Kissé meglepetten hátrébblépek, majd egy elégedett vigyorral elengedem a hasznavehetetlen markolatot.
- Értem már… szóval te egy ellenfél vagy. – Csatolom le hátamról a kaszámat. – Akkor itt az ideje, hogy én is komolyabbra vegyem a figurát.
Fekete köpenyem csatját kioldom, mely így nyakamtól elszabadulva, az egyre erősödő szél prédájává válik. Ezáltal sokkal szabadabban mozoghatok az ujjatlan felsőmben, ugyanakkor a céhes szimbólumom is láthatóvá vált, a másik vállamat takaró kötésekkel egyetemben, melyek jelenleg testem legnagyobb gyengepontját képezik. Ezen harapásnyom a mai napig átáztatja véremmel a kötéseit, ha túl sokat mozgok, ami mostanra már be is következett… mindazonáltal, nincs más választásom, fel kellett fednem eme béklyómat.
Fegyveremet megpördítem tengelye körül, majd pengéjével egy félkört gravírozok magam elé, a padlózatra.
- Sose leszel képes átlépni ezt a vonalat. – Jelentem ki vigyorogva.
- Cöh. – Hitetlenkedik a lány, majd újabb támadást kezdeményez.
Bár próbálkozásai ezúttal is nagy lendülettel és erővel bírnak, a mérleg nyelve ismételten felém billent. Laura jóval technikásabb fegyverforgató nálam, de már a vele való gyakorlás alatt is leszűrtem, miszerint egy körülbelül 90 centis karddal, nagyon nehéz küzdeni egy majd 2 méteres kasza ellen. Ha ügyesen tartom a távolságot, ellenfelem képtelen lesz közel kerülni hozzám.
Csapás csapást követ, a csöndes égboltot heves csatazaj élénkíti fel, de a lány egyelőre még képtelen volt közelebb férkőzni hozzám. Legújabb támadása egy oldalról kivitelezett rohamban merül ki, ám kaszám pengéjével ezúttal is visszalököm őt kiinduló helyzetébe.
Fegyverem végét beledöföm a sötét téglákba, majd kiújult vigyorral a mágus szemeibe nézek.
- Most én jövök! – Azzal ismét rámarkolok a Starsplint nyelére, majd miután kitéptem a talajból, hagyom, had szívja tele magát az energiámmal.
Ennek hatására pengéje egy ezüstös fénypalástot ölt magára, s megvilágítja a Holdfogyatkozás miatt elsötétült környezet egy csekély részét. Támasztólábamat hátrébb csúsztatva lendületet veszek magamon, s ezúttal én intézek rohamot a lány ellen.
Ő egy védekező pózt felvéve kitárja pengéjét, ám varázserővel átitatott fegyveremnek képtelen megálljt parancsolni, és ezúttal az ő katanája törik szilánkosra; az így kínálkozó lehetőséget kihasználva pedig egy komolyabb vágást ejtek ellenfelem gyomrán.
Vére egy nagyobb ívben kicsapódik a talajra, majd a lány, erejét vesztve összeesik.
- Látod, ezért mondtam, hogy menj haza. – Közlöm vele, és mivel idefent nem maradt már más dolgom, visszasétálok a lefelé vezető lépcsősorhoz.
Már rá is lépnék a legfelső fokra, amikor is hirtelen egy égető érzés lesz úrrá az oldalamon, majd látom, amint egy véres katana száguld el mellettem.
Menten visszafordulok, s a terepet végigpásztázva kiszúrom, miként ellenfelem, földbe szúrt kardjára támaszkodva, ha nagy nehezen is, de talpra áll, majd átsétál a korábban meghúzott határvonalamon. Több, mint valószínű, hogy az előző támadásnak is ő volt a kivitelezője.
- Tessék… átléptem a vonalat. – Közli diadalittasan, majd kissé előredőlve ugyan, de ismét felveszi kiinduló helyzetét.
Végignézek rajta, miközben tenyeremet rászorítom friss sebemre, s a számhoz emelve belenyalok vérembe.
