Nocturnus Aréna Event - A véres ötödik harc - Den vs Tabu

Teljesen sablonnak tűnik az egész nap… nagyot sóhajtva lépdelek végig a céh folyosóin, átlagos ruhámat hordva magamon. Macskám mellettem repdesve figyeli a dolgokat, én pedig unott tekintettel húzom össze magam. Semmi érdekes nem történik… a céhtagok beszólogatnak hol egymásnak, hol nekem, bár őszintén, nem nagyon tud érdekelni. Hadd éljék csak silány kis életüket ezen a szánalmas helyen…
Den sincs sehol, hogy rajta köszörüljem a csorbát, vagy fordítva. Hova a francba tűnhetett? A céh tagjai a napokban folyamatosan tűnnek el, rejtély, hogy miért. Lehet, hogy küldetésszezon van, vagy hasonló… ideje megnézni.
Rögtön sarkon fordulok, mikor rájövök, hogy a küldetésfal a másik irányban van, és Tango kis fáziskéséssel fordul utánam. Kérdeznétek, hogy ha ő itt van, Melodia merre jár? Hát, ő tipikus kislány, ledöntötte a lábáról az influenza… hogy ér el egy léghajóra az influenza, te jó isten?!
Amint beérek az apró terembe, ahol a küldetésfal helyezkedik el, rögtön fellöknek – és megint, és megint, és… megint. ~ Ideje lesz móresre tanítani ezeket a pimasz céhtagokat… úgy látszik, nem tanulnak a harcokból, amiket Dennel tolunk…
– Ki olyan merész, hogy ellenem álljon ki? – sikerül kiszűrnöm az első ordítást a tömegből, mire hatalmas kiáltások lesznek úrrá az egész termen.
– Gyere csak, ha van elég merszed!
– Hogy ne lenne?
– Gyávák vagytok küzdeni velem!
Mennyi idegesítő ember. De miért ütött ki ennyire rajtuk a harci láz? S miért pont itt? Lehet, hogy példát akarnak venni rólunk, hogy a leg lehetetlenebb időpontokban és helyeken ütik szét egymást… hagyjuk már…
Az embereket zsigerből arrébb lökve küzdöm oda magam a falhoz, amit egy hatalmas, díszes plakát díszit. Érmek, vér, küzdő emberek, holttestek és porig vert személyek egyaránt megtalálhatóak rajta, mégis olyannak lett gyártva, hogy minden szemet rögtön magára tapasszon. Persze, szöveg is van rajta… az emberek mikor először olvassák, elcsöndesednek, majd harci vágytól izzó szemekkel csatlakoznak be a többi ordító vadbaromhoz.
– Megint az a Nocturnus fickó. Neki mániája lehetnek az ilyen versenyek, meg, hogy egymásnak ugrassza a az embereket. – osztja meg velem véleményét macskám.
– Küzdelem? – elég ez az egy szó ahhoz, hogy elvigyorodjak, majd úgy olvassam tovább a plakáton található szöveget. – A Fekete Torony… az lehet, amit a fesztiválon is láttunk. Egy arénát hozott létre, csak azért, hogy mágusok párbajait nézze. ~ Milyen egy szadista barom lehet ez. – Persze, nem az érdekli, hogy nyernek-e a mágusok, vagy hasonló… a küldetésére keres embereket. Meg jutalmat oszt, meg ilyenek. Megyünk? – pillantok macskámra, aki felsóhajt.
– Persze, úgyis csak reptetni foglak, vagy hasonló. Nem túl megerőltető. – egyezik bele, és intek neki, hogy akkor induljunk is.

Repülés közben elgondolkozom. Oké, hogy aréna… de akkor így véletlenszerűen kapunk ellenfelet?
Először elborzaszt a gondolat, mi van, ha valaki nálam sokkal erősebbet kapok ki, de mi van, ha valakinek én leszek ez a sokkal erősebb? Nos, akkor ő szívta. Majd kiállítom ellene a macskám, hátha ellene valamit fel tud mutatni.
Lassan kirajzolódik előttem először a hatalmas torony, majd a mellette elhelyezkedő, kikövezett aréna. A küzdőtér mellett nézők serege sorakozik fel, hogy a véres küzdelmeket nézzék, és boldogan éltessék a nyertest.
Leérve nevezni is kell, vagy valami olyasmi… nem igazán figyelek arra, hogy mit magyaráznak nekem, teljesen el vagyok varázsolva a légtértől. Előttünk látszott, hogy harcoltak, mégpedig véresen, hisz a friss, és a kardokra rászáradt vér illata egyaránt terjeng a levegőben.
Mire észbe kapok, egy kapu mögött nézem egy mások közötti harc végét – ahogy a vesztes élettelenül hull a porba, és az emberek, kik eddig ordítoztak, most még nagyobb kiáltásokkal harsogják körbe a teret, melynek akusztikája csak még fülsüketítőbbé teszi a rikkantásokat.
Aztán, mikor a mágusokat eltakarították a harctérről… kinyílik előttem a kapu. Tangóval oldalamon lépdelek ki eddig rejtekhelyemről, s annak bejárata rögtön le is csukódik, ezzel meggátolva, hogy visszamenekülhessek oda.
Az aréna közepe felé lépkedve lassan a másik fél kapuja is nyöszörögve húzódik fel – ezzel egy csuklyás, kaszás fenevadat kieresztve ketrecéből. Ahogy lassan felnéz, s rám emeli tekintetét, vörös szemeink először egyaránt meglepődést, majd nem sokkal később vérszomjat tükröznek a másikra.
Ellenfelem leveti köpenyét, ezzel megmutatva igazi valóját – nem csalódtam benne. Igénytelen öltözködése, a vállán céhének jele, és kócos, ezüstösen fehér haja ugyanúgy néz ki, mint mindig. Egyedül a szemeiből sugárzik az a ridegség, és izgatottság különös keveréke, amit harcaink előtt mindig látni szoktam… ezen felbuzdulva ugrunk egymásnak, ahogy karomat repülés közben karddá változtatom, ő pedig kaszáját lendíti felém. Fegyvereink találkozása vörös szikrákat hív életre, s fülsüketítő csikordulásokat, miközben mi csak vigyorogva lesünk a másikra, egyre jobban a másiknak feszítve a fegyvert.
– Hamarabb összemérhetjük az erőnket, mint hittem… csak ne bízd el magad annyira, mint a múltkor… Den.

Komor sötétség dominálja mesterünk tróntermét. Tompán fénylő szemeivel mintha csak keresztüldöfne, s egyenesen a lelkemig hatolna… valamiért, egyáltalán nincs hangulatánál. Súlyos viseletébe bugyolált felkarjával az árnyak felé int, melyekből tüstént ki is válik egy kámzsás alak. Az ujjai közt szorongatott papírfecnit a karomba nyomja, majd újfent eltűnik a homályban.
A díszesen illusztrált papiros egyfajta küzdelemre invitálja az olvasóját, amelyet Noctornus szervez… manapság egyre többet találkozni a nevével.
- Azt akarom, hogy te is részt vegyél ezen a viadalon. – Mondja Hades ellentmondást nem tűrően. – Bár a kódex, amit a legutóbb szereztél egész hasznosnak bizonyult, több információra van szükségem erről az ősöreg vámpírról. Hívd fel a figyelmét az összecsapásod alatt. Akár az erőddel, akár a céh keresztjével, ahogy jónak látod… Bár sokan elindulnak ezeken a megmérettetéseken közülünk, azt akarom, hogy te is ott legyél.
- Szóval… - Kezdem mérlegelni a hallottakat. – Bizonyítsam be Noctornusnak ezen a tornán, hogy méltó vagyok a figyelmére, majd miután közelebb kerülök hozzá, tudjak meg róla mindent, ami erőmből telik… ha pedig úgy érzem kellő információ van a birtokomban, térjek vissza, nemde?
- Pontosan… - Elégedett vigyor ülepszik az agg arcára. – Menj, ifjú csillagmágus. Ne kelljen csalódnom benned.
- Volt már példa hasonlóra? – Kérdezek vissza önelégült ábrázattal, majd magam mögött hagyom a sötétségbe vesző helységet.

