Tükör tükröm mond meg nékem, melyik vagyok én!? (Magán küldetés Reigen Atsui és Shou számára)

- Koko.. ébredj Koko.. Hasadra süt a naaap.. Dől a fa! … Földrengéés van!! – nagyjából fél órája próbáltam a legkülönbözőbb módszerekkel felébreszteni kis koalámat, aki előző este aludt el, és azóta sem sikerült magához térnie. Vajon hogy a fenébe tud ennyit aludni? A lustaságnak is vannak határai.. vagy mégsem?
- Liz, megtennéd, hogy hozol neki valami zöld levelet?
- Persze Atsu. – mosolygott céhünk örökké jókedvű pincérnője, én pedig megcéloztam a küldetésfalat. Feltett szándékom volt még aznap elindulni egy munkára, ugyanis a kassza vészesen kezdett kiürülni, és a főbérlő valamilyen érthetetlen oknál fogva, továbbra sem volt hajlandó eltekinteni a lakbéremtől. ~ Lássuk csak.. ~
- Szia Mézespuszedlim! – elfojtott sikollyal ugrottam hátra a papíroktól hemzsegő táblától.
- Szép napot Mester! – fújtattam a falból légies könnyedséggel előlibbenő Bob Mesternek, aki szerencsére ezúttal nem állt le traccspartizni, hanem tovább libegőzött a pulthoz.

Nem is tudom. Erre a bábáskodásra már egyszer ráfaragtam amellett az Ayame nevű borzalom mellett, viszont ez most jól fizet, és nem is tűnik olyan nehéznek. Na jó legyen, de ha megint kifogok egy ilyen pökhendi rémálmot, akkor többet tényleg nem vállalok el ilyen jellegű munkát.Azzal letéptem a cetlit, és visszasétáltam a pulthoz, ahol Liz már a friss sárgarépa levél csomóval cirógatta Koko orrát, amit rögtön beindítottak az illatok. Ennyi… ha ez egyszer elalszik, csak kajával lehet felkelteni… mindjárt ezzel kellett volna próbálkoznom.
- Ezt elvisszük, Liz. – nyújtottam a papírost a lány felé.
- Kivel mész? – kérdezte Koko lassú rágcsálás közepette.
- Nocsak, te beszélni is tudsz? Természetesen veled.. – mutattam rá a nyilvánvaló tényre, de választ nem kaptam, sőt rám sem hederített a kis bolyhos, csak tovább nyammogott a zöld csemegén.
- Nem is érdekel, hova megyünk?
- …
- Nem különösebben. Inkább az érdekel, hogy muszáj-e nekem is menni..
- Persze, hogy muszáj, csak nem gondolod, hogy itt hagylak. Különben is milyen kifogással maradnál itthon?
- …
- Fáradt vagyok. – miért kell minden válaszára órákat várni?
- Nem lehetsz fáradt, mivel egész nap alszol, sőt, ha jól sejtem az egész vonat utat is át fogod aludni.
- …
- Ja. – ohh… fárasztó egy koala vagy te Koko..
- Oak Town-ba megyünk. Köszönöm Liz. – visszavettem a papírt a szőke lánytól, aki kuncogva hallgatta a beszélgetést.
- Még sosem voltam ott.
- Én se, éppen ezért fogunk máris elindulni. A cuccaimat már össze is pakoltam, amíg te hortyogtál, úgyhogy innen egyenesen az állomásra megyünk. Világos? – kérdeztem mosolyogva.
- …
- Ja.
- Nagyon bőbeszédű vagy.
- Mint mindig. – nevetgélt Liz.
- Akkor indulhatunk?
- …
- Ja.
Mélyet sóhajtottam, aztán odanyújtottam a karomat, amin lassan felkapaszkodott, hogy a felkaromon csüngve folytathassa a rágcsálást. Elköszöntem Liz-től, és a pályaudvar felé vettem az irányt. A kellemes, napsütéses idő, és az indulásig hátralévő bő húsz perc, kényelmes tempóra sarkallt, ami kifejezetten kedvemre való volt, mivel utáltam, ha sietni kellett valahova. Tíz perc séta után be is értem az állomásra, ahol megdöbbenve láttam, hogy minden pénztár előtt kígyózó sor áll. Ilyen nincs. Mi ez a sok ember? Bevágódtam gyorsan a legrövidebbnek tűnő sorba, és toporzékolva vártam, hogy előrébb jussak. Sajnos csak araszolva haladtunk, és már csak egy percem volt az indulásig, amikor végre sikerült megvennem a jegyem. Felkaptam a legális utazásomat szavatoló papirkát, és a visszajáróról tudomást sem véve, őrült rohanásba kezdtem a megfelelő peron felé. Megszólaltak a sípok, a mozdony kieresztette a fáradt gőzt, a szerelvény pedig egy apró rántással mozgásba lendült. Ekkor gazellákat megszégyenítő kecsességgel szökelltem fel az utolsó vagon lépcsőjére, felhúztam magam, és gyorsan besurrantam a kocsi belsejébe.
- Ez egy hajszálon múlott. – elpazarolt szavak, egy jóllakott, ismét alvó koalához.

A legtöbb kabinban már csak egy-két kiadó hely volt, végül az utolsó kocsiban (ami tulajdonképpen az első) találtam egy félig ürest, amiben még csak három ember ült, igaz nekem még ez is sok volt, mivel jobbára egyedül szerettem utazni. Jó két óra zötykölődés, és még egy rakás felszálló ember után, kinyílt a kabinajtó, és egy fiatal, barna hajú fiú hajolt be rajta.
- Bocs, lenne pár szabad hely?
- Igen. – feleltem kurtán, mivel a szemben lévő ülésen utazók úgy tűnt, nem szándékoznak válaszolni. Lelkesen kijjebb nyitotta az ajtót, majd bejött, kezében egy pocokkal, nyomában egy ismerős arccal.
- Jééé, a homokos lány! Hát te?
- A zsugás fiú? Rég láttalak Shou. – széles mosolyra húztam számat, nagyon megörültem, hogy a nagy tömegben azért akad egy ismerős ember is.
- Ismered ezt a lányt?
- Hát, valami olyasmi. Volt egy érdekes közös kalandunk a hegyekben. – érdekes? Az nem kifejezés.
- Szia, a nevem Atsui Orestes. A Blue Pegasus mágusa vagyok. – nyújtottam kezem Shou társának, aki elkapta azt, és viszonozta a bemutatkozást.
- Ezt majdnem elfelejtettem, bocsi. – gyönyörű virágcsokor jelent meg Shou kezében, és felém nyújtotta.
- Azta! – a lenyűgözöttség, és a meglepettség furcsa egyvelege ült ki arcomra, ahogy kinyújtottam a kezem a virágok felé. – Ezt miért kapom?
- Miért ne alapon igazából.. – közben ujjaim elérték a csokorba kötött szárakat, de ahogy megfogtam volna, átsiklott rajta kezem, majd semmivé vált. – Bocs, csak ennyi telik tőlem egyelőre. – zavartan megvakarta a fejét, ami mosolyt csalt arcomra.
- Nagyon szép volt, köszönöm. Üljetek le mielőtt még elfoglalják a helyeteket. Az emberek nagyon gyorsak és leleményesek tudnak lenni egy túlzsúfolt vonaton. – nevettem, majd mindhárman leültünk, és továbbzötykölődtünk az immár teli kabinban..

- Jó reggelt. Hogy-hogy megint ilyen korán?
- ’reggelt Richard. Tudod valaki nem hagy aludni.
- Én legalább nem lopom a napot, nerk.
- És mit adhatok? – vágott közbe a vitába gyorsan Richard. A kérdésével beletalált a közepébe, mivel mindkettőnknek üres volt a hasa és semmi más vágyunk nem volt, csak jól megtölteni.
- Lepj meg valamivel. Mindegy csak gyorsan itt legyen – mondtam vigyorogva.
- Egyetértek, nerk!
Richard csak egyszerűen lenyúlt a pult alá és előhúzott két jókora tányér valamit. Még életemben nem láttam hasonlót sem.
- Mi ez?
- Ez egy külföldi étel. Kóstoljátok meg.
Nokinerk-kel egymásra néztünk, aztán megvontuk a vállunkat és rámarkoltunk a villánkra. Az első falatot rögtön belapátoltuk a szánkba. Az érzés ami átjárta a számat, majd az egész testemet elképesztő volt. soha életemben nem ettem még ehhez foghatót, még csak ízlelni ízleltem ilyet. Egyszerre volt minden ízű és semmilyen. Összeszorított szájjal némán egymásra néztünk Nokinerk-kel, majd lassan vissza Richard-ra.
- Talán nem jó? - kérdezte aggódva Richard.
Lassan lenyeltük a falatot, ami végig csúszva a nyelőcsövemen bársonyos érzést kölcsönzött a torkomnak. Nokinerk-kel, csillogó szemekkel egyszerre kiáltottuk el magunkat:
- Ez mennyei!
Nem tétlenkedtünk, azonnal lapátoltuk be az egészet, majd mikor befejeztük kértük is a repetát. A harmadik tányérnál a tempóból kicsit visszavettünk. Elvégre nem siettet senki sem. Rendesen ki kell élvezni az étel ízét, főleg ha ilyen különlegességről van szó. Minden egyes falatot külön megízleltem és lassan nyeltem le.
A művelet közben egyszer csak Shouji bukkant fel és lépett oda hozzánk.
- Jéé, egy Rei, és a változatosság kedvéért eszik. Rég láttalak! Mi is volt az utolsó eset? Ja igen, a pités! Szép kis céhes kaland volt.
- Szia Sho! Bizony az volt. Fú életemben nem ettem még olyan jó pitét és van egy olyan érzésem nem is fogok. Azóta Goldmine óvatosabban rendeli meg és sehogy sem tudom kifigyelni a rendszert.
- Milyen pite, nerk? – kérdezett rá egyből Nokinerk. Majdnem visszakérdeztem, hogy nem emlékszik arra a nagy balhéra, ami akkor történt, de abban a pillanatban beugrott a dolog. Nokinerk még nem olyan rég van mellettem, mégis néha olyan, mintha mindig is mellettem lett volna.
- Ó ez még jóval azelőtt történt, hogy megtaláltalak a barlangban, de inkább ne is beszéljünk róla –zártam le a témát és az eset utáni nagyon fájó oldalamra raktam a kezemet és megdörzsölgettem a sérülés helyét. - Amúgy mi járatban? Te is jössz enni? Rendeljek neked is egy kört? Mi már a harmadiknál járunk, de ha ügyes vagy betudod hozni? – mondtam neki nevetve.
- Ááá, kihagyom kösz. Éppen valami munkát keresek, mert eléggé le vagyok égve, csak megláttalak és gondoltam beköszönök. Ezzel szemezek perpill.
Az eddig kezében szorongatott papírt, most elém rakta, én pedig némán végig futottam a szememmel. A munka egész érdekes volt. Egy főnemest kellett megvédeni a vandáloktól. Gyakorlatilag egy őrző-védő feladat. Bár egy könnyebbel akartam kezdeni Nokinerk miatt, de ha már Sho így felajánlotta, akkor segítek neki.
- Ó ez érdekesen néz ki és amúgy is fogytán vagyok a pénzzel tegnap óta, mert ugye valakinek ruhát kellett venni.
Pillantásomat Nokinerk-re vittem, aki megérezvén a célzást azonnal megállt az evéssel és jobbra kezdett nézegetni valamit. Gyanítottam, hogyha tudott volna, akkor most nekiállt volna fütyörészni. A passzív ellenállás figyelése után visszafordultam Sho-hoz.
- Én benne vagyok.
- Remek, ezek szerint társra leltem benned! Csak meg ne edd majd a védendő emberünk kajáját, mert az most dárga móka lenne!
Shouji-val együtt felnevettem én pár pillanat után az arcom nevetésből komollyá torzult.
- Ne kérj lehetetlent – mondtam halálos komolysággal, de annyira röhejes volt az egész, hogy nem bírtam sokáig így tartani és kitört belőlem az eddig visszafogott nevetés. A számban lévő néhány kaja cafat, pedig ennek a következtében az előttem álló Richard arcába landolt.
A fejét csóválva nyúlt a kék kötényéhez és letörölte az arcát, aztán meg nekikezdett a szemüvege tisztogatásának.
- Bocsesz.
- Semmi gond... – mondta nagyot sóhajtva Richard. Rendes volt, hogy nem csinált ügyet belőle, de ez nem csak a toleranciája miatt volt így, hanem mert a hosszú idők folyamán kénytelen volt hozzászokni az effajta bakikhoz.
- Ezek alapján veled szemben sem fogok enni. Remélem tudod, hogy ez eléggé határidős dolog, úgyhogy a következő vonattal mennünk kellene, amiiii... – rápillantott az órájára, majd folytatta – bő fél óra múlva itt is lesz.
- Oké. Akkor ezt még befejezzük, aztán felszaladunk a cuccunkért és már jövünk is.
- Remek, addig én is összekaparom a dolgaim, nem útra készen jöttem le én sem. Na de akkor majd egy húsz perc múlva a nagybejáratnál. Ja és utólag is jó kaját! – intett nekünk Sho és elindult kifelé az ebédlőből.
-Kössz! – kiáltottunk utána kórusban Nokinerk-kel, majd folytattuk tovább az evést. Kicsit fokozva a tempót röpke tíz perccel később be is fejeztük az ötödik tányér reggelinket, így megköszönve azt Richard-nak felszaladtunk a szobánkba, hogy összepakoljunk.
Nem kellett sok mindennel vesződni szerencsére. Én felkaptam a szokásos mindig előre összekészített cuccaimat, ami egy kopott hátizsákban volt. Nokinerk pedig kerített magának egy barna, bőrből készült oldaltáskát és abba pakolt bele néhány holmit.
Miután készen voltunk lementünk a lépcsőkön és kisétáltunk a céhépület elé. Felnéztem a távoli toronyórára, ami szerint pont időben érkeztünk ki. A nagymutató akkor hagyta el a tizenkettest és léptünk át, így a huszadik percbe.
- Pont időben.
- És hol van az útitársunk, nerk?
- Nem tudom. Biztos mindjárt jönni fog.

