A halál lehellete D csapat ( Omeron Greensand, Adelus Morningway, Glen Ordway, Jonathan Mcwilliams )

Napos délelőtt volt és a pillanatnyi kis magán békéjét kihasználva, Glen a város egyik kis padján üldögélve nézte a kék eget átszelő, apró kis bárányfelhőket. Végre élvezte, hogy megszabadulhat az elmúlt időszak hajtásától és végre nyugodtan átgondolhatja a dolgokat. Hiszen alig fél éve csatlakozott csak a céhhez, és azóta a z élete felfordult, bár előtte milyen is lehetett arra, már régen rájött és többé nem arról szólt a dolog, hogy ki is volt ő, mit is tett, hanem hogy mit tud tenni annak érdekében, hogy megváltozzon.
- De legalább lenyugodott. Azóta, hogy Joan segített nekünk, nem szólalt meg és végre kezd visszatérni minden a normál kerékvágásba. Ennek örülök, - mosolygott, ahogyan a kezeivel alig halható, apró kis ódát dobolt le a barna fapadon. Szemeit lassan lecsukta és hallgatta a város apró ki zajait.
Minden idilli és normális volt. Nem érzett semmi olyant, ami zavarná. A gyerek zsivaja, az a férfi, aki szürcsölve issza a közeli teraszon a kávéját. Az egyre hangosodó fütyülő hang, mely tisztán jelzi az egyik közeli házból, hogy a tea hamarosan kész lesz.
- Ha... vissza kell mennem Lilli-hez!- nyitotta ki a szemét- Biztosan felébredt már és ha jól megy holnap elhagyja a kórházat is.- nézte egy pillanatig – Biztos örülni fog nekem.- hangja boldog volt, ahogyan felpattant a padról és újra, a világ, melyet már kezdett megismerni, ismét a feje tetejére állt.
A szél egy pillanatra feltámadt, ahogyan az arcát egy zajos kis papír takarta el. Zavaró volt, de inkább furcsa helyzet és mintha valaki írányítaná azt a papírlapot, szinte lekellet vakarnia az arcáról, máskülönben nem akarta volna elhagyni azt a szent helyett,
- Pfhuuu...- milyen szeles időnk van!- szorongatta a kezében a papírt, ahogyan ő maga sem értette, de mégis megnézte, hogy mi ennyire ragaszkodót hozzá, mit is rejthet. - Egy felhívás? -mosolyodott el, bár nem azon, amit a papír rejtett, hanem, hogy ez nem az első ilyen volt az életében. Az új életében, mintha valaki mindig irányítaná a kezét, hogy megtalálja ezeket a feladatokat. - Majd legközelebb! -hajította el a papírt.

- Nocsak! Hát mégsem érdekelnek azok az ártatlan emberek. - csend támadt, néma csend. Mintha a gyerekek zsivaja megszűnt volna és mintha sötétebb is lenne. Talán egy fehér felhő takarta el a napot. Némán fordult hátra, ahogyan meglátta saját magát, de ezúttal már nem csak a képzeletében volt ez így, nem a nagy semmi közepén, hanem itt ebben a világban látta saját magát. És az arca komor lett. - Milyen szívtelen vagy!
- És? -kérdezte tőle halkan- Vannak mások akik megoldják az ilyen feladatokat nem? Miért nekem kellene foglalkoznom vele? -kérdezte, miközben az arca komor volt és csendes, inkább kimért mind ideges.
- Igaz! De én azt tanácsolom, hogy mégis menj oda! -arcára széles mosoly ült ki- Nem kell félned...- csóválta meg a fejét- … semmi veled kapcsolatos dolog nincs ott, nem kell félned attól, hogy újra felszínre tőr az akaratom. Ahhoz most nincs elég erőm még, de mivel egy testet birtoklunk, úgy gondolom, jót tenne neked ez a küldetés. - nézett a kezében lévő papírra- Worth Woodsea? De régen is hallottam ezt a nevet! Olyan nosztalgikus.- engedte el a papírt- Menj oda! Ha valóban leakarsz győzni, ott megtalálod azt az erőt, mellyel sikerülhet! Ne feled Glen! A tervem hamarosan elkezdődik, minden lehetőséget meg kell ragadnod! Nem gondolod?

A kis felhő eltűnt, ahogyan a nap újra előbukkant az égen. A gyerekzsivaj visszaköltözött az utcára. Egy kislány szaladt Glen elé, ahogyan mosolygó arccal nyújtotta oda neki azt a kis papírt, melyet az imént dobott csak el.
- Ez az öné uram! – mosolygott a kislány, ahogyan Glen újra kezébe vette a papírt.
- Köszönöm!- paskolta meg a kislány fejét, ahogyan elindult- Sajnálom Lilli, de megkel szegnem a neked tett ígéretemet! Nélküled megyek küldetésre, de csak azért, hogy megvédhesselek majd magamtól! - és az útja a egyből a vasútállomás volt, ahol elég sok kérdezősködés után jött csak rá, hogy hol is van az a falú és merre is kell keresnie. Hát igen, a térképekkel nagy gondja volt mindig is.

Az út jelentéktelen volt. A kabin magánya, az ember csak nézi az egyre ismétlődő tájat, miközben vár és vár, mást nem is nagyon tehet. Néha sétál egy kört és csak tovább folytatja ezt az értelmetlen semmittevést. De amikor végre megérkeztek Magnóliá-ba és vonatott maga mögött hagyva, indult volna el a város ismeretlen utcáin, valakin megakadt a szeme.
- Adelus! - kiáltott rá a férfira, aki egy másik vagonból szállt ki. Ismerte a férfit, de eddig talán ha egy szót váltottak, bár elég sokszor látta a céhben, de ezidáig, nem igazán volt alkalma, se kedve a magának való férfival beszélgetni. Lassan sétált oda hozzám, ahogyan a kezei a zsebében voltak. - Ki gondolta, hogy itt találkozunk! - ért elé- [color=yellow]Még szerencse! - fújt egy nagyot! - Nem tudnál segíteni egy kicsit? - vakarta meg zavarában a tarkóját! - Worth Woodsea falúját keresem, de elfelejtettem, hogy jobbra vagy balra kell indulnom innen!- nevettet fel, ahogyan a válasz, melyet kapott, nem éppen az volt amire számított. - Na ez a szerencse! -nevetett fel! - Így nem kell a sötét erdőben, egyedül keresnem a nagyit, míg a farkas rám vadászik! - nézett a férfira, így észre sem véve a mögötte elsétáló zöld hajú férfit.

Az újuk a város melletti sötét rengetegbe vezetett. Az egyre sűrűbb aljnövényzeten kellett keresztülverekedni magukat, ahogyan több kisebb vágás és karcolás is ékesítette már a férfi karját, hála a tüskék ágaknak.
- Hát ez biztos nem lesz így jó! - morogta, mind egy kisgyerek- Miért tértünk le az útról... bár...- állt meg- [color=yellow]… csak az erődig volt út, tovább nem! Ez érdekes! Milyen falú lehet odabent! -zörrent meg az egyik közeli bokor és a a zöld hajú fiú, újra megjelent, de végre szemtől szembe állt Glen-nel. - Ralf? -nézett a a férfira- Ha ez eddig szerencse volt, akkor mostantól inkább isteni segítségnek kellene hívni!- nézett a férfira, a szokásos mosollyal. - És a kishúgod hol hagytad? Ne mond, hogy összevesztetek? - heccelte a férfit- De ha ennyi embernek eljutott a küldemény, akkor kétségbeesett lehet a helyzet- állt a két férfi között. - Most akkor mi lesz? Egyszerűbb lenne, ha csapatott alkotnánk... bár... ne úgy mind múltkor! -nézett a zöld hajúra- De a mondás is úgy mondja, a múltat felhánytorgatni csak a saját ház után lehet... vagy valami ilyesmi.

- Adelus igaz hogy városba készülsz? - érdeklődött Richard udvariasan, miközben egy ronggyal a széles bárpultot törölgette. Egyszerűen bólintottam a kérdésre. A céh csaposának jól értesültsége változatlanul lenyűgözött. Sejtettem, hogy valami küldetést akar a nyakamba varrni, ám kifejezetten örültem a feladatnak. A Qatro Cerberus mágusai között az a pletyka járta, hogy ha Richard által adott munkák olyanok, amik sose kerülnek ki a küldetések falára.
- Igen, Richard, miről lenne szó? – Kérdeztem
- Ó semmi nehézről. Van egy régi barátom, aki pár napra a városba jött. Ő egy látnok. Egyszer fogadtam vele és veszettem. Azt hittem ő is egy csaló – mondta csapos mogorva arccal. – Vidd el neki ezt a kis csomagot – azzal a kezembe nyomott egyszerű vászonzsákot, amit egy kőből készült gyűrű zárt le. – Ezt kell neki odaadnom a fogadásunk érdekében. A piactéren megtalálod a jós standjánál.
Bólintottam, hogy értem a feladatot, és már indultam is a piacra. Nem kevés időmbe került mire megtaláltam azt az öregasszonyt, akire ráillet Richard személyleírása. Az öreg hölgy egy árnyékos részen üldögélt fából ácsolt összecsukható asztala mögött. Az asztalon jóskártya pakli, és három lefelé fordított tálka hevert.
- Áh üdvözletem fiatalúr – köszönt rám Richard ismerőse. – tudtam, hogy Richard állni fogja a szavát. De azt nem, hogy ilyen fess fiatalembert küld hozzám.
- Örülök, hogy megismerhetem önt hölgyem. – feleltem udvariasan és átnyújtottam a zsákot. A néni elvette és a ruhája bő újába, rejtette Richard küldeményét. – Richard üdvözletét és jókívánságait küldi. Kívánom, hogy még sokáig éljen egészségben.
- Milyen udvarias fiú vagy – Villantott rám egy fogatlan mosolyt. – ezért jutalmat érdemelsz. Látod ezeket, a kis tálkákat? Az egyik alatt a sors lapul, a másik a gazdagságot rejti, míg a harmadik a tudást. Talán pont azt a tudást, amit keresel. – a néni megint rám mosolygott, majd szemel követhetetlen sebességgel megkeverte a tálkákat. – Válasz!
Rövid tépelődés után a középsőre böktem. Reménykedtem benne, hogy tudás valamilyen formája lapul a tálka alatt, ám a néni csak egy kicsiny lila szórólapot húzott elő, rajta sárga betűkkel. Csalódottan vettem el tőle a lapot, ami egyértelműen egy mágusoknak szánt megbízás volt. Hangosan felolvastam a rá írt szöveg egy részét.
- ,,Mélyen tisztelt mágusok, kérlek, segítsetek rajtunk! Népünket bestiák tizedelik, már csak páran maradtunk életben!” – a többi rész elég érthetetlen volt a lapon. Leírta, hogy hova kell menni, és halványan utalt a jutalomra is. – ez mégis mi akar lenni? – Kérdeztem, ám legnagyobb megdöbbenésemre a néni és a pultja már eltűnt. Újra ránéztem a lapra, és már sejtettem melyik ,,jutalmat” sikerült kifognom. Eraban sok mágus nem hitt a sorsban, ám a bácsikám, sőt még az apám is viszont igen. Zsebre vágtam a lapot és hazarohantam felkészülni.
Az este már egy Magnoliába tartó vonton talált, miközben a Wort Woodsea borzasztóan felületes térképét nézegettem. Az ősvadont jól körbetérképezték, ám az erdőn belüli területek szinte teljesen feltérképezetlenek voltak, és csak pár utalás volt arra, hogy mik is rejtőznek az erdő mélyén. Minden esetre az útinaplók, az atlasz és saját képességeim alapján úgy véltem meg fogom tudni, találni azt a falut, ami a küldetést feladta. Másnap mikor a vonatból szálltam ki valaki szinte azonnal rám kiáltott.
- Adelus! Ki gondolta, hogy itt találkozunk! - Szólított meg az egyik céhtársam. Azonnal megismertem a fiatal rúnamágust, aki a hírneves Glen Ordway volt. A félszemű mágus is nemrég csatlakozott a céhhez, akárcsak én. Fél szemét eltakaró kötés pedig számos pletyka alapja volt. Ám én semmi hitelt nem adtam ezeknek, a szóbeszédeknek.
- Áh Gelen – köszöntem barátságosan, és kezet ráztam a rúnamágussal. - Ezt a kellemes meglepetést. Nem hittem volna, hogy pont egy céhtárssal futok össze Magnoliában. Ez a város a tündérek felségterülete.
- Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk? Még szerencse! Nem tudnál segíteni egy kicsit? – Kérdezte kissé zavartan. - Worth Woodsea faluját keresem, de elfelejtettem, hogy jobbra vagy balra kell indulnom innen!- nevettet fel. Eszembe jutott a tegnapi fura öregasszony, és fura megbízás. Szinte már meg sem lepődtem, és készségesen válaszoltam.
- Balra kell menni. Ott az út, ami kivezet a városból és az erdő felé visz. De az erdő igazi ősvadon. Tele van ismeretlen ösvényekkel, sötét és könnyű eltévedni. Én is éppoda tartok. – azzal felmutattam, neki a megbízás papírját. - Van nálam egy térkép, ami az erdő széléig használható, ám térmágus lévén szerintem nem fogok eltévedni. Ha gondolod, mehetünk együtt.
- Na ez a szerencse! - nevetett fel a félszemű varázsló. - Így nem kell a sötét erdőben, egyedül keresnem a nagyit, míg a farkas rám vadászik!
Az utunk egy idő után a Wort Woodsea sötét rengetegbe vezetett. Az egyre sűrűbb aljnövényzeten kellett keresztülverekedni magunkat. Szerencsére nagyjából tudtam, hol lehetünk. A tájékozódás képességeim nem hagytak cserben. Ha valamiért nem találnánk meg a falut az erdőből gond nélkül, ki tudnám vezetni magunkat.
- Hát ez biztos nem lesz így jó! - morogta, Glen - Miért tértünk le az útról... bár...- Glen hirtelen megállt - csak az erődig volt út, tovább nem! Ez érdekes! Milyen falú lehet odabent! – Hirtelen megzörrent meg az egyik közeli bokor és egy fura zöld hajú fiú, jelent meg. Én még sose láttam, úgy tűnt a társam már igen.
- Ralf? Ha ez eddig szerencse volt, akkor mostantól inkább isteni segítségnek kellene hívni!- nézett a férfira Geln. Úgy tűnik még itt a vadon közepén is képes ismerősbe botlani az ember. - És a kishúgod hol hagytad? Ne mond, hogy összevesztetek? - heccelte táram a zöld hajú srácot - De ha ennyi embernek eljutott a küldemény, akkor kétségbeesett lehet a helyzet. Most akkor mi lesz? Egyszerűbb lenne, ha csapatott alkotnánk... bár... ne úgy mind múltkor! - nézett a zöld hajúra - De a mondás is úgy mondja, a múltat felhánytorgatni csak a saját ház után lehet... vagy valami ilyesmi.
- Én benne vagyok a társulásban – vágtam rá. – Mindnyájan ugyanzért vagyunk itt. Az a legjobb, ha együttműködünk. És engem pedig nem nagyon érdekel az ami nem 100 évnél régebben történt. Rám számíthattok.

