Nocturnus Aréna Event - A Titánok Harca (Sarumi Toro vs A Kitaszított)

Lassú léptekkel sétáltam be a céhház étkezőjébe félmeztelenül, a felső testemen csupán egy törölközővel, tekintve a reggeli edzés kimerítő hatásait, amellyel a verejtéket törölgettem magamról. Pengéim már a Tengerkirály fegyverraktárában nyugodtak, ahol őseim szellemei vigyázzák élüket és erejüket, jól tudom. Mindig tisztában vagyok vele, mi az a tisztesség és hagyomány, amihez méltóvá kéne váljak az élet minden pillanatában. Amikor tiszti esküt tettem egykori kiképzőm adományozta nekem a szokványos díszrapírt, ami sohasem lett a kedvenc fegyverem, gyors, szúrásokra és perdítésekre épülő stílusa igazán nem tudott közel kerülni hozzám, mégis érték volt nekem. Olyan érték, amihez jobban ragaszkodom mint éltető vérem cseppjeihez, hiszen egy aspektusában egyáltalán nem volt átlagos fegyver. A pengéjébe rövid szöveget marattak bele, ami díszkardoknál nem jellemző s ami kinccsé avatta a szívemben az egyszerű acélt. Egy mondat. Jó tanács vagy útra való ha tetszik egy kiképzőtől a tanítványának, akit tartott annyira, hogy élete egyszerű s mégis gyémántnál is tökéletesebb igazságát adja vele sorsa útjára. Csak egy mondat, mégis több annál nekem. "Az ember csak annyit ér, mint a szava." Igaz... Benne van minden tisztességről, bátorságról, őszinte szívről és becsületről...
Gondolataim csak lassan terelődtek vissza az étkezőre, ahová beléptem. Szokványos kép fogadott, vagyis ebben az időszakban szinte üres. Itachi nyilván még részeg bódulatát heveri ki valahol a városban - gondoltam rosszallóan, de aztán hamar el is kergettem ezeket a képzeteket. Daudy ült az egyik sarokban jellegzetes méretű cigarettájával édes kettesben, intéssel üdvözöltük egymást, ahogy a pult mögött szorgoskodó Meiel is. Rajtuk kívül egyedül Sarumi foglalt helyet és ért végére lassacskán ahogy néztem a gyümölcsökkel dúsított kenyérből, vajból és mézből álló reggelijének. Vele kapcsolatban voltak egyedül erősebb érzelmeim a céhből a mesteren kívül. Megállta a helyét az egykori fejvadászból lett mágus köztünk, nem is oly régen Dalner környékén ezt az oldalamon is bizonyította a szememben. Asztala előtt megállva köszöntöttem főhajtással:
- Jó reggelt Sarumi - húzódott maszkom rejtekében enyhe mosolyra az ajkam. - És jó étvágyat így az utolsó falatokhoz.
- Jó reggelt, neked is Kita! És köszönöm! - tette félre a reggelije maradékát Saru. - Te már túl vagy rajta? És merre jártál így korán reggel? - kérdezte megütögetve maga mellett a padot invitálásként, hogy foglaljak helyet.
Hezitálás nélkül le is telepedtem mellé, jól esett a pihenő nekem is, hisz magam sem vagyok acélból edzve. Áttöröltem újra izzadó nyakamat és mellemet a törölközővel, miközben válaszoltam:
- Még a szobámban - intéztem el ezt a kérdést két szóban. Fogadalmam szerint nem vehetem le a maszkomat mások előtt, amíg... nos... talán soha többé. - Gyakoroltam, mint minden reggel - válaszoltam másik kérdésére is próbálva kizárni a tudatomból az ujjai közt forgatott epret, lévén mégiscsak illetlenség más ételét bámulni. Hiába, világ életemben komoly rajongója voltam ennek a gyümölcsnek. - Mindig készenlétben tartom és edzem a testemet és a szellememet, engem erre képeztek. De azt hiszem hamarosan munka után nézek. Nincs értelme a testedzésnek ha nem használjuk fel, amit elérünk, nemde? - tártam szét a karjaim. - Na és te? Nem láttalak pár napig. Feladatot végeztél?
- Igen! Nocturnus tornyában jártam egy megbízás miatt - borzongott meg ösztönösen s talán még emlékei hatása alatt gondolatban, de felém tolta a gyümölcsös tálat. - És vegyél csak bátran a gyümölcsből, nagyon finom.
- Nem lehet - feleltem komoran, a felesleges részletezés helyett csupán megkocogtatva a maszkomat. Különös "ruhadarabom" figyelemfelkeltő volt, így a céhben szinte mindenki ismerte a történetét, nem akartam fárasztani sem magam, sem Sarut az önismétléssel. A további szavai viszont némileg megleptek. - De mindenesetre Nocturnus... a Fekete Torony ura? Különös alak hírében áll. Különös és hatalmas. Úgy tartják a legerősebb élőholt talán ezen a világon, de a céljai homályba burkolóznak - mormoltam némileg elrévedve a gondolatok tengerén, majd gyorsan visszatalálva a való világhoz néztem kutatóan Sarumi szemébe: - Ahogy látom rád nem tett kellemes benyomást a vénséges vámpír...
- Nem! - rázta a fejét hevesen Sarumi. - Tényleg nem! Mikor először megláttam még a vér is meghűlt bennem, de hát nem mindig mi választjuk a feladatot, hanem az minket, így nem volt választásom. De már túl vagyok rajta - mosolygott fáradt vidámsággal. - És te milyen munkát szeretnél? Most igazán lehet válogatni... - váltott gyorsan témát a fal felé intve, melyet félig beborítottak a különböző plakátok, papírok, vagy csak fecnire írt segélykérések.
- Nyilván kellemetlen lehet a társasága, ez azt hiszem valamiféle aurája a halálontúliaknak, hogy az élők nem szívesen mennek a közelükbe - húztam egyet a vállaimon. - Mindenesetre a pletykák ellentmondásosak vele kapcsolatban. Úgy mondják nem csak a sötét mágusoknak oszt feladatot, mint elvárná az ember egy tisztességes vámpírtól, hanem, mint a példád mutatja, a magunk fajtáknak is. Ráadásul egyesek szerint a fényhez tartozó utakon is messzire jutott. Furcsa... Kevesen képesek megmaradni félúton jó és gonosz között hosszabban és... egyszer választani kell. Érdekes lesz látni, hová vezet majd Nocturnus útja - bólogattam inkább csak magamnak elgondolkodva.