*8 perc múlva*

- Bocs a várakozásért, sikeresen belerángattak Kaori és Pandaman egy vitájukba. – jelent meg Sho sietve.
- Nem probléma. Akkor mehetünk?
- Úgy érted, hogy futhatunk, mert pár perc múlva itt a vonat? Hát fussunk, hadd lobogjon a hajunk! – azzal Sho megindult a vasútállomás felé, mi pedig követtük. Nokinerk egy darabig tudta tartani a tempót, de mint kiderült a testalkata nem egészen illett ehhez a szerephez. Lelassítottam hozzá, majd elkaptam a kezét és a nyakamba dobtam. Ezután már semmi sem állíthatott meg minket. Egyenesen az állomásig rohantunk, ahol sikerült még éppen felszállnunk a vonatra. Ott azonban szomorúan konstatáltuk azt a tényt, hogy dugig van az egész.
- Háború dúl errefelé, hogy mindenki menne minél messzebb?
- Lehe,t hogy Oak Town-ban annyit-ehetsz-amenyi-belédfér kajálda nyílt. - válaszoltam neki megvonva a vállamat.
- Ne magadból indulj ki, nem eszik mindenki annyit azért, mint te.
Ezek után elkezdtünk a vagonban előre masírozni közben benyitogattunk egy-egy kabinba hátha szerencsénk van. Illetve Sho nyitott be, mert ő ment elől.
Az egyik nyitásnál valami kellemetlen dologgal találkozhatott, mert egyből visszarántotta az ajtót.
- Na jó, menj te elől, nekem már ég ennyi után a fejem.
- Okés.
Így végül nagy nehezen, de sikeresen helyet cseréltünk a szűk átjárón és az én vezetésemmel folytatódott az expedíció.
- Bocs, van néhány szabad hely?
- Nincs.
Tovább haladtunk, majd a következőbe is benyitottam reménykedve, hogy ott szerencsénk lesz és találunk legalább két ülőhelyet.
- Bocs, akad szabad ülés?
A kabinban egy seregnyi lány volt és sokan közülük éppen egy átöltözési folyamat kellős közepén jártak, amikor én „rájuk rontottam”. Ezt a manőveremet nem igazán díjazták. Legalábbis pozitívan. Hangos visongatásokba kezdtek, majd az egyikük megragadott egy ülésen lévő kistáskát és hozzám vágta. A ruha kiegészítő eltalálta a fejemet és lepattant róla és rögtön utána elhúztam az ajtót.
- Szerintem nincs – fordultam Sho-hoz, aztán tovább indultam. Szerencsére több ilyen mellényitásban nem volt részem, de szerencsével sem jártunk sokáig.
Végül aztán elérkeztünk az utolsó vagonhoz, ahol is újfent próbálkoztam.
- Bocs, lenne pár szabad hely?
Az egyik oldalon három alak ült, míg velük szemben egy lány, aki kedvesen beinvitált minket.
- Jééé, a homokos lány! Hát te?
- A zsugás fiú? Rég láttalak Shou.
- Ismered ezt a lányt?
- Hát, valami olyasmi. Volt egy érdekes közös kalandunk a hegyekben.
Szia, a nevem Atsui Orestes. A Blue Pegasus mágusa vagyok.
- Én Reigen vagyok, ő pedig itt a társam Nokinerk – mutattam a lábam mögül előbukkanó szőrös partneremre.
- Szia, nerk.
- Ezt majdnem elfelejtettem neked, bocsi.
Shouji a semmiből húzott elő egy virágcsokrot és odanyújtotta Atsui-nak. elképedve néztem a jelenetet és azonnal agyalni kezdtem rajta, hogy a francba csinálhatta.
- Azta! Ezt miért kapom?
- Miért ne alapon igazából... Atsui a csokorhoz nyúlt, ám amint elérhette volna a virágok egyszerűen köddé váltak - Bocs, csak ennyi telik tőlem egyelőre.
- Nagyon szép volt, köszönöm. Üljetek le mielőtt még elfoglalják a helyeteket. Az emberek nagyon gyorsak és leleményesek tudnak lenni egy túlzsúfolt vonaton – mondta nevetve, mire mi azonnal befoglaltuk a maradék két helyet. Nokinerk-et az apró termete lévén egyszerűen az ölembe vettem.

