Nocturnus Event - Sophie vs Rane - Erdei találka

Szemeim a fák között villámként cikázó Arisát követték. Izmaim ugrásra készen feszültek, ahogy a fekete kígyó végül felém kanyarodott.
- Egyre gyorsabb vagy. - szóltam, és mikor kartávolságba ért, orrára tettem kezem. Az ő lendületét használva felgurultam hátára, centikre kerülve el méregtől csöpögő fogait, majd oldalt lecsúsztam a száguldó Severusról. Puhán landoltam újra a földön. - Szép volt! - dícsértem meg, ahogy lihegve az avaros földre heveredett. A legújabb gyakorlatunkon remekül teljesített pikkelyes társam, habár engem életveszélybe sodort a küzdelem. Ha nem tudom elég gyorsan felhasználni az ellenmérget, néhány percen belül halott lennék.
- Rane! Rane! - repült felém egy kiáltás a távolból. Meglepve néztem össze Arisával, majd a hang irányába fordultam. Tudtommal senki sem tudott arról, hogy itt vagyunk. Nem véletlenül választottam ezt a helyet, amelyet általában senki sem használt, rajtam kívül.
- Végre, itt vagy! - fújtatott Hartek barátom. - Nocturnus megint hírt adott magáról. Egy tornát hirdetett meg.
- Nocturnus? - élénkültem fel egy pillanat alatt. - Köszönöm, indulunk! - a céhben még régebben megkértem mindenkit, hogy azonnal szóljanak, ha Nocturnus valamilyen küldetést ír ki, nem akartam róluk lemaradni. - Maradsz még pihenni, vagy jössz? - kérdeztem Arisát. Válaszul megrázta a fejét, és a fáradtság érzését sugározta felém.
- Akkor néhány óra múlva indulunk. Bőven odaérünk még ma. - mosolyogtam rá, és futni kezdtem a céh épülete felé. De nem is kellett bemennem a házba, hiszen a városban már mindenhol plakátok hirdették a harcot, Nocturnus arcképével.
- Ezzel akarja elriasztani az embereket? - néztem, fejemet oldalra döntve. Ugyan jutalmat nem mutatott a felkérés, de mindenképpen érdekesnek tűnt. A győztesek kiválasztásának módja - párbajok által, a Nocturnus által legjobbaknak ítéltek - azonban kevésbé tetszett, de nem hittem volna, hogy bárki halálig tartó küzdelmet próbálna folytatni. Legfeljebb levezetik az odagyűlő mágusok a feszültséget. Leszámítva a sötét céhek képviselőit, akik talán megpróbálják megritkítani ellenfeleik várhatóan sűrű garmadáját.. Hiszen egy halottat már nem választhat ki a Herceg. Biztosan lesz valamilyen bíró is, és Nocturnus folyamatos megfigyelés alatt tartja a harcokat, hogy megtudja, ki a legfelkészültebb a feladatára, hiszen más esetben csak a győzteseket választhatná ki. És nem tűnt kegyetlennek, hogy egy tornán gyilkoltasson embereket. Kíváncsi voltam, hogy hányan fognak indulni, de egyben biztos voltam. Nekem is ott a helyem! Sietős léptekkel érkeztem meg házamhoz.
- Mit kell összekészíteni egy harchoz, ahol fel kell kelteni valakinek a figyelmét? - hümmögtem lakásomban, ruháim között kotorászva. Végül úgy döntöttem, nincs értelme ezzel gyötörni magam, így szokásomhoz híven, Tsukától kapott ruhámban fogok indulni a harcon. Az általában fel szokott tűnni a hétköznapokban. Némi töprengés után még elpakoltam egy kevés festéket iszákomba, és késznek éreztem magam az útra Magnolia felé. Ajtóm előtt állva kiterjesztettem érzékeimet. Arisa már a város fölött szállt, így minden nehézség nélkül megérezte tapogatózó gondolatszálaimat, és néhány szárnycsapása után már éreztem, hogy közeledik.
Szemügyre vettem az utcát, és egy gondolatot küldtem Arisa felé. Az egyik fal felé ugorva talpamat a kőnek feszítettem, felfelé löktem magam. A holtpont után zuhanni kezdtem - egyenesen az alattam átrepülő Arisára. Kényelmes helyemre estem - oda, ahol nem voltak tüskék. Néhány centiméternyi eltérés, és a kellemetlen érzés után vissza kellett volna fordulnunk..
Az út Magnoliába ugyanolyan unalmas volt, mint bármely másik. Sőt, Nocturnus tornya is tökéletesen ugyanolyan volt, mint máskor - fekete, fenyegető, és baljóslatú. Azonban a körülötte húzódó tömeg, a vörös kereszttel felmázolt sátrak, a néhány aréna és a körben felállított, széles asztalok szokatlan környezetet kölcsönöztek az idáig mindig kihalt toronynak. Az emberek általában elkerülték ezt a helyet, ami a halottakra emlékeztette őket, kik a Torony első felbukkanása során estek el.
- Lejjebb. - adtam ki a parancsot Arisának, ami azonban, szokás szerint, kérésnek hallatszott. Nem vágytam semmilyen extra felhajtásra, így a gomolygó tömeg széle felé vettük az irányt, gyakorolva a nemrég megtanult landolást. A szárnyas kígyó szép lassan, puhán tette le magát a fűre, és gyors szárnycsapások sorával lassította le magát. Ez volt az egyik első alkalom, amikor Arisán ülve nem vágtam be fájdalmasan a... hátsóm. - Szép volt! - cirógattam meg nyakát. Mindig örömmel töltött el az, ha sikerült bármilyen új technikát elsajátítani vele. - Maradj a közelben, a te segítségedre is számítok a harcban. - a telepátiát sem kellett igénybe vennem ahhoz, hogy az Arisa arcán átsuhanó, elszánt tekintetet észrevegyem. Hideg tekintetéből kivehető volt, hogy aki az én jegemet túléli, az az ő mérgével fog szembenézni..
A tömegben alig lehetett előrehaladni, de végül én is sorra kerültem. Egy fekete, szakadt lepelbe burkolózó alak ült az asztalnál, amelyhez végül odaértem a tarkabarka tömegen keresztül. Néhány méterre tőle minden beszélgetés és izgatott találgatás megszűnt a belőle áradó fagyos hangulat hatására. Az őt körülvevő aurától még engem is kirázott a hideg, habár már mesterével is találkoztam kétszer, szemtől szembe.
- Név? - száraz, reszelő hangja tovább rontotta az amúgy sem vidám hangulatot körülötte.
- Rane Iceclaw.
- Iceclaw? - nézett fel. Arca egy halotté volt, egy rosszul preparált múmiáé. Szemei élők voltak, de a halál ígéretét tükrözték azoknak, akik feltartották munkájában. - Valódi neveket akarunk, nem holmi beceneveket.
- Nocturnusnak jó volt ez, neked is az lesz. - sziszegtem feldühödve. Az igazi nevemet nem fogom ilyen ostobaság miatt felfedni. Úgy éreztem, évek teltek el azóta, hogy gondoltam rá. Ökölbe szorult a kezem. - Iceclaw. - nem hittem volna, de néhányan még egy lépést még hátráltak, mikor megismételtem nevemet, habár így is tisztes távolságra álltak tőle.