Hamarosan már Pegasus hátán szelem át az égi királyságot, hófehér mennykőként keresztülhasítva határörző felhőin. Csillagszellemem sebességének hála, már a kora délelőtti órákban kirajzolódnak előttünk az ódon torony, nyúlka, eget metsző vonalai. Lábainál egy kikövezett aréna ásítozik, mely körül már most is kíváncsiskodók, s nevezni vágyók gyűrűznek. Madártávlatból az idesereglők nem tűnnek többnek puszta hangyáknál… és ténylegesen sem azok. Szánalmas, unatkozó polgárok, kik hétköznapjaik szürkeségét az aréna vérével kívánják vörösre pingálni, vad küzdelmeinek viharával kitaszítani életük csenevész folyóját csendes, egyhangú medréből. Persze, ők még mindig jobbak… ők legalább nem becsülik túl erejüket, s nem önámító mércével értékelik létük fontosságát… ellenben a bizonyítani vágyó mágusokkal. A felhívás úgy vonzotta ide csürhéiket, mint egy ezüstösen pislákoló lakrima kristálya vonzaná magához a rovarokat, egy csillagtalan éjjen… ám, mint ahogy a rovarok sem érthetik meg a mágiával átitatott érc felsőbbrendűségét, úgy ezek a kontárok sem foghatják fel ezen megmérettetés igazi valóját. Elég végigtekintenem megtörésért rimánkodó soraikon… azt hiszik, kiforratlan trükkjeikkel, s épp csak parázsként éledező tudásukkal dicsőségre tehetnek szert a káprázatra áhítozó emberek előtt, s felhívhatják magukra egy Noctornuséhoz hasonló hatalom figyelmét… milyen végtelenül ostobák és naivak. Bárki is lesz az ellenfelem, visszasírja majd azt a korai órát, mikor ujjai letépték az őt szirénként idecsábító plakátot… egyenként fogom kiszakítani végtagjait a testéből… ha ez nem láncolja küzdelmemhez a vén élőholt árgus szemeit, semmi sem fogja.
Miután szárnyas paripám földet ér egy nagyobb kiterjedtségű, sík területen, orromig húzom ujjatlan kabátom kapucniját, így lepel alá vonva arcvonalaim, majd a vállamon vöröslő szimbólumra egy kendőt kötök… korai volna még felfedni, hogy honnan is jövök.
Névtelen árnyként lépdelek az összecsapásokat előkészítő írnokokhoz, kiknek legtöbbje, hozzám hasonlóan kámzsa homályába burkolja kilétét. Épp beállnék az egyikőjük előtt kígyózó sorba, mikor egy különös alak int magához.
Bozontos, vörös üstöke és szakálla oly borzalmas összhatást kelt sápadt, kékes bőrével, hogy azt még drága köntöse se képes palástolni… mégis elé állok, remélve, hogy számomra kedvező ok miatt nézett ki magának.
- Különös egy kisugárzással bírsz, bárki is légy. – Recsegi. – Bár nem az én jussom előjegyezni a küzdő felek adatait, egy plusz kérdésért cserébe téged átengedlek soron kívül.
- Benne vagyok. – Felelem érzelmektől mentesen.
- Akkor kezdjük a hivatalos részével. Neved?
- Starkiller kapitány.
- Micsoda? – Áll meg hirtelen tolla az írásban.
- Ne játssza a süketet, tudom, hogy hallotta! – Jelentem ki határozottan, mire tovább jegyzetel.
- Korod?
- Lázadó.
- Céhed?
- Titok.
- Mágiád?
- Gyilkos…
- Ejj… nem könnyű veled. – Kétségeit egy sóhaj formájában adja tudtomra.
Már indulnék is tovább, ám ekkor újfent megszólal a férfi.
- Várj még! Most jön csak a ráadás. Kicsit furcsán hathat, de Noctornus mester megbízásából cikkeket készítek az itt lezajló eseményekről, és egy-két színfolt felviteléhez nem árt tudnom pár háttérinformációt. Érdekességgel szolgálhatnak például a résztvevők életével kapcsolatos részletek is… Ebből kiindulva, hadd kérdezzem meg, te mivel töltöd a szabadidődet?
- Uhehee. – Kúszik vigyor az arcom kivehető részére. – Milyen egyértelműen ostoba kérdés is ez… - Azzal, csuklyámat hátrahúzva két ujjam tejfehér tincseim közé túrom. – Előre és hátra csapkodom a hajam… - Mondom dalolászva, miközben szimulálom is a folyamatot.
Végül, az értetlenkedő alakot magam mögött hagyva, elindulok a közeli folyosón, melyet fáklyák lobogása szegélyez. A járat végén egy felhúzható rács, s két toporzékoló mágus fogad, kik valószínűleg a sorukra várnak, hogy kijuthassanak a véráztatta homokra.
Ismét a kapucnim keltette árnyaknak ajánlom arcvonalaim javát, majd monoton léptekkel a kettős közé állok. Bár furcsálják ezen tettem, nincs idejük cselekedni… karjaimat felrántva, ujjaim közé szorítom koponyáikat.
- Jetblack Fire Magic! – Lobbantom koromfekete lángokra a két testet.
A szűk folyosót fájdalmas ordítások zengik be, miként áldozataim porrá enyésznek… el ne képzeljék már, hogy még várni is fogok…
Kisvártatva a rácsot is elkezdik felhúzni, mely így csikorgó hanggal tárja elém a fényben fürdőző küzdőteret.
Határozottan, kihúzott háttal, s zsebbe csúsztatott karokkal sétálok ki a torkuk szakadtából ordítozó nézők alkotta gyűrűbe. Ez az aréna sem több egy puszta játszótérnél… csak itt maga az élet válik a játék tárgyává. Persze, egy játék csak akkor szórakoztató, ha az minden elemében elnyeri használója tetszését… pusztán a magas tét nem fokozza kellőképp a hangulatot… de én igen! Kurta rántással fedem fel céhem keresztjét a közönség előtt, mely minden eddiginél hevesebb kiáltásokkal fogadja a mindeddig kendő alatt lapuló, kárminpiros szimbólumot.
Ám csak ekkor… csak ekkor pillantok rá ellenfelemre, a csuklyám jelentette felhős homálytól megszabadulva…
Eleinte meglepődöm… ám ez nem tart tovább egy kósza pillanatnál. ~ Hisz, mióta belökött annak a kirakatnak az ablakán… útjaink folytonosan keresztezik egymást. A sors kiismerhetetlen asztalán újfent s újfent egymásnak ütköznek kockáink. Ám ismeretségünk már nem csak véres nézeteltérések gyűlöletes hálója… szokatlanul tiszta, s kellemes emlékek is hozzáfűznek ehhez a lányhoz. Barátok volnánk… vagy ellenségek… ugyan… mindezt képtelenség volna leírni ilyen üres, és egyszerű szavakkal…
Gondolataimat fémes csikorgás szakítja félbe… Tabu pengéje egy széllökés kíséretében csapódik kitárt kaszámnak. Varázserőnk megbolondítja az érdes homokszemeket, s nyugtalan táncra kényszeríti őket a körülöttünk örvénylő szélben.
– Hamarabb összemérhetjük az erőnket, mint hittem… csak ne bízd el magad annyira, mint a múltkor… Den. – Szavaira csak magabiztos mosolyra húzódó ajkaim adnak választ.
Csapásának vonalából hirtelen elrántom fegyverem, majd testemmel hátrébb szökkenve, végignézem, ahogy a sárkányölőt előre rántja saját lendülete… mindezt kihasználva, megpróbálnám arcon rúgni, ám érzékei a helyén vannak. Szaltókat vetve nyeri vissza a távolságot.
Miközben tüzetesebben is felméri környezetünk, az én tekintetem az övemen fénylő kulcscsomóra téved… A közönség szórakozásra vágyik, én pedig Noctornus figyelmére… bár ellenfelem kiléte felülírja előzetes elképzeléseimet, de…
- Emlékszel még, ugye? – Csatolom le legértékesebb kincseimet helyükről. – Mikor először találkoztunk, az ő visszaszerzésük miatt álltam ki ellened. Tessék. – Dobom felé a kulcsokat… vele együtt, csak két olyan ember létezik, akikre rá merném bízni őket… akiknél nem öntene el az észveszejtő düh, ha ujjaik közt látnám viszont alakjuk… - Ezúttal a küzdelem végéig nálad maradhatnak, nincs rájuk szükségem. Megmutatom neked, egy az egy ellen… hogy mekkora a különbség kettőnk között…

