Magán küldetés: Egy élet árán

Engem átvertek! Nem elég hogy a csajos dolog csak kamu volt, de arról szó se volt hogy melózni is kell... El kellett szívnom öt szivart meg legurítanom pár pohár rumot hogy összeszedjem magam. Ilyen tré egy klánt... Ki is akartam lépni, de az öreg azt mondta hogy 500.000 gyémánt lesz. Mondom mennyi?! Honnan vakarjak elő annyit? Hülye ez, én mondom...
Eh... viszolyogva másztam oda a küldetésfalhoz. Aztán egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha letoltam volna fél kiló galócát egyhuzamban. Mennyi munka... bleh. Igyekeztem visszatartani az undoromat, ami akkor sikerült igazán, amikor megláttam a papírosok alján a számokat.
- Ezzel gyorsan összejön a zseton - vigyorogtam a papírosokra - Ötszázezer? Jó is lesz, miről van szó...? Oké, ez kilőve... ez is... vazzeg, mind ilyen nehéz?!
Ezek munkamániásnak nézik az embert... Ez meg mi... Banditák zaklatják Iliant... hát, nem valami sok dellát adnak érte, de ha ilyen sóherok biztos könnyű is lesz - agyaltam. Lekaptam a papírt és odamentem a szöszkéhez.
- Hé, kislány - mondtam - ezt akarom.
Úgy nézett rám mintha meg akarna ölni. Nem értem mi baja... hát lehet engem nem szeretni?
- Remélem messzire mész.
- Remélem hogy nem... rohadtul fárasztó lenne negyvenötezerért annyit caplatni. Na, én léptem, csá!
Zsebrevágtam a papírt. Sose tudni, mikor fogy ki az ember cigipapírból.
- Onibusig mehetsz vonattal, onnan már nincs messze Ilian - szólt utánam, de fingom se volt, hogy segíteni akart-e vagy minél gyorsabban elküldeni.
- Kösz - intettem, és célba vettem az állomást.

Rohadt unalmas a vonaton ücsörögni... legalább tudtam egy jót vigyorogni a mögöttem ülő fickón, aki a csajokat traktálta egy sztorival, hogy leverte a Szalamandrát. Hogyne... öcsém, én csak egy Szalamandrát vágok, akiről Hargeonban a rózsaszín hajú tökmag meg a macska beszélt... te a kis háromfős háremeddel semmi vagy ahhoz a taghoz képest. Nem akartam kiröhögni a srácot, de egyszer majdnem félrenyeltem a füstöt. Huh... nem semmi... Hozzám képest azért reszpekt a tagnak, hogy ilyen lazán összeszed egyből hármat.
- Elnézést uram...
- Höh?
Valami egyenruhás fószer feszített mellettem.
- Héj, biztos úr! Kell egy cigi? - szóltam oda lazán, mert mindig híve voltam a jó kapcsolatoknak.
- Kalauz vagyok... uram, ez nem dohányzó szerelvény.
- Mi va'...?
- Kérem, oltsa el a szivarját.
Fogtam azt kinyitottam az ablakot.
- Így jó lesz?
- Khm... Uram, kérem...
Szíven ütött a hülyesége. Hát nem érzi, hogy ez a cucc igazi caelumi, szűzlányok szüretelte, pálinkában érlelt anyag? Az ilyet nem lehet csak úgy letenni, basszus...
- Haver én mágus vagyok, velem ne szórakozzál... Hé, cimbi, zavar a füst? - szóltam oda a szomszéd üléshez.
Az azt mondta hogy őt aztán nem.
- Látod? - mondtam a kala-izének, az meg úgy látszik nem tudott ilyen érvekkel szembeszállni, mert elhúzta a belét.
- Kösz öcsém - mondtam a srácnak - Gyere dobd le magad, kérsz egy cigit?
Odanyújtottam neki egy szálat. Nem mondtam meg neki, de hálából a bónusszal megtöltöttekből adtam. Hadd legyen jó napja...
- Jöhet - kapta el a vitaminrudat. Meggyújtottam neki.
- No oszt, merre mész pajtás?
- Ilian falujába, valami Masura nevű srác házához, mert meló van.
- Hali Noah! Leülhetek vagy igen? Sajna foglalt az egész vonat - jött egy női hang oldalról.
- Simán, csajok mindig jöhetnek...
- Főleg ha kedves régi ismerősök - dobta hozzá Noah.
Szóval vágja hogy ki ez a csaj... na, akkor meg főleg hadd üljön ide, így legalább nem menekül el öt perc múlva.
- Bob Kingston, alásszolgája.
- Noah vagyok, mint a mellettem ülő szörfös szépfiú.
Mi?! Most akkor mind a kettő Noah? Egy darabig ott dumáltak előttem, aztán mire észbe kaptam már ott is voltunk Onibusban.

Vidáman szálltunk le a vonatról, és nyomultunk rögtön a helyi vasúti restibe. Kezdett már kiszikkadni a torkom, meg aztán még az életbe nem voltam ebben az Ilianban, az a két Noah nevű, akikkel jöttem, azok sem. Beültünk bedobni valami piát, meg kaját is kértünk. Épp hogy kikértük a cefrét, már be is jött az a tag, aki a Szalamandráról beszélt. Ahogy hallottam, miket kérdezget, leesett, hogy ő is Ilianba megy. Na majd meglátjuk, ha ez is a melóért jött, majd bevesszük a bandába, egyelőre nem megyek oda hozzá. Kaja közben úgy beszéltük meg, hogy reggel nyolcra ott leszünk annak a Masura fickónak a házánál.

Éppen unottan sétáltam a klánház és azon gondolkodtam, hogy valami küldetést kéne vállalni, mikor egyszer csak egy női hang ütötte meg a fülem.
- Állítsák meg kérem...ellopta a táskám!
- Majd mikor megfordultam, láttam, hogy egy korombeli lány üldöz egy férfit, aki nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. ~ Utálom, az ilyen mocskos kis piti bűnözőket.~ Futott át az agyamon, majd mikor közelebb ért a férfi, megidéztem egy vízkígyót, melynek gyönyörű sárkánya alakot adtam, majd körbetekertem vele a fickót és a levegőbe emeltem.
- Engedj el te kis vakarcs, különben... - Kezdett bele, monológjába, de én nem hagytam, hogy befejezze.
- Különben mi lesz? Csúnyán fogsz rám nézni? - Kérdeztem, gúnyolódva.
- Ó milyen cuki a táskád...a férjedtől kaptad? - Kérdeztem ismét gúnyolódva, mire kicsit ideges lett.
- Azonnal engedj el.
- Persze...amint eldobod a táskát leteszlek. - Mondtam neki, mire szinte azonnal eldobta, majd miután a jogos tulajdonosa felvette a földről, hozzám jött és megköszönte.
- Semmiség. - Mondtam mosolyogva a hölgynek.
- Azt mondtad, hogy ha eldobom a táskát elengedsz. - Ordibálta nekem a tolvaj, én pedig eltüntettem a kígyót, a fickó pedig leesett. Alig, hogy földet ért, felpattant és egy kést előhúzva, nekem támadt. Könnyedén kikerültem a támadást, majd kiütöttem a kést a kezéből és behúztam neki egyet amitől kifeküdt.
- A Dragon Fang egyik mágusa ellen, semmit nem ér egy ilyen támadás. - Mondtam a földön fekvőnek, majd mit sem törődve vele, tovább indultam.
Ahogy bementem a klánba, még mindig azon gondolkoztam, hogy mennyire nem bírom az ilyen banditákat, majd mikor a küldetések falát kezdtem nézegetni, szembe ötlött egy nekem való felhívás. Banditákat kell elkapnom, jó pénzért. ~Nah ez a nekem való meló.~ Gondoltam, miközben letéptem a papírt, majd indultam haza összepakolni pár holmit és indultam is a vasútállomásra. Nem kellett sokat várnom, a vonatra és mikor felszálltam, leültem az első szabad helyre. Nem messze tőlem egy srác azt ecsetelte pár lánynak, hogyan győzte le a szalamandrát. ~ Na persze. Pont te győzted le szalamandrát, te nőcsábászok gyöngye.~ Gondoltam magamban, miközben a meséjét halgattam és néha, már nevetnem kellett azon amit összehordott.
Eközben, a szomszéd ülésen lévő fickót, elkezdte piszkálni a kalauz, amiatt, hogy dohányzik vagy mi.
Hé, cimbi, zavar a füst? - Kérdezte tőlem a fickó, majd miután mondtam, hogy egyáltalán nem, a kalauz pedig nem akart tovább vitatkozni és inkább lelépett.
- Kösz öcsém - mondta nekem - Gyere dobd le magad, kérsz egy cigit?
- Leültem mellé, majd mondtam, hogy jöhet egy szál.
- No oszt, merre mész pajtás?
- Ilian falujába, valami Masura nevű srác házához, mert meló van.
- Hali Noah! Leülhetek vagy igen? Sajna foglalt az egész vonat - Kérdezte egy ismerős hang, majd örömmel láttam, hogy Noah az.
- Simán, csajok mindig jöhetnek... - Mondta neki Bob.
- Főleg ha kedves régi ismerősök - tettem hozzá én is mosolyogva.
- Bob Kingston, alásszolgája. - Mutatkozott be a mellettem ülő.
- Noah vagyok, mint a mellettem ülő szörfös szépfiú. -Mutatott rám, majd egymásra néztünk és mind a ketten elmosolyodtunk. Bob ezután nem sokat beszélt, de nem tudtam, hogy az ütötte e ki, hogy mindkettőnk neve Noah, vagy az amit szívott. Útközben kellemesen elbeszélgettem Noah-val, habár néha kicsit forgott velem a világ, és ekkor elgondolkoztam, hogy vajon nekem is volt e valami a cigimben, amit a mellettem ülő, amúgy nagyon jó fej srác adott. Hamar odaértünk Onibusba, majd vidáman leszállt, kis csapatunk a vonatról és a közeli kocsma felé vettük az irányt, ahol pár korsó sör mellett, úgy beszéltük meg, hogy másnap reggel nyolcra megyünk Masuri házához, mivel mint kiderült, mindhárman oda tartottunk.