- Úgy. - válaszolt szinte vidáman. - Céh?
- Quattro Cerberus.
- Mágia?
- Jég és kezdő gomba.
Ahogy befejezte az írást, a kámzsás alak felemelte a papírt, amelyen fény villant meg egy pillanatra. - Ellenfeleddel az erdőben fogsz találkozni.
- Köszönöm. - szóltam mereven, és az erdő felé sétáltam. Alig értem ki a tömegből, Arisa vállam mellé repült. - Jól vagyok. Irány az erdő. - szűkszavú lettem. Most már nekem is le kellett vezetnem a feszültséget. Arisával az oldalamon indultam meg a kijelölt harctér felé. Ahogy beléptem a fák közé, olvadni kezdett dühöm. Vajon ki lesz a "párom"? Ismerni fogom őt, netalán egy idegent oszt mellém a sors? Továbbra is élt megingathatatlan hitem, hogy Nocturnus figyelemmel kíséri valahogy az összes párbajt, így el is rejtőzhetek, ellenfelemet úgyis hozzám vezetik. Táskámból előkotortam a zöld és fekete festéket. Zöld és fekete, átlós csíkokat mázoltam arcomra, majd ágak után néztem. Az évszaknak köszönhetően rengeteg friss hajtás sarjadt a fákon, amiket igénybe vehettem álcám elkészítésében. Lázasan dolgoztam, hogy minél gyorsabban elkészüljek. Tíz perc múlva már egy ágon hasaltam, hajamon levelekkel, testemen további ágakkal, mohával, és szinte felismerhetetlenül vártam arra, hogy megjelenjen harctársam. Arisa néhány száz méterre feküdt le pihenni, egy sötétebb barlangban, ahol senki nem keresné.
A percek csak teltek, és nyoma sem volt partneremnek. Az aggodalmat unalom váltotta föl, majd türelmetlenség. A fakérget kezdtem unalmamban kaparászni, kis darabokat törve le és dobálva szét. Mozdulat közben fagytam meg, mikor hangok törtek elő az egyik bozótból. Lélegzetemet visszatartva vártam, hogy kitörjön onnan valaki.
Egy rózsaszín topos, fekete nadrágos lány tört elő az aljnövényzetből. Karjait néhány helyen felkaristolták a marasztaló kacsok, de láthatólag észre sem vette, rohant, mint egy őrült. Arcán kétségbeesett tekintetet fedeztem fel. Kék haja két copfban bukott előre vállain. Várjunk, az arca!
~ Sophie! - kiáltottam fel magamban. Egy pillanat alatt újra fellángolt dühöm. Nem felejtettem el a lányt... Carmin.
Nem akartam felfedni az álcámat még, de Sophie egy vágtató tigris sebességével zúgott el a fa mögé, az átellenes oldalra. Csak hűlt helye után tudtam pislogni. Majd csobogás hangzott fel egy pár másodperc múlva a fa mögül. Ő... komolyan.... épp a fa mögött...
Lombjaimig pirultam, biztos voltam benne, hogy még az álcázó festéken át is virít arcom.
Végül úgy döntöttem, nem bírok tovább várni. A csobogás megszűnt, ezzel együtt leugrottam a fáról, és megkerültem idáigi álcahelyemet. Hökkentem néztem farkasszemet a nekem háttal guggoló, hátrafordult lánnyal. Térdei közé bámultam a lehúzott fehérneműre, és csak erre tudtam gondolni.
~ Kék Kék Kék Kék Kék Kék Kék Kék Kék Kék Kék
Még mielőtt teljesen felfoghattam volna a látványt, a lány arca ijesztően elvörösödött, és bevágódott egy bokorba. Én hasonló színben pompázó arccal vágtam hátraarcot, és vártam, hogy előjöjjön Sophie. Némi ruhasuhogást követően az ágak is megrezdültek. Óvatosan hátrapillantottam, és csak reflexeim mentettek meg.
- Ice Make: Winged Armor! - hadartam gyorsan. Azonnal jégkéreg fedte be recsegve mellkasomat és végtagjaimat. Tizedmásodpercekkel később a felém repülő tőr pörögve pattant le páncélomról, és a bokorból kilépő lány lábai előtt fúródott be a földbe.
- Már megint te. - szóltam izzó hangon.

- Eto... Hát itt meg mi lett? - Pislogok az üres aulába toppanva. Sehol senki sincs, még csak azok se akik fél életüket itt töltik, és le merem fogadni, hogy még a csapost se láttam a mai napon. Picit kába vagyok - hisz így dél tájt keltem, bár cseppet se érzem itt a föld alatt az időt-, azonban a kábaság ellenére se vagyok arra képes, hogy a padlót beterítő plakát halmot ne szúrjam ki egyből. Leguggolok, hogy kezembe vehessek egyet, de már lusta vagyok felállni, így az előbbi pozícióban kezdem el olvasni a felkérést.
- Ez meg? Ki a fene ez a Nocturnus? - Idióta tekintettel tovább böngészem. A végén annyi esik le, hogy elég nagy góré lehet, hogy már mindenki elviharzott a felkérése hallatán, meg hogy nem lehet egy szegény ember, ha csak úgy építtetett egy arénát a saját szórakozására. Nade mindegy is, hogy kicsoda ő, mivel unatkozok, és mert nagyon visszamaradott a szociális életem, ezért mindenféleképp el kell mennem, ha másért nem is, nézőnek mindenféleképp.
Enoch mester, mint mindig az irodájában gubbaszt, mellette egy nagy halom papír, de érzelemmentes arcán a fáradtság jelei mégsem mutatkoznak. Hanem az se lepi meg, amikor megint kopogást hall, csak egy sima, és úgyszintén semmis 'Tessék!'-kel fogad, majd ki se nyitom a számat, de ő már mondja.
- Nocturnus, és igen, nyugodtan, most indulj, mert még dolgom van. - Alig értem el az asztaláig, máris fordulhattam vissza. Lépdelek le a lépcsőkön, mígnem a lift ajtajánál nem termek, majd abba beerőltetve magam a felszínre utazok. Cseppet sem előnyös céhet választottam magamnak, már csak azért is, mert megannyiszor, amikor utazok fel-le, rosszul leszek...
A felszínen az égre tekintek, és megállapítom, hogy ez egy verőfényes nap lesz... odalenn nem éreztem, és úgy öltözködtem ilyen könnyesen, de mint kiderült idefenn ez így tökéletes. Egy rövidnadrág, rózsaszín, csuklyás trikó, ami átlátszik, de kit is izgat, ugye a fekete melltartó átka. Illetve nem tudom miért, de a cencoroll tojást is magammal hoztam. Korábban, hogy leejtettem, csodálkozva tapasztaltam, hogy egész ruganyos teremtés, de nem próbálkozom vele többet. Pluszban még becsúsztattam a zsebembe az egyik asztalkámon heverő levelet, amin igazából csak annyi állt, hogy Carmin. Ő is jókor időzít, de egy-két nap késés a válasszal mit is számít?
