Ralf Shaw

Harc a Hang ellen - avagy a Ralf lelkében rejlő gonoszság! első fejezet

-Ralf drágám, megtennéd, hogy ideadod a sót?
- Hát persze, anya! De minek rá még só? Szokás szerint nagyon finomat főztél! Az egész faluban te főzöl a legjobban, anya!
-Ejh, Ralf, azért nem kell túlozni. De örülök, hogy ízlik. – Szokásos vasárnapi ebéd, anyával és apával. Szeretem ezeket a pillanatokat, amikor nem kell felkelni hajnalban, és nem kifáradva ülök le az asztalhoz, hogy gyorsan befaljak pár falatot, aztán menjek is vissza dolgozni. Ilyenkor el tudunk beszélgetni anyával, apa pedig rendszerint bemond egy-két viccet, amin még másnap este is fel-felkacagok. Már látom a pillantásából, hogy mindjárt jön a vicc, fel is készítem a rekeszizmaimat.
- Lángolok, fiam. Érzem, hogy ég a karom… - És mielőtt a szemére hányhatnám, hogy ez nem is vicces, lassan felemeli a kezét. Fél méteres lángot visel a karján, mintha egyszerű farmerruháját fel szerette volna dobni. Döbbenten néz rám, én pedig a karját nézem ledöbbenve.
- Fiam… nekem is olyan… melegem van… - Félve nézek anyára, és látom, hogy ő is ég. Haja, az a gyönyörű, gondozott haj, aminek mindig olyan finom illata volt, most büdös, égett szagot áraszt magából, ahogy körbeölelik a borostyán sárga, és rubinvörös lángok. Ismét kinyitná a száját, ám hang helyett csak a hőség jön ki a száján, s a szeme helyén is parazsakat látok. Elkezdek hátrálni az asztaltól, s látom, hogy apámmal ugyan ez a helyzet – és mind a ketten felálltak a székükből, és kinyújtják felém a karjukat. Követnek, és ahogy egyre közelebb érnek, úgy nő a hőség is, amit árasztanak magukból. Érzem hogy teljesen leizzadtam a ruhám, olyan, mintha most mártóztam volna meg a farmunk mellett lévő kis tóban. És amikor sarokba szorulok, akkor apa lassan közelíti a kezét, és hozzáérinti a homlokomhoz…

- Áááááááááááááááááá – Zihálva ülök fel az ágyban, és a homlokomhoz kapok, hogy tompítsam az égető érzést, ahol apa megérintett. Zavartan nézek körül a szobában – de hiszen nem otthon vagyok. A házunk leégett, és a szüleim meghaltak. Árva vagyok, és soha többé nem lesz családi ebéd. Nem lesz lakoma, sem átdolgozott délelőtt. Nem hallhatom többé apám vicceit, és nem érezhetem újra anyám hajának illatát. És én sem vagyok már parasztgyerek. Mágus vagyok, méghozzá egy elég ritka mágia képviselője, amire büszkének kellene lennem. Mégis, ha akár az utolsó csepp varázserőmet is fel kellene adnom, hogy visszahozzam a szüleimet, gondolkodás nélkül megtenném. De ez sajnos nem lehetséges, ők most már nem térhetnek vissza, csak a nekromancia árán. Hallottam erről a varázslatról, sőt, volt aki fel is ajánlotta, hogy megoldás lehet a gondomra. Őket rendszerint kiröhögtem. Könyörgöm, az nem a szüleim vissza hozatala, hanem emlékük megcsúfítása, életük értelmének a sárba döngölése lenne. Nem, nem fogok ilyen eszközökhöz nyúlni, hiszen nem vagyok már gyerek. Tovább kell lépnem, és nem szabad hagynom, hogy bárki más olyan sorsra jusson, mint én.
Miért, mit tettek azok, amiket te nem? Mivel érdemli meg bárki, hogy jobb legyen nálad? Hogy meglegyen a családja, a barátai, s hogy boldog életet éljen? Te talán nem úgy éltél, hogy ezt kiérdemeld?
