Reigen Hawkins: Az élet apró szösszenetei rovat

x771. július 12.

Már jócskán napnyugta után jártunk, ami egyet jelentett. Beköszöntött a szundiidő. Anyu mindig azt mondta, hogy az ilyen kisgyerekeknek, mint én nagyon sokat kell aludniuk, ha olyan erősek akarnak lenni, mint apa. Mivel szerettem volna, ha minél előbb tanulhatok valamilyen mágiát aputól, ezért mindig szót fogadtam, ha alvásról volt szó. A villanyt leoltották én pedig a párnámat igazgattam az ágyon, mikor halk motoszkálást hallottam az ágy alól. Nagyon nyeltem, de összeszedtem a bátorságomat és megszólaltam:
- Csak nem szörnyek állnak lesben az ágyam alatt?
- Ááá, nem! Dehogy! - hallatszódott egy mély hang.
- De ha mégis, akkor vajon mekkora szörnyek?
- Icikepikék. Aludj csak!
- ANYUUUUU!


Hangos ütések zaja hallatszódik a földszinti nappaliból.
- Hányszor elmondtam már, hogy ne ijesztgesd azt a szerencsétlen kölyköt!
- Bocsi...

x771. április 25.

Vidáman szökdécseltem hazafelé apu céhéből. Bár ő nem minden nap jár be én kivétel nélkül, állandóan belógok oda. Szerettem az ottani mágusok izgalmas kalandjait vagy bölcselkedéseit hallgatni. Ma például Gregor tartott egy érdekes kiselőadást a madarakról. Csak azt furcsálltam, hogy miért nevetnek sokan körülötte, amikor semmi vicceset nem mondott, inkább sok érdekességet.
Haza érve benyitottam a házba, levettem a cipőmet és besiettem a nappaliba, ahol apu épp a fotelben olvasott valami könyvet.
- Apu, te is jártál násztáncot anyunak, amikor megismerkedtetek?
- Násztáncot?
- Igen. Tudod, mint a madarak. Így: Glukk Vakk Hulululul-ikk Glukak! - ordítoztam, közben veszettül csapkodtam a karjaimmal és ide-oda szökdécseltem a szobában. A művelet csak néhány másodpercig tartott mégis úgy éreztem, hogy hiteles bemutatót sikerül produkálnom, mivel anyu is belépett a konyhából a nappaliba. Biztosan, hogy megcsodálja a gyönyörű násztánc utánzatomat.
- Igen, igen. Tényleg valami ilyesmit csináltam én is.
- Mikor nagyokos? Azt én is szeretném tudni.

x771. május 08.

Magamra terítettem a kedvenc kék plédemet és lekuporodtam a földre. Abban a pillanatban megszűnt Reigen Hawkins, viszont megszületett Az amőba! Nesztelenül suhantam ki a szobámból, aztán fejeltem meg a folyosó falát.
- Áú! - dörzsöltem meg az egyik nyúlványommal a test mélyén rejtőző kobakot. Fölhajtottam egy pillanatra a pokrócot, hogy felmérjem a környezetet, majd ismét Az amőba lényébe burkolóztam. Elfordultam balra és tovább araszoltam a lépcsőig. Kellő óvatossággal - ahogy azt egy amőbától bárki elvárhatja - másztam le csendben a lépcsőn. Nem hagytam, hogy akár csak egy fok is megnyikorduljon alattam. Leérve egy újabb kis lesés után a konyha felé vettem az irányt. Végig siklottam a konyhakövön és megálltam a konyhaszekrény előtt. A kitüremkedő állábammal lassan körülfontam a szekrényen heverő kekszes dobozt, majd bekebeleztem. A pokróc alá. Megfordultam és felnyitva a dobozt ropogtatni kezdtem a mennyei falatot. Így haladtam tovább mikor hirtelen a pléd a magasba emelkedett és fény tört be alá. Először eltakartam a szememet, aztán rájővén, hogy mi is történt gyorsan még egy maréknyit a számba tömtem a kekszből.
- Rakod vissza rögtön!

x771. július 02.