- Izé... - Állok az út szélén, mint valami cölöp. - Merre is kéne menni? HOL A BÚSBA VAN EZ A FEKETE TORONY?! - Miután nem tudok dönteni, feladva ordítom el magam, és a hajamat összekócolva guggolok le a földre tehetetlenül. - ÁÁÁÁÁHHH!!!! Úristen!!!!! Hogy tudok ilyen felkéréseket kifogni?!?! - Felpattanok. - Oké, mást nem tehetek, hallgatok a női megérzésemre. - Erre megszólal az egyik fa.
- Arra nem kéne.
- Cehh... - Aztán az egyik madár felől is érkeznek hangok.
- Emlékszel te arra, Sophy. Magnolia melletti torony.
- Oh! DE az messzeee vaaaannn!!! - Sírok nekik és elindulok. Egyébként biztos megint a képzeletem játszik velem, mert a madarak meg a fák nem szoktak beszélni, de az is csoda, hogy Blackened Tears környékén madarakat lássak. Sokan mondják a céhre, hogy "Erre még a madár se jár, jobb, ha elkerülöd!". Szent igazság, odalenn nincsenek madarak, de hála égnek reggelente nem csiripelnek az ablakom alatt verebek, meg egyéb szárnyas jószágok, maximum az egyik céhtag familiárisa szórakozik... hogy milyen finom kakas pörkölt lenne belőle...
- Korr... - Hallom a hasam felől, nos... ma még nem ettem, és ennek meg is látszik a hatása, hiszen elkezdtem fogyni, csak elfogynom nem kéne. Nem érzem magam nagyon soványnak, de ettől nem is kellene, hogy jobban az legyek, ezért a célért pedig tennem kell, méghozzá úgy, hogy Stygnában, vagy valahol út közben megállok lakmározni.
Magnoliában nem akartam megállni, márpedig egyetlen más város jöhetett szóba, a fentebb említett, de ott sajnos nem tudok sok kajáldát, muszáj leszek megkérdezni az örök haspók 'társam', aki valami kocsmában tengeti az idejét (Ezt csak onnan tudom, hogy Neo tegnap nálam talált rá, hogy elhívja...). Azt megkeresve, örülök a fejemnek, hogy még viszonylag ép elméjű állapotban lelek rá, és ki tudja nyögni a város egyetlen, és megbízható éttermét.
Fél óra se telik bele, míg odaértem, megkajálok, iszok amennyi belém fér, aztán indulok is Magnolia felé. Gyalogszerrel nekivágok, de egy mellettem elhaladó szekér lefékezésének hála, találok tökéletes fuvart, az egész útra. A nőies bájak átka, hogy az út mentén minden sültbolond fel akar szedni, csak tudnák, hogy mekkora veszélybe sodorják magukat mindezzel. A sofőr nyakához szorítva a tőrömet haladunk a zötykölődő úton csendesen.
A város határában elbúcsúzok tőle, majd toronyiránt haladok előre. Magnolia szívébe nem volt kedvem betenni a lábam, inkább keskeny, sötét utcákon haladok a külvárosban, hogy minél kevesebben ismerhessenek fel. Trikómon a csuklyát a fejemre teszem – soha nem tudtam, hogy egy trikón milyen funkciót szolgálhat… -, így csak egy aranyos rózsaszín csuklyás kislánynak néz mindenki, akinek nagyon rossz kedve lehet, mert a szeme a ruhaanyagtól, és a hajfoszlányoktól egyáltalán nem látszik, és gyorsan is halad, mint egy apró töltény, amit kilőttek valamiből. Én is így képzelem el magam, akkor mások miért ne tennék? Vannak, akik megbámulnak, vannak olyanok, akik vicsorognak a látványomtól, de akadnak olyanok is, akik figyelmet se fordítva rám élik tovább a mindennapi életüket. Megszokott dolgok ezek mind, csak az útirány szokatlan, hogy néhai életterem árnyékos oldalát is meg kellett ismernem, és pedig, olyan boldogan semmit se tudva jártam be minden unalmas nap az előző céhembe…
Most így jó, mert amíg töprengek, nem tudok az arcokra koncentrálni, holott lehet lenne köztük egy pár, aki ismer, vagy csak névről, de mire észbe kaphatnék, hogy valaki figyel, már túl is jutok Magnolián, és egy viszonylag sűrű erdőben baktatok a torony felé, egy kitaposott ösvényen.
És ekkor… rám jön, hogy wcznem kell…
Egyre csak szaporázom a lépéseimet, míg feltűnik az aréna, ahova mennem kell.
Ahogy beérek, óriási tömeg fogad, bár már egy-két sorban alig állnak. Az egyik ilyenhez odatántorgok, és várok… és várok. VÁROK?? Wcznem kell, én meg várok... Mihelyst megállapítom, hogy idióta vagyok, azonnal hátrafordulok, hogy láthassam hányan állnak még mögöttem, de addigra késő volt, vagyok olyan türelmetlen, hogy 10-15 emberrel ne kerülhessek hátrébb, inkább még mindig várok.
Sajnos minimum fél órába telt az előttem álló, hasonló létszámú tömeg lemorzsolódása is, így aztán mire odaérek, már nagyon kell.
- Neve? – Kérdezi egy alig élő hang.
- Sophie Black. – Pislogni tudok csak, ahogy látom, hogy fel se néz, csak ír, és ír, majd megint kérdez.
- Céhe?
- Öh… - egy pillanatra megállok gondolkozni, hogy jó-e ha a BT-t mondom…
- Igen? – Pillant fel a fél szemgolyójával a szemüvege alól, a másiknak persze hűlt helye.
- Blackened Tears. – Végül csak kinyögöm, elvégre, ha nem küldték volna el nekünk a felkérést, most nem lennék itt…
- Mágiája?
- Csillaglélek mágia.
- A harcteret az erdőben találja, a partnere már ott van. Siessen, mert nincs sok ideje, megtalálni.
~ Király ~ csillannak fel a szemeim, hogy végre elmehetek a wécébe. Akkor pedig, az ajtók felé megindul egy hatalmas tömeg, ugyanis a jelentkezést lezárták, én meg még épp időben érkeztem. Csak sajnos az elégedetlen tömeg úgy száguld kifelé, és annyian voltak, hogy magukkal sodornak egészen az ösvényig.
- Csodás… - Mikor visszaérem, a jelentkezés helyének ajtaja már zárva, a wc-k pedig benn vannak, így aztán megindulok az erdőbe. ~ majd valahol az erdőben elvégzem… ~
Nagyon szorít már a szükség, amikor egy fához érek, amit nagyon szimpatikusnak vélek, körülnézek, van-e valaki a környezetemben, majd a nadrágot és a bugyit egyszerre lerántva máris guggoltam a fa tövében. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, mire a mögöttem lévő fű ropogására megriadok kicsit, összerezzenek, és hátra nézek.
Arcom olyan szinten elvörösödik, hogy nem tudom mihez hasonlítani, amint rájöttem, hogy ismerem az illetőt, zöld-fekete csíkos arcán nem látszik, de valószínű, hogy a szituáció belőle is kihozza az arcpírt. Velem szemben van egy bokor, bár gondolkodás nélkül, de belevetem magam, hogy ott felhúzzam mind a nadrágomat, mind a bugyimat, és a helyzeten elgondolkozva, még a tőrömet is előrántom.