Ez a hang, amit hallok – a gondolataim visszhangja, azonban máshonnan szól. Mélyről jön, lényem belsejéből, egy rég elzárt cellából, ahova én száműztem, még gyerekkoromban. Ez a hang, amit nem hallottam már 8 éve, most visszatért, és erősebb a hívása, mint valaha. De le kell győznöm, nem uralkodhat felettem.
És mégis mi jogom van nekem eldöntenem, hogy ki érdemel meg mit? Miért lennék több, mint ők, mi hatalmam lenne rendelkezni az ő életükkel? És nekem miért lenne jobb, ha más is hasonló sorsra jutna?!
Vágük vissza a hangnak, aki azonban nem felel. Úgy tűnik, sikerült megfognom, és visszavonulót fújt. Visszadőlök az ágyba, ám nem jön álom a szememre, ezért felkelek, és elvégzem a reggeli procedúrát, ami szinte már olyan természetes, mint a levegővétel, most azonban meg is fürdök. Miután ezzel készen vagyok leballagok a fogadó földszintjére, ahol a már ébren lévő fogadós, és lányai sürögnek forognak. Leülök az egyik asztalhoz, s nemsokára oda is lép hozzám az egyik lány.
- Mit adhatok, jó uram?
- Ami nekem kellene, azt nem találom meg ebben a fogadóban, de ebben az országban sem. Viszont valami reggeli jólesne, és egy kupicával apád legjobb röviditalából. Ne félj, van rá pénzem. S kérnék egy adag kávét is, ha lehetséges. – Megvillantom leglehengerlőbb mosolyomat a lánynak, s mélyen a szemébe nézek. A szelíd teremtés pironkodva fejet hajt, s elsiet teljesíteni kívánságom – én pedig hátradőlök a székben, s nem törődve a fogadós ellenző tekintetével, rágyújtok. Nemsokára meg is jön a finom reggeli, s minden jóság – először felhajtom a kupicát, majd nekilátok az ízletes ételnek. Mikor végeztem, megiszom a kávém, s intek a lánynak, hogy fizetnék.
- Máris elmegy, uram?
- Oly kevés az idő, s oly sok a tennivaló. De igen, mennem kell tovább. Hosszú út áll előttem, s túl rövid mögöttem, még nem pihenhetek. Irigyellek, szép leány, ezért az egyszerű, ám nagyszerű életért. Nos, isten veled.
Kisétálok a fogadóból, s keletnek fordulok. A nap alacsonyan jár, nemrég kelhetett fel, s én máris folytatom utam. A küldetés elég jónak ígérkezett – aggódó apa bérelt fel, hogy elszökött lányát hozzam vissza. Gyakori küldetés – könnyű, gyors meló, nagyszerű fizetés. Szerettem az ilyen munkákat. Kedvenc mágiám, a Lock Sealnek hála pedig a szökéstől sem kell annyira tartanom – általában ez a küldetés legnehezebb része. Felkutatni az alanyt – nehézkes, de megoldható. Rávenni, hogy jöjjön az emberrel – jó beszélőke,és megnyerő kinézet hozzá a kulcs. Eltitkolni előle, hogy mi a célállomás – egy ideig ellehet, de egy idő után úgyis rájön – inkább tudjam az egész cipelés alatt, hogy szökni akar, minthogy meglepetésként próbáljon kereket oldani. Nos igen, hiába tudom, hogy mit tervez az alany, ha rejtély előttem annak a végrehajtási módja. Ezek az ártatlan leánykák nagyon fondorlatosak tudnak lenni – s nem riadnak vissza semmilyen trükktől, akár sablonos, akár eredeti, mindent megpróbálnak. A mostani küldetés különösen könnyűnek tűnik – a lány elszökött otthonról, de megbánta, s nem mer egyedül hazamenni. Kellemes kíséretet biztosítok neki, testőrként megnyugtatom az idegeit, s hazaérvén az apja leperkál nekem egy kisebb vagyont – egyszerű, mint az egyszeregy. Azonban, mint azt már tapasztaltam, egy ilyen egyszerű küldetés során is bármi megeshet – még a csiga is eleshet.