>>>Hatáskeltő zene<<<

Ellenfelem hamarosan mosolyogva kirántja alólam fegyverét, hogy én előrebukhassak, ezzel előnyt szerezve neki… nem engedhetek neki már most ekkora lépést előre.
Épp hátrahúzom fejem, s testem, mikor arcom előtt Den lába suhan el, jelezve, hogy nem találta el célpontját. Lendületet veszek, majd pár hátra szaltó segítségével újra felveszem a kellő távolságot kettőnk közt.
Időt nyertem, igaz, ez áthúzható egy apró szökkenéssel… de van időm megfigyelni, hol is vagyunk. Kikövezett aréna, a közönséget egy körülbelül tíz méteres kőfal védheti, s onnét néznek le ránk. Az egész aréna kopár… az előttünk járók „maradékát” is eltakarították, a vér már aligha tarkítja a küzdőteret. Hátranézek macskámra, aki feszülten áll egy helyben… neki is kell majd szerepet osztani. Meg is van, hogyan…
– Emlékszel még, ugye? – szólal meg Den, miközben kulcsai felé nyúl, s lassan lecsatolja őket természetes helyükről. – Mikor először találkoztunk, az ő visszaszerzésük miatt álltam ki ellened. Tessék. – hajítja felém kulcsait hanyag mozdulattal, mire én óvatosan nyúlok utánuk. Miután magamhoz veszem őket, ellenfelem újra megszólal. – Ezúttal a küzdelem végéig nálad maradhatnak, nincs rájuk szükségem. Megmutatom neked, egy az egy ellen… hogy mekkora a különbség kettőnk között…
Kicsit ledermedek. Mit akar ez? Sutba vágja a mágiájának magját, csak azért, hogy az egóját, meg az erejét fitogtassa…
– Idióta! – ordítok rá kapásból. – Nem nyerhetsz! Nélkülük nem… - mormogom, mire ő fejét felhúzza, s elvigyorodik. Túl nagyra… tartja magát…
Elrugaszkodom a fejem, és enyhén hátrahúzom a fejem, hogy kellő lendületet vegyek. Ahogy közeledek Denhez, úgy hamarosan ő is megismétli eme mozdulatot, s így, mikor kellő közelségbe érek, egyszerre fejeljük le egymást izomból. Ahogy fejemmel nekifeszülök, elvigyorodok, s mivel látom, hogy kaszájával felém csapna, hasáról elrugaszkodva lököm el magam, de a szálfegyver életlen fele így is telibe kap, ezzel kizökkentve engem az egyensúlyomból.
Pörögve közelítek a föld felé, majd veszek erőt magamon, hogy ezúttal puszta ököllel vigyek be találatot. De ő elég egyszerűen, jobb kezével ráfog, s megállítja azt – majd karját lángra gyújtva szorít rá még jobban.
Felszisszenek a hirtelen fájdalomtól, és akárhogy húzom, nem akarja elengedni az öklöm, így felugrom a levegőbe, felé tolom a kezem, majd mikor ő vízszinten helyzetben van végre, s felé zuhanok, egyszerűen beletaposok gyomrába, ezzel a földbe építve őt, hogy végre elengedje a kezemet.
– Áúú… ez éget… – rázom meg a kezem, miközben rá- ráfújok. Mindeközben, Den őrült vigyorral a képén, feláll a kis kráterből, amit alkottam. – Vajon honnan is sejthettem, hogy ez nem lesz neked elég? – mosolyodok el, majd hátrébb ugrálok, mikor meglátom a gyilkos szándékot a szemeiben. ~ Megint kezdi… beleélni magát… Franc…
Kaszájával rögtön felém suhint, mire a szemeim ijedten kerekednek ki. Nem tudom időben kivédeni… ijedten kapok magam elé a kezemmel, majd szinte rögtön fel is ordítok. A bal kezemet telibe kapta, majd hogy nem átszúrta a kasza… nagyot nyögve húzom ki onnan a fegyvert, majd ugrok hátrébb, hátha van egy kis időm gondolkodni. De a fiú mágiára nyitja a markát… ~ Ezúttal nincs idő szarakodni. Megeszed őt, vagy megesz téged.
– Ultra Szuper Gyönyörűséges Kraken Gaki Különleges Atom- Bombázó Spirális Mérgezett Gravitációs Magfúró Vibráló Légörvényes Tűz Láng Látványos Végső Joghurt Elektromos Szinkronizációs Merülő Ugró Sugárzó Boldog Fagypontos Jégtörő Terry Itou Kőhegy Hullámzó Sötét Fagyott Gyertyalobbantó Megjelölhetetlenül fényes Óceán Nap tiszta Ütésvisszaverő Lökés Gazella Majom Vaddisznó Coelacanth – nagy sóhaj – Csillagpor Méreg Papiko Sunder Viharosan Világító Túl díszes név, De igazából végtelenül egyszerű ÜTÉÉÉÉS! – repülök felé öklömmel, amibe, míg kimondtam ezt a hosszú mondatot, minél több varázserőt sűrítettem. Repülés közben még vékony fém réteggel is bevonom, hogy a hatás… igazi legyen…