~ Hú de meg fogja ezt még bánni!!! ~ Tisztában vagyok azzal, hogy ő lesz az ellenfelem, s bár legutóbb abbamaradt a küzdelmünk, most remélem, végre elporolhatom a popsiját.
A tőrt elhajítom felé, bár gondolom tőlem számít erre, és igen, épp mielőtt eltalálhatta volna, azelőtt vonta magára a csirkéhez hasonló jégpáncélját.
- Megint te. – Úgy szeretem hallani, ahogy utálnak az emberek. De komolyan, kedvencem.
- Mondhatnám én is…
- Úgy fest, sosem szabadulunk meg egymástól. – Alig bírom ki, hogy a szavai hallatán őrült vigyor ne húzódjon a számra. - Te is Nocturnushoz jöttél?
- Találd ki! – Megint felé hajítom a tőrt, de most komolyabban, és pontosabban, mint az előbb. Most az arcát célzom. Ő félrehajol, de a reflexei, mintha lefagytak volna, szerencsémre, hisz a szeme alatti vágás hege gyönyörű lesz, ha nem rajta lenne, mondanám, hogy izgatná a fantáziámat. De rajta van, így nem érdekel, annyi heget kap, amíg nem üvölt a fájdalomtól, és nem teríti be a testét a szivárgó vér. A tőröm most messze van, nem tudom használni, muszáj vagyok kulcsra váltani, amit ő valószínű ki fog használni.
Érezem a bizsergést, futnom kell, most rögtön, és meg is lódulok. Alig pár tizedmásodperccel később már hallom Rane felől is a hangot, hogy mozgásba lendült. Kikaparom a zsebemből a kulcscsomóm, ami most egy lánccal a nadrágomhoz van erősítve. Nem is nagyon figyelve arra, melyik kulcsot szorítom meg a hatból, tárom fel a kaput, melyből ő festősége jelenik meg. De végülis, leginkább őt akartam volna. Pictor nem fut, nem fog futni, mert az a futás, ahogy ő tud, túl franciás, és lassú. Így mikor látta, hogy mibe keveredtem, csak felvonja bajszát.

- Mondhatnám én is… - válaszolt hasonló stílusban.
- Úgy fest, sosem szabadulunk meg egymástól. –arca szavaimra egy pillanatra megrándult, mintha csak erővel tartaná vissza magát a mosolygástól. - Te is Nocturnushoz jöttél? - kérdeztem tőle.
- Találd ki! - repült felém újra tőre. Mivel kérdésemre választ vártam, egy pillanattal később reagáltam, mint ahogy kellett volna. Éles fájdalom hasított szemem alá, ahol eltalált a forgó fegyver pengéje. Hitetlenül értem hozzá karmaimmal a sebhez, majd újra fellángoló dühvel a lány felé indultam. A jégcsapok hegyét most vérem festette vörösre. Ezért lakolni fog -talán vereséggel, de biztosan megbánja. Sophie velem együtt indult meg, ugyanabba az irányba. Azonban ő nem tűnt olyan kitartónak, mint én, joggal bíztam benne, hogy nemsokára utolérem. És igazam is lett. Néhány másodperc múlva a lány keze a combjánál matatott. Csak most vettem észre kulcsait - igaz, másra figyeltem a combja környékén, mint a nadrágjára... A nadrágja helyére.
- Festő Kapuja, tárulj! - kiáltott fel a lány. Néhány másodpercre rá egy bajszos férfi jelent meg előtte, hátán egy óriási ecsettel. Hökkenten álltam meg, ezt a csillaglelket még nem láttam Sophietól. Velem ellentétben ők nem vesztegették az időt: a csillaglélek azonnal egy kisebb ecsetet kapott elő övéről, és a levegőbe kezdett pingálni - tőröket, késeket, buzogányokat, dobócsillagokat, bárdokat, kaszákat. A legrosszabbra számítottam, és gyanúm beigazolódott. Sophie a távolsági fegyverek szakértőjeként lövedékekkel kezdett sorozni engem.
- Ice Make: Ice Cube! - jelentek meg előttem jégkockák a levegőben. A hátamon felállt a szőr, ahogy a jégbe hasító fém hangja fülembe ért.
- Arisa! - kiáltottam. Familiárisom idáig a levegőben körözött, de most áttörte a lombokat, és Pictorra vetette magát. Elmosolyodtam. Arisa már tudott magára vigyázni, nem aggódtam miatta különösebben. Minden figyelmemet a Blackened Tears mágusa felé fordítottam, akinek fegyverutánpótlása megszűnt. Pictor egy hosszú lándzsával védekezett a severus ellen, aki veszélyesen csillogó fogakkal repült körülötte.
- Elfogynak a fegyverek.. - szisszentem fel, ahogy egy kisebb balta csapódott combpáncélomba, enyhén felsértve bőrömet. Sophie fegyverkészlete rohamosan csökkenni kezdett, és lassan tartalékolni kezdte őket.
- Ice Make: Stairs! - tettem le kezeimet a földre. Jéglépcső jelent meg a lány és köztem, egy vastagabb ágban végződve. Felfutva a lépcsőn, a magasból ugrottam rá a néhány méterre álló mágusra. Szárnyaim külön utasítás nélkül kinőttek a páncélomból, így zuhanás helyett szinte vízszintes irányból vágtam a lány felé mindkét karmommal, aki egy buzogányt tartott kezében. Pechemre. Karmaim csak frizuráját cibálták szét, ő pedig szárnyamat találta el, jégporrá törve azt. Egy elegánsnak nem nevezhető ívvel csapódtam a földbe, de ennél nagyobb gondom is volt. Mentális kapcsolatunkon keresztül Arisa elégedettsége, majd azonnal fájdalma hasított tudatomba. A csillagszellem eltalálta őt! Megnyugodva éreztem, hogy nincs komolyabb baja, de a további harcban nem tud részt venni. De Pictort elintézte.. Egy pillanat alatt emelkedtem ki az avarból. A buzogány hűlt helyemet találta el.
- Freeze! - kaptam el a buzogány nyelét. Jég lepte el a fegyvert, fagyossá hűtve azt. Sophie egy sikkantással engedte el a fémet, mielőtt a fagyasztás kezét is elérte volna. A földre dobtam a számomra használhatatlan gyilokszerszámot.
- Ketten maradtunk. - mosolyodtam el szárazon. - Most már elárulod, hogy miért jöttél?
- Vajon? - kérdezett vissza magától értetődő hangon a lány. - Vagy nem te lennél az ellenfelem? Mert ha nem, akkor nem pazarlom rád a maradék energiámat.
- Maradék energia? Csak nem kezdesz elfáradni? - vigyorodtam el. - Én sem tudom, ki az ellenfelem, csak remélem, hogy te vagy.
- Nem mondom, hogy nem használtam már fel egy részét... Lynx kapuja, tárulj! - kiáltotta, majd egy újabb csillagszellem jelent meg mellette, a már ismert Lynx.