Utazásom a Makobe hegyre többnyire zökkenőmentes volt – csapodár, egyéjszakás kalandok, és egy-két tolvajlási kísérlet után jutottam el a hegy előtt található völgybe– mily szerencsés véletlen, hogy drága, régi mesteremmel többször jártuk be ezt a vidéket, s ismertem töviről hegyire – valószínűleg ezért is alkalmaztak engem a lány hazajuttatására, nem egy jobban képzett mágust. Azonban a szívem is összeszorult, mikor ide kellett jönnöm – s megértem a szülők fájdalmát, és félelmeit. Ez a hely nem gyerekjáték, ezt a magam kárán tanultam meg, s amíg élek, nem fogom elfelejteni. Egyszer, mikor a tanítómmal erre jártunk, az óriási hóvihar közepette letévedtem az ösvényről – nem sokkal, csak egy méterrel mentem a kijelölt út mellett – azonban ez az egy méter is elég volt ahhoz, hogy a csípős, havas szélben, ahol az ember az orráig se lát, nemhogy a lába alá, leessek a hegyi útról. A hely ahova estem széltől védett helyen volt, így végre láttam valamit – s megláttam azt is, hogy alig fél méterre tőlem, egy nálamnál kétszer akkora sztalagmit mered komoran, halálosan az ég felé. Ha arra esek rá, nincs az a mágia, ami életben tart. A zuhanásom nem egyszerű lepottyanás volt – akkor a mester csak lemászott volna értem, s felkapaszkodunk az útra, ahol folytatjuk menetelésünket. Nem, én úgy estem le, mint a kisgyerek az öreg dadák meséiben – a hóban gurulva, talán egy kilométerre attól a helytől, ahol a tanítóm állhatott. S ezen a helyen, ahol eltöltöttem egy hetet, mire megtaláltak, megtanultam, hogy mi a kín, mi a szenvedés – és legfőképp azt, hogy mi a hideg. Amilyen szerencsém van a nőkkel, olyan szerencsétlen vagyok az életben – ezt bátran kijelenthetjük szüleim halálának, s ennek a történetnek az ismeretében. A kisfiú, aki akkor voltam, keservesen sírt az első pár óra után – de hamar rájöttem, hogy a könny ráfagy az arcomra, s ettől a hideg csak elviselhetetlenebb lesz – ó, az a szörnyű hideg. Semmi sem égetett még úgy, mint az a fagy, még az égő ház, amibe berohantam szüleimért, még az se volt olyan perzselő. A hirtelen félelem, és keserűség után győzött az életösztön. Szerencsére tudtam, hogy ha megeszem a havat, hamar meghalok – lassan, keservesen, de eljön értem a vég – ezért kulacsomba tömtem a havat, amit két réteg ruha között melegítettem fel annyira, hogy iható legyen, s tudtam, hogy menedékre van szükségem a fagy elől – ezért egy kunyhót ástam a hóba, ami megfelelően szigetelt. S mikor megtaláltak, már elmondhattam – egy kisfiú esett le az útról, de egy férfi megy vissza – egy férfi, aki nem korban, hanem érettségben érdemelte ki ezt a címet. Megtanultam túlélni, megtanultam, mi az az éhezés, mi az igazi kín – s megtanultam, hogy még ezek közepette is életben kell maradni azért, hogy utána élvezhessem ezek hiányát. A mester nem szólt egy szót sem, de láttam a szemében a megkönnyebbülést, amikor megtaláltak, láttam kihunyni benne a félelem tüzét, s láttam, ahogy megcsillant benne az elismerés. Hát ezért borzongtam bele a gondolatba, hogy ide visszatérjek, s ezért vállaltam el a feladatot – ha a lány itt tévedt el, ha úgy szenved, mint én szenvedtem, s ha nem találja fel magát, nem úgy tesz ahogy én tettem – azt a sorsot, ami ez esetben rá vár, nem kívánom senkinek.
