Aréna (Kao vs Rohandar; Nocturnus aréna event)

Miután véget ért a küldetésünk a Worth erdőségben, mindhárman elváltunk, és külön-külön irányokba indulva elhagytuk a tereped. Jómagam Hargeon felé vettem az irányt, mivel úgy döntöttem, hogy ott kipihenem a küldetés nehézségeit.
Mikor megérkeztem, első utam máris a legközelebbi kocsmába vezetett, és azonnal rendeltem is egy korsó sört. Az első korsó után jött a második, majd a harmadik, és a negyedik. Jó ideig üldögéltem ott, majd egyszer csak a szomszéd asztalnál ülők beszélgetésében érdekes dolgot véltem felfedezni:
- Hallottátok, hogy mit csinált már megint Nocturnus? – kérdezte egyikük.
- Nem, mit? – hangzott a válasz.
- Az a hír járja, hogy minden máguscéhnek kihirdetett egy versenyt. A mágusoknak egy arénában kell megküzdeniük, és a legjobb három varázslót egy különleges küldetéssel bízza meg. – fejtette ki a hírt a fickó.
- Aréna? És különleges küldetés? Egész jól hangzik. – gondoltam.
Felálltam az asztalomtól, és odasétáltam a társasághoz:
- Elnézést, de véletlenül meghallottam, hogy miről beszélgetnek. Meg tudnák mondani, hogy hol találom ezt a Nocturnus alakot? – kérdeztem.
- Hát még ezt sem tudod? Magnolia mellett van a tornya. Hol élsz te, hogy még ennyivel sem vagy tisztában? – kérdezte egyikük lekezelően.
Most kivételes módon elengedtem a fülem mellett a sértést, és távoztam az ivóból.
- Irány Magnolia!
Ezzel a gondolattal léptem ki az ajtón, és céltudatod módon máris a vasútállomás felé indultam, mivel úgy véltem, hogy a leggyorsabban vonattal tudok eljutni az uticélomhoz.
Ahogy megérkeztem, máris a pénztárhoz mentem, és elkezdtem érdeklődni:
- Jó napot! Mikor indul a következő vonat? – kérdeztem.
- Fél óra múlva. – hangzott a válasz.
- Az jó lesz. – gondoltam. – Akkor kérnék egy jegyet Magnoliáig. – mondtam a pénztárosnak.
Miután megvolt a jegyem, már csak a vonatra kellett várnom. Fél óra erejéig már nem volt kedvem sehová sem elmenni, így egy padra ültem le, és a peron mellett várakoztam.
A vonat mindenfajta késés nélkül indult, és hamarosan el is értem a célomhoz. Leszálltam tehát a szerelvényről, és elindultam a torony felé.
- De merre is van pontosan? – jutott el az eszemig. – Nem kérdeztem meg bővebben a fickókat.
Az egyik járókelőt megállítva azonban nem volt nehéz dolgom a helyhez való eljutással, mivel igen kimerítően elmagyarázta a fazon, hogy merre is kéne mennem. Miután végre megtudtam az útvonalat, neki is vágta átszelni a várost. Miközben az utcákon sétálgattam, megpillantottam egy ismerős arcot a tömegben: Tarava volt az. Először nem voltam benne biztos, hogy jól látok, de rövid idő alatt megbizonyosodtam róla, hogy nem tévedek, és az utcán ténfergő fickónak kiabáltam:
- Hé Tarava! - kiáltottam rá, mire a fickó villámgyorsan odaugrott hozzám.
- Milyen véletlen, hogy összefutottunk. Képzeld, épp Hargeonból jövök. Azt pletykálják most ott a népek, hogy egy Nocturnus nevű fickó nagy viadalt tart a közelben, és mágusokat keres egy fontos küldetésre. Erre van válogatásként az arénás küzdelem. Nincs kedved megnézni velem a dolgot? - kérdeztem.
Válasz gyanánt csak bólintott egyet. Ezek után tehát már ketten folytattuk tovább az utat, ami egy kicsit nyomasztó volt, mivel nem igazán találtunk közös témát, és ha esetleg felhoztam valamit, akkor Tarava az is eléggé gyorsan, egy-két szóban kimerítette, így inkább felhagytam a próbálkozásokkal, így hát csöndben értünk el a toronyhoz.
- Azt a rohadt… - csodálkoztam el a torony méretein és kinézetén. - Na ehhez mit szólsz? – fordultam a társam felé.
- Kíváncsi lennék mikor épült. – válaszolta.
Odasétáltunk tehát a torony aljába, és a már összeverődött mágusok között elvegyülve mi is a nevezési pulthoz vergődtünk végül.
- Neve? – kérdezte először tőlem az asztal mögött ülő csuklyás alak.
- Rohandar Blacksteel. – válaszoltam készségesen.