Akcióm látva, a lányon fagyos szélként süvít végig a meglepettség érzése, elsodorva eddigi magabiztosságát.
– Idióta! – Rivall rám, miután feldolgozza a történteket. – Nem nyerhetsz! Nélkülük nem… - Hagyják el ajkait a fojtott szavak.
Önelégült vigyorral figyelem, ahogy a durva homokszemekről elrugaszkodva, nagy lendülettel felém dobja testét.
Ágyúgolyó szerű mozgását saját homlokommal állítom meg, mely az övének csapódva, a szelek nyugalmát megzavarva fékezi meg lendületét. Bár fejemen viszonylag nagy fájdalom lesz úrrá, nem szalasztom el az így felkínálkozó alkalmat.
Még mielőtt hátrébb hőkölhetne, fegyveremmel félkörívesen felé vágok… Kaszám pengéje vészesen száguld dereka irányába, ám ekkor a gyomromon végigfutó nyomás kilöki azt természetes ívéből. Tabu, lábát belém mélyítve ugrik el tőlem, s bár próbálkozásom még így is betalál, csak a fémpenge életlen lapjával vagyok képes megütni őt.
A lány kissé meginog, de ennek ellenére nem váratja soká következő támadását sem… ezúttal csupasz öklét szegezi rám, miközben újfent megiramodik. Mozgása ugyan gyors, de a viszonylag nagy távolság miatt pályája könnyen kiszámítható… főleg egy olyasvalakinek, aki már tucatszor megvívott vele.
Karja tompa puffanással csapódik bele tenyerembe, melyre aztán ujjaimat rászorítva, szabadjára engedem pusztító lángjaim. Ellenfelem fájdalmas tekintettel próbálná visszarántani felkarját, de én nem engedek akaratának… szép lassan lehamvasztom bőrét a csontjairól.
Egyre inkább elfog az ezzel járó bódulat, s már csak akkor eszmélek fel, mikor testem vízszintbe kerülésével, Tabu az aréna talajába tapossa azt.
Vigyorra húzott ajkaim fogságából kiszökik pár csepp vérem, miközben az apró kráterből kikecmeregve, ellenfelem szemeibe nézek… ~ Igen… kezd érdekesebbé válni. De ez még mindig semmi… a java még csak most jön.
– Áúú… ez éget… – Kezdi fújdogálni égési sérülésektől sajgó kézfejét. – Vajon honnan is sejthettem, hogy ez nem lesz neked elég? – Mosolyogja, de ezúttal már nem engedek neki a szünethez hasonló luxusból.
Gondolkodás nélkül elé szökkenek, majd a Starsplinttel felnyársalom karjait… bár érzékeinek hála még idejében kifordul tengelyéből, ezúttal már sikerült érdemben is megsebeznem. Miközben próbálja felvenni a távolságot, szálfegyverem a homok alatt megbúvó, makacs kőzetrétegbe építem, s szárnyakként kitárt karjaimmal összegyűjtöm lángjaimat a következő csapáshoz.
Mindezt látva, a lány újfent az égnek ajánlja ugrását, hogy zuhanás közben csaphasson le rám.
– Ultra Szuper Gyönyörűséges Kraken Gaki Különleges Atom- Bombázó Spirális Mérgezett Gravitációs Magfúró Vibráló Légörvényes Tűz Láng Látványos Végső Joghurt Elektromos Szinkronizációs Merülő Ugró Sugárzó Boldog Fagypontos Jégtörő Terry Itou Kőhegy Hullámzó Sötét Fagyott Gyertyalobbantó Megjelölhetetlenül fényes Óceán Nap tiszta Ütésvisszaverő Lökés Gazella Majom Vaddisznó Coelacanth … Csillagpor Méreg Papiko Sunder Viharosan Világító Túl díszes név, De igazából végtelenül egyszerű ÜTÉÉÉÉS! – Visszhangzik fentről az ordítás, mire önkénytelenül is szertefoszlik vigyorom… ~ Ez… most komoly...?
Ugyanakkor, vajmi kevés időm van hitetlenkedni… sötétség szülte mágiám képlékeny páncélként fonódik jobbomra, melyet aztán a kiáltás irányába lendítek… és a két ököl összecsap. Az ősi elemek egy éles robbanás keretein belül vívják meg csatájukat, mind engem, mind ellenfelem elárasztva hullámaikkal, mielőtt semmissé veszve, kioltanák a másikat.
Bőrömet ezernyi pengeként szakítja fel a fémes orkán, de égető fájdalmaimmal, s vöröslő vágásaimból csordogáló véremmel mit sem törődve, magam mellé rántom a lángoktól mardosta lányt.
Még mielőtt feleszmélhetne, csuklójánál fogva kihúzom balját, s belerúgok az így kifeszített gyomrába… majd újra, és újra, és újra…
Köhögve próbál szabadulni fogásomból, pedig nem áll szándékomban sokáig így tartani... hamarosan el is engedem felkarját, s idegesen rámarkolok arcára… melyet aztán belecsapok a homokba.
- Azt hiszed, csak azért, mert nincsenek nálam a kulcsaim, félvállról vehetsz? – Magaslok felé, majd beletaposok mellkasába. – Mit képzelsz, kivel állsz szemben, korcs? Ha nem kezeled komolyan a helyzetet, eltiporlak… - Engedem ki talpam szorításából, majd a közönség felé fordulok.
Soraik közül megdöbbent, s csalódott tekintetek egyaránt visszaköszönnek haragtól lángoló íriszeimben. ~ Talán mást akartak látni… talán csak azt szeretnék, hogy máris kivégezzem… mindegy… itt csakis az én akaratom számít!
- NEM SZÓRAKOZTOK ELÉG JÓL? – Szakad fel torkom legmélyéről a mennydörgő ordítás. – AZT KÉRDEZTEM, NEM SZÓRAKOZTOK ELÉGGÉ? – Tárom szét karjaimat.
A nézőkön hirtelen támadt viharként hatnak szavaim, ám mikor kaszámhoz nyúlok, újult erővel csattannak fel helyükről, harci himnuszukkal bezengve mind testem, mind lelkem.
- Ennél te többre vagy képes… - Rántom ki fegyverem a helyéről. – Mutasd meg nekik, miért mesélnek legendákat a mágiádról, és miért vagy olyan büszke arra, aki mindezt tanította neked…

>>>Hatáskeltő zene // sajnálom Den, ez jutott xD// <<<

Nem sikerül túlzottan meglepni ellenségem, bár ő is az utolsó pillanatában vonja be öklét fekete tűzével, s támasztja ki magát, majd öklöm eléri övéit… a közönség ujjong, hatalmas erők szabadulnak fel, és ez főként környezetünkön látszódik meg. A meggyötört falakon egyre nagyobb repedések jelennek meg, a föld alattunk be-beszakadozik.
De nem csak a minket körülvevő közeg szenvedi meg erőinket, a testünkre is nagy hatással van. Dennek kezeit szabdalja a fémes örvény, míg nekem már amúgy is összeégett karom, testem rombolja a tűz.
Új támadást akarnék indítani… de nincs időm, a fiú most is megelőz. Megragadja a karomat, s maga mellé ránt, de nem zuhanok mögé… az általa várt, szokásos támadási módszernek lehetek áldozata. Térdét megemelve mélyíti azt gyomromba jó mélyen, majd még egyszer. Fájdalmas, elfojtott hangon nyögök fel, de neki ez nem elég. Még vagy ötször jól meggyötör odalenn, melynek következtében nyállal vegyített vért öklendezek fel, majd köpök a földre.
Remegő testemmel próbálkozom kirántani karomat a szorításából, hogy megszabadulhassak, de mindhiába. Ámbár többet nem térdel gyomorszájon, felrántja testem, és rászorít arcomra. Nem sokáig maradhatok ebben a helyzetben… hamarosan a homokban végzem.
– Azt hiszed, csak azért, mert nincsenek nálam a kulcsaim, félvállról vehetsz? – hajol felém, s a mellkasomon hamaroson lábának szörnyű nyomását kell éreznem. – Mit képzelsz, kivel állsz szemben, korcs? Ha nem kezeled komolyan a helyzetet, eltiporlak… Veszi le rólam talpát, miközben remegve ülök fel, testemet kiegyenesítve. Bár ez még csak a harc eleje, ez a barom le tud ám strapálni… a minket figyelő emberek kivételesen kussban vannak, és csalódott, elégedetlen tekinteteket vetnek rám. Ez pedig nem úgy tűnik, mintha Dennek túlzottan tetszene.
- NEM SZÓRAKOZTOK ELÉG JÓL? – ordít fel a fiú. – AZT KÉRDEZTEM, NEM SZÓRAKOZTOK ELÉGGÉ? – tárja ki nekik karjait, mire a közönség rettenetes örömujjongásban tör ki. Borzalmas azt figyelni, hogy Dent ez élteti…
– Ennél te többre vagy képes…- veszi elő kaszáját – Mutasd meg nekik, miért mesélnek legendákat a mágiádról, és miért vagy olyan büszke arra, aki mindezt tanította neked…
– Méltók ezek arra? – mosolyodok el, de önkénytelen újabb vért öklendezek fel. – Méltó bárki arra, hogy ezt a csodálatos mágiát megszemlélje? Itt csak szemetek vannak, és jártak! Csak egy senki áll előttem most is! – mordulok rá, és alig, hogy felpattanok, mögé suhanok.
Hátába rúgok, ezzel előrelökve őt, majd felugrok a levegőbe, és két lábbal ugrok hátának, hogy egyenest a földbe épüljön. Bár nem marad úgy sokáig, ez is valami… kénytelen vagyok hátrébb ugrálni, majd magam mellé tartom a kezemet. ~ Ideje felhasználni pár újabban tanult technikát…
Amint felkel, kezemben egy dobókés jelenik meg, amit felé hajíthatok. Majd még egy, még egy, még egy… folyamatosan próbálom őt dobálni, ő pedig könnyedén tér ki mind elől.
– Akkor a nagyágyút! Iron Dragon’s Lance! Demon Logs! – mondom ki a varázslat nevét, amikor már alig pár méteres távolságba ért. A lándzsatenger hirtelen érheti őt, az előző bemelegítéshez képest.
Meg is tépázhatja őt a támadás, de ennek ellenére ő vigyorogva ugrik ki a portengerből, kaszáját egyenest felém irányítva. A felülről irányított csapást sikerül kikerülnöm, így Den alá kerülhetek.
Minél gyorsabban kezeimet a talajra tapasztom, majd testemet egyenesen a fiú felé feszítem ki. Bár a kézenállás nem túl előnyös egy ilyen harc során, most ezzel sikerülhet valamelyest lelassítani őt… bal lábamat mellkasára, jobbomat hasára támasztom, majd egy egyszerű technikával szögezem őt magamhoz.
– Iron Dragon’s Foot Blade. – nőnek ki a kampók lábamból, majd előre rándulok, hogy ne kelljen Dent magam felett tartani, hátha még előnyére válik a helyzet…