Szavait követve az én tekintetem is a felkérések falára vándorolt. Annyi de annyi megbízás. Fáradt voltam és némileg kialvatlan is, semmi kedvem nem volt minden egyes papírt végigböngészni, hogy kiválogassam a tudásomhoz illők közül a legfontosabbat, legsürgősebbet, ami majd... Ne most - nyögtem fel magamban. Ugyanakkor valóban itt volna az ideje annak, hogy ne csak a gyakorló téren használjam a pengéimet. Sarumi is hozzám hasonlóan kissé unottnak tűnt, talán emiatt is ébredt fel bennem egy őrült ötlet, amit máskor talán azonnal el is hessegettem volna.... most viszont nem. Valaha a tengeren is azonnal védekeznünk kellett a monotónia, az unalom ellen. Ismertem az ilyen pillanatnyi elmezavarok jótékony hatását az egyhangúság megtörésében, így az ezüstmaszk rejtekében kis vigyorra húzott ajkakkal feleltem:
- Nincs határozottabb célom. Mi lenne ha a sorsra és a te kezedre bíznánk a dolgot? - pillantottam Sarumira vidáman. - Bökj egyet vakon, lássuk mit választasz nekem - kuncogtam.
- Legyen! Megkísértem akkor a szerencsédet! De aztán ne engem okolj, ha valami nem szeretem, unalmas dolog sül ki belőle - nevetett fel a várakozásnak megfelelően a lány is, tréfásan fenyegetve meg a mutató ujjával, majd felállt és a reggelije végét képező utolsó falat kenyérrel a bal kezében a falhoz indult, ahová magam is követtem vele nevetve.
Sarumi lehunyta a szemét és találomra előre bökött egy feltűnően díszes plakátot találva meg vakon az ujjával. Gazdag, aranyozott intarziás díszítése és a ráfestett gladiátorharcot vívó alakok önmagában is hivalkodóvá, figyelmet felkeltővé tették a többi közül s már az első pillantásokra láttam, hogy a társam unalmas megbízásra való félelme egészen biztosan alaptalannak mondható. Van valami abban a sors keze dologban...
- Ne fesd az ördögöt a falra, ugye... - jegyeztem meg némi malíciával, majd hangosan is olvasni kezdtem a feliratot: - "Fiore minden rendű és rangú mágusának figyelmébe! A nagy tiszteletű Nocturnus mester nagy szabású viadalt szervez, melyen életszemléletre s hovatartozásra tekintet nélkül bárki részt vehet. A viadal résztvevőinek jutalmat ajánl fel a hatalmas Nocturnus mester s egyúttal figyelmeztet: célja van a tornával. Azok, akik legyenek bár győztesek vagy vesztesek, a legkiválóbban teljesítenek szempontjai szerint különleges feladatot kapnak megfelelő jutalomért cserébe! Gyertek hát s méressétek meg mágiátok erejét!"
- Ez nem lehet igaz! - sóhajtott fel Saru is meglepettséggel a hangjában. - Biztos ebben is valami sötét varázslat van, hogy ez az izé ide került - vette el a kezét végül a papírról. - És én pont ezt választottam. De vajon mi lehet a célja ennek a hatalmas vámpírnak, egy ilyen felhívással? Mert, hogy nem ok nélkül toboroz mágusokat erre a célra, az biztos - gondolkodott hangosan miközben kérdőn nézett felém.
- A tényleges feladatról felesleges fantáziálni, semmit sem tudunk róla, nincs hozzá támpont és Nocturnus céljait sem ismerjük - válaszoltam meg a nyilvánvalót vállaimat vonogatva. - De a viadal oka annél egyértelműbb. Olyan mágusokat keres akik képességeire szükség lehet annak végrehajtására és mi lehet jobb módja a felmérésnek, mint a harc közben megmutatott erő? Ez a viadal egy egyszerű felmérés. Rendben van, akkor, ha már erre böktél nekem, nem szállok vitába a sorssal - tettem hozzá könnyedén, bár magamban el kellett ismerjem, veszélyesebb ez annál, mint hogy játéknak tekintsük. "Fiore minden rendű és rangú mágusának". Vagyis ide a sötét céhek prominens képviselői is hivatalosak és nem vagyok olyan ostoba, hogy világverőnek tartsam magam. Utam és pályám elején járok a mágiában, hosszú idő lesz még, mire valóban komoly harcosnak számíthatok. Egy erős sötét harcos pedig aligha elégszik meg a győzelem tudatával... Sajnos ezekkel Sarumi is bőséggel tisztában volt, mert azonnal tiltakozni kezdett:
- Mi van??! Ez nem a sors keze, hanem az enyém volt! - replikázott azonnal, hatalmas elánnal. - Nem mehetsz oda! Miért harcolnál? Miért tennéd kockára az életed Nocturnus miatt, egy ilyen küzdelemben, mikor még a célját sem tudjuk?! Nem! Ezt nem teheted meg! A mester sem engedné! - érvelt hevesen, kissé hadarva, amire azonban csak megráztam a fejemet:
- Sokféle, igen gyötrő félelem létezik. Kétség, önbizalomhiány, féltés, szeretet... De ezeken meg kell tudnunk tanulni uralkodni és legyőzni őket, ha szükséges - feleltem nyugtató hangsúllyal. - Nos, ez egy kihívás. Ilyenek miatt edzem és gyakorlok. Mindig. Jobbnak kell lenni, fejlődni. Ez egy lehetőség rá. Akár a te kezed volt, akár sorsé vezette az ujjad, ez most már akkor is érint. Nem szokásom megfutamodni. Ha most elfutok, akkor a félsz bennem marad mélyen, ami később is, állandó tüskeként tompít majd el. A legnehezebb ellenségeket sem olyan nehéz legyőzni mint saját érzelmeink, de csak akkor győzhetünk ellenük, ha magunkon már győzelmet arattunk - mormoltam mint valami mantrát a harcosok ősi igazságát. Némileg elgondolkodva tettem hozzá: - Régebben mindig csapatban dolgoztam, legyen az a sereg vagy a kalózbanda. Mostanra magányos farkas lettem, de azért néha hiányzik a csapatmunka - ismertem el. - Veled bármikor szívesen indulnék csatába és harcolnék az oldaladon, bebizonyítottad az én szememben az értékeid. De néha... néha muszáj megfelelni magunknak is a kihívásokra és ezt te is tudod Saru! - csattantam fel. - A legnagyobb bukás, ha a saját elvárásaidnak nem tudsz megfelelni. Ez... mindennél rosszabb.
Sarumi úgy csóválta a fejét, mint a bölcs édesanyák rakoncátlan, butácska gyermekeikkel szemben, de nem tett megjegyzést. A fejvadász hasonló ösvényeken jár mint a harcos. Könnyen megérti gondolkodását, s nem volt ez másképp a mi esetünkben sem. Helyette meglepő kijelentéssel felelt meg a szavaimra:
- Tudod mit Kita?! - csillantak fel a szemei. - Akkor dolgozzunk csapatban! Veled tartok és megmutatjuk annak a sötét bandának, hogy hogy harcolnak a Titan Nose mágusai! - már szélesen vigyorgott. - Jó lesz így? Benne vagy?