- Akkor ti céhtársak vagytok? – kérdeztem a két fiú felé fordulva, miután mind a hárman helyet foglaltunk, és a szundikáló Koko-t is beigazítottam az ölembe.
- Azok vagyunk, ő itt a Quatro Cerberus éhenkórász mágusa! – mutatott Shou Reigenre.
- Pedig Nokinerk még nem is tagja a Quatro Cerberus-nak hivatalosan.
- Rád gondolt, de ne zavarjon, nerk. – tette hozzá cinikusan a kis pocok.
- Na és milyen mágus vagy, Reigen? – folytattam a kérdezősködést.
- Én? Elementalista! – felelte fennhangon, büszkén kihúzva magát, a szemben ülő lány pedig köhögött néhányat, mint aki félrenyelt, de gyorsan összeszedte magát, és lenyugtatta belső szerveit.
- És te? Hogy űzöd az ipart? – visszafordultam a vigyorgó Reigenhez.
- Hú, meg fogsz ölni a memóriámért, Atsui, de nekem is csak a homok rémlik… Mi is volt a másik? – kérdezte Shou zavartan, látszott, hogy közben az emlékei közt kutakodik, úgyhogy gyorsan megkönnyítettem a dolgát, és válaszoltam.
- Nos én elsősorban homokmágiával foglalkozom, de konyítok egy kicsit a kristályidézéshez is. – feleltem, miközben jobb tenyerembe Nokinerk apró homokmását formáltam.
- Wáow! Még sosem láttam ilyet! – lelkendezett Reigen. A varázslat már ösztönös volt, így ahogy észrevettem, hogy a szemben ülő utastársaink a kezemet bámulják, azonnal megszüntettem a varázslatot.
- Nagyon szép mágia.
- Köszönöm. Tehát elementalista? Akkor, ha jól értem, te irányítod a vizet, a földet, a tüzet és a szelet? – érdeklődtem nyugodt hangon, de valójában teljesen lenyűgözött, hogyvalaki ilyen sokféle elem felett bír hatalommal. Biztos már egész kicsi korától kezdve az élete része a mágia.
- Pontosan! – felelte ha lehet még büszkébben. – Pont, mint apám! Elég sokáig tartott, bár van még mit fejlődnöm. – vigyorgott, és közben a tarkóját vakargatta.
- Őt pedig az étvágya irányítja, ha már ő ennyi mindent irányítani tud. – nevetett fel Shou, bár fogalmam sem volt mire gondolhat.
- Megértem. Enni jó. – csatlakoztam Shou-hoz a nevetgélésben. – Oak Town-ba tartotok? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, honnan tudtad?
- Azt ne mondd, hogy te is testőrködni jössz. – nézett rám kérdőn Shou.
- De igen. Ezek szerint együtt fogunk dolgozni. - lelkesedtem, amikor a szemben ülő fiatal lány előrébb hajolt, és megszólalt.
- Bocsánat, nem akartam hallgatózni, de nem tudtam nem meghallani, miről beszéltek. Tudjátok mi is Oak Town-ba tartunk. - csillogó szemeivel egymás után bámult minket.
- Ti is a testőrködésre? Együtt fogunk dolgozni? De jó! – kezdett örülni Reigen.
- Ó mi nem vagyunk mágusok. A bácsikánkat látogatjuk meg Oak Town-ban. – felelte a lány.
- De kár… Pedig úgy beleéltem magam…
- Mivel foglalkozik a bácsikátok? – próbáltam becsatlakozni a beszélgetésbe, a lány őszinte örömére.
- Mágus Oak Town-ban. Nagyon remélem, hogy tanítványául fogad, és belőlem is elementalista lesz, mint az apám. – felelte a fiú.
- Tényleg? Képzeld én is! Mármint nem a bácsikátokhoz tartok; hanem én is az apám miatt akartam elementalista lenni, illetve már vagyok is. – tette hozzá kicsit zavartan.
- Naív kérdés tőlem, de mi olyan jó ebben, hogy pont elementalista? Megértem, hogy az apátok mindkettőtöknek jó példakép meg ilyesmik... de ezen kívül valami ok erre? – nézett Shou lustán a két fiúra.
- Szerintem menő! – vágta rá Reigen gondolkodás nélkül.
- Igen, mondhatjuk így is.
- Hát, ahogy gondoljátok. – vállat vont, és lejjebb csúszott az ülésen, így már majdhogynem fekvő pozícióba került.
- Érdekes véletlen, hogy innen mindenki ugyan oda tart, bár nem ugyan azzal az indokkal. - szólalt meg váratlanul a sarokban ülő hatodik utas.
- Na és Önnek mi dolga Oak Townban? - kérdeztem a kissé csapzott külsejű férfit.
- Hát, először is maradjunk a tegeződésnél szerintem, ha nincs ellenedre, na meg a többieknek sem, amúgy pedig csak az életem viszem tovább, az életem, pedig a zene. – mosolygott.
- Zenész vagy? - úrrá lett rajtam az izgalom, mivel mindig is érdekes létformának tartottam. - Milyen hangszeren játszol?
- Hát, akusztikus gitáron játszogatom, bár még van hova fejlődnöm. De sebaj, ez olyasvalami, amit élvezek, így bármennyi időt képes vagyok ezzel tölteni.
- Én pontosan így vagyok a mágiával. Sosem tudnám megunni.
- Ismerős érzés.
- Milyen faragatlan vagyok. Be sem mutatkoztunk. Az én nevem Misa, ő pedig a bátyám, Yousa.
- Én is elnézésetek kérem, beszélek itt mindenféléről, de a bemutatkozás nekem is lemaradt. Gakuro vagyok, szolgálatotokra.
- Az én nevem Atsui, ő pedig Koko. - mosolyogtam, miközben az ölemben szundikáló kis koalára böktem.
- Én Reigen vagyok, ő pedig itt Nokinerk. – vigyorgott Reigen.
- Ez itt Shouki. - könyököltem alvó társam bordái közé.
- Ki? Mi? Hol? Mivan? – kapkodta a fejét kissé kómásan Shou, amin persze mindenki jót nevetett.
- Na és milyen mágusnak lenni? Meséljetek magatokról.
- Ja, hogy az. Alapvetően kártyákkal tudok bűvész trükköket bemutatni, de az utóbbi időben beleástam magam az illúziók és rúnák világába is. Most, ha megbocsájtotok, akkor visszaaludhatok?
- Nem. - feleltem kurtán, de szigorúan. - Beszélgetünk, ha nem vetted volna észre..
- Nos.. - fordultam vissza Misa-hoz. - Szerintem mágusnak lenni nem egyszerű. Az emberek folyton tőlünk várják a megoldást, a legegyszerűbb problémáikra is. Legalábbis én így tapasztaltam. Ezen kívül, van, aki rajong értünk, van, aki pedig gyűlöl, függetlenül attól, hogy ismernek-e vagy sem..
- Van olyan, aki gyűlöl minket? – csodálkozott Reigen. - Nem is gondoltam volna...
- Ha nem ismernek minket, akkor részemről gondolhatnak amit akarnak. – ásította Shou.
- Mi nagyon szeretjük a mágusokat. Már csak azért is, mert a családban is előfordulnak. Apánk már egészen kicsi korunkban is folyton varázslatokkal nyűgözött le minket. Igaz Yousa?
- Persze. Talán mikor először megláttam a mágiáját, akkor döntöttem el magamban, hogy én is erre az útra akarok menni.
- Hát, biztos vannak előnyei és hátrányai a máguslétnek, én nem vagyok az, nem is leszek az, bár a különféle dolgokat, amiket képesek ezzel csinálni azért mindig csodálattal néztem. - szólt közbe Gakuro.
- Te mindig is zenész akartál lenni?
- Hát, először a festői pályára gondoltam, és annak is taníttattak a szüleim kiskoromban, de elvarázsolt pár koncerten a zenében rejlő sokszínűség, így hát nagy nehézségek árán a szüleim is rávettem még régen, hogy hadd tanuljak ennek. – mondta elmerengve.
- És tényleg, ti milyen céhekhez tartoztok? Nehéz oda bekerülni, miután mágus lett az ember? – zúdította ránk lelkesen kérdéseit Yousa.
- Mi a Quatro Cerberus-hoz tartozunk. Én már kiskorom óta oda jártam apám miatt. Talán olyan sokszor is, hogy semmi különbséget nem éreztek a többiek, mikor hivatalos tag lettem.
- Hát, én is előbb voltam jelen a céhházban, mint hogy hivatalos tag lettem volna, így én sem tudok sajna a bekerülésről sokat mondani. Ott tanultam mágiát.
- Én a Blue Pegasus-ban vagyok. Azt hiszem bekerülni nem nehéz, ha az ember tudja mit akar, és a céljai egyeznek a céh elveivel.
- Szerintem elsősorban ott próbálkozz, ahol apád is van, úgy sokkal könnyebb.
- Köszönöm a tanácsot, megfogadom. Amúgy sok megbízást csináltok ott?
- Hát, én nem csináltam még túl sok megbízást, de amiket csináltam, azok vagy háromszor ennyinek megfelelő izgalmat tartogattak szerintem. Kissé fura így lusta létemre, de ettől élveztem.
- Elég sokat szerintem, de nem kötelező állandóan elvállalni, akkor mész amikor akarsz, szóval elég laza a rendszer. Amúgy most is egy megbízatásra megyünk éppen.
- És mond csak Atsui, hogy viszonyulnak az emberek egy női mágushoz?
- Nos nem igazán értem a kérdést. Nem tapasztaltam eddig semmilyen megkülönböztetést.. - válaszoltam zavartan.
- És mennyit lehet keresni egy-egy munkával? - folytatta a faggatózást, alighogy válaszoltam.
- Ez változó, nem tudom megmondani pontosan, vannak jobban fizető munkák, és vannak kevésbé jövedelmezők. - kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam a kialakult beszélgetésben, már ha ezt a vallatást lehet annak nevezni.
- És mit kell csinálnotok? - kérdezte izgatottan a fiú.
- Ha minden igaz, egy főnemes testi épségét kell szavatolnunk, de általában az előzetes várakozások ellenére, valami egészen más kalandba szoktam keveredni. Ez veletek is így van? - fordultam társaim felé.
- Ezt az északi túra után kérdezed? Nálam még egyiknek sem az volt a vége, mint amit vártam. Kétszer is kellett már testőrnek mennem, vagy legalábbis biztonsági őrnek, de egyiknél végeredményben egy rajtaütés utáni kutakodásban kellett részt vennem, a másiknál pedig sikeresen egy tenyérbemászó nő fenekét kellett megmentenünk az alvilágiak elől... Hadd ne mondjam, hogy az utóbbihoz mennyi kedvem volt...
- Jó tudni, hogy nem csak velem történnek ilyen fura dolgok. - nevettem fel.
- Velem általában az történik, ami a megbízásom része. Ha veszem a farmos esetet, meg amikor egy rejtélyes rablás sorozatot kellett kinyomoznom, vagy amikor a gyerekrablásokat, ja és ott van még, amikor visszaszereztük azt a lámpást, ami elvileg minden tűz mágia forrása. Nem volt rossz darab. Szívesen hazavittem volna kitenni a szekrényre, de váltig állították, hogy fontos darab és rám nem bíznák többé, miután kétszer is majdnem elejtettem.
- Nahát micsoda történetek. A ti életetek tele van izgalommal. Csodálatos! – ábrándozott csillogó szemekkel.
- Hát, olykor szívesen cserélnék az olyanok életével, akinek az élete kevésbé van tele izgalommal. Olykor elgondolkozom azért azon, hogy valóban nekem való-e ez a pálya.
- Jobb szeretnél egy irodában dolgozni? - fordultam Shou-hoz. - Akármilyen lusta is vagy, én ezt nem tudnám rólad elképzelni.
- Egyelőre én sem, de lehet végeredményben jobban illene hozzám. Na mindegy, most ez van, ami lesz, az meg lesz. – vonta meg a vállát.
- Na és te hol születtél, Atsu?
- Nos én egy Sakane nevű szegény kis halászfaluban nőttem fel.
- És onnan jutottál el idáig? Ez elképesztő! Csodállak érte. – zavarba ejtő volt a szemeiben felcsillanó rajongás, az ez után beállt csend pedig egyenesen ijesztő. A temetői hangulatot zacskócsörgés törte meg, ami Reigen felől jött.
- Moszt bid dézel úgy? – kérdezte teli szájjal az őt bámuló Nokinerket.
- Másnak nem is akarsz adni belőle, nerk? – Rei hangosan lenyelte a falatot.
- De…de…ez az utolsó zacskó az Akane Resort-i kaja nyereményemből…
- Mit eszel, Reigen? – kérdeztem halkan korgó gyomorral, most jutott csak eszembe, hogy elfelejtettem útravalót csomagoltatni Lizzel, mielőtt elindultam.
- Hát... Egy tengeri ízesítésű rágcsa. Még Akane Resort-ban nyertem. Bár rendesen meg kellett érte küzdenem. Esetleg kértek belőle? – nyújtotta felénk bizonytalanul a zacskót.
- Tengeri herkentyűs? Akkor én kihagyom, köszönöm. - mosolyogtam a csalódás halvány szikrájával szememben.
- Kösz, de nem élek ilyesfajta drogokkal. – intette le Shou.
- Ti sem kértek ugye? – behunyt szemekkel, remegő kézzel nyújtotta utastársaink felé a csemegét.
- Milyen kedves tőled. – mosolygott lelkesen Misa. - Hadd kínáljalak meg én is titeket. Nagyon finom sütemény, én magam készítettem. – az ölébe vette a táskáját, és egy dobozt húzott elő belőle.
- Az biztos, az én hugom készíti a legfinomabb süteményeket. Vegyetek csak bátran.
- Én megkóstolom, köszönöm. – nyúltam bele kapkodva a dobozkába, és rögtön két szeletet is magamhoz vettem.
- Köszönöm. – ízlelgette Gakuro. - Hmm, tényleg nagyon finom a süti! Na meg a rágcsa se mindennapi. - kellemes hangulatú, nevetgéléssel tűzdelt falatozás vette kezdetét, Gakuro még a gitárját is lekapta a csomagtartóról, és rázendített valamiféle vidám nótára. Meg kell mondjam tényleg nagyon ügyesen játszott a hangszeren.
- Ez tényleg nagyon finom. – máris repetáztam, aztán újra és újra, mígnem annyira jól laktam, hogy hátradőltem a kényelmes ülésen, és hosszú pislogásba kezdtem. Egy ideig még hallgattam a falatozással egybekötött jókedvű beszélgetést, aztán végleg álomba merültem.