- Ezt… nem kellett volna… - Közlöm vérszomjtól lángoló tekintettel.

Némileg meglepetten tántorodott hátra, majd elégedetten vigyorogva kiengedte a kezéből az immár semmire nem használható Fegyvert. Végre sikerült elérnem valamit.
- Értem már… szóval te egy ellenfél vagy. – Azzal egy laza mozdulattal lecsatolta a hátáról a hatalmas kaszát, ami már korábban is bántotta a szemem. – Akkor itt az ideje, hogy én is komolyabbra vegyem a figurát.
Éjszínű köpenyétől is megvált, amit táncra kelt az egyre erősödő széllel. Nem kicsit döbbentem le, mikor észrevettem a vállán lévő kötések. Erre figyeltem fel először, hiszen jelenleg itt lehet a legsebezhetőbb. A céhjelzés a vállán csak ez után szúrt szemet. Grimmoire Heart… annyit még én is tudok, hogy feltételezhetően a legerősebb sötét céh, bőven túlviszi erőben a Blackened Tears-t. Meg is lepődtem volna, ha nem egy ilyen erős céh tagja lenne.
Gondolataimat félbeszakított az, ahogy megpördítette a hatalmas fegyvert a tengelye körül, majd annak pengéjével egy félkörívet húzott maga elé.
- Sose leszel képes átlépni ezt a vonalat. – Jelentette ki a megszokott arckifejezéssel.
- Cöh. – válaszoltam egykedvűen, majd egy újabb támadást indítottam.
Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nem nyerő egy ilyen kicsi karddal egy kétméteres kaszával kakaskodni. A kardom éle túl rövid volt, és próbálkozhattam bárhogy, nem tudtam eltalálni vele. Ezzel sajnos ő is tisztában volt, és könnyedén tartotta a távolságot.
A sötétséget beragyogták a csattanó pengék keltette szikrák, melyek hangja egy perc csendet nem engedett. Képtelen voltam közelebb jutni hozzá, ez pedig nagyon idegesített.
Megpróbálkoztam egy oldalirányú rohammal, de ez is bukásra volt ítélve. Hiába volt benne sok erő, simán kivédte a kaszája pengéjével visszalökve engem eredeti helyzetembe.
A kasza végét beledöfte a téglákba, aztán megújuló vigyorral a szemeimbe nézett. Ezúttal álltam a pillantását.
- Most én jövök! – Azzal ismét megragadta a fegyver fém markolatát, és kirántotta a talajból.
Erre a penge ezüstös fénybe burkolózott, és hamar rájöttem, hogy ez valami olyan fegyver lehet, ami az ő energiáját szívja el, ezzel erősítve a támadásait. Rosszat sejtettem. Ez kemény lesz…
A fény bevilágította a sötétségbe burkolt táj egy kisebb részét, és úgy ragyogott, mint valami csillag az égen. De nem a jobbik fajtából. Ha nem figyelek, akkor ezt nagyon megszívhatom. A lábát hátrébb csúsztatva nagy lendületet vett, és most ő rontott nekem.
Védekezésképpen felemeltem a fegyverem, de némileg lesokkoltam; ugyanis a penge komolyabb megerőltetés nélkül kettészelte az én fegyveremet. Ezt az alkalmat kihasználva ellenfelem egy elég mély sebet ejt a gyomromon. Halkan felnyögök, ahogy a vérem szétterül a földön. Jól éreztem én, hogy meg fogom szívni.
A hirtelen belém nyilalló fájdalomtól a földre roskadtam.
- Látod, ezért mondtam, hogy menj haza. – Közölte velem a megszokott hangom, majd ismét hátat fordított nekem, és elindult a lépcső felé.
~ Na, nem… azt aztán lesheti, hogy ennyitől feladjam – gondoltam, ahogy feltápászkodtam a földről, és a kifolyt vérembe markoltam. ~ Nekem te csak ne fordíts hátat!