Egy nehéz küldetés után, gyémánttól dudorodó zsebbel jártam az utcákat, számban cigaretta, kezemben sörösüveg. Bár az emberek nem nézték jó szemmel a nyilvános italfogyasztást, engem nem igazán érdekelt a véleményük. Munka után édes a pihenés, számomra pedig semmi sem olyan pihentető, mint egy jól megérdemelt cigaretta, és egy kevéske alkohol. Vagy több alkohol, ez a munka minőségétől függött. Éppen azon gondolkodtam, hogy megérdemelném a női társaságot is, amikor egy kislány futott hozzám, riadt tekintettel. Felvontam szemöldököm, ám mielőtt kinyithattam volna a szám, a vörös hajú, nagy szemű leányzó a kezembe nyomott egy papírt, és eltűnt a tömegben.
- Na, már itt is a tébolyultak. Ott vannak mindenhol. - Szólalt meg mögöttem egy reszelős hang, s megfordulva egy negyvenes, vén veteránt látok, akivel már dolgoztam együtt. Biccentek neki köszönésképpen, majd a papírra fordítom a tekintetem.
" Mélyen tisztelt mágusok, kérlek segítsetek rajtunk! Népünket bestiák tizedelik, már csak páran maradtunk életben!"
A helyszín eléggé zavarosan volt leírva, ráadásul a tinta is elmosódott a lila lapon. Kár érte, a lila háttéren sárga felirat nagyon szép összhangot adott, el is tettem a plakátot emlékbe. Viszont a riadt kislány eléggé felkeltette az érdeklődésem, és úgy döntöttem, hogy egyből elindulok ~ ez után a munka után még édesebb lesz a pihenés, tehát még nagyobb mámorforrás lesz a jutalmam~ gondoltam, s fel is ültem az első vonatra. Pedig ha tudtam volna, hogy mire számíthatok, valószínűleg sikítva rohanok a másik irányba, ahogy azt már megtettem egyszer, egy másik ilyen küldetés alkalmával. Bár, ott se vezetett semmi jóra…

Magnóliában szálltam le, információim alapján ez a legközelebbi megálló a célpontomhoz. Állítólag a közeli erdőben kell keresni a felkérőket, így – bár piszkosul meleg volt – felvettem egy hosszúujjas pólót, hogy valamennyire védjem a karomat a rovaroktól, és apró karcolásoktól, amik az erdőben csúnyán elfajulhatnak. A térdig érő nadrágot is lecseréltem egy hosszúra, aminek szárát a cipőmbe tűrtem, s felvettem egy napszemüveget. Rágyújtottam ismét egy cigarettára – hogy kapna egy pofont az élettől, aki bevezette a nemdohányzó vonatokat – s megindultam. Nem tévedtem, az erdő belseje felé tényleg egyre sűrűbb lett a növényzet, s elkezdte visszaadni egy dzsungel hangulatát, és sajnáltam, hogy nincs itt egy korábbi barátom. Bámulatosan értett a növényekhez, kilométerekről kiszagolta, ha gyógynövény volt a közelben, s bár nekem is próbálta megtanítani, mindig összekevertem a növényeket, ezért nem is téptem abból a növényből, ami valószínűleg sebek fertőtlenítésére alkalmas – magamat ismerve veszélyes méregnedvű növény is lehet, amivel csak fokoznám a bajt. Épp azon szitkozódtam, hogy nem hoztam egy bozótvágó kést, amivel könnyebb lenne haladni, amikor ismerős hangokat hallottam.
- Hát ez biztos nem lesz így jó! Miért tértünk le az útról... bár- csak az erődig volt út, tovább nem! Ez érdekes! Milyen falu lehet odabent!
~Glen? Te vén zsivány, mit keresel te itt?~ A hang irányába korrigáltam lépéseimet, s hamarosan meg is találtam a zajos forrást, és egy társát.
- Ralf? Ha ez eddig szerencse volt, akkor mostantól inkább isteni segítségnek kellene hívni!
- Ugyan, nem a Megváltó jött el személyesen, bár jól esnek a szavaid, csak szerény önmagam. Bár való igaz, hogy képességeim vetekednek az öreg szakállaséval… - Kezdtem hozni a formám, tulajdonképpen örültem is, hogy volt kihez beszélni. Utálok egyedül caplatni, hamarosan kellene egy olyan állati társ, vagy mi a fityfene.
- És a kishúgod hol hagytad? Ne mond, hogy összevesztetek? – Ám mielőtt válaszolhatnék, már folytatja is. Azért ahhoz már képesség kell, hogy valaki engem túlbeszéljen.
- De ha ennyi embernek eljutott a küldemény, akkor kétségbeesett lehet a helyzet. Most akkor mi lesz? Egyszerűbb lenne, ha csapatott alkotnánk... bár... ne úgy mind múltkor! - nézett rám - De a mondás is úgy mondja, a múltat felhánytorgatni csak a saját ház után lehet... vagy valami ilyesmi.
- Miért, a múltkori szitu is jól alakult a végére, elég összeszokott a csapat. Azóta voltam egy-két húzósabb kalandban, hidd el, azt akár kéjutazásnak is tekinthetjük, a csapatösszhangot pedig családi idilnek. Akkor, társulunk?
- Én benne vagyok a társulásban – vágta rá az ismeretlen. – Mindnyájan ugyanzért vagyunk itt. Az a legjobb, ha együttműködünk. És engem pedig nem nagyon érdekel az ami nem 100 évnél régebben történt. Rám számíthattok.
- Tényleg, a kedves barátodat még be se mutattad. Ralf Shaw vagyok, céhnélküli, pecsétmágiára szakosodott. – Mutatkozom be illendően.

- Óh milyen udvariatlan vagyok. Az én nevem Adelus Mornigway - mutatkoztam be meglengetve csúcsos varázslósüvegem. - én is Quatro Cerberus varázslója lennék, akárcsak Glen Ordway. Örülök, hogy megismerhettelek. A zöld hajú varázsló mosolyogva bólintott, és a rövid ismerkedés után folytattuk utunkat az erdő mélye felé. Örültem, hogy még egy rúnamágiában járatos tagja van a csapatunknak. Tapasztalatból tudtam milyen sokoldalú és erős ez a mágiaforma. Nem véletlenül tanulmányoztam már évek óta az ősi nyelvet és a rúnáit. Persze varázsolni nem tudtam velük, a legtöbb jelet értelmezni tudtam, még ha nem is az összeeset.
- Ha nem baj én inkább elől megyek. Van pár ötletem, hogyan foglyuk megtalálni azt a falut, ami a küldetést küldte. – Gyorsan magam elé képzeltem a térképet, amin az erdő egy üres folt volt. Pillanatok alatt betájoltam magunkat, és újra átgondoltam azt a kevés információt, amit más utazók gyűjtöttek erről a helyről. – Oké arra kell mennünk – jelentettem ki magabiztosan és elindultam. Glen csakhamar felzárkózott mellém, és úgy haladtunk tovább.
Sajnos, amikor az utazók elbeszélései és a térkép alapján meghatároztam az útirányunkat nem számoltam a dzsungel növényvilágával. Én a botommal félre tudtam hajtani az indák, és ágak egy részét, de sajna nem az összest.
Az erdő belsejében iszonyatos forróság uralkodott a megrekedt pára miatt. És ez máris megutáltatta velem a helyet. Ám az egyre kevesebb levegő, és a hőség ellenére sem vettem le a kalapomat, és a köpönyegemet, jóllehet patakokban folyt rólam az izzadság. Csupán azért viseltem el ezeket a kellemetlen dolgokat, mert tudtam, hogy a zárt ruházat védelmet nyújt az erdő különféle vérszívó élősködője ellene.
- Srácok, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én meg fogok fulladni, ha még spártaiabbak lesznek a körülmények a levegőre nézve. – szólat meg Ralf lihegve, aki a hátunk eddig Glen és mögöttem jött.
- Tartsunk pár perc pihenőt – javasoltam és körbekínáltam az egyik vízzel töltött kulacsomat, amiből több is lapult mágiával kezelt táskámban. Miközben ittunk, hallottunk az erdő különféle idegen neszeit. Vadállatok üvöltése verte fel a csendet, és különféle majom bőgések hallatszottak a fák koronájából.
Később mikor már ismét úton voltunk Glen és Ralf sikeresen beleléptek azokba a gusztustalan zöld ragacsokba amik mindenfelé tenyésztek. Én ezeket megúsztam, ám figyelmetlen voltam és belesétáltam egy sárral teli gödörbe. Derékig elmerültem a pár lépés átmérőjű mini mocsárban, és két társamnak kellett kihúznia onnan. Onnantól kezdve a csizmámtól a derekamig száradó sár borított. Ám amikor még nedves volt rajtam a szlötyi sok pióca tekergőzött a nadrágomon, és igazolta a döntésemet a zárt ruházatot illetően. Bele se mertem gondolni milyen állapotok lehetnek itt éjszaka.
Utunk következő szakaszában balszerencsénkre, egy majomhorda területére vetett minket a balsors. Esélyünk se volt elmenni mellettünk, anélkül hogy felzavarnánk őket. A kis dögök piros bogyókkal kezdtek el minket hajigálni.
Eleinte még próbáltam a tér elhajlításával védekezni a marokszámra szórt piros gyümölcsök ellen ám azok annyi felől jöttek, hogy inkább feladtam és sokat próbált köpönyegem, és kalapom mögé rejtőztem. Társaimmal együtt bőségesen szórtuk rájuk a szitkot, mire végre sikerült elmenekülnünk előlük. Hamar kiderült azonban hogy azok a piros bogyók valami fertelmes szagúak ér ragadnak, is mint a fene. Fintorogva folytattunk tovább az utunkat, reménykedtem ,hogy hamarosan ott leszünk, mert ha nem a két rúnamágus fellázad és kicsinál engem, amiért én vezettem őket ide.
Ralf elkezdett pipázni, és a dohány füst kivételesen jól jött a bogyó kibírhatatlan torokkaparó szaga ellen. Sok vesződség és kellemetlenség árán végre a falu határához értünk. Amikor megpillantottam a kis folyót, ami keresztezte az utunkat, tudtam, hogy jó helyen vagyunk, és hogy már csak félórányira vagyunk a céltól.
Mikor végre kiértünk a fák közül egy jókora tisztásra értünk, ahol a falu is volt. Azonnal megértettem miért nem nő is semmi. A tér túlsó felén lévő fa olyan hatalmas volt hogy uralta a teret, és lehetetlenné tette minden fűnél fejlettebb növény számára az életet a környéken. Kis ösvény vezetett át a falun, egyenesen az óriási fa és a tövében lévő kunyhó irányába. A helyiek eleinte nem vettek minket észre. Ám ahogy közeledtünk a településük szíve felé egyre többen, kezdtek el ránk mutogatni és sugdolózni a kunyhók árnyékában. Ralf el is indult pár fiatal lány felé, de még időben visszahúztam.
Hirtelen erősen kételkedni kezdtem abban, hogy egyáltalán képesek leszünk e szót érteni velük. Ekkor egy idősebb férfi hívta fel magára a figyelmünket. Valószínűleg ő lehet a falu sámánja, aki a felhívást küldte nekünk. A falu képviselője korát meghazudtoló sebességgel indult el felénk, így fárad hármasunk megállt ott, ahol éppen volt és várta a fejleményeket.