Meglepve kaptam fel a fejemet és meredtem a lányra:
- Érdekes felvetés - ismertem el. - De te miért akarsz kockáztatni? Ki tudja milyen ellenféllel sorsol össze a véletlen... - tettem hozzá nem minden féltés nélkül, amire azonban kiszélesedett a vigyora, magamnak is be kellett látnom, hogy ha ellenkeznék a saját csapdámba esnék fenti szavaim után. A nő nevető hangsúllyal válaszolt:
- Egyrészt, amiért te, talán jó gyakorlat lesz! - felelte könnyeden. - Másrészt valakinek vigyáznia kell rád. Harmadrészt nem árt, ha szemmel tartjuk az eseményeket és, ha baj van segíthetünk egymásnak. Negyedrészt: tudok magamra vigyázni! - toppantott határozottan a lábával, mintegy megerősítve a szavait.
Összeszaladt szavaira a szemöldököm, mégis mi vagyok én? Valami pendelyes kölyök, aki csak úgy mehet át az úttesten ha fogja anyuci kezét? Az Istenek átkaira! Tapasztalt harcos vagyok, katona és martalóc, láttam annyit az életben mint Sarumi! Nagyszerű harcos, de azért ne essünk át a ló másik oldalára!
- Magam is tudok vigyázni a bőrömre! - feleltem nem minden él nélkül a hangomban, amire azonnal megadóan emelte fel a kezeit, így magam is lecsillapodva biccentettem: - Ám legyen. Akár együtt is mehetnénk a toronyhoz, nem? - kérdeztem. Én nem fogom neki megmondani mit csináljon, nagylány már, el tudja dönteni mi a jó neki.
- Jó! Csak vicceltem, nem kell felkapni a vizet! - veregette meg a vállam békülékenyen. - Persze! Én is úgy gondoltam! Legalább jobban telik az idő is. Mikor akarsz indulni?
- Miután befejezed az étkezést - közöltem sunyi vigyorral a mézes kenyér maradványait tartó keze felé biccentettem, melyen időközben a vita hevében már a könyökéig folyt az édes ragacs. - Addig összeszedem ami szükséges az útra, aztán irány Magnólia.
Sarumi zavartan, elvörösödve meredt a mézben úszó baljára, végül csak annyit morgott a fogai között:
- Talán majd máskor befejezem! - dobta el a formátlanra nyomorodott kenyérdarabkát és a szobájába indult. Néhány epret felkapva az asztalról én is elindultam a sajátomba, ahol gyors zuhany és átöltözés közben el is fogyasztottam azokat, hogy aztán Sarumival az oldalamon ugorjak fel a Magnóliába tartó vonatra.

A vonatút önmagában eseménytelenül, nyugodt csevegéssel telt el. Jómagam néhány általam látott kalózviadal részleteivel és harci taktikákkal rukkoltam ki, melyeket jóízű csevegés közben vitattunk meg, míg Sarumi egy régebben általa elfogott egykori viadorral való küzdelmének részleteit osztotta meg velem. Azt hiszem mindkettőnkben ott munkált mögöttesen, hogy szerettük volna jó tanácsokkal ellátni a másikat, még így, csupán szavakkal is segíteni, megerősíteni... A közös aggodalom jótékony fátyolt vont körénk, melynek homályában észrevétlenül is közelebb kerültünk egymáshoz. Két falkájában is magányos farkas, akik talán barátsághoz vezető úton lépkednek? Talán... Talán igen...
A városi állomásról a Fekete Toronyig rövid volt az út, mindketten meglepetten néztük a hirtelen felépített, de erőteljes, kör alaprajzú sötét építményt, ami a hírhedett gróf lakhelye mellett sarjadt a földből. Egy aréna! Nem mondom, Nocturnus megadja a módját a rendezvényének... Kisebb tömeg verődött mostanra össze, sokan hallottak már a halálból visszatért ősmágus kincseiről, sokakat vonzott hát a lehetőség, hogy ennek egy kis részét akár, de megkaparinthassák. Türelmesen beálltunk a sorba az egyik asztalhoz, melynél a nevezéseket intézték, nagyjából fertályóra múlva sorra is kerültünk. Idegenkedve mértem végig a lyukacsos, szakadozott fekete csuhába öltözött alakot, aki a papírokkal borított kis asztalka mögött várta a jelentkezőket. Amint megemelte a fejét a rongyos kámzsa alatt nem láttam arcot, csak kavargó, valamiféle nem élettel, de létező árnyakkal teli baljós sötétséget. Ősi kriptákból feltörő jeges szél reptette zúzmara ropogott a hangjában, ahogy kérdezett:
- Neve?
- Nincs - feleltem tömören. - Kitaszított néven versenyzek.
A kámzsás nem tett megjegyzést, csupán jegyzetelt:
- Céh?
- Titan Nose.
- Stílus?
- Fegyvermágia.
- Várakozz - utasított komoran, majd társamhoz fordult: - Név?
- Sarumi Toro.
- Céh?
- Titan Nose.
- Stílus?
- Alakváltás.
A fickó félre billent fejjel mért minket végig, majd érezhető, gunyoros jókedvvel szólalt meg:
- Mivel nincs előttetek üresen várakozó nevező, így ti egymással küzdötök meg - recsegi, majd szörcsögő, gurgulázó, rosszindulatú nevetést hallat: - Mindketten a Titan Noseból. Csak nem barátok vagytok? Barátok... Nos, ajánlom jól nyúzzátok meg a barátotokat és Nocturnus mester fejedelmi jutalma vár rátok. Többet fizet, mint legmerészebb álmaitokban és én még különdíjat is adok a győztesnek ha elég szórakoztató lesz a viadalotok és csak egyikőtök hagyja el élve a pástot. Elhihetitek, többet ér majd, mint a barátság - teszi hozzá rosszindulatúan recsegve.
Hitetlenkedve meredtem a férfira. Sarumival megküzdeni? Ez képtelenség! Kevésen múlt, hogy ne kapjam fel a papírt előle és tépjem szét a fenébe! Nem képzeli, hogy... Néhány mély levegőt véve higgadtam le, lassan be kellett látnom, hogy viszonylag jól alakult a dolog. Mi legalább vigyázunk egymásra, akkor is, ha ez nem tetszik a vén patkánynak a toronyban, vagy ennek a csuklyás bohócnak itt az asztal mögött. A nagy jutalmát amit Sarumi életéért kapnék meg nyugodtan megzabálhatja lábon a kis tetű! Ellenségesen horkantam fel, ha Nocturnus jelleme kérdéses is, a szolgái nem nyerték el a tetszésemet. Saru maró gúnnyal felelte:
- Láthatsz te majd olyan viadalt, hogy a szemed is elhagyod! Ja, hogy azt már elhagytad? - kérdezte bántó hangnemben.
A csuklyás nem felelt, csupán felemelte a karjait és kinyújtotta felénk a két tenyerét, mire összemosódott előttünk a világ.

