Atsui Orestes

Név: Atsui Orestes

Nem: Nő

Életkor: 18

Mágia: Elemi mágia , homok mágia

Klán: Blue Pegazus

Kinézet: 165 cm magas, átlagos testalkatú lány vagyok. A szemem kék, a hajam fehér, enyhe türkiz beütéssel. Anyám szerint a tenger festette ilyenre. A nyakamban hordok egy sárkányt ábrázoló aranyláncot.

Jellem: Félénk, zárkózott vagyok. Sosem voltam nagy társasági ember. De ha megnyílok őszinte és kedves vagyok, a barátaimért bármit megteszek.

Felszerelés: Csak egy fekete ostort hordok magammal, pusztán biztonsági célokból.

Előtörténet:

A kezdet

Egy dohos kis halászfaluban láttam meg a napvilágot, családom rozoga tengerparti viskójában. Apám halász volt, ezért az év nagy részét a nyílt tengeren töltötte. Az ő távollétében anyám vigyázott rám és bátyámra, de ha ritkán hazatért mindig ő volt a középpontban. Lenyűgözött minket fantasztikus történeteivel, amiknek persze egy része csak mese volt. Szegény, de idilli kis család volt a miénk. Ahogy cseperedtünk egyre többet tudtunk segíteni anyánknak a ház körül, de ő mindig odafigyelt, hogy tanulmányainkat se hanyagoljuk el. Nevelésünk mellett kénytelen volt elvállalni mindenféle munkát a szomszédos faluban, mivel a halászat kiszámíthatatlan nyereséget hozott.
Bátyám oda volt a tengerért. Már egészen kicsi korunkban is folyton arról álmodozott, hogy egyszer ő is halász lesz, mint ahogyan apánk. Sokat játszottunk együtt a tengerparton, de amíg ő le sem tudta venni szemeit a fáradhatatlanul hullámzó kék csodáról, engem sokkal inkább a vízmosta homoktenger kötött le. Csodás építményeket alkottam, olykor egészen a víztől, a part már növényekkel borított részéig értek miniatűr palotáim, erődjeim és homokállatkáim. Tudásomat mindig házunk homokmásának megépítésével mértem le. Az egyre nagyobb és élethűebb lett, ahogy mágiám és én magam is fejlődtem, ám ekkor képességem még csak legkedvesebb játszópajtásom volt.
Átlagos, egyszerű kis életünknek 10 éves koromban anyám hirtelen halála vetett véget. A faluban terjedő járvány ragadta el. Ócska kis viskónkra, és egész életünkre sötét komorság leple borult. A pénz és anyám halála apámat egyre hosszabb távollétre kényszerítette, de mikor hazatért sem volt már régi önmaga. Bátyám vállalta magára a hiányzó szülő szerepét. Tanítgatott, terelgetett és gondomat viselte amennyire az erejéből futotta, de apám keresete már a mindennapi betevőre sem volt elég, ezért végül bátyám is csatlakozott hozzá. Együtt járták elkeseredetten a tengert, engem pedig anyám egyetlen élő rokona, idősebb fiútestvére fogadott be magához, Akira Inokuma.

A tanulás évei

Akira jégmágus volt. 12 éves voltam, amikor magához vett, nagy szeretettel nevelt és egyúttal mesteremmé is vált. Lenyűgözött tapasztalata és lelkesen szívtam magamba a tudást. Szinte minden időmet a mágia gyakorlásával töltöttem, enyhítve ezzel családom és régi életem hiányát. Akira átadta nekem minden tudását. Megbűvölt alkotómágiája, amit a vele töltött közel 4 év alatt sikerült igen szépen elsajátítanom. Megtanultam a homokot nem csak manipulálni, de létrehozni is, ami fegyvert és szabadságot adott a kezembe.
Ez idő alatt apám és bátyám ritkán látogattak meg. Aztán egyszer két nappal azután hogy újra kihajóztak hatalmas vihar csapott le a környéken. Tomboló szélvihar tépte a házat, az ablakon hangosan kopogott az eső és a jég. Éjszaka volt és dermesztő hideg lett. Takarómat fejem búbjáig magamra húzva reszkettem ágyamban. Furcsa érzések keringtek bennem. Rossz érzések, amiket nem tudtam elűzni.

Új élet

Apám és bátyám halála után tudtam, hogy nincs többé maradásom. Akira utamra bocsátott, és búcsúajándékként nekem adta sárkányt ábrázoló arany nyakláncát. Azt mondta szerencsét hoz és én elhittem neki, azóta is mindig hordom. Minél messzebbre akartam kerülni szülőfalumtól, hogy többé ne kísértsen a múltam. Elindultam hát a nagyvilágba új célok után kutatva. Sok helyen megfordultam, vállaltam kisebb munkákat, amikért olykor a fizetségem csak némi élelem volt. Gyakran az utcán húztam meg magam éjszakára, de bízva képességeimben és Akira tanításaiban mindig biztonságban éreztem magam.