A két férfi nem ugrott egymásnak és békésen ismerkedtek meg egymással, ami jó előjel volt annak fényében, amilyenek Glen megismerte Ralf-ot. Bár lehet, hogy ez a kellemes verzió, az aki valójában ő és aki mellett nincs ott a kishúga, bár mind korábban már kiderült semmi közük nem volt egymáshoz, de mindegy, ők mindig testvérek, vagy szerelmespár lesznek Glen számára.
D a kis csapat elindult és Adelus magára vállalva a vezető szerepét, nem bántotta meg a rúnamágust. Ő úgyis olyan volt, mind amilyen. Mindig eltévedt, nem érdekelte mások ízlése és modora, egyszerűen azt csinálta amit jónak tartott és ami a legfontosabb volt, mindig volt valami, ami hajtsa. Ez pedig most sem volt másképp. A magában rejlő gonosz rávezette egy útra, melyen most végigakart haladni. Megszerezni azt az erőt, mely szükséges lehet ahhoz, hogy legyőzze őt, még ha ezzel az ellenkezője is valósul meg és inkább saját magát győzi meg, mert hát, ki hinne egy gonosz embernek aki maga ellen vall szint? Hát Glen, ki más!
A ruha hamar rá ragadt! Meleg volt, melyet még magasabb szintre mellet a páratartalom. Elviselhetetlen fullasztó levegő és a barátságtalan környezett sok ember idegét és akaratát már régen felemésztette volna, de nem az övéket. Először a meleg, majd utána a környezett, mely egyre barátságtalanabb lett.
- Srácok, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én meg fogok fulladni, ha még spártaiabak lesznek a körülmények a levegőre nézve. – szólat meg Ralf lihegve, aki addig Glen mögött jött.
- Tartsunk pár perc pihenőt...- ajánlotta Adelus is, mely nem volt Glen ellenére. Leült az egyik fa gyökerére és a korábban, még a városban vásárolt kenyeret kezdte el majszolni, ahogyan szótlan volt és talán, ha lehet mondani, búskomor.
~Azt mondta, már jártam itt! De miért! Biztos nem a táj szépsége miatt! De akkor miért? Biztos keresett valamit, vagy valakit, elrejteni akart egy tárgyat... vagy csupán egy újabb kis történet vár rám és mely őt erősítené?~ gondolkozott, ahogyan a csapat újra elindult.
Az őt pedig csak barátságtalanabb lett. Hatalmas indák, öblös ágak, melyek a talajból kúsztak ki, mintha csak az lenne a céljuk hogy elgáncsoljanak valakit. Majd pedig ezek között aknákat telepített valami, vagy valaki. A ragadós trutyi formájában, valamilyen nedvnek tűnt, mely a fákból szivárgott ki és amely elégé zavaró is volt. Főleg ha az ember belelép. Főleg ha egymás után kétszer. Ralf apró kis nevetése, mely alig volt hallható, magára vonta a rúnamágus figyelmét, megbosszulta önmagát, beteljesítve ezzel a karmát. Ralf keze is megragadt az egyik fán, melyen csak a varázslat segített, de olyan zajjal járt, hogy a felriadó állatok vad hangja, megfagyasztotta a rúnamágus vérét.
- Szerintem maradjunk csendben és jobban figyeljünk oda! Nem szívesen találkoznék itt egy vadállattal, mely a húsos csontomra nyáladzik!
De jöttek mások! Apró kis pókmajmok, melyek piros kis támadó bogyói vörös kincsek sokaságát eredményezték Glen haján. Olyan volt, mintha a vörös haja fehérre lenne melírozva, bár ez fordítva volt. De ezen is túljutottak. És elérték a célt. A meleg marad, de a nap végre elérte őket. A város ismeretlen, de hatalmas alakja feltűnt ellőttük, majd lassan az azt környező emberek csoportjáé is.
Nagyon remélem, hogy ide kellett jönnünk, és nem még mélyebben van a célállomás. - Ralf szavait tisztán lehet érteni, ahogyan az emberek nem nagyon törődtek addig velünk, míg közelebb nem kerültünk hozzájuk. Már-már az arcukat is kilehetett volna venni, amikor megálltak. Geln az emberekkel törődött inkább, mind a házaikkal és azzal a nagy fával, mely köré épültek.
- Worth Woodsea...- szólalt meg Glen, ahogyan megindult feléjük az egy ember, de nem őt nézte, hanem a mögötte terebesedő hatalmas fát. - Most már emlékszek! Ez a hely egy ősi várost rejt, még azokból az időkből, mikor a mágia használóit üldözték és boszorkánysokknak titulálták őket. - vakarta meg a fejét- Ne nézettek így rám... én sem tudom, hol olvastam erről már. De...- nézett a már majdnem odaérő emberre- Ők azoknak a leszármazottjai, ha minket hívnak segítségül, akkor tényleg nagy gond lehet!

Nos, miután az öreg elindult felénk megáll, és körbenéz a faluban. Ahogy követem a tekintetét látom, hogy nem vagyunk egyedül, sőt, rohadt sokan gyűltünk össze a küldetésre.
- Remélem, nem ennyi felé osztozunk a díjon! – morgom magam elé, és eldöntöm, hogy ha így lesz, akkor egy-két „társamat” ki kell iktassam. A fickó megáll, és mindenkinek int, hogy menjünk közelebb. Ekkor szemügyre veszem az integetőt – magas, barna bőrű fickó, széles vállakkal, és jó tartással, bár látszik rajta, hogy megviselte már az idő.
- Remélem mágusok vagytok, kik megmentésünkre siettek! - mondja széles mosollyal.
- Nem, hanem a hupilila törpök, és bányászni indultunk… - mormolom. ~Miért kell megkérdezni az egyértelműt? Van olyan hülye állat, aki képes végigsétálni ebben a rohadt dzsungelben minden ok nélkül?~ Csórikám még mindig mosolyog, és mintha meg se szólaltam volna, folytatja.
- Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek és szomjasok vagytok!
Elindul a tábor centruma felé, ahonnan jött. Ahogy elhaladunk a kunyhók mellett megbámulnak minket, s a már tapasztalt női pillantások is rajtunk fekszenek. Persze egyből szemkontaktust teremtek egy szemrevaló bennszülöttel, de társaim továbbtaszigálnak. Végül egy letisztultabb helyhez érünk, ahol csak három kunyhót látunk. Végignézek a többieken, és csüggedten konstatálom, hogy bizony három csapat van, tehát egy csapat egy kunyhó. Hát, én inkább osztom meg egy fűszoknyás hölggyel az ágyamat, mint a két „társammal”, s ezt tudatni is fogom velük, ha alvásra kerülne a sor.
- Remélem megbocsátjátok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk kényelmetekért. Kérlek pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez. - azzal a kunyhók előtt lecövekel. Mivel nincs nálam sok holmi – nem akartam az erdőben plusz sújt cipelni – sőt, tulajdonképpen a cigi, a pipa, meg egy-két kacat van csak nálam, ami zsebben elfér, ezért a tetovált idegenvezetőnkkel kint várom meg azokat, akik lepakolnak a kunyhókba. Nem figyelek arra, ha beszélnek, vagy beszélgetni próbálnak, viszont elégedettem támaszkodok meg az egyik „ház” oldalában, és gyújtok rá. Mikor mindenki végzett, továbbindulunk – nem kis örömömre, mert rohadtul untam az ácsorgást. Rövid séta után egy hosszú szalmasátorhoz érünk, ahol bár asztalok, székek nincsenek, de a földre sokféle kaja van lepakolva. Az ételek után három, még a vezetőnknél is idősebb ember ül, de nem igazán érdekelnek, mert a kajára öszpontosítom minden figyelmem.
- Ők itt népünk vezető, a nagy tudású vének Asmia, Karnek és Misoto. –mutatja be az öregeket a tetovált, akik nevük hallatán biccentenek egyet. Ennyi elég is volt belőlük, s elsőként ülök le, hogy ehessek a sok földi jóból. Halványan érzékelem, hogy az „asztalnál” beszélgetés folyik, de inkább dúdolgatok magamban, mint hogy odafigyeljek. ~Biztos az unalmas „bezzeg a mi időnkben” maszlag az öregek szájából, ugyan, kit érdekel?~ Mikor jóllakok elégedetten dőlök hátra, és rágyújtok egy cigire. Nem igazán érdekel, ha zavar valakit, s ha szólnak miatta, akkor úgy teszek, mintha nem hallanám.
- Kérünk titeket mentsétek meg a falunkat! - fejezi be Misoto a beszélgetést.
- Jah, ez állt a felkérésben. – nézek az öregre, s felállok, majd leporolom a ruháimat.
- Nos, akkor idő van. A vadászat ideje. – Ezzel a fák felé fordulok, s úgy kezdem el tanulmányozni a vadont, mintha ezernyi gyilkos lény ólálkodna a falu körül, lassan körözve, várva a megfelelő alkalomra. Ha a társaim is készen vannak, akkor elindulunk, s ismét bevetjük magunkat a vadonba. Remélem, ha visszaértünk, a pénzjutalmon kívül egy-két bennszülött lányka is a karjaimban landol. Ezzel a gondolatban a fejemben félmosolyra húzom a szám, s rákacsintok a falu szélén megálló fűszoknyásokra.

Glen körbenézett a nyílt terepen. Velük együtt, néhol már korábban és előrébb, néhol éppen csak akkor kilépő emberekre lett figyelmes. Akik gyorsabbak voltak, már közelebb jártak a településhez, míg akik lassabbak, azok éppen csak sikeresen verték le magukról az erdő már nagyon is jól ismert hátrányait és kedvtelen dolgait. ~Ez aztán a meglepetés. Úgy látszik ezért voltak annyian a vonaton. De hogy mindenki ide jöjjön és egyszerre érkezzünk, ennyi irányból, úgy, hogy nem is vettük észre egymást. Ez aztán a meglepetés...~ mosolygott, ahogyan a kezeit zsebre rakta és úgy indult el előre a társaival karöltve.
Az előttük, a falúból kilépő férfi, nyíltan és tervtelés nélkül jelezte nekik, hogy menjenek közelebb, mely kérdésre, mindenki szó nélkül engedelmeskedett. Közelebb érve, Glen tisztán látta a férfi viseletét és a kinézetét, bár azzal kevesebbet foglalkozott, mind azzal, ahogy a tekintette végigrohant a tájon és a házakon és gyorsan megállapította, hogy a hely csak egy törzsi szinten megállapodott hely, nem több, első ránézésre. ~ Nem csoda, hogy segítség kell neki. Ezek lennének azoknak a vadászoknak a leszármazottjai... ~ vakarta meg a tarkóját ~... úgy látszik tévedtem!~
- Remélem mágusok vagytok, kik megmentésünkre siettek! - mondta az őket köszöntő férf, arcán széles mosollyal.
- Nem, hanem a hupilila törpök, és bányászni indultunk… - morogta Ralf az orra alatt. Glen önkénytelenül is oldalba bökte a könyökével a mellett álló férfit.
- Moderáld magad. -bökte oda neki, ahogyan a kezét lágyan visszahelyezte a zsebébe és nyugodt arccal hallgatta a helybéli férfi újabb szavait.
- Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek és szomjasok vagytok! - invitálta beljebb az össze jelenlévő mágust.
A falú felbolydult a látogatok láttán. Mindenki kíváncsi volt az idegenekre, de míg az öregek sanda tekintettel súgtak össze mögöttük, a férfiakkal együtt, akik inkább végigmérték őket, addig a fiatalabbak inkább kisebb karnevált rögtönöztek nekik. A lányok mosolyogva integettek mindenkinek, ahogyan a gyerekek sokasága miatt, akik állandóan az ember lábba alatt voltak, majdnemhogy óra lehetett esni. Szegény Glen számára, pedig még zavaróbb volt, bár ez nem csak rá volt igaz, hanem mindazokra, akik furcsán néztek ki. Volt itt varangyember, zöld hajú, fehér hajú, vörös és még lehetne sorolni. De mindenképp a lányok tekintette azokon ragadt meg, akik eltértek az falúban lévő férfiaktól. A falú közepén, pedig mintha csak vártak volna minket, csak három kunyhó várja, hogy a szolgálatunkra legyen. ~Szóval csak három tényleges csapat... ez akkor sem jó!Bár ennyien könyeb dolgunk lesz, akármit is akarnak kérni tőlünk!~
- Remélem megbocsátjátok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk kényelmetekért. Kérlek pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez. - ajánlja fel az idegenvezető az újabb segítséget. De szerencsére Glen-nek még mindig nincs szinte semmilyen cucca. Se plusz étel, de felszerelés. Eddig sem volt rá szüksége és remélte, innentől sem lesz.
Letelepedett a sátruk elé, ahogyan kitépve egy fűszálat, azzal kezdve el játszani, ahogyan azzal kezdett el játszani, miközben várta, hogy mindenki kissé kipihenje magát, lepakoljon és összegyűjtse az erejét. Glen eközben végigmért mindenkit, de nem talált senkit olyan különösnek, hogy odamenjen hozzá. Na jó, egy-két embernél megfordult a fejében, de végül letett róla. ~ Ez a hely egy külön kis paradicsom eddig. Miért kérne segítséget akárki...~ nézett egy kisfiút, aki az egyik oszlop mögül kikandikálva leste őket, de amikor észrevette a fehér hajú mágus pillantását, rögtön elbújt újra az oszlop mögé. ~Hmmm..~ mosolygott barátságosan, ahogyan egy fiatal lány lépett a kisfiú mellé és aggódó arccal nézte ő is a mágust, majd a vállára rakva a kezét elkísérte az idegenek mellől. ~Aggódott valamiért... de nem hiszem hogy miattunk!~ lépett mellé Adelus, ahogyan közölte, hogy ideje indulni. Valakik elé akarják vezetni a kis csapatott. Glen pedig felállt a földről és követte a többieket egy nagyobb sátorba.
A nagy sátorban ugyan nem voltak székek, se asztalok, de a földre telepedve kíváncsian várták, hogy mi is fog történni. Az ellőttük álló három ember, két öreg férfi és egy nő, biztosan fontos helyet foglalt el a falú hierarchiájában, de az idegenvezetők szavai, gyorsan nyiltá tette, hogy kik ők.
- Ők itt népünk vezető, a nagy tudású vének Asmia, Karnek és Misoto. - mutatta be a három vezetőt, akik hamar közölték velük, hogy mi a az veszély, amit a falusiaknak át kell élniük és mik azok, amik ezt a fájó kis pontot alkotják. Glen csak néhány falatott evett, nem töm,te tele magát, valahogy nem volt éhes. ~Ez miattam lenne? Azt mondta, hogy itt megtalálom azt az erőt, mellyel megállathatom őt, de ez az erő ugyanaz, mely felbőszítette azokat a szörnyeket, vagy maguk a szörnyek azok, melyek erőssé tesznek majd?~ kezébe temette az arcát, ahogyan az ételt nézte. ~Tudtam, hogy Lilli nélkül nem szabadott volna idejönnöm! Ha eluralkodik rajtam ez az érzés, senki sem lesz aki képes visszatartani... ~ hallotta meg Ralf hangját ,ahogyan megmozdult mellette.
- Jah, ez állt a felkérésben. – állt fel Show, ahogyan leporolta a ruháját. - Nos, akkor idő van. A vadászat ideje. - indult volna el.
- Ne legyél meggondolatlan! - mondta halkan- Az erő egy ilyen ismeretlen helyen, ilyen teremtmények ellen nem sokat ér! Előnyben vannak velünk szemben és mi nem tudjuk milyen erőt is képviselnek a mi képességeinkkel szemben!- emelte fel a hangját, hogy mindenki hallja. - Itt kellene maradnunk és a ma estét felhasználva kiderítenünk, hogy milyen eséllyel bírunk. Ha a baj elé megyünk, akkor csak a vereségünket írjunk alá.- nézett az öregekre közben.

