Nocturnus Aréna Event – A Visszavágó - (Adelus Morningway vs Glen Ordway)

- Hallottátok az új pletykákat? Mostanában nagyon aktív az a lidérc aki a város mellett ütötte fel a tanyáját – kortyolt bele a sörébe egy középkorú elhanyagolt ruházatú mágus. Társa bólintott és hozzátette:
- Úgy van. Ahhoz képest mekkora harc volt mikor megjelent itt csak úgy a semmiből. Mégis kiegyezett a Fairy Tail mesterével, és munkát ad minden mágusnak, aki elég bátor, hogy belépjen a fekete tornyába.
- Én mondom nem lesz ennek jó vége. – szólalt meg harmadik társuk, egy öreg szakállas varázsló, aki lassan hörpölgette a kávéját. – A Tanács nem nézi jó szemmel, amit csinál. Márpedig a tanács mindig tudta kit kell szemmel tartania. Túl különösek azok a munkák, amiket az a lidérc ad. Még akkor is ha csak a fele igaz azoknak amiket a helyiek pletykálnak. És ez a viadal, amit szervez. – Az öreg megcsóválta fejét. – Nem lesz ennek jó vége.
Abbahagytam a hallgatózást, és inkább az előttem heverő rajzra meredtem, ami egy égbe szökő tüskés tornyot ábrázolt: Nocturnus menedékét.
Az élőholt immár több hónapja, hogy itt van, és rövid idő alatt vált hírhedté. Történetek és pletykák terjengtek róla, azóta hogy megjelent. Én azok között voltam, akik tanúi voltak a feltámadásának. És bár megkímélte az életemet, azóta önkéntelenül vissza-vissza jártam a Fekete torony környékére.
És nem voltam egyedül. Az új munka híre gyorsan elterjedt, és mindenféle mágus idejött, hogy arénába szálljon a jutalomért, és a titokzatos küldetésért.
Megtapogattam a zsebembe rejtett amulettet, aminek egyik mélyedésbe egy hatalom szilánk volt belefoglalva. Még négy üres hely volt, és szándékomban állt megszerezni a hiányzó darabokat. Ki tudja talán Nocturnus révén közelebb kerülhetek az Elveszett mágiákhoz, és a mágia eredetéhez.
Kifizettem az italomat és elindultam az éjszakában a torony felé. Jókoratömeg verődött össze. Megborzongtam, mikor megéreztem a teret átrajzoló erős varázslatokat, pont, mint azon az este mikor a torony először megjelent.
Varázslók álldogáltak mindenfelé. Voltak, akik már fogadásokat kötöttek azokra akik elkezdték a harcukat. Itt-ott ugyanis jókora mágikus tükrök közvetítették a három harcmezőtípuson zajló harcokat.
- Félre az útból kölyök – mordult rám egy jókora izmos férfi, aki a hátán jókora lángoló kardokat hordozott. – Ezek a harcok igazi férfit kívánnak. Nem pedig gyenge varázslókat.
Sértő szavai jó pár csúnya pillantást kiváltottak, de senki sem szólt egy szót sem.
- Csak tessék uram – engedtem el a harcost. Ahogy elnéztem biztos voltam benne, hogy bármelyik varázsló könnyen ellátja majd a baját. Legjobb esetben képes más fegyvert megidézni, mint minden fegyvermágus. De egy igazi varázsló ellen semmi esélye.
Sóhajtva kivártam a soromat és én is odaléptem Nocturnus egyik titokzatos fekete lepelbe burkolóz szolgája vette számba a harcra jelentkezőket.
Eszembe jutott a zombi, ami korábban Nocturnus üzenetét hozta, és kirázott a hideg. Kellő távolságra megálltam az ijesztő alak előtt. A lény mintha rám emelte volna a tekintetét, majd az előtte lévő papír fölé hajolt. Kezében csont tollat tartva.
- Név, céh, mágia. - morogta reszelős hangon.
- Adelus Morningway, Quatro Cerberus, Térmágia – soroltam határozottan. A rémalak lefirkantotta az egészet, majd így szólt – a sorsolást megkezdtük, értesítjük hol fog összecsapni az ellenfelével.
- Rendben – feleltem, azzal odébbálltam átadva a helyet a következő jelentkezőnek.
Egy pillanatra a tükrökre emeltem a tekintetemet, és mintha Omeron Greensandet láttam volna valami földalatti helyen. Elmosolyodtam, hisz a föld alatt egy földmágus szó szerint elemében volt. Nem irigyeltem az ellenfelét.
Vajon más céhtársam is eljött ide?
Tekintetem az arénát mutató tükörre esett, a kép épp egy harc elejét mutatta. Ám mielőtt alaposabban megnézhettem volna kik is csapnak össze, megláttam valamit, amitől egyből jelentőségét vesztette az arénabeli harc.
Egy fekete lepelbe burkolt alak közeledett felém. Nocturnus egyik élőhalott szolgája. Páran folyamatosan köztünk járkáltak és adták át az üzeneteket a mezőkön ácsorgó varázslóknak. Akadtak köztük olyanok, akiket erős teleportáló varázslat ragadott el, miután beszélt egy-egy ilyen szörnyeteggel.
- Adelus Morningway? – Kérdezte suttogó hangon.
- Igen – idegesen nyeltem egyet.
- Ellenfeled az erődben vár rád.
- Rendben, köszönöm – feleltem idegesen, és már ott sem voltam.
Átvágtam a nézők között és a fák felé indultam. A hírnők pontosan megmutatta merre kell mennem, ráadásul pár fáklya a vendéglátónk előrelátását dicsérve ott világított az erdő szélén jelölve az utakat az erdei helyszínekre.
A lángok barátságosan égtek, semmi különleges nem volt bennünk. Ám a fák alatti félhomály miatt mégis görcsbe állt egy pillanatra a gyomrom. Vajon milyen ellenféllel kerülök szembe?
Mélyet lélegeztem beszíva az erdő nedves növényszagát, majd elindultam a nekem kijelölt úton és hamar egy tisztásra értem ki, aminek a közepén egy évszázados tölgyfa terpeszkedett.
- Space Magic – suttogtam ám nem éreztem senkit a közelemben. Csak a fát, és a többi növényt. Aztán valami elvált a fa törzsétől, és megkerülte hogy szemügyre vehessen.
A törzsében bujkált? Sikerült kifognom egy növénymágust? Aztán már átkoztam magam az ostobaságomért, hisz megint csak a mágiám tévesztett meg.
Ellenfelem még pár lépést közeledett felém, és én a hold fényében megláttam az arcát. Velem egykorú lehetett, Fején kötést viselt, ami az arcára lelógva eltakarta a jobb szemét. Azt, amelyik a titokzatos rúnajelet rejtette.
- Kellemes esténk van igaz Glen? – fordultam a céhbeli barátom felé. – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar sor kerül a visszavágónkra.
- Bizony, én sem gondoltam volna, hogy így lesz Adelus. Korábban legyőztél, de akkor egészen mások voltak a körülmények.
Ezzel sajnos kénytelen voltam egyetérteni vele. Most jóval határozottabbnak tűnt, mint az első összecsapásunk alkalmával. Nehéz lesz új meglepetésekkel előrukkolnom.
Elővettem a rúnafaragásokkal teli botomat és felkészültem a harcra. Glen ellen akkor van a legtöbb esélyem ha közel vagyok hozzá. Tudtam, hogy bár Geln ért ide elsőnek, van benne annyit tisztesség, hogy ne állítson fel előre enchantment csapdákat, így ezektől nem is tartottam. Ám így is nagyon óvatosnak kellett lennem.
Halk kürtszó hasított bele az éjszakába, megadva a jelet a harcra.
Elkezdtem rohanni Glen felé, és közben varázslásra emeltem a kezem.
- Pressure bomb – helyeztem el a téranomáliát barátom háta mögött.

Minden egy hétköznapi regelen történt, bár így belegondolva nem éppen hétköznapi volt, hiszen a történtek fejében, ami addig történt, inkább lehetett volna ünnepnapnak is nevezni. Lassan kezdett mindent értelmet nyerni és mintha valami isten eldöntötte volna, lassan minden egyes kis történet a helyére kezdett kerülni és lassan mindent értelmet nyer. Na de ez a része a történetben nem a végkifejlet, csupán egy mellékszál, mely ugyan nagyban kapcsolódik a történethez, mégsem egy önálló része, csupán egy nagyobb történet apró kis melléktörténetecskéje. De hogy mit mond el? Az kiderül majd.
Glen nagyon is örült annak, hogy Lilli végre felébredt abból az álomból, mely szinte visszafoghatatlan teherként nyomta őt, heteken keresztül. Amióta megismerték a benne lévő lélek természetét és céljait, hiába adatott esély arra, hogy elzárják és megfékezzék őt örökké, mégsem jutottak közelebb a győzelemhez. Lilli-nek majdnem az életébe került és bár csak egyszer tőrt azóta felszínre, abban a pillanatban, hogy a fegyvermágus visszanyerte az eszméletét és felébredt, nem volt ereje, hogy tovább garázdálkodjon. Bár ezen garázdaságot, csak éppen az a személy vette észre és tapasztalta meg, akit Glen nem akart bántani és akivel úgy érezte, hogy végre a barátja is lehet. A céhtársa Adelus.
De annak már jó ideje és attól a naptól fogva Glen végig lilli-vel volt, szinte el sem mozdult mellőle. Nem csupán félt, rettegett attól, hogy esetleg ha eltávolodik Lilli-től, a végén előtör a rosszabbik énje és akkor már nem lesz képes visszatartani őt. De azzal az elhatározással ,lassan de biztosan kezdte egyben megfullasztani is a lányt. Állandóan rajta logót, nem ment egyedül sehova és a szerelem, melyet egymás iránt éreztek, talán először viszályba és kétségbeesésbe kezdett fulladni.