- Céhed? – jött a következő kérdés.
- Grimmoire Heart. – válaszoltam ismét.
- Mágiád? – folytatódott a faggatás.
- Az egy kissé bonyolult. – válaszoltam.
- Miért is? – hangzott az unott kérdés.
- Nem fontos. Maradjunk a nekromantánál. – válaszoltam.
- Rendben, majd szólunk, ha te következel. – mondta, majd Taravához intézte a kérdéseit:
Tarava szintén ezeket a kérdéseket kapta, és rendre felelt is rájuk.
Miután kitöltöttük a nevezési adatokat, és tovább mentünk. Azaz csak mentem, mivel Tarava másfelé vette az irányt, így szétváltunk.
- A mindenit, még mindig nem lett szociálisabb. – gondoltam. – Sebaj, legalább mégsem kellett egyedül eljönnöm idáig. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz az ellenfelem. – gondolkoztam felvillanyozva.
A filozofálás közben besétáltam az arénába, és a nézők közé leülve szemléltem az éppen zajló összecsapást. Eléggé unalmas volt, mivel egy eléggé magas szintű tűzmágus küzdött éppen egy eléggé gyenge csillagmágussal, így a harc nem is volt túl hosszú.
Még másik három küzdelmet is szemmel kísértem, amik már jóval érdekesebbek voltak a számomra. Sok érdekes momentummal lettem gazdagabb, mivel az utolsó harc egyik résztvevője szintén egy nekromanta volt, aki eléggé egyedi módon használta a mágiáját, ami elnyerte a tetszésemet.
- Lehet, hogy nekem is kéne ilyeneket csinálnom néha? – gondolkoztam el a különféle csapásokon és mozgásokon.
Miközben szemléltem a harcot, odalépett hozzám Nocturnus egyik embere, és udvariasan megszólított:
- Elnézést! Rohandar Blacksteel? – kérdezte tőlem.
- Igen, én vagyok. Mi dolgod velem? – kérdeztem.
- Kérlek, fáradj velem! Rövidesen a te küzdelmed következik. – mondta, és várakozva máris menetirányba állt.
- Na végre! – örvendeztem magamban. – Lássuk hát, hogy ki lesz az a szerencsétlen, akit ellenem osztanak be? – gondoltam teljes önbizalommal.
Követtem tehát az alakot, aki levezetett az aréna bejáratához, majd búcsút vett tőlem:
- Itt máris beléphetsz a küzdőtérre. Sok sikert kívánok! – mondta, majd otthagyott.
Az utasításnak megfelelően beléptem az aréna középső terültére, a harctérre, és fürkésztem, hogy hol van az ellenfelem. Rövidesen meg is érkezett, és eléggé meglepő volt a személye, ugyanis nem más állt meg velem szemben, mit az útitársam, Tarava.
- Szóval vele kell megküzdenem? – gondoltam kicsit veszítve az önbizalmamból, de mégis reménykedve a győzelmemben.
- Ne számíts semmire. – mondta, és két kést vett elő a mellényzsebéből.
- Ez már valami. - gondoltam elégedetten.

Ellenfelem látszólag nem csinált semmit. Egy helyben állt, és úgy tűnt, mintha teljesen máshol járna. Valamit ugyan ellenőrzött a felszerelésén, valószínűleg azt, hogy mindene megvan-e a harchoz, de nem kezdeményezett. A kések még mindig a kezében voltak, így hát nem volt védtelen, de én sem voltam teljesen felkészületlen.
Nem akartam mágiát használni, legalábbis addig nem, amíg nincs rá feltétlen szükségem. Inkább ki akartam tapasztalni az ellenfelem erejét, még mielőtt fejjel megyek a falnak, és netán lerántom a leplet az ütőkártyáimról.
Mivel úgy láttam, hogy nekem kell megtennem a kezdő lépést, így hát levettem a hátamon függő kardot, és két kézbe fogva az ellenfelem felé szegeztem, majd megszólaltam:
- Lássuk mennyire vagy jó! – szóltam oda ellenfelemnek, majd megindultam felé.
Futva közeledtem felé, így hát gyorsan ott teremtem előtte, és máris lendült a kardom az első csapáshoz, méghozzá a föld felől, a férfi bal oldalát célozva, egészen pontosan a veséje környékét..
- Ezt neked! – gondoltam hevesen. - Most kiderül, hogy mit is tudsz a közelharcban.

A csapásomat a kardjával hárította, és szinte mozdulnia se kellett hozzá.
- Azt hiszem, hogy meg fog gyűlni vele a bajom. – gondoltam.
A csapás után ellenfelem mélyen a szemembe nézett, és egyfajta pszichológiai hadviselés képen gyilkos pillantást vetett rám. Ez természetesen nem hatott meg.