A falu küldötte közelebb invitálta kis csapatunkat, és amikor kiértünk egy olyan helyre, ahol se fa, se kunyhó nem zavarta a kilátást észrevettük, hogy nem csak mi érkeztünk erre a munkára. Nagyon úgy festett a dolog, hogy más mágusok is vállalták az utat az erdőn keresztül, hogy segítsenek ennek a falunak. Hallottam, amint Ralf elejtett egy megjegyzést, miszerint reméli, hogy a jutalmat nem fogják ennyiféle szétosztani. Elnézve a falu lakosságát, már cseppet sem voltam biztos benne, hogy a jutalom gyémánt lesz. ,, A jó tett önmaga jutalma” tartja a mondás. Ám volt egy olyan sejtésem, hogy nem minden mágus ért egyet ezzel.
A küldött egyszerre int mindenkinek, és állva várja, hogy mi, idegenek szépen körbevegyük őt. A férfi magas, teste barnított, és igen jó kiállású, kezdtem érteni miért pont őt küldték a fogadásunkra. Az erdei viszonyoknak megfelelően csak egy ágyékvédőt viselt, nem számítva az egész testé elborító testfestést.
- Remélem mágusok, vagytok, kik megmentésünkre siettek! – szólalt meg széles mosollyal. Páran bólogattak, mások is szóltak is neki valamit. Végül a küldött így folytatta:
- Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek, és szomjasok vagytok!
Na igen, ezzel a lényegre tapintott. Az egész társaság kimerült volt, és éhes. Nem is álldogáltunk sokat, hanem követtük őt a táborba. Ha lehet még jobban megbámultak minket, mint korábban, a lányok mosolyogva integettek nekünk, és gyerekek rohangásztak körülöttünk, hangosan kiabálva. Végül vezetünk egy kisebb térre, irányított minket, ahol három üres kunyhó áll. Nekem úgy tűnt minta ezeket nemrég építették volna fel, kifejezetten nekünk szánva őket. Mi mágusok három csapatra váltunk és letelepedtünk egy-egy kunyhó elé.
- Remélem, megbocsátjátok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk kényelmetekért. – mentegetőzik a vezetőnk. - Kérlek, pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez.
Páran azonnal ledőltek, hogy egy kicsit összeszedjék magukat. Így tettem én is. A kunyhó rejtekében ruhát cseréltem, de a köpönyegemet és a kalapomat visszavettem. Jobb, ha azok a helyükön maradnak, és továbbra is védelmeznek az erdő viszontagságai ellen. Fölösleges dolgaimat gyorsan visszagyűrtem a zsákomba, és egy kis rajzfüzetet vettem elő, és amíg pihentem pár gyors kis vázalatot készítettem a faluról, a vezetőnkről, és pár mágusról, akik szintén erre a küldetésre vállalkoztak. Végül eljött az a pillanat, amikor a vének elé járulhattunk.
Nem kellet messzire mennünk. Gyakorlatilag a kunyhóik mögötti szalmasátorba vezetettek be minket és itt szolgálták fel az ételt. Figyelmünk hamarosan a sátor túlsó végében ülő három falubelire terelődődött.
- Ők itt népünk vezető, a nagy tudású vének Asmia, Karnek és Misoto. – Mutatta be a vezető a három vént, akik nevük hallatán biccentenek egyet. A nő hajában fura tollak ékeskedtek, a két férfin pedig hasonló motívumok díszelegtek, mint vezetőnkön.
- Legyetek üdvözölve! - szólalt meg Asmia, az öreg hölgy. - Üljetek le, és lássatok hozzá a finomságokhoz.
Erre a felszólításra nekiláttunk az étkeknek, de közben azért odafigyeltünk arra, amit a három vén elmesélt nekünk. Én különösen érdekesnek találtam a történetüket, és igyekeztem minden részletet megjegyezni. Ám egy meglehetősen tipikusnak mondható szörnytámadást írtak le, mindenféle jellegzetesség nélkül.
- Nem tudom mennyit, tudtok a falunkat sújtó szörnyűségről - kezdte Karnek - de jelenleg hatalmas szörnyek támadnak minket.
- Borzalmas károkat okoznak minden alkalommal, sokunkat gyilkoltak le - folytatta Misoto. - Nem tudunk védekezni az erejük ellen. Éveken keresztül éltünk nyugalomba a természettel, de most ez a béke megtört. Mi magunk se tudjuk miért.
- Azt sem tudjuk megítélni mikor fognak legközelebb, támadni, vagy hogy miért jönnek - szólt közbe Asmia.
- Mi Gertrodornak hívjuk őket, hatalmas szőrös testük és karmaik vannak.
Fojtott beszélgetés indul meg a varázslók között. Majd páran kérdezgetni kezdték a véneket, akik igyekeztek válaszolni az elhangzó kérdésekre. Végül megköszörültem a torkom és én is feltettem a kérdéseimet.
- Elnézést kérek tisztelt elöljárók, de engem érdekelne pár dolgod. Egész pontosan mikor kezdődtek ezek a támadások, és volt e bennük valamiféle rendszer? Illetve a bestiáknak van e valamilyen mágikus tulajdonságuk? Például a tetemeik eltűnnek, vagy csak éjszaka jönnek elő. Ellenállnak valaminek, mint a tűz, és hasonlók. – Úgy véltem értelmes dolgokat sikerült kérdeznem. A vének válaszai alapján esetleg ki lehet találni, hogy mivel is állunk szemben, mert a lények neve nekem semmit sem mondott.
- A támadások másfél hónapja kezdődtek, mindenféle rendszer nélkül. Egyszerűen csak nekünk támadtak – felelte Asmia, egyszerűen. A két férfi egyszerre bólintott, majd Misoto még hozzáfűzte:
- A szörnyek egyszerűen csak nagyok és erősek, ez bőven elég nekik a pusztításhoz. Nem tudom milyen képességük, kellene, hogy legyen még ezen kívül.
Szűkszavú, és egyszerű válaszaik eléggé megleptek. Kezdtem kissé ostobán érezni magamat. Ám végül feltettem az utolsó kérdésemet.
- Tudom, hogy minden közösségben fontosak a hagyományok és a régi mesék, amik a múltról szólnak. A ti közösségetek legendái, mint tartanak erről a lényről? Ha nem tiltják a hagyományaitok, tudnátok pár ilyen legendát elmesélni nekünk?
- Legendáinkban nem esik szó róluk – feleli Asima [color=white]– tudtuk, hogy az erdőben élnek, de eddig nem háborgattak minket.[/color
]Ezen a válaszon még jobban meglepődtem, mint az előzőn. Tudják, hogy az erdőben élnek és nincs róluk semmilyen meséjük vagy legendájuk? A természeti népek szinte mindig nagyon babonásak, és a környezetükben élő állatokról számtalan mesét szoktak kitalálni. Még én is tudok, bár gyerekmesét, ami olyan hétköznapi állatokról szól, mint az egér, vagy a róka. Ha tudták hogy ezek a szörnyek nagyok és veszélyesek legalább egy gyerekeket rémisztgető meséjüknek lennie kéne. Ám végül inkább nem feszegettem tovább a kérdést, hanme inkább csendben hallgattam a továbbiakat. Mikor elfogytak a kérdések újra Misoto szólalt meg, és közbena három vén egyszerre hajolt meg felénk
- Kérünk titeket, mentsétek meg a falunkat! - Kérlelt minket Misoto az egész falu nevében.
Én komoran eltökéltésggel bólintottam, ám Ralf szarkasztikusan csak enyitt jegyzett meg halkan mellettem:
- Jah, ez állt a felkérésben. - azzal felkelt a földről és leporolta magát. - Nos, akkor idő van. A vadászat ideje.
- Ne legyél meggondolatlan! - szidta meg Glen halkan a másik rúnamágust. - Az erő egy ilyen ismeretlen helyen, ilyen teremtmények ellen nem sokat ér! Előnyben vannak velünk szemben és mi nem tudjuk milyen erőt is képviselnek a mi képességeinkkel szemben!- emelte fel a hangját, hogy mindenki hallja. - Itt kellene maradnunk és a ma estét felhasználva kiderítenünk, hogy milyen eséllyel bírunk. Ha a baj elé megyünk, akkor csak a vereségünket írjunk alá.
Glen javaslta józan észről és komoly tapasztalatról árulkodott. Teljesen igaza volt. Elég volt csak magam elé idéznem az idevezető út viszontagásait, és máris elment a kedvem attól, hogy az erdőben hajkurásszam ezeket a vadakat.
- Egyetértek Glennel - Emeltem fel én is a hangomat. - Itt vagyunk majdnem egy tucatnyian, akik járatosak a mágia valamilyen ágában. Ha egyesítjük erőinket akkor jó esélyünk lesz a falu megvédésére a következő támadáskor. És kideríthetjük mire képesek ezek a szörnyek. Valóban csak a baj zármazhat abból ha fejetlenül nekivágunk a vadonnak.

Az étel finom volt, bár mind ahogyan később kiderült a majom hús, mely tökéletesen volt elkészítve, bőven lehetett volna indíték azzal kapcsolatban, hogy azok a vadak miért támadnak rájuk. Glen még elsőnek dobta fel az ötletét, hogy mit csináljanak, még azelőtt, hogy akárki feltett volna nekik, vagyis az öregeknek akármilyen fontos kérdést. De a válaszuk, szó szerint lelombozó volt, mert, mind kiderült, az öregek tanácsának, már megvolt a terve, hogy hogyan használja fel azt a hatalmat, melyet a mágusok jelentettek az ő kezükben.
- Sajnos meg kell tagadnunk az ötletét! - nézték az ők három fős kis csapatukat a vének- Nem kockáztathatjuk a falusiak életét, ezt remélem megértik. - mondta az egyik vén, ahogyan még néhány kérdés elhangzott, melyet Glen megpróbált memorizálni, hátha kiderül valami fontos információ, és mind kiderült, ezt nagyon is jól tette.

„Nagyjából két ember magas egy gertrodor, fákon élő bestia, legalábbis mindig onnan támadnak. Iszonyatos karmokkal harcolnak, talán bevetnék a fogaikat is, nem tudhatom, egyszerűen nem voltunk képesek akkora ellenállást jelenteni a számukra, hogy ehhez kelljen folyamodniuk. Éppenséggel a félig széttépett áldozatok miatt azt sem tudhatjuk mérgező-e a karmuk vagy foguk a szerencsétlenek... istenek!... előbb... előbb adták vissza a lelküket a fáknak, mint hogy méreg végezzen velük, ha volt is... Semmi esélyünk nem volt ellenük, nem hogy elejtsünk egy ilyen bestiát is! Csak jönnek, rombolnak és pusztítanak, aki az útjukba kerül, azt mind megölik...”- közölte a Gertrodor-nok leírását Karnek, ahogyan még bőven akadt néhány fontos információ a tarsolyukban. - „Nos... Megközelítőleg olyan másfél hónapja történt a legelső támadás. Viszont őszintén mondom: semmi, abszolút semmi sem történt abban az időszakban, ami nem képezi életünk megszokott részét. Higgyék el kérem, még csak ötletünk sincs arról, miért is támad minket a horda.” osztott meg még néhány fontosabb információt az öreg. Ugyan volt még szó a helyi másik településekről, melyek nem léteztek, vagy hogy merre is lehet a lények otthona, de erre választ nem tudtak adni. Ahogyan a csapat szétszorodott egy kisebb időre, hogy mindenki felkészülhessen testileg és lelkileg.