Ugyan, miért mentenéd meg? Miért nem hagyod magára, hogy haljon meg, miért nem mész vissza a munkáltatóhoz, mondod azt, hogy a lánynak csak a megfagyott holttestét találtad meg, amit kegyeletből elégettél? Miért nem veszed fel a pénzt, és vállalsz olyan küldetést, ami nem hordozd ilyen súlyos emléket – ilyen kegyetlen fájdalmat?
Te tulajdonképpen ki az isten haragja vagy, most őszintén? Elkezdesz beszélni hozzám mint egy rossz vígjátékban, ráadásul kb annyira tudsz csöndben maradni, mint én, ami ténylegesen idegesítő, és folyamatosan rossz dolgokra akarsz rávenni. Hát takarodjál már mást kísérteni! Egyáltalán, miért akarsz rávenni a gonoszságra, sőt, megismétlem a monológom elejét: Te ki a szent szar vagy?
Hamarosan minden kérdésedre választ kapsz, Ralf… Hamarosan többet tudsz meg, mint szeretnél…
Érzem, hogy nem fog válaszolni, úgyhogy haladok tovább, kutatva a lány nyomait – azonban a kegyetlen, folyamatosan szakadó hó eltemet minden nyomot, még azokat is, amiket én hagyok magam után. De nem adhatom fel, ezért tűröm a hideget, és haladok rendületlenül. Egyszer csak észreveszek valamit, egy mélyedést a falban, amibe könnyedén férne be egy ember. Úgy döntök, hogy bemegyek, és a környék növényzeteiből gyűjtök alapanyagot, amivel táplálhatok egy jó meleg tüzet – nincs más vágyam, csak a finom ropogó lángok. Ahogy belépek a barlangba, feltűnik valami, elfog egy furcsa érzés, de nem foglalkozom vele – ledobálom a hóréteg alatt talált növényzet talajhoz legközelebbi ágait és leveleit, amiket viszonylag szárazon tartott a felette lévő többi gaz, és előhalászom a táskámból a kovakövet. Ahogy meggyújtom a tüzet, és kényelmesen közel húzódok hozzá, tűnik fel ismét a furcsaság. S ahogy a barlang szájára nézek, egyszerre rájövök, hogy mi az – nem hallom a korábbi, fülbántó szélzúgást! Lassan fülelni kezdek, de tényleg, az ágak ropogásán, és a lélegzésemen kívül nem hallani semmit. Ahogy lassan a bejárat felé kúszok, megszólal mögöttem egy hang.
- Üdvözlet, idegen.

Harc a Hang ellen - avagy a Ralf lelkében rejlő gonoszság! második fejezet

- Üdvözlet, idegen.– Szólal meg valaki, vagy csak hallucinálok egy hangot. Nos, alighanem az előző lehet, ugyanis a hangnak gazdája is van, ez világosan kihallható a mögülem jövő halálosan nyugodt lépések hangjából. Hallom, hogy egyre közelebb van, de valamiért nem tudok megmozdulni, pedig erőlködöm, feszítem az izmaimat. A hülye lépések hangja! Még csak meg sem próbál osonni, de még sietni se! Mintha élvezné a kiszolgáltatott helyzetemet.
- Most mondom, ha maga egy vén kéjenc, aki ártatlan, jóképű fiatal srácokat ront meg hobbiból, akkor meg fogja bánni, ha egy ujjal is hozzám ér! – fenyegetem, bár a hangomon hallani, hogy lassan pánikba fogok esni. ~ Abban a pillanatban, hogy nyomást érzek fenéktájon, kinyírok mindent két kilométeres körzetben.~
- Nyugalom, Ralf Shaw… csak letesztelem a lelked… és az elméd…
- Micsoda? Mégis mi a fa… - a mondat közepén szédülni kezdek, és ahogy forog velem a barlang, elkezd elsötétülni a kép. *BANNG!* *BANNG!* *BANNG!* *CSIRIPP!* *CSIRIPP!* *CSIRIPP!* Ilyen, és ehhez féle hangokat hallok, miközben mintha zuhannék. A szél a hajamba kap, és lebegteti a ruhám, miközben kiáltani próbálok, de nem hallom a hangom. Érdekes, hogy nem hallom a jellegzetes süvítést, csak a furcsa zajokat. *BIMM**BAMM*… Épp, amikor kezdem megszokni, és próbálok úgy ügyködni, hogy háttal felfeküdjek a semmire – amennyit zuhanok a semmire, így is úgy is meghalok, rosszabb esetben a végtelenig zuhanni fogunk, s a bőrömet elkezdi lefejteni rólam a szél, illetve ha sokat süllyedek, a megváltozott légköri nyomás pusztít el – hirtelen véget ér az utazás.