Vidáman dudorászva húztam fel a kis rövidnadrágomat és a zöld pólómat. Előkotortam a kis hátizsákomat a szekrényemből és a szobám közepére dobtam. Kisétáltam a szobából és felmásztam a létrán a padlásra. Néhány perces keresgélés után előhalásztam az egyik lomkupacból egy behorpadt fém vödröt. Jó erősen szorítva el ne ejtsem, lemásztam vele a létrán. A szobámban belegyűrtem a hátizsákomat és lesiettem a konyhába. Sehol nem láttam senkit. Apu valószínűleg vagy a céhben lehetett vagy pedig valamilyen megbízásra ment. Anyut pedig nem tudtam. Előhúztam a hátizsákomat és belepakoltam egy kis elemorzsiát. Miután készen álltam a kis túrára kiléptem a hátsó ajtón és elindultam. Hátul a kertben épp ott térdelt anyu és kertészkedett.
- Hová mész szívem? - kérdezte felhajolva a hagymák közül.
- Átsétálok a tó túlpartjára! - feleltem büszkén miközben a tó felé böktem a kezemmel.
- De minek a vödör?
- Kimerni a tavat - feleltem széles vigyorral és indultam tovább.

x772. november 27.

Szép óvatosan félbehajtottam a lapot, hogy különbség nélkül fedjék egymást. A biztonság kedvéért még egyszer végig néztem az élet, mikor pedig rendben találtam elővettem a színes ceruzákat a fiókomból és neki láttam a munkának. A földön hason fekve vidáman dudorászva húzgáltam a vonalakat és rajzoltam a mintákat. Az alap megrajzolása után jöhetett a színezés, amibe apai-anyait beleadtam. Felültem és megcsodáltam a művemet. Kinyitottam a lapot és belül is alaposan átnéztem hibákat keresve, de szerencsére tökéletes volt. Már csak a szöveget kellett beleírnom. Az elejére nem volt gond, viszont belülre a részletekre rátérve már elakadtam. Körbenéztem a szobámban, hátha eszembe jut valami. Pár másodperc után már lázasan körmölni kezdtem a kacifántos betűket.
- Mit csinálsz fiam? - lépett be apu a nyitott ajtómon.
- Csinálok anyunak egy képeslapot, mert rosszul érzi magát.
- Biztos nagyon fog neki örülni - mosolyodott el.
- Az elejére azt írtam: "Gyógyulj meg!" Belülre pedig: "Mert a szobám rendetlen, a ruháim vasalatlanok és éhes vagyok. Sok puszi, Reigen" Aláírod te is?
- Persze, én is éhes vagyok - vette át tőlem a lapot és nyúlt egy színes ceruzáért.

x772. november 28.

Fülig érő szájjal haladtam fel a lépcsőn egyik kezemben egy enyhén füstölő serpenyővel a másikban pedig egy spatulával. Felérve néhány lépés után megálltam anyuék szobája előtt és lassan belöktem a lábammal. Bedugtam a fejemet a résen és bekukucskáltam. Anyu még a hatalmas paplan alatt feküdt, de ahogy nyekkent egy kicsit az ajtó kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt szívem.
- Neked is anyu. Ma ágyba hozom a reggelidet, mert beteg vagy! - szóltam széles vigyorral az arcomon és beléptem a hálóba.
- Ó nem kellett volna.
- Csináltam neked rántottát pirítóssal, meg narancslevet. Egyedül.
- Jaj, de aranyos vagy.
- Sajnos a tojás kicsit odaégett, de próbáld meg felkaparni amit lehet... - nyújtottam át neki a még mindig picit füstölő serpenyőt benne a gyakorlatilag szénné égett tojással, meg a spatulát, mint kaparóeszközt.
- Öö... és hol a pirítós, meg a narancslé? - kérdezte bátortalanul szinte már előre félve a választól.
- Apu azt mondta, hogy arról hallgassak amíg meg nem gyógyulsz.

x772. március 31.

Egy szép tavaszi napon apu korán reggel elment és megígérte, hogy mikor visszatért hoz nekem valami meglepetést. Ahogy ezt kimondta nem bírtam magammal. Egész délelőtt azon pörögtem vajon mit fogok kapni. Annyira nem bírtam magammal és telítődtem túl energiával, fogy a házban rohangáltam. Fel az emeletre, ott körbe rohantam minden szobát, majd le a földszintre, ott a nappaliban és a konyhában. Anyu szerint biztos lakrimával működök és azért van ennyi fölösleges energiám.
Hosszas várakozás után azonban nyílt lent az ajtó én pedig azonnal ott termettem. Apu lépett be rajta én pedig szökkentem oda elé.
- Szia Reigen, hát te?
- Azt ígérted, hogy hozol nekem valami ajándékot! Elfelejtetted?
- Dehogy felejtettem. Tessék itt vannak - mosolygott rám és nyújtott nekem két becsomagolt csokoládé nyulat. Csillogó szemekkel markoltam fel őket.
- Köszi apu! Szeretlek! - kiáltottam vidáman és berohantam velük a nappaliba, majd letettem az asztalra őket. Szépen egymással szemben és vártam. Pontosan emlékeztem, hogy a nagyi mit mondott a nyuszikkal kapcsolatban, így csak várnom kellett. Figyelmesen ültem a kanapén és le sem vettem róluk a szememet. Néha váltottam az ülő pozíciómon, mert egy idő után kényelmetlenné vált, de a kanapéról így sem mozdultam el.
Néhány órával később apu lépett be és ült le mellém a fotelba.
- Valami baj van fiam? Beteg vagy? Miért nem etted még meg a nyulakat?
- Ja csak várom, hogy szaporodjanak. Úgy többet tudok megenni.