Már éppen elérte a lépcsőt és rá is lépett volna, ha ebben nem gátolja meg a felé suhanó fegyverem, amivel sikerült is egy kisebb sebet ejtenem rajta.
Abban a pillanatban visszafordult, miközben én a földbe szúrt karomhoz fordulva segítségért talpra állok, és kissé imbolyogva ugyan, de átsétáltam azon a vonalon, amit még nem sokkal ezelőtt húzott.
- Tessék… átléptem a vonalat. – Közöltem diadalmas mosollyal, majd kisebb erőfeszítések árán ugyan, de ismét támadó állásba helyezkedtem.
Itt az ideje annak, hogy váltsak.
A srác végignézett rajtam, majd miután megfogta a sebet, a kezét a szájához emelve megkóstolta a saját végét. Azt hiszem, most sikerült felhúznom.
- Ezt… nem kellett volna… - Közölte elég felismerhető céltól vezérelt lángoló tekintettel.
- Nem kellett volna hátat fordítanod nekem…- suttogtam, majd eltüntettem a kardomat. – Ennyitől nem fogom feladni. Nagy fegyverekben játszunk, mi…? Nekem oké. Ex-Quip: Magic Spear! – kiáltottam, ahogy a dárda megjelent a kezemben.
Ahogy a szél továbbra sem akart lecsitulni, én pedig vártam a támadással. Kíváncsi voltam, hogy ő mit fog lépni. eddig mágiát nem láttam tőle, ideje lenne.
Koncentrációmba egy fémes dolog csillanása hasított bele, és nem kis meglepetést okozott nekem a fiú kezében látott ezüstkulcs. Csillagmágus? Ilyennel soha nem harcoltam korábban…
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – szólította a csillagszellemet.

A lány, suttogással felel fenyegetésemre, ám szavait hamar elfojtja a süvítő szél, így azok már nem jutnak el hozzám.
– Ennyitől nem fogom feladni. Nagy fegyverekben játszunk, mi…? Nekem oké. Ex-Quip: Magic Spear! – Szólal fel ezúttal már jól hallhatóan.
Szándéka nyilvánvalóan abban merül ki, miszerint hosszú lándzsájával eredményesebben felveheti a versenyt az én kaszámmal. Szívesen el is játszadoznék vele, de mostanra már elfogyott a türelmem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen szükségem lehet a mágiámra, ennek ellenére, eljött az idő, amikor használnom kell az egyik kulcsomat.
Választásom szárnyakkal megáldott paripámra esik, kivel reményeim szerint gyorsan lezárhatom ezt a küzdelmet.
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Ezüstös kulcsom sugarában menten fel is izzik a sokágú, mágikus pecsét, melynek égkék leple alól hamarosan feltűnik csillagszellemem alakja is. Testének hófehér ragyogásával igazi gyémántként tündököl a sötétségben, ám aggodalmainak ezúttal se rest hangot adni.
- Ki ez a lány, Den? – Összpontosítja rám tekintetét.
- Ő… csak egy lány… - Felelek zavarodott vigyorral az arcomon. – Elintézzük gyorsan, és már itt sem vagyunk…
- Mintha érdekelne… azt mondtad, te majd elintézel mindent. És különben is, ennél a csajnál egy veszélyesnek tűnő fegyver van… én nem megyek a közelébe. Minek kellett neked idejönnöd egyáltalán?
- Hidd el, ha rajtam múlna, az ágyamon punnyadnék. Laura lenyűgöző ötlete volt ez a kiruccanás…
- Laura-sama küldött ide?
- Mióta hívod így? Én vagyok a tulajdonosod, engem mégse hívsz sose Den-samának.
- Mert te nem szolgálsz rá erre a jelzőre- - Beszélgetésünket a lány toporzékolása szakítja félbe, akinek jól láthatóan elege lett a köztem, és csillagszellemem közt zajló véleménycseréből.
- Most inkább vele foglalkozzunk. Meghívlak egy almára, ha segítesz elintézni.