Egy mezőn vagyok, a hátamon fekszem, és a felhőket bámulom. Kecsesen, mégis sebesen vándorolnak az égen. A kezemet a fejem alá csúsztatom, és ráérősen nézek felfelé. Elvégre, ez csak egy álom lehet.
- Khmm.. – hallom a jobb oldalamról. Odafordítom a fejem, és nem hiszem el amit látok. Egy menyét, elég érdekes ruhában.
- Üdvözöllek, Vándor! – szólal meg a lovagi ruhába öltözött menyét.
- Mi a fasz?! Hát te meg mi a jó retkes répán fütyülő rézgalamb vagy?! – ennyi telik tőlem, talán hűen visszaadja meglepődöttségem mértékét.
- Én vagyok Yamila’nil Xhaol thame Monteghepa, Monteghepa főnemese.
- Én meg a Vérbáró a Mostából. – dünnyögöm a menyétnek, és csipkedem a karom, hátha felébredek.
- Jaj, Vándor, maga mindig ilyen vicces? Na jöjjön, Monteghepában van jelenése.
- Hogy mi? Én nem fogok egy rohadt menyétet követni az isten tudja hová!
- Nah idehallgasson, Vándor. Ha nem jön, akkor egész Monteghepa száll szembe önnel.
- Még több menyét? – nyúlik meg az arcom ahogy visszafolytom a feltörekvő röhögést.
- Oh, nem… Monteghepában én vagyok a legkisebb teremtmény. Viszont vannak farkasok… medvék… tigrisek, és pumák… - lemondóan sóhajtok, előveszek egy cigarettát, rágyújtok, és követem a menyétet. Ez úgyis csak egy álom, mi rossz sülhet ki a dologból? Ahogy a mező végéhez érünk, egy ovális alakú, kőből épült építmény előtt állunk meg. A menyét mintha énekelne egy különös nyelven, mire az építmény álltal körbefogott térben megmozdul valami, és mint egy koszos ablak, látni át rajta. Azonban a túloldalt nem a mező vége, és az erdő kezdete van, hanem egy trónterem.
- Gyerünk, gyerünk. Schratschschwneis már vár.
- Mivan? – az olyan név, ahol kilenc mássalhangzó követi egymást, nem jelent túl jót. Főleg úgy, hogy a 17 betűből csak három a magánhangzó… Igen, ezt mind megállapítottam, abból, hogy Schratschschwneis… kijárna nekem valahol egy szobor…
- Üdvözöllek, Vándor. – szólal meg Schratschschwneis, ahogy átlépek az ablakon, és megjelenek a trónteremben. – Népünk régóta várja a te eljöveteled.
- Tényleg? Nem is tudtam, hogy ilyen híres vagyok. És, mi a dolgom? Megmenteni a németed? Megmenteni a királylányt? Legyőzni a sárkányt? - vigyorogva kérdezem, miközben széttárt karokkal körbefordulok a teremben, hogy mindenki láthassa a Hőst, akire régóta várnak. Közben jobban megfigyelem Schratschschwneist. Ronda egy dög, az hétszentség; pikkelyes, zöld bőre van, és leginkább békához hasonlító feje. Hájas teste mintha bele lenne passzírozva a trónba, s sárga szeme még undorítóbbá teszi az összképet. A többi alattvaló viszont hagyományos, állati alakban feszít.
- Oh, nem, Vándor. Egész egyszerű dolgod lesz. Meghalsz… Fogjátok! – kiált az őröknek, s int felém Schratschschwneis.