Ralf eltűnt egy kisebb időre, hogy összeszedje a gondolatait, bár kitudja, hogy ő éppen mit gondolhat vagy éppen, hogy mire vágyhat. Ezért is lépett oda Glen, a céhtársához, mindkét keze a zsebében horgonyzott le, ahogyan barátságos és mosolygós volt.
- Megjegyeztél mindent, igaz? - kérdezte tőle mosolyogva - Ezek a lények nagyok, szőrösek és nagy karmaik mellett elég intelligensek is. Ha csak az erőnkre hagyatkozunk, akkor biztos otthagyja valaki a fogát. -vakarta meg a tarkóját- Én azt mondom, ha elakarunk valamit érni az ő területükön, szét kell osztani az erejüket és meg kell osztani a figyelmüket. - arca már komor volt- Többen vannak és fizikailag erősebbek nálunk és az adottságaik miatt, jobban viszonyulnak az erdős terephez is. - nézett körbe a többi mágusra is- Azt mondom, hogy a legjobb esélyünk akkor lesz, ha csapdát állíttatunk nekik. - mosolyodott el újra, ahogyan eszébe jutott valami- És ezt rám bízhatjátok. A mágiám nem támadó jelegű, hanem kisegítő és védekező. Így az én helyem nem a támadó sorban van, nem úgy mind a te és Ralf-nak esetében. Ha ez egy háború és sikerrel akarjuk venni az ellőttük lévő harcot, akkor a legjobb az lesz ha eltudjátok terelni rólam a figyelmüket és hagytok nekem egy kis időt a csapda felállítására. Ha sikerrel járunk, akkor nagyon is könnyű dolgunk lesz. -tette a zsebre újra a jobb kezét. - Bár nem tudom, bennük mennyire bízhatunk meg... - nézte azt a pár sötété alakot a másik csoportokban. - … de muszáj lesz! - csapott Adelus vállára majd elindult Ralf felé. Persze nem egyedül. A többi mágus a korábbi idegenvezetőjükkel karöltve sétált az erdő felé, pont abba az irányba, amelyre a társukat megtalálták, egy fa alatt üldögélve.
- A szörnyek valahol erre lehetnek. Sok sikert, és Áhne kísérje utatok! - Mondta a vezető, egyenesen az erődbe mutatva, de senki sem lépett egyből. Mindenki várt valamire.
- Nos, elindulunk? - kérdezte Ralf és megtette az első lépést, ahogyan gyorsan csatlakozott hozzá az egész különítmény és néhány perc után kialakult, hogy hogyan is fog felállni a csapat. A másik csapat egy ismeretlen fegyvermágus aratta a fákat és a levelet, utat csinálva a könnyebb mozgáshoz.
És alig néhány és kimerítő óra után, ami hát valljuk be nem éppen változott sokat azóta, mióta elhagyták a közeli települést és előszór bevágtak a dzsungelbe. Meleg és párás levegő és a helyi csodálatos állat és növényvilágnak hála, semmi másnak nem lehetett örülni, csak annak az apró kos boldogság sugárnak, mikor végre rátaláltak az állatok nyomaira.
- Dél felé lehetnek, majdnem mindent észre szoktam venni, jó megfigyelő vagyok. Itt várjatok, megnézem mi újság arra .- mondta Kyou, a fegyvermágus, ahogyan eltűnt és csak kisvártatva jelent meg újra. Addig Glen és a csapat többi tagja egy kidőlt fára ülve, pihente ki a fáradalmakat. - Alig 10 percet kell haladni, van ott lejjebb egy kis tisztás, a közepén valami tavacskával. A körül van az egész csapatuk. Olyan 30-an lehetnek, elég nagy dögök, arany barnás színű, hosszú szőrük és jelentős méretű karmaik vannak. Az arcuk erősen megnyúlt, pofaszerű, de ha engem kérdeztek, akkor nem egyszerű állatok. Tuti hogy beszélgetnek egymással valami makogós nyelven és nem tűnnek butának sem. Pár a fákon szunyál, de a többi a víz körül van. Bolhás szák egymást, vedelnek, meg ilyenek. Láttam egyet helyből felugrani a magasabb ágakra, jobb ha erre számítotok. Rothadt nagyot tudnak ugrani! - közölte visszatérve a mágus, ahogyan Glen-nek rögtön eszébe jutott a korábban Adelus-sal történt beszélgetése. Ahogyan a csapat gyorsan dűlőre jutott. Szétválunk és bekerítve támadjuk meg őket. ~Jó terv, de annak fényébe, hogy a többiek tervéről nem tudunk semmit, elég veszélyes lesz. ~gondolta Glen, ahogyan a „C” csoport elindult a lények jobb oldala felé.
Megbújva a bokrok között, vártak, míg a fő csapat szemből nem támad a lényekre és csak utána léptek akcióba a szárnyak. Glen önkénytelenül is Adlesu-hoz fordult, de mindent úgy mondott, hogy Ralf is értse, még ha nem tudta, hogy mi fog történni és nem is értett sokat abból, amit a két Cerberus-sos mondott.
- Akkor amit megbeszéltünk! - nézett komoly arccal a céhtársára. - Én ott jobbra, annak a kőszikla mögötti, kissé nyílt terepnek a szélén állítom fel a csapdákat. Ha megadom a jelt, oda gyertek!- mondta Al-nak, ahogyan Ralf érdeklődve nézett háta.

A csapások és robbanások közepette pedig a fák árnyékában villámgyorsan tört utat magának Glen, ahogyan nekikezdett a képletek írásának. Ez pedig nem éppen rövid kis munka, még neki sem. Három csapda felállításába kezdett, háromszög alakban, úgy, hogyha annak közepére állnak majd ő, minden irányból védve legyenek a támadások elől. Jó terv volt, de az már kevésbé volt megbízható ötlet, hogy a korábban hangzott információk tükörben, a képletbe beleírta, az aktiválása parancsba az ugrás szót. Lassan haladt, de még így is kapkodva, gyorsabban alkotta meg az első képletet, mind azt várta. ~Sietnem kell!~ gondolta, ahogyan nekiállt a másodiknak, szinte azonnal.
- Glen, mégis mi a … - hallotta meg Ralf szavait, aki már a kimerülés határán volt, de a túlerőt figyelembe véve, ez nem volt csoda. De ez az apró kis szó és a tekintett elég volt ahhoz, hogy az egyik szemfülesebb egyed úgy gondolhassa, hogy nem a két, illetve a többi mágussal próbál szerencsét, hanem fele.
De fiatal volt és kissé heves, vagy éppen ezért volt szerencsés Glen, hiszen az állat pár ugrással akarta legyűrni a távolságot és szemből. A rúnamágus pedig csak egy apró kis pillanatra nézett fel, majd a levegőbe emelve a kezét, a levegőbe írta a WIND szót, mely szinte tökéletes időzítéssel telibe kapta a lényt, aki mintha egy hatalmas falnak szaladna neki, elterült a földön, vérző fejjel és kiütve.
És ez még jobban rátapíntott annak a lényegére, hogy sietni kell. A harmadik képlettel is végezve, pedig, mintha csak azt akarná, hogy mindegyik lány őt vegye célba, kiáltotta el magát.
- Ralf, Ad! -kiáltotta a társainak- Gyertek erre, mert teljesen körbevesznek majd titeket!- integetett, ahogyan több sem kelet a lét mágusnak. Úttat törtek maguknak, ahogyan néha felugrottak a földön heverő kezek, vagy faágak miatt, és ezt azonnal észrevett Glen is. - [color=yellow]Ne ugorjatok! - kiáltotta nekik oda, ahogyan lélekszakadva odarohantak hozzá és a lények tökéletes időzítéssel belerohantak a csapdákba. -
- Ez meg…mi a… - nézett hátra Ralf értetlenül, ahogyan a lények megdermedtek a levegőben és az egyszerűen a földre zuhantak.
- Enchantment. - nézett rá mosolyogva, ahogyan leült a földre- Egy varázsképlet, mely csapdába ejti az ellenfelet! Persze csak akkor aktivizálódik, ha a benne megszabott feltételek teljesülnek. Ebbe beleírtam, hogy aki ugrik, az lefagy és úgy is marad...- törölte meg az izzadt homlokát, ahogyan a levegőben feltűnő betűket már mindegyikőjük kitudta jól olvasni.


Kissé vicces volt nézni, ahogyan a többiek, vagyis a második hullám próbálta menteni a társaikat, de ugyan úgy jártak, majd az okosabbak már sétálva léptek be a helyszínre, de végül ugyancsak úgy jártak a saját ostobaságuk miatt, ahogyan lassan feladták és a feladat teljesítése után elindultak vissza, ahogyan a képlet egy egész napig aktív is maradt.

Az erdő szélén cigarettázom, amikor végre megérkeznek a társaim – nem akarok nélkülük útnak indulni. Az igazság az, hogy elég sokat kellett várnom – erről nem csak a töménytelen cigarettacsikk árulkodik, de türelmetlen pillantásom is. Az igazat megvallva, be is aludtam időközben a lombos fa árnyékában, ahol várakoztam. Ahogy megérkeznek a társaim észreveszem, hogy a vezetőnk is vele tart.
- A szörnyek valahol erre lehetnek. Sok sikert, és Áhne kísérje utatok! – enged utunkra az öreg, aki nem húzta el nagyon a beszédet. Elbúcsúzott, semmi bátorítás, semmi fensőbb jóért maszlag, csak a színtiszta jókívánság. Tetszik a stílusa. Ahogy visszaindul a faluba, elnyúlt árnyéka még sokáig mutat felénk, ahogy a lemenő nap felé baktat. Szóval nem aludtam át az estét, csak egy rövidet szundítottam.
- Nos, elindulunk? – kérdezem társaimtól. Igazából, meg se várom a választ, már előre csörtetek a susnyásban, majd rövid idő után bevárom őket. Meglep, hogy a többiek is velünk vannak. ~Kurva nagy ez a rohadt rengeteg, erre ezeket csak ide eszi a fene? Hát takarodjanak máá-r…~ Végül beletörődök abba, hogy nagy népességű csoportként folytatjuk utunkat. ~Utólag belegondolva, fura, hogy három csapattá álltunk össze, és a faluban pont három ház volt nekünk. Na mindegy…~ Ahogy haladunk a bozótosban, halkan lopakodva, mindenhol veszélyt lesve, mint a gerillaharcosok, egyszer csak egy tavat látunk meg. A tó körül meg egy taliga aprómajom helyett több tucatnyi taliga méretű majmot látunk. ~Jó ronda dögök vagytok, mit ne mondjak…~
- Srácok, tervre lesz szükségünk. – szólal meg egy fegyvermágus, az újak közül. Nem kérdeztem, és nem is érdekel a nevük –vannak, hogy legyenek. Egy másik „újonc” előrelép, és vázolja az ötletét – az eredeti csapatokra szétbomolva, külön-külön közelítsük meg a dögöket. Nem rossz elgondolás, tekintve, hogy a majmok nem csak rondák, de veszélyesnek tűnő körmük is van. ~Még szerencse, hogy távolsági mágiám van, ezzel talán elkerülhetem a közelharcot. ~ Nos, a mi kis stratégánk időközben egy térképet is rajzolt, amin demonstrálja az elgondolását.
- Ne menj térképésznek. –jegyzem meg, miközben elgondolkodva nézem a papírt. Végül is, nem hülyeség, ha csapatban támadunk, egymást inkább csak hátráltatjuk, ráadásul a majmokat is csoportokra bontjuk, ami hasznunkra válhat. Mi vagyunk a „C” csapat a térképen, úgyhogy jobbra indulunk, miközben erősen töröm a fejem, hogy hogyan szívassuk meg a dögöket.

Odaérünk az undorító, elkorcsosult majomszerű valamikhez, amik… vagy akik? elég furán reagálnak, inkább csak néznek, és tanulmányoznak minket. Kezeim elkezdenek mozogni a levegőben, s lassan összefüggő pecsétképet alkotnak, én pedig megunva a várakozást, elengedem az előttem megjelent gyűrűből a süvítő léggömbböt, ami becsapódik a tömegbe, és a szélrózsa összes irányában repít majmot, növényt, földet, meg úgy mindent, ami a detonáció közelében volt. Erre valami furcsa, gurgulázó hangon reagálnak, és immáron offenzívan közelednek felénk.
- Végre, egy kis izgalom. – mondom csapattársaimnak, és megmozgatom a végtagjaimat, mint egy sportoló a verseny előtt. Közben a kis dögök már meg is indultak felénk, gyorsan, és magasra ugrálva. ~Ez így nem lesz jó, ezzel könnyedén kikerülhetik az amaterasut, sőt, miközben rajzolom is támadhatnak.~ Gondolom magamban, de a kezem természetesen sebesen jár, s pont akkor készülök el az amaterasuval, amikor az egyik majom már a levegőben van, úgy vetül felém.
- Ezt kapd el, ne a náthát! – pont telibe kapja, ráadásul a légnyomáshozzá csapja egy fának .
- Tökéletes… hol a következő? – ahogy körülnézek, látom, hogy Adel is ilyesmi mágiával támad, csak ő egy megadott helyen robbant, míg az enyémnek egy vonalban haladva zúz. ~Az én mágiám királyabb.~ Tovább nem tudok se bámészkodni, se gondolkodni, mert a dögök, akik mintha megfogyatkoztak volna az először látott népességhez képest, elkezdik kihasználni, hogy többen vannak, és csapatosan rontanak ránk. A tó felé egyre kevesebb a fa, és ahogy megfigyeltem a mozgásukat, a fák között otthonosabbak, mint a nyílt terepen, így errefelé andalgok. Adel is követi a példám, csak Glen marad az eredeti helyünkön, sőt, ő inkább hátrál.
- Glen, mégis mi a … - akarok odakiabálni neki, de Adel lehord, hogy ne hívjam fel rá a figyelmet.
- Na figyelj, ha ő megszökhet, akkor én is vele megyek.
- Maradj és küzdj! – lemondó sóhajjal, de folytatom a védekezést. Azonban rohamosan fáradok, és érzem, hogy már nem sokáig bírom a szemetek visszalökdösősét, főleg úgy, hogy amelyiket ellököm pár méterre, az kevés idő után újra támad. A majmok hulláma már majdnem legyűrt minket, amikor Glen kiállt oda nekünk, hogy kövessük. Még bevetek egy amaterasut, és Adel is annak környékén robbant, így nyílik egy kis folyosó, ahol Glen irányába tudunk rohanni. Bár a fáradtságtól többször megbotlok, és ruhám már lassan cafatokban lóg – nem tagadom, egy-két majomnál a vége felé már nem voltam elég gyors, és meg tudott karmolni – nem adom fel.
- Ne ugorjatok! – ennyi instrukciót kapunk Glentől. ~Miért akarnék ugrani? Mi vagyok én, a húsvéti nyuszi?~ Szívesen megosztanám vele is ezt a gondolatot, de csak sípoló hang hagyja el a számat. Ahogy odaérünk Glenhez, a mögöttünk ugrálva érkező majomhorda egyszer csak megfagy a levegőben.
- Ez meg…mi a… - visszanyertem a hangom, de a gyors lélegzetvételektől csak szaggatottan tudok beszélni.
- Enchantment, – mondja Glen – amibe azt a feltételt szőttem, hogy aki ugrik a határán belül, az lefagyjon.
Talán folytatja, de nem igazán őt nézem, hanem a majmokat. Bár az első hullám megfagyása után volt pár közöttük, aki megpróbálta menteni a „társait”, de ő is belefagyott, egyszerre belesétál egy dög. Meglepetten néz körbe, és pár fajtársa is követi, sétálva. Az egyikük ugrik egyet, és ő is lefagy, mire a többi dög egymásra néz, majd kiszaladnak a csapdából. Egy-két majom megpróbálja menteni a társait, de végül ők is feladják. Glen és Adel talán összemosolyognak, esetleg meg is veregetik egymás hátát – nem érdekel, én abban a pillanatban, hogy a majmok eliszkoltak elfordulok, és elindulok a tábor irányába, miközben előkotrok egy cigarettát, és remegő kézzel teszem a számba, majd elégedetten rágyújtok.