x771. május 12.

Egy nap éppen a nappaliban ültem a - hozzám képest - hatalmas fotelben. Lában le se ért a földig, csak lóbáltam a vakvilágban. Hol himbálóztam, hol pedig hátra dőltem. Jobb oldalt mellettem egy kis könyvespolc állt, balra padig egy asztalon a ház kommunikációs telelakrimája, amit apuék másokkal való beszélgetésre használta. Bár egyszer láttam, hogy nem csak hang, de kép közvetítésére is alkalmas. Bár csak egyszer láttam.
Egy félóra után fentebb csúsztam a fotelon és valósággal beleépültem. Egy idő után mikor már vagy harmadszorra ment el előttem, megállt és kérdően nézett rám.
- Mit csinálsz itt Reigen? Már jó ideje csak ülsz. Miért nem játszol?
- Egy fontos hívást várok! - feleltem lelkesen széles vigyorral, mire apu a telelakrimára fordította a tekintetét és megvakarta a fejét.
- Vacsora!- hallatszódott anyu hangja a konyhából.
- Íme! - szóltam vigyorogva és kipattantam a fotelből és szaladtam is az étkezőbe.

x776. április 29.

– Eléggé lepukkant hely, nerk… - jegyezte meg partnerem, ahogy beléptünk a Vakond túrás nevezetű helyre. Belülről valóban elég romos állapotban mutatkozott. Ráadásul nem sokkal volt nagyobb a beltér a szobámnál.  A helység bal oldalán húzódott végig a pult, ahol rendeléseket lehetett felvenni és az előtte lévő támla nélküli székek jelezték, hogy enni is. A jobb oldalon pedig három asztal sorakozott szakadt huzatú padokkal.
– Szerintem nem vészes – feleltem megrándítva a vállamat. Nem voltak extra igényeim csak enni szerettem volna valamit. Ekkor a pult egyik apró réséből egy csótány szaladt ki és sprintelt végig a töredezett padlólapon előttünk.
– Menjünk innen, nerk!
– Ugyan már, ha bejöttünk legalább együnk valamit, aztán mehetünk - huppantam le a pult előtti egyik székre, mire egy meggyötört arcú, középkorú pincérnő lépett elém. Vékonyszálú fekete haját hátul összefogva egy kontyba hordta, a szájából, pedig egy füstölő cigaretta lógott ki. A jobb mellén egy táblán pedig az Irma név volt olvasható filccel ráírva.
– Segíthetek?
– Igen, enni szeretnénk - válaszoltam mosolyogva, mire a nő hangos horkantásokkal nevetésbe kezdett.
– Na ne mond. És mit ennétek?
– Hmm, van valami különlegességük?
– Utánanézek - mondta azzal odasétál a pult mögötti lengőajtóhoz és félig kinyitotta – Mond csak Bill, mi volt a csapdában ma reggel? – kiáltotta be.
– Kérj inkább valamit a listáról, nerk! Kérj inkább a listáról! – kezdett pánikolni.
– Ööö, inkább kérnénk egy pár hamburgert - olvastam fel a legfölső dolgot, amit ráírtak az étlapra.
– Amit csak a vendég urak óhajtanak.
Három perccel később visszajött a nő egy pár félig átszenesedett húskorongot dobott az asztalra elénk.
– Tessék a hamburgeretek.
– Öhm, bucit nem kapunk hozzá?
– Ó, szóval delux hamburgert kértek! - vette elő a papírtömbjét és kezdett el körmölni rá.
- Gyerünk Reigen, kérj hiper deluxot és tányéron, nerk - lökte meg a vállamat Nokinerk.

x772. augusztus 01.