- Legutóbb az oldalán harcoltam. - húztam el a szám. Lynxnek láthatóan semmilyen problémája nem volt azzal, hogy most én voltam a célpontja. - Te hátul akarsz pihenni, míg harcol helyetted? - vontam fel szemöldökömet.
- Szeretnéd, hogy kettő az egy ellen legyen? - Nézett rám értetlenül.
- Nem szeretem azokat, akik másokat használnak arra, hogy elvégezzék helyettük a munkát.. - válaszoltam.
- Nem szeretem a tisztességtelen harcot. - válaszolt, mire akaratlanul is felnevettem.
- Mondod egy sötét céhben. Hány embert öltél meg, akik nem tudtak védekezni ellened?
- Nem tudom, nem számoltam... de nem lehetnek sokan. - kezdett mosolyogni. - Viszont, ellened más a szitu. Te segítettél, és megölni se szeretnélek.- a fák és bokrok lassan elhalványultak körülöttem. Semmi mást nem láttam, csak őt. - Nos, mit szeretnél, ketten ellened vagy csak Lynx?
Bűntudatom parázsként lángolt fel. Carmin sorsáért igenis felelősnek tartottam magam, de nem találtam meg sehol, még csak egy utalást sem. Gyűlöltem magam miatta, és most Sophie még háláját is ki akarja fejezni. Ha kezeim nem fagytak volna meg, most ökölbe szorítottam volna őket. Csikorgó fogakkal indultam a lány felé. Fájdalmat akartam okozni neki, érezze át legalább félig azt, amit nekem okozott... És másoknak. Meglátja, milyen az, ha valaki az erősebbel küzd, és ő a szenvedő...

Monsieur az ecseteit felvonva, két kézzel egy hatalmas fegyver állványt festett, mindenféle, kicsi, nagy eszközökkel rajta. Nos, ezt csak onnan tudom, hogy megéreztem az energiám hirtelen fogyását, és a hátam mögé tekintettem, de innen nagyon is úgy tűnt, hogy nem mindet fogom elbírni. Ténylegesen elmérte magát a jó festő. Node sebaj, majd valamit kezdek velük. Jó ez így, csak jussak vissza a fegyverekhez. A futás irányát abba az irányba állítottam, és még mielőtt Rane elkaphatott volna… leesett, hogy Rane, mikor meglátta Pictort egy kicsit lefagyott. Ekkor egy gonosz vigyor húzódott majd a füleimig, hisz ez egy pozitív dolog, szóval nyugisan odaértem Pictorhoz, aki valójában nem is volt olyan messze, és mihamarabb a kések felé nyúltam. Kedvenceim, akármilyen célpont is van, ezeket el tudom dobni, és bár nagyon béna vagyok, néha talál is, ami megint nagyon jó, persze csak nekem. Igaz, ez nem akkor történik, ha vele harcolok, mert neki van ellenem taktikája, nem is egy, ezek a kockák is… még soha nem láttam őket, de most nagyon jó pajzsként funkcionáltak számára, engem meg majd megevett a méreg. Egy, ha jól hallottam női nevet kiáltott, mire hatalmas szárnyas gyík csapott le a Monsieurra, aki persze a lehető leggyorsabban felvázolt magának egy viszonylag egyszerű lándzsát, hogy távol tarthassa. Nem sokat figyeltem rájuk, reméltem nem okoz nagyobb problémát a hüllő, szóval addig a repertoáromat rázúdítottam az ellenfelemre, a fáradtságon kívül, maximum karcolásokat okozva neki. Egy baltám maradt, kisebb méretben; egy buzogányom, a nehezebbik fajtából, meg egy viszonylag vékony pengéjű kard, ami talán beletörik a jégbe, ha próbálkozom. Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy miért nem tudok megidézni két lelket is, vagy miért nem tudom magamtól bezárni Pictor kapuját. Merthogy egyikre se futotta a tudományom, még akkor se, ha a fejemben egy másik csillagszellem közreműködésével már körvonalazódik a terv. Óvatlanul, s a terven kívül elhajítottam a baltát, ami a páncél combrészébe állt, talán még Rane bőréig is eljutva.
Ahogy ismét gondolataimba merültem, ellenfelem egy lépcsőt alkotott mágiájával, így felém kerülve, és még mielőtt átgondolhattam volna, ösztönösen a buzogány felé nyúltam. Felülről az ellenfél, kezemben pedig egy olyan fegyver, amihez ha nem használom mind a két karomat, meg se bírom moccantani. És még így is, a két kezes rámarkolás is csak azt eredményezte, hogy saját súlyának lendületével ívelt volna át felettem, de majdnem kicsúszott a kezemből –a nyele legvégét tartottam, egész bizonytalanul-, amivel egy időben értek el a srác karmai a hajamig. Legalább két tincset lemetszett, és még a hajgumik is szétszakadtak, mire enyhén hullámos hajam a képembe zúdult. Mikorra sikerült elfújogatnom a tincseimet szemem elől, feltűnt, hogy pictornak hűlt helye, a kígyó sebeinek hála félre esett a harctól, bár nem tűnt annyira súlyosnak. Rane szárnyai pedig porként hullanak lassan a földre. De nem bánkódik, fagyasztó varázslattal a buzogányomra lassan jégrétegek épültek, s egyre gyorsabban megindultak a kezem felé. A fém fájdalmasan hideg lett, szinte csípte a kezem, kikényszerítve belőlem egy apró visítást, és azt, hogy még mielőtt a jég eléri, elrántsam a kezemet a fegyvertől.
- Ketten maradtunk. – Nem volt valami kedves mosolya, de azt is vártam legkevésbé. - Most már elárulod, hogy miért jöttél?
- Vajon? ~ Mintha nem lenne egyértelmű… ~ Vagy nem te lennél az ellenfelem? Mert ha nem, akkor nem pazarlom rád a maradék energiámat. ~ Hupp, talán ezt nem kellett volna… ~
- Maradék energia? Csak nem kezdesz elfáradni? – Az a magabiztos vigyor, ami az arcán terült el, cseppet sem tetszett. - Én sem tudom, ki az ellenfelem, csak remélem, hogy te vagy.
~ Csodás… ~ Eltitkolva, hogy zavarban vagyok, válaszra nyitom ajkaimat, továbbá agyalok, hogy mi legyen azután, hogy a tudtára adtam, nincs sok erőm már.
- Nem mondom, hogy nem használtam már fel egy részét... – Igen, ettől többet nem kell tudnia. - Lynx kapuja, tárulj! – Alig mondtam ki, a kapu nyílt is, és a hiúz ember kíváncsian tekintett körbe.
- Legutóbb az oldalán harcoltam. – Helyettem a szellem válaszolt: Megvonta vállát, hisz ez őt hol érdekelje. - Te hátul akarsz pihenni, míg harcol helyetted? – Mintha a lelkiismeretemre akarna hatni, ámbár Lynx tudja, hogy a kezeim nem hiába hajlanak a tároló utolsó darabja felé. És gondolom azzal is tisztában van, hogy a többi szellemem nem a semmiért bízik meg bennem. Nomeg… nem egy harci sérülésem volt, nem azért mert a lelkeimet nem tudtam volna megidézni, csak szimplán attól, hogy segítettem. Nos, Rane-nek előnyt akartam adni, csak azért mert egyszer segített, de ez mintha szúrta volna a szemét, legalábbis a kérdéséből erre mertem következtetni.