/színek: Misa - ibolya, Yousa - barna, Gakuro - olíva/

Amint leültünk – Sho középre én pedig Nokinerk-kel a bal szélre – Atsui felénk fordult.
- Akkor ti céhtársak vagytok?
- Azok vagyunk, ő itt a Quatro Cerberus éhenkórász mágusa! – mutatott Shouji a bal oldala felé.
- Pedig Nokinerk még nem is tagja a Quatro Cerberus-nak hivatalosan.
- Rád gondolt, de ne zavarjon, nerk. – szólt közbe cinikusan Nokinerk. Fogalmam sem volt honnan tanulta ezt, de nem volt lehetőségem visszakérdezni, mert Atsui újra megszólalt.
- Na és milyen mágus vagy, Reigen?
- Én? Elementalista! – feleltem büszkén, kihúzva magam. Örültem a kérdésnek, mert erről mindig büszkén nyilatkoztam, főleg mióta elsajátítottam az utolsó elememet is. Viszont érdekelt Atsui mágiája is.
- És te? Hogy űzöd az ipart? – kérdeztem vissza vigyorogva.
- Hú, meg fogsz ölni a memóriámért, Atsui, de nekem is csak a homok rémlik… Mi is volt a másik?
- Nos én elsősorban homokmágiával foglalkozom, de konyítok egy kicsit a kristályidézéshez is. – mondta, majd maga előtt a tenyerében megjelent egy homokkupac, ami formát öltött. Egy homokszobor lett, ami megszólalásig hasonlított Nokinerk-re.
- Wáow! Még sosem láttam ilyet!
- Tényleg ilyen széles vagyok, nerk? – kérdezte halkan Nokinerk, majd a hasát kezdet el méregetni. Atsui megszűntette a homok szobrocskát.
- Nagyon szép mágia.
- Köszönöm. Tehát elementalista? Akkor, ha jól értem, te irányítod a vizet, a földet, a tüzet és a szelet? – érdeklődött nyugodt hangon.
- Pontosan! Pont, mint apám! Elég sokáig tartott, bár van még mit fejlődnöm. – vigyorogtom és közben a bal kezemmel a tarkómat vakartam.
- Őt pedig az étvágya irányítja, ha már ő ennyi mindent irányítani tud. – mondta Shouji nevetve, és ahogy szóba jött az étvágy eszembe jutott, hogy éhes vagyok. - Megértem. Enni jó. – csatlakozott Atsu a nevetéshez, amibe én is beszálltam
– Oak Town-ba tartotok?
- Igen, honnan tudtad? – kérdeztem csodálkozva. Felmerült bennem, hogy a homok és kristály mágián kívül valami máshoz is konyíthat, amit talán nem mondott el.
- Azt ne mondd, hogy te is testőrködni jössz.
- De igen. Ezek szerint együtt fogunk dolgozni.
Ezután a szemben lévők is mocorogni kezdtek és közülük egy fiatal lány hajolt előre.
- Bocsánat, nem akartam hallgatózni, de nem tudtam nem meghallani, miről beszéltek. Tudjátok mi is Oak Town-ba tartunk. - csillogó szemeivel egymás után bámult minket.
- Ti is a testőrködésre? Együtt fogunk dolgozni? De jó! – örültem meg mikor meghallottam. Szerettem új emberekkel ismerkedni, de még jobb csapatot alkotni. Talán ezért is vonzott annyira a céh. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
- Ó mi nem vagyunk mágusok. A bácsikánkat látogatjuk meg Oak Town-ban. – felelte a lány.
- De kár… Pedig úgy beleéltem magam… – válaszoltam kicsit lehangolva.
- Mivel foglalkozik a bácsikátok? – kérdezte Atsui.
- Mágus Oak Town-ban. Nagyon remélem, hogy tanítványául fogad, és belőlem is elementalista lesz, mint az apám. – szólalt meg a srác.
- Tényleg? Képzeld én is! Mármint nem a bácsikátokhoz tartok; hanem én is az apám miatt akartam elementalista lenni, illetve már vagyok is. – fejeztem be a mondatomat kicsit zavarodottan. Néha előfordult, hogy nagyon lelkesen beszélek és összekutyolok mindent.
- Naív kérdés tőlem, de mi olyan jó ebben, hogy pont elementalista? Megértem, hogy az apátok mindkettőtöknek jó példakép meg ilyesmik... de ezen kívül valami ok erre?
- Szerintem menő! – vágtam rá egyből. Nem volt kérdés.
- Igen, mondhatjuk így is. – mosolyodott el halványan a srác.
- Hát, ahogy gondoljátok.
Shouji vállat vont és lentebb csúszott az ülésen, mint aki aludni akarna. Viszont így hajolgatás nélkül rá láttam Atsui-ra. Legalábbis az arcára.
- Érdekes véletlen, hogy innen mindenki ugyan oda tart, bár nem ugyan azzal az indokkal. - szólalt meg hirtelen a sarokban lévő, eddig csöndben figyelő figura.
- Na és Önnek mi dolga Oak Townban?
- Hát, először is maradjunk a tegeződésnél szerintem, ha nincs ellenedre, na meg a többieknek sem, amúgy pedig csak az életem viszem tovább, az életem, pedig a zene.
- Zenész vagy? Milyen hangszeren játszol?
~ Mond hogy zongorán… Mond, hogy zongorán… – szorítottam magamban, hogy bejöjjön.
- Hát, akusztikus gitáron játszogatom, bár még van hova fejlődnöm. De sebaj, ez olyasvalami, amit élvezek, így bármennyi időt képes vagyok ezzel tölteni.
- Én pontosan így vagyok a mágiával. Sosem tudnám megunni.
- Ismerős érzés. – tettem hozzá jó érzéssel.
- Milyen faragatlan vagyok. Be sem mutatkoztunk. Az én nevem Misa, ő pedig a bátyám, Yousa.
- Én is elnézésetek kérem, beszélek itt mindenféléről, de a bemutatkozás nekem is lemaradt. Gakuro vagyok, szolgálatotokra.
- Az én nevem Atsui, ő pedig Koko. – mondta mosolyogva, majd az ölében lévő szőrös valamire bökött, amit eddig észre sem vettem. Sőt még soha életemben nem láttam ilyen állatot. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy rajtam van a sor az újbóli bemutatkozáson.
- Én Reigen vagyok, ő pedig itt Nokinerk. – mondtam vigyorogva. A bemutatásra Nokinerk integetni kezdett a szemben ülők felé.
- Ez itt Shouki. – könyökölt Shouji borái közé, aki erre azonnal felriadt.
- Ki? Mi? Hol? Mivan?
Erre mindenki a fülkében hangosan felnevetett.
- Na és milyen mágusnak lenni? Meséljetek magatokról.
- Ja, hogy az. Alapvetően kártyákkal tudok bűvész trükköket bemutatni, de az utóbbi időben beleástam magam az illúziók és rúnák világába is. Most, ha megbocsájtotok, akkor visszaaludhatok?
Észrevettem, hogy Nokinerk hirtelen megrezegtette a fülét a rúna szó hallatán és odafordította a fejét egy szemvillanás alatt, de nem szólt semmit.
- Nem. Beszélgetünk, ha nem vetted volna észre.. – a dorgálás után visszafordult a lányhoz - Nos.. Szerintem mágusnak lenni nem egyszerű. Az emberek folyton tőlünk várják a megoldást, a legegyszerűbb problémáikra is. Legalábbis én így tapasztaltam. Ezen kívül, van, aki rajong értünk, van, aki pedig gyűlöl, függetlenül attól, hogy ismernek-e vagy sem..
- Van olyan, aki gyűlöl minket? – kérdeztem csodálkozva - - Nem is gondoltam volna...
- Ha nem ismernek minket, akkor részemről gondolhatnak, amit akarnak.
- Mi nagyon szeretjük a mágusokat. Már csak azért is, mert a családban is előfordulnak. Apánk már egészen kicsi korunkban is folyton varázslatokkal nyűgözött le minket. Igaz Yousa?
- Persze. Talán mikor először megláttam a mágiáját, akkor döntöttem el magamban, hogy én is erre az útra akarok menni.
- Hát, biztos vannak előnyei és hátrányai a máguslétnek, én nem vagyok az, nem is leszek az, bár a különféle dolgokat, amiket képesek ezzel csinálni azért mindig csodálattal néztem. - szólt közbe a zenész.
- Te mindig is zenész akartál lenni?
- Hát, először a festői pályára gondoltam, és annak is taníttattak a szüleim kiskoromban, de elvarázsolt pár koncerten a zenében rejlő sokszínűség, így hát nagy nehézségek árán a szüleim is rávettem még régen, hogy hadd tanuljak ennek.
- És tényleg, ti milyen céhekhez tartoztok? Nehéz oda bekerülni, miután mágus lett az ember? – kérdezte lekesen a srác, valósággal csillogtak a szemei.
- Mi a Quatro Cerberus-hoz tartozunk. Én már kiskorom óta oda jártam apám miatt. Talán olyan sokszor is, hogy semmi különbséget nem éreztek a többiek, mikor hivatalos tag lettem.
- Hát, én is előbb voltam jelen a céhházban, mint hogy hivatalos tag lettem volna, így én sem tudok sajna a bekerülésről sokat mondani. Ott tanultam mágiát.
- Én a Blue Pegasus-ban vagyok. Azt hiszem bekerülni nem nehéz, ha az ember tudja mit akar, és a céljai egyeznek a céh elveivel.
- Szerintem elsősorban ott próbálkozz, ahol apád is van, úgy sokkal könnyebb. – tanácsoltam a fiúnak.
- Köszönöm a tanácsot, megfogadom. Amúgy sok megbízást csináltok ott?
- Hát, én nem csináltam még túl sok megbízást, de amiket csináltam, azok vagy háromszor ennyinek megfelelő izgalmat tartogattak szerintem. Kissé fura így lusta létemre, de ettől élveztem.
- Elég sokat szerintem, de nem kötelező állandóan elvállalni, akkor mész amikor akarsz, szóval elég laza a rendszer. Amúgy most is egy megbízatásra megyünk éppen.
- És mond csak Atsui, hogy viszonyulnak az emberek egy női mágushoz?
- Nos nem igazán értem a kérdést. Nem tapasztaltam eddig semmilyen megkülönböztetést..
- És mennyit lehet keresni egy-egy munkával?
- Ez változó, nem tudom megmondani pontosan, vannak jobban fizető munkák, és vannak kevésbé jövedelmezők.
- És mit kell csinálnotok? – folytatta a fiú az előző gondolatmenetet.
- Ha minden igaz, egy főnemes testi épségét kell szavatolnunk, de általában az előzetes várakozások ellenére, valami egészen más kalandba szoktam keveredni. Ez veletek is így van?
- Ezt az északi túra után kérdezed? Nálam még egyiknek sem az volt a vége, mint amit vártam. Kétszer is kellett már testőrnek mennem, vagy legalábbis biztonsági őrnek, de egyiknél végeredményben egy rajtaütés utáni kutakodásban kellett részt vennem, a másiknál pedig sikeresen egy tenyérbemászó nő fenekét kellett megmentenünk az alvilágiak elől... Hadd ne mondjam, hogy az utóbbihoz mennyi kedvem volt...
- Jó tudni, hogy nem csak velem történnek ilyen fura dolgok. - nevettem fel.
- Velem általában az történik, ami a megbízásom része. Ha veszem a farmos esetet, meg amikor egy rejtélyes rablás sorozatot kellett kinyomoznom, vagy amikor a gyerekrablásokat, ja és ott van még, amikor visszaszereztük azt a lámpást, ami elvileg minden tűz mágia forrása. Nem volt rossz darab. Szívesen hazavittem volna kitenni a szekrényre, de váltig állították, hogy fontos darab és rám nem bíznák többé, miután kétszer is majdnem elejtettem.
- Nahát micsoda történetek. A ti életetek tele van izgalommal. Csodálatos! – ábrándozott csillogó szemekkel.
- Hát, olykor szívesen cserélnék az olyanok életével, akinek az élete kevésbé van tele izgalommal. Olykor elgondolkozom azért azon, hogy valóban nekem való-e ez a pálya.
- Jobb szeretnél egy irodában dolgozni? - fordultam Shou-hoz. - Akármilyen lusta is vagy, én ezt nem tudnám rólad elképzelni.
- Egyelőre én sem, de lehet végeredményben jobban illene hozzám. Na mindegy, most ez van, ami lesz, az meg lesz.
- Na és te hol születtél, Atsu?
- Nos én egy Sakane nevű szegény kis halászfaluban nőttem fel.
- És onnan jutottál el idáig? Ez elképesztő! Csodállak érte.
Ezután csend következett az egész fülkében. Mivel már végre nem kellett beszélni, más fontosabb dologra is használhattam a számat. Lassan beletúrtam a táskámba és rámarkoltam egy zacskóra. Mikor kiszedtem a szállítóeszközömből az sem volt egy csendes művelet, de azért nem volt vészes. Ezután jött a bontás, amivel kicsit szenvednem kellett, mert nem adta magát olyan könnyen, mint akartam. Nagy erőlködések közepette azonban sikeresen szétcincáltam a zacskó száját. Belemarkoltam és a számba tömtem az első adagot. Mennyei íz öntötte el a számat. A nyelv számára tökéletesen formált, tengergyümölcsei fűszerezésű kukoricapehely szinte szétolvadt a számban. Jóízűen tömtem magamba, amikor egyszer csak észrevettem, hogy Nokinerk szemrehányóan néz rám.
- Moszt bid dézel úgy? – kérdeztem tőle tele szájjal.
- Másnak nem is akarsz adni belőle, nerk?
Hangosan lenyeltem a falatot, majd kétségbeesetten néztem rá.
- De…de…ez az utolsó zacskó az Akane Resort-i kaja nyereményemből…
- Mit eszel, Reigen? – kérdezte halkan Atsui.
- Hát... Egy tengeri ízesítésű rágcsa. Még Akane Resort-ban nyertem. Bár rendesen meg kellett érte küzdenem. Esetleg kértek belőle? – nyújtottam felé remegő kézzel és eltorzult arckifejezéssel. A fejemet elfordítottam és lehunytam a szememet, hogy véletlenül se kelljen látnom, ahogy elfogy.
- Tengeri herkentyűs? Akkor én kihagyom, köszönöm.
- Kösz, de nem élek ilyesfajta drogokkal. – intette Shou is, amitől kezdett visszatérni a szemembe a remény halovány szikrája. Már csak a szemben lévőkön kellett túlesnem.
- Ti sem kértek ugye?
- Milyen kedves tőled. Hadd kínáljalak meg én is titeket. Nagyon finom sütemény, én magam készítettem. – az ölébe vette a táskáját, és egy dobozt húzott elő belőle.
- Az biztos, az én húgom készíti a legfinomabb süteményeket. Vegyetek csak bátran. – tette hozzá a testvére.
- Én megkóstolom, köszönöm.
- Köszönöm. Hmm, tényleg nagyon finom a süti! Na meg a rágcsa se mindennapi. –
Az elkövetkezőkben a zenész gitárja is előkerült és rázendített egy vidám, de meglehetősen nyugtató számra. Közben a sütis doboz is körbejárt párszor, ám utánam valahogy a tartalma, mindig a felére redukálódott.
- Ez tényleg nagyon finom. – nyilatkozott Atsui, amiről én is hasonló véleménnyel volta, de annyira tele volt a szám, hogy nem bírtam egy hangot se képezni. A zene fülbemászó volt és lassan kezdett elnyomni az álom, pedig nem is voltam fáradt.

