Oroszrulett és Új Élet

Felismerés
Egy gyöngéden megvilágított szobában, egy széken ülök. Nyirkos a szoba, érzem, hogy a lábam alatt a padló nedves. Előttem egy asztal van, egy kis lámpával, ami a gyér fényt biztosítja. Az asztal felé van fordítva és annak a sima felületéről verődik szét a fény a szoba minden sarkába. Az asztalon túl szintén egy szék van és ül benne valaki, de a fény oda nem süt, így nem bírom kivenni, hogy ki lehet az. Veszek egy nagy levegőt és megpróbálok felállni, de a lábaim nem engedelmeskednek.
- Máris mennél? – jön a kérdés az asztal másik oldaláról. A hang tulajdonosa komótosan előredől és keresztbe font kezével megtámasztja magát az asztalon. Elkerekedik a szemem a meglepődöttségtől. Aki velem szemben ül… Az én magam vagyok.
- Ki vagy te? – kérdezem, amire ő egy vigyorral felel. Az arcán csupán néhány helyen végigsuhanó fénysugárral egészen rémisztően fest.
- Már mondtam, én vagyok a te jobbik éned. – feleli játékosan.
- Lisa? De hogy? És hol vagyunk? – kissé összezavarodva gyorsan kimondtam mindent, ami hirtelen az eszembe jutott. Nem lehet, hogy ő legyen Lisa, vele még sosem beszélgettem így, szemtől szemben. És ez a hely… Ez is a frászt hozza rám.
- Bizony, én vagyok. – mondja nyugodtan és egy kis hatáskeltő szünet után folytatja. – Csak beszélni akartam veled. Egyébként álmodunk.
- Álmodunk? Ezt hogy érted? – körülnézek a szobában. – De hát olyan valóságos.
- Ne a látványban keresd a megoldást, királylány. Egy álomnál sose tudjuk, hogy hogy kezdődött, igaz?
- Igaz. – motyogom értetlenül, nem tudom, hogy mire akar kilyukadni.
- Mi hogyan kerültünk ide? – kérdezi továbbra is vigyorogva. Gondolkodóba esek, de nem jut eszembe, hogy mit csináltam ez előtt, vagy hogy hogyan kerültem ide. Igaza van, tényleg álmodunk.
- Szóval ez egy álom… Mit szeretnél tőlem? – furdal a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőlem ennyi felvezető szöveg után.
- Egyeduralmat. És most ezért fogunk megküzdeni. – válaszolja egyszerű hanglejtéssel, majd a háta mögé nyúl és egy pisztolyt húz ki az övéből.
- Tőlem nem kapsz semmilyen uralmat. Főleg nem a testem fölött, ha erre gondolsz. – most már értem, hogy mit akar. Párszor már suttogott ilyet a fülembe, amikor beteg, vagy fáradt voltam egy harctól, de mindig csak akkor, amikor gyengébb voltam. Most viszont nem érzem úgy, hogy gyenge lennék, éppen ezért nem értem, hogy miért most jött elő ezzel az ötletével. Rengeteg alkalom volt, amikor átengedtem neki a testemet, mert ő bír varázsolni, én pedig nem, miért nem vette el akkor? Talán nem bírta..?
Lisa nem reagál az előző mondatomra, hanem kinyitja a fegyver tárát és elővesz a zsebéből egy töltényt. Beletölti a fegyverbe, majd megpördíti a tárat, ami gyors kattogással jelzi, hogy nemsokára kész lesz a játékra. Ahogy a tár forgása abbamarad, Lisa kibiztosítja a fegyvert és a fejéhez szegezi. Ráncolni kezdi a homlokát, majd behunyja a szemét és egy váratlan pillanatban meghúzza a ravaszt. A fegyver kattan, de nem történik semmi. A tár fordul egyet.
Lihegve csapja le a pisztolyt az asztalra, majd hátradől a székben.
- Te jössz. – mondja, mire engem kiráz a hideg.
- Mégis miért mennék én bele ebbe a buta játékba? – kérdezem, de már érzem, hogy remeg a lábam.
- Ha nem játszol, akkor már most enyém a tested. – szólal meg kis hallgatás után.
- A testem? Mégis mi vagy te? – kérdezem a hangomban fellelhető félelemmel.
- Egy kísértet.