- Tessék! -állt az egyik nap Glen ellé, kezébe egy levéllel, melyet alig néhány perce vett át.
- Mi ez? -kérdezte tőle kíváncsian Glen, ahogyan az egyik széken ülve, éppen egy könyvet tartott a kezében.
- A következő megbízásod, melyre egyedül mész! -pöckölte meg a fiú órát a lány, de a viccesnek szánt mutatvány nagyon rosszul sült el. Glen egy határozott mozdulattal csukta össze a könyvet és határozott arccal nézett szerelmére.
- Vissza kell, hogy... - ekkor azonban egy hatalmas pofon, melynek csattanása bezengte a szobát, felrázta Glen-t és immáron egy mérges arcú lánnyal kelet szembenéznie, nem olyan angyalival, mind korábban.
- Nem lehetsz mindig mellettem és én sem lehetek ott mindig! El kell fogadnod, hogy vannak olyan dolgok, melyekért küzdened kell. - guggolt le a férfi ellé, ahogyan mindkét kezével, immáron lágyan megragadta a fiú fejét. - Régen azt mondtad, hogy minden áron erősebb leszel nála és a helyes utat fogod járni! Most mégis félsz attól, hogy cselekednek kell. - mosolygott barátságosan rá, ahogyan Glen előre hajolt és a homlokuk összeért.
- Csupán nem akarom még egyszer, hogy olyan helyzetbe kerüljek. Adelus és én is együtt küzdöttünk azért, hogy neki ne sikerüljön megszereznie a könyvet és úgy is, csupán a te segítségeddel sikerült megfékeznem. Majdnem megöltem egy társamat, majdnem megöltem egy barátot, én... - egy halvány puszi szakította félbe.
- .. de éppen ezért kell hogy elszakadt attól, ami most vagy. Régen sohasem mások erejére és segítségére támaszkodtál volna, hanem a sajátodéra, éppen ezért voltál gyenge. -mosolygott rá még mindig - De ha nem tudsz a saját erődből és nem tudsz a mások erejéből győzni, akkor tett össze a kettőt. Egyszer már közös erővel, azok erejével akik szeretnek képesek voltunk őt megállítani, így képesek lehetünk újra. Csak abban kell hinned, hogy az a hit melyet érzel, nem csak benned van meg, hanem azokban is, akik körülvesznek.
- Igazad van... - nézett a már tenyerében lévő levélre, ami egy felhívás volt, nem névre szóló, de olyan, melyre Glen soha nem ment volna el. Egy aréna, ahol semmi mást nem kell csakis harcolni. - De ez... - nézett Lilli-re, de abbahagyta azt amit mondani akart. - … értem. Köszönöm! -állt fel, ahogyan felkapta a kabátját. - Vissza jövök épségben és erősebben mind valaha. - nézett vissza a fegyvermágusra egy pillanatra, mielőtt útnak indult.

Az út egy sötét toronyhoz vezetett, ahol a szokásos kísérteties hangulat helyet egy barátságos, na jó, zsibvásár hangulút és kocsmaszagú emberek tömkelege várta őt. Egy bejárat volt, de mégis viszonylag rendezett sorokban haladt a bagázs, ahogyan végül Glen is a bejárathoz ért, némi huzavona és késedelem után.
- Név, céh, mágia. - morogta a furcsa szerzett, ahogyan Glen zsebre tett kézzel, nyugodtan válaszolt.
- Glen Ordway, rúnamágus, Quatro Cerberus. - mondta barátságosan és mosolyogva, de a lény rá sem hederített. De ennek ellenére, Glen érzet, hogy végre visszatért bele az élet és újra tud örülni.
– A sorsolást megkezdtük, értesítjük hol fog összecsapni az ellenfelével. - nyögte ki és betessékelve kérte is a következőt, hiszen sok ember gyűlt össze, ő pedig nem ért rá beszélgetni, bár ha az a valami beszélgetett is valakivel?
Hosszú, néma órák következtek len életében. Semmi sem történt, de elég sok ahhoz, hogy az furcsa legyen. Ezek a lények, élőhalottak, furcsa mód jártak az emberek között, kezükben papírokkal, mint valami futárok, vagy éppen kopok. Ugyanis elégé úgy viselkedtek, hiszen egyből kiszagolták, hogy hova tűnt a célpontjuk és bár voltak olyan szerencsések, akiknek csak szóltak, valakik egyszerűen eltűntek a beszélgetésük után.
- Glen Orway igaz? -kérdezte egy zavaró hang. Glen a falnak dőlve nézte a tömeget, de a hangra felfigyelve lenézett a földre, ahol a nála fél testtel kisebb lényecske álldogált. Sokkal fejletlenebb volt mind a többi.
- Igen? -nézett le rá mosolyogva, mely elégé zavarta a kis halott lelkét.
- Ellenfeled az erődben vár rád. - morogta, ahogyan Glen körbenézett, majd mosolyogva kérdezte tőle.
- És az merre van?
- Jöjjön! - morogta az orra alatt, ahogyan a termetéhez képest gyorsan vágott keresztül a tömegen.
Egy közeli erdő, vagyis inkább fás rész felé haladt, de a hely sokkal több volt annál. Ahogyan egyre közelebb értek, a fáklyákkal teli sorok között sietettek át egy hatalmas fához mely egy domb tetején állt és régebbi lehetett mindennél, mely körbevette. Az élőhalott megállt a terület előtt, ahogyan visszafordulva morogta a rúnamágusnak.
- Itt várj! Az ellenfeled is hamarosan itt lesz!- bandukolt el és mire Glen utána nézett, már el is tűnt a sötétségben.
- Ilyet... - nézett körbe, ahogyan lassan és kíváncsian a fához sétált. Egy apró kis nyílás éktelenkedett rajta, mely azonban sokkal békésebb volt, mind bármi más a környéken. - Végül, csak várnom kell... - fújt egy nagyot, ahogyan félig befeküdve a fába, lecsukta a szemét és hallgatta a nagy semmit. De ezt az érzést lépések zaja szakította félbe. ~Na végre.. .~ gondolta. Nem figyelte az időt, így pedig ő sem tudta, hogy mióta várt. Felállt és kilépve a szabadba olyan történt, melyre nem számított, vagyis inkább az lett az ellenfele, akire nem számított.
- Kellemes esténk van igaz Glen? - kérdezte- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar sor kerül a visszavágónkra.
- Bizony, én sem gondoltam volna, hogy így lesz Adelus. Korábban legyőztél, de akkor egészen mások voltak a körülmények. - emlékezett vissza mosolyogva a harcukra.

- De éppen ezért... - kezdett el rohanni felé váratlanul Adelus, ahogyan Glenre mutatott. ~Ez... ~ tágult ki a szeme egy pillanatra, ahogyan érezte a megnövekedett erőt maga mögött, mely magába fogja szippantani és így is történt. A magasba emelte az erő, ahogyan magához rántotta és érezte azt a mágiát és azt a hihetetlen képességet, melyet az ellenfele birotkolt. ~Pont mind múltkor... magához ránt, majd ugyanazzal az erővel kilők magából, pont felé... ~ gondolta, ahogyan így is történt. Az erő ahogyan magához húzta, ugyanazzal ez erővel, váratlanul is el repítette, pontosan Adelus felé, aki ezt a pillanat várta, de ez a harc nem úgy alakult, mind múltkor..
Adelus a bottal akarta fejbe vágni az ellenfelét, aki tehetetlenül repült felé, pontosabban egyesen irányba szúrva a bot fejével egyszerűen kiütni őt, de mellément, vagyis Glen az utolsó pillanatban tért ki előle, egyszerűen félrerántva a fejét, ahogyan a bot a feje mellett zugot el. És a következő pillanatban Adelus már érezte a rúnamágus öklének az erejét az arcában, ahogyan a saját csapást fordította ellene. A Pressure bomb taszító hatása miatt Glen gyorsasága nagyobb volt a szokásosnál és, mivel korábbi harcukban egyáltalán nem közelharcos jellemet ismert meg a mégis, mindenre de erre nem számított. Az öklösnek hála jó néhányat bukfencezett a földön még a térmágus, mielőtt megállt volna. És mire felnézett, máris reagálnia kellett.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001 / Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: 1. Formula / - végzett a furcsa mozdulatokkal, ahogyan egy mágikus pecsét jelent meg Glen előtt, majd az azt követő lökéshullám tökéletesen találta volna telibe Adelust. De nem időben. Váratlanul irányt változtatott és a nem túl közeli fák egyikét letarolva csak füstöt hagyott maga után, semmi többet, csak a közben k9döl fa maradványait. . ~Még mindig képes Eltéríteni a támadásaimat, ez így nehéz lesz... ~ mosolygott, ahogyan boldog arcot vágott. - Tudtam, hogy eltéríted, ezért is így támadtam... - közben a tekintetét le sem vette a térmágusról. - … de ez a harc most más lesz! Jobb ha felkészülsz Ad, mert most nem azzal a Glen-nel állsz szembe mind múltkor. Megismerted a mágiámat, de én máshogy harcolok mind ő. - lépett egy lépést közelebb a mágushoz. - Ezt gondolom, már észrevetted... - jegyezte meg és valóban észrevehette. Sokkal jobb volt ezúttal Glena közelharcban és gyorsabb is volt, még ha a mágia amit használt, lassúbb és nem is olyan erejű mint korábban. De azt Adelus is beláthatta, hogy amit tudott Glen-ről addig, most nem teljesen lesz igaz.

- Tudtam, hogy eltéríted, ezért is így támadtam... – közölte velem Glen, miközben felkeltem a földről, a sajgó arcomat tapogatva - de ez a harc most más lesz! Jobb, ha felkészülsz, Ad, mert most nem azzal a Glen-nel állsz szembe mind múltkor. Megismerted a mágiámat, de én máshogy harcolok mind ő. Ezt gondolom, már észrevetted... - jegyezte meg miközben felém közeledett.