Azonnal kiálltam Glen ötlete mellett, mivel számos stratégiai előnyt nyújtott számunkra, és a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnt a problémára. A szörnyek megtanulják, hogy ezzel a hellyel nem érdemes többé újat húzni. Ám a vének reakciója ismét meglepést okozott.
- Sajnos meg kell tagadnunk az ötletét! – nézett ránk a falu három legöregebb tagja. - Nem kockáztathatjuk a falusiak életét, ezt remélem, megértik.
Persze, hogy megértettük, ám nekem nagyon úgy tűnt, hogy már az érkezésünk előtt eldöntötték, hogy mi lesz a mi szerepünk a falu megvédésében. Meg aztán az érv is eléggé sántított. 9-10 mágus nagyon is jól meg tudná védeni ezeket az épületeket és a lakosait. És valahogy nem hittem benne, hogy a vének nem ismerik a mágusokban rejlő lehetőségeket.
Míg én magamban elmélkedtem céhtársam is feltette a maga kérdéseit, és ő is nagyjából ugyanazokat a válaszokat kapta a vénektől mint a többiek.
A vacsora végével a kérdéseink is elapadtak. Az öregek meglehetősen jól körül írták a lény kinézetét és fizikai képességeit, ám ezeken kívül nem sok minden mást mondtak el nekünk. A mágusok felkeltek a földre terített asztaltól és a kunyhóik felé mentek, hogy felkészüljenek az indulásra.
Én is felkerestem a kunyhónkat és a fonott falak rejtekében elővettem a vidék hiányos térképét, és azt a pár rövid útleírást, amit az erre járók írtak. Elővettem a saját fekete, pikkelyes bőrbe kötött útinaplómat, és pár mondatban leírtam az utunkat az erdőn keresztül, a vacsoránkat, illetve a vénekkel folytatott beszélgetést. Egy pillanatig még tétováztam és kiegészítettem egy megjegyzéssel, miszerint semmilyen fegyvert nem láttam lakosoknál.
Lépteket halottam és valaki elárnyékolta a nap kintről beszűrődő sugarait. Felnéztem, de csak Glen állt ott zsebre tett kézzel, mosolyogva. Letettem a tollat, becsuktam a könyvet, és kérdőn néztem rá.
- Megjegyeztél mindent, igaz? - kérdezte tőlem, mire én csak bólintottam. Nagyon úgy tűnt nekem, hogy Glen már elő is állt egy tervel a szörnyek ellen. - Ezek a lények nagyok, szőrösek és nagy karmaik mellett elég intelligensek is. Ha csak az erőnkre hagyatkozunk, akkor biztos otthagyja valaki a fogát. Én azt mondom, ha el akarunk valamit érni az ő területükön, szét kell osztani az erejüket, és meg kell osztani a figyelmüket. – céhtársam arca egyre komorabbá vált - Többen vannak és fizikailag erősebbek nálunk és az adottságaik miatt, jobban viszonyulnak az erdős terephez is. Azt mondom, hogy a legjobb esélyünk akkor lesz, ha csapdát állíttatunk nekik. - mosolyodott el újra, bizonyára már előre kitalálta, hogyan fogja különleges rúnamágiával csapdába ejteni a majmokat, És ezt rám bízhatjátok. A mágiám nem támadó jelegű, hanem kisegítő és védekező. Így az én helyem nem a támadó sorban van, nem úgy mind a te és Ralf-nak esetében. Ha ez egy háború és sikerrel akarjuk venni az ellőttük lévő harcot, akkor a legjobb az lesz, ha el tudjátok terelni rólam a figyelmüket és hagytok nekem egy kis időt a csapda felállítására. Ha sikerrel járunk, akkor nagyon is könnyű dolgunk lesz. Bár nem tudom, bennük mennyire bízhatunk meg... – fejével a többiek felé intett, akik között valóban volt pár cseppet sem bizalomgerjesztő mágus- … de muszáj lesz! – fejezte be a terve ismertetést majd egy nagyot csapott a vállamra és elindult Ralf felé. Gyorsan elpakoltam a holmimat és utánuk mentem. Falubeli vezetőnk egészen az erdő széléig kísért minket, ahol így szólt:
- A szörnyek valahol erre lehetnek. Sok sikert, és Áhne kísérje utatok! - Mondta a vezető, egyenesen az erődbe mutatva. Borzongás futott végig a hátamon, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért.
- Nos, elindulunk? - kérdezte Ralf, és már indult is egyenesen be a fák közé. Szavai megtörték a ránk ereszkedett mozdulatlanságot, és mindenki egyszerre eredt a nyomába. Glen és én gyorsan felzárkóztunk Ralf mellé, aki sokáig a csapat élén haladt, amíg az erdő liánjai és bokrai egyre nagyobb akadályt nem képeztek előttünk. Még az út elején csapatokba szerveződtünk, és hallottam, ahogy a másik csapat fegyvermágusa kardjával vág utat magának a dús növényzetben, megelőzve minket.
Az út pont olyan szörnyű volt a dzsungelben, mint korábban. Iszonyat magas volt a hőség, és a páratartalom. Ám az erdő színpompás növényei, és állatai biztos sok kutatót lenyűgöztek volna. Láttam, hogy a másik csapatból egy köpönyeget viselő mágus időnkét megvizsgál egy-egy növényt, és kis darabokat tesz el belőlük. Bizonyára valami gyógyításhoz jól értő herbalista lehet.
Szinte megkönnyebbültem, mikor az valaki a átjött a másik csapatból és elmondta, hogy megtalálták a majmok nyomát. Hamarosan már mind ott ácsorogtunk egy évszázados kidőlt fa mellett, és a fegyvermágus szavait hallgattuk.
- Dél felé lehetnek, majdnem mindent észre szoktam venni, jó megfigyelő vagyok. Itt várjatok, megnézem mi újság arra .- mondta Kyou, a fegyvermágus, majd eltűnt a sűrű aljnövényzetben. Kisvártatva úja megjelent és miközben a leveleket szedegette ki a hajából beszámolt a felderítése eredményeiről is. - Alig 10 percet kell haladni, van ott lejjebb egy kis tisztás, a közepén valami tavacskával. A körül van az egész csapatuk. Olyan 30-an lehetnek, elég nagy dögök, arany barnás színű, hosszú szőrük és jelentős méretű karmaik vannak. Az arcuk erősen megnyúlt, pofaszerű, de ha engem kérdeztek, akkor nem egyszerű állatok. Tuti hogy beszélgetnek egymással valami makogós nyelven és nem tűnnek butának sem. Pár a fákon szunyál, de a többi a víz körül van. Bolhás szák egymást, vedelnek, meg ilyenek. Láttam egyet helyből felugrani a magasabb ágakra, jobb, ha erre számítotok. Rothadt nagyot tudnak ugrani! – a leírása tökéletesen megegyezett azzal, amit korábban a falu vénjeitől hallottunk. Mivel már az út során három csapatba szerveződtünk, úgy egyeztünk meg, hogy a támadás során is tartjuk ezt a felállást. A hordát egy máguscsapat felőlünk nézve balról, egy középről, egy pedig jobbról fogja megtámadni a saját tervei szerint.
Amíg Glen, én és Ralf a mező jobb oldala felé mentünk alkalmam volt alaposan megfigyelni a majmokat. Veszélyes karmaikat leszámítve nem tűntek veszélyes szörnyetegeknek. Hordájuk békésen pihent a mező közepén. Voltak, akik gyümölcsöket eszegettek, még mások kurkászással múlatták az időt. A megbeszéltek szerint meg kellett várnunk míg a középen haladó csapat a lényekre támad.
Szokás szerint elfogott a harc előtti idegesség. A szörnyekről szóló beszámolók semmi jót nem ígértek. Ha túl gyorsak, semmire sem fogok menni a diversionnal. Ijedtemben összerezzentem, amikor Glen felém fordult és így szólt.
- Akkor, amit megbeszéltünk! – nézett rám határozott arccal. - Én ott jobbra, annak a kőszikla mögötti, kissé nyílt terepnek a szélén állítom fel a csapdákat. Ha megadom a jelt, oda gyertek!
- Rendben Glen, Ralf és én eltereljük a majmok figyelmét - Feletlem céhtársamnak. többre már nem tolt időnk, mert ekkor felharsan a majmok vad visítása, amit robbanás hangja kísér. A többiek megkezdték a támadást. Ralf vigyorogva ugrik be a tisztásra, kezei a levegőben táncolnak és kör alakú varázsképlet, ragyog fel előtte. Útjára küldi varázslatát, ami végigdübörög a mezőn, majd felrobban a majmok közepén, szétszórva és megsebesítve őket.
A szörnyek dühösen felüvöltenek. És a horda hímjei máris ránk rontanak, miközben meglepetésemre a nőstények felkapják az ifjakat, és az öregekkel együtt elmenekülnek.
- Végre egy kis izgalom – Mondta Ralf, és legnagyobb elképedésemre megmozgatja a tagjait, mintha ez a harc csak valami közönséges sportesemény lenne. Előre siet és én sem maradok le sokkal mögötte, közben Glen pedig a megbeszélt hely felé kezd el szaladni.
- Glen, mégis mi a … - Kezd el kiabálni a rúnamágus, de gyorsan leintem, mielőtt felhívná ár a szörnyek figyelmét
- Na figyelj, ha ő megszökhet, akkor én is vele megyek.
- Maradj és küzdj! – Válaszolom neki egyszerűen, nem állva le elmagyarázni a részleteket. Nem figyelt oda Glenre, és ebből még akár bajunk is származhat.
A sziklák felé kell csalnunk őket! Villan belém a gondolat, amint a céhtársamra gondolok és elkezdek szemberohanni a majmokkal.
- Pressure Bomb – kiáltom, és egyenesen az egyik futó majom elé helyezem az anomáliát. A dögnek esélye sincs elkerülni és a robbanást, ami messzire repítette, és még egy tárást is megsebesítette. Az egyik szörny négy méterről egyenesen rám vetette magát egy hosszú, lapos ugrással. Felé nyújtottam a karomat és magam előtt elcsavartam a teret. A lény lehetetlen módon egy méterre tőlem elfordult a levegőben, és mellettem ért földet. Pont ott, ahová a következő nyomás bombámat küldtem. A téranomália magába húzta a visító fenevadat, és messzire repítette, amikor felrobbant. Láttam, ahogy a lény sivítva menekül, bénán tartva törött karját. Gyorsan odébb perdültem és elzúgott mellettem Gömb alakú támadóvarázslata, ami egyenesen az egyik majomba csapódott.
Úgy tűnt, hogy a pecsétmágiájával egy mágikus lövedéket tud létrehozni ami egyenesen előre halad, és végül amit eltalál az felrobbantja. Erős varázslat, de pontatlan. Két majom a szemem láttára tért ki az egyik lövedéke elől.
Az én Pressure Bombom sokkal jobb, villant át rajtam a gondolat, és elvarázsoltam egy újabb téranomáliát. Ám meglepetésemre az összes közelben lévő majom azonnal a levegőbe ugrott, és a téranomália ártalmatlanul robbant fel a pázsiton. Újra elvarázsoltam, de megint pórul jártam. A dögök kiáltásorma megint a levegőbe vetették magukat elkerülve a robbanást, ráadásul egyre közelebb kerültek hozzám. Támadásból egyik pillanatról a másikra átmentem védekezésbe.
- Elég lesz már! – kiáltottam kétségbeesetten, és eltérítettem egy újabb alattomos támadót. A dögök körbevettek és egymást váltva támadtak különböző irányokból. Ha nem éreztem volna magam körül a jelenlétüket, már az első alkalommal elkaptak volna. Hirtelen ketten rontottak rám, egy szemből ugrott egy pedig oldalról.
- Diversion – üvöltettem és botomat elejtve mindkét kezemet az ugró szörny felé tartottam. A tér megint elcsavarodott és a lény az éppen ugró társának csapódott.
Már épp megörültem volna a sikernek, amikor egy karmos mancs alattomosan felém nyúlt és kirántotta alólam a lábamat. Akkorát estem, hogy a puffanást még a mező túlsó végében is lehetett hallani. Egy dög azonnal rám ugrott és a lödre szorított. Éreztem a bűzös leheletét, és a nyála az arcomba csepegett, miközben belenéztem dühtől és értelemtől csillogó szemébe.
- Pressure Bomb – Kiáltottam. Csupán erre volt szükség, az összes dög azonnal háromméternyire ugrott tőlem, azokkal az élen, akik a földhöz szegeztek. Felültem, magamhoz ragadtam a botomat és futásnak eredtem, amikor a mágikus bombám lökése megint a földre taszított. Gyorsan talpra vergődtem és nyomban a majomfalkával arra a részre, kezdtem szaladni amerre Glen vár minket a rúnacsapdáival.
- Ralf, Ad! – kiáltott felénk a céhtáram, és közben eszeveszettül integetett, hoy felhívja magára a figyelmet. - Gyertek erre, mert teljesen körbevesznek majd titeket!!
- Nem olyan könnyű az, miközben egy dühös majomfalka kerget négyméteres ugrásokkal - vágok neki vissza futás közben.
- Ne ugorjatok! – figyelmeztet minket, miközben Ralf és én megérkezzük mellé, fáradtan tele karmolt sebekkel. Lihegve megfordulok és látom amit három majom beugrik a varázsképletekkel határol mezőbe és megfagynak a levegőben. Őket több társuk is követi, de mind pórul járnak. Amikor ugrani akarnak, hogy ránk támadjanak mind megdermednek, ott ahol éppen vannak.
- Ez meg…mi a… - Kérdezi Ralf fáradtan
- Enchantment, – Feleli a félszemű céhtársam – amibe azt a feltételt szőttem, hogy aki ugrik a határán belül, az lefagyjon.És valóban, a szabályt megszegő majmok mind a levegőbe fagynak. Páran rájönnek, hogy nem szabad ugraniuk, és megpróbálnak segíteni a társaiknak, ám ez nem nagyon sikerül nekik.
- Pressure Bomb – kiáltom el magam, és nem bírom ki egy fáradt nevetés nélkül, ahogy két majom ijedtében a levegőbe ugrik és megdermed.
- Ezt ügyesen összehoztad Glen – mosolyodok el, és hátba vágom a rúnamágust, aki azonnal visszaadja egy vigyor kíséretében. Közben a többi majom is menekülőre fogja a dolgot. Úgy tűnik Társaink is jól küzdöttek
és megfutamították a horda többi részét. Mindenki elkezdett visszavonulni a fák közé, hogy a közelben lévő találkozó pontról visszamenjünk a faluba. Még egyszer utoljára végignéztem a csatatérré változott mezőt, és a csapdában rekedt üvöltőző szörnyeket, és én is a többiek után eredtem.
Reméltem a szörnyek értették a célzást és nem fognak többet a falura támadni.