A kis állomáson alig néhányan voltak, némelyek az utolsó perceket kihasználva cigarettáztak. Egy férfi újságot olvasott állva, néha megzizzent a papír, ahogy lapozott, vagy egyik lábáról a másikra támaszkodott. Egy anya éppen hisztiző gyermekével próbálta megértetni, hogy mindjárt jön a vonat, ám a kicsit nem hatották meg az észérvek: szüntelenül bömbölt tovább. Kamaszok egy csoportja hangosan nevetgélt valahol arrébb, egyikük szó szerint feldőlt a nevetéstől.
Ekkor hirtelen meghallottuk a vonat robajlását. A jármű berobogott az állomásra, majd megállt és füstöt okádott. Kis köhögés után sikerült kinyitnom az ajtót és felszállni. Ám abbeli reményem, hogy nem kell állva megtennem az egész utat, semmissé lett: az egész szerelvény tömve volt. Nagy sóhajjal mentem egyik vagonból a másikba. Időközben a kalauz füttyjele hasított a levegőbe, majd a vonat néhány rándulással megindult - de olyan hirtelen, hogy beestem a wc ajtaján és bevertem a fejem. Nagy nehezen felálltam és körülnéztem: szerencsére senki sem látta az akciómat.
A vonat dombokat és erdőket hagyott el, a táj odakint nem volt más, csupán egy elmosódott zöld folt az ablaküvegen. Tovább haladtam.
Az egyik vagonban ismerős hang ütötte meg a fülemet – utoljára egy tengerparton hallottam, egy hot dog társaságában.
- Hali, Noah! – vigyorogtam a fiúra. – Leülhetek vagy igen? Sajna foglalt az egész vonat!
- Simán, csajok mindig jöhetnek… - vigyorgott a szivarozó figura.
- Főleg ha kedves régi ismerősök - toldotta meg Noah.
Fellendítettem a táskámat a csomagtartóra, majd lezuttyantam a fiú mellé.
- Bob Kingston, alászolgája… - mutatkozott be rögtön a velem szemben ülő szivaros alak.
- Noah vagyok, mint a mellettem ülő szörfös szépfiú! – mutattam vigyorogva a srácra.
Bobnak maradandó gondot okozott a nevünk, ugyanis egész úton nem szólt többet. Noah – tól pedig megtudtam, hogy egy Ilian nevű kis faluba tartanak, egy Masura nevű férfi házához, mert munka lenne ott.
- És te, hová tartasz? – kérdezte a fiú.
- Én… ugyanoda! – vigyorogtam.
Nos… igazából nem, de a kalandból sosem elég – a pénzből sem, pedig azt hittem, levedlettem sóher tulajdonságaimat – és úgysem volt határozott úti célom, úgyhogy miért ne?
Pergő nyelvvel fecserésztem, mikor meghallottam, miket hord össze a mögöttünk ülő alak. Csendre intettem beszélgetőtársamat, és hallgatóztam. A másik ülésen három lány sikoltozott szinte már kéjesen, és olvadozva hallgatták az etetésükre kiagyalt marhaságot, miszerint a nekik szövegelő egyszálbél alak legyőzte a Szalamandrát. „Jaj, ugyan már… Nem hiszem el, hogy ezt beveszik!”
Onibusban mindhárman leszálltunk, és egy közeli kocsmába mentünk, hogy ott egy pár korsó sör mellett megbeszéljük a továbbiakat. Legalábbis ők: a sört én kihagytam, sosem voltam alkoholos. Miközben kiegyeztünk másnap reggel nyolcban, észrevettem a fickót, aki nem messze tőlünk a lányok fejét tömte a marhaságaival a vonaton.
„Pazar…”, fintorogtam.

Faja kis hangulat volt a kocsmában, legszívesebben még egy hétig ellettem volna itt. Nem nagyon viselte meg őket a banditák agárkodása, az látszott, igazi laza fiúk jöttek itt össze. Jól el is ücsörögtem, közben meg hörpöltem a sörömet, amikor bejött egy fazon. Vagányul körbenézett, és elordította magát:
- Ma sem mer senki kiállni ellenem? Gyáva nyulak! Féltek hogy elverlek titeket miii?
Erre mindenki talált valami érdekeset a poharában mert igen elmélyülten kezdték nézegetni. Ez a gyökér terrorizálja a helyieket! Mágus becsületszavamra, ezt nem hagyhatom... Szó nélkül betoltam a söröm, odacsattintottam a kriglit az asztalhoz, azt odadzsezzeltem az ürgéhez:
- Gyerünk öcsi, mutasd mit tudsz... - morogtam neki ujjropogtatással.

... a hetedik grog után már kezdtem homályosan látni, a körülöttünk állók meg üvöltöttek mint valami arénában, ahogy küldtem lefelé a nyolcadikat.
- Rhemélem... hukk... emléksző'... hogy tefizetszmindenthanyerek...
Erre a csávó igencsak elkezdett filozofálni, mert csak bámult maga elé, meg se szólalt, viszont finoman hajladozott a székben mint szellőben a nádszál. Közbe az a helyre kis pincérnő hozott nekünk még egy kanyart. Hmm... meg mertem volna rá esküdni hogy egy ronda kövér volt a pultnál amikor bejöttünk...
- Na öcshém - rikkantottam - eztet még lenyomjuk osztán énekheljük el háromszhor hogy aszondja: Nincsen babám csak kettő! - ajánlottam, mert hát, mint már mondtam, a jó kapcsolatok híve vagyok.
Egy hosszú korttyal a gallér mögé is dobtam a löttyöt, így kitisztult orgánummal tudtam üvölteni hogy:
- Ha én a kocsmába bemeehegyeeek...
Puffanás. Hát, ennyi volt a vagány csávónak. Minden erőmmel próbáltam valami király bemondást kitalálni.
Nem sikerült.
- Hejj picinyem! Takarítsd fel a komámat a padlóról oszt' hozzál még Bob bácsinak egy valamit a számlájára! Hogyhogy mit? Mi a legdrágább?
Mit ne mondjak, tisztára felpörögtem a küzdelemben, ezért a nagy stresszre beküldtem még néhány pohár whiskeyt meg véletlen a vízipipám vízét. Legyőztem a kocsma rémét... Igazi hős vagyok, na... és ezt értékelték is, mert csak hozták a piát és hozták...

Dübörgés. Mi a...?
- Minnyá'! - üvöltöttem udvariasan, amikor sikerült belőnöm, hogy az ajtómon dörömbölnek, én meg kényelmes pózban az ágy mellett heverek, szemembe tolt lámpaernyővel.
Na mit is kell ilyenkor... ja felöltözni... hohó, király, már fel is vagyok öltözve. Vagy le se vetkőztem... De mi az életet keres itt a felmosórongy... meg a terítő... biztos a hülyegyerekek utánam dobták amikor felmásztam a szobámba. Várjunk csak... hogy is jöttem fel?
Megint dörömbölés.
- Megyek már!
Összekapkodtam a cuccomat, és kimásztam a folyosóra - nem volt ott senki. Fütyörészve csattogtam le a lépcsőn. A máguscimborák már mind készen voltak, és rám vártak... hát nem jópofák? Meg az a szépfiú is ott ácsorgott a vonatról. Mi van, ez is velünk jön? Hopp, mintha este pofáztam volna vele... vagy nem? Nem akartam akkora bunkó lenni, hogy megkérdezzem.
- Hallod, nem ezzel beszéltem este? Jön velünk? - kérdeztem hát inkább N2-t.
Többen is mondtak nekem valamit egyszerre, de ilyen korán reggel még nem vagyok képben, úgyhogy részemről inkább bevettem a srácot a bandába, bár sejtem hogy a többiek már rég eldöntötték a dolgot.
- Akkor zúzzunk az öreghez. Hallod öcsém, nincs tüzed...? Valami barom lenyúlta az enyémet éjszaka...

Kopogtunk az öreg lepukkadt kéglijén.
- Ki az? Mit akar? - nyomult ki egy stukker az ajtón.
- Nyugi, tata, le ne lőjjé' minket - igyekeztem kezemet feltartva oldani a feszültséget, mert - mint már mondtam - fontos a jó viszony. Erre hálából valamelyik a lábamra lépett, hogy fogjam be. Ezek is megnézhetik magukat hogy mikor segítek legközelebb...
A cimborák végül lezsírozták vele, hogy a banditák miatt jöttünk, úgyhogy rögtön be is hívta a csapatot a viskóba. A szag még hagyján, de ami mocsok van itt... Kíváncsian lestem körbe.

A kocsmába belépve rögtön felmértem környezetemet és végre megtaláltam a füst gazdáját is.
Kövér fekete csávó volt és a ruházata alapján egy mediterrán szigetről jöhetett. Éppen sörözgetett két másik emberkével. A fiú valamiféle sportember lehetett, a lány pedig, nos, nem találtam rá szavakat. Elsőre a nőiessége fogott meg, de aztán észrevettem valami mást is. Valami furcsa aurát sugárzott, amitől megremegtem. Bajt szimatoltam.
A másik, ami szemet szúrt az a hatalmas vigadalom volt. Mindenfelé emberek, akik nagyokat hahotázva nyakalták a piát. Ilyen banditaveszélyes időkben ez mindenképp furcsa.
Lassan a pulthoz sétáltam és helyet foglaltam az egyik széken, melyet előző tulajdonosa még mindig kitartóan ölelgetett a padlószinten.
- Csapos! Egy világosat! – szóltam a szakállas mocskos fehér kötényt viselő fickónak a pult mögött.
Mordult egyet és már lökte is az italt. Csúszás közben elkaptam és mohón ittam. A vonatos mesedélután hatására alaposan kiszáradt a torkom. Odapöccentettem neki pár gyémántot és magamhoz intettem.
- Egy kis információ is kéne.
Közelebb húzódott és már hegyezte is a fülét. Ezek szerint megfelelő mennyiségű pénzt dobtam neki.
- Mit tudsz a környékbeli banditákról? – szegeztem neki a kérdést.
- Sajnos semmit jóuram. Régebben is voltak itt rablóbandák, de miután ez az új csapat feltűnt gyorsan egyeduralomra tettek szert a vidéken. Információ pedig semmi sincs róluk, ami elég szokatlan, mert az ilyen figurák hamar világgá szokták kürtölni a létezésüket.
- Értem. Egy Masura nevű pasast keresek, aki nem messze lakik innét. Merre találom?
- Ismerem a fickót. Az északi úton kell elindulni és egyenesen oda vezet. Egy nagy tölgyfa mellett van a háza. Nem lehet eltéveszteni. Ha most indul, reggelre gyalog is odaérhet.
- Ezt hiszem, inkább holnap indulok. Még egy kérdés. Tudd valamit arról a hármasról, akik a mögöttem lévő boxban iszogatnak? - folytattam kicsit halkabban.
- Róluk sem tudok semmit. Én átutazónak nézem őket. A nő viszont mágus az biztos. Láttam a kulcsait és pont ilyeneket hordanak azok a dögös csajok a Heti Mágusban! - kacsintott rám és pedig még egy gyémántot adtam neki, majd útjára engedtem.
Elfordultam a pulttól és még egyszer szemügyre vettem a hármast, miközben igyekeztem összerakni az infódarabokat. Tehát a lány mágus. Ráadásul csillagmágus. Akkor a társai is azok lehetnek. Jobban megnézve a fiatal bicepszkapitányról sugárzott a mágusok magabiztossága, így már csak az egyetlen sötét folt a füstös fickó volt. Napszemüvege miatt nem tudtam szemébe nézni és ez kicsit elbizonytalanított.