- Hogy mi a retkes vérereHMMPHMPHPMHMPH- sajnos nem tudok folytatni a szitokáradatot, mivel beletömnek valamit a számba, majd bekötik azt. ~Ha lenyelem ezt a szart, és megfulladok, esküszöm, megöllek titeket!~ Hiába rúgkapálok, vergődöm, az őrök keményen fognak, és visznek a kivégzőhelyre. Sötét folyosókon megyünk át, de végül nem a guillotine vár rám, hanem egy dohos, penészes cella. Leveszik a számról a kötést, és belöknek a sötétbe, majd rám zárják az ajtót.
- Ezt megkeserülitek, ha addig élek is! Schratschschwneis döglődő hulláján ülve fogok röhögni rajtatok, ti alávaló szemétládák! - ahogy így kiabálok, tompa viszketést érzek a fejemen belül. Mintha egy emlék lenne, amire nem emlékszem, mintha egy gondolat lenne, amire nem gondoltam soha. A viszketés erősödik, majd elmúlik. Ekkorra már a hajamat markoltam a kellemetlen érzéstől, amit a koponyámon belül éreztem.
Ralf, nem… sokáig… Végezz minden… akkor kijuthatsz…. előbb…. Ralf! Ralf!!
Hogy mi?! Te vagy a hang amit korábban is hallottam… de most szakadozottan hallak… Mit kell tennem?!
Ralf… nem értelek… ölj… Itt megunom a beszélgetést, és úgy döntök, most az egyszer igazat adok a hangnak. Kezeim vadul táncolni kezdenek, ahogy felrajzolom a szükséges pecsétet, majd az Amaterasuval kirobbantom az ajtót. Rágyújtok egy cigarettára, és ráérősen baktatok ki a cellából, rámosolyogva detonáció okozta széllökettől földön fetrengő őreimre. Szerencsére emlékszem a visszaútra, ami nyílegyenesen vezet vissza a trónterembe. Sokan talán terveket szőnének, ötleteket kovácsolnának, talán stratégiákat ötölnének ki – én viszont utálom a felesleges hajcihőt. A Hang azt tanácsolta, öljek. Ezek a rohadékok bebörtönöztek, és lenéztek engem. Ráadásul a nevemet se tudták megjegyezni! Ezek után megérdemlik a halált…
Ahogy beérek a trónterembe, egyből ellövöm a bekészített amaterasum, ezzel lefegyverezve az amúgy is csekély ellenállásra képes őrséget. Schratschschwneis felhördül, és némileg dühödten, ám leginkább ijedten néz körbe a teremben, segítőket keresve.
- Tudod faszfejjancsi, ott követted el a legnagyobb hibát, hogy bebörtönöztél. A születésed még megbocsájtottam volna, meg azt is, hogy feleslegesen iderángatsz. De azzal, hogy bevágtál abba a rohadt cellába, olyan dolgot tettél, amit életed végéig bánni fogsz. Azaz… - drámai szünetet tartok – még legalább két percig.
- Ne! Kérlek, kegyelmezz! A prófécia miatt zártalak be… - szánalmas látvány, ahogy egy uralkodó az életéért könyörög. Ennél csak egy kegyelemért könyörgő férfi lehet gyalázatosabb, de szerencsére ezt a valamit nem nevezném férfinak.
- Vándor, a te jó édes tántikád! – úgy döntök elég volt ebből a meséből, és elkezdem felrajzolni a szükséges pecsétképet. Schratschschwneis összehúzódik a trónon, majd széles vigyorra húzza a száját, és felnevet.
- Ugyan Vándor, itt a vége. Ha most leengeded a karjaid, megkegyelmezek.
- Schratschschwneis, nem tudom észrevetted-e, de én döntök a te életedről. És én már meghoztam a döntésem… - ezzel elkészülök, és szabadjára is engedem a gömböt, ami szélsebesen suhan Schratschschwneis felé, mint a hirtelen érkező halál. Én közben kaján vigyorral az arcomon figyelem, ám pont mielőtt becsapódna, eltűnik a támadásom. Nem Schratschschwneis volt, látom az arcán, hogy őt is ugyan úgy meglepte, mint engem.