Történet
A szoba hangulata egyre jobban szürkül. A lámpa fénye halványodik és az eddig alig látható falak is a sötétségbe vesznek, olyan látszatot keltve, mintha nem is lennének és rajtunk kívül csak egy asztal, a lámpa, na meg a fegyver lenne a világon. Ez a hangulat kelti bennem a felismerést, hogy rájöjjek: Lisa nem akar többé vacakolni, most vagy soha alapom végleg ő akar irányítani. De még semmi sincs veszve. Ezt a játékot ketten játsszák és én is kijöhetek belőle győztesen.
- Ha én győzök, akkor te eltűnsz?
- Királylány, én mindig itt leszek veled, nem tudsz elűzni. – feleli vigyorogva.
- Hogyan kerültél a lelkembe?
- Megértem, hogy nem emlékszel rá. Az első dolgom az volt, hogy ezt elfelejtsd. Talán akarsz rá emlékezni?
- Igen. – mondom, majd szédülni kezdek. A szemem előtt képek egész sora jelenik meg, pörögnek a helyszínek és az események, aztán a kép megáll egy erdőnél. Alacsonyan látom a világot, mintha törpe lennék, de aztán leesik, hogy ez azért van, mert akkor még kicsi voltam.
A fák között sétálok és meglátok egy roppant elszáradt és vén fát, ami legfeljebb tíz méter magas lehet. A tövében pár deszkadarab hever egy méteres lyuk körül. Furdal a kíváncsiság, ezért odamegyek, hogy megnézzem mi az. A lyuk fölé állok és lenézek, de túl sötét van odalent, nem látok semmit. Akkor a lábam alatt reccsen valami, amiről eddig azt hittem hogy föld, de ugyan olyan deszka, mint ami szét van szórva. Beszakad, én pedig lezuhanok. Ahhoz képest, hogy öt métert zuhanok, nem esek nagyot, mert valami puhára érkezek. Sugdolózást hallok magam körül. Megrémülök, a hangok pedig egyre közelebbről szólnak, aztán csend és érzem, hogy elhagy az erőm. Az árvaházban ébredek fel. A gondozó azt mondja, hogy leestem egy régi, betemetett kútba, de amikor ezt mondja, sír. Megkérdezem, hogy miért sír, mire azt feleli, hogy nem voltam egyedül. A dolog, amire ráestem, egy Lisa nevű kislány teste, aki több hete eltűnt a szomszéd faluból…
A képek eltűnnek és visszatérek a szobába. Felveszem a fegyvert az asztalról és kibiztosítom.
- Sajnálom, hogy ez történt veled. – mondom.
- Nem kérek a sajnálatodból. – válaszolja fintorogva, majd int a fejével, hogy tegyem azt, amibe belekezdtem.
- Egy kísértet vagy, ami megszállt engem. - Nagyot nyelek, aztán a pisztoly csövét a fejemhez rakom. Összeszorítom a fogaimat, aztán sikoltok egyet és meghúzom a ravaszt. A fegyver kattan, de nem sül el. Nem a töltényt ütötte a kakas. Nagy kő esik le a szívemről, ezt a kört túléltem.
Lisa beletölt még egy töltényt a fegyverbe, aztán megpörgeti a tárat és lecsapja az asztalra. Ezzel arra céloz, hogy most én nyitom a kört. Nagyszerű, alig, hogy túléltem az előzőt, most megint kockára teszem az életem, vagyis a lelkem. De nincs mit tenni, ha nem folytatom, akkor úgy is végem van.

Változás
- Miért nem tudok varázsolni? Pedig meg van rá a képességem. – mondom, miközben újra kibiztosítom a fegyvert.
- Egyszerű. Elszívom tőled a mágiádat. Nyugodj meg királylány, ha legyőzöl, te is tudsz majd varázsolni. – válaszolja, mire én meglepődök. Örülök, hogy nem velem van a baj, ez jó hír. Minden vágyam már rég óta, hogy én is képes legyek mágiát használni. Bele sem gondoltam, hogy egy kísértet a lelkemben szívhatja az erőmet… Ez sok mindent megmagyaráz, de nem dolgot old meg. Elég az, ha legyőzöm, végre én is varázsolhatok.
Felkapom a pisztolyt és célra tartom.
- Én fogom megnyerni ezt a játékot. Egy Dragon Fangi nem veszít holmi kísértetek ellen. – mondom, aztán meghúzom a ravaszt. A kakas kattan egyet, majd a tár fordul. Nem történik semmi. Most már értem. Minél biztosabb vagyok magamban, annál kisebb az esélye, hogy ezzel a fegyverrel lelőjem magam. Az én testemben, az én lelkemben vagyunk. Ez az én birodalmam, nem fog leverni senki sem, amíg itt vagyunk.
- Nyavajás! – jön a mérgelődés az asztal másik sarkáról.
- Gyerünk, te jössz! Húzd meg a ravaszt! – mondom, miközben odalököm neki a fegyvert. Csak most veszem észre, hogy a lámpa már alig pislákol és tulajdonképpen alig van fény, aminél láthatnánk, viszont tudom, hogy nekem már nincs is szükségem rá. A játék itt és most befejeződik.
Ellenfelem kibiztosítja a fegyvert és a fejéhez teszi. Ujját a ravaszra helyezi és meghúzza.
Minden sötétségbe borul.

Kinyitom a szemem. A kezemmel belemarkolok az ágynemübe, ami gyűrötten hever alattam. A lakásomon vagyok, a szobámban, biztonságban. Felülök és megnyújtóztatom a tagjaimat. És akkor belém hasít: érzem magamban a mágiát.