Elindultam kifelé a kocsmából hogy szívjak egy kis friss levegőt, de az ajtó másképp gondolta. A kiadós orrbavágás után,de még a sarokban való elájulás előtt, még hallottam a kérkedő felkiálltást:
- Ma sem mer senki kiállni ellenem? Gyáva nyulak! Féltek, hogy elverlek titeket miii? – nézett végig a szemtelen figura az elcsendesedett ivón. A fekete szivaros alak felemelkedett székéből, én pedig leereszkedtem az álomvilágba.
Mikor magamhoz tértem már minden csendes volt. A fekete fickó a terebélyes kerületű pincérnőt ugráltatta, a többiek meg vígan ittak az egészségére.
- Affenébe. – vakargattam meg fájó orromat.
Az ajtó rendesen pofánvágott, de ez már a múlt volt. Jobban foglalkoztatott a jelen. Azon belül is az, hogy miért fekszik egy eszméletlen részeg a hasamon átvetve. Kiráztam magam alóla és visszatértem a pulthoz.
- Egy fájdalomcsillapító rendel! – szóltam a csaposnak.
Valami löttyöt lökött elém, aminek furcsa szaga volt, de miután fintorogva elfogyasztottam, jóleső zsibbadás áradt szét testemben.
- Egy szobát is kivennék. Mára elég volt az akcióból. – intettem le még egyszer.
- Sajnos az utolsó szobát pont most vették ki a kis barátai. – bökött a feltételezett mágusok felé. – Ha akarja bizniszeljen velük. Van még abban a szobában hely.
- Kösz! – csúsztattam oda neki az előző ital árát.
A két józannak tűnő felé vettem az irányt, mert a fekete fickó nem tűnt tárgyalóképesnek. Éppen a pincércsajt kérte fel egy táncra.

- Firmus Kakte szolgálatukra. Azt hallottam elférne még egy szerény személy az Önök szállásán. Persze fizetném a részemet. – dobtam be legmegnyerőbb formámat.
Rendes emberek lévén rövid hezitálás után befogadtak, ami azzal járt, hogy segítenem kellett a szobába húzni az álomországba emigrált, Bob fedőnevű, társukat. Kiderült, hogy mindkettejüket Noah néven kell/kéne szólítani. FiúNoah meglepően beszédes kedvű volt és megtudtam tőle küldetésük célját, ami meglepetésként ért. LányNoah nem sokat beszélt, inkább méregetett és ez nem tudtam jót jelent e.
Mivel én is hasonló céllal érkeztem, ezért felajánlottam szolgálataimat a küldetés időtartamára, így másnap reggel csoportosan indultunk Masura háza felé a szikrázó napsütésben.

Viszonylag gyorsan a romos házhoz értünk, ami jó volt, mert már kezdett fájni a fejem az intenzív napsütéstől. FiúNoah bátran az ajtóhoz lépett és kopogtatott. A válaszként kidugott puskacső levarázsolta arcáról a mosolyt. A kilétünket firtató kérdésre pedig Bob válaszolt.
- Nyugi, tata, le ne lőjjé' minket! – szólt a puskacsőhöz, ami így azonnal rászegeződött.
LányNoah gyorsan a lábára lépett, hogy elhallgattassa, de baj már megtörtént. FiúNoah gyors magyarázkodásba kezdett a küldetésről, én pedig a köztem és a legközelebbi vizesárok közti távolságot számítgattam, arra az esetre, ha eldurvulna a helyzet.
Noah látszólag sikerrel járt, mert az ajtó kinyílt és egy apró szakadt öregember tűnt fel a puska túlvégén. Arca felvirult, és beinvitált minket a rumlis házikóba.

A kocsmában vidám hangulat volt az úr. Hangos ricsaj szállt a levegőben, a vendégek egymást túlharsogva igyekeztek beszélgetni, sikeresen elnyomva még a gyér zenét is. "Tényleg ezt a várost terrorizálnák banditák?", kérdeztem magamtól. Eközben az egyik nagyképű felállt, és hangosan kérkedni kezdett:
- Ma sem mer senki kiállni ellenem? Gyáva nyulak! Féltek, hogy elverlek titeket miii?
Szívesen a fejéhez vágtam volna Noah sörös kupáját, de Bob gyorsabb volt - azonmód kihívta a hangoskodót egy ivóversenyre, amit hajszállal ugyan, de megnyert. Nagyot nevettem, mikor a kihívó fél elterült az asztalon hasmánt.
Bob hozatott magának még egy adagot, én azonban nem vágytam további ünneplésre, csupán alvásra. Szép csendesen aludni tértem.
Ám mielőtt elaludtam volna, valaki kopogott.
- Nem veszünk semmit - morogtam magamban, majd ajtót nyitottam.
Hát nem a nagyszájú állt előttem, aki a vonaton a zseniális történeteivel etette csillogó tekintetű hölgykoszorúját?!
- Firmus Kakte szolgálatukra. Azt hallottam elférne még egy szerény személy az Önök szállásán. Persze fizetném a részemet.
"Szerény? Hogy ő? Hogy nem szakad rá a plafon?!", mérgelődtem, hisz még mindig élénken emlékeztem, mit csinált a vonaton.
Ám ezt csak magamban gondoltam végig, valójában nem volt szívem rácsapni az ajtót az orrára, így beengedtem. Jelenléte hasznosnak bizonyult: ugyanis fél perccel később ismét kopogtak, és mikor ajtót nyitottam, zavart vigyorú névrokonommal néztem farkasszemet, aki éppen édesdeden szundikáló Bobot támogatta - vagyis inkább vitte. Alighogy ajtót nyitottam, szinte beborultak a szobába. Új szobatársunk segítségével sikerült az ágyába segítenünk Bobot, majd végre aludni térhettünk.
Másnap reggel földrengés ébresztett - pedig csak Noah rázta meg a vállam, hogy felkeljek végre. De ahogy elnéztem, másra is ráfért volna az ébresztő - bizony, részeg társunk még mindig elégedetten hortyogott. Hát végül is... ráérünk...
Lementem a csehóba - ott már csak néhány ember lézengett. Másnaposan véreres szemekkel meredtek az üres söröskorsóba, van, aki egy régi szerelmes dalt dúdolt magában.
Hamarosan Bob is csatlakozott hozzánk, így végre nekivághattunk az útnak. Egy kicsit elcsodálkozott, amikor újdonsült társunkat meglátta, ám nem firtatta túlzottan a kilétét. A városban már javában folyt az élet, mindenki fennhangon trécselt, vagy éppen dolgára sietett. Békés nagyváros látszatát keltette, nem pedig egy olyan városét, amit banditák fosztogatnak és tartanak rettegésben.
Hamarosan odaértünk a romos házhoz. Repedezett falán növények futottak fel, cserepei itt - ott hiányoztak. Mikor Noah bekopogott, varázslatos gyorsasággal tolakodott az arcába egy puskacső.
- Ki az? Mit akar?
- Nyugi, tata, le ne lőjjé' minket! - próbálta nyugtatni Bob.
- Mi van? Milyen band... jaj ti vagytok azok - és ezzel kivágódott az ajtó. - Ó, annyira örülök, hogy itt vagytok, gyertek csak beljebb!
"Hát, ezen a házon és a tulajdonosán már inkább látszik a fenyegetettség! De leginkább a tulajdonos magatartásán, amivel az idegeneket fogadja...", gondoltam magamban, miközben beljebb tessékelte kis csapatunkat. Az öregember még nálam is egy fejjel kisebb volt legalább, hosszú ősz haja alól zaklatott szempár tekintett ki ránk, habár most némi öröm is vegyült űzött tekintetébe. Hosszú szakálla színe megegyezett a hajáéval, és a mellkasát verte. Rongyos ruhája és cipője eléggé meg volt tépve, és a lakása sem volt éppen a legtisztább - kosz és rumli fogadott minket.

A kocsmában vidám volt a hangulat. Mindenki vidáman iszogatott, beszélgetett és nevetgélt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy banda rettegésben tartaná a helyieket. Mi is békésen iszogattunk az asztalunknál és beszélgettünk de ekkor felállt egy fickó, akiben már így is bőven volt alkohol.
- Ma sem mer senki kiállni ellenem? Gyáva nyulak! Féltek, hogy elverlek titeket miii?
Erre újonan szerzett barátom Bob felállt a velem szemben lévő székről és kihívta a nagyszájút egy ivó párbajra. Nem tartott sokáig és Bob vetélytársa a pulton kifeküdve aludta az igazak álmát, mert annyit ivott, hogy kidőlt. Miután megnyerte a párbajt, nagydarab barátom hozatott még egy kört, hogy megünnepelje a győzelmet, én pedig vele tartottam, de Noah azt mondta, hogy ő inkább felmenne a szobájába mert fáradt. Mondtam neki, hogy valószínűleg mi is nemsokára megyünk, mert már Bob sem bírhatja túl sokáig.
Így is volt. Miután Noah elment legurítottunk még 1-2...najó 6 pohárkával, valami nagyon ütős piából, ami nem vagyok benne biztos, de egyszer mikor koccintás közben kilöttyintettük, mintha marta volna az asztalt. Miután a hatodik pohár tartalmát is kiürítettük, Bob egy ideig furán nézett, mintha nem tudná hol lenne, majd hirtelen eszméletét vesztette és lefejelte az asztalt. Nem vagyok kárörvendő, de ez akkora poén volt, hogy nem bírtam és elnevettem magam. Egy ideig erőt gyűjtöttem, mivel tudtam, hogy nekem kellessz felvinni, a kicsit nagyobb testű barátomat a szobába, majd a karját átdobva a nyakamon vonszoltam magammal.
- Tudod...ha a mesterem nem tartott volna olyan durva edzéseket nekem, akkor most mind a ketten szarban lennénk.
Mondtam Bob-nak, mire ő csak valamit morgott és húzta tovább a lóbőrt.
Mikor felértünk az ajtóhoz, a lábammal kopogtam az ajtón, mire Noah jött is ajtót nyitni, majd ő és az önjelölt mesemondó, akit a vonaton láttunk segítettek Bob-ot feltenni az ágyára, aztán elmagyarázta Firmus, mert így hívták, hogy ő is amiatt a megbízás miatt van itt és, hogy nincs több üres szoba és mivel nálunk még van hely gondolta megkérdezi, hogy jöhet e. Én örömmel beleeggyeztem, egyrészt mert kicsit részeg voltam, másrészt, mert nem vagyok én olyan, hogy kidobjak valakit a szobából, mikor bőven van hely mindenkinek. Ezután nyugovóra tértünk. Én elég korán keltem, majd utánam nem sokkal Firm is felkelt, én pedig megpróbáltam másik két társunkat is felébreszteni. Noah-nak elég volt annyi, hogy finoman megrázzam a vállát és már ébren is volt, Bob viszont nagyobb falat volt, mivel alaposan kiütötte magát az éjjel. Hamarosan viszont mind ébren voltunk és indultunk is megbízónk ööö..."házához" vessző ami kicsit lerobban állapotban volt. Odaléptem az ajtóhoz és bekopogtam, ám ekkor hamar egy puska csövével találtam szemben maga.
- Ki az? Mit akar?
- Nyugi, tata, le ne lőjjé' minket! - próbálta nyugtatni Bob, majd utána gyorsan elmondtam neki, hogy a banditák miatt jöttünk.
- Mi van? Milyen band... jaj ti vagytok azok - mondta, majd kinyílt az ajtó és egy alacsony ősz hajú szakállas öregemberrel találtuk szembe magunkat.
- Ó, annyira örülök, hogy itt vagytok, gyertek csak beljebb!
A ház ugyan olyan volt bent mint kint. Itt nyugodtan meg lehetett itélni ezt a könyvet a borítója alapján. ~ Az igaz hogy én is elég rendetlen vagyok, de ez már túlzás. ~ Gondoltam, majd beljebb léptünk, a rozoga házba.