- Ezt még tanulnod kell! – gondoltam, főleg a mester pillantásával összehasonlítva, attól aztán tényleg tele lesz a nadrágja az embernek.
A védekezés után Tarava azonban átállt a támadásra, és egy újabb tőrt került elő valahonnan a ruházata egyik bugyrából. A tőr pontosan olyan volt, mint az eddigiek. Nagyjából a fejem magasságában volt a penge, a kardom pedig még mindig a csapás utáni „összeragadt” állapotban volt, így hát azzal nem védekezhettem. A kés máris szúrásra lendült felém, amit természetesen nem hagyhattam, hogy célt érjen.
- Most mi legyen? Hátráljak, és úgy térjek ki előle? Vagy vessem be azt? – tanakodtam.
Nehéz volt a dönts, mivel az azt szócska az úgymond ütőkártyámat, azaz a Rise of Dead mágiámat jelölte.
- Ha most ellövöm, akkor felfedem az egyik legjobb trükkömet, pedig még csak most kezdtünk bele a harcba. – filóztam tovább, de nem maradt több időm, mivel a penge egyre közeledett felém, így hát nem hezitálhattam tovább.
Gyorsan nekifeszültem a kardommal az övének, és ezáltal ellökve magamat, egyszerűen hátrébb ugrottam egy métert, így a vágást kikerültem.
- Túl korai még. – indokoltam meg magamban a döntést.
Ugyan előnyre tehettem volna szert az által, hogy mondjuk lefogom a kezét, vagy ha több hullával egyszerre támadok, de úgy véltem, hogy biztosan lenne valami szabadulási ötlete Taravának.
Mivel az első kör voltaképpen döntetlen, így tehát egy kicsit másféle támadásra álltam át. Eltettem a kardomat, és helyette a mágiához nyúltam:
- Death Spike! – mondtam, és előhúztam a dárdámat, amely egy távolabbi harci stratégiát engedett meg nekem, ezáltal tehát jobban védve voltam a késektől. Amint villámgyorsan fegyvert cseréltem, máris ellenfelem felé szúrtam…

Ahogy előhúztam a dárdámat, Tarava, számomra szinte érthetetlen gyorsasággal közeledett felé, és mire végeztem a lándzsa megteremtésével, ár nagyon közel járt hozzám.
- A francba, ez így nem lesz jó. - gondoltam mérgesen, és kissé zavarodottan is. - Gyorsan ki kell találnom valamit, különben baj lesz. - mérlegeltem a helyzetet.
Ellenfelem a kardjával felém csapot, amit én a dárdámmal felfogtam, azonban a szabad kezében még egy tőr termett, ami szintén gondot okozott. Azzal a fegyverével is felém vágott. A csapás egyenesen az arcomba érkezett volna, de nagy nehezen még sikerült időben elhajolnom előle, így megúszva egy kisebb fajta plasztikai műtétet az ábrázatomon.
Ezzel még nem volt vége a problémáim sorozatának, mivel a vágást egy ugrás követte. Elcsodálkoztam, hogy mekkora. Legalább három méterre emelkedett el a földtől a fickó, és a hátam mögött érkezett le.
- Szóval még ilyen mágiája is van? - csodálkoztam el kissé.
Nem gondoltam volna, hogy ellenfelem ilyen dolgokra is képes.
- Most mi legyen? - tanakodtam ismét, de nem sok időm volt rá, hiszen ismét egy szúrás érkezett felé, méghozzá félig-meddig a hátam mögül, mivel még csak félig sikerült megfordulnom.
Szerencsémre képes voltam úgy mozogni, hogy a szúrás éppen csak elsuhant mellettem, bár majdnem célt talált.
Mindezek után nem volt más hátra, mint hogy megpróbálja fordítani a küzdelem folyásán.
- Jelenleg kénytelen vagyok védekezni, és valószínűleg ezt is akarja. - vontam le a következtetést. - Mindenképpen muszáj lesz valahogy ellentámadást indítanom, különben bajban leszek. El kell érnem, hogy én diktáljam a tempót. - tettem fel magamban a kritériumokat.
A kitűzött céljaimat azonban nem volt elég gondolati úton megfogalmaznom, tennem is kellett értük. Ugyan be voltam szorítva egy eléggé kis területre, de megpróbáltam kitörni:
A dárdámat a vízszinteshez képest nagyjából ötven fokot bezáróan, kilencven fokkal forgattam el, ami azt eredményezte, hogy ha ellenfelem nem tesz valami, akkor egyenesen fejbe vágom vele.
- Ez elől vagy ki kell térnie, ami jó nekem, vagy blokkolnia kell valahogy, ami szintén jó, vagy ellentámadást kell eszközölnie, amely esetén az én csapásomnak is célt kell érnie, tehát nekem mindenképpen jó lesz. - futtattam le magamban az analízist a helyzetről. - Lássuk hát, most mihez kezdesz?