– Méltók ezek arra? – Erőlteti mosolyát az ajkaira, ám mindezért csak felszabaduló vére a jussa. – Méltó bárki arra, hogy ezt a csodálatos mágiát megszemlélje? Itt csak szemetek vannak, és jártak! Csak egy senki áll előttem most is! – Köhögi fel a szavakat. ~ Hidd azt…
Fegyveremhez nyúlva, hamarosan tompa nyomás rázza meg a gerincem… Tabunak pedig már csak hűlt helye. És újfent rúgás hasít bele a hátamba… kissé erőtlenül, ám sokkal inkább meglepetten csapódok bele az aréna homokjába.
Émelyítő üresség lesz úrrá rajtam, mígnem szabad alkaromra támaszkodva, visszafordulok az ég felé. Ellenfelem ujjainak vonalában épp egy fémes ragyogású dobókés ölt alakot… ~ Nocsak, valami új…
A meglepően jól megmunkált, rideg acélpengék gyors, ám könnyen kiszámítható pályán próbálnák felszántani testem. Ahogy közelednek felém, süvítő taktusuk, s fénysugaraktól szikrázó felületük egybefonódva árulják el irányukat. Kilépés, fordulás, nyakhajlítás, törzsdöntés… négy tőr már célt is vétett. Az utolsó hárítás megkoronázására látványos, ám merész módszert eszelek ki… az orrnyergem előtt, két ujjam közé szorítva kapom el a hajítótőr pengéjét. Ezt persze inkább csak a publikum értékeli, Tabu már kevésbé…
– Akkor a nagyágyút! Iron Dragon’s Lance! Demon Logs! – Ordítja, mire skarlátzöld pecsétjéből ezúttal csiszolt szegélyű vaslándzsák nyernek alakot.
Ezen lövedékek mind sebesség, mind mennyiség tekintetében felülmúlják elődjeiket. A mágikus fegyverek együttes áradata túl széles területet fed le, képtelenség volna valamennyi elől kitérni. A lándzsák kisebb robbanásokkal csapódnak az aréna kikövezett falának, ám jó néhány sikeresen felhasítja bőröm, helyenként húsomba is belemetszenek; égető érzést hagyva mindennek jeléül.
Köhögve, dühtől lázasan szökkenek ki a támadás éltette füsthálóból, majd kaszámmal Tabu felsőtestét veszem célba. A lány azonban már felkészült kitörésemre, s nemcsak hogy fegyverem ívéből lép ki, de még ellentámadásra is kitelik lendületéből.
Tenyerei az érdes szemű homokhoz tapadnak, majd kézen állva, lábai közé bilincseli mellkasom.
– Iron Dragon’s Foot Blade! – Suttogja, mire eleinte hűvös, majd fájdalmasan forró szúrást érzek a bőrömön…
Talpával párhuzamosan, én is a porban találom magam… diadalittasan magasodik fölém, groteszk módon végtagjához szegezve. Ahogy a szárazságtól enyésző égboltra tekintek, egyre mélyebb nyomást érzek mellkasomban… ellenfelem fokozatosan tapos a homokba, egyre több vért fakasztva sebemből.
- Franc… - Sziszegem gyötrelmektől kínozva, miként ujjaimmal összekulcsolom a lány bokáját. – Jetblack Fire Magic!
A fekete, káosz színeiben pompázó lángnyelvek megzabolázhatatlan pokolfajzatokként marnak bele Tabu húsába, ám ő szitkozódva ugyan, de tovább présel a talajba… ~ Őrült helyzetek, őrült döntéseket kívánnak…
- Jetblack Fire Ball! – Eresztem szabadon ellenfelem lábszárát, majd állába hajítok egy szuroksötét tűzgömböt.
Bár így hátrébb hőköl ugyan, s nyomása is megszűnik, a fémes kampó bennem marad… ahogy arra számítottam. Vigyorogva, elszánt arckifejezéssel emelkedem fel az alattam ásítozó repedésekből, majd egy hirtelen mozdulattal kiszakítom mellkasomból az acéldarabkát.
- Nem vagy te egy kicsit kapdbeaf*szom? – Nézek végig a testem cafatjaitól vöröslő acélszegecsen. – Ám legyen… te kezdted a szurkálódást.
Párszor meglendítem mutatóujjam tengelye körül a véres kampót, majd Tabu irányába hajítom azt. Bár ő könnyedén félreüti egykori fegyverét, az így nyert pillanat, több, mint elegendő a számomra…
Mikor ismét maga elé néz, már előrehajlított felsőtesttel, kaszámra két kézzel ráfogva készülök bevinni támadásom… egy döfés, a hús felhasadásának utánozhatatlan szólama, az ajkak közül csermelyként csordogáló vér, s meglepettségtől eltompult íriszek…
A Starsplint több ujjnyi, pengeéles nyele most a lány hátából áll ki, mellkasában megpihenve…

