Reigen Hawkins

Egy mágia nélküli nap
(1. rész)

Korán reggel a mágikus ébresztő órám szokás szerint hatalmas csörgések közepette akart bosszantani és ébredésre kényszeríteni. Lábujjhegyen az éjjeli szekrényem széléhez lopakodott és előredőlt enyhén. Kis kezeit hátra húzta és lendületet vett egy gigantikus csörgéshez. Szélsebesen hasította a levegőt és már csak pár milliméter választotta el a kezeit a csengőjétől, amikor is hátra vágtam a kezemet.
- Stone Spike!
Egy kő tüske szállt végig a szobán az órával együtt és a szemben lévő falhoz szögezte. Szerencsétlen óra ezt eléggé benézte, mivel már órák óta ébren voltam és csendben mozdulatlanul, lassított légzéssel feküdtem várva a megfelelő pillanatot a bosszúra.
Felültem az ágyamon és nagyot nyújtóztam megropogtatva csontjaimat és kinyújtva elernyedt izmaimat. Hatalmasat ásítottam, aztán még három kicsit, majd az oldalamat vakargatva felálltam az ágyamról. Odasétáltam az ágyam melletti, falon lévő naptáramhoz és kikerestem, mit írtam a mai naphoz. A szóban forgó nap pirossal be volt karikázva és belevolt írva egy rövidítés. M.M.V. Vagyis a Mágia Mentesség Világnapja.
- Huhú! Eljött ez a nap is! – kurjantottam el magam. – A mai nap az, amikor nem szabad mágiát használni.
A pillantásom oldalra csúszott a földmágiával felszögezett órára.
- Mostantól! – tettem fel a határozott kijelentést, majd bemásztam a szekrényembe és gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat. Nyakamra csavartam a sálamat és kiléptem a szobámból. Végig siettem a folyosókon, lépcsőkön míg nem az ebédlőbe nem értem. Ezen a napon megcsinálni egy megbízást igazi kihívás. Persze bolond lettem volna világmegváltó háromszáz éve meg nem oldott küldetést elvállalni. Megelégedtem volna a száz éves küldetéssel is, viszont mivel olyat nem találtam kénytelen voltam beérni valami egyszerűbbel. Ez alapján le is tépkedtem néhány papírt és összehajtva a zsebembe gyűrtem.
A pulthoz leülve gyorsan megreggeliztem. Richard a szokásos öt főre elegendő reggeli adagomat hozzám vágta. Jókedvűen és megtömött pocakkal, vidáman fütyörészve indultam ki az ebédlőből. Belenyúltam a zsebembe és kihalásztam az első lapot.
- Hmm, kertásás?
Furcsálltam, hogy ilyen munkát egy mágus céhnek adnak be, de hát a munka az munka. A kicsit is meg kell becsülni. Gyorsan felszaladtam a szobámba a kedvenc ásómért, ami már rengeteg jó szolgálatot tett nekem, főleg ha élőhalott irtásról volt szó.
Egy húsz perces séta után el is értem a város szélén lévő házikóhoz. Lévén, hogy ma nem használhattam mágiát kicsit lelassított. Vállamnak támasztott ásóval a kezemben vidáman bekopogtam a házikó egyszerű fa ajtaján. Fél perc múlva egy görnyedt hátú, hosszú szakálas öregember nyitott ajtót. A sovány és beesett arcú öregember egy botra támaszkodott. Elnézve rajta, már világos volt, miért is keresett valakit erre az egyszerű feladatra. Az öreg felnézett rám bozontos fehér szemöldöke alól.
- A megbízásra jöttél? – kérdezte erőtlen, rekedtes hangján.
- Igen, uram! – mondtam széles vigyorral az arcomon és közben vigyázba vágtam magamat.
- Ezt örömmel hallom. Nagy segítség ám ez fiam. Gyere, megmutatom hol kellene ásni. – azzal kilépdelt mellettem és eltotyogott a ház mögötti hatalmas kerthez. Lassú léptekkel követtem egészen, míg meg nem állt.
- Ez lenne az – mutatott egy jó kora földterületre, ahol tényleg semmi nem volt csak föld. Méghozzá jó száraz föld. – Ezt kellene átforgatni. Délután jön egy kertész, aki teleülteti az egészet, de ugye szárazföldbe nem lehet. Hát fiam, sok sikert. Egy ilyen szép szál legény, mint te pikk-pakk megcsinálja – paskolta meg a hátamat, majd sarkon fordult és visszabotorkált a házába.
Végignéztem a teleken. Ha nem lett volna ez a fránya mágiamentes nap, akkor föld mágiával könnyűszerrel egy perc alatt elintézhettem volna a munkát, de így… Nem volt, mint tenni. Lekaptam a vállamról az ásót és beleszúrtam a földbe, majd rálépve a lábammal jól belenyomtam a földbe és kiordítottam egy jókora földtömeget. Jöhetett a következő, majd a következő, aztán pedig többi.