Tarava mélyen a szemembe nézett, miközben én támadtam, és ez nem igazán tetszett nekem.
- Csak szórakozik velem! – öntött el a méreg.
A támadásomat azonban nem hagyhatta szó nélkül, azaz inkább reakció nélkül. Egyszerűen elugrott a csapásom irányába, és ismét a számomra ismeretlen, valószínűleg a gravitáció kijátszásán alapuló mágiával valósággal elröppent előlem.
- Már megint ez. – bosszankodtam magamban.
Mivel ellenfelem a kitérést választotta, így elértem, hogy felszabaduljak a közvetlen csapások alól, bár röptében is megkínált egy tőrrel, de elég könnyen ki tudtam védeni.
- Mennyi nyavalyás kése van még? – lettem egyre dühösebb, hogy voltaképpen sehogy sem jutunk egyről a kettőre.
Ezek tán, miközben végig rajtam tartotta a szemét, Tarava nagyjából tíz méteres távolságban ismét talpra állt, és várt.
- Tehát még mindig nem húz elő semmi komolyat mi? – gondoltam.
Tudtam, hogy a mágikus ereje nagyobb, mint az enyém, hisz ezt már tudtam a küldetésünkből, de attól még nem lehet egyértelmű nyertes.
- Szóval nekem kell mutatnom valamit igaz? Arra vársz nem? – fürkésztem ellenfelemet.
Már lassan kezdtem arra is hajlandóvá válni, hogy bemutassak valamit az ütőkártyáim közül, mivel a harc már kezdett eléggé elnyúlni, és ezáltal már az idegeimre ment, hogy jóformán nem történik semmi a különböző fegyverekkel való dobálózás és hadonászáson kívül.
- Ha jól emlékszem, akkor nem is a győzelem a fontos… Legyen hát! Lássuk mi lesz belőle. – gondoltam, és egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon. – Ha elbukom, legalább látványosan tegyem.
Kinéztem a közönségre, és rajtuk is láttam már az unalom jeleit, így hát megbizonyosodtam róla, hogy jó döntést hoztam. A kezemben lévő dárdát egyszerűen leszúrtam a földbe, majd egyenesen megállva, az ellenfelemmel szembenéztem, majd a következőket mondtam:
- Ahogy elnézem, így sosem jutunk előrébb, nem gondolod? – tettem fel a kérdést, melyre meg sem vártam a választ, mivel eléggé egyértelmű volt, így hát rögtön folytattam is a beszédet: - Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit komolyabban vennénk a dolgot? – kérdeztem kihívóan. – Amondó vagyok, hogy vessük be mindketten az aduinkat. Mit szólsz? – vetettem fel a javaslatot, bár úgy gondoltam, hogy még ha igent is mond, akkor sem fogja megtenni, nem az a fajta, de hátha. - Ha győzni akar, akkor neki is velem együtt fel kell pörögnie, vagy lemarad, és vége. Ezen felül pedig van nekem is egy-két új trükk a tarsolyomban, ha netán szükség lenne rájuk. – gondoltam, miközben ellenfelem válaszára vártam.

Ahogy befejeztem a monologizálásom, amiből sajnálatos módon lett az, mivel úgy gondolta a dolgot, hogy legalább valami egy szavas választ kapok, de ehelyett csak egy tőr repült felém.
- Tehát nem szeretne komolyabban venni mi? – vontam le a következtetést.
A megállapításom helytelennek bizonyult, mint az összes többi elől, ez elől a tőr elől is könnyű szerrel kitértem, de az irányt változtatott.
- Mi a manó? – csodálkoztam el. – Talán még is „igent mondott”? – gondoltam, remélve, hogy ez azt jelenti, hogy végre valahára más szintre emelkedik a harcunk.
Az immáron röppályát váltott penge elől is kecses mozdulattal elhajoltam. Ekkor szembesültem vele, hogy nem sikerült megoldanom a helyzetet, mivel a kés megint és megint jött. Nagyjából olyan látvány lehettem, mint egy darazsat hessegető gyerek.
- Ez meg mégis mi a pokol? – mérgelődtem magamban.
Ekkor hallottam, hogy a közönség felmorajlik.
- Mi üthetett beléjük? – tanakodtam.
Rossz érzésem volt, így hát hátra pillantottam, és máris megláttam, hogy Tarava már a kardját is bevetette. Egyszerűen elengedte, és a késéhez hasonlóan lebegve közeledett felém.