Egy éjszaka egy ismeretlen erdőben bóklászva fényeket láttam meg a közelben. Egy város fényeit. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak, amikor egy férfihangot hallottam meg a hátam mögül.
- Helló kislány! – mondta olyan nyájasan, hogy a gyomrom majd felfordult. Naivan nem gondoltam semmi rosszra, így udvariasan, ahogyan anyám tanította, megkérdeztem segíthetek-e valamiben.
- Ami azt illeti, nem a segítségedre lenne szükségünk, ugye fiúk? – morogta, mire körülöttem több helyről ágrecsegést és lépésnyomokat hallottam. Egy pillanattal később elő is tűntek a bokrok közül cinkosai, akik mind úgy méregettek, mint a kiéhezett farkasok egy őz tetemét. Naivságom azonnal tovaszállt, helyét ismeretlen érzések vették át, félelem és kiszolgáltatottság. Pánikba estem, ami valószínűleg kiülhetett arcomra, mert egyszerre mind fenyegetően közeledni kezdtek felém. Az egyik hirtelen elkapta jobb vállam hátulról. Fájdalmas szorításától szinte lebénultam. Erre egy másik megütötte bal orcámat, amitől úgy zuhantam a földre, mint egy homokkal teli zsák. Behunytam szemem és magam elé képzeltem mesterem. Halványan hallottam hangját, amint az alkotómágia szabadságáról magyaráz. Aztán visszatértem a valóságba. Arcom rettenetesen sajgott, de felvérteztem magam az emlékképből áradó bátorsággal és kinyitottam a szemem. Harag tombolt bennem, amint végignéztem támadóim önelégült arcán.
- Tőlem nem kapjátok meg, amit akartok szemét disznók! – kiabáltam teli torokból és szabadjára engedtem dühömet. Ökölbe szorított kezeimmel a földre csaptam, ahol azonnal megjelent mágikus pecsétem. Alatta a fűvel és gazzal borított sötét talaj helyén aranyszínű homok jelent meg. A gazfickók azonnal elkezdtek hátrálni, de nem elég gyorsan. Futóhomokom kíméletlenül csapdába ejtette őket. Minél inkább próbáltak kijutni, annál gyorsabban süllyedtek a száraz, csúszós anyagban. Végül, mikor már mindegyiküket derékig befedte a homok, mint aki jól végezte dolgát megállt a mozgásban. Áldozatai azonban moccanni sem tudtak. Ezután felálltam és azt mondtam:
- Remélem ez jó lecke volt. Többé ne merjetek kezet emelni egy ártatlanra se, mert különben velem gyűlik meg a bajotok. Megértettétek? – kérdeztem hátrasandítva a vezérszerű férfira.
- Persze….megértettük…és nagyon sajnáljuk…. – mentegetőzött remegő hangon, míg társai bőszen helyeselve bólogattak, de szemükben még mindig ott volt a félelem. Ezt elégedetten nyugtáztam és már indulni készültem tovább, amikor az egyik utánam szólt.
- Csak nem te is a Blue Pegazus egyik mágusa vagy? – kérdezte kissé félénken, de hangjában kíváncsiságot éreztem.
- Nem. – válaszoltam. – Csak most érkeztem, ha nem tűnt volna fel. De érdekelne mi az a Blue Pegazus.
- Az a legnagyobb klán a városban. – felelte.
- Klán?
- Igen. Tudod, varázslóklán, ahol a mindenféle mágusok pénzjutalomért küldetéseket vállalhatnak. - Akira mesélt nekem a klánokról, ahol hozzám hasonló mágusok tömörülnek.
- Érdekesen hangzik. Megnézem magamnak. Ti még maradjatok egy kicsit. – mondtam gúnyosan, azzal otthagytam őket.

Blue Pegazus

A városba beérve észrevettem, hogy már pirkad, az elsőnek ébredők már szálingóztak az utcákra. Némi útbaigazítást követően megtaláltam a klán rózsaszín, szárnyas épületét. Sosem láttam még ehhez hasonló pompás épületet. Bementem a főkapun, de odabent nem láttam senkit.
- Mi szél hozott tündérkém? - A hang felé fordítottam fejem és a bárpult mögött egy alacsony, kissé kövér és furcsa, azt hiszem női ruhába öltözött idősebb férfit véltem látni. A bizarr látvány és a valószínűtlenül nyájas hang kissé elbizonytalanított és zavarba ejtett, de azért sikerült belátható időn belül válaszolnom.
- A nevem Atsui Orestes, mágus vagyok és a Blue Pegazus klánt keresem.
- Akkor jó hírem van pintyőkém, mert megtaláltad. Bob mester vagyok, én vezetem a klánt. - -- Szeretnél hozzánk csatlakozni? – kérdezte határozottan, de továbbra is nyájasan.
- Igen! – kiáltottam meglepetésemben gondolkodás nélkül.
- Jajj…ez szuper…a többiek nagyon fognak neked örülni. Máris körbevezetlek, aztán megkapod a klánpecsétet mókuskám. – mondta lelkesen és lágyan megfogta karom.

Meleg érzés öntötte el testem, mégpedig az az érzés, hogy újra tartozom valahova. A klán szimbólumát ábrázoló mágikus pecsétet bal alkarom külső részére kértem, ahol mindenki jól láthatja. Izgalommal, várakozással és nagy reményekkel tekintettem új otthonom, új barátaim és talán új családom felé. Hát így kerültem a Blue Pegazusba.