Egész szépen haladtam az ásással, már több mint húsz métert haladtam félóra alatt, mikor elértem a földterület feléig. Még egy adag földet átfordítottam és léptem egyet jobbra, mikor észrevettem, hogy a földből kikandikál egy gally darab. Leszúrtam a földbe az ásómat és ráfogtam a kezemmel a gallyra, hogy kihúzzam. Rántottam egyet rajta, de hatalmas meglepetésemre az meg se moccant.
- Ejnye.
Nem tétlenkedtem megfogtam mindkét kezemmel és hatalmasat rántottam rajta, de mindhiába. Nem hogy kintebb jött volna még mélyebbre süllyedt inkább. Tovább ráncigáltam, de semmi eredménye nem volt. Végül abbahagytam a rángatást és ingerülten belerúgtam a gally tövébe.
Ekkor morgás hallatszódott és a gally körül a föld púposodni kezdett. Egy óriásai bogárszerű lény bukkant elő a föld alól. Imádkozó sáskaszerű karjaival megragadt és a földre tepert.
- Baszuuuúúúááááá!!!
A lábamat szorítva elkezdett a föld alá húzni magával. Kétségbeesetten kapaszkodtam a földrögökbe, de eredménytelen volt. Nyúltam az ásómért, amit még a földbe szúrtam, de nem értem el. Túl messzire húzott tőle. A bogárlény felé fordítottam a tekintetemet és a szabad lábammal a lény fejét kezdetem el rugdosni.
- Engedj… már… el… te…nyamvadt…földtúró….rondaság!
Minden egyes szó után erőteljesen orrba rúgtam a lényt, amitől szédelegni kezdett és már nem húzott magával.
Ekkor kinyílt az ablak a ház oldalában és az ablak aljában egy bozontos őszes hajkorona villant ki.
- Minden rendben van, fiam? Kiabálást hallottam!
- Persze! – még egyet bele rúgtam az ocsmányság fejébe – [color=orange]Minden a legnagyobb rendben! – ordítottam, majd egy utolsó köríves rúgással megszédítettem annyira a termetes bogarat, hogy elengedjen. A földön csúszva elmásztam sebesen az ásómig, majd megragadva kirántottam a földből.
- Biztos? – kérdezte aggódóan.
- Hát persze! – lendítettem az ásót és a lapjával a bogár kitin páncéljára sóztam – Csak helyenként… - újabb csapás – kicsit keményebb – még egy csapás, ezúttal a fejére – az ásás!
Az utolsó csapás olyan erősre sikeredett, hogy a bogár oldalra dőlt és elterült a földön, aztán nem kelt fel.
- Akkor jó! – hallatszódott az öreg hangja, majd becsukta maga után az ablakot. Lihegve egyenesedtem fel és dobtam a vállamra az ásót.
- Huh… Azt… a rohadt… Hogy a francba nőttél ekkorára? – tettem fel a kérdést, majd lendületesen a földre ültem. Kicsit kifújtam magamat, majd megragadtam a bogár gallyra emlékeztető orrát és kivonszoltam a telekről, majd elrejtettem egy közeli bokor tövében.
- Remélem nincsenek még haverjaid… - szóltam halkan, majd sarkon fordultam és visszasétáltam a telekre és fütyörészve folytattam az ásást.
Újabb félórát követően az utolsó kis földdarabot is átfordítottam. Örömmel konstatáltam, hogy remekül átforgattam az összes földet, amit csak kellett. Megint csak a vállamra lendítettem az ásót és visszamentem a házhoz, majd ismét bekopogtam.
Kinyílt az ajtó és felbukkant az öreg.
- Oh, már végeztél is?
- Igen, semmiség volt. – feleltem könnyedén. Az öreg elővett egy erszényt és reszkető kézzel kivett néhány bankót, amit átnyújtott nekem.
- Tessék a jutalmad.
- Köszönöm – vettem át tőle mosolyogva a pénzt és gyűrtem a zsebembe. Az öreg közben észrevette, hogy merő egy föld vagyok.
- Veled meg mi történt fiam?
- Én csak… elestem egy… egy gallyban.
- Ó, az csak Linda lehetett a drága kis bogaram. Már évek óta nevelem. Általában a földbe szokta leásni magát. Ugye nem volt vele gond?
- Egy bo-bogár? N-nem, hiszem. Biztos csak egy egyszerű gally volt. Szerintem Linda valahol máshol lehetett – mondtam kicsit hebegve. Közben csak úgy dőlt rólam a víz.
- Mi a baj, fiam? Csak úgy izzadsz.
- Ó tudja az a sok munka megizzasztott, de már ennyi az idő? Nekem már mennem kell. Viszlát! – köszöntem el, majd sietve elindultam, amiből később rohanás lett.