...Árnyak kavarognak, fény hull darabokra, örökkön sikoltva, széttépve pörög s hull a sötétségbe mely körbefon s elemészt. Megvakít. Vak álmok vérgőzös látomásaiban kántálják hagymázas látomásaik elmúlt korszakok őrült, vért s gennyet jövendölő prófétái. Népharag tombol s savas eső hull alá. Jégkristályok a bőrömön, fagyos lehelet az éjben. Csontvázanyák szoptatta vámpírcsecsemők véres fogainak csillogása. Halál, pusztulás. Káosz és irónia. Tombolás. Őrült tombolás. Barbárok járják táncuk porba taposva eónok értékeit, a kultúra halála az ember őrülete. Korok és lények égnek a pokoltűzben. Emberek kik embert irtanak, a holtak kitörnek örök sírjaikból. A halál örök szférájának kakofónikus himnusza...

Nyögve zuhantam térdre, ahogy a tér szövete lassan rendeződött s újra összeállt, bár már nem a torony tövében álltunk. Nehézkesen ziháltam markoltam ujjaim a kavicsos, sötét talajba, még alig fogva fel a ránk vetülő halovány fáklyafényt.
- Istenek - hörögtem. - Még egyszer ezt az utazást nem szívesen vállalnám be - borzongtam meg az őrült látomások visszhangjától a fejemben. Saru a hátán fekve pihegett és nehézkesen bólintott, láthatólag őt is nehéz teherként kísértette a térváltó varázslat őrült emléke. Talpra kecmeregtem és Sarumit is felhúztam, majd körbe néztünk. Mély sötétség uralta cseppkőbarlangban álltunk, ahol csupán szórványosan leszúrt örök fényű fáklyák adtak némi halovány, sápadt derengést mely utolsó, kétségbeesett s reménytelen utóvédharcát vívta a mindent beborító feketeséggel, ami olajosan ülte meg a levegőt. Komoran mordultam fel:
- Azt hiszem a viadal végén még egyszer vár ránk ez a fajta utazás. Innen nincs más kiút - jegyeztem meg rekedten a terep felmérése után. Sarumi nem válaszolt, csupán egy mellette lévő cseppkövet simított végig ujjaival.
Elmerengtem a barlangi környezeten. Nehéz terep. A sötétség, a rengeteg kiálló és kemény szikla, a sok fedezék... Brutálisan nehéz csatára kell itt felkészülni a magunk fajtának. Saru igen csendes volt, így felé fordultam:
- Nos, még mindig szívesebben mérem össze veled a tudásom, mint egy igazi elmebeteggel. Nem szívesen ölök és föleg nem szívesen halok meg - morogtam talán némileg cinikusan. - Akár gyakorlásként is felfoghatjuk... - próbáltam kissé biztatni. Újra körbejárt a tekintetem s kérdéssel fordultam a lányhoz: - A farkas és a cápa élet-halál harcát vajon ki nyeri szerinted?
Sarumi mély sóhajjal felelt:
- Hát fel lehet fogni gyakorlásként, csak nem vagyok biztos benne, hogy vendéglátóink megelégszenek egyikünk győzelmével és nem akarják minden áron a halálunkat - morgott örömtelenül, súlyosan, de kérdésem hamar kizökkentette ebből az állapotból. - Fogalmam sincs! - válaszolta meglepetten pislogva, értetlenül. - Hiszen az egyik szárazföldön, a másik a vízben él, hogyan is harcolnának egymással?
- Épp ez a lényeg - bólintottam. - Attól függ melyik nyer, hogy a vízben, vagy a szárazföldön küzdenek meg. Egyenlő erők küzdelmét általában a terep dönti el. Ez a barlang senkinek sem kedvez, már csak az a kérdés, ki tud gyorsabban alkalmazkodni hátrányaihoz. Ami a másik felvetést illeti... Nem aggódnék a helyedben. Nocturnus azt hiszem nem vérengzést akar, bár nincs ellenére felteszem. De neki tervei vannak, amihez mágusokra van szüksége. Ki jelentkezne ezekre a feladatokra, ha a jelentkezők bő fele itt pusztul. Nem hiszem... Elkezdjük? - kérdeztem szomorkásan.
A fejvadász tekintete nem arról mesélt, hogy meggyőzték volna gondolataim Nocturnus szándékáról, de maga is belátta, hogy egyelőre mást nem tehetünk.
- Kezdjük! - bólintott savanyú arckifejezéssel.
Elé léptem és parolára nyújtottam a jobbomat:
- Győzzön a jobb, de ne feledjük el kik vagyunk és mire kötelez a becsületünk - néztem a szemébe. Marka keményen csattant a tenyeremben, egyenes háttal, tiszta tekintettel felelte:
- Úgy legyen!
Ahogy ujjaink elengedték a másikét azonnal támadtam, hogy ne adjak neki időt a varázslásra, bár így természetesen magamat is megfosztottam ennek lehetőségétől, de míg csupán fizikai síkon zajlik a harc én vagyok előnyben testi erőm, tapasztalatom és gyors ruganyosságom okán. Gyors ütéseimet kétségbeesetten próbálta elkerülni, alkarral, könyökkel söpörve félre az ökleim, majd ahogy kiperdült az utamból az oldalamba került, de hezitált egy másodpercig. Azonnal hatalmas ütést mértem az oldalbordája alá, hogy levegő után kapkodva görnyedt meg és táncolt hátra. Rámeredtem és megráztam a fejemet:
- Ennél jobb vagy. Mutasd be mit tudsz! HARCOLJ! - rivalltam rá és már ugrottam is.
Meglepte a támadás, már nem tudott kitérni. A talpam óriási erővel robbant a gyomrába és repítette a sötétség peremére, ahol egy cseppkő állította meg a reptét, melyen fájdalmasan reccsent a gerince. De a tekintete megváltozott. Megértette. Tudtam, hogy most már belead majd mindent. Igazi, méltó ellenfelekként állunk majd szemben egymással. Két harcos, aki ismeri azokat az ősi szabályokat, mik minket épp úgy igazgatnak mint igazgatták őseinket, korok tucatjainak férfijait és nőit, kik a nemesség legősibb útját választották. A hadak ösvényét. Tisztelve és becsülve a másikat, nemes versengésben elnyerni a győzelmet. Felpattant, magam pedig gyors szaltókkal tűntem el a sötétségben, majd suttogtam magam elé:
- Tengerkirály, nyisd meg nekem kincstáradat. Lecserélés: puska!
A nehéz lőfegyver rendkívül pontos, de a sötét és fedezékekkel teli barlangban nem éppen optimális választás. Reménykedtem, hogy meglepem vele Sarumit. Ha sikerül váratlant húzni, akkor az olyan előnyt adhat, ami reménytelen csatákat is megfordított már a történelemben. Halk léptekkel surrantam a sötétségben, szemeim a fényköröket fürkészték. Ha megjelenik a lány valamelyikben azonnal lőhetek...