Igaza volt a fenébe is. A céhbeli kis összecsapásunk idején Glen búskomor volt és depressziós, alig bírtam rávenni, hogy normálisan küzdjön ellenem. Ez a küzdelem egészen más lesz, pont ahogy mondta, itt most nem akadályokat kell legyőzni, hanem egymást, futkároztak bennem a gondolatok.
- Az az ökölcsapás telibe talált, de rendesen – vigyorogtam a barátom felé. – ha a céhben is így bemostál volna, biztos kifeküdtem volna. Ugye most még visszafogtad az ütést, és ez csak afféle ,, tudd, mire számíts tőlem” bemutatkozás volt igaz? – Kérdeztem, hogy időt nyerjek némi gondolkodásra
- Most ugye tudod, hogy ellentmondásba keveredtél saját magaddal is, vagy csak abban a tudatban élsz, hogy erősebb lettél? -kérdezte tőlem. baártom is ont úgy vigyorogott, ahogy én. Nos tényleg ügyesebb vagyok mint korábban, és ezt be is fogom bizonyítani. De hogyan? Tettem fel magamnak a kérdést.
Egy újabb térbomba elől megint megpróbálna kitérni, és tisztában van a Diversion hátrányaival is, miszerint korlátozott az elferdített tér nagysága. Nincs más hátra, újra elő kell vennem a Materiát. Gondolataimat tett követte. Eldobtam a botomat és Glennek oldalt állva varázsolni kezdtem.
- Materia High, Reform – mondtam, mire a tér összesűrűsödött mindkét kezemben, két gömböt formálva. A rúnamágus felé lévő gömb kicsi, lapos ötágú csillaggá vált, míg a másik szétfolyt a térben és csak általam észlelt hullámokat vetve elkezdett rákúszni a testemre, mint egy második bőr. A csillag narancsszínben ragyogott a sötétben, akárcsak én magam, miután rámkúszott a varázserőmmel mozgtott mágikus szuperanyag.
Glen egy kicsit lelassított a jelenséget figyelve. biztos elbizonytalanodott egy kicsit, hisz előző harcunk során nem így használtam ezt a varázslatot.
- Talán tényleg fejlődtél... - emelte fel a kezét, ahogyan a levegőbe írt. - Solid Sript Earth - mondta és ropogó hang kíséretében földből álló betűk jelentek meg a levegőben előtte, és egy laza intéssel felém küldte a földrögöt, miközben ő maga is nekem ugrott méghozzá boszorkányos sebességgel.
Oldalra ugrottam a támadása elől, ami tompa robajjal a talajnak csapódott. Glen pontosan tudta hova fogok ugrani, és teljes erőből mellbe rúgott, ám én meg se rezzentem.
Láttam az arcán, hogy úgy érzi magát, mintha egy kőfalat talált volna el, gyorsan taktikát váltott és ezúttal egy jobbkezes ütéssel próbálkozott, hasonló eredménnyel.
Az ütés erejétől hátrahanyatlottam, ám ezt sem éreztem meg. A testemet körülvevő Materia megvédett az ütéseitől.
- Hogyan? - Kérdezte értetlenül, fájós kezét rázogatva.
- Múltkor még nagyon kezdő voltam a Materia használatában, de az óta sokat gyakoroltam – feleltem és egy könnyed intésemre a csillag pörögve Glen felé suhant.
- Áááá. már értem. – mosolyodott el.
A rúnamágus megint földet idézett maga elé, ami pajzsként felfogta a csillag támadását.
- Pressure Bomb – mondtam, és elhelyeztem az anomáliát a lebegő föld közelében.
Glen észlelte a veszélyt és oldalra vetődött. A következő pillanatban az anomália egy pontba sűrítette az Earth szót alkotó földbetűket és hangos robbanással szórta szét darabjaira, telibe találva a rúnamágust.
Én is kaptam a szerterepülő rögöből, de a Materia ismét jól szerepelt és megvédett. Glen köhögve talpra ugrott, és olyan gyorsan varázsolt, hogy csak az utolsó pillanatban voltam képes védekezni.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001
- Diversion – kiáltottam ijedten, mindkét kezemet előre nyújtva. A felém száguldó gömb közvetlenül előttem elkanyarodott és függőlegesen az ég felé száguldott tovább.
Barátom körül apró rúnák lebegtek, láttam rajta, hogy pillanatokon belül rá fog jönni a védelmem gyenge pontjára. Mágikus akaratommal ismét a csillag felé nyúltam és megtámadtam vele Glent, aki kénytelen volt félreugrani a narancsszín tünemény útjából. Újra és újra lecsaptam a csillaggal, ami hűen követte minden kézmozdulatomat. Glen pedig korábban sohasem látott fürgeséggel és hajlékonysággal tért ki minden támadás elől.
- Solid Sript Fire – lángokból álló szó vörösen ragyogott fel az éjszakában, elhamvasztva a támadó Materia csillagot.
- Solid Sript: Wind, Solid Sript Fire – A két szó újra megjelent előtte, először felém küldte a lángoló betűket, majd egy pillanattal később a tűz után a levegőt. Amint a két mágia találkozott berobbant az egész, és kisebb tűzförgeteggé dagadva száguldott tovább.
Rémület hullámzott át rajtam, és kétségbeesetten próbáltam védekezi, egyszerre akartam Materiaból falat emelni és Diverisont használni. A tér látványosan hullámot vetett előttem, és a tűz akadálytalanul végigsöpört rajtam. Ösztönösen a földre vetettem magam, ahogy a lángok elértek. Perzselő hő csapott végig rajtam, és egy pillanattal később a mataria aura megadta magát. A ruhám itt ott, lágnra kapott, és én szeveszettül hemperegni kezdtem afőldön, hogy kioltsam a kis lángocskákat.
A fű jókora területen leégett körülettem. Meleg, megfeketedett földre tenyereltem rá, ahogy talpra kínlódtam magam. Ruhám megperzselődött, de szerencsére nem égtem meg nagyon.
- Jól vagy Ad? – Kérdezte Glen, kissé aggódva. - azt hiszem kicsit túllőttem a célon.
- Igen – kiáltottam vissza neki, hogy megnyugtassam, majd ledobtam magamról a köpönyegemet, és vetettem egy szomorú pillantást a lángoló csúcsos kalapomra, ami leesett afejemről, és így kikerült a materia védelme alól. – De sajnos a kalapomról már nem lehet ezt elmondani – tettem hozzá szomorúan. - Materia High, Reform.
Ezúttal három gömb jelent meg a levegőben. A középső a mellkasomra tapadt és újra narancs fénybe öltöztetett. Tisztában voltam vele, hogy bár Glen mágikus támadásai képesek átütni ezt a mágikus vértet, azért úgy véltem jobb, ha megint magamra öltöm. Ha nem lett volna rajtam a tűzvihar alatt, sokkal komolyabban megégtem volna. A másik két gömb is átalakult két szabályos egy méter oldalhosszúságú kockává. Tudtam volna még növelni a méretüket, de így könnyebb volt kontrollálni őket. A kisebb néha jobb.
- Most rajtam a sor – mondtam halkan, és közben éreztem az elmémben lobogó varázserőt, ahogy mozgásba hoztam a kockákat. A sarkukra állítottam őket levegőben miközben egyre gyorsabban kezdtek el forogni, majd egy intéssel mindkettőt Glen felé küldtem.

Glen a saját testén ízlelte meg, hogy Adelus milyen erőssé is vált. A legutóbbi harcuk során nem mutatott technikai kivitelezések, váratlan megoldások, de a rendíthetetlen hit és energia, mely addig is jellemző volt a térmágusra, semmit sem változott. De ahogyan a harc egyre jobban alakult és fejlődött fel, a kezdeti ismerkedés, vagyis felmérés a végéhez közeledett és a harc onnantól ténylegesen és végérvényesen elkezdődött.
~ Nem is rossz...~ gondolta végig a helyzetet. ~ Vigyáznom kell, hogy azzal a bombás technikájával, mert ha elkap, végtelen leszek egy pillanatra. És ez Materiál, sokkal erősebb mind eddig. Képes alakot adni neki és már védekezésre is könnyedén használni. És egyszerre képes használni őket.... hmmm …. gondolkozunk, hogy vajon mire is megyek, ezzel az ismerettel...~nézte végig a két kocka létrejöttét, miközben némán állt egy helyben.
- Most rajtam a sor . - jelentette ki Ade, miközben a két kocka a sarkára állt és hihetetlen forgással zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen Glen felé.
De a rúnamágus nem mozdult el a helyéről, nem csinált semmit sem és a két kocka egyre közelebb és közelebb ért hozzá. De ami ennél is furcsább volt, hogy Glen nem a két éppen felé száguldó varászlatos fegyvert nézte, hanem Adelust, akinek a keze mozgatás jelezte, hogy a két kocka merre is fog mozogni. ~Eddig mindig a kezével irányította a támadásokat. Könnyedén kitudom találni, hogy merre fog mozogni, ha őt nézem és amúgy is...~ mosolyodott el, ahogyan a két kocka becsapódott, de már késve. Glen az utolsó pillanatban ugrott hátra és éppen az történt, amit ő akart. A két kocka becsapódott, a forgó mozgásnak hála szinte belefúródva a földbe, ahogyan a por és a föld darabkák szinte teljesen eltakarták egymás elől a két mágust.