Az ajtón belépve nem várt látvány fogadott. A külső jegyekből ítélve rumlira számítottam, de nem ekkorára. A sötét dohos lakásban egymást érték a különféle limlomokból összetákolt szerkezetek.
Az öreg előretörve az őskáoszban és papírgyűjtésbe kezdett, miközben egy csomó kacatot levert a helyükről. Én kicsit lemaradva az egyik szemétdombot tüntettem ki figyelmemmel, azon belül is egy kakukkosórát, amiből a karon egy sárga gumicsizma lógott ki. Mellette egy megsárgult papírhegyen furcsa izzó gömbszerű valami állt, de a félhomályban nem tudtam rendesen szemügyre venni.
- Mi a fene lehetsz? – dörmögtem halkan és egy kis fénygömböt kaptam jobb tenyerembe, hogy azzal világítsam meg a furcsa szerkezetet.

A gömb szikrázott egyet és elnyelte fénylabdámat. A meglepetéstől hátrahőköltem és pont meglöktem a mögöttem sertepertélő Bob-ot, aki taszításom hatására felrúgott egy olajoskannát. Az olaj gyorsan szétfojt, de szerencsére a kacatok felé lejtett a ház, így nem igazán maradt nyoma.
- Bocs Bob! A frász jön rám ezektől a cuccoktól. – mondtam neki bocsánatkérően.
Az öreg közben a cuccaink mennyiségéről érdeklődött, de ez nem foglalkoztatott, mert hangsúlyából ítélve nem várt választ, a két Noah meg úgyis ott állt nem messze tőle, így ha kell, ők majd válaszolnak a kérdéseire. Valószínűleg ekkor nézhetett meg minket laposabban, mert rögtön rágerjedt Miss Varens-re, ami eléggé meglepett és egyúttal a hányinger is kerülgetni kezdett.
- ha gondolod, te utazhatsz Paripán! – kaptam el csöpögős mondatának utolsó részét.
- Milyen paripán jóember? – kérdeztem az öregre dörrenve, de választ az ablak felől kaptam.
- Hát én! HÍHÍHÍÍÍ! – vigyorgott ránk egy szamár a nyitott ablakon keresztül.

Kész. Beszarok. Ilyet még nem láttam. A többiek döbbenete is őszintének tűnt. Meg is kellett támaszkodnom az egyik rozoga asztalba, amíg magamhoz tértem.
- Beszélő szamár. Elmeroggyant megbízó. Mi jöhet még? – tettem fel magamnak a kérdést, de figyelmemet máris a kezemre tekeredő fekete tárgy keltette fel.
Valami csőszerű kacat siklott ki az egyik látszólag házszerű fémkupacból és kézfejemre tekeredett.
- Affene! Húzz innen te vacak! – szóltam rá kicsit talán hangosabban is mint kéne, és a földre dobva jól megtapostam.
Még javában csizmámmal kezeltem a slagot, amikor az ajtót berúgva megint bejelentkezett a szamár.
- Kész vagyok, mehetünk! – nyerítette a szobába, az öreg pedig megindult kifelé egy raklap papírral egyensúlyozva.
A papírok egy-egy kupacát a Miss Varens kivételével elénk dobta, jelezve, hogy számít kimagasló újságkihordói tapasztalatunkra. A lakásból kifelé csörtetve, újabb cuccokat magával rántva, a küszöbig száguldott, ahol megtorpanva utat engedett egyetlen női társunknak.
- Hogy szakadna rád a papírgyár! – mormogtam orrom alatt, ahogy a papírhegy alatt dülöngélve elhagytam a házat.
Mit ne mondjak, jó volt újra a szabad levegőn lenni. A dohos, penészes szag után valódi felüdülés volt a friss mezei levegő. A papírkupacokat felhánytuk az időközben Paripa mögé csatolt szekérre. Az öreg elhelyezkedett a bakón ezzel jelezve, hogy indulásra kész, és Miss Varens-nek integetett, hogy foglaljon helyet mellette.
- Bob! Van valami erős cuccod? – fordultam egyetlen mentsvárom felé, mert tudtam fárasztó utunk lesz.

Benyomultunk a házba... hát, nem semmi, mit össze nem hordott az öreg. Látszott is a többieken hogy zavarja őket a helyzet, de szerintem annyira nem volt gázos a kégli. Cigit gyújtottam, mélyen beleszívtam, majd lassan fújva ki a füstöt körbesasoltam. Volt ott mindenféle mozgó valami, de meg nem tudnám mondani, hogy mire jók. Oda is másztam volna az egyikhez hogy meglessem, amikor Firmus meglökött véletlen, úgyhogy hirtelenjében felrúgtam egy olajkannát. A cucc szétfolyt, de nem sokat rontott az összképen.
- Bocs Bob! A frász jön rám ezektől a cuccoktól - mentegetőzött a srác.
- Semmi baj haver, pont kapóra jött - lapogtattam meg a vállát, miközben beledobtam a tócsába a csikkemet és eltapostam. Erre megint úgy néznek rám mintha hirtelen még egy fejem nőtt volna... hát simán a fapadlóra mégsem dobhatom, a végén még begyullad a ház. De hát ilyen neveletlenekkel ne kezdjen az ember...
- Már vártalak titeket, azt hittem korábban jöttök, de sebaj még időben vagyunk. Na akkor én mindjárt kész is vagyok. Sok cuccotok van?
- Hát aszondja két kis üvegcse rekkentő galóca, tizenpár szál vicces szömörcés cigi, három... ja, hogy csomagra gondoltál...
Oda se figyelve pörgött tovább a papa:
- Nincs az jó mert nekem igen. Óh szép hölgy... ily gyönyörű tekintet még soha nem láttam, szemeid úgy ragyognak akár a csillagok, ha gondolod te utazhatsz Paripán - áradozott, és még kezet is csókolt. Jól nyomja, hiába - vigyorodtam el. Firmus rákérdett hogy milyen paripa... amire beröhögött az ablakon egy szamár. Fullra ledöbbent mindenki. A tatán kívül csak én maradtam laza, hála a sámános tapasztalatomnak - láttam én már ennél durvább dolgokat is előpattanni a semmiből. A többiek meg... gyerekek ezek még, ilyesmitől beparázni... Nem ismerik a valós világot. Mert ha részt vettek volna néhány szeánszon velem meg az öreg Loával, akkor tudnák, hogy minden állat tud beszélni: láttam én már kék beszélő macskától kezdve a vihogó, cigánykerekező narancsszín mókuscickányig mindent. Ez a szamár még csak nem is volt valami extrém.
- Na akkor indulhatunk?
- Hö...? Hova?
- Hát a.. a... helyszínre, meg mutatom nektek a helyszínt!!!
- Helyszínre? Miva'? - a srácok is hasonló kérdést dobtak fel az öregnek.
- Jaj már nincs sok időnk! Kifutunk a határi… már mint bármikor jöhet az új támadás! Mágusok vagytok vagy nem? Vagy beijedteket? - vigyorgott lenézően.
- Nem hát, csak nem vágom mi...
- Na akkor Paripa indulás! - istentelen zörgés jött kintről.
- Kész vagyok, mehetünk! - rúgta be a szamár a kégli ajtaját nyerítve, hátán egy szekérrel. Nem rossz.
Kaptam a kezembe egy jó adag papírt, hogy dobjam fel a szekérre, amit gyors el is intéztem, amint közelebb került a szekér a földhöz.
- Bob! Van valami erős cuccod? - nézett rám a lányok kedvence. Láttam hogy le van törve a fickó, úgyhogy előkaptam egy csomagot.
- Ha kraft kell itt van néhány darab szárított hétszikű kövikaktuszbél, ezt használják a hegyvidékeken a futárok hogy végig tudjanak rohanni az úton, elnyomja a fáradtságérzést. Max egyet rágj el belőle naponta, mert kettőtől aztán nagyon vagány fényeket lehet látni, de akkor holnap egész nap alszol - löktem a tenyerébe a kis zacskót. Gyújtottam gyors egy szivart, amíg nem indultunk, legalább elleszek az úton.