- Nem adom magam ilyen könnyen barátocskám. Azt hiszed, hogy ha több fegyverre támadsz, akkor nem tudok mindegyikre figyelni? – nevettem magamban. – Hiszen nem is kell! – mosolyodtam el immáron a valóságban is, majd odakiáltottam az ellenfelemnek: - Azt hiszed, hogy ennyi elég lesz? Ha valóban ennyire lebecsülsz, akkor azt komoly sértésnek veszem. Ki fogom kényszeríteni belőled, hogy valami nagyobbat is mutass! – mondtam, és a két felém száguldó fegyver ellenére szikla szilárdan álltam a helyemen, nem mozdultam.
- Gyere csak, majd meglepődsz. – örvendeztem magamban.
A két irányból érkező fegyverek könnyű szerrel leteríthettek volna, de volt egy trükköm, az ütőkártyáim egyike, melyet eddig még nem használtam.
- 5… 4… 3… 2… 1… Most! – számoltam vissza magamban a pengék közeledését mérve, majd belekezdtem a mágiába: - Rise of Dead!
Két hullát idéztem meg. Az egyike a kard ellen, a másikat pedig a kés ellen. A kés egyenesen a megidézett test jobb vállába fúródott, a kard pedig áthatolt a másik élőhalottam gyomortájékán. A késsel nem törődtem tovább, de kardra azért rámarkoltam, hátha kit tudná még húzni az ellenfelem.
- Adjunk egy kis cirkuszt a népnek! – kiáltottam el magam, és a két bábom kíséretében ellenfelem felé kezdtem rohanni, és közben a kezem ügyébe vettem a saját kardomat. Mondanom sem kell, hogy a két kicsikém is fel volt szerelve egy-egy karddal, valamint a Taravától „zsákmányolt” kard is benne díszelgett még a hullában, méghozzá úgy, hogy a kezével a pengét fogta, így ha netán kellett volna, még azzal is kivitelezhető lett volna a támadás, bár nem túl egyszerű.
- Én virítottam. Most te jössz, vagy véged. – gondoltam, miközben ellenfelem felé haladtam.

Ahogy felé futottam, Tarava egészen a földig guggolt, majd felugrott. Ismét azt a furcsa és számomra ismeretlen mágiát használta, mint már eddig is, és eléggé magasra ugrott, a távolság nyolc-tíz méter is lehetett.
- A fenébe! Tehát meglóg mi? – mérgelődtem. - A hollók vájnák ki a szemét! Miért kell folyton kitérnie előlem? Harcolj már férfiként! - gondoltam továbbra is dühösen.
Közben valamiféle kristály szerű dolgot teremtett az ellenfelem a kezében.
- Vajon mi lehet az? – tanakodtam, miközben, mivel a célpont „meglépett” , megálltam a bábjaimmal együtt.
Hiába vizslattam, hogy mi lehet az, nem sikerült rájönnöm. Eközben azonban váratlanul, a föld felől suhanva közeledett felém négy darab tőr. Szinte gondolkodni sem volt időm, mivel eléggé későn vettem észre a fegyvereket, így hát a szokásos módon magam elé vontam az egyik élőhalottamat, akiben ismét sikeresen megállt a támadás.
- A fene vinné el ezt az alakot! – bosszankodtam ismételten. – Lassan úgy néznek ki szegény hulláim, mint a tűpárnák, vagy a sündisznók. Bár… ebből még hasznot is húzhatok. – gondoltam.
Odavontam magamhoz az imént pajzsként használt testet, és kiszedtem belőle a négy darab pengét.
- Hé Tarava! – kiáltottam oda ellenfelemnek. – Utálok gyáva ellenfelekkel harcolni. – folytattam. – Ha csak ilyen szánalmas módon vagy képes harcolni, akkor inkább abba is hagyom a harcot. Nem érdemled meg, hogy időt pazaroljak a kis bűvésztrükkjeidre. – mondtam, és fürkésztem, hogy ellenfelem vajon mit fog reagálni?
Vajon dühös lesz? Vagy továbbra is hűvös marad? Vagy netán örülni kezd a kijelentésemnek? Minden, de minden csakis a reakciótól függött. Voltaképpen a középső lehetőséget tartottam a legvalószínűbbnek, de azért ki akartam várni, hogy melyik fog bekövetkezni.
- Lássuk hát, mi lesz a folytatás? – gondoltam türelmetlenül.

Meg is kaptam a választ, bár nem szóban. Taravából a tettek beszéltek. Két tömb kristályt teremtett, amelyek kilőtt felém. Ezen felül a kezemben levő tőrök is elkezdtek mozogni, melyeket az előbb a hullámból húztam ki.
- Rendben van, tehát hajlandó vagy egy kicsit rátenni. – gondoltam elégedetten. - Akkor hát én is folytatom a harcot.
A védekező stratégia máris összeállt a fejemben. A lényeg az volt, hogy kikerüljem a több irányból érkező fenyegetést, és ellentámadást tudjak indítani. Az első probléma a tőrök voltak, amik lefoglalták a kezemet, és szintén fenyegetést jelentettek.