- Szeretnéd, hogy kettő az egy ellen legyen?
- Nem szeretem azokat, akik másokat használnak arra, hogy elvégezzék helyettük a munkát.. – Nem a kérdésemre felelt. Most hálát adhat, hogy Blackenedből engem ismer, és nem mást, mert a többiek ilyenkor már nekiesnének, de nekem ráérős a dolog.
- Nem szeretem a tisztességtelen harcot. – Kellőképp paradoxon ilyet hallani sötét csillaglélek mágus szájából, de nem érdekel. Rane nem ismeri a múltam, nincs tisztában vele, hogy elég friss tag vagyok a sötétek között.
- Mondod egy sötét céhben. Hány embert öltél meg, akik nem tudtak védekezni ellened? - Mondta ki, mintha csak a gondolataimat olvasná fel...
- Nem tudom, nem számoltam... de nem lehetnek sokan. - A kínos helyzeten egy mosollyal próbáltam javítani. - Viszont, ellened más a szitu. Te segítettél, és megölni se szeretnélek. - Látható volt, ahogy elborult az elméje... pedig nem állt szándékomban felhúzni, Carmin levelét nem is olvasta még. - Nos, mit szeretnél, ketten ellened vagy csak Lynx?
Megindult felém, de utasítás nélkül közénk állt Lynx, s bár megpróbált úgy oda kerülni, hogy fellökje, ez mégse sikerült neki. Meg sem lep, hisz ő nem a fizikai erőnlétéről híres, hanem valamennyire a sebességéről, meg a karmairól. Tőlem viszont igen rossz választás volt Rane ellen küldeni: A fogak nem sokat érnek a jégpáncél ellen, és a sebességgel is oly keveset ér el, mint amikor egy légy nekirepül az üvegnek. Már csak ezért sem okoz gondot számomra, hogy Lynx és én egyszerre támadjuk Ranet. Nos igen, nem maradtam a háttérben ölbe tett kézzel, megindultam feléjük, és a karddal próbáltam úgy vágni, hogy a lelkem ne lehessen még véletlen sem útban…

Néhány lépéssel megtettem a minket elválasztó távolságot, de nem voltam elég gyors - Lynx kettőnk közé került épp, mielőtt elkaphattam volna a lányt. Mikor a hiúzzal egymásnak feszültünk, dühöm háttérbe szorult - harcot nem lehet őrjöngve nyerni, bárhogy állítják néhányan az ellenkezőjét. Izmaim megfeszültek egy erőteljes lökésben, amitől Lynx néhány lépést hátrált. A páncélomon és karmaimon keletkezett repedések beforrtak, testem körül hideg pára gomolygott, ahogy felmértem, mivel állok szemben. A férfi vicsorogva indult újra felém. Pokoli gyors volt, de én sem adtam olcsón a bőrömet, és harcstílusunk is hasonló volt. Én talán erősebb voltam nálam, de a hiúz hajlékonyságával és sebességével nem tudtam versenyre kelni. Esélyemet tovább rontotta Sophie, aki utolsó megmaradt kardjával rohant csatlakozni a küzdelembe, egy függőleges vágást indítva homlokom felé. Egy pillantást vetettem rá, majd egy fatörzs felé ugrottam - cipőm szögei a fakéreggel tökéletes harmóniába kerültek, szinte sétának éreztem azt a három lépést, amivel felértem egy vastagabb ágra.
- HEEHH? - hangzott egyszerre meglepettnek és dühösnek Sophie. Nem álltam le magyarázni neki, hogy különbséget érzek aközött, hogy az ellenfél mit csinál kettő az egy elleni felállásban, vagy hogy az ember csak hátul lógázza a lábát, miközben harcolnak érte.
Lynx nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Helyből szökkent fel hozzám, és úgy folytatta a harcot, mintha el sem tűntem volna mellőle. Összeszorított fogakkal próbáltam kilendíteni egyensúlyából, míg ő páncélomat marcangolta. Hangos pendülésekkel törtek le alkaromról a jég darabjai, nyakamból is vér szivárgott, de nem csak engem viselt meg az ütésváltás: Lynx mellkasán egy sekély vágás virított, és alig tudta megtartani egyensúlyát ütéseimet követően.
Egy terv ötlött az eszembe. Gonosz mosollyal az arcomon lebuktam egy gyilkos rúgás elől, majd a föld felé vettem az irányt, fejemre is jégpáncélt teremtve - egyenesen a karddal odaérkező lány irányába. A gyilok újból az arcom felé suhant, de Lynx értette, mi a célom: a páncél többé-kevésbé megvéd majd a kardcsapástól, ellenben Sophiet teljes lendülettel fogom elsodorni. Sophie egy pillantást vethetett rám, de nem volt sok ideje a felkészülésre. Kardját egyenesen felém tartotta. A penge csengve vágott lyukat szemem tájékán a sisakba, majd arcomon folytatódott a sebek gyűjtése: egy függőleges sebet kaptam, miután félrekaptam fejem. A nem várt kardtól egész testem oldalra billent, így a sötét céhest csak félig kaptam el.
Tüdőmből a páncél ellenére is hörögve szakadt ki a levegő, ahogy a földre zuhantam, de Sophie sem úszta meg jobban. A sikertelen terv miatt dühösen toltam fel magam a földről, majd meghökkenve néztem le. Az kő, amire támaszkodtam, valahogy túlságosan puha volt. Meg úgy az egész aljnövényzet is. És nyöszörgött, ha már itt tartunk. Kissé csodálkozva vettem szemügyre az egyelőre szintén ugyanilyen döbbent lányt, majd tekintetünk egyszerre vándorolt bal kezemre, melyről még esés közben eltüntettem a jégkarmokat: tenyerem egyik mellén pihent, úgy ültem fel.
- Izé... bocsi... - motyogtam. A gigantikus saller ellen, amelyet kaptam, semmilyen páncél nem adhatott megfelelő védelmet. Elemelkedtem alkalmi ülésemtől, és a földön két métert csúsztam, mielőtt megállított volna egy nagyobbra nőtt bokor. Lynx megjelenése tetézte tovább problémáimat. Gyorsan felguggoltam, készen arra, hogy bármely irányba elugorjak.
- Ice Make: Claws! - tértek vissza karmaim. - Freeze! - a varázslatra hideg levegő kezdett karmaim körül keringeni, készen, hogy bármely célpontot megfagyasszanak. Sophie tekintete csoda, hogy nem olvasztotta le rólam a páncélt - ó, de kezemen még mindig éreztem a testmeleget.
- NAILS! - Rivallt rá a feltápászkodó lány a csillaglélekre. - Enyém! Pihenj! - Arcán hatalmas meglepettséggel fordult hátra Lynx, de néhány másodperc múlva odébb lépett. Helytelenítés töltötte el képét, de megtette.
- Ahogy szeretnéd... - morogta.