Beljebb nyomultunk, elöl a kis öreg pörgött, akár egy búgócsiga. "Már vártalak titeket, azt hittem, korábban jöttök, de sebaj, még időben vagyunk.", hadarta. Odabent hatalmas kupi fogadta kis társaságunkat: de nem ez volt a fura, hanem, hogy mozogtak is! Miután az egyik... valami... lebukfencezett egy kupirakás tetejéről, megdörzsöltem a szemem, majd inkább elfordítottam a fejem, de hiába: szemem sarkából mindig láttam egy kis mozgást.
"Vajon mik lehetnek azok?", morfondíroztam magamban. Kamu - így neveztem magamban tegnapi szállóvendégünket a vonatos nőetetés óta - is hasonlóan gondolkodott, mert fénygömböt akart elővarázsolni a tenyeréből - ám hatalmas döbbenetére a szerkezet elnyelte a varázslatot. Eme tény annyira meglepte, hogy nekiütközött Bobnak, aki ennek következtében felrúgott egy olajoskannát, melynek tartalma messzire folyt. Bob, kihasználva az alkalmat, beledobta a csikkjét.
- Na, akkor én mindjárt kész is vagyok! Sok cuccotok van?
Hát, szerencsére sosem utaztam nagy bőröndökkel, mert sokszor ráfizettem volna. Bob viszont már sorolta volna a teljes cigaretta és szivarkínálatát, ám sikerült a végén észbe kapnia. Jót kuncogtam, miközben az öreg tovább pörgött.
- Nincs, az jó, mert nekem igen - és már sorolta volna, amikor meglátott engem, és heves áradozásba kezdett. - Óh szép hölgy... ily gyönyörű tekintetet még soha nem láttam, szemeid úgy ragyognak, akár a csillagok. Ha gondolod, utazhatsz Paripán!
"Oh, kedves udvarlóm... ily ajánlatot ritkán kaptam, ám hiába ragyognak a szemeid, akár a csillagok, inkább nem használom ki a csodás ajánlatot, ki tudja, mit vársz cserébe... öreg ember nem vén ember, ám ezt csak ti, öregek, gondoljátok így... úgyhogy ha gondolod, tartsd meg a táltosodat!"
- Öhm... Paripa? - kérdeztem tőle ahelyett, hogy több mint szemtelen gondolataimat közöltem volna vele, mire az ablakon beröhögött egy beszélő szamár. Elvigyorodtam; nem ijedtem meg, hisz láttam már fura sőt horrorisztikus dolgokat, egy beszélő szamár a korábban átélt horrorhoz képest kéjálom. És biztosan fogok látni rosszabbat is.
- Na, akkor indulhatunk?
- Hova is?
- Hát a.. a... helyszínre, megmutatom nektek a helyszínt!!!
- Helyszínre??? Milyen helyszínre...?
- Jaj, már nincs sok időnk! Kifutunk a határi… mármint, bármikor jöhet az új támadás! Mágusok vagytok, vagy nem? Vagy beijedtetek?
Nem tévesztett meg a lenéző hangnem. Valami nekem nagyon nem tetszett. Talán az öreg, talán a szituáció, de elhatároztam: résen leszek, és figyelni fogok.
A többiek sem értették, hogy mi a helyzet, ám az öreg nem volt hajlandó tovább foglalkozni velünk.
- Na, akkor Paripa, indulás!
Válaszul hangos zörgés hallatszott odakintről, majd a szamár berúgta az ajtót, hátán ponyvás szekérrel és egy "Kész vagyok, mehetünk!" kezdetű lelkes mondattal. Az öreg használatba vette a három férfit: nagy adag papírstócot nyomott mindannyiuk kezébe. Az ajtó felé lendültünk, elöl az öreg, utánuk pedig mi baktattunk. Az ajtónál hirtelen megtorpant, majd utat nyitott nekem.
- Csak ön után, madmoliz! - micsoda gavallér!
Kamunak már sok volt az élmény, odakint ugyanis eldöntötte: használatba veszi a Bob által korábban felsorolt cigaretták egyikét. "Úgy tűnik, a bátorsága csak a meséiben nagy! Mi lesz velünk, ha már itt kikészül?", aggódtam magamban.

Miután beljebb léptünk, csak még nagyobb kupit és egy rakás fura, mozgó dolgot láttunk. ~Ember... az öreg vagy egy béna feltaláló, vagy nagyon szar ízlése van, berendezési tárgyak terén. ~ Gondoltam, majd ahogy körbenéztem, láttam, hogy a többiek is ezeket a fura cuccokat bámulják. Mikor a vonatos kamukirályra néztem, láttam ahogy egy fénygöböt idéz meg, de a gép lazán elnyelte a mágiát, a srác nem kis megdöbbenésére, meg az enyémre is. ~ Bakker... én láttam már, hogy leszívnak valakit... mármint valaki varázserejét (rossz, aki rosszra gondol) de ilyet még nem láttam. ~ Gondoltam, ez idő közben pedig Firm hátrább lépett és meglökte Bobot, aki meglökte az olajoskannát, ami felborult és kiömlött belőle a cuccos, ami szétfolyt a padlón, de nem sokat rontott a szoba kinézetén. Ezután Bob, lazán a folyadékba oltotta a cigijét.
- Már vártalak titeket, azt hittem korábban jöttök, de sebaj még időben vagyunk. Na akkor én mindjárt kész is vagyok. Sok cuccotok van? - Kérdezte az öreg aki úgy pörgött mint állat és egy rakás papírt rakosgatott egymásra.
A cuccos bácsi alias Bob elkezdte sorolni a nála lévő anyagokat, majd a sorolás közben rájött, hogy az öreg nem ilyen "cuccra" gondolt, de mindegy is volt, mert az öreg nem igazán figyelt ránk.
- Nincs az jó mert nekem igen. - Mondta az öreg, majd megpillantotta csapatunk nőnemű tagját.
- Óh szép hölgy... ily gyönyörű tekintet még soha nem láttam, szemeid úgy ragyognak akár a csillagok, ha gondolod te utazhatsz Paripán. - Mondta az öreg, én pedig alig bírtam visszatartani a nevetést, mert én már hallottam pár érdekes csajozós dumát de, hogy valaki ilyen szöveget levágjon én még nem pipáltam. Aztán eszembe jutott valami. ~ Mi, vagy ki a franc az a paripa. ~
Firm viszont rá is kérdezett, hogy milyen paripáról beszél?
- Hát én! HÍHÍHÍÍÍ! - Mondta egy beszélő szamár, az ablakon keresztül. ~ Hát ez meg What the f-cenzúra-k? Ez durcább mint a szörföző rozmár, ami tegnap este haluztam Bob cigijétől. Vagy ez még mindig annak a hatása lenne? ~ Gondoltam, ám mikor a többiekre néztem kiderült, hogy nem csak én haluzom az állatot...vagy Bob mindenkit megkínált valamivel.
- Na akkor indulhatunk?
Ezután mindenki rákérdezett, hogy hova akar menni, de kicsit kitérő választ adott.
- Hát a.. a... helyszínre, megmutatom nektek a helyszínt!!! ~ Basszus...ettől most tényleg okosabbak lettünk..." a helyszínre".
- Helyszínre??? Milyen helyszínre...? - kérdezte a mellettem álló Noah, de az öreg most csak meg sem próbált a kérdésre válaszolni.
- Jaj, már nincs sok időnk! Kifutunk a határi… mármint, bármikor jöhet az új támadás! Mágusok vagytok, vagy nem? Vagy beijedtetek? - Próbált minket hergelni az öreg, de ez nem nagyon jött be neki. Most inkább csak még jobban gyanakodtam rá, mivel a kocsma óta, valahogy az az érzésem, hogy nincsenek semmilyen banditák. Ezt még nem igazán tettem szóvá társaimnak, de úgy éreztem, hamarosan el kellene mondanom nekik, mit gondolok.
- Na, akkor Paripa, indulás! - Mondta az öreg, mire a dögszi eltűnt az ablakból, majd hangos zörgés hallatszódott és egy szekérrel a hátán berúgta az ajtót.
- Kész vagyok, mehetünk! ~ Hogy a rákba került az a szekér a hátára? ~ Gondolkodtam, majd arra lettem figyelmes, hogy az öreg levág elém és a csapat másik két férfi tagja elé egy-egy nagy kupac papírt, hogy vigyük ki és rakjuk fel a szekérre, eközben ő megindult, majd kitárta az ajtót Noah előtt.
- Csak ön után, madmoliz! ~ Beszarok...tiszta művelt az öreg...igaz, hogy rosszul, de még franciául is tud. ~ Ezután gyorsan felgórtuk a papírt a szekérre, majd Firm Bobhoz fordult és kért tőle egy kis "lelki támaszt", melyet Bob meg is adott neki, egy zacskó fura, zild színű valami formájában. Én úgy gondoltam, hogy egy ideig nem kérek Bob bácsitól semmit. ~ Tegnapis milyen rossz volt már mikor.... Hé... nem is volt semmi rossz. Tök poén volt az a szörföző rozmár. ~ Gondoltam át magamban a dolgokat, majd miután felpattantunk a szekérre, Bobhoz fordultam.
- Hé Bob... emlékszel arra a cigire amit tegnap adtál? - Kezdtem bele.