- Csak egyre?
- Hmmm… kettőt szeretnél?
- Nem… minimum egy kilónyit.
- Egy kilót? Nem sok az? Még a végén elhízol, és nem fogsz tudni felszállni.
- Egyáltalán nem sok, mindösszesen te vagy fuka-
- Ááááá. – Ordít fel ellenfelünk, majd utolsó cseppnyi türelmét is elveszítve rohamot intéz ellenünk.
A két fegyver összecsap, ám ezúttal nem célom támadni a lányt, mindösszesen lendületét visszasodorva teret nyerek magamnak, mielőtt még felszállnék Pegasus hátára. Csillagszellemem, a helyzet komolyságára való tekintettel kitárja ragyogó szárnyait, s pár szökkenést követően elrugaszkodik a talajtól. A sötét égboltot átszelve megtesz pár villámgyors kört a torony pereme körül, majd az elsötétült Nap sugarába új fényt hozva, ismételten kikéri a véleményem.
- Most mit csináljunk?
- Támadjuk meg a lányt… de egyelőre még ne használd a teljes sebességed. Csak tisztában szeretnék lenni a reakcióidejével.
- Legyen… - Sóhajt fel, s kérésemnek eleget téve megcélozza korábbi csataterünket.
Egy szempillantás alatt ellenfelünk mellett terem, ám ő a jobb karján megpördülve kitér az utunkból, lándzsájával pedig elüti fegyverem élét.
- Megtudtad, amit akartál? – Kérdez rá Pegasus, miután visszatér kiindulóhelyzetébe.
- Igen… most már befejezhetjük. – Tárom ki kaszámat, így felkészülve a végső rohamra.
Azzal, mögöttünk a Hold, pályáján kissé továbbhaladva utat enged Napunk egy fényfoszlányának, csillagszellemem pedig szárnyait kitárva az aranyszínű ragyogás részévé válik.

/Megjegyzés: Hogy kicsit jobb legyen az összhatás, Pegasus Napfény eltakarós jelenetét ezen szám, 1:07-től kezdődő szólamával ajánlatos elképzelni. xD/

Az égkék varázskör azonnal fel is izzik, és egy nagy, hófehér ló-csillagszellem tűnik elő belőle. Ösztönösen hátralépek egyet, hiszen nem tudhatom, mennyire veszélyes.
- Ki ez a lány, Den? – kérdezte a szellem, ahogy a fiúra nézett.
Na, legalább már a nevét tudom. Ez is valami.
Erősen koncentráltam, nem tudtam, hogy mire lehet képes ez a lény. Az biztos, hogy nem dísznek hívta elő.
- Ő… csak egy lány… - Válaszolta zavarodott vigyorral.
Nem tudtam mi baja van, de fennakadtam ezen a mondaton. Mi az hogy csak egy lány?! Nevem is van basszus… az más dolog hogy nem tudja mi az…
– Elintézzük gyorsan, és már itt sem vagyunk…
~ Na, azt a gyors elintézést szeretném én látni. Nem fogom hagyni magam , ebben ne is reménykedjen. Vagy lehet, hogy van valami terve?
- Mintha érdekelne… azt mondtad, te majd elintézel mindent. És különben is, ennél a csajnál egy veszélyesnek tűnő fegyver van… én nem megyek a közelébe. Minek kellett neked idejönnöd egyáltalán?
- Hidd el, ha rajtam múlna, az ágyamon punnyadnék. Laura lenyűgöző ötlete volt ez a kiruccanás…
~ Na, jó… most már sok lesz. Én is itt vagyok, hahó! – haraptam össze a számat, mielőtt még valami rondát mondtam volna. Kezdik felhúzni az agyam… Kevés dolgot utáltam annál jobban, mint ha átnéznek rajtam.
- Laura-sama küldött ide?
Mióta hívod így? Én vagyok a tulajdonosod, engem mégse hívsz sose Den-samának.