Szép nap volt a mai. Örültem, hogy végre kényelmesen, asztalnál étkezhetem és nem a tarisznyámból előkotort száraz, esetleg már több napos ételt kell elrágcsálnom. Így hát nagy lelkesedéssel estem neki a Mai által feltálalt friss kenyérnek és gyümölcsöknek, a vajról és a nyálcsorgató mézről nem is beszélve. Ilyenkor az ember tökéletesen át tudja gondolni az előtte lévő napját, hiszen a helyiség majdnem, hogy üres, hiszen a legtöbb mágus még alszik, vagy küldetésen van. Most sincs ez másként. Rajtam kívül csak Daudy pöfékel magába roskadva egy sarokban, aki az ábrázatát elnézve, lehet, hogy itt is éjszakázott, meg a mindig nyüzsgő Mei. Szorgos falatozásomat egy árnyék megjelenése szakítja félbe és a már jól ismert kongó hang társul hozzá, mire szám vidám mosolyra húzódik.
- Jó reggelt Sarumi És jó étvágyat így az utolsó falatokhoz.
- Jó reggelt, neked is Kita! És köszönöm! – tolom arrébb a már majdnem az utolsó falatig elfogyasztott reggelim maradékát. - Te már túl vagy rajta? És merre jártál így korán reggel? – nézek rá kérdőn, majd megütögetve magam mellett a padot, ajánlom fel neki, hogy üljön le, ha van hozzá kedve.
Úgy láttam, most egészen jó kedve van a sokszor a saját gondolataiba és fájdalmas magányába húzódó férfinak, aki, ahogy elnézem most is egy kimerítő, legtöbbször önsanyargató edzés után van már, tekintve verejtéktől csillogó felsőtestét és a nyakában lógó törölközőt. Talán most, hogy szó nélkül helyet foglalt mellettem, esetleg egy jó pillanatában fogtam ki és van esélyünk egy jó beszélgetésre. Mondjuk jobban szeretném, ha végre egyszer az arcát is megpillanthatnám az érzéseit is elrejtő fura álarc mögött, de ami késik, nem múlik, egyszer csak sikerül megismernem őt. Most is ezen pléhdarabon keresztül, torzan érkezik a szűkszavú válasz.
- Még a szobámban. – aztán azért még magyarázatként hozzá teszi. - Gyakoroltam, mint minden reggel.
Miközben a szokásos udvariassági köröket futjuk, kedvtelve falatozom a még a tálon lévő eperből, mikor meglátom vágyakozó tekintetét, ami a kezemben tartott gyümölcsre tapad egy pillanatra, de aztán zavartan el is fordul.
- Mindig készenlétben tartom és edzem a testemet és a szellememet, engem erre képeztek. De azt hiszem hamarosan munka után nézek. Nincs értelme a testedzésnek ha nem használjuk fel, amit elérünk, nemde? Na és te? Nem láttalak pár napig. Feladatot végeztél? – igyekszik gyorsan el más irányba terelni a beszélgetést.
- Igen! Nocturnus tornyában jártam egy megbízás miatt – komorodom el egy futó pillanatra a visszaemlékezés miatt, de aztán ismét mosolyogva tolom elé az eperrel félig teli tálat. - És vegyél csak bátran a gyümölcsből, nagyon finom.
- Nem lehet – hallatszik a….talán sajnálkozó válasz és megütögeti a maszkját.
Ááá! Megint ez a hülye álarc! Persze, tudom, hogy a fogadalma nem engedi, hogy mások jelenlétében levegye, de ez egy annyira…….annyira nem jó dolog. Látom, hogy mennyire kívánja azt a pirosló gyümölcsöt, de nem eheti meg itt, velem együtt, hanem majd csak egyedül, magányosan a szobájában. Ezért is nem tud igazán beilleszkedni mióta ide került sem, hiszen nem iszik, nem eszik együtt a céh többi tagjával. Ez így nem lesz jó! És mindez, amiatt a fránya fogadalom és maszk miatt! Pfüüü! Aztán figyelmem visszaterelődik Kitaszítottra, aki tovább fűzi a beszélgetés fonalát, a legutóbbi feladatomat hozva szóba.
- De mindenesetre Nocturnus... a Fekete Torony ura? Különös alak hírében áll. Különös és hatalmas. Úgy tartják a legerősebb élőholt talán ezen a világon, de a céljai homályba burkolóznak – hallatszik halk hangja, majd a szemembe néz: - Ahogy látom rád nem tett kellemes benyomást a vénséges vámpír...
- Nem! – ingatom meg gyorsan a fejem. - Tényleg nem! Mikor először megláttam még a vér is meghűlt bennem, de hát nem mindig mi választjuk a feladatot, hanem az minket, így nem volt választásom. De már túl vagyok rajta – legyintek megjátszott vidámsággal. - És te milyen munkát szeretnél? Most igazán lehet válogatni... – intek a felkérések fala felé, melyet most ellepnek a kisebb-nagyobb papírok, plakátok.
- Nyilván kellemetlen lehet a társasága, ez azt hiszem valamiféle aurája a halálontúliaknak, hogy az élők nem szívesen mennek a közelükbe – folytatja azért még a vén vámpírral kapcsolatban a fejtegetését asztaltársam. - Mindenesetre a pletykák ellentmondásosak vele kapcsolatban. Úgy mondják nem csak a sötét mágusoknak oszt feladatot, mint elvárná az ember egy tisztességes vámpírtól, hanem, mint a példád mutatja, a magunk fajtáknak is. Ráadásul egyesek szerint a fényhez tartozó utakon is messzire jutott. Furcsa... Kevesen képesek megmaradni félúton jó és gonosz között hosszabban és... egyszer választani kell. Érdekes lesz látni, hová vezet majd Nocturnus útja – halkul el a hangja, mint aki már nem is nekem szánta utolsó szavait.
Aztán szemei követik kezem vonalát és figyelme már a küldetések tömkelegére vándorol, habár nem tudom mi járhat most a fejében, mert egy darabig néma csendben, elrévedve mered maga elé, kérdéses, hogy látja-e egyáltalán azokat. Majd, mint aki álomból ébred, szemeibe ismét az értelem fénye költözik és hangja vidáman csendül fel.
- Nincs határozottabb célom. Mi lenne ha a sorsra és a te kezedre bíznánk a dolgot? Bökj egyet vakon, lássuk mit választasz nekem – hallat kisebb nevetést.
- Legyen! Megkísértem akkor a szerencsédet! De aztán ne engem okolj, ha valami nem szeretem, unalmas dolog sül ki belőle – kacagok fel én is váratlan ötletén, majd figyelmeztetően megfenyegetem játékosan.