- Elég legyen, Ralf Shaw, a céh nélküli gealdor.
- Ki vagy? Mutasd magad! – megrémiszt ez a hang, aminek láthatóan nincs gazdája. Arra emlékeztet, amit a barlangban hallottam, mielőtt ideértem. Lehet, hogy ezzel vége az álomnak?
- Elég legyen, hagyd békén ezt a szerencsétlent. A tested, és a lelked tetszetem. Tudni akartam, hogy milyen a személyiséged, hogy döntesz krízishelyzetben, és hogy mennyit ér számodra az élet. Ideje hazajönnöd, Ralf Shaw. Vissza a saját világodba.
Még akarnék kérdezni, megannyi dologra kíváncsi lennék, de a falak elkezdenek leomlani, Schratschschwneis és a többi hulla elhomályosul, s szívó erőt érzek. Mintha felfelé repülnék, de most nincsenek fura hangok, és nem sötétség van, hanem fényesség. Fény, ami bántja a szemem, s sípoló hang, ami fájdalmat okoz nem csak a fülemnek, de az elmémnek is. Végül a fény elkezd tompulni, majd megjelenik körülöttem a barlang, s ismét a valóságban találom magamat.
- Sajnálom, de le kellett teszteljelek. A fejed még fájni fog egy ideig, de ki lehet bírni. Tessék, ezt idd meg, jobb lesz. – Ahogy kinyitom a szemem – észre se vettem, hogy becsuktam, a fehér fény túl intenzív volt – nem látok semmit. A fénytől ideiglenesen megvakultam, de nem esek pánikba, csak kinyújtom a kezem – valószínűleg „vendéglátóm” tudja, hogy milyen helyzetben vagyok, így szó nélkül a kinyújtott kezemhez teszi a – tapintás alapján – bőrkulacsot. Nagyot húzok belőle, s boldogan tapasztalom, hogy én bizony vörösbort kaptam. Ennek örömére iszok még belőle, s szép lassan tapasztalom, hogy elkezd visszatérni a látásom. Egy férfi ül előttem, állatbőrből készült ruházatban, sűrű, fekete szakállal az arcán. A tekintete bölcs, ám látszik rajta, hogy boldog, örömmel teli szemek társulnak hozzá. Felvonja a tekintetét, hogy vizsgálom – valószínűleg nem tetszik neki, de nem érdekel – elküldött egy rohadt álomba, vagy mibe, ezek után had nézzem már meg, hogy hogyan is néz ki!
- Ez nem az igazi alakom. És nem is fogod látni, hogy hogyan is nézek ki igazából, ebbe most törődj bele. Viszont itt maradhatsz, amíg enyhül a vihar. – kezdek rájönni, hogy mi volt olyan furcsa ebben a fickóban. A tartása, a viselkedése, és a mimikája olyan nőies, ami elég groteszk képet ad vissza ebben az alakban.
- Tehát nő vagy. Nincs rá esély, hogy legalább egy kicsit hasonlíts arra, aki vagy? Nem kell sok mindenben – csak ne legyél nagydarab, szőrös, és férfi.
A hegyi remete mosolyra húzza a száját, és átalakul egy nővé, akinél szebbet keveset láttam életemben. Ahogy jobban szemügyre venném félénken összehúzza magán a ruhát, amit nem alakított át, és egy medvebundából készült takarót is magára terít.
- Kezdetnek megteszi. – nézek rá mosolyogva, majd rágyújtok egy cigarettára, és eldöntöm, meg fogom tudni, ki ez a nő, és mit keres itt – de a legfontosabb, hogy hogyan néz ki valójában.
Ralf... Végre ismét tudok beszélni veled... ödd meg ezt a nőt! Öld meg!

Igazán szép munka, minden elismerésem érte! Jutalmad: 200 VE 50 VE a kicsi Alvinnak. És egy hang szólal meg a sötétségben, isteni fény jelenik meg, miközben egy nő így szól: * Level up Alvin *