Sütik szállnak mindenfelé… csokis, mogyorós, pudingos, lekváros, csupa finomság… megpróbálok egyet elkapni, de folyton kicsúszik a kezemből… itt egy másik, de ez meg szétesik a kezemben… ~ Helló!!~ … Ez meg ki volt?... Nem látja, hogy sütit akarok lopni a levegőtől? ~Helló!! Ébresztő!!~ … Miért kiabál? Jéé egy csokis… elkaptam… ez már az enyém!!!!!
- Szálljanak már le! Egyáltalán van jegyük? Rohadt bliccelők! – morcos férfihang durva kiabálása zökkentett ki szó szerint édes álmomból.
- Pedig már elkaptam a csokisat… - motyogtam magamnak álmosan, majd nagy nehezen feltoltam magam az ülésben. Karjaim mintha mázsás súlyok húzták volna vissza, egész testem olyan volt, mintha több évnyi mély alvásból tértem volna magamhoz. Körbenéztem. Még mindig a vonatfülkében voltam, Koko az ölemben aludt, Shou a falnak dőlve ébredezett, Reigen pedig a földről próbált hasonló állapotban feltápászkodni.
- Mi történt? – kérdeztem a szememet dörzsölve, hátha kiélesedik a kép.
- Nem tudom. – felelte Rei ugyanazzal a mozdulattal körítve. - Én utoljára ettem... azt hiszem....
- Én nem is tudom mit csináltam mielőtt elaludtam. Talán énekeltem... de remélem ezt csak álmodtam. - húztam el a számat. - Te mire emlékszel Shou? - fordultam a fiúhoz, aki éppen folytatni készült az alvást. - Shou!! - megemeltem a hangom, és beleboxoltam a vállába.
- Mi? Hol? Hová lett a söröm? A söröööm! – ordított fel, amitől összerezzentem.
- És az én sütim? – szólt közbe halkan Rei.
- Azt kérdeztem, hogy te mire emlékszel, mielőtt elaludtál?
- Azonnal szálljanak le, különben hívom a biztonságiakat!! – robbant be újra a kalauz.
- Már is megérkeztünk volna Oak Town-ba?
- Maradján már nyugton, éppen társalgunk! – kiabált Shou a meghökkent férfinak, majd hozzám fordult. - Szerinted én félkómában képben vagyok? Kis naív! – mosolyodott el.
- Ne kiabáljon velem, hallja?! Ez itt Kitarion. Oak Town-t már rég elhagytuk.. Mi bajuk van maguknak? – rázta a fejét mérgesen, aztán elviharzott, valószínűleg a beígért biztonsági emberért.
- Kitarion? – motyogtam. – Szerintem szálljunk le.
- Vajon mennyire mentünk túl? – kérdezte Reigen, miközben összeszedtük a cuccainkat Shou morgása kíséretében.
- Nem tudom, de remélem nem az ország másik végében vagyunk.
Leszálltunk a kihalt peronra, és rögtön elkapott az érzés, hogy pont a világ végére értünk. Csak egy Kitarion feliratú tábla jelezte, hogy talán mégsem hagytuk el a civilizációt, meg egy-két lézengő vasutas.
- Nem értem hogy aludhattam el.. Még sosem történt ilyesmi. – hitetlenkedtem.
- Velem számtalanszor, bár visszagondolva mind az ágyamban történt...
- Én akkor nem szólalok meg... Folyton elalszom mindenhonnan, de hát ez van. Inkább nézzük meg, hogy mikor van visszafele vonat.. Már, ha még ebben az évtizedben van olyan.
Bólintottam, majd gyorsan a pénztárhoz baktattam, hogy megérdeklődjem, merre vagyunk pontosan.
- Elnézést! Mikor indul innen vonat Oak Townba?
- A következő Oak Town-t is érintő szerelvény, három óra múlva fut be. – közölte gépiesen.
- Három óra? Előbb nem is jön vonat? – kérdeztem a döbbenettől egy kicsit magasabb hangon.
- Nem.
- És gyalog mennyi idő lenne?
- Három-négy óra járás a város.
- É-értem, köszönöm. – azzal lelombozva visszasétáltam társaimhoz, hogy közöljem a remek hírt.
- Hát ez remek hír, nerk. – nyögte Nokinerk, miután felvázoltam a helyzetet.
- Lehetne rosszabb is. – kontrázott az örök optimistának tűnő Reigen.
- Igen és hogy? - kötözködött a kis rágcsáló.
- Mondjuk, ha nem itt ébredünk fel, hanem az ország szélében. – érvelt Rei némi gondolkodás után.
- Akkor várunk… - ásította Shou. – Hülye leszek ennyit sétálni.
- És ha stoppolnánk?
- Vonatot akarsz stoppolni? Utat a közelben nem nagyon látok őszintén, amin valami élet is lenne legalább... Vagy kell egy igen erős szemüveg.
- Egy tűz mágusra gondoltam, aki tud repülni és akkor vele karöltve eltudnálak vinni titeket a városig, na, na?
- Nem úgy néz ki ez a hely, mint ahol hosszú tömött sorokban állnának a tűzmágusok, nerk.
- Most komolyan, te mióta lettél ilyen cinikus?
- Legalább van, aki hasonlóan áll hozzá, mint én... Szerintem dőljünk ki kicsit... – nyújtózkodott Shou.
- Nem is tudom. Még ha lenne is itt másik tűzmágus, tényleg el tudnátok cipelni minket egy négyórányi járásra lévő városba? - hitetlenkedtem.
- Még szép! – vágta rá fennhangon, miközben valami furcsa pózt vett fel. - De ez a plusz súlytól is függ. Hány kiló vagy? Hé! Ezt miért kaptam?
- Nem illik egy nőtől a súlyát megkérdezni, nerk.
- De miért?
- Mert nem illik.
- Bánom, már, hogy hagytam elolvasni neked azt a könyvet...
- Koncentráljunk a problémára, ha lehet. – próbáltam őket visszazökkenteni. – Még van három óránk, amíg ideér a vonat, addig körbekérdezhetjük a helyieket, hogy van-e esetleg valami járművük….
- Vagy tűzmágiájuk… - tette hozzá unottan, az éppen felébredő Koko.
- Vagy valami kajájuk. – dörgölte meg a hasát Reigen.
- Esetlegesen ne foglaljak nektek itt helyet, miközben ti dolgoztok...? – nem is vártam mást Shou-tól.
- De jó ötlet!– lelkesedett Rei. - Ha meg esetleg jönne a vonat tartóztasd fel és lőj fel nekünk egy jelző kártyát.
- Akkor Shou te maradj itt, amíg mi körbenézünk! – a fiú gyorsan meg is találta az egyik kényelmesnek éppen nem mondható padot, aztán elheveredett rajta. Visszafordultam Reigen-hez, és elindultam az állomás kijáratához. Szűk kis utcán találtuk magunkat, még csak lekövezve sem volt, az is kisebb fajta csoda, hogy egy ilyen poros kis faluban, megáll a vonat.
Nagyjából tíz perce járhattuk a régi, de rendezett kis házakkal szegélyezett utcákat, amikor valami furcsa hangra lettünk figyelmesek. Hamar kiderült, hogy csak Reigen panaszkodó hasa kiált valami ehetőért. Nagy szerencséje volt, ugyanis a következő sarkon éppen egy, ha nem a település egyetlen kocsmája ácsorgott. Itt legalább már volt valami jele az életnek, bár egy kocsmához képest, csak lézengtek az emberek. Amíg Rei elment valami kaját venni, én bepróbálkoztam a csendben iszogató férfiaknál, de sajnos egyikük sem tudott róla, hogy lenne a helyiek közül bárkinek is járműve, vagy egyáltalán lakna itt a környéken mágus. Mire végeztem a lehangoló eredménnyel záródó kikérdezéssel, Rei is visszaért mellém, mindkét kezében jól megtömött szatyrot tartva.
- Mit szereztél? – érdeklődtem, cseppet sem titkolva, hogy magam is tudnék már enni valamit.
- Hát nem volt valami nagy választék. Ebben olyan 20 darab szendvics öt különböző ízesítéssel, ebben pedig olyan 5-6 kilónyi sült krumpli, de szószt sajnos nem adtak hozzá. Kérsz valamelyikből?
- Egy szendvicset elfogadok. – kuncogtam, majd ki is vettem egy becsomagolt bucit a megfelelő szatyorból. – Köszönöm. Sajnos ezek az emberek nem igen tudnak nekünk segíteni. Megkockáztatom, hogy még nem is láttak mágust.. – húztam el a számat, miközben falatozva elhagytuk az ivót.