Az öreg rövid időn belül elunta magát, hiszen dalra fakadt: de úgy, hogy egy repedt fazék elsárgult volna irigységében. A fiúk Bobhoz fordultak orvosságért, ám én inkább nem kértem ebből a megoldásból: röpke illúzió kedvéért nem mérgezem a testemet. Hamarosan Paripa is rázendített a nótára, én pedig csak megadóan, türelmesen mosolyogtam. Kappanhangjuk messzire szállt a rétek felett: először egy víg nótát adtak elő részegességről, egyebekről, majd egy édesbús nóta következett egy leányról, akit elhagyott a szeretője. Egy idő után azonban édes türelmem, mellyel eddig a kornyikálást hallgattam, megkeseredett. Kihasználva, hogy az öreg egy refrén előtt mély levegőt vesz, hogy minél messzebbre szálljon a hangja, hozzá fordultam kérőleg.
- Nem lehetne, hogy csendben menjünk tovább?
- Már miért? Tán nem tetszik? Pedig nagyon szép dal...
- Igen... de az én fejem már megfájdult tőle.... - mondtam, és úgy mosolyogtam hozzá, mintha nagyon sajnálnám, hogy ilyen kis érzékeny fejem van, és nem az ő dalában lenne a hiba. Színészkedésem bevált: az öreg abbahagyta a búskomor balladát. A többiek is megkönnyebbülten sóhajtottak: hátravigyorogtam rájuk, és kacsintottam egyet.
Már fél órája mentünk: a hatalmas réteket hamarosan szántóföldek váltották fel. A puha földet víg füttyszó kíséretében szántottak a vidám emberek, vagy éppen magokat vetettek el. Energikusan hajladoztak a földeken, nekem pedig nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy ilyen vidámak, amikor rablóbanda terrorizálja őket nap mint nap. Látszólag nem csak engem foglalkoztatott a kérdés: a többiek is kissé csodálkozva bámultak körbe. Végül egyikük feltette a kérdést, ami mindannyiunkban körvonalazódott: merre van az ellenség?
Az öreg kínosan vakargatta a fejét, habogásából csak annyit tudtunk kivenni:
- Hát... igazából... bárhol lehetnek...
Hátrafordultam, és homlokráncolva, halkan, hogy az öreg ne hallja, megkérdeztem Bobot.
- Őt is megkínáltad, mikor félrenéztem egy pillanatra? - vigyorogtam mellé, hogy tudja: nem gondolom komolyan. Válaszát követően ismét a bácsira néztem, ugyanis megérezhette, hogy ennyi magyarázat messze nem elég. Vagy az elégedetlen légkör, vagy jogos kérdésünk tette meg a magáét:
- Úgy értem hogy bármelyik bokorba lehetnek úton állok meg rablók akik kiakarnak fosztani!
Rablók? Útonállók?! Ez vagy hülyének néz minket, vagy tényleg szívott valamit!
- Nem banditákról volt szó...? - kérdeztem rá vészjósló kedvességgel.
- Nos, valójában... nem teljesen...
Itt már végleg betelt a hócipőnk a habogásával. Két megoldást kínáltunk fel neki: vagy kitálal, vagy elmond mindent. Az öreg végül megtört, és vallott.
- Hát... igazából nincsenek banditák... csak el kéne kísérnetek Erába... egy fesztiválra...
"Hogy micsoda?!"
Nem voltam egyedül a felháborodással. A többiek szinte egymással versengve kérték ki maguknak az átverést. Az öreg szinte egészen elbújt előlünk, kocsija belsejéből cincogta.
- Sa-sajnálom, de elsőnek senki nem jelentkezett, és a határidő meg közelgett és...
- Milyen határidő?! - kérdeztem végképp idegesen.
- A verseny határideje... öreg vagyok és gyenge - mondta színpadiasan, én meg azon gondolkodtam, hogy most sírjak, vagy nevessek inkább. Egyáltalán nem hatott meg azok után, hogy így átvert. - Nem tudom magam megvédeni a gonosz rablók ellen, még egyedül a holmimat sem tudom kipakolni, ez a verseny az egyetlen esélyem, hogy némi pénzt keressek, amiből meg tudok élni kicsit. Már csak annyim van, hogy erre a pár napra megéljek és kifizesselek titeket - ekkor azt hittem, rosszul látok. A fickóban alkalmasint nagy színész veszhetett el, ugyanis még két könnycseppet is sikerült kisajtolnia a szeméből. - A gyermekeim is elhagytak, nem maradt már másom, csak Paripa - a szamár fájdalmasan nyüszített, ámde a színészkedés neki nem ment olyan jól, mint a gazdájának. - Kérlek könyörüljetek ezen a szegény, gyenge, beteges, reumás, vén emberen! Ti vagytok az utolsó esélyem.
Már csak egyet nem értettem. Miért nem úgy hirdette meg, hogy kíséret kell neki? Komolyan azt hitte, hogy senki sem vállalja el a feladatot? Ennyire azért nem halt ki a segítőkészség a világból!
Viszont, ha már elvállaltam, végig kellett csinálnom. Hisz rögtön az első szabály, amit Ard megtanított nekem, az az volt, hogy egy csillagmágus mindig tartsa be az ígéretét. Tudtam, mindent fogok élvezni, csak éppen az öreg társaságát nem, de az ígéret az ígéret. A többiekhez fordultam és nehéz szívvel közöltem:
- Én elkísérem Erába. Egyébként sem szívesen hagynám itt, csak úgy. Átvert, az igaz, de végül is... - megvontam a vállam, a mondatot pedig félbe hagytam. Tdutam, hogy a többiek is ugyanarra gondolnak: hogy nekünk így sokkal kényelmesebb, még ha unalmas is lesz és végül is ugyanúgy kifizet, mintha banditákat intéztünk volna el. - És ti?
Rövid tanácskozás után mindannyian az öreggel tartottunk, aki vidáman pattant fel, és azonnal parancsolgatni kezdett. Elnézve a többiek sötétülő arcát, tudtam, nekik sem tetszik a hirtelen váltás, ahogyan nekem sem. Ám inkább lenyeltem a békát, és az öreg után igyekeztem, közben pedig arra gondoltam nehéz szívvel: Ard nem is taníthatott volna nekem jobb bajba keveredési módot annál a szabályánál, hogy mindig legyek szavatartó.

Alig indultunk el, a Bob által adott anyag rögtön ellazított. Kitágult pupillával kapkodtam ide-oda a fejemet, miközben igyekeztem a szekeret követni és a fejem fölött zúgó rózsaszín zuhanóbombázókat elkerülni. Szerencsére gabonapehellyel bombáztak, így nem esett nagy bajom a találatoktól, de fő az óvatosság, ezért többször is az út melletti vizesárokba ugrottam. Noah csak röhögött rajtam, márha visszhangos kiáltozását nevetésnek lehet nevezni. A szájából előtörő piros füst azonban még érdekesebbnek tűnt, mint megváltozott hangja, ezért meredten néztem, de aztán észrevettem a füst okát is.
- Noah! Vigyázz, deszantos elefántok! – kiáltottam rá, de mintha nem is az én hangom lett volna.

Gondoltam segítek neki elhessegetni az apró, ejtőernyőn ereszkedő fánikat, akik fújtatva ereszkedtek mancsaikban pedig automata fegyverekkel hadonásztak. Nem esett nehezemre leverni őket, mert mozdulataim hipergyorsnak tűntek számomra. Az egymás után lepotyogó ernyősöket katica szanitécek vették gondjukba, mi pedig gyorsan magunk mögött hagytuk őket. A bolond fickó meg csak nézett rám, mint egy őrültre, pedig épp az életét mentettem. Végül az utolsókat is sikerült elsöpörnöm, így egy sem érkezett a Noah szájában lévő leszállási zónába.
- Ismét egy sikeres küldetés! – dicsértem meg magamat, majd a hirtelen beállt csend miatt lemerevedtem.
Egy földöntúli hang ütötte meg fülemet. Nem is hang, inkább valami hörgésszerű, a pokol legmélyebb bugyrából. Aztán csatlakozott hozzá még egy hang és én fülemre kaptam kezemet. Annyit még sikerült kinyomoznom, hogy a szekér felől jönnek a hangok.
Ennél pokolibb hangokat azonban még sosem hallottam. Mivel tenni nem tudtam ellene, ezért magamba pufogtam és továbbra is befogott füllel bandukoltam tovább a szekér nyomában.
- Nem lehetne, hogy csendben menjünk tovább? – kérdezte egy angyali hang és én tudtam, hogy megérkeztek a menny erői, hogy véget vessenek ennek a szörnyű dalolásnak.
A pokol duettje pár morgás után abbahagyták a kínzást és immár szótlanul poroszkáltak tovább az úton. Az angyal fénykörrel övezve hátrafordult a szekérről és ránk kacsintott.
- Fogadd szívből jövő hálámat áldott angyal! – köszöntem meg kedvességét.

Ekkor egy fekete lyuk nyílt meg a szekér mögött és én nem tudván megállni, egyenesen belesétáltam.
Ordítottam volna, de nem jött ki hang a számból. Testem kezdett megnyúlni és ruháim leszakadtak rólam. Pörögve zuhantam a végtelen mélységű sötétségbe, amiből előbb felhős kék ég, majd egy földút kezdett előtűnni, rajta szekérrel és három bandukoló alakkal.
- Nem akarok meghalni! – gondoltam magamban, de a zuhanásom megállíthatatlannak tűnt és én egyenesen az úton caplató társaság felé estem.
Ráestem az egyik lemaradó, első látásra roppant szimpatikus fiatalemberre, de csattanás helyett, testem egyszerűen elnyelődött benne. Ekkor éreztem, hogy visszatértem az álmok birodalmából. A deszantosok már csak ködös emlékek voltak, én pedig egy mosollyal újra önmagam lettem.
- Bob! Még egy ilyen shit és végem, de azért kösz! – veregettem meg társam vállát.
Noah kicsit furcsán méregettet, de az előbbi magánszámaim fényében nem tudtam elítélni érte.

Vonultunk tovább és lassan magunk mögött hagytuk a földeken vígan napszámozó parasztokat.
- Milyen béke van, ahhoz képest, hogy banditaveszély van. – állapítottam meg nagy bölcsen.
Bizonyára a többiek fejében is hasonló kérdések keringtek, mert a feltett kérdésre az öreg csak hebegett-habogott, de a mellette ülő Miss Varens szorításából nem volt menekvés. Kegyetlen vallatás kezdődött a jóindulat álarca mögött. Az öreg végül megtörve bevallotta, hogy nincsenek banditák, és hogy egy versenyre kell elkísérni Era-ba.
Vallomása végén már reszketett és összekulcsolt kézzel könyörgött a hölgynek, hogy ne hagyjuk cserben, Noah pedig rendes ember lévén nem hagyhatta cserben a hazudós megbízót. Végül mindannyian beleegyeztünk a folytatásba, bár én hezitáltam kicsit, de társaimat mégsem hagyhatom magukra egy ilyen helyzetben.

Az öreg elhatározásunkat hallva főnixként támadt fel, majd még nagyobb tempót diktálva előrelendültünk. Sötét arckifejezésünket valószínűleg észre sem vette.