Tisztán és hosszasan érezte a hátán Adelus csapásának a helyét, melyet kissé zavaros dolgon de valahogy mégis visszaadott a fiúnak. De hogy miért? Azt ő maga sem tudta. A keze magától lendült, ahogyan mind a ketten boldogok voltak. Adelus és Ralf azért, mert kisebb karclásokkal megúszták, míg Glen azért, hogy túlélte, méghozzá egy karcolás nélkül. A csapat többi tagja pedig, hasonlóan, ugyanígy győzelemmel ittasa térhet haza, mert ha nem így történt volna, akkor bizony a harc még mindig folyna, csak nem éppen támadás, sokkal inkább mentőakcióvá avanzsált volna. De minden jól alakult és a hazafelé, már ha a táborba visszavezető úttat, hazafelé mentnek lehet hívni, sokkal könnyebb dolga volt mindenkinek, annak ellenére is, hogy kimerültek.
És a tábor, vagyis inkább a falú! Olyan ünnepet kaptak a győztes csata után, ehelyett még Glen sem felejtette el egyhamar. Az ünnepség hangos és ritmikus volt, tánc, étel, igen étel, méghozzá olyan bőséges, hogy azt a rúnamágus sem akarta elhinni. Bár először nagyon is ockodott attól, hogy a korábbi majomhusos esett megismételje magát, de végül az étel zamatos íze, és az egyre erőösöő éhség íze, meghozta az eredményt. Mindenki boldog volt és hálás és ez a falusiakra, még jobban ráillett.
Azok akik korábban kissé visszavontak voltak, vagy éppen bizalmatlanok és nem mertek olyan közel menni a távolról jött mágusokhoz, most ugyanott voltak a tömegben mind a társaik. Sőt, mintha az egész pati kezdet volna átlendülni a ló túlsó oldalára.
Glen, Adelus és Ralf mellett ült és éppen egy combot tartott a kezében, ne kérdezzétek, hogy miét, arra inkább én sem vagyok kíváncsi, hogy vajon milyen erdei álltat finom húsa rágódott Glen arcában és emésztődött tovább gyomrában. De a társaival ellentétben, akik élvezték a bulit, ő kissé elgyötört volna. Ralf nézett, aki nagyon élvezte a helyi lányok kényeztetését, mely éppen csak akkor kezdődött el.
- Szia! -lépett mellé egy másik falusi lány, ahogyan elült a rúnamágus mellé- Nagyon köszönjük, hogy a segítségünkre sietettek. - mosolygót barátságosan.
- Nem tesz semmit. - ásított egy hatalmasat- Végül is ez a dolgunk. -mosolyodott el ő is. - Amúgy ...- nézett a lány arcába, szótlanul- … te voltál az a lány, aki félre vonta az egyik falusi kisfiút igaz. Ő talán az öcséd? -kérdezte tőle érdeklődve, ahogyan a lány elpirult.
- Nem. A fiam...- nézett fel a fiúra, aki kissé meglepődött és a falat is torkán akadt. Alig lehetett húsz éve s a lányé s fiú, első ránézésre a hatodikat taposta. Így nem nehéz visszaszámolni, hogy mikor is születhetett. Persze csak nagy vonalakban.
- Értem! Szerencsés lehet az apja...- de a lány nem mosolyodott el, lebiggyesztette a száját.
- Ő már meghalt. -nézett fel Glen-re- Az elsők között halt meg, mikor a szörnyek ránk támadtak. Engem és a fiúnkat védte...- egy apró kis könnycsepp hullót Glen kezére, mely a lány arca alatt volt, a földön.
- Sajnálom. -rakta le a húst a tálba- Nagyon sok minden történhetett, míg mi ideértünk, de most már biztonságban vagytok. -törölte le a lány arcáról a könnyeket- Az embert azt teszi erőssé, hogy képes túllépni a múlton, még ha nehéz is. -mosolygott barátságosan a rá néző lányra- Ezt tesz minket páratlanná.
- Igaz.- nevetett fel, először ezen az éjjelen- De haza kell mennem. Késő este van már. -állt fel, ahogyan váratlanul megfogta Glen kezét.- Hideg az éj, nem akarsz elkísérni hazáig...- kérdezte a fiútól, aki zavarában elnevette magát.
- Sajnálom, de van valaki aki vár otthon. -nézett már rá komorabban, ahogyan a nő elengedte a kezét.
- Szerencsé lehet. -mosolygott rá egy pillanatra a lány is, de láthatólag kissé csalódott volt. - Légy jó! -nyomott egy puszit az arcára, ahogyan ezzel elköszönt Glen-től és elhagyta a sátrat.
A z idő lassan telt, de késő volt, hogy elinduljon a csapat egyedül a dzsungelben a város felé. Néhány óra múlva, azonban a buli, már csak szavaiban volt az, sokkal inkább hasonlított valami máshoz, melyből Glen már ne kért.
- [color=yellow]Elmentem!- nevetett fel, ahogyan kisétált a sátorból és a saját sátrukba indult, ahol békésen várta az ágya és a pihenés áldott hatalma, mely a megérkezése után könnyedén sodorta az álmok útjára.

A csata után a kidőlt fa mellett találkoztunk újra a többiekkel. Egyik csapatnak még egy majmot is sikerült elkapnia. Gratuláltam nekik a sikerükhöz, és elindultunk visszafelé a faluba. Sajna a harc hevében nem vettem észre, de az egyik dögnek sikerült alaposan megkarmolnia a lábamat, így alaposan lelassulva végigsántikáltam az utat.
Mikor a borzalmas visszaút után megérkeztünk a faluba, és meglátták a fogoly szörnyet vad üdvrivalgásba, kezdtek a helybéliek. Felszították a tüzeiket, férfiak rohantak be értünk és néhányunkat felkapták, és a vállukon cipelték be a falu főterére, ahol új, még az előzőnél is pompásabb lakoma várt minket. Ezúttal ráadásul nem egyedül ettünk, hanem a falu apraja nagyja odaült közénk. Sőt még a három elöljáró is ott volt. Csupán a nő viselkedett továbbra is úgy, mint aki karót nyelt. Eleinte jó étvággyal ettem mindenből, hisz a harc eléggé és az erődben való kirándulás eléggé kifárasztott, ám azon kaptam magam, hogy már nem kívánom az ételt, és egyre rosszabbul érzem magam.
Lenéztem a sebemre, amit ügyetlen módon csak átkötöztem egy vizes ruhadarabbal. Még csak ki se mostam a sebet rendesen. Mi lesz, ha még a végén elfertőződik? Még csak az kéne, hogy valami dzsungellázban megbetegedjek.
Óvatosan felálltam a földre terített finomságok mellől, kikerültem, hogy az egyik falubeli lány egy harmadik virágfűzért a nyakamba aggasson, és körbenéztem valami falubeli gyógyító után. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Asmia engem figyel, úgyhogy odamentem hozzá, aki addigra szintén eljött a vacsorázók tömegétől.
– Közösségünk nevében köszönöm, amit értünk tetettek – szólított meg érzelemmentes hangon, szemeivel pislogás nélkül rám meredve. Kezdtem ideges lenni a tekintetétől, de azért udvariasan válaszoltam.
- Szívesen segítettünk, a felhívásotok, amit hozzánk eljutattatok felhívta figyelmünket, hogy milyen nagy bajban is vagytok. Nekünk mágusoknak kötelességünk Fiore lakónit megóvni a bajtól. A nő bólintott majd a lábamra mutatott rövid botjával
– Azt a sebet a harcban szerezted?
- Igen, sajnos a szörnyek bekerítettek és a földre tepertek, valószínűleg akkor karmolt belém az egyik Gertrodor.
- Az lesz a legjobb, ha rögtön ellátom a sebet, még ha nem is mérgező a szörnyek karma, itt a vadonban kezelés nélkül könnyen elüszkösödnek a sebek a rontó szellemek miatt. Kövess! – intett és félrevezetett egy kis sátorba. Hívására két fiatal lány jelent meg, aki segédkezek neki. Asmia figyelő szemei mellett az egyik lány kitisztította a sebemet, és valami gyógynövényszagú kötést tett rá. Közben a másik valami zavaros sárszínű főzetet készítet, amit a kötözés után meg is itatott velem. Hiába készültem fel, hogy borzalmas íze lesz, attól még majdnem ugyanúgy kiköptem. Végül valahogy mégis sikerült megállnom a dolgot. Megköszöntem a segítségüket és visszamentem az ünneplők közé.
Bár már kezdtem fáradni, elővettem a rajzfőzetem és elkezdtem lerajzolni a falusiakat, akiket teljesen lenyűgöztek, még a gyorsan felvázolt vázlatok is. Gyakorlatilag mindenki akart egyet a fiatalabb falusiak közül, úgy sokáig nem tudtam megszabadulni tőlük. Még akkor is javában rajzoltam, amikor Misoto kiosztotta a jutalmunkat. Végül jóval éjfél urtán kijelentettem, hogy nem bírom tovább, és szédülve pakoltam el a holmimat, a körülöttem gyülekező falubeliek kiabálása, és ellenkezése közepette. Szinte félálomban vergődtem el a kunyhónkba. Glen már megelőzött, és a félszemű mágus oldalra fordulva aludt. Nem sokat vacakoltam, hanem én is lepihentem a kis kunyhó másik végében. Nem kellet hozzá sok idő, hogy a mai napon történt fárasztó események hatásra szinte észrevétlenül az álmok kétes és sokszínű világába sodródjak át.

Glen békésen aludt, úgy mind eddig még szinte soha. Az éjszaka kellemesen hűvös volt, a nappali tikkasztó és fülledt meleg után főleg. Se az éjszaka neszei, se semmi mást nem nem hallott, főleg azért, mert fel se ébredt rájuk. Mélyen aludt, talán olyan mélye, mind még eddig soha. De álmodott volna? Nem, nem álmodott, sokkal több történt.
Ugyanott volt, ugyanazon a helyen mely mit sem változott. A kettészelt világ, mely világos és élettelei teli oldalán Glen állt, csalhatatlan erővel és elszántsággal és ami ennél is fontosabb egy céllal, mely tiszta és egyenese volt mind ő. És vele szemben, pont az az ember, aki a céljait megtestesítette. Körülötte csal felperzselt föld és hamu, kiszáradt és elpusztult világ, sötét éj és ő maga. Glen ugyancsak, vigyorgó arccal és olyan tettekkel, melyek gonoszabbak és sötétebbek voltak mind az őt körülölelő világ és egy olyan céllal, melyet még senki sem ismert. Szemben álltak egymással, de mind ellentétben azzal az esettel most egyikőjük sem mozdult. Csak nézték egymást, ahogyan Glen -- (A jó oldalát, mindig Glen-nek írom, a másikat, pedig csak mind a „sötét énje” emlegetem!)-- lassan elmosolyodott és megcsóválva a fejét, majd lassan a tenyerébe temette.
- Mit forgatsz a fejedben? -kérdezte tőle, de a válasz csak néma csend volt- Azt mondtad, itt megtalálom azt az erőt, mellyel legyőzhetlek, de semmi mást, csak ezeknek az embereknek a szenvedését majd a boldogságát találtam. - nézett fel saját magára, de a válasz ezúttal sem érkezett. - Mégis mit akarsz elérni? -kérdezte tőle ismét, ahogyan a sötét énje, lassan megmozdult és közelebb lépett hozzá. Lassú és kimért lépésekkel haladt addig a vonalig, ahol a két világ összemosódott és mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, megállt, kezét lassan felemelve, a falnak csapta, a tenyerét Glenek, mutatva.
- Látod? -kérdezte tőle- Mi egy egésznek két oldala vagyunk. - nevetett fel- Ismered már a történetemet, hogy miért vagyok itt, hogy miért vagyok veled, de te még semmit sem ismersz. Alig éltél ebben a világban és eltökélt vagy mindennel szemben, mi a jó és mi a gonosz. - csóválta meg halk kuncogása közben a fejét- Pedig ez a dolog nincs is olyan messze egymástól mind azt azt te gondolnád. Csupán ugyanazon dolog két oldala.
- Pont mind az amit akkor mondtál. - mosolyodott el Glen is.

„... nincs ezen a világon semmi egyoldalú. Nincs sötétség fény nélkül és nincs jó gonosz nélkül. Mindez csupán egy egész két oldala, mert g nem ismernénk a másikat, akkor honnan tudnánk, hogy az amit látunk kés érzünk, valóban az amit kimondunk...”

- Igen! -vette le a kezét a falról. - A küldetésed még csak most kezdődik el. Ez az erdő sok rejtelmet tartogat, csak remélem, hogy nem azelőtt küldenek amitől én is félek...- kezdett szertefoszlani a világ, mind ahogyan a szél fújja el a sárguló falevelek ősz idején. - Vigyázz magadra, mert ha te meghalsz én is veled pusztulok...- árasztott el mindent a fény, ahogyan felébredt.