- Mert te nem szolgálsz rá erre a jelzőre-
Ezúttal már hangot is adtam annak, hogy ideje lenne lépniük valamit, mert kezdem baromira elunni a dolgot. Dobbantottam párat a lábammal, hogy figyeljenek végre rám. Nem értem el valami eget rengető sikert….
- Most inkább vele foglalkozzunk. Meghívlak egy almára, ha segítesz elintézni.
~ Na, végre! Ideje volt. – gondoltam megkönnyebbülten, de túl korán örültem.
- Csak egyre?
- Hmmm… kettőt szeretnél?
- Nem… minimum egy kilónyit.
- Egy kilót? Nem sok az? Még a végén elhízol, és nem fogsz tudni felszállni.
~ Most már aztán tényleg elég legyen! [/color]
- Egyáltalán nem sok, mindösszesen te vagy fuka-
- Ááááá –kiáltottam fel végül, az utolsó csepp türelmemet is elvesztve.
~Csak ne társalogjanak itt nekem, levegőként kezelve engem, egy csata közepén!
Ezen gondolatokkal egy újabb rohamot kezdeményeztem feléjük. A fegyverek ütköztek egymással, de ezúttal szemmel láthatóan nem volt célja egy komolyabb támadás. Egyszerűen hátralökött, és nem kellett ahhoz nagy ész, hogy rájöjjek, csakugyan van valami terve, amihez helyre van szüksége.
A csillagszellem elrugaszkodott a talajról pár lépés után, és Dennel együtt felrepültek az égbe. Fenébe, így megint hátrányban vagyok.
Láttam, hogy beszélgetnek valamit – megint – de ezúttal nem értettem. Nem értek el hozzám a hangok.
Pár pillanattal később egy zuhanó támadást izétett ellenem, amit a kezemen elfordulva sikerült kikerülnöm, a lándzsa segítségével pedig félrecsapom a kaszáját. Ez után ismét az ég felé emelkedett. Ezzel meg mi lehetett a célja?
Ismét beszéltek, de most sem hallottam a széltől, ez pedig nagyon zavart. Kitartotta oldalra a hatalmas kaszát, ami a lassan felkelni készülő nap fényében a csillagszellem testével együtt fényesen csillogott. Pegasus még szebb látványt nyújtott, mikor a szárnyait is teljesen kitárta, de nem volt időm a gyönyörködésre. Nagy lendülettel indultak meg ismét felém.
- Titkos, tiltott, elveszett, szupererős, legvégső, csokibevonatos technika: Pegasus Csillagfény Roham! – kiáltotta a fiú.
Komolyan, ha nem az életem függött volna tőle, még el is nevettem volna magam. De le kellett nyelvem a feltörni készülő nevetőgörcsöt, és szorosan megragadtam a lándzsám végét.

Pegasus lendületet vesz ragyogó testén, s egy igazi hullócsillag látszatát keltve közelíti meg célpontunkat.
- Titkos, tiltott, elveszett, szupererős, legvégső, csokibevonatos technika: Pegasus Csillagfény Roham! – Ordítok fel, miként elsüvítünk a lány mellett.
Az előkészítő támadásom célja abban merült ki, hogy felmérhessem, milyen messzire képes elérni ellenfelem, fegyverével, a pillanat egy tört része alatt. Mivel ezzel mostanra már tisztában vagyok, energiámtól szikrázó kaszámmal biztos távból átszelhetem a torony egeket ostromló csúcsát, majd visszafordulva ugyanezt megteszem a másik oldalról is, így „lefejezve” csatánk színterét, mely kártyavárként omlik össze.
A szilárd gránittömbök összetörnek egymás súlya alatt, a fő tartóoszlop pedig földrengető haláltusát hallatva kiszakad helyéről, így végképp pusztulásra ítélve az épületet.
Miután fentről végignézzük a jelenetet, Pegasus óvatosan leereszkedik a romok mellé, én pedig leugrok hátáról.
- Még életben van… - Jegyzi meg csillagszellemem.