Megtapogattam a zsebeimet. Hoppá... asszem rossz zacskót adtam a faszikámnak. Hja, pöndörmaszlag... Hát most jól érzi magát, az biztos... Ezekkel a hülye tasakokkal meg csinálnom kell valamit, mert nem először keverem össze őket.
Az öreg, miközben Firmus élete legjobb perceit töltötte, rákezdett valami nótára. Én is épp becsatlakoztam volna hozzá, amikor Noah beszabályozta a tatát:
- Nem lehetne, hogy csendben menjünk tovább?
- Már miért? Tán nem tetszik? Pedig nagyon szép dal...
- Igen... de az én fejem már megfájdult tőle....
Sóhajtottam. Keserűen csalódtam a csajban: úgy látszik, nem értékeli a művészetet. Ahogy elnéztem, N2 sem bánta az öreg önkifejezésének sárba tiprását. Szimpatiával sasoltam a flúgos öreget, ahogy elfogyó szivaromat a földbe tapostam, még mielőtt Firmus örömében rágni kezdi. Fél perc múlva pödörtem is gyors egy cigit, miközben az igazi kaktuszbelet rágcsáltam, amitől minden kecsesen hajladozni látszott, mint az a jó kis pincérnő az éjszaka a kocsmában... kár hogy reggelre megint a bányarém volt a pult mögött...
Azért egy idő múlva már unalmas volt. Csak menni, és menni... még a kaktuszon keresztül is éreztem hogy egyre erősebben kell szuszognom. Nem rohangálásra találtak ki a jó öreg Bobot, hiába... időnként megtöröltem a homlokomat. Olyan gatyarohasztó meleg ugyan nem volt, mint otthon, de ott legalább egész nap a sátor előtt ültem meg öh... beszélgettem a szellemekkel, nem pedig néhány kölyök meg egy papa után loholtam. A beszélő szamárról nem is szólva.
- Elegem van... hova az istenbe megyünk, he? - kérdeztem udvariasan.
Megállította a szekeret. Király, végre pihenő...
- Hát... igazából... bárhol lehetnek...
- Őt is megkínáltad, mikor félrenéztem egy pillanatra? - vigyorgott rám Noah a szekérről.
- Ezt...? Minek...? - röhögtem - Ha adnék neki csak egy fél gramm valamit fejet hajthatnék előtte, akkor sámán lenne hirtelenjében.
Alapból is elég komoly a tag, nem kell neki a cucc. Most épp motyogott valamit, de a csajszi elég nyomulós volt, és kihajtotta belőle, hogy:
- Hát... igazából nincsenek banditák... csak el kéne kísérnetek Erába... egy fesztiválra...
Mi van?!
- Na ne szórakozzál velem... azért jöttem idáig hogy egy deka vasat se kapjak? - morogtam, az egész út alatt először igazán morcosan.
Aztán látta a bácsi hogy nem vagyunk jóindulatú és barátságos kedvünkben, úgyhogy gyorsan elvakerálta, hogy valami versenyre kell mennie, meg hogy senki sem akar segíteni neki, még sajnáltatta is magát egy darabig. Ő?! Mit tud ő a szenvedésről?! Onnan a szekérről könnyű ugatni, próbálna csak meg ennyit mászkálni mint én... phű...
- Kezdhetted volna ezzel is, öreg... na, most meg hova raktam a cigimet...
Noah elkezdett agyalni.
- Én elkísérem Erába. Egyébként sem szívesen hagynám itt, csak úgy. Átvert, az igaz, de végül is... És ti?
Egy darabig dörgöltem az államat. Hoppá, Bob... így még jobban is jársz... legalább csak sétafikálni kell a pénzedért. Kissé erőltetetten lazasággal megrántottam a vállam.
- Jól beszélsz, kislány... én speciel amíg van cuccom, ráérek.
Firmus meg N2 is rámondta az áment, úgyhogy kicsit morcosan, de továbbhesszeltünk az öreg szekere mögött. Azért később, amikor már jobb kedvem kerekedett, feszültségoldásképp rávettem Paripát egy kis dalolászásra.
...
Nem értem, ezek a kölkök nem szeretnek engem? Megint azt a nézést kaptam amit az ember normális esetben a csendőrnek vagy a rosszul szelelő szivarnak tartogat. Próbáltam rájuk vigyorogni, hogy lazítsanak, de csak még morcosabbak lettek. Kellemetlen fráterek...

Nem tudom, Bob mit adhatott Firmusnak, de a srác telesen elszállt. Tobbszor is az út menti árokba ugrott, mert állítása szerint, rózsaszín bombázók dobálták, gabonapelyhekkel. Én ezt már nem bírtam és elnevettem magam rajta. Mikor abbahagytam a nevetést arra lettem figyelmes, hogy Firmus kitágult pupillákkal és orult tekintettel néz felém, mad valami rózsaszín elefántokról kezd habogni és a fejem mellett elkezdett hesegetni valamit, vagy valamiket, amiket csak o látott. Meglepetten figyeltem, mit muvel és egy ido utánabbahagyta a legyezgetést, majd valami sikeres kuldetésrol habogott, de nem igazán lehetett kivenni a szavait.
- Izée... Gratulalok...? - Mondtam megkattant barátomnak, majd tovább haladtunk. Hirtelen valami iszonyatos hang csapta meg a fulemet és nem tartott sokáig, míg rájottem, hogy az oreg kezdett el "énekelni", ami talán még valahogy el is viseltem volna, de ekkor a szamár is rákezdte, ezt pedig már nem bírtam. már éppen azon voltam, hogy osszefagyasszam a szájukat, ám ekkor kedves névrokonom leállította az oreget, mire az durcizott kicsit, de Noah-nak nem tudott ellen állni, így csendben folytathattuk tovább az utunkat.
- Milyen béke van, ahhoz képest, hogy banditaveszély van. - jegyezte meg Firmus. Én is hasonlókon gondolkodtam, már egy ideje, de nem igazán tettem szóvá. Az oreg Firmus kijelentésére csak elkezdett ossze - vissza hebegni, habogni, mire a mellette ulo lány kicsikarta az választ a vénemberbol. Mikozben elsírta nekunk, hogy nincsenek is banditák, csak valami verseny lessz Erában, valahonnan idegesíto hegedu hangja szólt én pedig párszor korbe pillantottam, hátha meglátom és akkor én is eljátszhatok a hegeduvel az oreg fején. A hegedut nem találtam meg, az oreg pedig addig konyorgott, míg a kedves Noah szíve meg nem esett rajta és belementunk, hogy ekísérjuk arra a versenyre. Mikor dontésunket kozoltuk a vénemberrel, azonnal eltunt az elobbi szánni való
álarca és újra mosolyogva nézett elore. ~ Miért van nekem olyan érzésem, hogy ez a vénember megint csak rászed minket valahogy? De remélem tévedek.~ Gondoltam, mikozben tovább haladtam társaim mellett a szekér után és kozben fél szemmel mindig az oreget figyeltem.

Újult erővel faltuk a kilométereket. Az öreg által diktált kegyetlen iram hatására már a délelőtt folyamán hatalmas távolságot tettünk meg, s ezzel arányosan kezdett egyre inkább korogni a gyomrom. Szomjas nem voltam, mert a homlokomról folyó izzadság gondoskodott a bőséges folyadék utánpótlásomról. Bár sós volt és homok ízű, de az enyém volt.
Társaimon végigpillantva, ők sem voltak a toppon. Bob már az út kezdetén is izzadt és szuszogott, de most már fújtatott is, mint egy megvadult bika. Tar fejéről apró patakok indultak mindenfelé, amit még jobban megtámogatott az egyre kegyetlenebbül sütő nap. Még Noah-n is izzadságcseppeket véltem felfedezni.
- Megvan! – csaptam össze tenyereimet. – Noah, ha megkérlek pofán dobnál egy adag friss vízzel?
Vízmágus kollegám nem habozott, hanem igenlő válasza után rögtön nyakon öntött. Elmondani is nehéz, milyen jól esett. Pár pillanat alatt teljesen felfrissültem, így már csak az étkezési problémát kellett megoldani.
A nap állásából ítélve már dél is elmúlhatott, ezért mint fő gyomorkorgató bátorkodtam szólni az öregnek, hogy itt az idő az ebédre.
- Sajnos nem engedhetünk meg magunknak ekkora késedelmet. Nézzétek meg Paripát. Ő bezzeg eddig húzta a kocsit, mégsem éhes. – mondta leereszkedően.
Rövid tiltakozásunk után, már a bakra állva folytatta az okítást.
- Nem kell aggodalmaskodni. Már csak pár domb és máris elérünk egy várost, ahol megszállva ételhez is juthatunk.

Lenyeltük a békát és tovább mentünk a dögmeleg napsütésben. A pár dombról kiderült, hogy pár tucat, aztán pár kupac, aztán már egy halom volt. A halom végén ott is volt az említett város, bár nem pont ebédidőre. A nap már kezdett lebukni a környező dombok mögött, ami olyan 5 órát jelenthetett, mikor éhező hadaink megrohamozták a várost.
Az öreg nyomában meg sem álltunk egy fogadóig. A cégér vígan hirdette, hogy a Szivacsos Sün fogadóhoz van szerencsénk. Első látásra rendkívül kellemesnek tűnt. Főleg a fürdő része tűnt imponálónak, mert alig vártam, hogy lesikáljam magamról az út porát
- Itt fogunk megszállni. A pénz miatt ne aggódjatok, majd én intézem. – ugrott le a szekérről megbízónk.
Amíg mi az állunkat kerestük, gyorsan bejelentkezik és még Paripának is intéz egy szobát a földszinten. Miután a szamár elvonult gyorsan beterel minket az étkezdébe, ahol egy szakasznyi pincér leste a kívánságainkat.
- Te figy Bob! Nem úgy volt, hogy nincs a papának pénze? – hajoltam nagydarab társam füléhez.
A válaszát nem is hallottam, mert rögtön rendelni kezdett.
- Ha a papa fizet mindent, akkor gambare apukám! – gondoltam, majd megvontam a vállamat és én is elhelyezkedtem egy asztalhoz.
Az öreg közben intézkedett és gyorsan lecsapott Miss Varens-re és vele ült egy asztalhoz, minket pedig egy külön „vályúhoz” ültetett.
- Egy jól átsütött gizkát kérek! – fordultam az egyik pincérhez, remélve, hogy tartanak ebből a ritka csemegéből.
- Italt mit hozhatok?
- Egy 777-es hargeoni vörös sellőt kérek. – bocsátottam el a srácot.

Kényelmesen megvacsoráztunk, majd tele bendővel felvonultunk az első emeleten található szobáinkhoz. Furcsa módon nekünk férfiaknak sikerült külön szobákat szereznie az öregnek, de saját magát csak Miss Varens-nél tudta elhelyezni. Úgy gondoltam, a hölgy önerőből is el tudja hárítani forróvérű megbízónkat, ezért beléptem a szobámba, majd cuccaimat ledobálva a fürdőbe indultam.