~Nem tudom megtéveszteni! Képes érzékelni az élőlényeket maga körül! Így csak kicsi esélyt adtam magamnak! Ebből a pozícióból meglephetem őt, ha elég ügyes vagyok. ~ emelte fel a kezét és a levegőbe kezdte rajzolni a mágikus pecsétet, ahogyan az Amaterasu Magic Seal: Formula 001 nem a két materiált, hanem az azok között lévő kis hézagot kihasználva, tökéletesen Adelust célozta meg. ~Egyszerre csak két keze van! Vagyis csak két Materiált képes használni, így ezt a támadást nem fogja tudni elkerülni...~ volt az alapterve, ahogyan a fűst függöny hirtelen kettévált, ahogyan a mágikus lövedék átszelte a levegőt és Ad nem tudott már kitérni előle. Telibe találta, de a páncél könnyedén felfogta a támadást, ezúttal csak megrepesztve a páncélt.
De így minimum újra látták egymást és a két materiál kocka megemelkedett és előre indulva pörgő mozgásban, szinte felszántotta a talajt. Glen ezúttal is a megfelelő percre várt csak, ahogyan a jobb oldali egy kicsit előrébb sodródót és Glen ez előbb Jobbra tért ki egy egyszerű tigrisbukfenccel, ahogyan nem volt ideje felmérni a terepet. A másik bevágva a hátsó mögé, egyenesen a rúnamágust támadta, mely elöl, azonban nem újra jobbra tér ki Glen, hanem balra, szinte beugorva a másik mögé, ezzel megzavarva Adelust, hiszen az egyik kocka előre, míg a másik jobbra haladt, míg Glen balra és mögötte volt. És a keze azonnal mozgott. Maga mögé írta a EARTH szót, ezzel megakadályozva egyből, hogy hátratudja támadni a céhtársa, hiszen akárhogyan nézzük, mindenhogyan a közvetlen támadás csak egy pontból érhette el abban a pillanatban. És egy pillanatot sem várva azonnal elkezdett rohanni Adelus felé.
Érezte maga mögött, hogy a két kocka megmozdult és az írást megkerülve két oldalról, egy egy félkörivel leírva pontosan tudja már Adelus, hogy mikor és hogyan tud vele lecsapni a rúnamágus ellen. Pontosan maga előtt, két oldalról, szinte két kockafal közé zárni őt. ~Ugyan Ad, ezt te sem gondolhatod komolyan! Gondolod, hogy abbahagyom ezt és megpróbálsz távol tartani magadtól... alábecsülsz...~ nevetett volna fel, ahogyan egy pillanat alatt küzdötte le a távolságot sarkában a két kockával mely már nem pörgött. A rúnamágus szinte belebámult Adelus arcába, ahogyan elé ért és a két kocka abban a pillanatban majdnemhogy össze is lapította őt, ahogyan oldalról összeértek. De Glen jól sejtette. Ahogyan megtorpant Adelus előtt, a lábát megvetve, éppen időben ugrott hátra, az összeérő két kova elöl és ez csak annak volt köszönhető, hogy jól tudta. A céhtársa nem akarja megölni és ő ezt használta ki. De nem mintha lett volna ideje arra, hogy ezen gondolkozzon, azon, hogy mi ült ki abban a pillanatban Adelus arcára. Talán félelem, vagy meglepődés. Ki tudja, hiszen ahogyan a két kocka összeért, már el is tolta magától, hiszen csak azok álltak közé és a rúnamágus közé. De túl későn.
Ellökte magától, de Glen már a levegőben úszott és Adelus fölé ért, maga elé írva a WIND szót, ahogyan az engedelmeskedve nemcsak létrehozója parancsának és a gravitáció hatalmának, becsapódott felülről, eltalálva Adelust. De ez nem volt elég a rúnamágusnak, hiszen mint a földre ért a mágustársa mögött, a levegőbe kezdte rajzolni a pecsétet, melyet már eddig is elég sokszor használt. Adelus pedig csak egy kicsit megrendülve fordult meg, elengedve az addig létrehozott és irányított kockákat, de túl későn. Az első Amaterasu csak megrepesztette a páncélt, míg a felülről indított csapás csak azért kelet, hogy a férfi megtántorogjon és ne legyen esélye a védekezésre. És ez a támadás, ezúttal már feltörte a védekezését. A páncél megrepedt, ahogyan kettétört a térmáguson és a hatásnak hála, jó néhányan métert csúszót hátra még és fájdalmas arccal nézett fel a rúnamágusra, hogy még tisztán lássa, ahogyan Glen ökle tökéletes időzítéssel elérje a hasát.
- Erős vagy... - hajolt előre Adelus az ütésnek hála- … de ezt a harcot nem az nyeri, aki...- abbamaradt Glen szövege, ahogyan érezte Adelus kezét ráfonódni az öklére, majd egy szó nélkül rántotta félre a mágus kezét, ahogyan a bal kezével ezután ő sújtót le a férfi arcába. Glen hátratántorgott. A szája szélén egy halványa vércsík jelent meg. - … még van erőd? -kérdezte, miközben farkasszemet nézett a térmágussal. - Jó! A mullkori harcunk után szomorú lettem volna, ha ennyitől kidőlsz vagy feladod. Gyerünk Adelus! - vigyorgott elégedetten, ahogyan újra felemelte a kezét és ököllel Ade arcába sújtott, de a térmágus nem borult el. Megvette a lábát és a harc immáron teljesen kibontakozott.

- Egy kevés még akad – válaszoltam a rúnamágus kérdésre, miközben fájdalmas fintorral rázogattam a kezemet. Az arcom lángolt a fájdalomtól, biztos voltam benne ,hogy csúnya zúzódások maradnak Glen ütései nyomán. Felsisszentem a fájdalomtól, miközben ellenfelemet fürkésztem.
Tőlem nagyon idegen a pusztakezes küzdelem, ám azt az ütést, ösztönösen mértem Glen arcára. - és ne hidd, hogy azokkal már végeztél – mutattam a Glen mögött lebegő kockákra. Meglegyintettem a kezem és mágikus akaratommal visszaszereztem a gyengülő materia-k fölött az írányítást, megakadályozva, hogy végleg elenyésszenek. A control, még mindig nem ment olyan könnyedén, hiába gyakoroltam rengetegszer a céhb-ben. Megerősítettem az akaratomat, és a varázserőmmel megmozdítva a kockákat, egyenesen az ellenfelem felé röpítettem őket. Ám ő ahelyett, hogy a háta mögül közeledő kockára figyelt volna egyenesen nekem ugrott.
- Solid Sript Earth – A föld ropogva állt össze Glen előtt, majd faltörőkosként zúdította felém. Mindkét kezemmel előrenyúltam.
- Diversion, Reform – kiáltottam. Bal kezem előtt meghajlott a tér, és a mágikus támadás egy lámpásokkal teleaggatott fának csapódott, ugyanakkor az egyik kocka felém kezdett suhanni, és közben elvékonyodva bottá alakult. Glen észrevette, hogy mire készülök és kitért a hátulról suhanó bot elől, ami valójában nem is őt célozta. A mágiámmal alkotott fegyvert azért reptettem magam felé, hogy azzal folytassam a párbajunkat. A materia bot engedelmesen a kezembe repült. Nagyon fura érzés volt a megszilárduolt, ragyogó levegőt megfogni. Szinte éreztem ahogy bizsereg a tenyerem a botot markolva.
- Ha közelharcot szeretnél részemről rendben – Jelentettem ki, és látványosan pörgetni kezdtem a narancsszín botot, miközben a megmaradt kocka mozgása kissé lelassult, ahogy időlegesen egyre kissebb figyelmet szenteltem neki.
A rúnamágus habozva megállt előttem. Látott már épp elégszer mikor a bottal gyakoroltam a harcot, és azzal is tisztában volt, hogy ebben a harcmodorban nem okoz gondot a Diversion használata sem.
Felé ugrottam és egyből támadtam is a materia bottal. Gyors suhintás a lábai felé, majd pörgés és csapás a jobb vállra. Fogásváltás és szúrás a testre. Glen minden támadásomat elkerülte, ide oda hajolva a bot elől. Tartotta a távolságot a fegyveremtől, és épp olyan ügyesen mozgott mint a harcunk eleje óta. Ismét megpördültem és ezuttal a legvégén fogtam meg a fegyveremet és leguggolva lábmagasságban megpróbáltam elgáncsolni a rúnamágust. Ám legnagyobb ámulatomra, Glen egy kézenállásos félszaltóval könnyedén elkerülte ezt is. Csak tátott szájjal bámultam. Ilyet mágustól látni nem mindennapi mutatvány. Igyekeztem magamhoz térni a döbbenetemből és tovább támadtam Glent egyre csak ide oda terelve a mezőn. Ám a látszattal ellentében nem harcoltam csak úgy vaktában. Hiába kerülte el minden csapásomat, mégis minden a terveim szerit alakult.
A botom halk puffanással csapódott a rúnamágus kinyújtott karjának, mikor kivédte az egyik támadásomat.
- Mi ez a gonosz mosoly? - kérdeztem kissé ijedten, biztos voltam benne, hogy nem véletlenül blokkolta a támadásom. Úgy látszik nem csak én készültem valamilyen trükkre. Felemelte a másik kezét, ami mágikus rúnákat rótt a levegőbe.
Egy gyors szitokra jutott időm csak, és már telibe is talált egy Solid Srpit -féle levegőcsapás, amit szinte azonnal követett egy másik. Métereket repültem pörögve a levegőben, és fájdalmasan a földnek csapódtam jó messze Glentől. A fák csak úgy recsegtek ropogtak a hirtelen támadt szélvihartól. Néhány fáklya fénye ellobbant, miközben táncba kezdtek a fákra aggatott lampionok.
Hát ennyit a közelharcról, gondoltam keserűen. Ezt elkerülhettem volna, ha új páncélt varázsolok magamra, bosszankodtam. Akkor talán megálltam volna lebegve a levegőben.