Álmosan törölte ki az utolsó könnyeket is a szeméből. Ágy vagy hálózsák híján azokon a kis bambuszból készül földágyakon aludt, mégis a kezdeti rossz kinézette után, most már biztosan tudta, hogy akárki mit mond, nagyon is kényelmes a földön alvás. Ralf és Adelus még aludt, de ez nem is csoda, hiszen hármójuk közül, Glen jött el hamarabb. Lassan állt fel, ahogyan a reggeli felkelő nap fényében, leült a sátor elé.
A falusiak már nemcsak ébredeztek, hanem egyenesen fel is keltek és mindegyikőjük már csinálta az aznapra szánt mindennapos munkáját. A rúnamágus sokáig nézte őket, kezeit összefonva a mellkasa ellőt. ~Még hogy van itt valami rosszabb?~kérdezte magától ~Nem tudom elhinni, de... ha ő tud valamit, akkor mindenképp utána kell néznem neki. Kerüljön akármibe...~ lépett ki valaki az épület oldalán.
- Ralf - nézett fel a társár, ahogyan hatalmasat ásított, majd ő is körülnézet. - Ma el kell menünk. Nem élősködhetünk ezeken az embereken. - tápászkodott fel a földről- Addig is felkeltem Adelust, hiszen már egy órája hamarosan, hogy felkelt a nap. -lépett be a kis viskóba, ahogyan meglepődve tapasztalta, hogy Adelus is felébredt.
- Jó reggelt Glen - morogja fáradtan - Mennyi az idő? A térrel jól elvagyok de a negyedik dimenzióval néha gondjaim vannak. - ásított hatalmasakat közben.
- Már egy órája felkelt nap. - közölte a mágussal.
Gyorsan pakolt össze Glen, nem volt sok cucca, éppen annyi élelme és vize, hogy visszaérjen vele a városba és éppen annyi dolga, hogy könnyedén elbírja és ne szakadjon meg vele, de ha valami balul ütne ki, szélsőséges időjárás vagy hasonló, akkor nagy bajba kerülne.
Azonban hirtelen hangosa kiabálásra lett figyelmes. Azonnal kirohant a társaival együtt, ahogyan egy kisebb csödörülett várja már őket. És éppen jókor érnek oda, hiszen a más mágusok már ott vannak és kérdések nélkül is megkapják azokat a a válaszokat, melyekre olyan kíváncsiak.
- Mindent elmondok, de ne itt.- néz körül- Fáradjanak velem...- kéri a korábban kísérőjük őket és egy eddig ismeretlen nagyobb házba kísérve őket, mindenki helyet foglal a középen lévő, ugyanakkora hatalmas asztal körül. - [color=brown]Üljetek le, sajnálom az előbb történteket, nem kellett volna látnotok. – mondja szomorúan. Arcán fájdalom és gondterheltség tükröződik.
- Mi történt? -kérdezi Glen elsőként, megelőzve mindenkit.
- Hát nem is tudom szabad e nekem erről beszélnem. Időről időre mindig van egy áldozat, de ez ellen senki nem tehet semmit. - mondja szomorúan, ahogyan ezúttal most megelőzik, bár ha nem teszik, akkor sem kérdezett volna semmit, hiszen leír a férfiról, hogy anélkül is elmondta volna. - Tudjátok, időközönként mindig elragadnak egyet közülünk, sokszor próbáltuk már legyőzni őket, de semmi értelme nem volt, éveken keresztül jöttek mágusok hogy legyőzzék őket de mind oda vesztek és végül belenyugodtunk.
- Mégis kiről vagy miről van szó? - néz értetlenül Glen a férfira, ahogyan a válasz sem érkezik egyhamar. A férfi egy kicsit vacillál, mielőtt elmondaná, kiről is beszélt eddig.
- Az erdő királynője. Egy hatalmas templomban él, bent a dzsungel mélyén. – feleli szomorúan, ahogyan Glen elmosolyodott. Abban a pillanatban már értette, hogy mit akart neki közölni a másik énje, de a szavaiból, nos egyértelmű volt, hogy az ellen a személy ellen nem lesz egy olyan kéjjutáz kiállni, mind a majmok ellen korábban,.
- Akkor nincs mit tenni... - állt fel Glen a helyéről- … ez a hely még mindig nem biztonságos. - szólt a férfinak határozottan. - MI mágusok vagyunk, azért létezünk, hogy az ilyen dolgokat megoldjunk, hogy megelőzzük, hogy hasonló elő se fordulhasson. -a férfi meglepődik , ahogyan azonnal, sőt kissé idegesen reagál a fiú szavaira.
- Nem, nem! Ezt nem kérhetjük tőletek, már így is sokat tettek a falunkért! De amúgy sem nem értitek...- hadarja izgatottam. - Az a nő veszélyes, egy démon, akik eddig a nyomába eredtek mind meghaltak. Senki sem tért vissza eddig és sohasem akadtunk a nyomára sohasem. Nem kérhetjük, hogy... -szakította félbe Glen.
- Maga nem érti. - mosolyodott el barátságosan. - Én ingyen is vállalom ezt a munkát. -nézett a férfira, aki meglepődött ezeken a szavakon. - [color=yellow]A hittem nem hagyhatja, hogy a gonosz akármilyen formában is győzedelmeskedjen, ha ezt megtagadom, az olyan, mintha a saját magamba vetett hitemet tagadnám meg. - mosolyodott barátságosan de erőt sugározva. ~Mert hogyan győzhetném le a magamban lévő sötétséget, ha azt sem tudom megtenni, hogy megbirkózzak azzal, amit elém gördít a sors.~
- Egyetértek a céhtársammal, és én is vállalkozom erre a feladatra. Úgy érzem félmunkát végeznénk, ha nem járnánk utána ennek a dzsungelboszorkánynak. - mondta ki Adelus is, ahogyan Glen-re nézett és elmosolyodott.
- De az nekem viszont több pénz, tata.- vágott közbe végül Ralf is, aki addig a pillanatig némán állt semleges arccal.
A férfi is elmosolyodott, ahogyan többen is reagáltak, hasonlóan vagy éppen a pénz reményében, ahogyan a férfi is végül belátta. Nem tántoríthatja el őket. Némán bólintott, ahogyan intet, hogy kövessék . Egy eldugott kis házikó felé vette az irányt, mind később kiderült, oda ahol az a nő feküdt, akit az utcán is látott összetörve és zokogva.
. Mit akartok? -kérdezte a vének tanácsnak egyetlen női tagja, ahogyan a vezetőjük tömören elmagyarázta nekik, hogy milyen beszélgetés is zajlott le közöttük nemrégen, ahogyan néma csend telepedett a szobára, majd némi tanáncskozás után, csak néma bólintás volt a válasz, hogy legyen.

- Mit gondolsz Ralf? -kérdezte az erdő feéá sétálva a csapattársától - Valóban olyan erős lehet az a nő, hogy eddig minden mágust elintézte? - kérdezte az erőd ellőt ülve egy fa alatt a rúnamágus a társától. Éppen a többieket várták.
- Nem tudom, és nem is érdekel, Glen... odamegyünk, kicsináljuk, visszajövünk, lesz egy a tegnapinál is nagyobb buli, és ha szerencsések vagyunk, akkor túl is éljük, ráadásul még több zsét zsebelünk be. -válaszolta únóttam,.
- Hmmm...- nézett rá a fiú. - . Meglehet. De … - állt meg ahogyan elmosolyodott -… semmi. Míg a mi csapatunk összetart, nincs mitől félnünk. - érkeztek meg a többiek is, ahogyan csatlakozva hozzájuk egy pillanattal később eltűntek az erőd sürüjében

Másnap hullafáradtan ébredtem fel, valamilyen erdei állat bőgésére. Ám ha már így alakult a dolog, akkor már nem aludtam vissza. Felöltöztem, és kivettem a levettem a köpönyegemhez ragadt papírlapot, ami egy vigyorgó falubelit ábrázolt. Sajnos nagyon gyatra munka volt, ám ennek ellenére beletűztem a vázlatfüzetem lapjai közé. Két kunyhótársam közül egyik se volt a helyén, bizonyára engem megelőzve ébredtek fel, és már kint reggeliznek. Kissé még álmosan elkezdtem összepakolni a holmimat, amikor Glen jött be a kunyhóba.
- Jó reggelt Glen - morogtam éhtársam felé.- Mennyi az idő? A térrel jól elvagyok de a negyedik dimenzióval néha gondjaim vannak. – Mondatomat egy jókora ásítással zártam le. Hiába elszoktam már azoktól az időktől, amikor korán kellett kelnem minden nap Eraban. .
- Már egy órája felkelt nap. Egy ideig némán pakoltunk. Én lelkiismeretesen még a kunyhó eredeti berendezését is rendbe raktam. Nagyot nyújtózkodva léptem ki a szabad levegőre, élvezve a tiszta, növényszagtól terhes őserdei levegőt. Hirtelen hangos síkoly zavarta meg a reggel békéjét. Ralf és Glen azonnal megjelent mellettem, ám én csak egy értetlen pillantással tudtam válaszolni ki nem mondott kérdésükre. Mindhárman elindultunk arra ahol a többi mágus is gyülekezett. Mindenki a vezetőnket állta körbe, aki eléggé rémültnek tűnt.
- Csak nem támadtak megint a majmok? – Fordultam egyikük felé, aki válaszul a fejét rázta.
- Mindent elmondok, de ne itt.- nézett körül- Fáradjanak velem...- int felénk a vezető és egy ismeretlen nagy házba kísér minket. Csapatunk zajosan helyet foglalt, a középen léőv asztal körül és vártuk a magyarázatot erre a reggeli eseményre.
- Üljetek le, - mondta, mikor már mindenki helyet foglalt. - sajnálom az előbb történteket, nem kellett volna látnotok. – mentegetőzött szomorúan. Szerencsétlen falubeli arcán szomorúság és félelem tükröződött.
- Mi történt? - kérdezte Glen elsőként, megelőzve mindenkit. Helyeslő mordulásokat hallatott több mágus is. Szemlátomást mindenki kíváncsi volt arra, ami a faluban reggel történt.
- Hát nem is tudom szabad e nekem erről beszélnem. Időről időre mindig van egy áldozat, de ez ellen senki nem tehet semmit. – folytatta az elbeszélését szomorúan, - Tudjátok, időközönként mindig elragadnak egyet közülünk, sokszor próbáltuk már legyőzni őket, de semmi értelme nem volt, éveken keresztül jöttek mágusok hogy legyőzzék őket de mind oda vesztek és végül belenyugodtunk.
- Mégis kiről vagy miről van szó? - nézett értetlenül céhtársam a férfira, a falu szószólója ezúttal hosszan habozott, mielőtt válaszolt volna. Ám végül rászánta magát, hogy befejezze a magyarázkodást.
- Az erdő királynője. Egy hatalmas templomban él, bent a dzsungel mélyén. – felelte szomorúan. Az Erdő Királynője? Egész eddig nem értettem, mit akart a jós azzal a sorssal kapcsolatos szöveggel, hisz a szörnyek elleni harc elég könnyen ment. Ám ezzel az erdei boszorkánnyal új fordulatot vettek a dolgok. A mágusok halkas sugdolózni kezdtek, megtárgyalva a fejleményeket, és azt latolgatva, hogy menyire kell nekik belefolyni ebbe a dologba.
- Akkor nincs mit tenni – Szólat meg ismét elsőként Glen és felállt a helyéről.- ez a hely még mindig nem biztonságos. Mi mágusok vagyunk, azért létezünk, hogy az ilyen dolgokat megoldjunk, hogy megelőzzük, hogy hasonló elő se fordulhasson. Vezetőnk eléggé meglepődött a szavain és kissé idegessé kezdett válni.
- Nem, nem! Tiltakozott. Ezt nem kérhetjük tőletek, már így is sokat tettek a falunkért! De amúgy sem nem értitek. Az a nő veszélyes, egy démon, akik eddig a nyomába eredtek mind meghaltak. Senki sem tért vissza eddig és sohasem akadtunk a nyomára sohasem. Nem kérhetjük, hogy...
- Maga nem érti. Szakította félbe Glen és elmosolyodott. - Én ingyen is vállalom ezt a munkát. – ezen nem csak a vezetőnk, de a mágusok többsége is meglepődött. Voltak, akik egyenesen a fejüket csóválták.
– A hitem nem hagyhatja, hogy a gonosz akármilyen formában is győzedelmeskedjen, ha ezt megtagadom, az olyan, mintha a saját magamba vetett hitemet tagadnám meg.
- Egyetértek a céhtársammal, és én is vállalkozom erre a feladatra. – emeltem fel a hangomat - Úgy érzem félmunkát, végeznénk, ha nem járnánk utána ennek a dzsungelboszorkánynak.
- De az nekem viszont több pénz, tata.- vágott közbe végül Ralf is, aki eddig unott hangon hallgatta a beszélgetést, szavára sok mágus helyeslően bólogatott, és halkan sugdolózva tárgyalták a lehetőségeiket.
Vezetőnk némán bólintott, ahogy elfogadta a döntésünket. Rossz érzés fogott el, bár fogalmam sincs hogy mitől. társaságunk végül felállt az asztaltól és követtük a falubeli férfit.
Hamar kiderült hogy a kis házikóban ápolják szegény sebesült lányt. és a vének is ott voltak.
- Mit akartok? - kérdezte a Asmia a szokásos mogorva modorában. Vezetőnk elmesélte neki az ajánlatunkat, és végül az öreg hölgy is áldását adta a dologra.

- Mit gondolsz Ralf? - kérdezte Geln később a másik rúnamágus, miközben már az erőd felé sétáltunk, felszerelkezve az újabb túrára. - Valóban olyan erős lehet az a nő, hogy eddig minden mágust elintézte?
- Nem tudom, és nem is érdekel, Glen... odamegyünk, kicsináljuk, visszajövünk, lesz egy a tegnapinál is nagyobb buli, és ha szerencsések vagyunk, akkor túl is éljük, ráadásul még több zsét zsebelünk be. - válaszolta a céhtáramnak.
- Hmmm. Meglehet.- Glen hangja több kétséggel volt tele, mint Ralfé. - De… semmi. Míg a mi csapatunk összetart, nincs mitől félnünk.
- Egy kis egészséges félelem azért sose árt. A bácsikám szerint a kis félelem óvatosabbá teszi az embert. Meg aztán –vettem fel a zsákomat a közeledő többiek láttán – a majmok csak majmok voltak. Ám ezúttal egy boszorkánnyal fogunk szembe kerülni, aki biztos mágiahasználó.