A fülig vörös lány dühösen és határozottan indult meg felém. Néhány méterrel előttem maga előtt összefont kézzel nézett le rám. Erkölcsi magaslatomat elvesztettem, így féltem magamhoz venni a kezdeményezést.
Néhány másodpercig óvatosan és szorongva mozdulatlanságra kárhoztattam magam, amelynek majdnem fontosabb szerveim látták kárát. Sophie kardját tán harminc centire vágta be a földbe lábaim között, mire a rám simuló jég ellenére is kivert a hideg verejték.
- BAROM! - foglalta össze tömören a véleményét, lába felém lendült, keze a kard felé. Ismét megpillantottam minishortja alatt....
~ KÉK! - de reflexeim működésbe léptek: alkarom a levegőbe emelkedett, és blokkolta a lány rúgását. A kemény jég alatt meg sem éreztem a rúgást, de a lány arca egy pillanatra eltorzult. Ezzel egy időben vágott bele a kard vállamba. Égő fájdalom hullámzott végig a kard pengéje nyomán, de összeszorított foggal a lány nyakához tartottam karmaimat. Dühöm maradéka is már rég elpárolgott - főleg, miután ráestem a lányra, most már csak kínosnak éreztem az egészet. Hiszen miért is harcolok vele? Mert valaki erre utasított. Nem vagyok sokkal jobb, és nincs jogom elítélni.. Ráadásul erőm is lassan kezdett kifogyni, a jég folyamatos újrateremtése miatt.
- Mi lenne, ha elfelejtenénk azt, hogy bármikor is találkoztunk, és esetleg legközelebb nem azzal kezdenénk, hogy meg akarjuk ölni egymást? - kérdeztem halkan zihálva. - Abban biztos vagyok, hogy én félreismertelek. - Győztes helyzetben voltam, ezért nem féltem kimondani azt, amit gondolok.
Sophie visszapattanó lába megállt a levegőben, és ő zavartan nézett rám.
- Ebben én is biztos vagyok. - fordított hirtelen hátat nekem. Lynx egy enyhe villanás közepette visszament a szellemek világába, én pedig teljesen leeresztettem. Győztem. Óvatosságom újra fellángolt, ahogy a lány táskájában kezdett kotorászni, de csak egy levelet húzott elő, így idegeim újra rendes működésükhöz tértek vissza. Sophie felém nyújtotta a levelet. Kérdő tekintettel vettem át, de intésére csak olvasni kezdtem.

"Sophie,
Tudom, hogy egy levélre számítasz a legkevésbé tőlem, hogy annyira ellenálltam a fesztiválon, de azért most bocsánatot kérek. Meg a zöld hajú gyerektől is, ha ismered. Donatien egész jól nevel, bár még csuklya nélkül nem láttam soha. Rájöttem, hogy nem kimondottan én kellettem neki, hanem valaki akit nevelhet, mert magányos szegény, no persze nem mutatja ki. Rengeteget fejlődtem, szóval majd meg akarok veled, veletek küzdeni mégegyszer.
Carmin
U.i.: Évek kérdése és megyek téged szomorítani BT-be

Hitetlenkedve olvastam végig a rövid szösszenetet. Szívemről hatalmas súly gördült le, ahogy rájöttem, Carmin jól van - és Sophie nem velejéig romlott, mint hittem.
- Köszönöm. - mondtam halkan.
A sötét céhes csillogó szemekkel nyúlt felém.
- Mutimutimutiii - hadarta, és kapta ki a kezemből a levelet, majd ő is gyorsan átfutotta. Arcán angyali vigyor terült el. Hiszen az ő lelke is szürke, és nem fekete, ahogy az embernek kényelmes lenne betokozni...
- Te nyertél. Elfáradtam. - váltott témát a hirtelen gyerekessé váló lány egy ásítás keretében. - Én keresek egy éttermet! - szaladt el Magnolia irányába. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Ennyivel feladni...

… Mintha a vágásnak bármi hatása lett volna, hiszen Rane egy szempillantás alatt eltűnt onnan, méghozzá egy fa felé véve az útját, amire még a távolból is kényelmesen mászott fel, kéz és egyéb segédeszköz nélkül.
- HEEHH? – Adtam hangot a meglepettségemnek. ~ Ez így nem fer! ~ De amint kigondoltam, már másfelé nyüzsögtek a gondolataim, mégpedig azon, hogy mit kezdjünk ellene. Lynx ugyan tudja tartani a lépést vele, meg követni is akár, még ilyen magas helyekre is, ugyanakkor én nem, és… el tudom képzelni, hogy micsoda kín lehet Nailsnek, hogy a páncél körül hidegebb van jóval, ugyanakkor a körmei, és a jégpáncél keménységben alig egyeztethetőek. Rosszul választottam volna? Talán nem… remélem, hogy nem, bár, így hirtelen nem látok rá esélyt, hogy győzzünk ellene. Szinte azonos erővel feszültek egymásnak, néha láttam a vér színét rajtuk, amikor szembekerültek.
~ Lejöhetnének végre… igazán unatkozok. ~ Vágtam nyugodt, és unott képet egyszerre, míg a fa közelébe kezdtem sétálni, de belül más aggasztott, mint például az, hogy ha le is jönnének vajon az én kardom mennyire állna ellen a páncélnak, vagy hatolna át rajta, mert az se egészen mindegy. Ahogy gondolataimba merültem, már csak az tűnt fel, hogy Rane már elhagyta a fát, s hatalmas sebességgel, meg lendülettel közelít felém. Egy apró reflex volt tőlem, hogy a kardot felé emeltem, pontosan az arcának, mielőtt még tarolt volna. Eleinte megriadtam, hogy mi van, ha átszúrtam a fején a kardot, ennek hála el fogott a hányinger, hogy egy hulla fekszik rajtam, de amint feltűntek a matató ujjak, és a kéz ami a mellkasom egyik dombocskájára simult, megszűnt a hányinger, helyébe pedig a mérhetetlen düh, és zavartság lépett. Ő erőteljesen feltolta magát, én pedig nyöszörögtem, mert nem volt egy kellemes súly, de aztán ő is láthatóan értetlenül zavarba jött amint sikerült jobban megnéznie mibe is keveredett. Jobb kezemben szinte rángatózott egy ideg, az agyamban pedig azok a gondolatok futottak végig, hogy megkínozzam, vagy megöljem ezért. Elborult az agyam, s noha beszélni készült, a kezemet nem voltam hajlandó megállítani. Az pofontól lerepült rólam, és viszonylag messzire is került, csillaglelkem pedig követte, hogy megtorolhassa az engem ért megszégyenítést. Én viszont nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen megússza Rane… saját kezűleg fogom elintézni.
- NAILS! – álltam fel a földről nagy nehezen. Fájt a kezem, amivel a fején lévő páncélt megütöttem, talán meg is zúzódott, plusz még a kisebb nagyobb sebeim se maradtak ki a fájdalomkánonból, csak sajnos nem érdekeltek. Sokkal bosszantóbb dolog is van perpillanat, mint a sérülések. - Enyém! Pihenj! – Látszólag nem szívlelte az utasítást, de nem tehetett mást, mint engedelmeskedett.