Az állomásra visszaérve egyáltalán nem meglepő látvány fogadott az alvó Shou személyében. Némán megegyeztünk, hogy nem ébresszük fel, aztán mi is leültünk egy másik padra. A hátralévő bő két és fél órában Shou végig aludt, Reigen módszeresen pusztította a szatyrok tartalmát, miközben Nokinerkkel csevegett, én pedig Kokoval beszélgettem, és homokállatkákat formáltam a tenyeremben. Elmerengtem a gondolaton, hogy vajon megölheti-e az embert az unalom. Többféle tudományos, és mágikus megközelítésből is levezettem a teóriát az időközben hangos szuszogással ismét álomországba költöző koalának, és minden útnak ugyanaz lett a vége…
Vonatfütty.
- Áh végre. – pattantam fel a padról, majd Shout is felráztam, nehogy lemaradjon.
A vonaton aztán rá kellett jönnöm, hogy a zötykölődés, és az ütemes kattogás legalább olyan unalmas tud lenni, mint a padon üldögélve várakozás. Reigen aggódó tekintetének kíséretében, elkezdtem én is falni a szendvicseket, és a krumplit… mi mindenre képes rávenni az embert az unalom. Az utazás hátralévő részében erről vezettem le egy felettébb igalmas előadást Kokonak, aki látszólag élvezte a beszédemet, csak azt nem értettem, miért támasztotta a fejét az ablakhoz..
Jó egy óra vonatozás után végre megérkeztünk eredeti célpontunkra, Oak Town vasútállomására..

( A következő jelenet teljes hatásához szükségez ez a zene is. )

Ez is egy teljesen szokványos éjjel volt, kivéve egy dolgot. Aznap meglátogatta valaki Miya-t. A mágikus tejjel-mézzel folyó kánaán cukorka erdejéből érkező nyúl. A szoba közepén lévő szekrény egyszer csak mocorogni kezdett és kipattant belőle egy csokornyakkendős vidám egy méteres beszélő nyúl.
- Szervusz Miya! Gyere elviszlek egy fantasztikus helyre!
- Tenyleg?! Juj, de jó lesz!
Azzal Miya örömmel ki is pattant az ágyából és a nyúl varázscilinderébe be is pakolt néhány ruhát meg fehérneműt.
- Készen állsz Miya a nagy kalandra?
- Már kisgyermekkorom óta! – felelte kacagva Miya.
- Akkor kapaszkodja a nyakkendőmbe, mert indulunk egy varázslatos helyre!
Miya fölpattant a nyúl hátára és ráfogott hátul a csokornyakkendőre. A nyúl pedig kinyitotta az erkély ajtót, de közben véletlen bolyhos farkincájával leverte a mellette lévő vázát.
- Jaj, ne haragudj Miya!
- Semmi baj, Nyúl Úr! Úgy sem szerettem annyira.
- Akkor jó.
Mindketten hangos kacagásba törtek ki, aztán a nyúl kiszökkent az erkélyről és zuhanni kezdtek, de nem csak egy emeletet, hanem több száz métert. Aztán hirtelen a nyuszi kiterjesztette a füleit és repülni kezdtek, közben maguk mögött egy szivárvány csíkot húztak. Eddigre egy teljesen más világban voltak. Körülöttük mindenhol hatalmas nyalóka fák és cukorka bokrok voltak. Alattuk egy tejcsoki folyó csordogált és a szivárvány ösvény a létező összes finomsághoz elvezetett. Ekkor a nyúl még magasabbra repítette, aztán egy hangos pukkanással eltűnt és Miya vidáman zuhanni kezdett a vattacukor felhők között. A körülötte repkedő szárnyas cukorkák integettek neki. Aztán Miya lepottyant egy csúszdára és végig csúszott a kanyargós vájatban, mígnem egy hatalmas vanília öntetbe nem csobbant.
- Ez életem legszebb napja! – kiáltott fel kacagva.

Hirtelen felriadtam, megszakítva az álmomat.
~ Visszatért… - jelentettem ki magamban és összeszűkített komoly arccal meredtem előre. Felkaptam a fejemet, mert elmélkedésemben megszakított egy hangos kiabálás. Felnéztem – mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a földön fetrengtem – és egy kalauz állt az ajtóban.
- Szálljanak már le! Egyáltalán van jegyük? Rohadt bliccelők!
- Pedig már elkaptam a csokisat… – motyogta álmosan Atsui és felült az ülésében. Shouki pedig a falnak dőlve hunyorgott és próbált észhez térni.
- Mi történt? – kérdezte Atsui a szemét dörzsölgetve. Én is hasonlóképpen jártam el és jobbra balra nézelődve mértem fel a terepet.
- Nem tudom. Én utoljára ettem... azt hiszem....
- Én nem is tudom mit csináltam mielőtt elaludtam. Talán énekeltem... de remélem ezt csak álmodtam. Te mire emlékszel Shou?
Atsui oda fordult Shou-hoz, aki néhány pislogás után vissza is hunyta a szemét, hogy felkészüljön az pihentető és békés alvás folytatásához.
- Shou!! - kiáltott rá és behúzott egyet a srác vállába.
- Mi? Hol? Hová lett a söröm? A söröööm! – ordított fel Shou.
- És az én sütim?
- Azt kérdeztem, hogy te mire emlékszel, mielőtt elaludtál?
- Azonnal szálljanak le, különben hívom a biztonságiakat!! – ordított fel ismét a kalauz.
- Már is megérkeztünk volna Oak Town-ba? – tettem fel halkan a kérdést és az ablakon a kinti tájra pislogtam. Abszolút nem így képzeltem el. Sokkal kevesebb az oak és town-nak sem túl nagy.
- Maradján már nyugton, éppen társalgunk! – kiabált Shou a kalauznak, majd Atsui feé fordult - Szerinted én félkómában képben vagyok? Kis naív!
- Ne kiabáljon velem, hallja?! Ez itt Kitarion. Oak Town-t már rég elhagytuk.. Mi bajuk van maguknak? – rázta a fejét mérgesen, aztán dinamikusan elvonult.
- Kitarion? Szerintem szálljunk le.
- Vajon mennyire mentünk túl?
- Nem tudom, de remélem nem az ország másik végében vagyunk.
Gyorsan összeszedtük a cuccainkat és levonultunk a vonatról a peronra. A település meglehetősen kihalt volt és nem túl sok ember mászkált erre. De legalább nem volt olyan tömeg, amint a nagyvárosokban.
- Nem értem hogy aludhattam el.. Még sosem történt ilyesmi.
- Velem számtalanszor, bár visszagondolva mind az ágyamban történt...
- Én akkor nem szólalok meg... Folyton elalszom mindenhonnan, de hát ez van. Inkább nézzük meg, hogy mikor van visszafele vonat.. Már, ha még ebben az évtizedben van olyan.
Atsui bólintott, aztán sétált egy pénztárhoz, hogy némi információt szerezzen a jelenlegi helyzetünkről. Visszaérve kiderült, hogy jelentősen túljöttünk és három-négy órányi járásra vagyunk Oak Town-tól, vonat visszafelé pedig csak három óra múlva érkezik, plusz késés, na meg a vonatút.
- Hát ez remek hír, nerk. – szólalt meg Nokinerk.
- Lehetne rosszabb is. – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Igen és hogy?
- Mondjuk, ha nem itt ébredünk fel, hanem az ország szélében. – mondtam némi gondolkodás után.
- Akkor várunk… Hülye leszek ennyit sétálni.
- És ha stoppolnánk?
- Vonatot akarsz stoppolni? Utat a közelben nem nagyon látok őszintén, amin valami élet is lenne legalább... Vagy kell egy igen erős szemüveg.
- Egy tűz mágusra gondoltam, aki tud repülni és akkor vele karöltve eltudnálak vinni titeket a városig, na, na?
- Nem úgy néz ki ez a hely, mint ahol hosszú tömött sorokban állnának a tűzmágusok, nerk.
- Most komolyan, te mióta lettél ilyen cinikus? – kérdeztem rá, mert már a vonaton is feltűnt ez az új viselkedés stílusra. Nem tudom honnan szedte, talán valamelyik könyből tanulta, amit olvasott.
- Legalább van, aki hasonlóan áll hozzá, mint én... Szerintem dőljünk ki kicsit... – nyújtózkodott Shou.
- Nem is tudom. Még ha lenne is itt másik tűzmágus, tényleg el tudnátok cipelni minket egy négyórányi járásra lévő városba?
- Még szép! – vágta rá egyből, aztán hősi pózba vágtam magam, de akkor eszembe jutott egy nem elhanyagolható tényező - - De ez a plusz súlytól is függ. Hány kiló vagy? Hé! Ezt miért kaptam? – szóltam rá Nokinerk-re, mert a kis könyöke beleállt a combomba.
- Nem illik egy nőtől a súlyát megkérdezni, nerk.
- De miért?
- Mert nem illik.
- Bánom, már, hogy hagytam elolvasni neked azt a könyvet...
- Koncentráljunk a problémára, ha lehet. – szólt közbe Atsui.
– Még van három óránk, amíg ideér a vonat, addig körbekérdezhetjük a helyieket, hogy van-e esetleg valami járművük….
- Vagy tűzmágiájuk… - szólt hozzá a témához, Atsui szőrös állatkája.
- Vagy valami kajájuk. – dörzsöltem meg a hasamat, mert eszembe jutott, hogy nagyon rég nem ehettem már.
- Esetlegesen ne foglaljak nektek itt helyet, miközben ti dolgoztok...? - De jó ötlet! Ha meg esetleg jönne a vonat tartóztasd fel és lőj fel nekünk egy jelző kártyát.
- Akkor Shou te maradj itt, amíg mi körbenézünk!
Shouki-nak nem kellett kétszer mondani, azonnal betámadt egy számára szimpatikus fekvőalkalmatosságot. Atsui-val közösen pedig elindultunk egy felfedező túrára. A település meglehetősen pangott, nem sokan jártak az utcákon. Talán tíz perce járkáltunk, mikor hangosan megkordult a gyomrom. Szerencsére a következő sarkon találtunk egy kocsmát. azonnal betámadtam a helyet, mivel semmilyen más élelem forrást nem találtunk. Nem volt valami nagy a választék, de ami volt, azt mind elvittem, elvégre hosszú ideig várakozunk és éhes is vagyok már.
Önelégült arccal sétáltam ki Atsui mellé az utcára.
- Mit szereztél?
- Hát nem volt valami nagy választék. Ebben olyan 20 darab szendvics öt különböző ízesítéssel, ebben pedig olyan 5-6 kilónyi sült krumpli, de szószt sajnos nem adtak hozzá. Kérsz valamelyikből?
- Egy szendvicset elfogadok. – kuncogott fel aranyosan, majd odanyújtva meki a bal oldali szatyrot kihalászott belőle egy szendvicset - – Köszönöm. Sajnos ezek az emberek nem igen tudnak nekünk segíteni. Megkockáztatom, hogy még nem is láttak mágust..
Visszaértünk a kiindulási pontra, ahol Shou rendíthetetlenül strázsált. Fekve. És horkolva. Mi leültünk egy mellette lévő padra. Elővettem a szatyraim tartalmát és a víg fogyasztásával kezdtem el foglalatoskodni, amit Nokinerk-kel is megosztottam. Utána pedig vidám beszélgetésbe kezdtünk, amíg meg nem érkezett a vonat.
- Áh végre. – pattant fel a padról Atsui és felrángatta Shou-t is. Felülve mind az öten befoglaltunk egy fülkét és folytatódott a kis csoportonkénti kollektív elfoglalás. A vonatút egy órás volt körülbelül és Nokinerk-kel „A látok valamit…” nevű játékot játszottuk, melynek az a lényege, hogy gondolnia kell egy tárgyra, ami benne a van a háromszázhatvan fokos látószögében és arról kell mondania egy tulajdonságot. A másik játékosnak pedig ki kell találnia, de csak egyet tippelhet. Nokinerk nyert 153 – 35-re. Lehet nem az ehető dolgokra kellett volna gondolnom sokszor…