Csak néztem magam elé és minden félén gondolkodtam, mikozben a tuzo napon sétáltunk. Lévén, hogy jégmágiát is használok, nem bántam annyira a meleget, de még az én homlokomról is elkezdett folyni a veríték. Mikor a mellettem haladó társaimra pillantottam, láttam, hogy Bob már fújtatott és annyira izzadt, hogy rendes csíkot húzott maga után, a poros úton. Mikor Firmusra néztem és láttam, ahogy izzadságát lefetyeli erosen elgondolkodtam rajta, nem e a Bobtól kapott cucc hatása alatt van e még mindig.
- Megvan! – Ordította Firmus, mikozben ossze csapta tenyereit, majd felém fordult.. – Noah, ha megkérlek pofán dobnál egy adag friss vízzel? - Kérdezte végul.
- Persze haver, no para. Water Magic. - Mondtam ki mosolyogva a varázsigét, mellyel a levego páratartalmából konnyedén vizet teremtettem, malyd jégmágiám segítségével lehutottem és társaim nyakába zúdítottam, majd a magaméba is, miután ledobtam a pólómat. ~ Ha már egyszer ilyen jó ido van barnulok is kicsit.~ - Gondoltam vigyorogva, majd eszembe jutott, higy talán Noah is szomjas. Mágiám segítségével ismét vizet teremtettem, malyet aztán kezem folott egy gomb formában lebegtettem és kicsit megszaporázva lépteimet a szekéren ulo lány mellé léptem.
- Hé hugi... nem vagy szomjas?... vagy akár csak le is onthetlek vízzel. - Mondtam Noah-nak viccelodve, de a leontos résznél, lattam,hogy az oreg szeme megcsillant. ~ Szívesen látnál egy kis vizespóló versenyt mi oreg?~ Gondoltam magamban vigyorogva.
Ha névrokonom szomjas volt, kis vízgomboket reptettem felé, melyeket konnyedén le tudott nyelni. Mikozben Noah szomját csillapítottam, Firmus megkérdezte az oreget, nem állunk e meg pihenni.
- Sajnos nem engedhetünk meg magunknak ekkora késedelmet. Nézzétek meg Paripát. Ő bezzeg eddig húzta a kocsit, mégsem éhes. - Mondta az oreg, amiben el kellet ismernem volt igazság.
- Nem kell aggodalmaskodni. Már csak pár domb és máris elérünk egy várost, ahol megszállva ételhez is juthatunk. - Mondta, mi pedig inkább nem vitatkoztunk vele.
Ezen a pár dombocskán olyan délutan otre verekedtuk át magunkat és értunk el az elég érdekes nevu fogadóhoz és furdohoz. Alig vártam, hogy bombát ugorjak az egyik forró vizu furdoben és lemossam magamról az út porát.
- Itt fogunk megszállni. A pénz miatt ne aggódjatok, majd én intézem. - Mondta, amin én kicsit meglepodtem.
- Nem úgy volt, hogy nincs pénze ?.? - Kérdeztem suttogva névrokonomtól, majd miután meghallgattam válaszát úgy dontottem rendelek egy kis harapni valót.
- Hali. Kernék egy tál rizst, két csirkét, három lazacot, egy tál spagettit, és még egy kis sult krumplit, ha van.... jah és egy jó nagy pohár narancslevet. - Mondtam a pincérnek, akinek enyhén felakadta a szeme és társaim is furán néztek.
- Miaz? - Kérdeztem kicsit értetlenul... ha tudták volna, hogy most direkt keveset rendelte...
Miután meghozták a késoi ebédunket... vagy inkább korai vacsoránkat? Mind egy... gyorsan megkajaltunk, aztán elfoglaltuk szobáinkat. Az oreg nekunk fiúknak kulon szobákat szerzett, de magának és csapatunk bájos holgy tagjának, már csak egy kozos szobát tudott...-.-
Szívesen segítettem volna rajta, de mivel ismertem Noah-t tudtam, hogy meg tudja oldani. Így miután beértem a szobámba, gyorsan ledobáltam cuccaimat és a furdo felé vettem az irányt, hogy csobbanjak egyet.

Hatalmas dombhátak emelkedtek előttünk, valahol mögöttük torony és háztetők csúcsosodtak. A templom harangja halkan ugyan, de elnyújtózött hozzánk is. Tikkasztó meleg acsargott körül minket, fullasztóvá forrósította a levegőt, csak néha - néha törte meg egy - egy terebélyesebb fa árnyéka a tűző napsugarakat. A meleg egyáltalán nem tett jót a társaság cigista felének: Kamu egy idő után vizet kért Öcsitől. Noah nekem is felajánlotta az ivás lehetőségét, és kis gömbökben kínálta oda a jéghideg vizet. Nagyot nyeltem a folyadékból, közben a tekintetem a perverz öreg tekintetére tévedt. "Abból nem eszel, perverz vén kujon!", gondoltam magamban, mert sejtettem, hogy a pólóm vizes állapota forog a fejében.
Egy idő után a gyomrunk is felmordult. Ám mikor Firmus felvetette az ebéd lehetőségét, az öreg gyorsan leintette.
- Sajnos nem engedhetünk meg magunknak ekkora késedelmet. Nézzétek meg Paripát. Ő bezzeg eddig húzta a kocsit, mégsem éhes.
Firmus azonban kötötte volna az ebet a karóhoz - ám az öreg sem volt engedékeny természet. A bakra felállva tromfolta le Kamut.
- Nem kell aggodalmaskodni. Már csak pár domb és máris elérünk egy várost, ahol megszállva ételhez is juthatunk.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, azonban örömöm korainek bizonyult. A pár dombocskán csupán késő délutánra tudtunk átkecmeregni. De amilyen irammal haladtunk, versenyben egy reumás csigának sem jelentettünk volna nagy kihívást. A városban egy fürdővel összekötött fogadónál álltunk meg, és én rögtön az ártatlan képpel vigyorgó öregemberre néztem.
"Szóval ha már vizespóló nem volt, mi, fater?", morogtam magamban.
- Itt fogunk megszállni. A pénz miatt ne aggódjatok, majd én intézem.
- Nem úgy volt, hogy nincs pénze? - kérdezte tőlem Öcsi halkan.
- Nála a pénz fogalma szelektíven működik: erre jut, de mibe, hogy kifizetni nem fog minket? - suttogtam vissza morcosan.
Kis csevejünk után az öreg után mentünk a fogadóba. A kinti éles napsütés után hunyorogtam a fogadó félhomályában. Lévén délután, a kocsmatöltelékek már előbújtak rejtekeikből: véreres szemekkel bámultak a világba, és egyelőre a pultnál ültek vagy vártak az italaikra. Egyelőre nem volt zaj, de bármibe fogadtam volna, hogy éjfélre a fogadó hangosabb lesz, mint húsz bordélyház.
A gyors vacsora után - Öcsi annyit nyomott be, mint mi négyen együttvéve! Mire végigmondta a rendelést, én elfeledtem az elejét! Tisztelem a pincérnőket... - felmentünk az emeletre a szobáinkba.
Az öreg nem csak fürdőruha bemutatót várt tőlem - miután a fiúkat egy szobába pakolta, egy szobába akart költözni velem.
Na, azt már nem!
Villámló szemekkel viszonoztam az öreg ártatlan - perverz vigyorát, mire fülét - farkát behúzva arrébb oldalgott.
- Hogyan aludjunk, kisasszony?
- Egyszerűen! Én itt, maga az ajtó előtt, a folyosó közepén avagy a fiúk szobájában, de semmiképpen sem velem egy térben! Még választhat is, tömör demokrácia! - mialatt beszéltem, karba font kezekkel álltam a szoba közepén. Az öreg elbizonytalanodott, határozott tekintetemet látva.
- Akkor... inkább a fiúk szobája...
- Nosza! - sürgettem. Miután eltávozott - még az ajtó résén is szomorú kiskutyatekinteteket lövellt rám - fürdőruhába bújtam mégiscsak - pedig nem akartam megadni az örömet az öregnek, hogy ebben lásson. Mégis úgy döntöttem, hogy erre az irgalmatlan napra fürdenem kell egyet.

/Szíves elnézéseteket a késői postolásért, még így is csak ennyire futotta/

- Huh... huh... meghalok...
Bágyadtan beleszívtam a cigimbe, és a többieket kezdtem sasolni.
Nem reagálták túl a közelgő katasztrófát, az biztos.
Lehet hogy hülye ötlet volt a kaktuszbél... teljesen kivagyok... Már nem volt rajtam semmi száraz amivel törölhettem volna a homlokomat. Egyik láb... másik láb... phű, beolvadok...
- ... Noah, ha megkérlek pofán dobnál egy adag friss vízzel?
Gyanútlanul, valami transzra emlékeztető bágyadt homályon keresztül figyeltem hogy mi a fenét művelnek, amikor N2 képen lőtt egy adag vízzel.
- Basszus, a cigim... pedig még félig volt...
Elpöcköltem az út mellé a péppé ázott cuccot, és előpecáltam az egyik vízhatlan szütyőből a cimboráját, akit későbbre tartogattam. A jó kis lehűléstől viszont füttyös kedvem támadt, és ezt nem is tartogattam magamban sokáig. Ugyan még mindig durva volt a tempó, de néha képen küldettük magunkat vízzel, úgyhogy a maradék sétálás már nem volt gáz.
Leszámítva az ebédet, ami igazából nem is volt. Szabadkozott nekünk hogy a szamara se kajált még, de ettől egy dekával sem éreztem magam jobban.
- Ha már kiéheztetsz minket öreg - morogtam egy szivaron keresztül - akkor remélem legalább jól fizetsz.
Tovább nyugtatgatott minket, de azért féltem elhinni, hogy tényleg csak pár domb van hátra, és igazam is volt, délután ötre, mire odaértünk a végéhez már alig húztam a lábaimat. Ilyentájt már sűrűn vetettünk gyötrelmes pillantásokat egymásra, és vérszomjasakat az öregre. Ha egy fél órával később érkezünk, ráálltam volna a kannibalizmusra...

A tata szerencséjére kárpótolt minket a kúlos kis fogadóval, ahova bevezetett minket, és rögtön le is ültetett minket kajálni.
- Te figy Bob! Nem úgy volt, hogy nincs a papának pénze? - próbálta beindítani az agyamat Firm, de nem hagytam magam.
- Kit érdekel? Ha le kell mosogatnunk az egészet akkor is bezabálok...
És már küldtem is a pingvinnek a kajákat, kábé olyan sorrendben ahogy az étlapon volt. Firm még rendelt valami csicsásat, aki úgy látszik, legalább olyan jól ért a piákhoz, mint én a dohányhoz meg a gyógynövényekhez. N2 le tud locsolni ha megint ilyen gatyarohasztó meleg lesz, Noah meg... hát, majd neki is kitalálunk valamit. Gőzöm sincs mit csinál amúgy. Megvan, ő a nő közülünk, a legfontosabb poszt... Szóval nagyjából jó kis csapat vagyunk, a lényeges dolgokban erősek vagyunk.

Vidám hangulatban másztuk meg a lépcsőket (szerencsére csak egy emeletnyit) és vetettük be magunkat a szobáinkba, ahol hiába puncsoltam a szobalánynak egy kis italozgatásért, úgyhogy kizavartam a szobámból, ledobáltam a fölösleges cuccokat - ing, pénz - megnéztem, hogy megvannak-e a fontosak - cigi, törölköző - bezártam az ajtómat, és egy "Dohányozni tilos" feliratú táblán végighúzva a gyufámat gyújtottam egy cigit a fürdő felé menet.