- Ahogy szeretnéd... – Morogta közben, s karba tett kézzel ácsorgott, várva hogy neki mikor kell segítenie majd, vagy közbelépnie.
Amint rábírtam a lábaimat az indulásra, már úton is voltam az ellenfelem irányába, előtte megálltam, lenéző és dühös pillantásomat szegeztem felé, ami ég mindig rákvörös volt. Kezeimet lelkemhez hasonlóan karba tettem, de csak úgy, hogy a karddal ne vágjam meg magam. Amikor feltűnt, hogy unja a pozíciót, kezeimet szétkulcsoltam, majd a kardot határozottan a földbe szúrtam a lába között, alig pár centire a khmjétől. Egy kicsit el kellett gondolkoznom azon, hogy mit tudok hozzá vágni anélkül, hogy még inkább elvörösödjek, vagy hogy megakadjak a mondanivalóm mértani közepén, majd végül megakadtam egy szép, hangzatos, és rövid szón, ami tökéletesen kifejezte lelkiállapotomat, és az ő bénaságát.
- BAROM! – Nem éreztem elég határozottnak magamat, így nyomatékosítani akartam a mondandómon, méghozzá a lábam segítségével. A kardért nyúltam karommal, nehogy véletlen abba rúgjak, s amikor már megmarkoltam, lendítettem a lábamat is, hogy fejen rúghassam Ranet.
Az persze sikertelen volt, hiszen karjával tökéletesen tudta védeni magát, olyannyira hogy belesajdult a sípcsontom is. A kezem, s a benne lévő kard immáron a levegőben volt, a szituáció pedig kínálta magát, hogy azzal még egy támadást indítsak felé, mégpedig olyat, amire egyáltalán nem számít, nem számíthat...
A kard pengéje szépen simult bele a vállába, annak mentén vér buggyant ki, de még mielőtt megcsodálhattam volna a dicséretre méltó vérszínét, azelőtt jégkarmok vették körbe a nyakamat. Ekkor tűnt fel az addigra megnyugvó tekintet is tőle, mely engem is késztetett, hogy a pengét óvatosan kiemeljem, majd a földre ejtsem. Csendben vártam, az imént felvett idióta pozitúrában, hogy mit akar mondani.
- Mi lenne, ha elfelejtenénk azt, hogy bármikor is találkoztunk, és esetleg legközelebb nem azzal kezdenénk, hogy meg akarjuk ölni egymást? Abban biztos vagyok, hogy én félreismertelek. – Valamilyen szinten megkímélte az életemet, de egy másik szemszögből, szinte alázkodott előttem. De a szavai nem csak megnyugvással töltöttek el, amint feltűnt, hogy hogyan is tartom a lábaimat, s hogy mennyit láttathat ez az ultraminishort a combjaim közül, meg a bugyimból, még össze is zavarodtam. Próbáltam minden információt egyszerre megemészteni, így csak megfordultam, s az orrom alá dörmögtem, hogy:
- Ebben én is biztos vagyok. – Pontosan a lelkemmel kerültem szembe, aki látta a zavart tekintetemet, de azt is, hogy itt már semmilyen csata nem lesz, meg gondolom, érezte ő, hogy mennyire kimerültem; szóval fogta magát, és visszatért a saját dimenziójába. Eszembe jutott az oldalamon fityegő kistáskámban heverő levél, így gyorsan kutakodni kezdtem, míg csak a tojásocskámat arrébb nem kotorva rábukkantam Carmin üzenetére. Nem olvasta még, de talán ami benne áll, pozitív, s ha így van, talán Rane is megnyugszik majd egy kicsit. Hátrafelé majd’ kitörtem a kezemet, úgy próbálta átnyújtani a lehető legkevesebbet láttatva az arcomból.
~ .… De Engem is érdekel!!!! ….~ Fogtam vissza magam, amennyire sikerült.
- Köszönöm. ~ Betelt a pohár… LÁTNI AKAROM! ~ Azzal a fejemmel nem is törődve fordultam meg, s szinte rávetődtem Rane kezeire, amiben tartotta a levelet, azt egy kicsit lejjebb hajtva fejjel lefelé kezdtem baggatni a betűket.
- Mutimutimutiiii!!!! – Hadartam, míg már a türelmem teljesen elfogyott. Kezei közül kiragadtam a levelet, s gyorsan elolvastam magamban. Valami büszkeség öntött el, ami kikényszerítette belőlem a mosolyt, aztán a levelet óvatosan összehajtogatva, s a táskámba visszapasszírozva, a lehető leggyorsabban másik témára ugrok. Nem szeretem elismerni a vereségem, de a pocakom egy ideje morog, hogy éhes, és csak azért nem vehettem észre, mert annyira erőteljesen másfelé koncentráltam egész idő alatt, hogy a saját problémáim többségéről meg is feledkeztem.
- Te nyertél. Elfáradtam. – Ásítottam hatalmasat, és miközben a pocakom mordult egyet, egy kis leírást adtam a közeli jövőmről, miszerint étterembe kell mennem. Bár fogalmam se volt, hirtelen jó irányba indultam e meg, azért reménykedtem benne, hogy nem kell visszafordulnom útbaigazítást kérni Rane-től.
De igen, sejtéseim jók voltak ezúttal, s bénaságom nem csalt tőrbe, érkezésem pontosan egy Magnolia széli kis kifőzde volt, aminek később teraszán jóllakva terültem el a székben.

Véége~~

Ennek is a végére értem.
Újabb szépen kidolgozott, fantáziadús harc tárult elém, melynek talán egyoldalúsága volt legnagyobb hátránya. Igaz ugyan, hogy mindketten szereztetek sérüléseket, számomra mégis érezhető volt, hogy végig Rane van előnyben, és nem engedi kicsúszni a győzelmet a markából.
Nem sok hozzászólás érkezett, ellenben azok hosszúak voltak, és az összecsapás terjedelmét is megfelelőnek éreztem.
Mint kiderült, a párharcnak megvolt a maga előzménye, amely annak ellenére is megfűszerezte a dinamikus csatajeleneteket, hogy nem ismerem pontosan a karaktereitek közös múltját. A perverz jelenetek is a helyükön voltak. Smile

Elírást Rane-nél csak egyet találtam, Sophie-nál sajna már többet, és nála bizony az utolsó részletesebb teljes színezése is elmaradt. Ez persze nem nagy hiba, csak kissé megdolgoztatta a szemeimet.
Mindenesetre jó kis harc volt ez; annak ellenére, hogy nélkülözte a komolyabb fordulatokat, nem unatkoztam, amíg végigolvastam.
És akkor a jutalmaitok:

Rane: 130 VE + 2 Erő Szilánk
Sophie: 120 VE + 2 Hatalom Szilánk

» Nocturnus Aréna Event – A Visszavágó - (Adelus Morningway vs Glen Ordway)
» Nocturnus Aréna Event - Vállvetve mégis egymás ellen (Strago Rhelm vs. Omeron Greensand)
» Nocturnus Event: Az Aréna
» Nocturnus Aréna Event - A véres ötödik harc - Den vs Tabu
» Nocturnus Aréna Event - A Titánok Harca (Sarumi Toro vs A Kitaszított)