Sikerül őt a porba taposni, mire ő elégedetlenül felszisszen, gondolom, nem ehhez a bánásmódhoz szokott. Egyre beljebb tolom a kampót a testébe, meg Dent is a földbe… talpam alól hamarosan egyre több vér folyik ki, és ellenfelem arcán se úgy tűnik, mintha túlzottan élvezné a helyzetet.
– Franc… - sziszegi meggyötört arccal, miközben ráfog a bokámra. – Jetblack Fire Magic!
Eszméletlen, égető fájdalmat érzek a lábfejem környékén, de most nem tehetek mást, mint szitkozódva tűröm, és ezen felbuzdulva csak még inkább a földbe tiprom Dent, aki úgy tűnik, egyre kevésbé tolerálja ezt.
– Jetblack Fire Ball! – bár lábamat elengedte, most a fejemet támadja meg. Államat alulról az erőteljes támadás szépen meglök, így kénytelen vagyok hátrálni, ám a kampót Den testében hagyom, majd lesétálok testéről, és tisztes távolságból nézem, ahogy feláll.
Vigyorogva tekint mellkasára, majd szakítja ki onnét „fegyveremet”, és maga elé emeli azt.
– Nem vagy te egy kicsit kapdbeaf*szom? – néz hol rám, hol a kis kampóra. – Ám legyen… te kezdted a szurkálódást.
Pár másodpercig még játszadozik az apró pengével, majd egy könnyed mozdulattal felém hajítja azt. Nem nehéz azt arrébb lökni, épp, hogy megmozdítom a felkarom, s az rögtön elszáll messzire… egy ideig utána nézek, majd vissza Denre. De ő már nem a természetes helyén van… támadóállásba helyezve testét, és két kézzel ráfogva fegyverére vigyorog rám. Tizedmásodpercek kérdése csak, hogy bevigye a gyilkos találatot… meg akar… ölni…
Milliméterekkel tudok csak elmozdulni balra, mikor már a penge élét érzem a mellkasomon… először csak rideg érintését, majd azt, ahogy egyre beljebb hatol testembe… pár pillanat, és a fegyver éle újra szabadon van, ám nem azért, mert Den még idő előtt visszahúzta volna azt. A hátamból kiálló penge… először nem is tudok mit reagálni rá. Hatalmas adag vért köpök fel, testem erőtlenül remeg meg, szemeimből úgy tűnik, kezd kiveszni az élet.
Kénytelen vagyok kezeimmel is ráakaszkodni a pengére, hogy ne essek össze, hisz az még végzetesebb dolgokat hívna életre…
– Mit… miért… te… - próbálom kinyögni a szavakat. A fegyver épp, hogy nem ért szervet… talán ennek köszönhetem, hogy még élek. De még így is… nem bírom… könnyekkel küszködve próbálok állva maradni, és beszélni hozzá, de nem megy. Szavak helyett csak erőtlen, elkeseredett nyögéseket hallatok, és lihegek – mást nem igazán tudok jelen helyzetben.
A fejemet sem igazán tudom felemelni, hogy szemeibe nézhessek, vagy lássam az arcát… valószínűleg nagyon elégedett lehet magával, míg én épp életem utolsó perceit szenvedem végig. Ha így megy tovább, nem fognak segíteni rajtam a fém pikkelyek sem, én elvérzek… én… meghalok… ~ S én még azt hittem, többet jelentek neki, mint holmi báb, melyet kedvére üthet… micsoda naiv gondolat volt… rohadt Grimoire Heart…
Ekkor újabb mozgást észlelek a mellkasomban. A penge távozni készül, ott, ahol érkezett, Den egy jól irányzott mozdulattal kirántja belőlem. Erőtlenül hullok a földre, még a szemeimből is kiveszett minden fény… Egyre lassabban veszem a levegőt, és hamarosan a látásom is homályosodni kezd. Míg én elől szorítok rá sebemre, tudom, ez mit sem ér… itt fogok meghalni. Itt ér véget a végzetem. Sokkal boldogabb, legalábbis hozzám méltóbb halált képzeltem… talán egy vad háborúban, vagy mint túlélő, vagy… bármi, csak nem egy koszos arénában, Den fegyverei által…
– Örülni fogsz? – köhögöm fel a mondatot, egy jó adag vér kíséretében. –Örülni fogsz, ha… ha én… meghalok előtted…
A mai nap szerencséjével sajnos igen, én még azt is el tudnám képzelni, hogy egyenesen élvezné a halálomat.

– Mit… miért… te… - Hörgi fel a lány, miután lágyan belekapaszkodik az őt átfúró kasza nyelébe.
A támadás pontos, és könyörtelen volt… ellenfelemből lassan kezd kiveszni az élet. Szemeiből a tűz úgy gyullad ki, mint az éjjeli terek fényei, ha a lámpák pislákolására homály borul.
Fegyverem egy határozott rántással kitépem testéből, majd rezzenéstelen arccal végignézzem, ahogy a porba hullva, véresre festi az aréna homokját.
– Örülni fogsz? – Kérdezi reszketeg, vöröslő ajkakkal. – Örülni fogsz, ha… ha én… meghalok előtted…
A Starsplintet pár látványos mozdulattal megpördítem tengelye körül, majd a talajba ágyazom. Kisvártatva, tekintetem a közeli emelvényről pásztázó őrszemre téved.
- Hé, jöjjön ide! – Ordítok a strázsásra. – Kell egy fegyver, amivel kivégezhetem. Ez a mocsok nem méltó a pengémre!
A férfi kissé tétovázik, de végül is mellém sétál… ám rosszul teszi. Fekete lángjaimmal körülfont tenyerem a gyomrában köt ki, szilánkosra törve lemezes vértezetét. Bőrveretes hüvelyéből kihúzom fattyúkardját, majd leguggolok Tabu mellé.
- Látod, ez a különbség kettőnk közt. – Vigyorgok egyre erőtlenebbé váló tekintetébe. – Ha kilátástalan helyzetbe kerülsz, könnyen hajlamos vagy feladni. Meghunyászkodsz, és megpróbálsz a legyőződ érzelmeire hatni… pedig ez nem helyes. – Lóbálom meg legújabb játékszerem. – Lehet, hogy hamarosan el kell mennem, hosszú időre… nagy rá az esélye, hogy ez az utolsó szívesség, amit megteszek a vén félszeműnek. De mielőtt szétválnának útjaink, valamit még meg akarok értetni veled… Nem számít, kivel állsz szemben, mennyivel erősebb nálad, vagy miért akar elintézni… sose hódolj be senkinek! Harcolnod kell addig, amíg meg nem döglesz! – Azzal, sötét mágiámtól lángoló jobbom a lány sérült mellkasára tapasztom, ki menten felordít fájdalmában.
Agónikus hangok szöknek ki ajkai közül, ám miután lopott pengémet fogai közé szorítom, inkább arra harap rá.
Addig égetem testét, míg sérülése össze nem forr a varázslat keltette hőtől. Ezután nyakánál fogva felhúzom a vértől ragacsossá lett homokról, s ellököm magamtól, hogy visszanyerhesse egyensúlyát.
- És most harcolj! – Rivallok rá, majd puszta öklömet a bordájába mélyítem.
Tabu fuldokolva tántorodik hátra, ám nem hagyok neki a pihenéshez hasonló luxusból. Újabb, s újabb ütéseket mérek testére, mígnem sikerül felfognia… ez az utolsó menet! Puszta kézzel, a kitartásunkat mérlegre vetve fog eldőlni az összecsapás végkimenetele. Rúgás rúgást olt ki, ököl öklöt tompít, hús húst váj…
- Kezded kapizsgálni.... - Lépek ki lábának ívéből, majd arcára ráfogva, egy széles vigyor kíséretében térdembe vezetem azt. - Gyere csak nekem... gyere csak NEKEM!