- Nem dobhatom el őket. – jegyeztem meg. - Ha eldobnám, akkor ismét csak ellenem fordulnának.
Egyszerű megoldást találtam hát ki: Ahonnan jöttek, oda vissza is mentek, ami annyit jelentett, hogy egyszerűen visszaszúrtam őket az egyik hullámba. Ez egy szemvillanás alatt megtörtént, és még volt időm, bár nem sok, hogy elugorjak a felülről érkező kristályok elől is. Mivel biztosra akartam menni, így kissé nehezen ugyan, de beáldoztam az egyik testemet, és azt állítottam a támadás célpontjába, hogy nehogy úgy járjak, hogy eltérülnek a még fel nem használt kristályok, és követnek engem. Ezért a döntésemért egy kézzel és egy fejjel fizettem, a két tömb pedig a földbe fúródott.
Ezek után jöhetett a következő fázis, az ellentámadás. Villámgyorsan felpattantak a földről, ahova az iménti ugrásom után leérkeztem, és a két halottal együtt rohamra indultam. Ez természetesen csak látszat roham volt, mivel tudtam, hogy a közelharccal sem érnék el semmilyen eredményt, de volt még egy tervem, és még egy trükköm, amit nem használtam fel.
- Ha sikerül elég közel kerülnöm hozzá, akkor könnyedén előnybe kerülhetek.
Ezen felül volt még egy B tervem is, arra az esetre, ha nem teljesen úgy alakulnának a dolgok, ahogyan vártam. Utáltam kissé a helyzetet, de el kellett ismernem, hogy megint minden az ellenfelemtől függ.

Kezdetben nem igazán értettem az ellenfelemet, mivel az eddigiekkel ellentétben lassan és mondhatni fáradtan mozgott, ám rá kellett jönnöm, hogy ez csak álca. Nem sokáig tartott az állapot, és máris újra támadásba lendült. Az aréna köveit használta fel ellenem. Többet is kiemelt közülük, és rendezetlen sorban küldte felém őket.
- Hogy rohadnál meg! – mérgelődtem magamban, mivel közben még távolodni is kezdett tőlem. – Így nem tudom bevetni egyik tervemet sem. – gondoltam továbbra is bosszúsan.
Ekkor azonban új ötletem támadt:
- Ez az, így mégsem kerültem akkora hátrányba. – gondoltam derűsen, de kissé gondban is voltam, mivel a varázserőm már kezdett kifogyóban lenni.
Ugyan sok kő repült felém, de nem túl nagyok, nagyjából egy közepes méretű építőtéglához lehetett volna hasonlítani őket.
- Gyerünk! – biztattam magam, majd akcióba lendültem.
Először villámgyorsan magam elé vontam a két hullát, miközben továbbra is futottam előre, majd elővillant az eddig rejtegetett aduászom, mégpedig a levágott kéz, melyet észrevétlenül szedtem fel az egyik zombimmal. Előre dobattam vele, úgy, hogy a kövek közé repüljön, majd bevetetem a következő aduászom:
- Bone Bomb! – hangzott a varázslatom neve, és a kéz felrobbant.
Az első öt-hat követ kitérítette a pályájából a robbanás, és további kövek tértek ki a síkjukból, mégpedig az eltérített társaikba ütközésük miatt. Természetesen nem vártam túl sok sikert ettől a megmozdulásomtól, mindössze annyit, hogy némi rést nyissak magamnak a támadáson. Ez sikerült is, és minden erőmet latba vetettem, és ismételten idéztem:
- Rise of Dead! – hangzott fel megint a mágiám neve, de ezúttal a lehető legmesszebb idéztem magamtól a testeket.
Nem sikerült rosszul a dolog, mert körülbelül három-négy méterre tudtam megidézni Taravától a testeket.
- Itt a végső esély! – gondoltam, majd a három idézésemet is a kéz után küldtem. – Bone Bomb! – robbantottam megint.
Ellenfelem eléggé közel állt ahhoz, hogy a támadásom java részét bekapja, hacsak nem tud előrukkolni valami gyors és ütős dologgal. A szilánkok puskagolyóként száguldottak előre, csak a gondolataim voltak gyorsabbak náluk.
- Ha ez sem jön be, akkor már nem sok mindent tehetek. – ismertem be kissé szomorúan, mivel a hét maradék hullából egy már így is csak „fél” volt, ráadásul a varázserőm jelentős mértékben lecsökkent, így már nem túl sok dolgot tudtam volna csinálni.
- Sikerülnie kell! – szurkoltam magamban abban a fél másodpercbe, amíg az eredményre vártam.