Mielőtt felállunk és a falhoz sétálunk, hogy teljesítsem Kitaszított késérét, felkapom még a mézes kenyerem utolsó falatkáját, hogy majd közben elfogyasszam.
A teletűzdelt fal előtt mosolyogva becsukom a szemem és csak úgy vaktában előre bökök, majd kinyitva pilláimat én is megszemlélem, milyen érdekes küldetést sikerült kiválasztani a vak szerencsének. Egy szépen kidolgozott felkérésen pihentek ujjaim, melyet két harcoló férfi alakja még feltűnőbbé tett. Eléggé kirívó egy felhívás volt, annyi szent! Kita meg is jegyezte.
- Ne fesd az ördögöt a falra, ugye... –
Aztán hangosan felolvasta a plakát szövegét:
- "Fiore minden rendű és rangú mágusának figyelmébe! A nagy tiszteletű Nocturnus mester nagy szabású viadalt szervez, melyen életszemléletre s hovatartozásra tekintet nélkül bárki részt vehet. A viadal résztvevőinek jutalmat ajánl fel a hatalmas Nocturnus mester s egyúttal figyelmeztet: célja van a tornával. Azok, akik legyenek bár győztesek vagy vesztesek, a legkiválóbban teljesítenek szempontjai szerint különleges feladatot kapnak megfelelő jutalomért cserébe! Gyertek hát s méressétek meg mágiátok erejét!"
- Ez nem lehet igaz! – hökkentem meg a dolgon. - Biztos ebben is valami sötét varázslat van, hogy ez az izé ide került És én pont ezt választottam. De vajon mi lehet a célja ennek a hatalmas vámpírnak, egy ilyen felhívással? Mert, hogy nem ok nélkül toboroz mágusokat erre a célra, az biztos – töprengtem el hangosan és érdeklődve néztem társamra, hogy ő mit szól hozzá.
- A tényleges feladatról felesleges fantáziálni, semmit sem tudunk róla, nincs hozzá támpont és Nocturnus céljait sem ismerjük – vonta meg a vállát. - De a viadal oka annál egyértelműbb. Olyan mágusokat keres akik képességeire szükség lehet annak végrehajtására és mi lehet jobb módja a felmérésnek, mint a harc közben megmutatott erő? Ez a viadal egy egyszerű felmérés. Rendben van, akkor, ha már erre böktél nekem, nem szállok vitába a sorssal – nézett rám, mint akit nem nagyon izgat az egész, de szemei azért mást suttogtak felém.
Én azért nem vettem ilyen könnyen a felhívást, mert végig gondolva, hogy Nocturnus felhívására milyen mágusok jelentkezhetnek, már látatlanban is kivert a víz. Lehet, hogy Kitaszított az egyik legnagyszerűbb harcos, akivel eddigi utamon volt szerencsém összetalálkozni, de azért még ő sem vetekedhet a sötét mágusok praktikáival, és ki tudja a Fekete Torony ura, hogyan is szándékozik lebonyolítani ezt a viadalt. Nem bíztam benne és abban sem, hogy ezt minden jelentkező élve ússza meg. És én találtam ezt a hirdetést! Nem! Én nem sodorhatom ilyen veszélybe egyik céhtársamat sem, főleg nem Kitát, akit valahogy az együtt töltött idő haladtával, egyre jobban megkedveltem.
- Mi van??! Ez nem a sors keze, hanem az enyém volt! – ráztam meg azonnal a fejem hevesen. - Nem mehetsz oda! Miért harcolnál? Miért tennéd kockára az életed Nocturnus miatt, egy ilyen küzdelemben, mikor még a célját sem tudjuk?! Nem! Ezt nem teheted meg! A mester sem engedné! - gyorsan beszéltem, hogy még időben sikerüljön kivernie a fejéből ezt az őrültséget.
- Sokféle, igen gyötrő félelem létezik. Kétség, önbizalomhiány, féltés, szeretet... De ezeken meg kell tudnunk tanulni uralkodni és legyőzni őket, ha szükséges – válaszolta teljesen nyugodt hangon a fegyvermágus. - Nos, ez egy kihívás. Ilyenek miatt edzem és gyakorlok. Mindig. Jobbnak kell lenni, fejlődni. Ez egy lehetőség rá. Akár a te kezed volt, akár sorsé vezette az ujjad, ez most már akkor is érint. Nem szokásom megfutamodni. Ha most elfutok, akkor a félsz bennem marad mélyen, ami később is, állandó tüskeként tompít majd el. A legnehezebb ellenségeket sem olyan nehéz legyőzni mint saját érzelmeink, de csak akkor győzhetünk ellenük, ha magunkon már győzelmet arattunk – hallgatott el egy pillanatra, majd egy kis szünet után folytatta: - Régebben mindig csapatban dolgoztam, legyen az a sereg vagy a kalózbanda. Mostanra magányos farkas lettem, de azért néha hiányzik a csapatmunka – teszi hozzá. - Veled bármikor szívesen indulnék csatába és harcolnék az oldaladon, bebizonyítottad az én szememben az értékeid. De néha... néha muszáj megfelelni magunknak is a kihívásokra és ezt te is tudod Saru! – erősödött meg a hangja. - A legnagyobb bukás, ha a saját elvárásaidnak nem tudsz megfelelni. Ez... mindennél rosszabb.
Csendben hallgattam a fejtegetését, miért is kellene mégis elvállalnia ezt a munkát. Nagyon féltettem, hogy én sodrom veszélybe, de persze az ő álláspontját is meg tudtam érteni, hiszen nem olyan rég még én is ezen az úton jártam. De ekkor mentő ötletem támadt!
- Tudod mit Kita? – néztem vigyorogva a szemébe. - Akkor dolgozzunk csapatban! Veled tartok és megmutatjuk annak a sötét bandának, hogy hogy harcolnak a Titan Nose mágusai! Jó lesz így? Benne vagy?
Reméltem, hogy nem utasít vissza, hiszen pont az előbb magyarázta, hogy szeret csapatban és főleg velem dolgozni, ami valahol nagyon jól is esett, így most ezzel igyekeztem sarokba szorítani, ami sikerülhetett is, hiszen döbbenten kapta rám a tekintetét.
- Érdekes felvetés - dörmögte. - De te miért akarsz kockáztatni? Ki tudja milyen ellenféllel sorsol össze a véletlen... – kérdezte aztán, amire már szélesen mosolyogva válaszoltam.
- Egyrészt, amiért te, talán jó gyakorlat lesz! Másrészt valakinek vigyáznia kell rád. Harmadrészt nem árt, ha szemmel tartjuk az eseményeket és, ha baj van segíthetünk egymásnak. Negyedrészt: tudok magamra vigyázni! – lábaim önkéntelen követték mondanivalómat és így egy határozott toppantással adtam nyomatékot szavaimnak.