– Hé, jöjjön ide! – Ordít Den, mire én kénytelen vagyok egyre jobban rászorítani a mellkasomra. Fáj. Egyre hidegebb lesz… – Kell egy fegyver, amivel kivégezhetem. Ez a mocsok nem méltó a pengémre!
Egy férfi lassú, majd egyre gyorsabb, s magabiztosabb léptei. Vértének fémes csörömpölése most a legirritálóbb hang a fülem számára, a dolgozott acél illata pedig kínzóbb, mint bármikor máskor… hisz most ez nem segíthet rajtam. Egy acél, netán más fém fegyverrel fognak megölni – mikor a vas kioltja a vasat…
Bár nem igazán az történik, amire én számítok. Nem hallom a kard suhintását a levegőben, helyette viszont Den lángjának lobbanását, majd a férfi utolsó halálhörgéseit… mit csinál ez? Teljesen megőrült volna?
– Látod, ez a különbség kettőnk közt. – Guggol le mellém, és csak vigyorog. Azaz álszent, egyre szélesebb vigyor… hát hogy ígérhetem meg magamnak, hogy egyszer letörlöm a pofájáról, ha ilyen könnyen vesztek… – Ha kilátástalan helyzetbe kerülsz, könnyen hajlamos vagy feladni. Meghunyászkodsz, és megpróbálsz a legyőződ érzelmeire hatni… pedig ez nem helyes. Lehet, hogy hamarosan el kell mennem, hosszú időre… nagy rá az esélye, hogy ez az utolsó szívesség, amit megteszek a vén félszeműnek. De mielőtt szétválnának útjaink, valamit még meg akarok értetni veled… Nem számít, kivel állsz szemben, mennyivel erősebb nálad, vagy miért akar elintézni… sose hódolj be senkinek! Harcolnod kell addig, amíg meg nem döglesz! – Rántja el karomat a sebem elől, majd miután lángokba burkolja saját jobbját, rögtön a sérülés felé kap vele. Először még az ordítás is belém ragad, de másodpercek múlva már a földbe kapaszkodva, vonagló testtel szenvedem végig a lassan telő időt. Szemeimbe könnyek szöknek, és a kimondhatatlan fájdalom egyre csak növekszik. Átjárja testem, lelkem, megborzongatja az elmém…
Az ordítás csak akkor marad abba, mikor Den a férfitól szerzett acélkardot a számba helyezi. Ingerülten harapok rá, majd csámcsogom el, hogy legalább az ordítás miatt elveszett pótoljam…
Hamarosan sebeim összeforrnak, de érzem, ahogy lüktet a testem… ahogy még mindig a pokol tüzén ég a lelkem. A fiú nyakamnál megragadva húz fel a földről, majd lök hátra, én pedig szédelegve támasztom ki magamat.
– És most harcolj! – Parancsolja meg, mire rögtön elém is szökken, s a bordáimat támadja. Azt hiszem, párat el is tör ezzel…
Gyorsít ütésein, s növeli számukat, alig tudok magamhoz térni. Egy idő után tudom csak elkapni két öklét, majd ellökni őt magamtól, s felé rúgni. Hamar hárítja, neki most gyorsabbak a reflexei, nekem pedig talán egy átlagemberével érnek fel…
Fejelés, rúgás, vagy akár egy ökölcsapás, semmi sem használ igazán. Akármennyire feszülök neki testének, nem vagyok képes őt úgy istenigazából megsebezni. Vagy, ha komolyabb sérülést is szereznék neki, nem mutatná ki…
– Kezded kapizsgálni… – Tér ki egy újabb rúgás elől, majd ráfog arcomra, s a porba lök.- Gyere csak nekem… gyere csak NEKEM! – Provokál, mire én morogva kapaszkodok meg a homokban.
Remegő testtel nyomom ki magam, majd támaszkodom térdemre, s állok fel. Szédelegve, homályosan látva nézek felé. Erőltetni kell a testemet, hogy még állva maradjon, szemeimet, hogy még nyitva maradjanak… néhol kettőt látok ebből a hülyegyerekből, pedig még egy is sok.
– Iron Dragon’s Scales! – Az utolsó cseppig ki kell használnom a mágikus erőmet. Most… nem szabad elpazarolnom… – Iron Dragon’s Hard Fist! – Rúgok Den felé, ezúttal gyorsabban, mint eddig, más szögben és más oldalról, hogy ne lehessen annyira kiszámítani… A combcsontját célzom a rúgással, és egy ilyen elsöpörheti őt, csontját törheti. Egy közvetlen találatot… csak egyet…
~ Még nagyjából három, mindent-bele támadásra maradt erőm… földre kell őt kényszerítenem…
Találat. A rúgás egészen megrázza a testét, s pár pillanatra eléggé meggyötört fejet vág… hallani újra a reccsenést, mint akkor a kezénél. Ám ő most inkább vigyorog, nem ereszti útjára kitörő érzelmeit, hanem behódolva a fájdalomnak térdre rogy.
Nem tarthat sokáig az örömöm, hiszen hamarosan belém kapaszkodik, s leránt magához. Már épp nyújtja az öklét, mikor én lefejelem őt, és vicsorítva szemeibe nézek. Vércsíkok indulnak el mindkettőnk homlokától, az arcon át, egyenesen az állunkig. Míg ő vigyorog, én szinte élettelenül nézek rá, zihálva.
Újabb ökölcsapások érik egymást. Gyakran célozza gyomorszájamat, vagy akár államat… míg én a bordáit, karjait csapkodom, és néha arcát is, lassan szabályosan ömlik belőlünk, meg rólunk is a vér. Olyan szánalmasan küzdünk egymás ellen…
– Iron Dragon’s Hard Fist! – Épp, hogy sikerül tenyeremnek átcsusszannia Den karjai közt, hogy ezúttal mellkasát támadjam meg. ~ Sajnálom… pedig én most komolyan nem… akarom…
A fiút rögtön eltalálja a támadás, azzal a lendülettel hátra is esik. Hátán fekve felköpi a nyálát, és vad fuldoklásba kezd. Grimasszal az arcomon nézem végig a jelenetet, a szenvedését, ahogy vergődik a földön, és lassan felé magasodom. Már épp újra támadnék, mikor erőt vesz magán, s lábaival ráfog nyakamra, majd maga mögé belevág a földbe. Remegő testtel rántom magam felé őt, majd felhúzom behajlított karomat.
– Iron Dragon’s Spikes. – Rántom fel jobb karomat, majd könyökömből kinövesztem a fém tüskéket. Karommal Den felé csapok, így az oldalába szúrva fegyveremet… erőlködve nehézkedek rá, majd nézek rá.
– Én megpróbáltam… – Zihálom, miközben hajam védelmezően hullik Den feje köré, hogy ezúttal egy néző se láthassa, mi játszódik le köztünk, vagy csak a fejünkben…
Testem megrázkódik, és mágiám is megszűnik. A pikkelyek lassan újra eggyé válnak testemmel, a tüske visszahúzódik, én pedig, mivel az volt egyetlen stabil pontom, erőmet vesztetten esek Denre. Még párat tudok pislogni, s utána már nem érzem a külvilág behatásait…

Ki tudja, meddig voltunk eszméletlenek. Bár nem töltődött fel az erőm, és lefogadom, az övé se, legalább lélegezni van energiám. Legurulok Denről, és egy hatalmas sóhajtás kíséretében állok fel. Minden mozdulat, de még a lélegzetvétel is fáj, minden egyes pislantásnál átélem azt a pokoli fájdalmat…
Lassan ellenfelem is két lábra küzdi magát, és vigyorogva nézünk egymásra. Nem hiszem, hogy harcolni akarna… nem maradt annyi erőnk. Ennyi volt.
– Döntetlen. – Jelenti ki unottan a bíró. Gondolom jobban tetszett volna neki, ha halálig küzdünk. De én még élni akarok… – Fáradjanak tovább a Fekete Toronyhoz.
Macskám, hűen áll még mindig, a falnak támaszkodva, majd mikor meglátja, hogy Dennel szinte egymást lökdösve indulunk meg felé, meg a torony felé is, egészen felélénkül.
– Sokáig tartott. Jó voltál… – Repül felénk, majd pacsira nyújtja a kezét. - …Den. – AZ ÁLNOK DÖG! Mindezek után pedig képesek vagy 2 percen át tolni egyetlen pacsit. Vagy valami pacsi-sorozatot…
Persze, miután még sutyorognak egy sort, Tango nem, hogy engem segítene, odarepíteni a toronyhoz… nem, ő kijelenti, hogy ott megvár minket. Majd ott is hagy…
Erőtlenül battyogunk tovább, és nézem, ahogy Den, már-már bevarosodott sebére szorítva kezét egyre inkább lemarad.
– Na, mi az, most adod fel? Küzdj, amíg meg nem döglesz! – Vigyorodok el, amit ő viszonoz.
– Ne beszélj, te is alig állsz a lábadon… – Ér mellém, és mire tovább lépnék, térdem feladja a szolgálatot, és tovább zuhannék a földre, mikor Den megragadja a csuklóm, és visszahúz. – Látod…
A további utat is kénytelenek vagyunk egymást segítve megtenni, hisz hol neki, hol újra nekem akadnak problémák a közlekedéssel, vagy bármi mással. Egészen furcsa, hogy még egy ilyen harc után ő is képes engem segíteni…
Lassan, de tényleg nagyon lassan pedig el is érünk a Fekete Toronyhoz, ahol macskám önelégült vigyorával vár minket.