- Ez meglepő… több erőt kaphatott attól a nőtől, mint gondoltam volna. Ugyanakkor, most már vége. Egy ilyen zuhanás után képtelenség, hogy a lányban maradjon a szelleme.
- De a harcban mégse képviselt olyan egetrengetően nagy erőt.
- Nos, igen… valószínűleg nem akarta átvenni a lány teste felett az uralmat. Alapvetően nem volt ő egy rossz személy. Bár még mindig nem értem, miért beszéltek azon a különös nyelven az itt tanyázó szektások, és mit akartak kezdeni a Holdfogyatkozással… na meg a világfelperzselős beszólásuk…
- Miféle nyelven?
- Ugyanazon, amelyen a könyvem egy része is íródott. Bár azt hittem, az a nyelv csak nektek, csillagszellemeknek bír bármiféle jelentéssel.
- Ez érdekes… - Merül el gondolataiban Pegasus. – Már egy ideje éreztem, dee… azt hittem, csak képzelődöm. Viszont, ha minden igaz, kell itt lennie egy csillagkulcsnak.
- Egy csillagkulcsnak? És merre…? – Kérdezek rá kissé meglepetten.
Végül is, paripám útmutatásával sikerül kimenekítenem a törmelékek alól mind korábbi ellenfelemet, mint pedig az ezüstösen ragyogó tárgyat. A lány testét csillagszellemem hátára helyezem, majd tekintetemmel alaposan végigmérem a dimenziók közti gátak áttörésére tervezett kulcsot.
- Még sok minden nem tiszta, de ez a srác majd megmagyarázhatja a történteket. – Vágom zsebre a mágikus eszközt.
- Srác?
- Igen… ez Perseus kulcsa. Lesz végre valaki köztetek, aki ténylegesen ért a harchoz. Na és, az itt látottak alapján, a története se lehet semmi…
- Értem… de a lányt minek visszük magunkkal?
- Nem szokásom nőket öldösni… elvisszük a legközelebbi városig, ott majd ellátják a sebeit. Te pedig kaphatsz pár almát.
- Így már mindjárt más. Induljunk is. – Lelkesedik fel Pegasus.
A közeli erdőt gyalog szeljük át, én elől haladva határozom meg az irányunkat, négylábú társam pedig mögöttem kullogva osztja meg velem aggályait ezen „veszélyes” környékkel kapcsolatban. Végül is, említésre méltó incidens nélkül elérjük a közeli települést, ahol nem kis feltűnést kelt földöntúli paripám, boldog-boldogtalan szájtátva néz végig rajta.
Sikeresen megtaláljuk a helyi korházat is, a közben eszméletét visszanyerő lányt pedig készségesen szárnyai alá veszi az egyik nővérke, hisz így csillagszellememhez is hozzáérhet.
- Még valami. – Fordulok korábbi ellenfelem felé, mielőtt még továbbindulnánk az almaárus irányába. – Korábban hallottam, amikor sírtál… ami végül is jó, hisz így kiadhatod magadból a dühödet, frusztráltságod, és szomorúságod. Ugyanakkor… ezek az érzelmek a későbbiekben fegyverekként is szolgálhatnak a számodra. Ha megszabadulsz tőlük, képtelen leszel kihasználni őket… tarts mindet magadban, és ha eljön az ideje, sújts le velük teljes erődből. – Osztom meg vele utolsó jótanácsom, majd csillagszellememmel egyetemben tovább folytatjuk utazásunkat.

Hogy ennek a srácnak teljesen elmentek otthonról, azt eddig is sejtettem, de most már biztos voltam benne: lendített egy hatalmasat a fegyverén, egyenesen a torony tetejére két oldalról, a hatalmas tömbök pedig félelmetes robajjal indultak meg felém.
Nem nagyon volt időm reagálni, még sikítani sem tudtam. Csak magam elé emeltem a karomat, és éreztem, ahogy a hatalmas építőelemek rám zuhantak. Utána pedig csak a sötétség…

- M… életben va… - hallottam meg pár mondatfoszlányt, de szavak vége összefolyt.