Az állomásról némi útbaigazítás után, erőltetett menetben kaptattunk a megbízó házához, hátha még nem késtünk le a munkáról. Kellemes kis városnak tűnt Oak Town, rendezett házak, tiszta utcák, egyszerű átlagemberekkel. Éppen azon gondolkodtam, hogy simán ellaknék itt, amikor megérkeztünk a keresett címre. Beléptünk az impozáns kovácsoltvas kapun a feltűnően ápolt előkertbe, és a díszkövekkel kirakott járdán besétáltunk a kacsalábon forgó palota bejáratához.
- Jó nagy ház. Remélem nem késtünk le semmiről...
- Hát, a ház még nem futott el, nyüzsgést sem látok errefele... Szóval vagy nagyon lemaradtunk, vagy bőven jók vagyunk még.
- Nem hinném, hogy egy ilyen munkára tucatjával jelentkeznének... - jegyeztem meg magamat is nyugtatva, miközben Reigen becsöngetett. Egy pillanatnyi várakozás után, feltűnően csinos, fiatal cselédlány nyitott ajtót. Kedves, vendégváró arca egy pillanat múlva azonban megváltozott, amint végigjáratta arcunkon a tekintetét. Szemei kikerekedtek, vonásait félelem húzta össze, és váratlanul sikítani kezdett.
- Úristen itt vannak! Itt vannak! – azzal hátraszökellt az ajtóból, így megláthattuk a mögötte felénk csörtető, nálam nagyjából háromszor nagyobbra nőtt kétajtós szekrény testőröket.
- Azért nem vagyunk ilyen híre... – Reigen megállt a fejlődésben, és ezzel nem volt egyedül. Támadóink messziről elrugaszkodtak a földtől, és a levegőből vetődtek ránk. Meglepődni is alig volt időm, olyan erővel csapódott be az engem leteperő nagydarab vadállat, hogy azt hittem, az ajtó előtti márvány kövezet részeként vonulok be a történelembe.
- Meg vannak? Elkaptátok őket? – egy középkorú férfi lépett be a képbe, láthatóan a ház urához volt „szerencsénk”, miközben a testőrök már szabályosan összecsomagoltak minket, mint három összecsukható ruhaszárítót.
- Hozzátok be őket! – az őrök pedig könnyedén felkapták a ruhaszárítókat, és már cipelték is be őket a házba. Mutatós nappaliban tettek… dobtak le minket a földre. Vajon Koko nem lapult még ki a táskámban?
- Hét mit képzel, ne rángasson! - elégedetlenkedtem az izomagy szorításában kapálódzva.
- Így nem fogok adni autogrammot... – próbált mocorogni REigen, kevés sikerrel.
- Nem is egy vacak aláírásért gyűrtek minket a betonba, nerk... – vágta rá cinikusan Nokinerk, akit szintén egy gorilla hatástalanított.
- Igaza van, kétlem, hogy pont az éhenkórász formádtól kérnének aláírást... Lehet inkább az éléskamrájuk féltik.
- Nem értem miért... Pedig itt még nem is ettem. – értetlenkedett Rei, én viszont kezdtem határozottan kényelmetlenül érezni magam a kialakult szituációban, főleg, hogy fogalmam sem volt mi történik.
- Valaki elárulná végre mi a fene folyik itt? - kérdeztem türelmemet vesztve.
- Heh... engem még egyszer nem vertek át! – köpte a férfi felénk.
- Még egyszer? – nézett fel kérdőn Reigen.
- De hát most járunk itt életünkben először! – értetlenkedtem.
- Mocskos hazug tolvajok! - ordította. - KIRABOLTATOK, ÁTVERTETEK, ÉS MÉG VAN POFÁTOK ÚJRA A KÉPEMBE HAZUDNI! – a férfi teljesen kikelt magából.
- Maga meg miről beszél? - kérdeztem hasonlóan dühösen.
- De hát még csak most jöttünk!
- Hát ezt nem hiszem el! Még egy napja se raboltak ki és előadják az ártatlant! – folytatta a kiabálást. - Na, akkor segítek emlékezni! Nem is olyan rég ide jöttek, azt állították, hogy nagy hírű mágusok és a munkára jöttek! Csak hogy amikor elmondtam, hogy a lányomra kéne vigyázni, maguk fogták, leütötték, és még a fél lakást is kirámolták! Na, dereng már?
- Nekem ugyan nem... - néztem kérdőn társaimra.
- Nekem sem túlzottan, pedig nagyon gondolkodok rajta.. – merengett el Reigen.
- Nekem maximum a villámlás kísérte hang szokott derengeni... De annyi szent, hogy most érkeztünk meg, hála egy túlalvásnak. – szólalt meg az eddig csendben meditáló Shou.
- És mi van azzal a hárommal, akik szemben utaztak, nerk? Elég sokat kérdezgettek és nyom nélkül eltűntek. - szólalt meg Nokinerk, nekem pedig rögtön összeállt az összeesküvés elméletem.
- Igazad van Nokinerk! Mindenfélét kérdezgettek tőlünk a vonaton, aztán mi elaludtunk, ők pedig eltűntek. – egyértelmű, hogy csak ők lehettek, semmi kétség. Más nem tudta, hogy hova tartunk, vagy kik vagyunk. De vajon hogy a fenébe vették fel az alakunk? Elvileg csak Yousa volt mágus, és ő is csak tanulta az elemi mágiákat…
- Így már összeáll a kép, nerk... - elmélkedett Nokinerk.
- Ti mégis miről beszéltek? Lehetetlen! Aki ilyen finom sütit csinál, az nem művelne ilyen dolgokat. Az kizárt! – rázta a fejét tagadóan Rei, én pedig mélyet sóhajtottam.
- De hogy a fenébe másolhatták le a külsőnket? – gondolkodtam hangosan.
- Alakváltás? Illúzió? Szimplán szemüveg kell ezeknek...? – bökött Shou a kétajtós szekrényekre.
- Miről beszéltek, haa? - kérdezte ingerülten a főnökúr.
- Nézze, tudom, hogy ez elég hihetetlenül hangzik, de akik kirabolták magát, az három csaló volt, akik valahogy felvették a személyiségünket. Mi most járunk itt először. - próbáltam menteni a menthetőt.
- Igazat beszél, nerk. Tőrbe csaltak minket és felvették az ő kinézetüket. Mi eddig egy szomszédos településen voltunk és csak most értünk ide, nerk.
- Szerintem akkor sem ők voltak... – duzzogott halkan Reigen.
- Szerintem meg először kerüljünk ki az elefántok alól, aztán felkereshetjük, akik lapossá akartak verni minket.
- Na és van valami bizonyítékuk is erre a mesére, vagy azt várják, hogy csak úgy elhiggyem?
- Valakinél vonatjegy...?
- Nekem megvan még! - vágtam rá, és megpróbáltam a táskámért nyúlni. - Lemászna rólam legalább két másodpercre? - kérdeztem a gorillát, aki a főnök bólintására elengedte az egyik kezem. Gyorsan kikaptam a táskámból a Kitarionban vásárolt, Oak Town-ba szóló jegyet, és átnyújtottam a fickónak.
- Látja? A vonatunk 10 perce futott be Kitarionból, előtte órákig ott voltunk.
Mindhárman bólogattunk, mint a magyarázkodó diákok, és közben vártuk, hogy mit szól az érveinkhez a főuraság…

// A házigazda szövegét kicsit átírtam, hogy stimmeljen az eredeti megbízással, remélem nem baj ^^"//
//Színek: Cselédlány - pink; Megbízó - crimson//