Az újabb találat csak tovább sodorja ellenfelem a gyötrelmek végtelen viharában. Émelyegve, erőtlenségével harcra kelve szakad ki az érdes homok öleléséből… ám nem adja fel…
– Iron Dragon’s Scales! – Szavai fájdalmakat idéznek bennem… bordáim tompa reccsenése, testem forró vére, és… a karom csontjainak éles halálsikolya… mint legutóbb, ezúttal is acélszerű pikkelyek rejtik leplük mögé a lány testét, zordságukkal megvédve őt a külvilág még zordabb árnyoldala elől. – Iron Dragon’s Hard Fist! – Gyötrelmes emlékképeim még mindig az elmémben égnek, mikor felém lendül Tabu lába.
Próbálnék ugyan kitérni, de már késő… hiába élvezi combcsontom az izmaim takarását, halk, repedést sejtető hang kényszerít féltérdre. Bár a perzselően fagyos érzés nem könnyíti meg dolgom, vigyoromat megőrizve rántom le magam mellé a pillanatnyi előnyétől megtébolyodott ellenfelem.
Jobbom hátrahúzva készülnék erőt gyűjteni, ám az ellentámadás gyorsabban érkezik, mint arra számítottam… homlok homloknak roppan, s hamarosan vér csurdogál szárazságtól sajgó ajkaimra… melyek állása töretlen… ugyanúgy vigyorgok azokba az alkonyi fényeket igéző szemekbe, mint mindig is tettem.
De a tétlenség hamar áldozattá válik az életekre szomjazó aréna zajos falai közt… kisvártatva újfent egymásnak feszülünk, hol karral, hol lábbal… támadásaink kétségbeesettek, ám ezúttal jóval törékenyebbnek érzem rideg vértezetét, mint legutóbb… hisz már csak az akarata tartja eszméleténél. Fémes reccsenések kínozzák ujjperceimet, de fékevesztett lendületem nagy árat követel… Tabu acélpikkelyes keze hirtelen átcsúszik az enyéim közt…
– Iron Dragon’s Hard Fist! – Az ütés egy robbanás erejével csattan mellkasomon.
Az egyre fáradtabban ásítozó égbolt egyszínű masszává roskad szemeimben… testem magához ragadja a talaj, melyen környezetükből kiszakított halak módjára küszködök a légszomj ellen… de a fájdalom nem akar megszűnni.
Lábaimmal már csak ösztönszerűen is a levegőbe nyúlok, s mikor vas érintését érzem ollójukban, magam mögé rántom őket… agóniám hálójában csak egy reflexszerű mozdulat volt ez, de talán az életem váltotta ki…
Lélegzésem lassan visszaálló ütemét az oldalamba szúródó kín zilálja szét… már nem bírom… minden fáj, a legapróbb mozdulatok is irritálnak…
– Én megpróbáltam… – Halk, elhaló szavak lágy zengése rángat még vissza, s oszlatja szerte haragom… már csak Tabu ezüstös hajának fényeit látom magam körül…
Ismét nyomást érzek… de ezúttal az már nem fájdalmat hordoz magában… a lány bőre eleinte fagyos, majd mágiájának megszűnésével, meleg érintéssel simul az enyémnek… arca sérült mellkasomon pihen meg, míg enyém a karja ölelésében.
- Ügyes voltál…

Mikor ismét felnyitom szemeimet, az idő már vajmi keveset számít… nem érdekel, mennyi pergett le belőle…
Tabu után én is erőt veszek magamon, majd fáradt tekintetem a közelben sötétlő, kámzsás alakra emelem.
– Döntetlen. – Közli egyszínű hangon. – Fáradjanak tovább a Fekete Toronyhoz. ~ Mielőtt besétáltam volna ide, úgy terveztem, hogy még felszólalása előtt kivégzem az ítélethirdetőt, és a saját győzelmem beharangozva, minden addiginál nagyobb feltűnést, s zavart szítok… persze, mindehhez jelenleg már semmi erőm… végtére is, nem tudhattam, hogy ő lesz az ellenfelem…
Lassú, zavart pályán ívelő léptekkel próbálunk eleget tenni a kérésnek, mikor egy ismerős hang csendül fel zúgó füleimben.
– Sokáig tartott. Jó voltál… – Jelenik meg előttünk az életvidám kandúr, mancsát pacsira felkészítve. - …Den.
Elégedett vigyorral fogadom a gratulációt, s állapotom magam alá küzdve végigjátszom Tangóval a majd két perces köszönést, melyet még a léghajón tanítottam neki…
- A torony nincs túl messze, nélkülem is odaértek… - Hajol füleimhez a narancsszín macska, így elfojtva szavait.
- Miért suttogsz? – Kérdezek rá, miközben magam is így teszek… - Tabu úgyis hallja, jók az érzékei…
- Ilyen ramaty állapotban nem… hidd el, már kitapasztaltam. – Rángatja meg büszkén szemöldökeit. – Menj, segíts neki, itt a remek alkalom, hogy letapizd…
Meglepődött arckifejezésemre csak gyengén megpaskolja nyakam, majd szárnyait kitárva, elindul célunk felé.
Egy ideig még nézem a tovatűnő kisállatot, aztán újfent megpróbálom beütemezni lépteimet.
– Na, mi az, most adod fel? Küzdj, amíg meg nem döglesz! – Vigyorog rám a sárkányölő, látván, hogy sajgó testem alig akar engedelmeskedni akaratomnak… mindezt, miközben térdei vihartépett lombkoronák módjára remegnek…
– Ne beszélj, te is alig állsz a lábadon… – Húzom magam mellé, miután mellé érek. – Látod…
Lassan, de megbékélten támogatjuk el egymást Noctornus ódon tornyáig.
Különösmód, mindig is ebből állt viszonyunk… mindenünk latba vetve törünk egymás épségére, ám sokkal inkább vágytól, mintsem gyűlölettől fűtve. Vágytól, hogy felülkerekedhessünk a másikon, megmutathassuk neki, mennyit erősödtünk… és bár hangosan nem is, de magunkban elismerjük egymást… hisz, ha nem így volna, közel sem küzdenénk ilyen elszántan. ~ Persze, azt a támadást nem szántam halálosnak… már közel sem tudnám hidegvérrel végignézni, ahogy elvérzel előttem. Az élet egy kötél, melyre a szeretet csak hurkot köt… de mégse tehetek ellene semmit… önkénytelenül fűzöm ezt a bizonyos hurkot… francért kell neked a közelemben lenned…
- Egy rokkantnyugdíjas csigára kevesebbet kellett volna várnom… - Köszönt minket Tango, gondolataimból a Torony árnyaiba burkolódzó valóságba emelve.

Vége

És akkor a mai értékelés második felvonása...
Ez a páros már számos összecsapást tudhat a háta mögött, ez pedig megmutatkozik ezen összecsapás alatt is. Itt már nem csak egy puszta csatát elevenítettetek meg... Írásaitok bővelkedtek vérben, őrült manőverekben, és olyan technikákban, melyeket egyszerűségük tesz tökéletessé. A kettőtök közt feszülő kötelékek eltéphetetlenül láncolják eggyé érzelmeiteket, egyszerre haragos, rosszakaró; mégis tündéri mivoltukkal. A humor, és a környezet sokszínű kihasználása pedig csak fokozta az élményt.
Az összképen talán csak Tabu elszórt hibái rontottak, amelyeket figyelmetlensége táplált. A kisasszony sajnos hajlamos a szóismétlésre és a mondatok rossz tagolására, elírásokra. Ezt persze bőven ellensúlyozzák majd ötven szavas támadásai. Smile

Mondanom sem kell, hogy nagyon élveztem a küzdelmet. Büszkék lehettek munkátokra!

Jutalmak:

Tabu: 140
Den: 160

Kaptok még fejenként két Káosz Szilánkot is.

» Aréna (Kao vs Rohandar; Nocturnus aréna event)
» Nocturnus Event - Sophie vs Rane - Erdei találka
» Nocturnus Aréna Event - A Titánok Harca (Sarumi Toro vs A Kitaszított)
» Nocturnus Aréna Event – A Visszavágó - (Adelus Morningway vs Glen Ordway)
» Nocturnus Aréna Event - Vállvetve mégis egymás ellen (Strago Rhelm vs. Omeron Greensand)