Aztán a fájdalom benyilallt a jobb kezembe megtörve a gondolataimat. Könnyes szemmel pillantottam le a kezemre, és óvatosan megmozdítottam. Pokolian fáj, de szerencsére úgy tűnt nem tört el, de hogy nem fogok botot forgatni vele a harc további részében abban biztos voltam. Talán még varázsolni se nagyon. Kínom ködén láttam, ahogy Glen elindult felém. Ne! Nehogy idegyere, rémültem meg. Ott kell maradnod ahol vagy.
- Megállj! – figyelmeztettem – Még ott a botom, bocs, inkább kard, Reform – formáztam át az elejtett materia a botot fenyegető óriási pallossá, ami hűen követve kissé remegő ép kezem mozgását egyenesen Glen elé suhant, hegyével a rúnamágus felé fordulva.
Barátom szerencsémre megtorpant, holott könnyedén elsöpörhette volna egy Amaterasuval a materaiból formázott kardot.
Most! kiálottam fel magamban. A Glen felett lebegő, lehető legnagyobra formázott materia kocka maximális sebességell zuhant a föld felé. A rúnamágusnak reagálni sem volt ideje, máris a földnek szegezte a rázuhanó mágikus alakzat. A tervem tökéletsen sikerült.
Korábban mikor megtámadtam Glent a materia bottal, valójában nem feledkeztem el a másik materia kockámról. A harc alatt kinyúltam felé a mágiámmal, és hatalmas erőfeszítés és koncentráció árán, sikerült Glen fölé belebegtetnem.
- Ezt, hogy csináltad? Nem úgy van, hogy csak a kezeddel tudod irányítani őket? -nyögte, miközben igyekezett megbírkózni a ránehezedő nyomással.
- Dehogy, a térmágia elmét követel a mágustól, és nem mozdulatokat. - feleltem neki, miközben a fejem csak úgy zsongott a vaárzserőtől, ahogy a kockát folyamatosan lefelé nyomtam, megakadályozva Glent a szabad mozgásban. Arra azért ügyeltem, nehogy túlzásba vigyem a dolgot, és véletlenül megsebesítsem. - Érzem az alakzatokat és az akaratommal mozgatom őket. Csak nem integettem a kezemmel? Nekem fel se tűnt a dolog, azt hiszem ez egy rossz szokás lehet nálam. - mentegetőztem. Reméltem ezzel a fordulattal meg fogom nyerni az összecsapást.

A lapos materiál lapok támadása váratlanul érte Glen-t, mondjuk nem mintha az eddigi harc, melynek menete kezdett megfordulni, nem érte volna őt elégé kínosan. Eddig magabiztos volt, de a material hihetetlen képességei és annak irányíthatósága már olyan szintre emelte a harcot, melyet egyszerűen nem lehetett egyedül megvívni. Vagyis ha egyedül kell harcolnia, nem taktikázhat, nem elemezheti a helyzet és nem húzhatja az időt, hiszen ő is érezte, hogy a varászereje már fogytán, sőt azon csodálkozott a legjobban, hogy Adelus hogyan lehet még talpon.
A lapos kocka oldala hihetetlen erővel nyomta lefelé Glent, akit váratlanul ért a csapása. Egész végig Ade kezeit bámulta, így pedig a támadása, minden előjel nélkül képes volt őt meglepni és telibe találni. A harcuk során az első támadása Ade-nak, mely képes volt eltalálni őt.
- Ezt, hogy csináltad? Nem úgy van, hogy csak a kezeddel tudod irányítani őket? - kérdezte nyögve a rúnamágus.
- Dehogy, a térmágia elmét követel a mágustól, és nem mozdulatokat. Érzem az alakzatokat és az akaratommal mozgatom őket. Csak nem integettem a kezemmel? Nekem fel se tűnt a dolog, azt hiszem ez egy rossz szokás lehet nálam. - válaszolta nyugodtan Ade, miközben Glen a nyomás alatt, már négykézláb nézett értetlenül a földre.
Nem tudott megmozdulni, úgy érezte, hogy az erőtér, szinte megállíthatatlanul fogja őt összenyomni, de ez az érzés minden másodpercben változott, ahogyan a kocka lenyomta őt, de ugyanakkor nem nyomta agyon. Glen keze-lába mégis remegett és jól tudta, hogy Ade nem viccel. Komolyan gondolja, hogy a harc akár komolyabb sérülésekkel is, de csak egy győztessel érhet véget. És ez csak akkor tudatosult Glen-ben. Keze lassan ökölbe szorult és végre nem úgy tekintett csak erre a harcra, mind az előző összecsapásuk második menetére. Nem csak egy olyan harc volt már a számára ahol meg akarja ismerni egy céhtársa igazi erejét. Nem, hiszen már megismerte azt az erőt és a további harcukban csupán már egyvalami miatt zajlott. Egy olyan dolog miatt, melyet a céhben eltöltött első napján egy másik mágustól tanult meg. Tisztelet, mely a közös harcuk során képes csak megszületni.
- Csak ennyit tudsz!!! - kiáltotta el magát, ahogyan megemelkedett a kocka, Glen felsőtestével együtt. Kinyomta magát, a súllyal a hátán, ahogyan a kezei lassan elemelkedtek a földről és félig felemelkedett. Bár kívülről egy könnyűnek tűnhetett, de a rúnamágus minden egyes izmai a határáig feszült. Arca látható oldalán kidülledtek az erek, fogai szinte csikorogtak, ahogyan egymáshoz értek. - Ez mind semmi! -kiáltotta el magát, miközben felnyúlt a félig lapos kockáért, ahogyan a tenyere megtámasztotta a varázslatot, majd minden erejét összeszedve olyan történt, melyre még Adelus sem számított soha.
Glen alányúlt a kockának,. Mintha az egy tárgy lett volna, vagyis lényegében az is volt. Egy anyag, mely olyan szívós volt, hogy annak elpusztítása fikailag szinte lehetetlen volt. De ennek a tömörségnek hála, ugyanakkor nagyon is valós volt. És bár a tömege inkább volt nevezhető semminek, a gravitációs vonzása a létrehozója által akármikor növelhető volt, az alakjának és térfogatának akár a sokszorosára is. De ez most akkor is kevés volt. Glen egyszerűen megemelte a kockát és maga feléé emelve, az utolsó fizikai erejét is összeszedve a magasba repítette azt, ahogyan a súly nélkül, szinte annyira könnyűnek érezte magát, mint addig soha. Féltérdre zuhanva, azonban még mindig tudta, hogy a harcnak nincs vége és a kocka is létezik.
Gyors és precíz kézmozdulatokkal rajzolta a feje fölé a pecsétet, ahogyan az felvillant és a betűk, melyeket Glen rajzolt fel, megmozdultak a körben. A rúnamágus a határán volt, miközben Adelus a varászerejét felhasználva lefelé rántotta a kockát, így az felgyorsulva hihetetlen sebességgel zuhant volna rá Glen-re. De valami útját állta. Félúton megtorpant, ahogyan az Amaterasu egyes formulájának sűrített lökéshullámával találkozott. Csak egy pillanat volt, ahogyan a kocka apró darabjaira robbant szét és narancssárga apró kis darabok, mind apró kis tűzijátékok fényei hulltak alá, új fényt gyújtva az éjszakába.
- Na mit szólsz...- nevetett fel Glen, ahogyan Adelus döbbent arcára nézett, aki már alig volt képes talpon maradni. Az előbbi harc minden varászerejét kivette. - … lehet, hogy az elme nagy úr … talán nálam jobban csak te tudod, hogy tudás olyan ajándék, mely sohasem vész kárba.... de az elme nem létezhet test nélkül. Akkor lehetsz csak erős, ha minden hiányosságodat elhagyod és az előnyödre tudod fordítani...- állt fel és bár lihegett és kimerült volt, de akkor sem ereszkedett féllábra, még ha a lábai remegtek és megingott is közben. - Ha pedig az elme és test harmóniában van, akkor szembenézhetsz akármilyen kihívással. - mosolyodott el, miközben a térmágusra nézett. - Na mennyi erőd maradt még? -kérdezte.
- Több mint hittem - felelte fáradtan, verejtékező homlokát megtörölve az ép kezével. - Ha nem estem volna olyan csúnyán, sokkal jobban ánnék, de így... Minden esetre van még annyi erőm, hogy egy darabig folytassam a harcot. Még ha már nem is leszek képes az előbbihez hasonló táványos akciókra. Talán ha egyre van még erőm. - felelte neki az igazsághoz híven.
- Akkor mutasd meg, hogy mit is tudsz még... - intett neki, hogy itt az ideje a tettek mezejére lépni, ne csak a szájat jártatni. - … és ezúttal remélem mindent beleadsz végre, mert amit eddig tettél, még nem elég. Jól tudom, hogy tudsz ennél többet is. - hívta ki az utolsó csatjukra.

A párbaj kezdett nem túl jól alakulni számomra. Látszólag sikerült ugyan némi előnyre szert tennem, de amikor Glen szó szerint ledobta magáról a materiaból formált kockát, megértettem, hogy mennyire nagy köztünk a különbség. A varázserőm nagy részét már elhasználtam a sok térformázó varázslattal. Csak az a tudat vigasztalt, hogy nem volt hiába a sok gyakorlás.
Nos egy látványosabb varázslatra még futja az erőmből. És ha eléggé sikerül meglepnem Glent, talán még tudom tartani vele a tempót, még egy ideig.
Csöndben megszüntettem a Space Magic-ot. Ez a varázslat hála a rendszeres használatnak már alig apasztotta a mágikus erőmet, ám ahhoz, amire készültem, minden maradék energiámra szükség volt. Még egy utolsó trükk volt a tarsolyomban. Egy olyan alkalmazása a materiának, amit még soha nem próbáltam ki harci körülmények között. Ha most is megtörik a koncentrációm, mint gyakorlás közben…nos ebben az esetben Glenn könnyű győzelmet fog aratni.