Azt sem értettem, mit mond, nem még azt, hogy kicsoda. A testem mindenhol sajgott, és éreztem, hogy megint el fogok ájulni. De igyekeztem ébren tartani magam. Nem halhatok meg itt… egyserűen nem lehet. Ahhoz túl sok dolgom van még.
- Ez meglepő… több erőt kaphatott attól a nőtől, mint gondoltam volna… most már vége. Egy ilyen zuhanás után képtelensé… hogy a lányban maradt a szelleme.
~Basszus, nem hallom jól a szavakat… minden összefolyik a fejemben. A fenébe már…
Itt egy kicsit megint visszazuhantam a kómába, és nem hallottam, amit beszéltek. Próbáltam kitartani és nem beájulni, de csak akkor tértem megint magamhoz, mikor hallottam, hogy kövek potyognak és gurulnak oldalra. A szemem nem tudtam kinyitni, ahhoz nem voltam eléggé észnél. Pár pillanattal később éreztem, hogy világosodott a sötétség… fogalmazni is jól tudok, na, mindegy. Kikerültem a kövek alól a felkelő nap halvány fényeibe, és éreztem, hogy valaki megragad.
Mindegy mennyire erőlködtem. Képtelen voltam ébren maradni, és megint visszazuhantam a sötétségbe.

Mikor legközelebb visszanyertem az eszméletem, már egy épületben voltam. Az első, amit megpillantottam, a fehér fal volt, majd ismét éreztem, hogy valaki hozzámér.
Komásan pillantottam az illetőre; egy nővér segített le engem a ló hátáról.
~ Hé… várjunk csak. Mi a… ló? De hát akkor…
Ahogy elindult velem a nő, hirtelen lefékeztem, kényszerítve rá, hogy megálljon, majd hátra fordítottam a fejem. Nem tévedtem. Den és Pegasus voltak azok. Meglepetten bámultam rá.
- Még valami. – Pillantott ő is felém, én pedig próbáltam összekaparni magam, hogy egyáltalán felfogjam, amit mondd. – Korábban hallottam, amikor sírtál… ami végül is jó, hisz így kiadhatod magadból a dühödet, frusztráltságod, és szomorúságod. Ugyanakkor… ezek az érzelmek a későbbiekben fegyverekként is szolgálhatnak a számodra. Ha megszabadulsz tőlük, képtelen leszel kihasználni őket… tarts őket magadban, és ha eljön az ideje, sújts le velük teljes erődből.
Ez a fiú tényleg tele van meglepetésekkel. Még egy használható tanácsot is adott nekem.
Hátat fordított nekem, de ezzel egy időben eszembe jutott valami nagyon fontos, amit igazából az óta meg akartam kérdezni tőle, hogy megtudtam, milyen céhbe is tartozik.
- V-várj! – szóltam utána, ahogy ellöktem magam a nőtől, és pár szédelgő lépéssel elkaptam a karját.
Amint megfordult, gyorsan el is engedtem, és éreztem, hogy össze fogok esni. Szédelegtem egy kicsit, de sikerült talpon maradnom, a nővért pedig leszólította az egyik alkalmazott. Valami a szobámmal kapcsolatos volt, gondolom, hogy hová helyezzenek el. A hegesedésnek indult sem a gyomromon felszakadt, mivel olyan hirtelen mozdultam. Rászorítottam a kezem, és kitartottam, bármennyire is fájt.
- Te… megmentettél. – Erre a kijelentésemre csak tompán bólintott egyet. – Köszönöm.
- Nincs mit – felelte tömören, majd ismét indult volna, csakhogy nem fejeztem még be a mondandóm.
- Még nem fejeztem be! – emeltem meg egy kicsit a hangom, hogy biztosan hallja, és ismét lefogtam a kezét a szabad karommal, nehogy véletlenül is lelépjen.
Ez egy olyan dolog volt, amit feltétlenül tudni akartam.