Nyáron, ha Apu itthon volt sokat jártunk sétálni a házunk mellé. Olykor az erdőbe is bementünk, valamikor pedig csak a közeli legelőn. Ám, ha jó kisfiú voltam, akkor este is mehettünk, olyankor még izgalmasabb volt. Persze csak, ha Anyu nem tudott róla.
Ezúttal is este vitt el engem az erdő széléhez. Az egyik fáról egy kis fénypont emelkedett fel és közeledett felénk körör-körös mozgással. Elképesztő látvány volt. Először azt hittem egy tündér száll felénk, de ahogy közelebb ért megláttam a sok lábát és páncélját.
– Nézd, Apa! Egy szentjánosbogár! – mutattam a fénylő fenekű bogárra.
– És tényleg - mosolyodott el Apu.
A bogár aztán fölöttünk elrepülve tovább haladt a legelő felé.
Megvakartam a fejemet és elgondolkoztam. Enyhén berogyasztva a lábaimat elkezdtem erőlködni. Már lassan vörösödött a fejem, bár a sötéttől ezt nem nagyon lehetett látni. Legalábbis reméltem.
Apu érdeklődve figyelte a jelenetet. Én pedig olykor hátrakaptam a fejemet rálesve a hátsómra.
– Nem világít a feneked, ha erre vagy kíváncsi.
– Csak tudnám melyik izmot kéne megfeszítenem.

x772. szeptember 17.

Délelőtt kimentem a fészerbe eszközöket keresni. Nagy kupi volt és por borított mindent. Látszott, hogy nem sűrűn használja senki sem az itteni holmikat. Apu hatalmas mágus volt, de egy szög beveréséhez még neki is kalapács kell. Szerintem.
Jó pár pókháló és porcica leküzdése után odafértem a rozoga fémládához. Benne voltak a cuccok, amiket ilyenkor használni szoktak. Legalábbis még olyan két éve innen láttam kivenni egy kalapácsot. Kinyitottam és tényleg ott volt a tetején. Nagy örömömben eljártam egy győzelmi táncot a kalapáccsal. De ez még csak félsiker volt. Szöget is kerítenem kellett valahonnan. Nézelődtem jobbra-balra, aztán az egyik polcon megláttam egy befőttesüveget tele szöggel. Letettem a kalapácsot és odamentem a polcos szekrényhez. Fölálltam az első polcra és nyújtózkodva elkezdtem lepiszkálni az üveget. Már majdnem megvolt, mikor elvesztettem az egyensúlyom és hanyatt esve a fenekemre újra megtaláltam. Aztán az üveg is zuhanni kezdett, de hatalmas szerencsémre az ölembe pottyant. Anyu kinyírt volna, ha ninja csapdát csinálok a fészerből.
Kalapáccsal és egy üveg szöggel a kezemben vidáman szökdeltem be a házba. A nappaliban leültem a kanapé elé a dohányzó asztalhoz és elkezdtem az egyik szög után a másikat beleverni kalapáccsal. A kalapálásra Anyu jött be a szobába.
- Reigen Hawkins! Mi a hét poklot művelsz te az asztallal?!
Hirtelen megálltam és megszeppenve néztem Anyura, majd az asztalra, amiből kilenc szög állt ki szanaszét, köztük egy pedig el is görbült, mert ügyetlenül ütöttem rá. Aztán vissza Anyura.
- De te mondtad Apunak, hogy meg kell szögelni.

x773. május 12.

- Anyu! Felszedhetem a parkettát a szobámban, hogy titkos alagutat ássak? – kérdeztem rögtön belépve a konyhába, ahogy megláttam Anyut. Fel se nézett a zöldségek szeleteléséből, úgy válaszolt.
- Nem kicsim.
- De miért? – kérdeztem rá.
- Mert átlyukasztanád a konyha plafonját – mutatott felfelé.
- Ja, tényleg.
Erre nem is gondoltam. Hiba csúszott a számításomba. Megsemmisülten kullogtam vissza a szobámba és tűnődve néztem a szobám közepén felszedett három lécet, a villám alakú lyukat és a sok-sok szöget, amit a kalapács végével feszítettem fel és ott hevertek mellettük szanaszét.
- Most akkor azt kell kitalálnom, hogy tudnám ezeket minél halkabban visszaszögelni…

Ezután az eset után a fészerből rejtélyes módon eltűnt a kalapács a fészerből és soha többé nem találtam meg.