Nyugodtan álltam a céhtársam előtt, jó messze tőle. Nem sietett folytatni a harcot, inkább úgy tűnt megvárja, mit tudok még előhozni a tarsolyomból.
Nem kellett sokat várnia. Lassan, mélyen beszívtam a levegőt. Ép kezemet magam elé tartottam, és elkezdtem áramoltatni a varázserőmet.
- Materia Hight, Reform – mormoltam, és megjelent a kezem előtt egy új nagy narancssárga kocka. Csupán egy materia-ra futotta az erőmből, a mximális három helyett. De nem bántam, így is nagy kihívás lesz azt az egyet mozgatni és átformázni. Varázserőm maradékát szinte teljesen erre szántam, illetve arra, hogy el tudjam téríteni az esetleges támadásokat. Míg gondolkoztam a kockát testem köré formáztam mintha megint páncélként akarnám használni.
- Mire készülsz Ade? – Kérdezte Glen gyanakodva. – A páncél már korábban sem működött egészen jól.
- Igen, de ez most más lesz. – Bizonygattam, miközben körbevett a narancsszín erőtér. Újra használtam az átformázó varázslatot, majd hátraléptem az erőtéren nyitott részen, úgy hogy a materia a helyén maradt, megőrizve a formáját, majd egy kevés varázserő felhasználásával beforrasztottam a rést. Glen előtt egy ember alakú materia alakzat ragyogott.
Megmozdítottam a kezem és a narancsszín jelenség utánozta a mozdulatot. Nem volt más csupán egy emberi test durva körvonala. Nem volt kézfeje, és korlátolt volt a mozgása is, de mégis ijesztő jelenség volt ahogy ott ragyogott előttem az éjszakában. Képzeletemben óriási narancsszín lovag képe derengett fel, páncélzatban, hősies arcvonásokkal, kezében óriási materia kardot markolva.
Majd befejeztem az ábrándozást, és visszarángattam magam a fájdalmas valóságba. Ám mikor Glenhez szóltam minden fáradtságom ellenére benne volt a korábbi fantáziaképem keltette büszke érzések.
- Mostantól, az lesz az ellenfeled. A Matera Knight – közöltem vele, kimondva alakzathoz választott nevet, miközben igyekeztem fenntartani az ember alakú materiat finoman legyintettem az ép kezemmel, és útjára küldtem az alakzatot, maximális sebességgel, egyenesen Glen felé repítve.
A rúnamágus ledöbbenve figyelte a narancsszín tüneményt, de hamar észbe kapott.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001- kiáltotta, útjára küldve a pusztító mágiát a repülő tünemény felé. Egész testemben éreztem a tartalékolt varázserőm pezsgést, amikor picit odébb mozdítottam a repülő Materia Knight-ot. A mágikus támadás elzúgott mellette, egyenesen felém tartva.
Rossz a támadás szöge, nem fog eltalálni, gondoltam, magabiztosan. Glen varázslata iszonyatos sebességgel zúgott el mellettem meglobogtatva a köpönyegemet. Ugyanabban a pillanatban a faltörőkosként rohamozó Knight telibe találta a meglepett céhtársamat, és puffanó hang kíséretében a földre taszította.
A rúnamágus megpróbált talpra állni de én nem hagytam. A Materia Knight engedelmeskedve a folyamatos Control és Reform hatásnak megállás nélkül püfölte a barátomat. Reméltem, hogy nem ütött túl nagyot. Apró szikrákat láttam felvallani, és azonnal reagáltam fellebegtetve a matarei alakzatot.
A következő pillanatban egy lángokból álló Fire szó repült el ott, ahol pár pillanattal korábban még a Knight lebegett.
Odébb mozgattam a materiat, hogy Glen háttal legyen nekem, hogy ne felém száguldjanak azok a pusztító varázslatok, amik elől majd félrelebegtetem a Knigh-ot
Szerencsére volt annyi tapasztalatom már a Sript rúnajelekkel, hogy tudjam azok a varázslatok nem igazán hosszútávúak. Amire nagyon oda kell majd figyelnem az az Amaterasu lesz.
Glen közben két újabb Srpit varázslattal próbálkozott. A Water szó elől kitértem, és bár a Wind megpörgette a Knight-ot, de nem sikerült szétoszlatnia.
Kitartóan folytattam Glen elleni támadásokat, otrombán mozgatva a materia alakzatot. Tömpe karjai ütéseket mértek a rúnamágusra, és időnkét a lábaival is felé rúgtam. Bár rá tudnám formázni valahogy, villant belém a gondolat, és egy pillanatra lankadt a figyelmem.
Glen nem habozott kihasználni a Knight lassulását, és lecsapott.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001 – a varázslata lerobbantotta a materia jobb karját és lábát. A fenébe! Azonnal újraformáztam az alakzatot, hátha meg tudom menteni mielőtt szétoszlana. Újat már nem volt erőm létrehozni. Keserű kínlódásomnak meglett az eredménye. A Materia Knight új kart és, lábat növesztett, és tovább tudta folytatni a harcot helyettem.
Glen kiért a Kinght lesújtó karjai elől. Láttam amint jobb keze mágikus jeleket ró a levegőbe, újabb Sript varázslatra készülve. Nem hagyhattam, hogy befejezze. Mostanra már biztos rájött, hogy én vagyok a gyenge pontja a Knightnak, hisz amióta ráküldtem a materia alakzatot meg se mozdultam. Ha hagyom, hogy varázsoljon a következő mágiát már nem az előtte lévő bábnak fogja küldeni hanem nekem. És már nem biztos, hogy még egy Diversionra futni fogja az erőmből.
A látásom kezdett elhomályosodni, és a kimerülés kezdett legyűrni. A fejem majd szét robbant, és belül lángoltam, ahogy minden csepp varázserőmet a Materia mozgatásra fordítottam.
A Knight Teljes testével nekirepült Glennek, aki elveszítette az egyensúlyát, és csak egy bukfenc árán tudott újra talpra állni, ám a varázslatát fel kellett adnia ehhez a trükkhöz.
A materia követte őt, és újabb ütéseket mér rá, de ahhoz nem tudtam elég közel kerülni, hogy Glenre formázhassam a Knightot. Talán hibázik és majd akkor. Most már arról szólt minden hogy melyikünk bírja tovább a nyomást. Én fogom először feladni a túl sok felhasznált varázserő miatt, vagy Glen fárad ki annyira, hogy lefoghassam a materiaval.
A rúnamágus sikeresen elugrott az egyik ütés, elől, mire válaszul meghosszabbítottam a Knight másik kezét, bemosva egyet Glennek. A külvilág egy homályos folttá mosódott össze, és én nem láttam, hogy mi történt a barátommal az ütés után. Nem láttam mást csak a materia narancsszín ragyogását, meg a fáklyák és lampionok apró fénypontjait.
Nem tudom mikor de már rég féltérdre rogytam, és úgy irányítottam a materiat. Ép kezemmel megdörzsöltem a szemem, hátha attól kitisztul a látásom. Csak még egy kicsit kell kibírnom biztattam magam, ám valahol nagyon is tisztába voltam azzal, hogy ezt a küzdelmet nem nyerhetem meg.

A harc kezdett igazán egyoldalúvá válni. Az, amire Ade képe volt, már más szintnek volt nevezhető. Glen pedig a kezdeti alapelveit már teljesen feladva próbált a térmágus felé nőni, de egyre kevesebb eséllyel. Hiába volt nagyobb varászereje, akkor is, a fizikai képességeit már teljesen felélve, a pengeélen táncolt tovább, ahogyan láthatólag Ade még mindig elég jól bírta. Talán túl jól is. De a harcban volt egy lényeges momentum, melyre Glen nem volt képes választ találni.
Ő eddig Ade-hoz képes alacsonyabb mágikus támadásokat és azok kombináció használta csak, és ezzel gyors egymás utáni használata és az ehhez kombinált fizikai és közvetlen támadásai minden alkalommal elég ól találták el Adelust. Míg az ellenfele? Ő nagyobb erejű és nehezebb mágiát hozva létre, nem rövidtávon, hanem megtartva hosszú távon alkalmazta azokat. Így nem a létrehozása, hanem annak irányíthatóságába használta fel a varászerejét, de nem a fizikait, melyet megtartva inkább varászerejébe fektetett be. Két külön stílus, de vajon melyik lesz eredményes? Az csak a küzdelem végén fog eldőlni. És az a lényeges momentum, melyre nem találta a választ, nagyon is egyszerű volt. Vajon ki bírja tovább a mágia ezen felhasználásainak módjait.

A lovag hatalmas ütése elérte Glent, aki hatalmasat repülve, szinte felszántotta a földet a visszaérkezésekor. A hátán feküdt, ahogyan a kezét sem tudta megmozdítani, csak a csillagos eget nézte, miközben a materal lovag egyre közelebb sétált felé. ~Nem tudom legyőzni...~ gondolta, ahogyan elvigyorodott. ~ Igazad volt Lilli... nem csak te tudsz megvédeni saját magamtól. Már nem... jól gondoltam, hogy egy barát nem csak a gyengeségem jele lehet, hanem az erősségem is. Ezt az utolsó harcunk óta jól sejtettem, még ha... nem is akartam bevallani magamnak...~ nem nézett semerre, csak hangosan kimondta.