- Kérlek, ez nagyon fontos lenne… - suttogtam, mert megszédültem egy kicsit, de a kezét nem voltam hajlandó elengedni akkor sem, ha tudtam, hogy ezzel egyre jobban idegesíthetem.
Nem engedhettem, hogy lelépjen, amíg nem válaszolt. Az előbb is adott valami jó tanácsot, hátha a válaszától rájövök, amit nem tudok megérteni.
– Mióta megláttam, hogy a Grimmoire Heart tagja vagy, meg akartam ezt kérdezni. Én… azért mentem abba a toronyba, hogy teljesítsek egy feladatot. Bizonyítani akartam. Én… nem olyan régen lettem a Blackened Tears tagja, a Titan Noseból léptem ki. Egyszerűen… elveszettnek érzem magam – hajtottam le a fejem. – Nem tudom, hol a helyem, mit kéne csinálnom, vagy hogyan. – Ismét feltörtek belőlem a könnyek, de próbáltam lenyelni őket. Ennek ellenére volt, amelyik a vércseppekkel együtt hullott a földre. – Nem tudom, hova tartozok igazából. Képtelen vagyok rálelni a helyemre, mióta kiléptem a céhemből, és az újban elég nehezen akarnak befogadni… elvesztettem a csatát az ellen, akivel meg kellett küzdenem a belépésért, mégis sikerült bejutnom, ezért nehezen viselnek el. – Magam sem tudom, miért mondtam ezt el neki. Simán kérdezhettem is volna csak, minden magyarázat vagy indok nélkül. – Ezért… hátha ez segít, szeretném tudni, hogy te… miért lettél olyan, amilyen most vagy? – emeletem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, mert őszinte választ vártam. – Mi volt a célod azzal, hogy csatlakoztál egy sötét céhbe?
Rövid ideig elgondolódott, majd visszanézett rám és válaszolt.
- Miért? Így jött ki… az élet nem mindig azt az utat szabja meg nekünk, amelyet mi be szeretnénk járni. A célom pedig… nos, nem mondhatnám, hogy vannak különösebb vágyaim. Mondhatni, egyelőre csak sodródom az árral, és várom, mit hoz a jövő.
- É… értem… - sóhajtottam fel, majd a szédülés megint rám tört.
A nővér éppen akkor fejezte be a beszélgetést, és gyorsan hozzám sietett. Mivel már választ kaptam a kérdésemre, ezért elengedtem a fiú kezét, és hagytam, hogy a nő megtartson engem. Teljesen kimerültem, nem tudtam volna tovább állni a saját lábaimon.
- Ha már te is adtál nekem egy tanácsot, akkor én is mondanék valamit – szólaltam meg még egyszer. – Ha van valami célod, akkor az is sokkal erősebbé tehet. Ha csak sodródsz minden cél nélkül, akkor az élet úgy vethet jobbra-balra, ahogy akar. Ha van valami amit meg akarsz szeretni, vagy amiért küzdeni akarsz, akkor az sokkal erősebbé tesz. A nővérem… régen mindig ezt mondta. Nem tudom, ezzel mennyit érsz de… hátha mész vele valamire.
Párpillanatig még méregetett engem, majd válasz nélkül ismét elindult folytatni az útját.
- Ja, és még egy utolsó dolog! Mire legközelebb találkozunk – kiáltottam utoljára utánuk, ahogy már elérték az ajtót is. -, segítség nélkül fogok harcolni ellened, majd meglátod! – jelentettem ki halál komolyan, mire Den hátra sem fordulva intett egyet a kezével, és távoztak a bejáraton keresztül.
Most aztán tuti jót röhögött rajtam. De nem vicceltem, tényleg így lesz! Csak előbb… össze kell kaparnom magam.
Azzal hagytam, hogy a nővér folyamatos kiosztások közepette, amiért összevéreztem a szét tiszta csempét és nem voltam képes megülni a valagamon, megmutassa nekem a szobám, ahol valószínűleg minimum a ma estét el kell töltenem.