Hogy mi lett az eredmény? Nos, mondhatni fél siker. Igaz, eléggé merésznek tűnt a gondolat még számomra is, hogy ezzel a húzással győzelmet aratok, de a várakozásaimat alulmúlta kissé a helyzet. Sikerült ugyan több helyen is megsebesítenem ellenfelemet, de inkább csak felületinek tűntek a sebek. Nehéz volt kielemezni, hogy mi is történt pontosan, mivel az idézett testek és a robbanásban a cafatok takarták előlem a látképet, de azt egyértelműen ki tudtam venni, hogy Tarava egyfajta pajzsot vont maga elé, majd hátralökte magát, ezáltal a támadásom nagy részét képes volt kivédeni.
Mintha nem is vette volna észre, hogy megsérült, szinte most először ejtett ki szavakat a száján, és a következőket mondta:
- A meglepetés taktika nem működik, ha közvetlen előtte megmutatod az ellenfélnek mire készülsz. Mire számítottál? – kérdezte kihívóan.
Bár dühített a gondolat, de el kellett ismernem, hogy igaza van.
- Nem lett volna szabad felrobbantanom a kezet, még mielőtt közvetlenül megtámadtam őt. Ki kellett volna valami mást találnom. De a fenébe is, semmi sem jutott eszembe. – mérgelődtem magamban.
Mivel nagyjából felfedtem az erőmet, így ellenfelem sem fogta már vissza magát, és ő is támadásba lendült, az imént általam eltérített kövekkel. Néhány méter magasba emelte őket, és a földbe zúdította mind, mellyel óriási porfelhőt keltet, nem beszélve a törmelékekről. Nem csak a föld, de a kövek is összetörtek a becsapódástól, ezáltal ellenfelemnek jóval nagyobb szabadságot és tárházat biztosítva. Felemelte immár a darabokat, és a porfelhő közepette azokkal indított támadás.
Mivel voltaképpen az orromig sem láttam, így az első néhány szilánkot észre sem vettem egészen addig, amíg el nem találtak. Egy kisebb vágást kaptam a bal combomon, valamint a bal vállamat is eltalálta egy nagyobb darab, melytől nem lett különösebb sérülésem, de meglehetősen fájt.
- Gyorsan reagálnom kell! – mértem fel a helyzetet, és a két, még mindig késnél levő hullát hívtam segítségül, valamint újabb varázserő befektetésével két új hullát is megidéztem magam köré.
Egy körként helyeztem el őket magam körül, és a fejemet lehúztam, hogy jobban védve legyek. A négy, körülöttem álló test egyfajta „élő” pajzsként működött, és a támadás nagy részét ők kapták, de időnként egy-egy kisebb-nagyobb darab így is utat talált a „pajzsomon”, és vágásokat és ütéseket okoztak.
A tornádóhoz hasonlítható, örvénylő tömeg egyre csak bombázott. Nem volt lehetőségem, hogy kivárjam a végét, mivel tudtam, hogy szinte sosem lenne vége.
- Ha én nem látlak, akkor te sem látsz. – gondoltam, mivel a por még mindig eléggé nagy volt, így hát én még mindig nem láttam semmit.
Részemről ez csak egy feltevés volt, hogy Tarava sem lát engem, de ez volt az egyetlen reményem.
- Úgy kell helyezkednem, hogy ez így is maradjon. – gondoltam.
Futásba kezdtem, bábjaimmal egyetemben. Közben több ütést is bekaptam, de nem törődtem velük, csak haladtam tovább előre, azaz hátra, mivel ellenfelemhez képest hátráltam. Sikerült átvergődnöm a sziklaörvényen, és a Taravával átellenes oldalán ki is lyukadtam.
Nem tudtam, hogy vajon tudja-e, hogy már nem vagyok a támadása centrumában, vagy sem, de most nem is ez kötött le, hanem az, hogy valami ellentámadást tudjak produkálni. Nehéz feladat volt, mivel már minden trükkömet ellőttem, és a varázserőtől sem csattantam már ki.
Egy ötletem volt még: Elővarázsoltam egy Dead Spike-ot, majd még egyet. A két új idézés karját olyan szögben szúrtam át a lándzsákkal, hogy ilyen benyomást tegyen, mintha csak a kezükben tartanák. Ezek után már nem volt más hátra, mint az elterelés.
- Lássuk, hogy túl tudok-e járni az eszeden? – gondoltam és belefogtam a tervembe.
Én és a két hullám Tarava szemszögéből nézve bal oldalról kerültük meg a portengert, és elindultunk felé rohamozva, míg a másik két hulla kissé későbbre időzítve jobb oldalról támadott, ezáltal reményeim szerint kikerülve ellenfelem látóteréből.