- … tisztelek Adelus...- és bár Ade alig látott már, mégis jól értette Glen szavait. - … mert te egy rendkívüli ember vagy. Olyan, akibe a céh a bizalmát fektetheti, akiben talán én is megbízhatok.- nevetett fel halkan és boldogan. - A mesterem azt mondta, hogy „ Az elme ereje határtalan, pont úgy mind a szavaké.” - a lovag megállt, ahogyan Glen lassan, de csak félig tápászkodott fel. - Te az elméddel és az akaratoddal hozod létre és változtatod meg a teret, míg én ezt az erőt, nem a változtatásara, hanem a rögzítésre és a felhasználásra hasznosítom. Lényegében ugyanolyanok vagyunk, csak ugyanazt az erőt, máshogy használjuk fel... - tápászkodott fel annyira, ahogyan Ade-hoz hasonlóan, csak féltérden tudott szembenézni a lovaggal -.... de tudod, az erőm már fogytán van. Az előbbi csapás pedig valószínűleg eltörte pár bordámat is. ...- mosolygott- … vagy ha a nem akkor is nagyon fájt.- karölt bele a mellkasába, de még mindig boldog arcot tudott vágni, még ha egy kicsit fájdalmasan is tette ezt. - [color=yellow]De mit szólnál ha befejeznénk végre. Az utolsó támadásod az enyém ellen. Hiszen mindketten a végünkön járunk. Ha így folytatjuk, a végén még meghalunk...- de a szava ellenére nem állt fel.
- Egy végső támadás? - kérdezte vissza a fáradtan a térmágus, majd elmosolyodott, majd fájdalmas grimaszba csapott át. - Legyen úgy. Már nincs értelme tovább tartalékolni az erőmet. Nincs is mit tovább tartalékolni, már egy Diverisont se tudnék elővarázsolni. De annyi erőm még van, hogy a Knight hőshöz méltóan utoljára lesújtson. Köszönöm a bizalmadat és a tiszteletedet Glen. Bár még csak rövid ideje ismerjük egymást, úgy igaz barátomnak tekintelek, és a ha szükséged lesz rám én ott leszek melletted. Bár árnyék járja át a szíved, van fény ami szétoszlassa. - jelentette ki Adelus, és tekintetét a lebegő materia alakzatra emelte. - Elszámolok háromig rendben? És akkor egyszerre támadunk.
Egy..kettő..három
A lovag pedig lassan megmozdult, és Glen fölé kerekedett, ahogyan elé ért. Ade is tudta, ahogyan Glen is, hogy nem kell sietnie, hiszen nem valószínű, hogy Glen elfog ugrani a támadás elöl. Nincs rá elég ereje. A lovag lassan hátrahúzta a kezét, hogy lendületet vegyen és egy mindent eldöntő csapással kiderüljön, ki nyerte a harcot. A lovag lassan tette azonban mozdulatait. Ade spórolt a mágiájával és minden megmaradt erejét a csapásba akarta belevinni, ahogyan Glen is. De nem írt semmit a levegőbe, amely meglepte a térmágust, ugyanakkor jól tudta azt is, hogy Glen nem adta fel, csak éppen azt nem tudta, hogy mire készülhet. És a lovag lecsapott, amikor összegyűjtötte az erejét.
Glen villámgyorsan rántotta mag elé a kezét, ahogyan a lovag keze megállt a levegőben, pontosan Glen keze előtt. Ade úgy láthatta messziről, hogy Glen csak a puszta tenyerével állította meg a varázslatát, de nem ez történt. A lovag keze megremegett, ahogyan apró darabjaira hullott szét.
A rúnamágus előrezuhant, de még idejében sikerült megállítania a testét, hogy nehogy arccal előre a porban végezze. Arca szinte teljesen úszott a verejtékben, ahogyan a látása elhomályosult. Jól tudta, hogy az ő varászereje is a végét járja. ~Sikerült. Nem gondoltam, hogy a végén ezt a varászlatot kell majd használnom...~ gondolta fájdalmasan ahogyan mégis felnézett Ade-ra, aki értetlenül nézett rá. A teste megemelkedett, ahogyan felállt a földről nagy nehezen, de az állása néha-néha megingott és teljesen bizonytalanná vált.
- Vége a harcnak. Force Push /Erőlökés/ - rántotta fel a kezét, ahogyan az óriás megingott, majd apró darabjaira robbant szét, ahogyan tömör energialövedék áthatolt a mellkasán. - Tudod Adelus, nem gondoltam, hogy ráveszel, hogy egy ilyen közvetlen mágiát keljen használnom. Már régóta tudom, hogy a birtokában vagyok, de azzal is tisztában voltam, hogy ez nem az én mágiám és hogy ez az erő, a múltam bűneinek egyike...- állt nem messze tőle, ahogyan felnézett a sötét égre, a ragyogó csillagokra, melyek bevilágították az éjszakát. ~Fény és remény? Talán tényleg van igazság abban ami történik...~ nézet le Ade-ra, ahogyan visszatért az izmaiba az élet, de a mozgása még mindig lassú volt és fáradt. Lassan ért csak oda a térmágus elé, ahogyan lenézett rá. - … de te! Te felnyitottad a szemem! Most már minden erőmet és tudásomat fel kell használnom, hogy erősebbé váljak, mert vannak olyanok, akik mindennél fontosabbak nekem és érzem, hogy meg kell védenem őket minden áron. Tudom, hogy hamarosan visszatérnek ők is...- emelte oda a kezét a térmágusnak, hogy felsegítse, de az habozott egy pillanatig - … és fel kell készülnöm arra harcra. De egyedül nem tudok győzni! Segítségre van szükségem, olyanokra, mind te... egy barátra....- érezte a férfi kezeit, ahogyan az elfogadva a rúnamágus segítségét, belemarkolt a kezébe. - Sajnálom, hogy veszítettél, de még jobb vagyok nálad...- mosolygott rá barátságosan, miközben felhúzta a földről.

- Vége a harcnak. Force Push - rántotta fel a kezét, ahogyan a Kinight megingott, majd apró darabokra foszlott szét, ahogy a kinetikus lövedék keresztülhatolt rajta. - Tudod Adelus, nem gondoltam, hogy ráveszel, hogy egy ilyen közvetlen mágiát keljen használnom. Már régóta tudom, hogy a birtokában vagyok, de azzal is tisztában voltam, hogy ez nem az én mágiám és hogy ez az erő, a múltam bűneinek egyike... - Glen lassan közeledett felém, és nekem lassan derengeni kezdett miről is beszél. Arról a mágikus pecsétről, aminek a jobb szeméhez van köze. - de te! Te felnyitottad a szemem! Most már minden erőmet és tudásomat fel kell használnom, hogy erősebbé váljak, mert vannak olyanok, akik mindennél fontosabbak nekem és érzem, hogy meg kell védenem őket minden áron. Tudom, hogy hamarosan visszatérnek ők is... - Glen felém nyújtotta a jobb kezét, ám én egy pillanatra ledermedtem. Eszembe jutott az előző harcunk. És a Worth Woodsea-beli kalandunk. És most kicsit megijesztett az utolsó mondatával. - … és fel kell készülnöm arra harcra. De egyedül nem tudok győzni! Segítségre van szükségem, olyanokra, mind te... egy barátra....- Kétségeim úgy szálltak el mint a füst. Megragadtam a barátom kezét, aki aki elvigyorodott és felsegített a földről. - Sajnálom, hogy veszítettél, de még jobb vagyok nálad.
- Ne sajnáld, Gratulálok a győzelmedhez Glen. És örülök, hogy a barátodnak tekintesz. Már korábban is mondtam. Rám számíthatsz, ha meg kell kűzdened a sötétséggel, és a múlt árnyaival. – jelentettem ki komolyan, majd hogy oldjam a feszültséget elmosolyodtam, ami hamar fájdalmas fintorrá változott sajgó a kezem miatt. - inkább a kezemet sajnáld, meg engem, hogy ilyen szerencsétlenül tudtam esni. Lennék inkább állat sedír mágus. Akkor a macskalélekkel biztos talpra estem volna - eresztettem meg egy bárgyú viccet.
- Az biztos – nevetett Glen. Még akart valamit mondani, amikor egy szakadt fekete köpenybe burkolózott alak lépett ki a fák közül. A gerincemen ébredő borzongás egyből jelezte, hogy Nocturnus egyik túlvilági küldötte jelent meg.
- A harcnak vége – jelentette ki érzelemmentes hangon. Darabosan mozogva felemelte a jobb kezét és rámutatott a mellettem ácsorogó rúnamágus barátomra. - a győztes Glen Ordway a Quatro Cerberusból. Menj vissza a Mester tornyához. Ott majd megtudod a továbbiakat. - Mondta, azzal tökéletesen zajtalanul visszalépett a fák közé eltűnve az árnyak között.
- A hideg is kiráz ezektől – vallottam be, és megborzongtam. - nem bírom az élőholtakat.- Csak nem egy rossz emlék? - kérdezte Glen halkan.
- De, sajnos az. Tanúja voltam egyszer, mikor egy egész városnyi ember halt meg és tért vissza ilyen szörnyetegként.
- Ugyan, a mágiának megvannak a maga sötét útvesztői ugyan, és elkerülhetetlen, hogy egy mágus ne találkozzon azokkal az erőkkel és szörnyetegekkel, amik a fekete mágiákból táplálkoznak.... - komorodott el Glen és megigazította a szemkötőjét.
- Félre ezekkel a borús gondolatokkal – igyekeztem témát váltani, hogy magunk mögött hagyjuk a hírnök által keltettfeszültéget miközben elindultunk a torony felé.
- Igazad van...- nézett Glen rám- ... de már régóta úgy gondolom, hogy ezen a világon a mágiát nem lehet csak feketének és fehérnek nevezni. Csakis egyvalaminek, mágiának, mely valamiből ered...- mosolyodott el- ... hiszen régen minden mágia egy volt. - vakarta meg közben a tarkóját zavarában- Te is ezt kerested a könyvedben nem? A mágia eredetét...