A vonat csikorogva megállt a sínen, mi pedig összeszedtük a cuccainkat és leszálltunk róla. Atsui lépett először a peronra. Nokenerk-kel szorosan követtük, végül pedig Shouki zárta a sort.
- Legközelebb úgy is legyőzlek!
- Próbálkozni szabad, nerk – vigyorodott el aprótermetű pufók barátom. Atsui rögtön bevetette magát és meg tudakolta merre is kell mennünk. Lehet az ő módszere volt az okosabb. Én ugyanis csak mentem volna az orrom után, hisz előbb vagy utóbb úgy is eljutok a megadott helyre. Lehet mondjuk ezért szokott olyan sokáig tartani, ha gyalogosan akarok eljutni valahová.
Miután meglett az irány hosszú tömött sorokban meg is indultunk. A megadott címen, egy hatalmas 4 emeletes nemesi kúria volt. Csodálatos gondozott kerttel és finoman megmunkált vaskapuval. Végig sétáltunk a díszkövekkel kirakott járdán, mag leparkoltunk a bejárat előtt.
- Jó nagy ház. Remélem nem késtünk le semmiről...
- Hát, a ház még nem futott el, nyüzsgést sem látok errefele... Szóval vagy nagyon lemaradtunk, vagy bőven jók vagyunk még.
- Nem hinném, hogy egy ilyen munkára tucatjával jelentkeznének...
Megnyomtam az ajtó melletti csengőt. Ding-Dong-Dang. Felcsendült fel belülről a csengő vidám kis dallam. Hamar léptek zaja szűrődött ki és fel is tárult az ajtó, ahol egy csinos cselédlány bukkant elő. Ahogy végigmért minket az arca teljesen megváltozott. Izgatott lett, mint egy tini lány, mikor meglátja a kedvenc énekesét. Nem bírta tovább a látványt, kénytelen volt felsikítani.
- Úristen itt vannak! Itt vannak!
- Azért nem vagyunk ilyen híre... - megakadtam a mondatban. A pupilláim vagy ötször akkorára dagadtak, mint általában, mikor megpillantottam a nagyobb tömegnyi kétajtós szekrény, debella, állat fekete öltönyös fazonokat felénk vetődni lassított felvételben. Teljes lendülettel ránk ugrottak és szabályosan belegyűrtek minket a betonba tárgyalás nélkül. Se tiltakozni, se fellebbezni nem tudtunk ez ügyben.
- Meg vannak? Elkaptátok őket? – hallatszott valahonnan egy új hang. Látni sajnos nem láttam, mert valaki hóna alá volt beszorítva a fejem.
- Hozzátok be őket!
Ekkor a gorillák felrángattak minket a földről és betuszkoltak a házba. Rövidesen egy nappaliba találtuk magunkat, amit normál körülmények között megcsodáltam volna, de két debella állat szorításában kevésbé találtam alkalmasnak.
- Hét mit képzel, ne rángasson! - kapálózott Atsui is a szorításban.
- Így nem fogok adni autogramot... – háborogtam. Ha szépen megkértek volna rá pedig szívesen adtam volna, de így már nem. Nem támogatom az erőszakos módszereket. Legalábbis ilyen téren.
- Nem is egy vacak aláírásért gyűrtek minket a betonba, nerk... – szólt közbe Nokinerk cinikus hangsúllyal. Már biztos voltam, hogy valamelyik könyvből szedte ezt a stílust. De vajon melyikből? Ez volt a nagy kérdés. Csak találjam meg, biztos elégetem és a hozzá tartozó egész sorozatot.
- Igaza van, kétlem, hogy pont az éhenkórász formádtól kérnének aláírást... Lehet inkább az éléskamrájuk féltik.
- Nem értem miért... Pedig itt még nem is ettem. – gondolkodtam el a helyzeten, de akárhányszor neki estem mindig ugyanaz lett az eredmény. Abszolút nem rémlett, hogy valaha is jártam volna itt.
- Valaki elárulná végre mi a fene folyik itt?
- Heh... engem még egyszer nem vertek át!
- Még egyszer? – vontam fel a szemöldökömet kérdően.
- De hát most járunk itt életünkben először! –
- Mocskos hazug tolvajok! - ordította. - KIRABOLTATOK, ÁTVERTETEK, ÉS MÉG VAN POFÁTOK ÚJRA A KÉPEMBE HAZUDNI!
- Maga meg miről beszél?
- De hát még csak most jöttünk! – erősködtem. Biztos voltam benne, hogy sose jártam még itt. Lopni meg pláne nem. Sosem veszem el azt, ami nem az enyém. Persze a kaja nem számít…
- Hát ezt nem hiszem el! Még egy napja se raboltak ki és előadják az ártatlant! Na, akkor segítek emlékezni! Nem is olyan rég ide jöttek, azt állították, hogy nagy hírű mágusok és a munkára jöttek! Csak hogy amikor elmondtam, hogy a lányomra kéne vigyázni, maguk fogták, leütötték, és még a fél lakást is kirámolták! Na, dereng már?
- Nekem ugyan nem... – nézett kérdően Atsui felénk.
- Nekem sem túlzottan, pedig nagyon gondolkodok rajta.. – merengtem el a hallottakon, de egyáltalán nem rémlett , még kicsit sem.
- Nekem maximum a villámlás kísérte hang szokott derengeni... De annyi szent, hogy most érkeztünk meg, hála egy túlalvásnak.
- És mi van azzal a hárommal, akik szemben utaztak, nerk? Elég sokat kérdezgettek és nyom nélkül eltűntek. – szólt közbe Nokinerk, de amit felvetett, attól leesett az állam. Így meggyanúsítani azokat a kedves embereket. ráadásul az egyikük még sütit is sütött. Sütit! Ráadásul megkínált minket vele. Ó az a süti, de finom volt…
- Igazad van Nokinerk! Mindenfélét kérdezgettek tőlünk a vonaton, aztán mi elaludtunk, ők pedig eltűntek.
- Így már összeáll a kép, nerk...
- Ti mégis miről beszéltek? Lehetetlen! Aki ilyen finom sütit csinál, az nem művelne ilyen dolgokat. Az kizárt!
- De hogy a fenébe másolhatták le a külsőnket?
- Alakváltás? Illúzió? Szimplán szemüveg kell ezeknek...? – mutatott maga mögé Sho.
- Miről beszéltek, haa? - kérdezte ingerülten a férfi.
- Nézze, tudom, hogy ez elég hihetetlenül hangzik, de akik kirabolták magát, az három csaló volt, akik valahogy felvették a személyiségünket. Mi most járunk itt először.
- Igazat beszél, nerk. Tőrbe csaltak minket és felvették az ő kinézetüket. Mi eddig egy szomszédos településen voltunk és csak most értünk ide, nerk.
- Szerintem akkor sem ők voltak... – mondtam duzzogva halkan és magam előtt összefonva a karjaimat tüntetően elfordultam tőlük.
- Szerintem meg először kerüljünk ki az elefántok alól, aztán felkereshetjük, akik lapossá akartak verni minket.
- Na és van valami bizonyítékuk is erre a mesére, vagy azt várják, hogy csak úgy elhiggyem?
- Valakinél vonatjegy...?
- Nekem megvan még! - vágta rá egyből Atsu, de mikor megpróbált a táskájáért nyúlni, az nem sikerült neki.
- Lemászna rólam legalább két másodpercre?
A házigazdánk lassan bólintott, mire a kétajtós szekrény elengedte Atsui-t. Gyorsan beletúrt a táskájába és előrántott egy vonatjegyet.
- Látja? A vonatunk 10 perce futott be Kitarionból, előtte órákig ott voltunk.

A fickó valósággal elsápadt a meglepettségtől. Torkán akadt a szó és csak hebegni meg habogni tudott. Én összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és helyeselően bólogattam Atsui minden szavára.
- Bizony! Kérdezze csak meg a kalauzt a vonaton, vagy a jegypénztárost a szomszédos városban. Esetleg ha a három utastársunkkal találkozik ők is megmondhatják, hogy mi nem szálltunk le itt, hanem tovább mentünk.
- Pont, hogy ők voltak a tettesek, nerk.
- Ne vonj le ilyen elhamarkodott következtetést. Aki ilyen finom sütit csinál, az nem lehet rossz ember.
A férfinek végül sikerült összeszednie magát és újra megtelt színnel az ábrázata. Megigazította a ruháját, majd kicsit idegeskedve az ujjait kezdte tördelni.
- Igazán sajnálom, csak tudják az utóbbi néhány óra alatt húsz évet öregedtem. Azok a csalók bántották a lányom, és még ki is raboltak. Minden vagyon oda lett, és néhány napon belül földön futóvá leszünk.
- Egyet se féljen, mi előkerítjük a gaz imposztorokat!
Shouki felajánlotta, hogy ő vigyázz addig a lányára, de az öreg erre csak a fejét vakarta.
- Az igazság az hogy a lányomat már nem kell megvédeni. Kiderült hogy az egész dolog egy félre értés volt, a vőlegénye apjával kapcsolatban. De most, hogy elveszett az esküvői hozománya nem tudom lesz a még esküvő.
Együtt érzően megveregettem a fickó vállat, aztán összeszedtük magunkat készen állva z indulásra, ám eszembe jutott valami, ami nagy valószínűséggel mindenki fején átfutott legalább egyszer.
- De merre keressük őket?

Szavaim úgy tűnt célba találtak, a férfi ugyanis megrökönyödve bámult ránk, de legalább intett a gorilláknak, hogy engedjenek el minket. Feltápászkodtunk a földről, és vártuk, hogy „vendéglátónk” magához térjen meglepettségéből. Bizony kellemetlen érzés felismerni, hogy átvertek, ezt csak megerősíteni tudom. Úgy láttam nehezére esik összerakni a sztorit, úgyhogy gondoltam gyorsan felvázolom neki újra mi is történt, de Reigen megelőzött.
- Bizony! Kérdezze csak meg a kalauzt a vonaton, vagy a jegypénztárost a szomszédos városban. Esetleg ha a három utastársunkkal találkozik ők is megmondhatják, hogy mi nem szálltunk le itt, hanem tovább mentünk. – sóhajtottam, és a fejem ráztam…
- Pont, hogy ők voltak a tettesek, nerk.
- Ne vonj le ilyen elhamarkodott következtetést. Aki ilyen finom sütit csinál, az nem lehet rossz ember. – volt valami szimpatikus Reigen naívságában, de valami azt súgta, komoly helyzetben nem feltétlenül így reagálna. Mindenesetre szavai meghozták a várt hatást, a férfi magához tért végre. Elegáns mozdulatokkal megigazította magán a ruhát, megköszörülte a torkát, és mintha kicsit zavarba is jött volna, kezeit tördelve szólalt meg a nagy hallgatás után.
- Igazán sajnálom, csak tudják az utóbbi néhány óra alatt húsz évet öregedtem. Azok a csalók bántották a lányom, és még ki is raboltak. Minden vagyon oda lett, és néhány napon belül földön futóvá leszünk. – hangjába most aggodalom, és félelem szökött, ami azért érthető. Annak a három disznónak lakolnia kell ezért!
- Egyet se féljen, mi előkerítjük a gaz imposztorokat! – nyugtatta meg vidáman Reigen, Shou pedig felajánlotta – önként jelentkezik valamire? ez meglepő tőle – hogy amíg mi megkeressük a csalókat, ő marad a házban, és vigyáz az uraság lányára – ja így már mindent értek...
- Az igazság az hogy a lányomat már nem kell megvédeni. – vakargatta fejét zavartan a férfi. – Kiderült, hogy az egész dolog egy félreértés volt, a vőlegénye apjával kapcsolatban. De most, hogy elveszett az esküvői hozománya nem tudom lesz-e még esküvő.
Rei biztatóan megveregette a férfi vállát, aztán összeszedtük magunkat az induláshoz.
- De merre keressük őket? – nézett körbe kérdőn Reigen.
- Jó kérdés. Nem tudják esetleg merre menekülhettek? Illetve nem látták véletlenül, hogy használtak-e mágiát az alakváltáson kívül, és ha igen, akkor mifélét? – zúdítottam a fejembe hirtelen berobbant kérdéseket. Minél előbb a végére akartam járni ennek a dolognak, hiszen ki tudja mit csináltak még azóta a nevünkben azok a szemetek..