Aztán rájöttem, hogy kicsit túllőttem a célon, habár tréfának szántam a második mondatomat, de Kita szemén látszott, hogy komolyan vette, ezért visszakozni próbáltam, de már megelőzött.
- Magam is tudok vigyázni a bőrömre! – csattant fel a hangja, de látva bocsánatkérő mozdulatomat, már el is halkult rögtön: - Ám legyen. Akár együtt is mehetnénk a toronyhoz, nem? – tette fel rögtön a logikus kérdést.
- Jó! Csak vicceltem, nem kell felkapni a vizet! – csaptam a vállára, még az előzőekre reagálva. - Persze! Én is úgy gondoltam! Legalább jobban telik az idő is. Mikor akarsz indulni?
- Miután befejezed az étkezést – mutat a kezemben gyűrögetett mézes kenyérre kaján hangon. Szerintem alig bírta röhögés nélkül, de attól a nyavajás maszktól most sem láttam, pedig jó lett volna. - Addig összeszedem, ami szükséges az útra, aztán irány Magnólia.
Éreztem, ahogy a szégyenlős zavartól fülig vörösödöm, hiszen a vita hevében összenyomkodott kenyértől és méztől majdnem az egész karom ragacsos volt. Mérgesen vágtam a szemétbe a masszát.
- Talán majd máskor befejezem!
Azzal gyorsan a szobámba indultam, hogy megmosakodjak és én is összepakoljam az útra a holmimat. Kitaszított már várt rám mikor lerobogtam a lépcsőn, aztán felültünk a Magnóliába tartó első vonatra.

A vonaton aztán elég időnk volt, hogy beszélgessünk és most mintha Kitaszított is feloldódott volna egy kicsit, így tanulságos történetekkel szórakoztatott és én is elmeséltem egy régebbi kalandomat. Kimondottan jól éreztem magam a fegyvermágus társaságában, hiszen olyan kevés alkalom adódik, hogy olyannal osszuk meg gondolatainkat és aggodalmainkat, aki valamilyen módon hasonlít ránk. Ez a közös út és ez a közös kaland talán segít jobban megismerni egymást. Én legalább is ebben reménykedem.
Mikor megérkeztünk rögtön a Torony felé indultunk, ahol meglepődve néztem körül, hiszen mikor legutóbb itt jártam még nyoma sem volt annak a az építménynek, ami most ott terebélyesedett a Fekete Torony mellett. Tehát ez lenne az a bizonyos Aréna! Abba azért nem is akartam belegondolni, hogy hogyan épült meg ilyen rövid idő alatt, ez jobb, ha a vámpír titka marad. Voltak már páran, akiket szintén ide vonzott valami. Kit a dicsőség megszerzése, kit a gazdag kincsek, kit talán a kíváncsiság hajtott, hogy próbára tegye magát.
Beálltunk, hát az egyik sorba és szépen kivártuk, míg ránk került a sor, ami azért beletelt egy kis időbe. Az asztal mögött, ahol a nevezési papírokat töltötték ki, egy rongyos csuhát és csuklyát viselő alak állt, akinek a kámzsa alatt nem is volt feje, csak valami éjfekete sötétség. Hiába készültem fel, hogy Nocturnus segédei sem lesznek jobbak uruknál, azért ezt látva csak végig futott a hideg a hátamon. Kinézeténél a hangja sem volt sokkal jobb, hidegen és élettelenül koppantak szavai, ahogy az elsőként elé álló volt kalózt kérdezte.
- Neve?
- Nincs – hangzott a kimért válasz. - Kitaszított néven versenyzek.
- Céh?
- Titan Nose.
- Stílus?
- Fegyvermágia.
- Várakozz – recsegett az előtte álló Kitaszítottra, majd hozzám fordult: - Név?
- Sarumi Toro.
- Céh?
- Titan Nose.
- Stílus?
- Alakváltás.
Kisebb csönd telepedett ránk, míg a nemlétező arc, mintha minket tett volna mérlegre, majd felcsendült karistoló hangja, amiből szinte sütött a megvetés és a gúny.
- Mivel nincs előttetek üresen várakozó nevező, így ti egymással küzdötök meg – visszhangos nevetése ismét végigszánkázik a hátamon: - Mindketten a Titan Noseból. Csak nem barátok vagytok? Barátok... Nos, ajánlom jól nyúzzátok meg a barátotokat és Nocturnus mester fejedelmi jutalma vár rátok. Többet fizet, mint legmerészebb álmaitokban és én még különdíjat is adok a győztesnek ha elég szórakoztató lesz a viadalotok és csak egyikőtök hagyja el élve a pástot. Elhihetitek, többet ér majd, mint a barátság – fejezi be szörcsögő kacagással.
Szavai után csak álltam ott és nem tudtam megszólalni. Ez nem lehet igaz! Kellett nekünk idejönni! Az elején sem tetszett ez az egész, most aztán meg végképp nem! Azon tépelődtem, hogyan is lehetne visszakozni, de beláttam, hogy ez nem lehetséges, hiszen Kita sem menne bele abban biztos voltam. Majd csak kitalálunk valamit, ha kettesben leszünk, néztem a társamra, akin szintén látszott, hogy legszívesebben helyben felkoncolná a kámzsás alakot, ha lehetséges volna, és melynek egy dühös hörrenéssel hangot is adott. Ekkor már azért nem álltam meg szó nélkül.
- Láthatsz te majd olyan viadalt, hogy a szemed is elhagyod! Ja, hogy azt már elhagytad? - - néztem a sötét csuklya mélyére hidegen.
Választ persze nem kaptam, de a csuhás hirtelen felemelte a karjait, melynek tenyere felénk mutatott és mire zuhanni kezdtem egyre lejjebb és lejjebb……..

Fogalmam sem volt hol lehetek, csak a rémisztő forgás és az áthatolhatatlan sötétség volt, ami körülvett, amitől nem elég, hogy a gyomrom felkavarodott, de folyamatosan hangok cikáztak körülöttem, melyek hol sikoltozva, hol könyörögve szóltak és mintha láthatatlan kezek simítottak volna időnként végig a testemen. Szemeim kimeredve próbáltak valamit látni, míg egyszer csak, mintha valami függöny mögül hullottam volna ki, hatalmas nyekkenéssel értem földet. Egy pár pillanatig levegő után kapkodtam, majd rájöttem, hogy már legalább látok is valamit, még ha itt sem nappali világosság van. Nyögést hallottam és megpillantottam magam mellet Kitaszítottat is. Egy barlangban voltunk, ahogy első látásra leszűrhettem az itt-ott a sziklába tűzött fáklyafénynél.
- Istenek – hallottam Kita kongó hangját. - Még egyszer ezt az utazást nem szívesen vállalnám be.
Bólintottam szavaira, hiszen tényleg nem volt egy olyan élmény, amit szívesen visszasírna az ember, habár nem tudom ő mit tapasztalt, de ezek szerint semmi kellemeset. Feltápászkodott és hozzám indulva engem is felhúzott, pedig még szívesen elheverésztem volna ott egy darabig, hogy minél később jöjjön el, aminek el kell jönnie.