- Terminus mester könyve csak néhány száz éves. És főleg a térmágiára koncntrál. -vallottam be - De azért keresem én keresem a mágia eredetét. Én is úgy gondolom ahogy te: egy helyről indult el minden. Annyiféle mágia van amiről keveset, vagy semmit se tudok. Ezért is volt, hogy az telekinetikus támadás nagyon meglepett. Végig a rúnáidat figyeltem, azokat könnyű észrevenni, de te csak egyszerűen szétrobbantottad. Újra bebizonyosodott a régi bölcsesség: ,,Mindig legyen egy ütőkártyád” - beszéltem folyamatosan, hogy eltereljem a figyelmemet a kezemet hasogató fájdalomról. Ráadásul, most, hogy elhasználtam minden varázserőmet, furcsán könnyűnek éreztem magam.
- Az nem ütőkártya volt. Nem akartam használni azt a mágiát, mert nem az enyém. De nagyon jól küzdöttél Ade, túlságosan is. Csak kis híja volt hogy nem megint te nyertél. Ha több varázserdő lett volna, akkor más lett volna a harc kimenetele.
[color=lightblue]- Lehetséges. De ezt már sose fogjuk megtudni. A materia valóban nagy lehetőségeket ad, de a jelenlegi szintemen iszonyatos szellemi, és mágikus erőket kíván tőlem. De a nyomás bombát már mégse használhattam. Túl jól ismered a régi varázslataimat.
- Hát ez igaz, de te meg a rúnamágiámat ismered túl jól, ami nem rossz, ahhoz képest, hogy nem varázsolsz velük. De Ade lenne egy kérdésem. Mikor először idézted meg azt a materia alakot, akkor eltérítetted azt az amaterasut, ami majdnem eltalált?
- Nem, - feleltem Glennek, felidézve a szituációt. - Nem volt rá szükség. Láttam, hogy nem fog eltalálni és inkább nem varázsoltam semmit, és arra koncentráltam, hogy téged megtámadjalak.
- Tudtad, hogy nem fog eltalálni? Megérezted a mágiáddal igaz?
- Kivételesen nem. Amikor elkezdtem a létrehozni a Knight-ot kikapcsoltam, hogy ne szívja el a megmaradt varázserőmet, és a figyelmemet se vonja el. -magyaráztam, miközben félrehajtottam egy útban lévő faágat az ép kezemmel. Nagyon reméltem hogy el tudják majd látni a torony közelében. Nem volt kezdem sötétben egy órát sétálni Magnoliába. - Amióta csatlakoztam a céhhez, voltam pár nehéz szituációban. Rászoktam arra, hogy folyton megbecsülgessem melyik támadásnak van esélye eltalálni engem. Persze óvatosságból mindig készen állok a Diversion használatára. De most nem volt rá erőm, és neked Meg Ralfnak köszönhetően elég jól ismerem az amaterasut, hogy kiszámítsam mikor veszélyes és mikor nem.
- Áh értem, viszont a jövőben is legyél óvatos Ade. A legtöbb mágia nem olyan könnyen kiismerhető. Ráadásul az Amaterasum csak első formulás volt. Minél magasabb a formula száma, a pusztítás mértékbe is arányosan növekszik majd...
- Ezt eddig nem is tudtam. Lehet egy erős Amaterasu ellen már a Diversion is kevés lenne. túl nagy támadás ellen teljesen hasztalan. Majd igyekszem a jövőben. Óvatosság a hosszú életű céhes mágus titka, ahogy hallottam néhány társunktól.
Egy ideig csöndben haladtunk az erdőben. Itt-ott már látni lehetett a torony fényeit, ahol ritkásabban álltak a fák.
- Ha visszamentünk a toronyhoz mi fog vajon történni? - Kérdezte Glen.
- Nem tudom, de szerintem jó eséllyel lesz még egy kűzdelmed, valamelyik szintén továbbjutott mágussal. Mást nem nagyon tudok mondani. Annyi pletykát hallattam már, hogy milyen jutalmak vannak, és hogy mi célja is van ezeknek a harcoknak. Biztos, hogy Nocturnus mindent időben tisztázni fog.

Újra a fáklyákkal kialakított ösvényen haladt végig a két mágus. A sötétség még mindig nem szült meg, sőt mintha egyre jobban kezdte volna körülölelni őket. Furcsa neszek és morgások hangzottak fel a sötétből, de a lángok miatt talán, csak nagyon messziről és alig halhatóan. És a két mágus, nem mind ellenfelek sétáltak vissza, nem is volt igazán győztese vagy éppen vesztese annak a harcnak, hiszen mind a ketten sokkal többet nyerte, mind egy sima győzelem, vagy éppen valamilyen jutalom, mely esetleg az út végén várja majd őket.
A sötét torony körvonala azonban kezdted feltűnni. A két mágus fölé tornyosult, miközben ők minden egyes lépéssel közelebb jutottak hozzá. A sötétség hangjai lassan teljesen megszűntek, miközben a helyüket az emberek tömegeinek a hangja vette át. Bár még nem láttak semmit, ilyen távolról is hallani lehetett a két különös hangot, mely tökéletesen elvált egymástól. A győztesek elégedett és néha dicshimnuszt zengő, elégedett szavait és a vesztesek és néhol halálukon lévő mágusok, talán utolsó sikolyait.
- Ha visszaérünk a céhbe, akkor megnézem a könyvedet végre... - nézett Adelusra Glen, ahogyan barátságosan elmosolyodott- … de nyugi, nincs semmi hátsó szándékom. A múltkor is... - egy pillanatra elhallgatott, miközben tovább rótták az útjukat- … nem én voltam az, aki megakarta szerezni a könyvet. - kissé csalódott mosoly ült ki az arcára. Tisztán lelehetett azonban olvasni róla, hogy nem a történtekre gondol, hanem másra. Őrá! - Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy azt könyvet … nem... egy hasonló könyvet már láttam valahol. - egy pillanatra csendben maradt, ahogyan gondolkozott és a csendet Adelus törte meg.
- Ne aggódj annyit. A bácsikám egyszer azt mondta, hogy nem szabad csak a múltban élni, de nem szabad állandóan csak a jövőbe tekinteni, mert akkor elveszítjük a jelen adományát. Őrülj annak, amid most van, amit elértél és ne arra gondolj, hogy mi lesz holnap, vagy mi történt tegnap. - mosolygott rá a térmágus, melyre Glen is hasonlóan reagált és jól láthatóan kicsit máris jobban érezte magát.
- Igazad van. Talán ez volt az egyetlen tanítás az életembe, mely képes volt felvidítani...
- Ennek örülök...
És az útjuk lassan a végéhez közeledett. A fekete torony már ott vált a szemük előtt, az előtte álló, vakító lámpák sora és az emberek tömege már teljesen betöltötte a látóhatárt, de ahogyan az várható volt, fele annyian voltak csak jelen, mind korábban. Glen és Ade nyugodtan és ellentmondás tűrően lépett be a táborba, miközben néhány férfi sötét pillantást vetett rájuk. Biztosan nem tudták eldönteni, hogy a kettő közül vajon ki is nyert. Éppen ezért mérték végig őket és mindenki láthatta, hogy a két Cerberus-os mágus alig különbözött egymástól. Magasság, testalkat terén, mind a ketten könnyű prédának néztek ki. Sőt, a megviselt állapotuk miatt, talán még jobban alábecsülték őket.
- Jó sokan maradtak még így is... - jegyezte meg a rúnamágus. -... de...- hirtelen megállt, ahogyan tisztán látott valakit.
Egy magas, fekete köpenyt viselő alakot, aki a fal mellett állva éppen őt nézte. Hosszú fekete haja egybeolvadt a köpennyel, ahogyan ráborult, de a komor arca még a pislákoló fényben is jól kivehető volt. Glen megállt és némán nézte őt. Nyugodt és kimér tekintettét.
- Joren... - mondta ki halkan. Adelus keze rácsapott Glen vállára, ahogyan a mágus mintha csak egy állómból ébredt volna fel, kapta félre a fejét és nézett a meglepődött társára.
- Mondtál valamit? -kérdezte tőle, de amikor visszakapta a fejét, már senki sem állt a falnál. Eltűnt az alak és az a furcsa érzés, melyet érzett addig a pillanatig, eltűnt és semmilyen nyomott nem hagyott maga után.
- Semmit. - mosolyodott el. - De tudott mit, ha megnéztem a könyvedet, biztosra tudom fogni tudni, melyik dialektust is használja a könyv és hogyan van lezárva. - kezdett bele valami fontosba- Ha ismerem és megértem, akár meg is taníthatom majd neked a rúnamágiám azon részét.
- Annak örülnék... - vidult fel Ade arca. - …a saját erőmből eddig nem sokra mentem, pár jelet el tudok olvasni, és le is tudom őket rajzolni, De szöveg fordítás csak rengeteg háttéranyaggal, és szótárral megy. Az akadémián ugyan tanultam az ősi nyelvet, de mivel nem foglalkoztam a mágiához kötödő részével, igazán sose tudtam elsajátítani. De ha te segítesz, akkor talán sikerülhet. Végre le tudnám normálisan olvasni a könyvet.
- Hihi... - vigyorodott el gúnyos arcot Glen- … akkor ezek szerit okosabb vagyok nálad? Nekem egyedül is ment a tanulás... - közben gúnyos arcot vágott, ahogyan hátba ütötte Ade-t, váratlanul, de ugyanakkor nem túl erősen. - … de neked is megtanítom. Ha rájössz a lényegére, nem fog nehezedre esni elsajátítani ezt az ősi nyelvet.
- Jó... de a hátam is nagyon fáj ám... - húzta el a száját fájdalmasan Ade, ahogyan Glen is észbe kapott.
- Bocsi...
- Semmi gond. -mosolygott közben, ahogyan a fájdalom alábbhagyott. - De készülj, úgy látszik mindjárt közlik hogyan tovább... - nézett a torony bejáratára, ahogyan a sötétség kezdett szétoszlani és furcsa alakok jelentek meg, de az... már egy másik történet.