Hiába reménykedtem a tervem sikerességében, mert nem vált be. Tarava egyszerűen hátrálni kezdett, majd ismét a levegőbe emelkedett, ezáltal a tervem szinte kudarcba is fulladt. A magasból ellenfelem észrevette a másik két hullámat is, szóval gyorsan döntenem kellett:
- Vajon eldobjam a lándzsákat? Vagy várjak még? – töprengtem egy tört másodpercig, majd megálltam, és magam köré gyűjtöttem mind a négy harcosomat, és egyetlen szemvillanás alatt letéptem egyikük karját, a hozzá csatolt Dead Spiek-ommal együtt, és ellenfelem felé dobtam.
Célpontom már eléggé messze volt, így nem volt igazán sikeres, de még a robbantásban bízhattam kissé, amit meg is tettem. Ez sem hozott több eredményt, még csak meg sem tudtam sebezni ellenfelemet.
Tarava máris az ellentámadásra koncentrált, és kezeiben nagyjából ököl nagyságú kristályokat hozott létre, majd egyenesen felém lőtte.
- Akkor vissza a pajzs mögé! – gondoltam lehangoltan, de a reményt még megtartva, és a négy bábom mögé húzódtam, melyek megvédtek engem a becsapódásoktól.
Az első hullám után nem szűnt meg a támadás, sőt, inkább csak még intenzívebbé vált. Sorban érkeztek a kisebb nagyobb kristályok, melyek hol mellettem, hol pedig a hulláimban találtak végállomásra.
- Valamit még biztosan tudsz tenni! Gondolkozz! – szuggeráltam magam.
Az igazság az, hogy már a küzdelem elejétől fogva hátrányban voltam. Ennek két igen egyszerű oka van. Az egyik, hogy ellenfelem varázsereje felülmúlja az enyémet, a másik pedig a harcmodor. Én alapvetően közelharcban vagyok otthon, de ellenfelem távolsági harcban is jeleskedik, amit most be is bizonyított. Ilyen részletességgel nem ismertem még Tarava harcstílusát és elejét a küzdelem előtt, de most már kezdtem tisztán látni.
- Valószínűleg ki fogok kapni. – jutottam el a szomorú tény megállapítására, mivel már tisztán láttam a szakadékot kettőnk között. – De azért még valamit villantanom kéne! – gondoltam büszkén, és a fogaskerekeimet tovább járattam, hogy még egy utolsó, nagy durranást tudjak produkálni.
Miközben ezen morfondíroztam, hirtelen megütötte a fülemet valami: Elhallgatott a kristályok suhogása.
- Mi az ördög? – ütköztem meg a dolgon, és azon nyomban ellenfelemet kémleltem.
Egészen eddig, mintha nem is itt lettem volna, a gondolatok teljesen lekötöttek, és a védekezésem úgy is megfelelő volt. Láttam, hogy nem tréfa a dolog, mivel ahogy megláttam Taravát, máris „szőnyegbombázásba” kezdett.
- Ez így nem lesz jó! – futott át az agyamon, mivel ekkora támadást, nem tudtam volna már felfogni, az így is megtépázott brigádommal, így hát kénytelen voltam újabb idézést bevetni. Előhívtam a maradék három hullámat is, és egy „élő” falat hoztam létre magam előtt, ami a támadás legnagyobb részét lefogta. Mindössze egy két kisebb vágást szenvedtem el.
A védekezésemnek azonban ára volt, ez pedig az volt, hogy ismételten nem tudtam követni az ellenfelem lépéseit, melyből megint csak hátrányom származott:
Azalatt a néhány szemvillanás alatt, amíg nem követtem nyomon a lépéseit, egy hatalmas kristályt teremtett, melyet már csak akkor vettem észre, mikor már felém száguldott. Nem tudtam mit tenni, mindössze elugrottam előle. Mint a golyó a tekepályán, nos, olyan látvány lehetett, ahogy a csapatomat letarolta a hatalmas tömb.
A leérkezésem még sikeres volt, de hirtelen elkapott a szédülés.
- Mi a fene lehet ez? – értetlenkedtem, de aztán kezdett világossá válni a dolog.
Kimerült a varázserőm. Még néhány másodperc, és teljesen elsötétült minden, és úgy nyúltam el az aréna kövezetén, mint egy zsák.

Több dologra már nem emlékszem a harcunkból. Egy ágyban ébredtem fel, mely egy kórház részét képezte, mint a sérült harcosoknak tartottak fenn Noctornus emberei. Miután felébredtem, oda is jött hozzám az egyik „orvos”, aki tudatta velem a történteket, és elmagyarázta, hogy mi is történt velem pontosan. Nem értettem az orvosi hátterét teljesen a dolognak, de a lényeget megtudtam: Kikaptam.
Voltaképpen nyugodt volt a lelkiismeretem, mivel én minden tőlem telhetőt megtettem, nem rajtam múlott a dolog, egyszerűen kedvezőtlenek voltak az erőviszonyok. Ennyi az egész. Most már csak az érdekelt, hogy vajon kik kapják meg az általam is áhított megbízást.