- Azt hiszem a viadal végén még egyszer vár ránk ez a fajta utazás. Innen nincs más kiút – szólalt meg komoran a mágus és én is körbenéztem szavaira megérintve a mellettem lévő cseppkövet.
Igaza volt a barlangból nem volt kijárat. Reméltem, hogy azért mindketten élve fogunk távozni innen.
Igazán semmi hangulatom nem volt Kitával csatázni, de, hogy ráadásul még egy ilyen előnytelen környezetben is kerüljön rá sor, az meg végképp nem volt az ínyemre.
- Nos, még mindig szívesebben mérem össze veled a tudásom, mint egy igazi elmebeteggel. Nem szívesen ölök és főleg nem szívesen halok meg – szólalt meg ebben a pillanatban céhtársam. - Akár gyakorlásként is felfoghatjuk... – próbálta humorral oldani látható feszültségemet, majd egy felettébb különös kérdést tette fel. - A farkas és a cápa élet-halál harcát vajon ki nyeri szerinted?
- Hát fel lehet fogni gyakorlásként, csak nem vagyok biztos benne, hogy vendéglátóink megelégszenek egyikünk győzelmével és nem akarják minden áron a halálunkat – felelek a felvetésére, de a másodikra csak értetlenül nézek fel rá. - Fogalmam sincs! Hiszen az egyik szárazföldön, a másik a vízben él, hogyan is harcolnának egymással?
- Épp ez a lényeg . Attól függ melyik nyer, hogy a vízben, vagy a szárazföldön küzdenek meg. Egyenlő erők küzdelmét általában a terep dönti el. Ez a barlang senkinek sem kedvez, már csak az a kérdés, ki tud gyorsabban alkalmazkodni hátrányaihoz. Ami a másik felvetést illeti... Nem aggódnék a helyedben. Nocturnus azt hiszem nem vérengzést akar, bár nincs ellenére felteszem. De neki tervei vannak, amihez mágusokra van szüksége. Ki jelentkezne ezekre a feladatokra, ha a jelentkezők bő fele itt pusztul. Nem hiszem... Elkezdjük? – néz rám várakozóan.
Nem mintha meggyőzött volna magyarázata, de hát nem sok választásunk volt.
- Kezdjük! – egyeztem bele végül nehéz sóhajtással.
Kitaszított ekkor elém lépett és kezét nyújtotta felém.
- Győzzön a jobb, de ne feledjük el kik vagyunk és mire kötelez a becsületünk
Természetesen rögtön a markába csaptam és kihúzva magam bólintottam.
- Úgy legyen!
Még jóformán be sem fejeztem a mondatot, mikor Kita már rám is támadt. A meglepődéstől kicsit későn ocsúdtam fel, így csak a védekezésre koncentráltam, de társam nem hiába töltötte majdnem minden idejét az edzőpályán, gyors ütéseit alig bírtam hárítani. Igyekeztem elhátrálni előle, kimozdítani, hogy legyen időm valamiféle taktikát kidolgozni, ezért nem koncentráltam eléggé, így sikerült bevinnie egy bordarepesztő találatot, amitől kifogyott hirtelen a levegő a tüdőmből és csak kétségbeesetten igyekeztem hátrálni előle.
- Ennél jobb vagy. Mutasd be mit tudsz! HARCOLJ! – kiáltott rám ekkor fejcsóválva, és már újból nekem rontott.
Nem hittem, hogy komolyan akarna bántani, így nem is tértem ki időben. Talpa a gyomromat találta telibe, olyan erővel, hogy szabályosan hátrarepített a lendülete, amit csak egy földből kiálló cseppkő állított meg. Hatalmas nyekkenéssel landoltam és hirtelen a csillagokat láttam a fájdalomtól. Agyamat elöntötte a düh, de aztán lehiggadtam, mert rájöttem, hogy Kitaszított miért csinálja mindezt. Ez elég figyelmeztetés volt. Mikor felkecmeregtem már készen álltam a harcra. Biccentettem felé és leráztam magamról a fájdalmat, hogy felkészülten várjam a következő rohamot, de ekkor pár szépen kivitelezett szaltóval eltűnt a sötétségben.
Mivel nem láttam hová lett, csak a fülemre hagyatkozhattam, hogy utána mehessek és meglephessem. Csendesen lopóztam egyik cseppkő fedezéktől a másikig, de aztán egy olyan nyílt tér állta utamat, amit nem lehetett megkerülni és semmiféle búvóhellyel sem szolgált.
~ Csak a másik oldalon lehet! De akkor meg kell kockáztatnom, hogy átmenjek ezen a nyílt terepen. ~
Egy darabig csendben füleltem, hogy hallok e valamit, de még egy egércincogást sem, csak a lecsöpögő vízcseppek hangját. Sejtettem, hogy ő is valami hasonlóban törheti a fejét, de hát a meglepetés fél siker elvén, végül a gyors futás mellett döntöttem.
Ám ahogy a tér közepén az egyik fáklya fénye rám esett, egy lövés dördült és a következő pillanatban erős ütést éreztem a vállamon. Nem értem rá megnézni, hogy milyen súlyos a seb, egy tigrisbukfenccel az egyik szikla mögé vetettem magam. A vállamra pillantva láttam, hogy ugyan elég fájdalmas, de nem túl mély sebet ejtett a golyó, ami nem is maradt benne. Letéptem egy darabot az ingem aljából és gyorsan bekötöttem vele, hogy elállítsam a vérzést.
~ Ezen a sötét és sziklákkal tömött helyen pont egy puskát választ fegyvernek, ezt nem gondoltam volna! ~ morfondírozok magamban megdöbbenve.
De nem ülhetek itt napestig, ezért úgy döntök, megpróbálom becserkészni, majd hosszú kezeimmel meglepve, elragadni tőle a fegyvert. Mivel nem tudom merre van és az előbb nem volt érkezésem a torkolattüzet felfedezni, ezért összeszedek egy marék kavicsot és a tőlem nem messze lévő másik sziklához dobom, remélve, hogy ez felkelti az érdeklődését, hiszen akár súlyos sebesülten is fekhetek ott. Ennek érdekében még egy halk nyögést is megeresztek.
Aztán csak lélegzet visszafojtva várok, hogy meghalljam, ha közelít. Pár perc elteltével, mintha tényleg hallanék valami nagyon halk zörejt, mint mikor egy láb megcsúszik a köveken, aztán egy árnyék vetül a sziklára. Halkan elmormolom a karomat megnyújtó varázsigét és feszülten várom, hogy előtűnjön Kitaszított, de főleg, hogy megpillantsam a fegyvert. Aztán hirtelen teljesül a kívánságom és én előrelendítem megnyúlt kezeimet.